Már sokszor alszom úgy a népligetben,
mint egyszerű hajléktalan.
Käthe Kollwitz: A híd alatt
[Töredék]
Már sokszor alszom úgy a népligetben,
mint egyszerű hajléktalan.
Käthe Kollwitz: A híd alatt
PANHOLZER
(AUSZTRIA)
A bér
Sok éven át a gyárba járt
És munkájával pénzt csinált
Urának.
Nehéz munkáért könnyü bér,
Munkája milliókat ér –
Urának.
Munkája szerzett száz csodát,
Asszonyt, autót és palotát –
Urának.
Odaadta minden erejét,
Odaadta csontja velejét –
Urának.
De végre térde megrogyott,
Tovább dolgozni nem tudott –
Urának.
Nincs munka… a tél közeleg…
Ment, s vett egy darab kötelet –
Magának.
GÁBOR ANDOR FORDÍTÁSA
Käthe Kollwitz: Városi fedél
BERTOLT BRECHT
(NÉMETORSZÁG, NDK)
A hajléktalanok dala
1
Vártuk hogy hajlékot adnak
S így szóltak: oda fussatok!
Károgtunk mint a varjak:
Nekünk is hajlékot adnak.
De már minden kis zugban laktak ott.
Jó lesz ezen töprengnetek,
Mert így örökre mégse mehet.
2
Vártuk hogy munkát adnak
S így szóltak: oda menjetek!
De bezárták már a gyárat
S előtte emberek álltak
S tőlünk kérdték, hol lelnek helyet.
Jó lesz ezen töprengnetek,
Mert így örökre mégse mehet.
3
Így szóltunk: Úszni megyünk hát.
Szinültig telt velünk az ár.
Úszás után majd együtt
Visszamegyünk és megkérdezzük
Hogy ezután majd ránk mi vár.
Jó lesz ezen addig töprengnetek,
Mert így örökre mégse mehet.
1936
EÖRSI ISTVÁN FORDÍTÁSA
Derkovits Gyula rajza (részlet)
VICTORIANO CREMER
(SPANYOLORSZÁG)
Végzet
Ez csak egy
munkanélküli férfi.
Semmit se számít, senki nem kiáltja
feléje: – Szaktárs, gyere, lépj ki,
daloljunk!
Életet köp s szájíze keserű néki;
lassan jár, töpreng hűvösen,
gondját emészti;
amíg a nap leszállván
megörökíti tündöklőn az égi
csodát a fák között.
Ó, ennyi szív hogy tud kezünkbe férni,
és ennyi
riadt magány utunkat mért kisérti!
Ó, rideg utak, hol szerelem nem jár,
szűk, néptelen világok, s vad zenéi
az életrajznak, mely – vélné az ember –
sosem fog véget érni,
szüntelen zúg az ünnepélyes csendben,
ahol az ég magasa méri
s oltalmazza az ütemet s a rendet.
– Hát kezem, mely az éji
tájból merít, e kéz, melyet karomban
a messze szívig késztet visszatérni
vérem, e kéz mire való?
Nevét
a mesterségek kiáltják, e férfi
végzet-rendelte, szentelt dolgai:
kovács, kőműves és kertész idézi,
bányász, nyomdász és vasmunkás-sereg…
Ütni, becézni, kalapálni, vésni
lendült ezernyi termékeny kezek,
mik földből tépnek visszhangot…
– Kicsépli
ember-magvamat kövek közt a sorsom,
s nem mondja senki: – Szaktárs, gyere, lépj ki,
daloljunk!
Haszontalan életet köp,
s szájíze keserű néki.
GARAI GÁBOR FORDÍTÁSA
PINTÉR FERENC
A pokol tornáca
A járdára hullott fehér hótömeg ünnepiessé tette a lámpák sárga fényét, megélénkítette az árnyékokat, a levegőben szállongó hó pedig letompította a hangot. Eltűnt az utcai lárma, és jobban kiemelkedett az emberi beszéd, mintha a havazást ezért rendezte volna valaki, hogy az emberek jobban maguk között lehessenek.
Vagy talán a hó frissessége csalt elő vidámabb, élénkebb beszédet abból a két emberből is, aki most a körút és az Aradi utca sarkán búcsúzkodott. Az egyik jól öltözött, kékre beretvált fürge fiatalember meglátta azt a nőt, akire várakozott, és most sürgető kapkodással szólt: – Isten veled, öreg farkas! Látom, a jó kedved még mindig megvan. Téged aztán nem lehet összetörni, mi?!
A másik hórihorgas, furcsa öltözetű férfi első pillantásra úgy tűnt fel, mintha valamelyik szomszédos házból szaladt volna le hirtelen telefonálni, mert se télikabátja nem volt, se kesztyűje. Hosszabb megfigyelés után azonban észre lehetett venni, hogy – ha nem is csavargó, de mindenesetre roppant kétes foglalkozású valaki, s talán még igazolni se tudná magát, ha arra kerülne a sor. Nyaka köré piszkos sál csavarodott, csontos, kemény arca különös elszántságot tükrözött, olyasformát, aminőt a haldokló arcán lehet látni, csak a kékesszürke szemében lakott elpusztíthatatlannak látszó életerő. Ökölbe szorította hatalmas kezét, előrelendítette ostobán hősies mozdulattal, mintha óriási hallgatóságának beszélne és gyorsírók jegyeznék fontos nyilatkozatát:
– Nem, fiam, eddig magam is azt hittem, hogy nem lehet tönkre tenni! Csakhogy az évek és még inkább a napok csendesen őrlik az emberben azt a valamit, ami talán a legfontosabb az életben. Mi ez a valami?
Egy pillanatig lehajolt, a cipőit nézte, úgy tett, mint aki fontosat akar közölni, azután azonban legyintett a kezével.
– Szervusz!
– Isten veled, öreg, keress fel egyszer a lakásomon! – így kiáltott megkönynyebbülten a fiatalabb ember, s rohant a nő felé, aki éppen ekkor haladt el mellettük, karcsún, mint egy selyemesernyő; a tokjába húzott finom esernyő lehet csak annyira pedáns, óvatos, mégis előkelő és zárkózott, mint ez a csinos, nyúlánk, tetőtől talpig feketébe öltözött és diszkréten illatosított nő.
A hórihorgas férfi utána bámult még a tovasiető párnak, aztán kabátja zsebébe dugva kezét, befordult az Aradi utcába. Sárga transzparens hirdette az utca elején, hogy itt van a Magyarság szerkesztősége. Ide igyekezett, lehetőleg feltűnés nélkül. Beosont a kapun, elkerülte a liftet, és futva igyekezett fölfelé a lépcsőn.
A szerkesztő arca elsötétedett, amint meglátta a gyapjúsálas, beretválatlan embert. – Kérem, Flótás úr, megmondtam, hogy senkivel se teszünk kivételt. Megjelenés előtt nem fizetünk ki egy kéziratot se.
Flótás János arcán a halovány csontszín vörösre változott, s olyan hangon beszélt, amin éreznie kellett magának is, hogy minden meggyőzés és meggyőződés híjával volt.
– Azt gondoltam, hogy szerkesztő úr méltányolni fogja, milyen rendkívüli helyzetben vagyok. Ma délben reggeliztem, a kollégámat otthagytam zálogban a Philadelphiában, és most nekem feltétlenül ki kell váltanom.
A szerkesztő nem tudta, kidobassa-e ezt az őrültnek látszó embert, vagy nevessen rajta. Flótás János valóban őrültnek érezte magát; a szerkesztő szobájának tiszta levegőjében érezte a saját izzadsága szagát, s attól tartott, hogy ezt a kellemetlen szegényszagot érzi rajta mindenki. Kegyetlen vaslogikával, egy hókotró mozdony módjára közeledett feléje a társadalom megszokott rendje és elsöpörte minden reményét, még a reményhez való jogát is. Oly impozánsnak látta a dolgok és okok ellene irányuló gépezetét, mint még soha.
Igazat adott annak az erőnek, amely elsöpri őt. Nem hátrált meg, csak igazat adott, és kényszerítette magát, hogy kitartson mégis, az utolsó pillanatig. A szerkesztő már újra lehajtotta a fejét, egy cikk kéziratát olvasta gondosan. Megszólalt a telefon, s erre, mikor a kagyló után nyúlt, felemelte a fejét és látta, hogy Flótás még mindig a szobában van, ott áll sáros cipőjében a szőnyegen, talpáról lecsurgott a megolvadt hólé, nadrágja púposan előreáll térdben. Mielőtt megszólalt volna, Flótás már tudta, hogy kidobják. Sarkon fordult, és köszönés nélkül eltávozott.
