Ezredvég

Az autóbuszmegállóban két férfi ül a padon. Nem buszra várnak, időmilliomosok. A ruhájuk szabadban töltött éjszakák nyomait viseli. Mellettük nejlonszatyor, abban van minden vagyonuk.
    Egyikük őszülő szakállú, idősebb, hosszú, zsíros haja mélyen a nyakába nőtt. A társa fiatalabb nála, az arcát borító sörte fekete, a haja is, csak elől fölkopott egy kicsit. A fiatalabbnak fagylalt van a kezében. Óvatosan érinti hozzá a nyelvét. Ha nem félne, hogy elolvad, talán csak gyönyörködne benne.
    A társa nézi, ádámcsutkája föl-le jár.
    Csendben van egy darabig, azután nem bírja tovább: – Hogy eszed azt a fagylaltot? A tetejét nyalod, te?
    Amaz a birtokon belül levők magabiztosságával szótlanul megvonja a vállát. Az öreget ez nem tartja vissza, folytatja a korholást.
    – A fagylajtot nem így kell enni! Ne a tetejét nyald, hanem a szélét, körbe, így…!
    Önkéntelen mozdulattal nyúlna a tölcsér után, de a keze megáll félúton, azután legyint.
    A fiatal megint nem szól, nem is néz rá. Szürcsölve beszívja a fagylaltot, a gombóc kihegyesedik, ahogy elveszi a szájától. Nézi egy darabig, mosolyog.
    – Jó? – kérdezi az öreg bizalmatlanul.
    A fiatalabb bólint. Az öreg valahová messzire néz.
    – Nincsenek már jó fagylajtok – mondja elmélázva. – Beleraknak mindenféle műanyagot. – Hirtelen visszanéz a tölcsérre, és fölkiált: – Vigyázz, lecseppen!
    A fiatal ijedten a szájához kapja a tölcsért.
    – Ott van ni, a nadrágodon!
    A fiatal odanéz, azután lesöpri a fagylaltcseppet, mintha morzsát söpörne le.
    – Figyelj már oda! – korholja az öreg. – Azt nem úgy kell! – Megcsóválja a fejét ennyi értetlenség láttán. – Körülrágod a szélét, érted? Akkor sokkal könynyebb nyalni. – Vár egy kicsit, de a fiatal nem válaszol. Alaposan szemügyre veszi a fagylaltot, azután óvatosan körülharapdálja. Az öreg elismerően bólogat. – No látod! Így kell ezt. – Nagyot nyel. – Tényleg jó? – kérdezi bizalmatlanul.
    – Jó.
    Az öreg hitetlenül csóválja a fejét.
    – Én a vaníliásat nem is szeretem – mondja határozottan. – Meg a barackosat se. A csokoládé meg a puncs az igazi. – Hallgat egy pillanatig, azután ingerülten megkérdezi: – Miért nem puncsot kértél, te? Az sokkal jobb, mint a barack.
    A fiatalabb nem figyel rá, a tölcsér szélét rágja. Már csak egy centis darab marad belőle, amikor az olvadt fagylalt végigfut kosztol szürke ujján. Gondosan lenyalja, az öreg már nem is szól, csak a tekintetében látszik a rosszallás.
    A fiatal hirtelen bekapja a tölcsér maradékát. Egy pillanatig tartja a szájában, mintha nehezen szánná rá magát, hogy lenyelje, azután mégis nagyot, hangosat nyel.
    Ismét csend van néhány pillanatig.
    – Ugye, nem volt jó? – kérdezi az öreg rábeszélően.
    A fiatal gondolkozik egy kicsit, mintha nem tudná, mit válaszoljon, azután bólint.
    – Jó volt.
    Az öreg lassan vállat von, azután föláll. Kézbe veszi a nejlonszatyrát, és szótlanul elindul valahová.

Nagy az én veszteségem. Marczis Demeter – nekem csak Döme – nem csupán a barátom volt, hanem a bajtársam, a szövetségesem is. A humánum harcosa az embertelenséggel szemben. Csodálatos hangjával segített felverni az Isten csendjét. Hét-nyolc évvel ezelőtt II. János Pál, Advent idején, Jeremiás jövendöléseihez fűzve magyarázatot, a következőket mondta: „Isten elfordult az emberiségtől. Nem mutatkozik meg – bezárkózik a mennyekbe. […] A kardon és az éhínségen túl van nagyobb tragédia is: Isten csöndje.” Nos, a kozmikus közönyre, Isten apátiájára csakis a művészet lehet a válasz, amely cinkostársául képes szegődni a még emberre utaló moccanásoknak a lélek mélyén. Csak a művészet képes megakadályozni, hogy érzéketlen fogyasztógépekké alázzanak bennünket a világ új urai. Döme szövetségesem volt abban a küzdelemben, amely azt tűzte ki célul, hogy a fogyasztógépek visszakerüljenek az emberiség fogalomkörébe és megmaradjanak embernek. Sokszor kísért el missziós útjaimra és vállvetve küzdött velem, gyakorta leírhatatlan körülmények között. Emlékszem, egy dél-magyarországi majálison riasztó volt a környülállás: zsibongó, hancúrozó gyerekek rakoncátlankodtak a nézőtéren, erősen spicces szüleikkel versengve. Döme Orfeusz elszántságával énekelte Sarastro E-dúr áriáját, és – ahogy a trák lantosnak sikerült szelíddé igéznie énekével a vadállatokat – Döme is elcsendesítette, sőt áhítatos hallgatásra késztette a kurjogató közönséget.
    Ki is volt ő voltaképpen? Itt csak lexikonbéli szócikkek tömörségével van lehetőség elmondani. A Heves megyei Ostoroson született, 1931-ben. Énektanulmányokat Budapesten és Rómában folytatott, itthon Jászó Györgyné és Rösler Endre voltak a tanárai, Rómában Tito Schipa növendéke volt. A Pécsi Nemzeti Színház operatársulatának 1959 óta volt vezető basszistája, 1984-től igazgatója is. Sokat szerepelt külföldön, komoly sikereket ért el különféle nemzetközi énekversenyeken. Liszt-díjas, érdemes művész, Pro Teatro- és Janus Pannonius-díjas, díszpolgára szülővárosának és Budapest ötödik kerületének. Mindezt jelen időben mondom, mert az elismerések a síron túl is érvényben vannak.
    Hála a számtalan hang- és képfelvételnek, művészete is itt marad velünk, része marad köznapjainknak. Vele akartam lenni a napokban, megnéztem DVD-ről azt a Sevillai borbélyt, amelyben ő volt Bartolo. Aztán a Gyöngyhalászokat, amelyben Nurabadot, a brahmaista főpapot alakította. Meghallgattam CD-ről azt a Faustot, amelynek lenyűgöző Mefisztója ő volt. És egy olyan régi dalt is – bakelit lemezről –, amelynek én írtam a szövegét. Döme művészete tehát velem volt a napokban. Csak személyének aurája hiányzott. Az a varázslatos erőtér, amely csakis eleven embert képes körülvenni. Ezt semmiféle technikai csoda nem hozhatja vissza már.
    Amikor a fiatal Gigli nagy tervekkel Rómába indult, édesanyjától ezt a mondatot kapta útravalóul: „A szép énekléshez jónak, kedvesnek kell lenni, Beniaminello – és a szívünknek tele kell lennie szeretettel.” Nos, ez nagyon is rímel azzal, amit Döme a saját ars poeticájaként megfogalmazott: „Az éneklés az élet legnagyobb gyönyörűsége. Nekem mindenképpen, mert szeretek énekelni, és boldoggá tesz, ha énekemmel másoknak is örömet szerzek. Az éneklés varázslat. Azon igyekszem, hogy közönségemet bevonjam ennek a varázslatnak a bűvkörébe. Aki szépen énekel, az a hallgatóságnak szeretetet közvetít.”
    Hát ő ezt tette egész életében. Sárika, a felesége, saját művészi ambícióit adta fel, hogy teljes életével Döme nem mindennapi művészetét szolgálhassa. Ő is hozzájárult ahhoz, hogy Döme végül dallá lényegüljön. Egyszer épp a imént említett Gigliről olvastam egy ilyen című írást: A dallá lett ember. Nos, Marczis Demeterről is lehetne ilyen címmel írni. Én egy régebbi versemmel búcsúzom tőle, mert elsősorban már róla szól:

    Ki dallá lesz, az már örökre
    az igazsággal csendül össze,
    bármily hamisan intonálnák
    azok is, akik kitalálták.