Ez megint különös jellemvonása volt, hogy minden emberrel azonnal megszakította az érintkezést. Legyőzhették, akkor dühös volt, nyers faragatlan, de okvetlenül meg kellett mutatnia, hogy ez erőszak: a túlerő győzelme. Mikor a forradalom alatt elfogták, s egy ízben arra akarták kényszeríteni, hogy mint halálraítélt ássa meg a saját sírját, ezt nem vállalta akkor se, mikor félholtra ütötték. A kivégzés elmaradt, ő megszökött, és életében sohase tudta volna igazolni maga előtt a gyávaságát, ha megásta volna a saját sírját.
Persze, ez a dacosság idehaza, a békés polgári életben lehetett ugyan csodálatos és rendkívüli dolog, de semmi esetre se okos. Az emberek megijedtek tőle, de később annál jobban igazoltnak látták azt, hogy el kellett bánniok egyszer már alaposan ezzel a csavargóval.
A szerkesztőség kapujában Flótás még mindig káromkodott és dühöngött, így történt, hogy a bejárat előtt, amint a cipője lyukas talpa beleakadt a vas lábkotróba, mérgében nagyot rántott a lábán, és a cipője talpa teljesen levált. Úgy levált, hogy nem lehetett mennie ilyen cipőben, mert a talp minden lépésnél előrehajolt, majd meg visszagyűrődött, s állandóan az elesés veszélyével fenyegette gazdáját. Flótás tehetetlen mérgében megkapta a cipője sarkát, egyetlen mozdulattal lehúzta a lábáról a cipőt s elhajította. Ezzel a jobb lába megszabadult a kényelmetlen járműtől, s míg undorodva törölgette maszatos kezéről a sarat, arra gondolt, mit csináljon a bal cipőjével. Nem tartott soká a habozása: fogta és eldobta azt is. Az egész jelenet nagyon gyorsan történt. Nem is vette észre senki, csak egy ijedt arcú kis cseléd, az visította el magát, és az is elszaladt, a legközelebbi mellékutcába.
Flótás most megkönnyebbült, a talpára tapadt friss hó érintése első pillanatban határozottan kellemes volt, hűsítette a vérét. De alig ment száz lépést, sántítani kezdett. A lágy hó rátapadt a harisnyája talpára, nemsokára lyuk képződött rajta, s a rátapadt hógalacsin olyan nagyra nőtt, hogy a járda széléhez kellett súrolnia a talpát, s így kellett leráznia az ökölnyire nőtt hógombócot. Ez most gyors egymásutánban ismétlődött, s erre a kellemetlenségre eszébe jutott újra minden baja. Pirók Béla ott ül a Philadelphiában dél óta és várja, hogy kiszabadítsa őt. Hiába várja, mert most még ha pénze lenne is, akkor se mehet be cipő nélkül a kávéházba. Illik-e valakit így becsapni? Nem hagyhatja ott őt. De honnan az ördögből kerítsen pénzt egy cipőtlen ember?
Amint így járkált, és kijutott már az Andrássy útra, figyelte a járókelőket, észreveszik-e, hogy nincs cipője, s ha igen, mit szólnak majd hozzá. Szívdobogva figyelte, nem állítja-e meg a rendőr, aki most a Köröndön váratlanul elébe került. Csodálatosképpen se a rendőr, se más nem vette észre, hogy nincs cipője. Ez a felfedezés megnyugtatta valamennyire; visszafordult, nemsokára a körúton volt ismét, elment útközben az Andrássy úti színpad előtt, egy ismerőse intett is neki, és mégse vette észre, hogy harisnyában járkál a hóban.
Elhatározta, hogy ha ilyen akadálytalanul jut tovább, mivel az emberek úgyse nézik, úgy látszik legalább, senkinek se a cipőjét, akkor bemegy a Pesti Napló-hoz és ott adja el az elbeszélést. Ebben az elbeszélésben feltétlenül bízott, tudta, hogy jó. Hónapok óta ez volt az első írása, ami őt magát is megragadta. Az volt a címe: A kapitalista, és olyan világos, mozgalmas, mai írás volt, hogy aki elolvasta, az érezte a Váci utat, az Angyalföldet, a munkanélküliséget, és mindent, ami csak a mai Budapestet jellemzi. Feltétlenül megveszik, csak el kell olvastatnia.
Sikerült bejutnia; a kapualja tele volt fényképekkel és olyan emberekkel, akik a fényképeket bámulták. A sofőrbundás portás megkérdezte ugyan: – Hova tetszik?
Flótás nyugodtan mondta meg az irodalmi szerkesztő nevét, és erre fölmehetett.
A szerkesztőségi titkár mosolyogva fogadta a köszönését, de megpillantotta a szőnyegen Flótás lábait, harisnyában, csatakosan, cipő nélkül. Majdnem roszszul lett. Ijedtség, zavar, csodálkozás látszott az arcán, s könyörgő hangon mondta: – Kérem, tessék holnap reggel eljönni, addigra elintézem.
Flótás nem fogta fel azonnal a titkár szavainak jelentőségét, csak azt a rémületet látta, amit megjelenése keltett. Hebegett valamit, hogy bocsánat, és már ment is. Nem! Nem szabad ilyen megpróbáltatásoknak kitenni az embereket, hogy télvíz idején mezítláb toppanjon elibük.
Másrészt azonban kell a pénz! Pirók még most is ott ül a kávéházban, lesi az óra mutatóját, és már háromnegyed nyolc van!
Lefelé menet a portást úgy találta, hogy az éppen a félemeleti kivilágított lépcsőt nézte. Meglátta, hogy Flótásnak nincs cipője. Hitetlenül, rosszindulatú állhatatossággal nézte, és odaszólt neki: – Hallja, ha mégegyszer ilyesmit merészel tenni, többé soha nem eresztem be ide!
Végtelenül megvető volt a hanghordozása. Az angyal, aki lángpallosával kitoloncolta Ádámékat a paradicsomból, kismiska lehetett ehhez a legényhez képest.
Flótás érezte, hogy erre a nézésre a guta üti meg, ha nem enged utat a haragjának.
– Paraszt! Itt gebedj meg a kapu alatt! – ordított rá az emberre, és vágtatott ki az utcára.
Egy negyed óra is eltelt, mire megint magához tért. A Margit-híd felé járt s a Lipót körúton egy taxi állt meg. Elegáns, bundás nő szállt ki belőle, és halkan felsikoltott, mert Flótás éppen belé ütközött. Ismerős arc volt, de csak akkor ismerte meg, mikor a hangját hallotta: – Flótás!!?
Három hatalmas ugrással eltűnt a Vígszínház sarkánál, tovább, be a színház háta mögé. Kis ideig kémlelődött, aztán óvatosan indult visszafelé. Nem szabad, hogy ez a nő találkozzék vele. Mindent inkább, csak azt ne, hogy Perczer Jolán így lássa őt. Tavaly még együtt eveztek a Dunán, Flótásnak volt egy kis megtakarított pénze, s amíg abból futotta, úgy viselkedett, mint egy gazdag, gond nélkül élő ember. Három hétig tartott a pénz, és Flótás akkor megszökött. Gondoljon Jolán akármit, de azt nem szabad soha megtudnia, milyen szegény ördög az a Flótás János, aki pertu barátja a szigeti jegyzőnek, s jó kedvében öt pengőt adott a cigánynak a Jolán nótájáért.
Hanem azért egy kissé felmelegedett a szíve, és könnyek gyűltek a szemébe. Visszaemlékezett, milyen szép, csengő hangja van Jolánnak, s eszébe jutott, hogyan úsztak egyszer versenyt. Eszébe jutott az egész part, de úgy, hogy érezte a part bokrai közt lappangó iszapszagot, a szénaillatot, hallotta a vízre ereszkedett gulya lusta szöszmötölését, bőgését. Tisztán látta, ízlelte, és szagolta mindezt, s tetejében a bőséges kékséget, ami a zöldes víz fölé borult, mint a bőség ókori szakajtója. Napfény mindenütt és szerelem!
Jolán eltűnt. Nem leselkedett sehol se, és Flótásból kitört a hetek óta korgó éhség, szomjúság: élni!
Lassan fegyelmezte a gondolatait. Csak most gondolt rá, mit jelent az, ha valaki cipő nélkül kószál ilyen időben. Borzadva gondolt arra, hogy vesegyulladást kap, megfagynak az ujjai. Egész életére nyomorék lehet. Igen, de mit tegyen most? Nem volt ismeretlen dolog előtte más emberek támogatását kérni. Csavargásai közben volt olyan idő, amikor úgyszólván teljesen abból tartotta fenn magát, amit összekoldult. Helyesebben koldulási rohamokat kapott. Napokig elcsavargott élelem és szállás nélkül, a legkülönösebb pénzszerzési terveken gondolkozva, míg egyszer csak kitört belőle ez a visszafojtott életvágy, s akkor olyan elszántsággal kért, majdnem követelt, hogy senki se tudott megtagadni tőle semmit.
Már nem arra gondolt, hogy igaza van a társadalmi rendnek: a láng kigyulladt lelkében, a ragadozó ösztön megszállta minden kis idegszálát: még nem tudta, honnan, de biztosan kerít pénzt. Enni fog és inni!
Bekanyarodott a Duna-partra és gondolkozás nélkül, mintha hívták volna, ment egyenesen az irodalmi körbe. Négyszer utasították innen el, az utolsó alkalommal már formálisan úgy dobták ki. Ma azonban nyugodtan, biztosan ment. Ha akárhová megy ma, mindenütt kap pénzt, ebben igazán biztos volt. Annyira biztos, hogy dühe, mérge elcsillapodott, s valami ragadozó jókedv költözött a helyére. A zsákmányában biztos vadállat, vagy mesterlövő biztonsága, nyugalma szállta meg.
Az irodalmi kör titkára megzavarodva állt az előszoba ajtajában. – Izentem, hogy tessék bejönni! Miért nem jön be, kérem.
– Miért? – nevetett hidegen Flótás. A nevetése saját maga előtt is különösnek tűnt fel. Megvető, gúnyos nevetés volt. – Hát ezért nem megyek be, mert féltem a szőnyegüket, meg a parkettet.
Benyújtotta a lábát az ajtónyílás fényébe, s a titkár arcába nézett. A titkár angolbajusza elkezdett táncolni, az egész arc vitustáncot kapott, szeme pislákolt. Ez nem volt földi dolog. A titkár nem szólt semmit, némán, ideges kapkodással nyúlt a tárcájához, és elővett egy bankót.
– Vegyen, kérem cipőt!
– Jó – ennyit válaszolt mindössze Flótás, azzal megfordult, s ment a folyosón a lépcsőház felé. A húszpengős bankót lobogtatta a kezében, két csontos ujja közé fogta. Odalenn elkezdett vadul kalimpálni a szíve: a lámpa felé tartotta a pénzt, és hangosan kiabálta: – Húsz!
Egyáltalán nem fázott a lába, nem sietett, csak az jutott eszébe, hogy nincs cigarettája. A trafikban egy doboz princesast kért és elővette a húszpengőst. Amíg a trafikosné a pénzt olvasta, egy fiatal lány lépett be a trafikba. Meglátta Flótás meztelen lábát s úgy fölhördült, olyan mereven bámult Flótás meztelen lábára, hogy a trafikosné is előrehajolt a pult mögül. Ő is meglátta a rémséges látványt, s szólni, kérdezni akart valamit.
Flótás azonban egyetlen mozdulattal besöpörte a pénzt, beletette a zsebébe, és kilépett az üzletből.
Az Angyalföldnek vette útját. Mindjárt a Lehel téren megakadt a szeme egy régi kocsmán. Nyilvános telefonállomás! No, ez nagyszerű, mert Pirókot is értesíteni tudja innen.
A savanyúszagú ivóban két részeg ember ült, s a pincérlány csak akkor lépett be, mikor Flótás már helyet foglalt az asztalnál. Lábait elrejtette az asztal alatt. Senki se tudta, hogy nincs cipője. Teát ivott jó sok rummal, aztán bécsi szeletet rendelt. Közben azonban megéhezett, nem győzte várni, amíg a bécsi szeletet készítik, evett töltött káposztát és bort rendelt. Kesernyés kadarka volt, éppen amilyen a kedvenc bora. Telefonált a budai kávéházba, a főpincérnek, hogy értesítse Pirókot, hogy jöjjön azonnal ide, később majd visszamennek.
Mire Pirók megérkezett, Flótás már megvacsorázott, és a pincérnővel beszélgetett. Kerek csípőjű, kissé dagadt szemű, fekete lány volt és Flótás egyszerűen Irénnek szólította.
– Mindig így jár? Meztéláb? – kérdezte Irén, leplezetlen csodálkozással és egy kis anyáskodó féltéssel a hangjában.
– Ojjé – nevetett Flótás –, engem ne féltsen, mindenki azon csodálkozik, hogy még náthás se szoktam lenni!
Pirók keseszínű arca először méltatlankodva fordult el ettől a látványtól, hogy egy tehetséges író a csapzott harisnyájával kérkedik, de a második forralt félliternél kijelentette:
– Öregem, te vagy az utolsó bohém ebben az országban.
Később megkérdezte: – Eladtad a tárcát?
– Nem, a pénzt az írói egylet titkára adta, hogy cipőt vegyek rajta.
– Ez erkölcstelen dolog, öregem – magyarázta Pirók és óriási orrával a kadarkás poharat szagolgatta. Megismételte a nyomaték kedvéért: – Igenis, erkölcstelen dolog és veszedelmes is. Elvágod magad az ilyesmikkel. Mindenki azt beszéli rólad, hogy mihelyt pénzt kapsz, azonnal megiszod. És gondold meg, ez visszaélés, mert nem arra költöd a pénzt, amire kaptad.
Flótás az asztalra vágott.
– Fütyülök az erkölcsi aggodalmaidra. Ez a pénz az enyém. Azon a jogon az enyém, hogy az erősebbé mindig minden a világon. Nem ismerek semmiféle jótékonyságot: az emberek azért adnak, mert valaki rákényszeríti őket, hogy adjanak.
Pirók meghökkenve bámult reá. Flótás ilyen félrészegen egész különösen szokta látni a világot.
– Mit bámulsz? Azt hiszed, hogy én mindig olyan ostoba vagyok, mint mikor szótlanul tűröm az élet disznóságait? Vannak ám tiszta pillanataim, amikor erős és hatalmas vagyok. Ha ezek a pillanatok egyszer majd hónapokká és évekké bővülnek ki bennem, akkor keresztültörök mindenen és mindenkin, aki az utamba áll. Lehet hogy nem sikerül, de akkor is ezek a hatalmas pillanatok voltak a legszebbek életemben, mert tudtam legalább pillanatokig hatalmas és fölséges lenni, mint az ősember.
Egészen nekitüzesedett, s most nem a dolgok, intézmények törvényeinek adott igazat, hanem a káosznak, a káosz van minden látszólagos rend mögött, mindennek a mélyén.
– A fény nekiütközik a látszólagos világnak, s a tárgyak mögött árnyék keletkezik. Mi azt mondjuk „keletkezik”, holott az árnyék van, és a fény keletkezik. Az árnyék az, amin az egész világ megjelenhetik, az szemlél, tud, mi pedig csak keresünk. Ilyenkor mint most is, felszabadultam: félretoltam magam elől a látszólagos világot erkölcseivel és vacakjaival együtt és látom az árnyékot: hatalmam van. Érted?
– Őrült vagy, értem!
Pirók kiitta a borát, és menni készült.
– Gyere innen, legyen eszed. Legalább ezt a maradék pénzt tedd el, és reggel vegyél magadnak cipőt.
Hiába volt minden, biztatás, Flótás nem akart elmozdulni az asztaltól, nem is hallotta, mit beszél Pirók. Hagyta, hadd menjen el!
Csak arra ébredt fel vadul viharzó gondolataiból, hogy a pincérlány odajött hozzá az asztalhoz.
– Hallgasson ide! – mondta. – Én szereztem magának cipőt. Négy pengő az egész. Lag, az igaz, de a talpa jó, éppen ilyen nagy lábra való.
Flótás belenézett a lány furcsa, nagy fekete szemébe. Sejtelmes, sűrű fekete tenger volt ez a szem, nem viharzott, de érzett a mélysége.