    Ki dallá lesz, az nem csak dallam-
    íveket jelent, öt vonalban
    rögzített halk melódiákat,
    melyek szelíden szerteszállnak,

    hanem jelenti a reménység
    törvényerőre emelését,
    amelytől nem tágít a nemzet,
    amíg fiai énekelnek.

    Ki dallá lesz, fölzeng az égre,
    elnémul minden földi vétke,
    még a becsületére száradt
    szeplők is hangjegyekké válnak…

    Ki dallá lett, immár legyen dal,
    meghalhat – ámde el sosem hal,
    az Úristen füléig harsan
    a valóságnál igazabban.

Na, mije van a fának? – kérdezi Sanyi bácsi huncut mosolygással, és mi már emeljük is poharainkat, hogy egyszerre válaszolhassunk: – Hát levele! Le-ve-le!
    Így dobáljuk a kupica pálinkákat és így ismétlődnek Sanyi bácsi szavai: én már csak szopogatom, de régen hogy hajigáltam… s hallgatjuk a törékeny öreg barátunkból föl-fölfakadó, egyszerű és tiszta természetéből áradó emlékezéseket.
    Én is emlékezni próbálok: Juhász Sándor népi szobrászra, aki úgy élt alkotói magányban Gyomán, hogy szinte senki sem tudott létezéséről, ám főleg nem tudott a kezei alatt születő nagyszerű alkotásokról: rajzairól, vegyes technikájú vázlatairól, kisplasztikáiról, égetett és nyert agyagszobrairól…
    Cs. Nagy Lajos Közeledő barátunk talált rá Sanyi bácsira, és hosszas ismerkedés után meggyőzte, majd segítette, hogy egy kiállítás révén a helyi közönség előtt is föltárulhassanak e rejtett művész tehetségének sokféle alakjai.
    Emlékezni próbálok, s egy 2005-ös jegyzetfüzetemben a következőket találom: „Bármekkora is a január esti havazás, mi így is bemászunk a kerítésen, természetesen Lajossal, a játékos-segítő baráttal (aki többek között tanár-, gyógytornász és művészember): mert a 95 éves Sanyi bácsihoz mi bármikor mehetünk (a kapu csak gyakorlatilag van zárva)…
    A rabló életbe! – kiált reánk az öreg, amikor a hatalmas zörgetés hatására beenged hasonló korú hátsóépületébe –, de régen találkoztunk!… – és szépen eljárjuk a megszokott ölelkezési rituálénkat…
    Nagyjából 7-8 éve ismerem őt; akkoriban még nem tűnt ennyire süketnek (csak, ha hóbortos kedve úgy kívánta), és szinte egész nap vázlatolt, mintázott, szárított, alakítgatta alföldi munkásait, történelmi, vagy bibliai alakjait. Mindezt az egyetlen helyiségben, az asztalán. Ez az ő mindenes lakosztálya: rezsóval, heverővel, egy konyhaszekrénnyel, egy lavórral, kis dohányzóasztallal és a fűtőtesttel, mely késő tavaszig pokoli hőt áraszt…
    Sanyi bácsi dolgozó-pipázó széke mellett van egy kamraajtó, amelyre (gyermeki írásával) – ki tudja, hogy mikor, és miért – a következőket véste fel: mitológia, káptalan, suba, tündér, nosztalgia, török pasi, struccmadár, Mózes, Zolika (egy telefonszámmal), reneszánsz, parkinson kór, csatorna, 7 porcleválás, rusztikus…
    A rabló életbe! – és már emeli is felénk a mindig kezes, és mindig félig töltött pálinkáspoharát. Üvöltünk mi is, hogy: na, Sanyi bácsi!, mije is van a fának? – és ismét együtt kántáljuk, hogy: Hát levele! Le-ve-le!
    Mennyi pálinkát pusztíthattam már nyolcvan év alatt – morfondírozgat –, mert azóta pusztítom (és mesél a kamaszkorban elkezdett, évtizedekig tartó mezőtúri fazekas létéről, ahonnan sok-sok tartást, munkabírást vagy öniróniával elegy fájdalmat és örömöket is magával hozott), de látjátok: csak nem jön a kaszás (pedig már nem lehet sok hátra)…
    Ekkor, szépséges vörös-fehér macskája, a szekrényről leugorva az öreg ölébe telepszik – és dagasztva dorombol.
    – Jól van, Morzsikám – nyugtatja a macskát, majd elmondja, hogy kutyát, macskát, birkát ő világéletében Morzsinak hívott.
    – A rabló életbe! – és mutatja, hogy szárazak a poharak –, hát mikor hoztok legközelebb nőt, vagy kislyányt?, mert én már csak evvel a macskával szoktam hálni (az még erősebben dagaszt), rám telepszik, reggelre már alig férek tőle, de hajnal három körül mostanában amúgy is felébreszt valami… valami nyugtalanság…
    Nagy ruhazsebkendővel törli könnyes-váladékos szemeit, majd egyik pipáját finom mozdulatokkal, gondosan megtömködi (a legkedvesebbet, az állandóan használatban levőt).
    Na, mije van a fának?…”

    (Zakózsebemben másnap,
    egy cetlin ezt találtam:
    Időnk lélegzet.
    A szellem, mint pipafüst:
    köztünk kavarog…)

    Egy év múltán (miután már réges-rég felépült egy korábbi combnyaktöréséből is) Sanyi bácsi a következőt mesélte: szobrot mintázott, egy karakteres alakot, melynek testrészeit igen gondosan kidolgozta, de a lábfejjel valamiért nem volt megelégedve. Napokig nézegette, számolta rajta az ujjakat, mind megvolt, nem értette hát, hogy mi lehet a hiba… Az egyik reggelen ismét megolvassa – és kiderül, hogy a bal lábra hat ujjat helyezett. Felháborodott, majd így kiáltott: na, Sándor, most kell abbahagyni!
    Akkoriban lett 97 esztendős.
    Tavaly karácsonykor pedig (immár három macskával) arra ébredt, hogy valamit teljesen elfelejtett. A napi újságot olvasta nagyítójával (mely speciális műtárgyként állandóan ott hevert a pipáskészlet mellett), és valamit fel akart jegyezni, amikor rájött, hogy a ty-t, a zs-t, sőt az összes kettős betűt képtelen leírni…
    – Egy éjszaka kialudtak belőlem – mondta, majd így folytatta: – Aztán mosakodnék, nekivetkőzök, és nézem magam a tükörben, na, Sándor, a rabló életbe, most már nagyon összementél! Akár az aszalt szilva, hát hullik le a bőröd…

    Akkor még készítettem róla 2-3 pipázós és macskás fényképet, koccintottunk is (nemrég a 99. évébe lépett), fátylas szemei csillogtak, ölelkezve búcsúztunk… Aztán idén januárban jött a hír: Sanyi bácsi végleg elaludt. És csak mostanság jutott eszembe, hogy akkor, ott utoljára már nem mondta, és nem kérdezte, hogy: – Na, mije van a fának?

Akkor még, az 1960-as évek közepén a Pierre Curie utcában volt a párizsi Magyar Intézet; ott dolgoztam kulturális attaséként. Magyar írók, ha Párizst vizitálták, rendszeresen felkerestek az Intézetben, gyakran kértek tanácsot, hol-merre találják a város nevezetességeit, néha olcsó szálloda után érdeklődtek, de volt úgy is, hogy barátok, ismerősök „csak épp beköszönni” akartak. Egy csésze fekete, egy korty pálinka, szíves szó mindenkinek kijárt, legközelebbi cimboráknak, harcostársaknak vacsorameghívás is a lakásomra, a Docteur Finlay utcába. (Erre azokban a nadrágszíjhúzós, spórolós években repi nem járt.)
    Egy szép tavaszi napon íróasztalomon megcsörrent a telefon; titkárnőnk hívott, menjek, vendégem érkezett. Örvös Lajos várt rám. Az Írószövetségből, szerkesztőségekből jól ismertük egymást; ha nem voltunk is összejáró, elválaszthatatlan barátok, azért kellemes, szívélyes ismeretség fűzött össze kettőnket.
    Örvös némileg zavartan mentegetőzött: nem akar feltartani, de hallotta, hogy én is Párizsban vagyok, gondolta, meglátogat. „Nagy jól tetted, kedves Lalikám, régen találkoztunk, legalább egy kicsit elbeszélgetünk” – azzal a dolgozószobámba vezettem. Kértem néki egy csésze kávét, aztán az asztalra tettem a kecskeméti barackot, két pohárkával. Lajos nem kínáltatta magát, gyorsan megitta a másodikat, majd a fekete után a harmadikat, úgy tűnt, mintha valami nehéz tehertől akarna szabadulni. Hallgatott, erőt gyűjtött, végre beszélni kezdett: – Tudod, hogy Marcelle meghalt…
    Bólogattam, hogyne tudtam volna, hogy Marcelle meghalt, s utána Örvös öngyilkos akart lenni; kiugrott az ötödik emeletről az ablakon, de egy nagy fa lombjai közé zuhant, az ágak felfogták, komoly baja nem esett, de az arcán nehéz sérülések, forradások nyomai még mindig látszottak. Mindezt szóba hozták Párizsban, a kolóniában, hiszen Örvöst sokan ismerték itt, de odahaza is.
    Marcelle-lel én is találkoztam még a korábbi években, Pesten. Sötétbarna bőrű fekete nő volt. Örvös 1947-48-ban ösztöndíjasként élt Franciaországban, ott vette feleségül Marcelle-t, s hozta magával Pestre. Marcelle elkísérte őt az Írószövetség üléseire és rendezvényeire, én is ott ismertem meg az asszonyt. Középtermetű, kissé molett, derűs nő volt, egy ideig jól tűrte, hogy mindenütt megbámulják, összesúgnak a háta mögött. Lajos igyekezett állásba tenni, csakhogy Marcelle magyarul nem tudott, s csak a franciával az akkori Budapesten semmire sem ment. Egy ideig lokálokban énekelt, ott előnyére vált, hogy franciául dalolt, de ehhez a szerepkörhöz még alkatában is igazi szexbombának kellett volna lennie, de Marcelle nem volt az.
    – Visszatértünk Párizsba, én egy gimnáziumban kaptam tanári állást, Marcelle pedig gépírást vállalt. Az anyja, Dominiqe anyó Algírban élt, de amikor Marcelle megbetegedett, visszajött, hogy segítségére legyen a lányának. Ott éltünk együtt Dominiqe anyóval.
    Örvös szemét elöntötték a könnyek, segítségkérően nyúlt a pálinkáspohár után. – Már vérzett a melle, de Marcelle még mindig gépelt…
    Nehezen vett erőt fel-feltörő zokogásán.
    Míg Párizsban voltam, Örvös több alkalommal is felkeresett az Intézetben. A kávé után, pálinkázás közben újra meg újra Marcelle-ről beszélt, Dominique anyókát is beleszőtte szavaiba, ki most az ő gondját viseli. Sem Marcelle temetését, sem a maga öngyilkossági kísérletét nem említette.
    Amikor letelt a külszolgálati munkám, Örvössel a szoros baráti kapcsolat meglazult. A rendszerváltás körüli években hallottam, hogy Örvös Leányfalun lakik. Nekünk is volt ott nyaralónk, egyik szomszédunk ismerte őt, elmondta, hogy Örvös megnősült, konszolidált körülmények között él.
    Az Írószövetség valamelyik rendezvényén találkoztunk s váltottunk néhány mondatot. Az már egy másik Örvös volt, jólöltözött, mondhatni: elegáns, magabiztos férfi. Megemlítette, hogy a francia kormány a közelmúltban kitüntette az Akadémiai Pálmákkal. Igen rangos elismerése volt ez Örvös műfordítói munkásságának. Gratuláltam és megjegyeztem, az Akadémiai Pálmák tulajdonosa ingyen utazhat Franciaország összes vasútjain.
    – Nahát, erről nem is tudtam – csodálkozott. – Ez igazán nagyszerű!
    Az évek gyorsan rohantak; írói közösségek, barátságok szétszakadtak, sokan meghaltak.
    Egy nap Móricz Zsigmondról olvasgattam, és folyóiratáról, a Kelet Népéről. Eszembe villant, hogy Örvös évtizedekkel korábban említette, hogy a Kelet Népe szerkesztőségében, Móricz mellett dolgozott. Ez önmagában akkoriban nem volt valami nagyon figyelemre méltó tény. Móricz Zsigmond igen, még a Kelet Népe is, de munkatárs a szerkesztőségben?…
    De most… Vajon mi van Örvössel? Talán már évtizede hogy beszéltem vele az Írószövetségben. Él-e még? Vagy talán már meghalt? Hiszen oly sokat voltam távol a hazától, újságoktól, televíziótól. A leányfalusi szomszéd már rég elköltözött, mi is eladtuk a nyaralót, kiöregedtünk belőle.
    Telefonálgattam barátoknak, ismerősöknek. Örvös? Nem, nem tudják mi van vele! Végül is Illés Lajos barátom az Írószövetség régi közlönyében találta a hírt, hogy 2002. július 27-én meghalt Örvös Lajos, temetésén a Fiumei úti sírkertben Szakonyi Károly búcsúztatta a Szövetség nevében.
    Szakonyi telefonon megerősítette, hogy a hír igaz. Kik voltak ott a temetésen? Még élő pályatársak, hajdani barátok, a felesége, a család, meg a Móricz-művekben szereplő Csibe (Littkei Erzsébet) fia.
    Hát hogy is volt valójában Örvös Lajos életútja? Móricz Zsigmond 1939 decemberében vette át Szabó Páltól a Kelet Népe szerkesztését, és vitte tovább haláláig, 1942 szeptemberéig. Ezekben az években dolgozott a folyóiratnál Örvös is, majd 1943-ban Zilahy Lajos lapjánál, a Hídnál volt munkatárs. A felszabadulás után a Délmagyarországnál, majd a Szabad Szónál, később a Nők Lapjánál alkalmazták. Kiemelendő és figyelemre méltó, hogy 1955-56-ban az Irodalmi Újság szerkesztője volt, s ő közölte a lapban Illyés Gyula zsarnokság-versét; emiatt azután két évre szóló szilenciumot kapott. Francia szakos tanári oklevelet szerzett 1957-ben, majd a Tankönyvkiadóhoz került; 1981-től a külügyminisztérium francia nyelvű folyóiratát, a Revue de Hongrie-t szerkesztette. Mindeközben többször élt Franciaországban ösztöndíjasként és tanárként.
    Szólni kell arról is, hogy Örvös költő is volt, „a dalszerű hangulatlíra művelője”. Ennél azonban jelentékenyebb műfordítói tevékenysége: Ramuz, E. Le Roy, Verne, Lévy-Strauss műveit tette át magyarra. Még 1973-ban kitüntették az Eugčne de Roy-emlékéremmel, később – mint fentebb már említettem – az Akadémiai Pálmákkal.
    Örvös 1923. július 28-án született Ungváron, és tisztes kort megélvén csaknem a születésnapjára esett a halála 2002-ben. Az interneten olvasható, hogy halálával távozott a Kelet Népe utolsó munkatársa.
    Örvös Lajos életútja iránt érdeklődve mostanában tudtam meg, hogy első felesége, Marcelle a franciaországi antifasiszta ellenállásban jelentős szerepet vitt, s halála után katonai tiszteletadással temették el Párizsban.