– Árnyék! – gondolta Flótás, majdnem hangosan és megsimogatta a lány karját. Izmos, jóhúsú karja volt Irénnek. Tűrte a simogatást, mind közelebb csúszott a szék támláján, s végül odapihent simulva a Flótás nyakszirtjéhez.
– Mingyár zárunk. A cipő a lakásomon van. Majd elkísér legalább. Nincs messze.
– Jól van, Irén, elkísérem!
– Maga hol lakik?
– Sehol.
– Sehol? Aszonta, sehol? Hát hol alszik?
Flótás megfogta a lány derekát, aztán csillogó, szürke tekintetét belemélyítette a lány füstös tekintetébe.
– Ma éjszaka majd nálad, jó?
A lány nem szólt, csak a titokzatos feketeség villant egyet: megjelent rajta a fény, az élet, a keresés.
A csapos odakinn lehúzta a redőnyöket.
1932
Derkovits Gyula rajza
BERDA JÓZSEF
Tömegszállás
Álmosan vetkőzöl,
bizony csúnya
ez a szegény szegénység,
de mit csinálhatsz?
A dohányszagú harisnyák
orrodban viszketnek már,
és fagyosszent vérrel
az ételbe-fertőtlenített
paplan alá menekülsz:
ó, rossz szájízem!
vizet kéne inni, –
de amott már puhán
hozzád surran a cica,
mellédmelegedőn dorombol,
és nagy hortyogások közt
végre elalszol.
1927
ZSIGMOND EDE
Aki vak…
Aki vak, nyissa ki szemét,
a süket is halljon zenét,
kiáltozzon égre a néma,
táncoljon, lengesse kezét
végre a béna,
legyen az itt, ami nem volt,
tápászkodjék a hideg holt,
szemet növesszen a rózsa,
ne maradjon a földretiport
senki adósa,
zuhanjon a földre, mi állott,
panaszolja a horgot, a hálót
a halakból kiszakadt sírás,
hirdesse a híd-alatt hálók
álmát új Írás!
PÁSZTOR BÉLA
Téli fák
Elejtettük vörös bogyónk,
Ó, messze hullt a Nap.
A tó megfagyott s elgurult
Át talpaink alatt.
„Tél lesz!” – sírt egy fehér menyét…
Szálltunk a rét felett.
Mert álmodtunk, mint fagyhalál
Előtt a részegek.
Álmunkban tavasz volt a tél.
Águnkon tétova
Bimbócskák nyílnak: jégcsapok.
S a dombot zúzmara
Lágy, fehér gyepe vonta be…
Hó-barkás gallyakon
A dér ezüstje csillogott,
Mint nyálkás csiga-nyom.
Az alvó szöcskenép helyett
Lenn cirpegett a rét.
A hó gyermeklánc-pelyhei
Libegtek szerteszét.
A megfagyott rigók helyett
Vállunkra szállt a Hold,
Tar águnknak a hó mohán
Fehér lomb-árnya volt.
De jöttek kócos gyermekek
És sírtak: „már megint
Tél van, – jeges a kalyibánk!”
Jaj, kristály ágaink
Hiába zúgták: „ez tavasz!”
Ők sírtak: „reszketünk!”
S baltájuk alatt szertehullt
Száz ezüstlevelünk…
KASSÁK LAJOS
Szegények az alkonyatban
Hárman, szegények, rongyos gúnyában majdnem vének,
holott az egyik csak húsz, a másik huszonnégy s a harmadik
mindössze harminc éves. Egy padon ülnek
a rügyező gesztenyefa-sorban s hallják, ahogyan alkonyodik,
a közeli parkban rázendítenek az üdvhadsereg trombitái.
Tudják, hogy a szegények üdvéért muzsikálnak ott,
de nékik, a három szegényeknek, már nem szabad
gyülekezniük a téren, hol nótával derülnek a boldogok,
csendül a cintányér s a trombiták részegen hörögnek.
Ha átléphetnének a rácson! Úgy gondolják, pénz hull
most a gazdagok markából, mint ősszel a fákról
az aranyló levél s aki rongyos, ha teleszedi kalapját
úr lesz és boldog lesz egész életére.
Ilyenek a három szegények. Horpadt mellükben
még dobban a szív, fakó bőrükön még áttüzel a vágy
s hogy ülnek mozdulatlanul egy asszony jut eszükbe,
akitől gyarlón, mint borjak az anyjuktól, elszakadtak
s három lány jut az eszükbe, akik hiába várnak rájuk
valahol túl a mérhetetlen óperenciákon.
S halkan, hogy senki meg ne hallja, így szólanak:
– Hiába törtem magam, semmire se vittem harminc évig.
– Huszonnégy vagyok, valóban révbe juthatnék már én is,
– Olyan az én húsz évem, mintha húszszorosan
gúzsbakötöttek volna.
Így szólnak és látni rajtuk, hogy élnek mind
a hárman.
Néha körültekintenek s ilyenkor érzik
hiába minden, testük örök hét sebtől vérzik
s fejetetején áll körülöttük a világ.
SALAMON ERNŐ
(ROMÁNIA)
Vasárnapi kaland
Tapostam dűlt utak ruháját, foltos
kerítések mellett, a kerek hegyek kerek szeme előtt
a lenge napban, én, én, az otthontalan
s ezen a délutánon
lyukas cipőmön befolyt a hó, s merengett
vékony, fehér ingem foltjain a beszorult hideg.
Olyan szép vasárnap volt, a nedves
ünneplő ruhákkal s a meleg harangok
szavával a ferde levegőn,
s olyan rezzenés nélküli csönd fogta meg
köhögős mellemben a lélegzetet,
ahogy álltam ott, embereken kívül, túl
a rosszon, hazugságon s a hiúságon is túl.
Akkor láttam meg őt, aki messze volt tőlem
a vézna ruhában állt s sóhajtott is talán és
remegett fekete kabátja a cicázó szél jó keze alatt,
s egészséges hideg csípte vékony orcáit pirosra.
Szinte nevetnivalón különös volt ez a furcsa ember
a furcsa vidéken s a furcsa délutánon,
ahogy lassan térdre hullt a hóban, s erős ujjakkal
írt le valamit a fehérre.
Azután, ahogy ráfeküdt a jaj nélküli talajra,
s melléje léptem, és keskeny vállát simogatta
a kezem;
szegény szerelmes, s előre kacagtam a hóba írt
szerelmes neven,
láttam, halott volt, hideg testében rég megállt a vér,
a hóra írva ez volt pedig: kenyér…
1938
EGON ERWIN KISCH
(CSEHSZLOVÁKIA)
Egy éj a hajléktalanok menedékhelyén
Egy percnyire az elegáns, forgalmas sugárúttól ágazik el a Klimentská utcából a Novomlýnská. Ez utóbbi nem is közlekedőutca; négy éles sarkot képezve tér vissza a Klimentskába. Itt aztán nincs korzózás, luxusjárműveknek sincs nyoma sem. Alig néhány járókelő akad csak. Esténként azonban jókora embercsoportok gyülekeznek, várván a pillanatot, hogy kapuja nyíljék a 11. számú háznak, mely kapuja felett nagy betűkkel ott az TULNA (Menedékhely) felirat.
Ebben a házban, a Hajléktalanok Prágai Menedékhely Egyletének ingatlanában töltöttem az elmúlt éjszakát. A közeli Samcova utcában lakó barátomnál azonban elébb még beöltöztem. Ez alkalmi kabátomat a szobalányunk múlt évben egy koldusnak ajándékozta – volna, ha a koldus a felkínált ruhadarabot súlyosan becsületsértő szavak kíséretében vissza nem utasítja. S ha a kalapban, mely fejemet födte, fellelhető lenne a cégjelzés, eredményesen használhatnám akár zsarolásra is: a kalapos mindent megadna érte, hogy ezt a nevét viselő mozgószégyent kiakolbólítsa a világból. Kabátomnak nem volt fazonja, nem volt viszont színe sem; voltak azonban lyukai, melyeket bármely ezredzászló megirigyelhetett. Cipőm szakad-repedéseit részben elfedte a jótét hullámokban visszaboruló zokniszegély. Nadrágom – ne is beszéljünk róla.