Az idén emlékezünk Salvador Allende Gossens születésének centenáriumára (1908. július 26.) és meggyilkolásának (1973. szeptember 11.) 35. évfordulójára.
    Allende kimagasló szerepet játszott Chile közéletében. Még mint orvos, 1933-ban részt vett a Chilei Szocialista Párt megalakításában, amelynek 1943-ban főtitkárává választották. Több mint harminc évet töltött a Kongresszusban, 1967-től a Szenátus elnöke lett.
    1936-tól aktívan közreműködött a baloldali pártok és mozgalmak egységének megteremtésében. 1939-ben a baloldali pártok koalíciójának támogatásával a Radikális párti jelöltet köztársasági elnökké választották, aki Allendét egészségügyi miniszterré nevezte ki. 1958-ban és 1964-ben a baloldali erők elnökjelöltje volt. 1970-ben a hat párti koalícióból – melynek tengelye a szocialista–kommunista–radikális párt szövetsége volt – alakult Népi Egység jelöltjeként többséget szerzett a választásokon, melynek eredményeként a Kongreszszus – az alkotmány rendelkezése szerint – köztársasági elnökké választotta.
    Politikai pályafutásának egyik meghatározó tényezője volt a fasizmus és a szélsőjobb elleni küzdelem. Több más kongresszusi képviselővel együtt 1938-ban levélben tiltakozott Hitlernél a zsidóellenes pogromok miatt. Egészségügyi miniszterként azonnal visszavonta a korábbi jobboldali kormánynak az üldözött zsidók befogadását korlátozó intézkedéseit, s mintegy 3700 németországi kérelmezőnek adott beutazási engedélyt.
    Allende szerint a II. világháború a spanyol polgárháborúval kezdődött. A náci Németország az európai hegemónia megszerzése után, a Franco-rezsim közreműködésével tervezte befolyását Latin-Amerikára is kiterjeszteni.
    Chilében a parlamenti rendszer több mint 160 éve megszakítás nélkül működött. Az első alkotmány 1883-ban datálódott, amelyet csupán egyetlen egyszer, 1925-ben módosítottak liberális szellemben.
    A baloldali pártok és mozgalm ak sok évtizedes áldozatos harca és összefogása a baloldal térnyerését, a jobboldal háttérbe szorulását, a chilei társadalom politikai átstrukturálódását eredményezte. Jellemző, hogy 1964-ben a balra tolódott Keresztény-Demokrata Párt „Forradalom a szabadságban” jelmondattal, minimális előnnyel nyerte meg a választásokat az Allende vezette baloldali koalíció előtt. 1970-ben a baloldal többszörös elnökjelöltje a világtörténelemben először nem forradalom, hanem békés és alkotmányos úton, a szocializmust nyíltan vállalva, a Népi Egység „Nyissunk utat a szocializmusnak” című programjával szerzett többséget a választásokon.
    Allende a chilei tradíciók és tapasztalatok alapján lehetségesnek tartotta a szocializmusba való átmenet békés és a jogállamiság fenntartásával történő megvalósítását. Ezt a meggyőződését megerősítette, hogy a választásokon megszerzett győzelmét a chilei politikai erők kivétel nélkül elismerték és a hatalomátvétel zavartalanul történt. Az első időszakban a kongresszus ellenszavazat nélkül fogadta el a rézbányák államosításáról szóló törvényt, ahogy a nagy többség a földreform végrehajtását is megszavazta. A hadsereg később – a szakszervezetekkel együtt – részt vállalt a jobboldal által ösztönzött nyugalmat és közbiztonságot veszélyeztető fejlemények ellenőrzésében. A hazai és külföldi fórumokon Allende büszkén adott számot arról, hogy Chilében nincs politikai fogoly. Egyetlen sajtótermék sincs betiltva. Bármely vélemény írásban vagy szóban való kifejtésének nincs akadálya, sem korlátja. Fellépett az utak, épületek, hivatalok, földek önkényes elfoglalása, a sztrájkok és az ellenőrizhetetlen megmozdulások szervezése ellen. Elítélte az olyan doktrinér követeléseket, mint pld. a kongresszus valamiféle népi gyűléssel való helyettesítését, az államapparátus szétzúzását stb. Megingathatatlan volt az a felfogása, hogy a köztulajdonba vétel a kormány döntése alapján és nem egyes csoportok, úgymond, spontán és anarchiát előidéző akciói nyomán történhet. Azt vallotta, hogy a felforgató tevékenységre az alkotmányos rend védelme a helyes válasz.
    A külső erők minden eszközt felhasználtak Allende választási győzelmének és beiktatásának megakadályozására, majd elnöksége alatt megbuktatására. A fegyveres erők két főparancsnoka, valamint az elnök tengerészeti szárnysegéde életével fizetett az alkotmányos rend és a törvényes kormány iránti hűségéért. Az amerikai nagyvállalatok kormányuk nem titkolt támogatásával akadályozták a chilei áruk külföldi eladását, s az így okozott problémákat kihasználva, az elégedetlenséget tovább szítva az ország gazdasági és politikai életének megbénítására törekedtek. Az 1999-ben nyilvánosságra hozott mintegy 16 ezernyi dokumentum minden kétséget kizáróan azt bizonyítja, hogy a CIA döntő és közvetlen szerepet játszott a chilei kormány megdöntésében és a baloldali erőkkel való véres leszámolásban.
    Allende nem volt tudós marxista, de határozottan állította, hogy a marxizmus nem statikus, az időtől, az embertől és valóságtól elrugaszkodott örökös és egyetemleges elvek összessége. Meggyőződése szerint az egypártrendszer és a proletárdiktatúra útján való átmenet problematikája nem elméleti, hanem politikai stratégiai és taktikai kérdés. Azt hangoztatta, hogy nem létezik egyetlen és kizárólagos recept a problémák megoldására és a kormányzati munka gyakorlására.
    Az 1917-es orosz forradalmat világtörténelmi jelentőségűnek tartotta. Értelmezése szerint az SZKP XX. kongresszusa szakított a dogmatikus politikával, és azzal, hogy elismerte a szocializmushoz vezető átmenetek között lehetséges különbözőségeket, megerősítette a békés átmenetről vallott nézeteit.
    Mély rokonszenvet érzett a kubai forradalom iránt. A forradalom vezetőivel bensőséges kapcsolatokat tartott. Fidel Castro egyhónapos látogatása befejeződése alkalmából mondott búcsúbeszédében Allende szükségesnek vélte azt hangsúlyozni, hogy a chilei nép soha nem fogadta el az erőszak útját. Győzelmük – eltérően a kubai forradalomtól – nem a diktatúra elleni fegyveres harcban született.
    Véleménye szerint az akkori intézményrendszer utat nyithatott a szocializmus felé. Meggyőződése szerint a jövő alapjait a szerves fejlődés feltételeinek megteremtésével lehet lerakni. Fontos feladat volt a gazdaság feletti nemzeti ellenőrzés feltételeinek megteremtése. Hangsúlyozta, hogy chilei nép több nemzedékének áldozatos harca eredményeként kivívott szabadságjogokat nemcsak tiszteletben kell tartani, hanem azok tovább fejlesztéséről sem szabad megfeledkezni. Állította, hogy az államapparátust nem szétzúzni kell, hanem jogállami eszközökkel átalakítani. Mindezt az állampolgárok szervezett és tudatos tevékenységével, nagy többségük szavazatokban is megjelenő egyetértésével és cselekvő támogatásával lehet végrehajtani. A legfontosabb politikai célnak az 1973 évi kongresszusi választások megnyerését tartotta.
    Allende elnök nem tagadta, hogy a chilei út ismeretlen területen keresztül vezet a szocializmushoz. Nem volt sem precedens, sem útmutató. Érdeklődött a győztes forradalmak tapasztalatai iránt. Szolidáris volt a népek nemzeti felszabadító és forradalmi mozgalmaival, de egyetlen példát sem akart utánozni. Számára az iránytű a humanizmus volt, mivel a szocializmus lényege a humanizmus. Véleménye szerint a progresszív polgárság humanizmusa elsősorban jogi és politikai szabályozásban, a szocializmus pedig tényekben és a valóságos emancipációban nyilvánul meg. Hitte és vallotta, hogy az állampolgár az elképzelések megvalósításának a fő szereplője és egyben legitimizálója is. Ezért a legfőbb tájékozódási pontnak a chilei nép érdekeit és vágyait tartotta.
    Salvador Allende 1970-ben 33%-os többséget kapott az elnökválasztásokon. A Népi Egység jelöltjei – a belső problémák ellenére – 1971-ben az önkormányzati választásokon a szavazatok kerek 50%-át, 1973-ban pedig a részleges kongresszusi választások során a szavazatok 44%-át szerezték meg.
    A jobboldali katonai államcsínyre 1973-ban azért került sor, mert a washingtoni kormánykörök megbizonyosodtak arról, hogy a szocialista Allende elnököt legális eszközökkel nem tudják eltávolítani.
    1973. szeptember 11-én a Pinochet tábornok vezetésével alakult katonai junta, észak-amerikai (tanácsadói) támogatással megdöntötte a törvényes kormányt, feloszlatta a kongresszust, betiltotta az összes politikai pártok, az érdekvédelmi és a szakmai szervezetek működését. Felfüggesztette az alkotmányos jogok gyakorlását. Több tízezer embert sújtó üldözések, letartóztatások, leszámolások és tömeges kivégzések kezdődtek országszerte.
    Allende az elnöki palota ostromakor – fegyverrel a kezében – életét vesztette.
    Allende elnök korábbi beszédeiben gyakran emlékezett meg egyik elődjének, a huszadik század elején élő, liberális Balmacede elnök tragikus sorsáról, aki vissza akarta szerezni az ország ásványkincseit. Az elnököt a testvérháború kitörésének fenyegetésével öngyilkosságba hajszolták.
    Allende több ízben is szólt arról, hogy nem akar messiás lenni. Nincs felkészülve a mártíromságra, soha nem lesz öngyilkos. Az elnöki palota ostroma idején a rádióban elhangzott beszédében mindenre elszánt határozottsággal hangoztatta, hogy az elnök a helyén van. Megbízatása teljesítésétől, amelyet a néptől kapott, nem lehet eltántorítani. Arról biztosította a chilei népet, hogy lemondásra sem lehet kényszeríteni, még ha ezért életével kell is fizetnie. Felszólította híveit, őrizzék meg nyugalmukat, kerüljék a provokációt. Felelős államférfiként és tisztességes demokrataként utolsó üzenetében óvta népét a véres testvérgyilkosságtól hangsúlyozva, hogy a népnek joga van védekeznie, nem szabad azonban feláldoznia magát, mert egyszer újra megnyílnak majd azok a sugárutak, amelyeken a szabad emberek eljuthatnak egy jobb és igazságosabb társadalom megteremtéséhez.
    Salvador Allende testesítette meg a szocializmushoz vezető átmenet organikus, nem erőszakos, hanem a szabadság és pluralizmus demokratikus útján való megvalósításának első kísérletét. Allende korántsem volt reformista, mert céljaiban és elveiben, a szocializmus ügyéhez való elkötelezettségében rendíthetetlen volt egész életében. Nagyon lényeges leszögezni, hogy a tőkés érdekeket képviselő jobboldali erők törvényes úton nem tudták a köztársasági elnököt megfosztani a demokratikus választásokon megszerzett politikai hatalomtól.
    Ezért állíthatjuk, hogy a chilei kísérlet nem megbukott, hanem befejezetlen maradt.
    A marxizmus megalkotói által, a fejlett országokban lehetségesnek tartott, parlamenti átmenet első gyakorlati próbája, paradox módon, egy peremországban zajlott le.
    E kísérlet elemzéséből számos következtetés és időszerű tanulság is adódik. – A kormányzati pozíció megszerzése nem jelenti automatikusan a hatalom birtoklását is. – A tőkés rendszernek politikai megjelenési formája nem feltétlenül és kizárólagosan a demokrácia, mivel a tőke érdekei felülírják a politikai demokrácia politikai és jogi szabályozásának érvényesülését.
    A véres katonai hatalomátvétel után Magyarország is felfüggesztette kapcsolatait Chilével. Mintegy 400 chilei menekültet fogadtunk be. Az 1980-as évek végén üzleti, majd konzuli kapcsolatok létesültek a két ország között. A rendszerváltozás előestéjén azonban néhány magyar gazdasági vezető elismerően nyilatkozott a Pinochet-rezsim gazdasági teljesítményéről. Ilyen körülmények között nem volt könnyű elodázni a diplomáciai kapcsolatok felvételét a Pinochet vereségét eredményező népszavazás utáni időre.
    A magyar közvéleménynek mindmáig igencsak elnagyolt és felületes ismeretei vannak a Népi Egység kormányzásának és a katonai diktatúra uralkodásának időszakáról. Salvador Allende születésének századik s az ellene elkövetett katonai puccs 35. évfordulója alkalmat teremthet az érdeklődés felkeltésére, a chilei folyamatok megismerésére és a napjainkban is hasznosítható tanulságok levonására.