Mentem hát, még a Szent Péter negyednek e semmiképp sem elkényeztetett utcáin is kínos feltűnést keltve, mentem a Menedékhelyre. A ház előtt már gyülekeztek a hajléktalanok csoportjai. Némelyek a Szent Kelemen-templom körüli keskeny parksáv kerítésén üldögéltek, mások a templom hátsó bejáratának lépcsőin. Megint mások egy Klimentská utcai vendéglő bejárata előtt, további társaink pedig a Novomlýnská utcai házfalakat támasztották. Akadtak nők is. Lehettünk összesen vagy hetvenen. A rendőrség kettős járőre vigyázott ránk.
Abban a csoportban, amelyhez csatlakoztam, volt egy tizenöt éves építőmunkás, aki épp Triesztből érkezett gyalogszerrel Prágába. Volt, továbbá, egy prágai bolti szolga: szülők, rokonok s állás nélkül. Másfél nappal ezelőtt kapott egy tányér levest valami hajdani kollégájánál, azóta egy falatot sem evett. Más körülmények között talán fenntartásokkal fogadom ezt a közlést. De itt? Nem kételkedhettem. Ugyan miért állt volna a bolti szolga érdekében, hogy balsorstársait belógassa? Semmit se várhatott tőlünk. Én mindenesetre neki ígértem azért a levesadagomat, már persze arra a szerencsés esetre, ha munkakönyv híján is beeresztenek a menhelyre. Beteg a gyomrom, mondtam, nem tudok enni. Attól fogva a bolti szolga nem tágított mellőlem; egy szobába akart kerülni velem. Egyetlen gondja volt, nem is beszélt egyébről: – Vajon beengednek-e téged könyv nélkül?
Csoportunk időről időre vendégeket is fogadott: munkást kereső gazdajelölteket. Életemben nem vonult fel előttem ennyi „leendő” gazdám, mint tegnap.
– Molnárlegény vagy? – kérdezte egy jól táplált úr, csoportunkhoz lépve.
– Nem – mondtam –, nem vagyok molnárlegény.
Az úr azonban nem elégedett meg ennyivel. – Nem akarsz azért mégis malomban dolgozni?
– Holnap el kell utaznom innét – feleltem, így a szerződés lehetősége csírájában elfúlt.
A többi hasonakció közül – melyeknek célja nem csekélyebbség lett volna, mint hogy értékes munkaerőmet különféle vállalkozásokra, például hídépítésre, szabóműhelybeli szorgoskodásra et cetera, megnyerjék – hadd említsek még csak egyet.
Hozzám lépett egy péksegéd: – Pék vagy?
Újabb nemleges válaszom.
– Sebaj – mondta az ajánlattevő. – Azért ma éjszaka dolgozhatnál helyettem a műhelyben. Ma reggel Prágába érkezett a kislány, szeretnék egy görbe éjszakát csapni vele. Nem kell nagyon törnöd magad, a lényeg az, hogy az öreg ne vegye észre, egy fő hiányzik. Kapsz húsz krajcárt.
Közöltem: fájdalom, nem vállalhatom. Három éjszakája, hogy nem aludtam már.
A munkakínálókon kívül mások is versengtek kegyeinkért. Két asszony; egyenként odajöttek hozzánk, magánszállást ajánlva. Nekem nem ajánlottak; túlságosan rongyos volt a külsőm. De másoknál sem jártak sikerrel, mert túl sokat kértek. Párosával kellett volna egy ágyban aludniok a „vendégeknek”, fejenként harminc fillérért. Egy fiatalabb vándorlegény már-már alkuba bocsátkozott, idősebb társa azonban lebeszélte róla:
– Ostobaság! A menedékhelyen magad alszol az ágyadban, egy fillért se fizetsz, és kétszer kapsz levest is!
A lakásadó nő dolgavégezetlenül elvonult.
Háromnegyed hattól hét óráig tartott a várakozás. Akkor kinyílt a kapu; oka ennek vagy az volt, hogy a „ház” – vagyis a hajléktalanok – „atyja” látni akarta, hány tékozló gyermek áll odakint, vagy az, hogy a Menedékhely valamelyik tisztviselője kért bebocsátást. A kapunyitás mindenesetre jeladás lett: gyülekezni kezdtünk harci rendben. A kapu előtt széles ívben tolongott a hajléktalanok serege. A nőket előreengedtük. Közvetlen mögöttük zárkóztak fel – egy régi menedékhely-törzstag intézkedését követve – azok, akik már előző éjszaka is a Prágai Menedékhely Egylet vendégszeretetét élvezték. A következő sorokat azok a hajlékkeresők töltötték meg, akik szakszervezeti igazolást tudtak felmutatni, miszerint állás nélkül, „vándorúton” vannak Prágában. Őket követték azok, akik munkakönyvükkel bizonylatolták munkanélküliségüket, s így jogot formálhattak a hajléktalanok hajlékába való befogadásra. Végül, legkívül, ott nyüzsgött a siserehad, melynek tagjai állástalanok voltak ugyan, de két vagy három éjt már a Menedékhelyen töltöttek; tudták, aligha bocsátják be őket még egyszer, s így arról tanácskoztak, mi legyen akkor. Némelyikük egy nagyon szép ikovi pajtára esküdött, mások határozottan egy prágai fogadó istállója mellett törtek halandzsát, ahol mindazonáltal három krajcár a szálláspénz, elhangzottak azonban a Kinský-kertben vagy a Károly téri parkban teendő kirándulást propagáló szólamok is.
De a másik három réteg – mert most a hajléktalanok, embertársadalmunk e legalsóbb fokú képviselői is társadalmi rétegekre tagozódtak – szintén élénken vitázott. Fekete szakállas, havelockos öreg volt a fő-fő szóvivő. A vita témája pedig nem kisebb csekélység volt, mint – a tartományi gyűlés parlamenti tevékenységének kérdése. Ezeket a rongyos embereket a leginkább a dolog fináncpolitikai vonatkozása izgatta. A természetbeni ellátó állomáson egy s más szükségtárgy hiányát a pénzügy ínséggel indokolták nekik, ezért sokan a tartományi gyűlés fizetőképessé tételét követelték, némelyek viszont ellenezték ezt, mondván: ha az országutak rendezésének kérdését ismét fokozott figyelem kísérné, jönne megint a sok maceráltatás az útmesterek részéről.
A kapu újbóli kitárulása véget vetett e magas politikai latolgatásoknak. Beengedték az asszonyokat – javarészt foglalkozás nélküli föld- és gyári munkásnőket –, azután ismét zárult a Szezám. Jó tíz perc múlva persze a férfiak is sorra kerültek. A Menedékhely egyik alkalmazottja kiáltotta ki a csoportokat. Egyesével mentünk be, mindenkinek igazolnia kellett magát. A „Munkakönyvesek” csoporttal én is bejutottam.
– Hát a munkakönyved hol van? – kérdezte az alkalmi kapusember.
– Nincs – hangzott válaszom. – Liberecből jövök, a kórházba akartam befeküdni. De nem vettek fel.
– Miért nem mégy haza?
– Nincs pénzem. A rendőrségen kapok visszatérti jegyet. De csak holnap. Délután nincs félfogadás, azért küldtek ide.
– Ki mondta neked, hogy ide gyere?
– S. fogalmazó úr. – És megneveztem az útipénzosztó rendőr-tisztviselőt. Ez láthatóan meggyőzte a cerberust állításaim hiteléről.
Egy aggodalma azért maradt még: – És miért akartál befeküdni a kórházba?
– A szívemmel.
Vizslatva az arcomba nézett, csakugyan beteg lehetek-e. Mármost – minő véletlen! – kivételesen, no persze egészen kivételesen átlumpoltam az előző éjszakát, és sápadt színemet sikeresen megőriztem e célra. A cerberus beeresztett, már csak úgy részvétből is.
– Újonc! – kiáltotta oda egy másik szolgálattevőnek, aki a kapu túloldalán vezette a jegyzőkönyvet.
Csatlakoztam a kapualjban csoportosuló többi hajléktalanhoz. A menedékhely zsilipes-szolgálattevője most a kintmaradottakhoz fordult: – Van-e még valaki, aki nem aludt itt már kétszer?
Semmi válasz.
– Jó éjt, igen tisztelt uraim! – e gúnyos üdvözlet végszavára zárult be a nagy kapu.
Ekkor a Menedékhely egyik alkalmazottja a csigalépcső első fokára állva elrendelte: – Cipőt tisztíts, gallért nyiss, párosával sorakozó!