A tingatinga művészet a tanzániai kultúra és társadalom része, amelyben alapítója, Edward Saidi Tingatinga (1932 – 1972) is élt. Gyökerei a kelet-afrikai partvidék vizuális világába nyúlnak vissza, ahol a szuahéli kultúra ősi hagyományai ma is föllelhetők.
A szuahéli kultúra ábrázolásmódjára a dekoratív indák és formák által kitöltött felület jellemző, amelyben soha nem marad üres rész. Ez a képiség azokra a csodálatos archaikus középkori faajtókra emlékeztet, amelyeket a kelet-afrikai partvidék kereskedő városaiban találunk, vagy felidézi akár az afrikai kitengék és kangák modern nyomott mintáit is. A gazdag, sík felületen történő dekorációk fellelhetőek az 1970-es évek függetlenségi mozgalmai által terjesztett röpiratok illusztrációiban is, amelyet a mozambiki menekültek készítettek Tanzániában.

Ezeket a motívumokat használja sok fiatal művész és kézműves egyaránt – ahogy például a mozambiki és tanzániai makonde szobrászok – ezzel próbálva meghatározni saját művészi világát és alkotói identitását. A „horror vacui”, a „félelem az ürességtől” jelensége számos dél- és kelet-afrikai kortárs művész alkotásaiban felfedezhető. A dél-afrikai Helen Sebidi, a mozambiki Malangatana, és a szintén mozambiki Maukeu és Idassé esetében is.
    Bár a névadó-alapító Edward Saidi Tingatinga főleg az öt nagy afrikai állat egymotívumos ábrázolását választotta, követői továbbvitték a stílust a díszítőművészet irányába, kitöltve a felületet, amennyire csak lehetséges. A szuahéli hagyományok követőiként az állatfigurák teljesen betöltik a teret, esetleg két vagy több állatot ábrázolnak egymásba fonódva, mintha kalligrafikus betűk lennének egy-egy skandináv textil mintáján, vagy még inkább művészien rajzolt jelek a Korán egy-egy verséből.
    Sok tingatinga festő képeiben található meg a kelet és a nyugat találkozásának leképeződése, amely Kelet-Afrikára általában is jellemző.
    Elmondható az afrikai kortárs festészetről, hogy amennyiben az alkotók az afrikai gyökerekhez nyúlnak vissza, akkor ez megalkotja a lélek és az anyag szövetét, egyesítve a természeti és a spirituális erőket, s mindezzel újrateremtve a mítoszt erővel és humorral. Ha azonban a jelenhez szólnak ezek az alkotások, akkor a probléma gyökeréhez nyúlnak, különös tekintettel a gyarmatosítás máig be nem gyógyult sebeire.
    Ugyanígy megtaláljuk a tingatinga festmények között, a természet gazdag ábrázolása mellett, a hétköznapi életről vagy a rituális, mágikus világról szóló alkotásokat. Kiemelendő a történeti képekben az afrikai múlt és jelen ellentmondásosságának egyértelmű felvállalása. Az irányzaton belül tehát megkülönböztethetők az „öt nagy állat”, a „falusi élet”, a „shetani” (ősök tisztelete) és a „történelmi” képek. Az első témában a stílusalapító járt az élen, az egyszerűség és a naivitás természet-közeliségével. A falusi élet és a történeti képek hivatott nagy ábrázolója Charinda, aki ma is egy az aktívan alkotó nagy öregek közül. A shetani képek világában Charinda mellett megemlítendők George Lilanga és fiai, akiknek képi világa – egyedülállóan – a szobrászatban is megjelent.
    A természet ábrázolásának letisztult, egyedi stílusa jellemzi Amonde, Mkura, Mimus és Abdallah Chilamboni képeit, akik valamennyien a Tingatinga Cooperative Society művészei. Műveikben a hagyományőrzés mellett megismételhetetlen ritmust és látásmódot alakítottak ki, lehetetlenné téve a hamisítók sikerét. Mindannyian vérbeli művészek, akiknek kreatív munkássága nemcsak hazájukban, hanem nemzetközileg is ismert és elismert. Fontos elkülöníteni és felkutatni az irányzat azon alkotóit, akik az ún. „turistaművészet” kategóriától elhatárolódva nem a piaci igények szerint, hanem önkifejezésük és alkotói szabadságuk megőrzésével festenek.
    A tingatinga képek bicikli-zománc festékkel készülnek vászonra, amely anyag szerencsés, jó választás, ha egyszerre szeretnénk tiszta, vibráló színekkel éles kontrasztokat és árnyalatokat is megjeleníteni a felületen. Nem szárad túl gyorsan, ezért a művész először a hátteret festi, majd hagyja megszáradni és azután az aktuális motívumok rétegeit viszi fel sorra. A háttér előfestése és száradása, valamint a biciklifesték sűrű anyaga eredményezik együttesen a technika jellegzetességét – kontrasztok és egyértelműen határolt színfelületek teszik könynyen értelmezhetővé.
    Az 1990-es években a modern afrikai művészet története angolul íródott, így a nemzetközi ismertség előfeltétele is a nyelv ismerete volt. Az angolszász akadémikus világ nem mutatott túl nagy érdeklődést az alkotók és munkáik iránt, mint ahogy nem is jelent meg túl gyakran róluk angol nyelvű publikáció sem. Az olyan művészeti mozgalmak iránt való vonzódás, mint amilyen a tingatinga vagy az ujama szobrászat, a Rorke-mozgalom Dél-Afrikában vagy a Potopoto-iskola Nyugat-Afrikában végül sikeresen terjesztette el hírüket a nagyvilágban, aktív művészek s európai és afrikai kulturális szakemberek együttműködésének köszönhetően. Bár általában igaz, hogy a művészetnek többé-kevésbé a saját erejéből kell eladhatóvá válnia – a modern afrikai művészet változása a kontinens történelme által erősen befolyásolt, s ennek összefüggései roppantul szerteágazóak.
    Az a mítosz, mely szerint sem a gyarmatosító kultúra, sem a poszt-koloniális időszak kívülről jövő fejlesztő tevékenységei nem gyakoroltak hatást a „szabad afrikai” kultúrára – olyan vélekedés, amit nem lehet eléggé cáfolni. Ez a feltevés előre helyezi az afrikai kultúra és a „nyugati világ” találkozását, méghozzá olyan távolságra, amely a jelen igazságától túlságosan messze van. Az a vágy, hogy beazonosítsunk egy tökéletesen egyedi afrikai kultúrát – különösen, ha a függetlenségi mozgalmakra is gondolunk –, azt eredményezi, hogy kiemelten kezdünk el különbségeket gyártani Afrika és Nyugat között, ahelyett hogy történeti szempontból nyitnánk tágasabb és szélesebb perspektívát.
    A kortárs afrikai művészet a tradicionális eredeti törzsi kultúrából lassan és megkésve ugyan, de kimozdult, bár az afrikai alkotók ma még többnyire keresik az utakat, ami nehéz és szövevényes folyamat, sok-sok zsákutcával és csapdával, amilyen például a „turistaművészet” is. Fontos ugyan ez a „művészet”, mint megélhetési forrás, csakhogy az ára nagyon is drága: az alkotói szabadság elveszítése és a művészi önkifejezés feladása.
    Ugyanakkor minden nemzet és minden kultúra csakis a saját történetének, hagyományainak és erőfeszítéseinek folytonosságában képes fejlődésre. Ilyen kreatív erőfeszítésnek tekinthető a tingatinga iskola, amelyből kiemelendők azok a képek és azok az alkotók, akik a szuahéli, a tanzániai kultúra vagy a tingatinga hagyomány nyomdokain haladva, azokat megújítva, megőrzésén fáradoznak. A témák ismétlődnek ugyan, ahogy a tradicionális népi művészet is tele van ismétlődésekkel, amelyek végül is a motívumok letisztulásához és a formák kikristályosodásához vezetnek.
    Az ismétlődő, kikristályosodott motívumvilág így őrzi a hagyomány által továbbörökített vizualitás üzenetét, amely gyakran öntudatlanul is hordozza szimbólumaival a folytonosságot az ősökkel.

Törzsi nevelés ősidők óta létezik minden földrészen, a fekete-afrikai népek hagyományos nevelési eljárásait is többnyire ezzel a névvel illetik.
    A törzs kifejezés helyessége azonban kérdéses. A törzs integrálja a rokonsági, elhelyezkedési rendszert, tagjai ugyanazon őshöz, illetve néphez tartozónak vallják magukat és viszonylag nagy létszámúak, de aligha nevezhetnénk törzsnek például a Kalahári-sivatagban vándorló san (ejtsd szan; ismertebb nevükön busman) csoportokat, akik bár rokon népek, csupán pár fős hordákban élnek. Nem érvényes tehát minden csoportra, kis közösségre a szoros integrált kapcsolat.
    Ezért is tartják sokan pontatlan gyűjtőnévnek a törzs kifejezést még akkor is, ha közös az ős, közös a múlt. A törzs ágazatokra bomlik, ezek tagjai nem élnek együtt, nem alkotnak egy csoportot, politikailag függetlenek, inkább csak baj esetén lép érvénybe bizonyos szövetségi hálózat. A köztudatban azonban egy nép egyes ágazatait, leszármazási csoportjait is törzsnek nevezik, helytelenül. Közös ős esetében is egymástól függetlenül élhetnek teljesen ugyanahhoz a néphez tartozó csoportok, akár szokásaikban is eltérő módon, helyi vezetőkkel (lásd például a már említett dél-afrikai sivatagi san csoportokat, hordákat, vagy a jóval nagyobb létszámú kikuyuk egyes klánjait, családi háztartásait Kenyában, akik rokonok, de szintén nem nevezhetők törzsnek). Elfogadottabb és etikusabb a népcsoport, az etnikai csoport elnevezés. A nevelés-oktatással kapcsolatban azonban nehéz megfelelő kifejezést találnunk, beszélhetünk tradicionális/hagyományos nevelésről, őslakos nevelésről, ám néha akaratlanul is a törzsi nevelés, a törzsi iskola kifejezést használjuk, természetesen a megbélyegzés, az alacsonyabb rangúnak értékelés szándéka nélkül, jóllehet ez sajnos, gyakran párosul képzeteinkhez, ha törzsi szerveződésben élő népekről beszél valaki.
    Kelet-Afrika országaiban, családokban, közösségekben, iskolákban szerzett személyes tapasztalataim megerősítettek abban, hogy a tradicionális nevelés tiszteletnek örvend és beépül a mai modern oktatásba is. Kulturális antropológusként és pedagógia szakos tanárként e két szakterület ötvözve, a magyar pedagógiában korábban nemigen alkalmazott résztvevő megfigyelés segítségével olyan információkkal gazdagodtam itthon majd afrikai terepen is, amelyek a puszta statisztikákból vagy csupán saját szemszögünkből nézve nem derülnek ki. Mivel a résztvevő megfigyelő legfőbb törekvése, hogy a megfigyeltek szemével, megértő módon lásson és értelmezzen, ezzel a szemlélettel érkezve közösségekkel, családokkal, szülőkkel, nagyszülőkkel, tanárokkal, diákokkal találkozhattam, és megosztottuk egymással gondolatainkat, kérdéseinket, problémáinkat.
    Véleményt cseréltünk a hétköznapi életről és a szakmáról: a tanulás, tanítás nehézségeiről és szépségeiről, családmodellekről, hagyományokról, a fejlesztés problematikájáról és sok más témáról. Ők lettek az én spontán adatközlőim, megalapozói és megerősítői vagy éppen kiegészítői a tradicionális nevelésről, törzsi nevelésről és az oktatás időszerű helyzetéről szerzett ismereteimnek is.

Bozótiskolák és a hagyományos nevelés elemei
A tradicionális nevelés Fekete-Afrikában összekapcsolódik egy másik fogalommal, a bozótiskolával. Ez az iskolatípus nem csupán helyet jelöl, hanem azokat a tartalmakat is, amelyeket a hagyományos nevelés-oktatás során sajátítottak el egy-egy közösség gyerekei, és amelyeket ma is sokan elegendőnek tartanak gyermekeik jövőjét illetően. A fogalom másik értelmezésében azonban felöleli azt a családi és iskolai törekvést is, hogy a gyerek megismerje népe kultúráját és hagyományait. Ezek különbözőek, bár vannak olyan közös elemeik, melyek Afrika-szerte, de legalábbis országokon belül hasonlóak. Ilyen értelemben minden iskola egy kicsit bozótiskola is, és ez az iskolák egyes eszközeiben, tevékenységében és szemléletében is megmutatkozik.
    A bozótiskola fogalma azonban a hivatalos tantervű oktatás formáinak és különböző helyszíneinek is elnevezése lett napjainkra. Egyik formája a sztereotípiáinkban gyakran megjelenő kép, amikor sok gyereket tanít egy tanár egy nagy fa alatt, mindössze egy táblával felszerelve. Bozótiskolának nevezik ugyanakkor azokat az európai típusú intézményeket, ahol nem a szabadban tanítanak, de amelyek távoli, nehezen megközelíthető helyeken találhatóak, kevés épülettel és gyenge felszereltséggel rendelkeznek, a tantermek gyakran zsúfoltak.
    A bozótiskolában a nevelés igen szerteágazó, néhány fontos szempont alá sűrítve változatos formában gyakran ötvözik a tradicionális afrikai és az európai típusú oktatás elemeit.

A gyermek helye és a nevelés a társadalmi struktúrában. A család és a vallás szerepe. Miért fontos a sok gyerek és a fiúgyerek?
A család és a vallás alapvető helyet foglal el Afrikában. Fekete-Afrika ugyanakkor kivétel a népességnövekedés szempontjából a világ más térségeihez képest. Miért különbözik a világ többi részétől? Az igazi ok, vagy inkább az okok láncolata a fekete-afrikai természeti vallások máig termékeny talajában gyökerezik. A főleg az ősök tiszteletén alapuló vallási gyakorlat számos közösség életének a része, és területenként, helyenként, népcsoportokként változhat. Gyakran más vallásokkal vegyülve, esetleg párhuzamban létezik tovább a legkülönbözőbb formációkat fölvéve.
    Hogyan kapcsolódik ez a neveléshez és a családhoz? Az afrikai ember számára az egyik legnagyobb csapás, ha fiúutód nélkül kell meghalnia. Az áldozatbemutatás ugyanis a fiúgyermekek feladata. Ők biztosítják – meghatározott rend, hierarchia szerint –, hogy az eltávozott a túlvilágon ne pusztuljon el, hanem egyre magasabb „régiókba” jutva végül elnyerje az ősök megtisztelő szerepét, és vigyázhassa a földiek sorsát. Máskülönben rontó hatást gyakorolhat a földiek életére, körülményeire, baj érheti azokat, akár egy család kihalhat stb. Logikus, hogy minél több gyerek születik, annál nagyobb az esély az égiek jóindulatának elnyerésére, azaz a család jólétének biztosítására. Így vált Afrikában a nagycsalád szinte mágikus tisztelettel övezett társadalmi egységgé, érthető, hogy a gyerekek ebbe a miliőbe nevelődnek bele. A vallás tehát egyúttal a nevelés céljává, eszközévé és tartalmává is válik, számtalan mágikus mozzanat – rituális cselekedetek, formulák és értékek elsajátítását is beleértve – egy, sokszor életen át tartó tanulási folyamatba. A családokat, a rokonokat, a generációkat egész életre szóló kapcsolat fűzi össze; olyan kapcsolat, amelyben még az elődöknek, az ősöknek is jut tisztelet és szeretet.
    A kalahári san csoportjai vagy az esőerdők pigmeus vadászai (Ugandától Kamerunig terjed az erdősáv) sikeres zsákmány esetén áldozatot mutatnak be. Egy alkalommal ott-tartózkodásom idején a chagga (csagga) földművesek Tanzániában, a Kilimandzsáró déli oldalán, a helyi közösség támogatásával, külföldi tanulmányait befejező és hazatérő ifjú áldozott kecskét, hogy háláját kifejezze a közösségnek és a túlvilágiaknak.

Mikortól ember a gyerek?
Az afrikai gyerek életében nem megszületése a legfontosabb mozzanat; annak előkészítése jóval hangsúlyosabb. A gyerek egészségét, jó közérzetét a terhességre vonatkozó különböző előírások, tiltások, engedmények által befolyásolják. Alapfeltevés, hogy az anya fizikai és kedélyállapota kihat a magzatára és befolyásolja a szülés sikerét, illetve, ha minden szükséges körülményt figyelembe vettek, akkor a szülésnél nagy valószínűséggel nem történhet nagy baj. Ennek megfelelően a kelet-afrikai maasaioknál a terhes nő nem ehet nehéz, zsíros ételeket, s csendes, monoton dallamokat énekel a magzatnak, hogy nyugalmát és fejlődését biztosítsa. Tapasztalataim szerint gyakran el tudja mondani egy-egy ember, hogy mi történt szüleivel a születése előtti hónapokban, hogy milyen események kísérték életüket és az ő életét, hogy mit evett-ivott az édesanyja. A várandóságra vonatkozó ismereteket megismertetik minden fiúval és lánnyal, és mindenki tud történeteket, amelyeknek ő maga is részese volt, csak éppen születése előtt, még az anya hasában. Azt is tudja mindenki, hogy az anya egészsége a gyerek egészségét jelenti.
    Egy maasai nővel való találkozásom Kenyában azért maradt számomra különösen emlékezetes, mert mindenáron ékszert akart eladni minden arra járónak. A megszokott és elvárt méltóságteljes viselkedésről megfeledkezve ez a fiatalasszony szinte erőszakosan, már-már sírva kínálta az eladásra szánt darabot, míg csak szóba elegyedve vele végül ki nem derült, hogy éppen mostoha időszak jár rá, de mivel terhes, jól és egészségesen kell étkeznie.
    A születés másfelől sok közösségben egyáltalán nem olyan jelentőségű, mint maga az életben maradás. A gyerek élete tehát még nem kezdődik el születésével, hanem átmeneti szakaszba lép. Gyakori, hogy egy ideig, akár két-három évig nevet sem kap, hanem csak akkor, amikor már bizonyos, hogy életben marad. A névadás újabb átmenet egy újabb állapotba. Addig csak használati nevekkel illetik. Az igazi név sokszor titok egy darabig, csak az anya és a varázsló ismeri, mert a név valami az emberből, a név egy lélek is, lehet valamely előd lelke, és a gyerek halálának esetében megszűnik a nemzedékek körforgása és örökre elpusztul. Az átmeneti nevek átmeneti állapotot jelentenek, illetve a gyerek védelmét, biztonságát, maradását szolgálják. Egy ugandai faluban ismertem meg egy kisgyereket, akit „Esőhozta” névvel illettek, ennek párhuzamával találkoztam Etiópiában (Zenevit, Zenbbe) is, Tanzániában pedig egy tanár ismerősöm, többekkel egyetemben, viseli a már általánossá váló „Későn született” (Tchaleva) nevet.
    A gyerek nevelésének első és legfontosabb mérföldköve tulajdonképpen a végleges név; vagyis a névadással kezdődik meg a nevelés egy hosszabb, és hosszabb távon a földi létben maradásra irányuló szakasza.
    A maasai pásztornépnél például egy nő mesélte, hogy gyermeke névadásakor egy teljesen fekete ökröt megsütött, majd mint anya házában fogadta a többi asszonyt. Azok tejet hoztak neki, ő pedig a húsból adott minden látogatójának. Este fejéskor a gyereket magával vitte és a karámnál várakozó férje három másik idősebb családtaggal együtt nevet adott a gyereknek. Később kihirdették a nevét, és az egész közösség ünnepelt. Ezzel a gyerek életének fontos szakaszába lép, társadalmi státusza megváltozik, immár a közösség állandó tagja lesz.