A parancsot zajos végrehajtás követte, ekkor az első emeletről felharsant a következő rendelkezés.
– A két első fölfelé!
Mintegy két perc múltával:
– A következő kettő fölfelé! – És így tovább.
Fent mindenkit behatóan átvizsgáltak: nem annyira tücsköt, mint inkább bogarat keresvén. Hébe-hóba szitkozódás, tiltakozás harsant fentről, s akkor mindig megjelent egy hajléktalan, jött visszafelé a lépcsőn… a próba pozitív eredménnyel járt. A hajlékszerzés viszont negatívval, mert nyílt máris az ajtó, és kimenedékhelybőlítették a szegény párát. Jómagam az éhező bolti szolgával voltam egy párban. Mivel bogaras természetűnek nem ítéltek, felvételemnek végképp semmi sem állt útjában. Kijelölték az ágyamat.
Négyágyas kis szobába kerültem. Szobatársaim levetették cipőjüket, belebújtak a vaskályhán heverő kemény bőrpapucsok melyik-melyikébe. Magam is „bocskort” öltöttem, közben azonban leültem az ágyra. Hiba volt. A ház egyik tisztviselője, aki véletlenül épp akkor lépett a szobába, nyomban megkérdezte: mit gondolok tulajdonképpen, kórház ez? Feltételeztem, a kérdés merőben szónoki jellegű, választ hát nem adtam. A menedékhelyi alkalmazott ezzel nem volt valami nagyon elégedett.
– Ej, te reteráti („hajzl” – így mondta) rátarti! – Vagyis: hogy csirkefogó gazember. Hogy mit akart kifejezni ily ékesen, nem tudom, feltételezem azonban, hogy szitoknak szánta. Nyomban hozzátette azonban, hogy „fattyú” (parchant) vagyok. Holott ez a megállapítás: tévedés. No, de a menedékhelyes is tévedhet, megvan rá a menedéke. Az azonban már érthetetlen, miképp mondhatta rám, hogy „tetves” (všivák); hiszen épp az imént zajlott teljesen negatív eredménnyel a házi vizsgálat. Mindazonáltal mellőztem a tiltakozás bármi regiszterű hangjait. Amennyiben egy még összeülendő becsületügyi választmány felelősségre vonna netán, hogy ezeket az alaptalan sértéseket nem a lovagiasság szabályainak megfelelően, fegyverkihívás formájában válaszoltam meg, hadd bocsássam előre máris: párbajsegédeimet be sem eresztették volna a Menedékhelyre; a bebocsáttatáshoz tudniillik munkakönyv vagy valaminemű haszonfoglalkozási bizonylat szükséges.
A Menedékhely alkalmazottja, kinek haragját ekképpen magamra vontam, mintegy tíz perc múltán visszatért szobánkba. Küldetésének jellegét ezúttal sokkal rokonszenvesebbnek ítélhettem. Mindegyikünk ágyára egy szelet kenyeret tett, majd kettőnket levescipelésre jelölt ki. Az egyik – ellensége voltam, tudjuk! – természetesen én lettem. Lementem hát munkatársammal a földszinti konyhába. Ott már várt minket a fatálca, rajta öt bádogtálban leves. Vittük a rakományt, föl a szobánkba. A bádogtálakban hiába keresett volna bárki ezüstkanalat; egyszerű cinkanál helyettesítette ezt az evőeszközféleséget, s bizonyára ez volt az oka, hogy szobatársaim rendre mellőzték a kanálhasználatot, a tál tartalmát a legrövidebb úton öntötték magukba. Megkóstoltam egy kanálnyit, azután könnyű szívvel teljesítettem éhező bolti szolga barátomnak tett ígéretemet. Könnyű szívvel, mert a szokatlan tálalásmód meglehetősképp befolyásolt. A többieknek azonban rendkívül ízlett a leves, láttam elragadtatott arcukon.
A vacsoraszünetet arra használtam, hogy körülnézzek egy kicsit a Menedékhelyen. Voltak kétszer akkora szobák is, mint a miénk, ennek megfelelően kétszer annyi ággyal. A férfiak két emeletén összesen hetvennyolc ágy áll. Vasváz, szalmazsák, lószőr fejpárna, szegett zsávolytakaró, viszonylag tiszta lepedő. És a falakon, a padlón mindenütt – hálótermekben, folyosókon, lépcsőkön s az egész frontot körülvevő pavlacson* - kínos tisztaság; nem is csoda, ha ilyen vas a fegyelem, ahogy arra az imént energikusan kiokíttattam.
Amikor a leves elfogyott, és a fatálca bádogtálastul – és közreműködésemmel – ismét visszakerült a konyhára, letelepedtünk a székekre, és kezdődhetett a társalgás. Már az ismerkedés módja is sokkal különb volt, mint a társaságban szokásos. A szalonokban önkezdeményezésűleg történik a bemutatkozás, tolakodóan, mert bármely közömbös pofa odalejthet bármely másik közömbös alak elé, közölvén még csak megértésre sem kerülő közömbös nevét. A Menedékhelyen így hangzik a tudakolózó kérdés: „Mi a szakmád?” S a válaszban benne foglaltatik a leendő alvótárssal kapcsolatos minden érdemes tudnivaló. Ki kérdi a nevét? A név: füstdolog, mihasznaság.
Megtudtam, hogy bal oldali éjszomszédom csatornatisztító, illetőleg kocsis; csak az utóbbi tizennégy nap során, egyéb foglalatosság híján segédkezett éjszakánként Prága községszerveinek a csatornaürítésében, de épp tegnap, szolgálatbeli túlittasultság okán, elbocsátották. Egyébként nem haragudott érte.
– Tizennégy napnál hosszabb időt én még amúgy sem töltöttem egy városban! Tíz év alatt sem!
A tőlem jobbra-hajlékolt ágyon új barátom, a bolti szolga volt fekvendő, a csatornából kipucolt kanálistisztítótól balra pedig egy cukrászsegéd a Graz melletti Hartburgból, ki is egyenest onnan s gyalog érkezett Prágába. Vele azután csaknem megjártam: kérdéseire ügyetlenül felelvén, majdhogynem felvágós hírébe keveredtem. Azt kérdezte ugyanis, jártam-e már Hamburgban, s mondtam, hogy jártam.
– Milyen ott a Menedékhely?
Kénytelen voltam az igazsághoz híven azt felelni, hogy ezt bizony nem tudom. Egy barátomnál aludtam, tettem hozzá.
– És hány nap az út innen odáig?
– Gyalog? – szaladt ki a számon a buta válaszkérdés.
– Madárnak nézel, mi? – fortyant rám mérgesen. – Nem is fiákerrel akarok odamenni!
A csatornatisztító, aki éveken át kóborolt Németországban, és nemcsak németül, de az olasz földmunkásoktól taljánul is megtanult egy s mást, szerencsére véget vetett stájerföldi cukrászom további támadásainak. Közölte vele ugyanis, hogy Prágából Hamburgba körülbelül tizenkét nap az út, ha naponta ötven kilométert marsol. És Hamburgban két menedékhely van, jobb azonban, ha nem megy a rendőrségibe, mert ott minden lakót lefényképeznek. A magdeburgi munkáskolónia menedékhelye sem ajánlatos; ott felvétel előtt le kell adni a munkakönyvet, utána pedig favágás jön meg fűrészelés, „rosszabb az, mint a kényszermunka”. A csatornatisztító ezt követően még néhány geográfiai tanácsot adott a cukrásznak. Leírta neki az utat, mely a legcélszerűbben követendő, hogy négy fillér komppénz megtakarítódjék, megnevezte továbbá azokat az utakat, melyek mentén finom kerti szilva csenhető. A cukrász hallhatott néhány velős szót a toloncolási viszonyokról, a csavargók elleni törvény hol-holi értelmezéséről, a természetbeni ellátó állomások és a szálláshelyek merre- s mibenlétéről.
Röptájékoztatója során a csatornatisztító elő-előhúzott egy kis üveget a zsebéből, tartalmával erősítkezendő. Végül azonban elfogyott a pálinka.
– Az ördög akárhová tegye, hogy itt még sört se kapni – morogta dühösen.
– Én meg boldogan rágyújtanék – szóltam, hogy én is mondjak valamit.
– Van egy csikked? – hangzott a lesikérdés. – Bezárkóznék odakint, hogy füstöljek egyet.
Zsebemben kettétörtem egy Sportot, s az egyik felét átnyújtottam hajléktársamnak. Alig volt egy másodpercig a kezében a „réti”, már kuncsorkálni kezdte a cukrászsegéd: – Adj egy kicsit belőle.
Igazságosan elfelezték hát a fél cigarettát.
Kilenckor kialudt a világítás. A sötétség leple alatt ruhástul vetettem magam az ágyra. Ezen az éjszakán a szememet sem hunytam le. Jobb felől az állástalan bolti szolga horkolt, mint egy helyi járat mozdonya, bal felől a csatornatisztító böffentett szeszes álmában komor fenyegetéseket valami lányra, akit rémlátnia szerencsélhetett. A szomszédos helyiségből kétperces időközönként menetrendszerű köhögés hallatszott át, mintha valaki ilyképp fuldokolna. Soká, de sokára lett hat óra!
Végre aztán csak megharsant a csengő: Ébresztő! Gyors öltözködés, még gyorsabb ágyeligazgatás. Hamarosan megjelent a felvigyázó, és bíráló szemmel megtekintette az eredményt. Itt a takaró simaságfokát nem találta kielégítőnek, ott a lepedő volt alul, s nem a fejpárna alatt összehajtogatva. Végül eltávozott, hogy a szomszéd szobákat is megtisztelje őkritikusságával. Aztán visszatért, s mindnyájunknak egy „pandúrt”, kerek bucit tett le az ágyára; és mehettünk megint a levesért.
Fél óra múlva felharsant a Menedékhely atyjának kiáltása: „Raktárba!” Felszólítván ezzel a hajléktalanokat, gyülekezzenek az eleddig zárt szekrénynél, hogy motyójukat-kofferkáikat ismét birtokba vehessék. Ezek őrzetése is véget ért ugyanis. Majd hétkor kinyílt a nagykapu, és a hajléktalanok folyama ismét az utca szabadjába torkollt. Ott állt megint a kettőzött rendőrőrszem bizalmatlan őr-szemmel nézegetve jelenésünket.
A hajléktalanok java része először a munkaközvetítőhöz vette útját; kezdték a Stará rychtában levővel, folytatták a ikovival. E két intézmény bizonylata nélkül ugyanis egyebütt sem ipartestületi támogatásra, sem menedékhelyi felvételre nem jogosultak.
Jómagam visszaosontam megint a Samcova utcai házba, a barátomhoz. A házmester s a ház lakói, akik feltűnésemet észlelték, leplezetlen gyanakvással követték hadmozdulataimat, míg csak el nem tűntem az ajtó mögött. Rendbe szedtem magam így-úgy, legalább annyira, hogy a bérkocsis vissza ne utasítsa fuvarajánlatomat; így tértem haza.
Otthonról azután telefonáltam a kiadóhivatalba, hogy ne várjanak, gyengélkedem. Kiadós alvásra készültem inkább. Elébb azonban jól megfürödtem – s bár ez meglehetősen természetesnek tetsző művelet, ezúttal szükségét érzem, hogy nem hajléktalan ismerőseim érdekében külön is hangsúlyozzam tényét.
TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSA
DOBOS ÉVA
Ladányi Mihálynak a túlvilágra
Mindenütt jelenvaló
A metróban alszik egy ülésen
kilépsz a metróból s már ott ül
egy padon
Haja s szakálla az egykor bodros fehér
most loncsos ősz
orrnyerge törött
foga hiányos
mellette sárga reklámszatyor
(Csemege Meinl)
Néha kutyája is vele van
hogy felismerjük az Öreg Pásztort
együtt ülnek egy szakadt
pokrócba burkolódzva
Ma nekem holnap neked
Ne ítélj hogy ne ítéltessél
Hajléka az erdő
hajléka minden kapualj
és aluljáró
Jelenlétével üzen:
némán kikerülhetetlenül
botorkál elénk
az Úristen a hajléktalan
Göndör Bertalan metszete (részlet)
Már megint
Már megint egy hajléktalan,
és ráadásul ugyanott!
Mért kedvelik annyira a hajléktalanok
az alkotmánybíró erkélye alatti
kis lyukat, fel nem foghatom.
És ez is pont olyan rendetlen,
mint a tavalyi.
Szétdobálja a holmiját,
és pfuj, de piszkos!
(Ételmaradékok: majd még a patkányos stb.)
„Azt hittem, majd szépen berendezi
magának a kis motyójával”
– lágyult el az alkotmánybíróné –,
de nem, csak szétdobálja,
és pfuj és majd a patkányok satöbbi.
Nem baj, majd ezt is
kidobjuk, mint a tavalyit,
még a tél beállta előtt,
nehogy üvegesre fagyva
csilingelje el a fenyőfán
a „Mennyből az angyal”-t.
TABÁK ANDRÁS
(Délivasút)
Nem múló, szörnyű látvány volt az
(sokáig fog még kísérteni)
Szilveszter késő délutánján,
pezsgőért futkosva hasztalan,
ahogy a tengődés határán,
mezsgyéjén az állati létnek
a tehetetlen tetemhalmaz,
mint megannyi bűzlő rongycsomó,
a budai szép pályaudvar
pénztárcsarnokában ott feküdt
zsákon, papíroson, padon.
Elbukott gyöngék tucatjai.
És szégyen-e, vagy sem, éreztem,
hogy egy csepp könny pereg le hosszú
és mély keserűráncom árkán
e borzalom láttán, amelyet
nem láttam itt már negyven éve.
S mi nem volt kevésbé borzalom,
egy pillanatra vágy fogott el,
sóvár kívánság: milyen jó is
volna melléjük lefeküdni
s köztük maradni mindörökre!
1990. január
SZARKA ISTVÁN
Állapotjelentés
Ady Endrének
A félig se kész embervilágot
a Vér-És-Arany visszavette.
Két gyatra gyomfát sem hagyott az álnok,
Eufráteszt, koszos eget se.
Csak némi poklot. Néma-vaksüket
népek sovány üleppel ellepik
olajsáros járdaszegélyüket
a kegyhelytől a gyorssegélyhelyig.
Hullámpapírján eldől a szerelem,
forró hólyagja érzi a tél döfését
s helyben ürül. A szabadság idelenn
alig több, mégis, mily zöld a reménység!
Egytál ételként osztja az enyhe húsvét
önnön testét; az arca szomorú-szép.
Nekrológ
Aluljárói gyakorló sírbolt
zugán hullámpapírról
elfogyott szemlátomást
öltött fekete fóliát
förtelmes italától
már nem rikácsol
kínban nem mászik
többé a rácsig
nem guggol nem nyöszörög
kimaradó görcs nem okoz örömöt
ha csöppre-csöpp szüli meg setét
vizeletét
nem messze Monaco van
aranytányérral égi mosogatóban
Horizont
Metró, fagymentes, szelíd szörnyeteg,
mélyállomásod ősszáj-kloáka,
nyeldekel-öklend minket merevült
oszlopokban a dolgaink felé.
Koldusmaffia
szedi adóját ottan
s látványpék ontja szintetikus
vanillin-lavináit
enyhelyedbe bútt hajléktalanság
fészkeire, hogy
fölragyogjon a téboly
az éhezés óriás íriszében.
S jő nagy utazás! Ó a tájaid, ó
a horizontod!
GYIMESI LÁSZLÓ
Etűd
ma egész délelőtt esett
a világ hóban hempereg
csavargók nézik az eget
van aki istent emleget
van aki tovább kéreget
ma egész délelőtt esett
kutyák tartanak ünnepet
szánokon vidám gyerekek
kerülgetik a köveket
a világ hóban hempereg
ma egész délelőtt esett
sehol sem látni véneket
van aki istent emleget
kutyák tartanak ünnepet
van aki tovább kéreget
ma egész délelőtt esett
csavargók lesik az eget
szánokon vidám gyerekek
szemükbe nézni nem merek
van aki istent emleget
SÁNDOR KÁLMÁN
A csaló
A csaló középkorú, bajuszos férfi volt, foltozott ruhát viselt és fakóbarna sapkát. Odakünn tavaszi eső zuhogott, az autók kereke magasra fröccsentette a sarat, a villamosok csikorogva fékeztek a megállóknál, az utcalámpák égtek már, micsoda tavaszi alkonyat volt ez.
Itt benn a büfében hangerősítő bömböltette a zeneszámokat, az ázott ruhák szaga elkeveredett az ételek illatával, a pörköltek rozsdabarna leve végigfreccsent az asztalokon, sör habzott, főzelék párolgott, a pénztár szakadatlanul csöngetve ontotta magából a fehér blokkokat.
A polcok mellett mohón ettek az emberek, beesett arcú férfiak, festett szájú nők, kendős öregasszonyok, aktatáskás fiatalemberek, az olajos burgonya illata uralkodott ebben a hosszú, csillogó helyiségben, az üvegpultok mögött fehér kabátos nők és férfiak mérték az ételeket tányérokra, ez a sietés, ez a lárma s ez a különös zűrzavar szinte nélkülözhetetlen tartozéka volt a húsok ízének, az evésnek s az egész nagy étkezőüzemnek.
A falakon táblák ajánlották az ételeket, ó, micsoda változatossága a szendvicseknek, a különböző fogásoknak, a hideg halaknak, a mártásoknak, az ételeknek minő garmadája kínálta magát ezeken a táblákon. Más felírások a közönséget figyelmeztették: Óvakodjék a zsebtolvajoktól! Ha végeztünk, adjuk át a helyünket másoknak!
A forgóajtón szakadatlanul áramlottak ki és be az emberek, siető pincérek szedegették le a piszkos tányérokat s az elfogyasztott olajos burgonya zacskóit a polcokról, krumpliorrú kisgyerekek álldogáltak bámész arccal az ételkirakatok előtt, orrukat laposra nyomták az üvegen, micsoda mellékutcákból jöttek ezek a krumpliorrú kisfiúk, és mennyire őszinte volt a bámulatuk.
A csaló, ez a középkorú, szemérmetlen férfiú egy sarokban állt a polc mellett. Előtte egy papírzacskó hevert. A csalás már ott kezdődött, hogy ezt a papírzacskót nem is ő hagyta a polcon, hanem egy teljességgel idegen ember, s az olajfoltokkal teli papírzacskóban egyetlen szem burgonya sem maradt már.
Micsoda pokoli színjáték volt ez az emberekkel teli büfé közepén? Odakinn zuhogott az eső, a sapkás férfi álldogált az üres papírzacskó előtt, s időnként két ujjával belenyúlt. Azután kihúzta az ujját, és üres kezét szájához emelve, mozgatni kezdte a száját.
A csaló úgy tette, mintha enne. Pontosan utánozta az evő embert, s az üres zacskó kajánul vigyorgott rá. Így eszegette a középkorú férfi riadt arccal a semmit a papírzacskóból, időnként körülnézett, hogy vajon látják-e mások is.
Egy fehér köpenyes kiszolgáló járta végig a polcokat. – Aki végzett, szíveskedjék a helyét másnak átadni – mondta hangosan és unott arccal, aznap nyilván már ezredszer. Micsoda riadalom ült a csaló arcán, megrezzent, és milyen mohón kapott az üres zacskó után, hogy tovább egye a semmit, mert odakünn zuhogott az eső, és neki nyilván nem volt hová mennie.
És egy egész sötétülő kornak, a történések különös dialektikájának micsoda jelképévé is vált az üres zacskóból evő ember. Vajon minő törvények kaján és esztelen gúnyja kényszerített egy egész kort ilyen furcsa csalásokra? Miért utánozta ez a csaló üres gyomorral megszólalásig hűen az evést, és néha még ki is düllesztette hozzá a mellét: Íme, lássátok, én eszem!
Nem okiratot hamisított, nem lopott, nem pénzt adott ki uzsorakamatra ez a csaló. Sokkal bonyolultabb és intellektuálisabb bűncselekmény volt ez: visszaélt a társadalom bizalmával, az evő emberek jogait vindikálta magának, és ez volt a csalás, mert a közönséges nem-evők rendjébe tartozott ebben a büfében.
De micsoda rettegés ült az arcán, s milyen sápadt és elkínzott volt ez az arc.
– Hiszen ez a zacskó üres! – mondta a terem felügyelője diadalmas arccal, és nyúlt a papírzacskó után. A paradicsom angyala volt a felügyelő ebben a pillanatban, egy adott történelmi kor különös díszletei között.
Ádám, a szegény sapkás csaló arca ekkor már halottfehér volt, a zacskó után nyúlt, furcsán felhördült, szinte nevetés volt ez a hörgés, azután végigzuhant a földön, s estében magával rántotta az üres papírzacskót is. És a mocskos, olajfoltos, üres zacskó betakarta az arcát, a földön heverő, halott csaló arcát, mint valami különös szemfödél.
– A fene látott ilyet – mondta valaki, amikor elvitte őt a furgon. A kassza csengett, új emberek jöttek, és új zacskó burgonyákat mértek ki az üveg mögött.
1940 körül
Derkovits Gyula rajza
KOHÁN ZSUZSA
Ezek vannak
Isten veszett nyála csorog az égből,
s rárakódik mindenekre:
a postaládában didergő póklábakra
a festék alatt kucorgó ősz szálakra
a kabátból leszakadt gomb árva magányára
a kétszersült szétázott bénaságára
a villanykörte haldokló sárgájára
apám dioptriáinak szétaszott szárára
a nap-homályos szobák tompult hangulatára
a meséskönyv utolsó lapjára
a boríték enyvének csíkjára
a hosszúnyelű ecset pamacsára
mi végül
megfesti e szétmázolt világot.
Reggel pofámba bámul a dermedt zsír,
majd kiül kenyeremre.
Apró ikervilágok hullanak az eresz
rozsdaszú ette odvaiból.
Gyomrom barlangjához a városi
vízművek vezetékeit csatolom.
Bekapcsolom rádió-szívem, s
én Hemoglob inkapcsolódom
Budapest mocskos vérkeringésébe.
Az idő digitális sebei az utcákon.
Kreatív-bénaság az aluljárók szőnyege:
reggelenként felterített dísz.
Láthatatlan haladás a mélybe.
Rohanó étkezések pavilonjai: a méterkő.
Vevőről álmodó ruhaköltemények porrétege.
Feketerigó; galamb; varjú.
Apró bundájába nyakig gombolt veréb
zörög az ágon, s a társra talált
száraz levél ugrik egyet.
Meg a buszon a sofőr mond a
körtér előtt teret.
MERÉNYI KRISZTIÁN
Bérházak
Kávéillatok törnek
elő az olaszajkú
ablakokból.
Vemhes macska
doromból egy rozsdás
korláton, s vakolat
alá menekül a nélkülözés.
A hold bágyadtan
világítja meg a
sápadt házfalat
és a szemetesládánál
átkokat szül a
bizonytalanság.
Az udvaron dióhéjban
nyöszörög a bánat.
Éjszaka lebeg a
csípőficamos
jegyenyék ágain.
Bombázott csigalépcsők
romjai alatt sorsok
mocorognak, s vak
bőregerek árnyként
vonják maguk után
a múló időt.
RIGÓ BÉLA
Pannónia dicsérete,
avagy háltak az utcán
J. P. és J. A. tiszteletére
I.
Hajnali lágy pasztell: hajléktalan ébred a flaszter
szürke kövén, köpenyén mennyei razzia-fény,
gyomra korog, fázik, tápászkodik, indul, a házig
nyolc lépés, nekilát túrni, de közben imát
mond, hogy igék űzzék el a földi világ kukabűzét,
s mit rámért a nyomor, nyelje le mind a gyomor!
Pörgeti tíz ujját, így zeng hamarost haleluját,
mert ha megáldja az Úr, egy napot újra kitúr…
II.
Pannóniánk, új távlatod int felénk!
Minden kukában mennyi a túrható!
A csontról nincs a hús lerágva.
Néha egész kenyeret kidobnak.
Ó, szent pazarlás! Gazdagodás jele!
A hulladékon új generációk
nevelhetők fel, és a sorrend
ott van örökre a génjeikben.
A társadalmat rend üzemelteti:
– Ki rág először, és ki utána csak?!
Ki lesz vezér, ki most a polgár,
új kapukulcsa kinek lehet még…
Derkovits Gyula rajza
TABÁK MIKLÓS PÉTER
Miután az aprót
Miután az aprót kezébe nyomtam,
megpróbáltam nyomorék testét,
zsíros hajának bűzét,
ezt a naturális lényt
a szerdai napom alá söpörni.
Sikertelenül.