Ki nevel? Apa, anya, nagyanya, nagyapa, testvér, vének, varázsló, ősök
Szülei természetesen gondját viselik a gyereknek, anyja a szoptatás ideje alatt és azon túl is magára kötözve cipeli. A gyerek fejlődését végigkíséri az anya állandó jelenléte, testi közelsége, a hozzátartozókkal, a testvérekkel való folyamatos kapcsolata, a játék, mely kedvez a személyiség kiformálódásának. A mai modern társadalomban sok gyerek nem részese például annak a pszichológiában kiemelt fontosságú korai anya-gyerek kapcsolatnak, amelynél az afrikai nevelésben mi sem természetesebb. Gondoljunk csak arra a közismert képre, hogy az anya magára kötözve egy percre sem hagyja egyedül gyermekét – ez egyébként ma is így van, és ahol éhes, ott ad enni neki (Jilek-Aall 1985). Utóbbi szemléltetésére szeretném tanzániai barátnőm példáját hozni, aki Magyarországon tanulta a gyógyszerész szakmát: híven a hagyományokhoz, bárhol voltunk, legyen az istentisztelet vagy vendégség, természetesnek vette, hogy ha csecsemője éhes, akkor megszoptatja ott, ahol van, ahol tudja. Nem várta senkitől, hogy kimenjen, vagy elforduljon, hiszen számára ez csupán az anya-gyerek kapcsolatot szimbolizálta és semmiféle magamutogatás eszébe sem jutott.
    Az apa szerepe esetenként kisebb, mert lehetséges, hogy naponta messzire jár az élelemért, távolabb dolgozik. A világosan meghatározott munkamegosztás következtében az ő szerepe inkább a fiúgyermek nevelésének átvételében nyilvánul meg. Másfelől a többnejűség – bár ez ma egyre ritkább a hagyományos fekete-afrikai társadalmakban – az apát jobban megosztja, hiszen több gyereke van, mint egy anyának. Annál fontosabb szerep jut a családi közösséghez tartozó, velük együtt élő nagyszülőknek, akik türelemmel s több idővel rendelkeznek, mint a munkájuk után futó szülők.
    Emellett szükség esetén még az idősebb testvérek is fontos szerephez jutnak. Gyakori, hogy kislányok hátukon viszik kicsi testvéreiket, játszanak velük, figyelik csetlés-botlásukat, enni adnak neki, mosdatják őket.
    A tágabb család, a közösség szerepe is jelentős a nevelésben. Kezdetben – és sokszor később is – a gyermek a 12-25 fős nagycsaládban cseperedik. Mindenki vigyázza, mindenki felel érte. Amint járni kezd, a település közössége is őrzőjévé válik, mindenki figyeli és szereti. Egy-egy ilyen közösség családként, rokonságként működik, a rokonsági szerveződés gyakori.
    A közösség szerepe mindig is fontos volt az afrikai gyerek nevelésében. A közösségnek pedig filozófiája van, amely a csoportkohéziót erősítve segíti a szülőt gyerekei nevelésében. Mivel a gyerek kezdettől látta saját boldogulása és a közösség boldogulása közti összefüggést, annak megfelelően nőtt fel, ezt eleve elfogadta, saját érdekeként is kezelte. Ennek hatása a mai családi, rokoni kapcsolatokban a távolabb élők körében is él. Nem egy alkalommal hallottam, ahogy egy rokon „kölcsönkérte” az egyik gyereket, vagy épp a szülő mondta, hogy akkor most „kölcsönadom” a fiamat/lányomat. A „kölcsön” abban áll, hogy egy időre elviszi magával, kicsit emlékeztet a rokoni nyaralásra.
    A falu varázsló-gyógyító embere is fontos szerepet kap: afféle „néptanító” szerepet tölt be. Nemcsak a bozótiskolában, hanem azonkívül is alkalomadtán egyénileg is oktat, vagy csoportos „foglalkozásokat” tart.
    Ezzel már vissza is érkeztünk a bozótiskolába, ahol aztán teljes értékű emberré érik a gyerek, hogy aztán elkezdhesse életének következő szakaszát. Ekkor lépnek be közvetlenül a nevelésbe az ősök szellemei, mert a velük való kommunikációt, kapcsolattartást is elsajátítja az előző életből távozó, annak meghaló, de az eljövendőnek újjászülető, immár valódi embernek számító ember. A fehér szín ezt jelzi az arcon és a testen.
    A beavatási szertartás végül lezárja a gyerekkort, és az ember valóban megszületik.

Beavatás: életmódok és bozótiskolák változatai
Bizonyos életszakaszok, bizonyos változások lezárását, illetve kezdetét a beavatási szertartások jelzik. Általában összegyűjtik a hasonló korúakat és egy ideig elkülönítve élve a többiektől, felkészülnek az átmenetre. Elsődleges szerep jut az előkészítési-avatási iskolának.
    A tanulók úsznak, futnak, másznak, birkóznak, hogy az esetleges külső agresszió ellen védelmezni tudják népüket és családjukat. Jövőbeni tevékenységeiket, munkájukat gyakoroltatják velük, a halászatot, a vadászatot, a csapdaállítást, a házépítést stb. A kulturális oktatás magában foglalja a törzsi dalokat, a táncokat, a dob használatát, a tradíciók, a jog és becsület fogalmainak elsajátítását s hangsúlyozottan az öregek tiszteletét. Fontos része a bozótoktatásnak az önértékelés és a konfliktusmegoldás tanítása.
    A lányok a fiúkéhoz hasonló iskolát járnak ki, attól a „tantárgyak” a női-anyai szerepnek megfelelően változnak: háztartási, gazdálkodási, gyermeknevelési ismeretek stb. Fiatal koruktól segítenek anyjuknak a tűzifa vagy víz hordásában, a főzésben, a napi főtáplálék elkészítésében, a földművelésben és a fiúkhoz hasonlóan elsajátítanak speciális ismereteket is.

A beavatás tartalmai, formái, a vizsgaanyag és az elsajátítási folyamat a különböző életmódú népeknél
Az afrikai népek nevelési attitűdjei is annyira különbözhetnek egymástól, amennyire az európai népeké. Egy-egy etnikum földrajzi helyzete, társadalmi szerveződése, szabályai, a világról alkotott felfogása, vallási nézetei teljesen vagy részben másként alakulnak. A beavatásnak éppúgy változatos módja és formái vannak, mint az életmódnak, egyes szokások kialakulásának. Éppen ezért bajos dolog általános jellemzőket felsorakoztatni, mindenre érvényes szabályokat felállítani, bár a nevelés-oktatás „kapcsolódik az életmód és a létfenntartás feltételeihez” – ahogy Boglár Lajos írta a törzsi társadalmakról általában (Pedagógiai Lexikon 1997:584). A vallás mindmáig szorosan összefonódik a társadalmi szabályozottsággal. Tehát léteznek a filozófiai alapok.
    Másként nevelik gyerekeiket a vadászó-gyűjtögető népek és másként a letelepedett földművelők, és megint másként a városlakók. Fontos mozzanat, hogy a gyerekek tanulása a hétköznapi tevékenységbe ágyazódik. „Néprajztudósok, archeológusok vizsgálatai arra hívják fel a figyelmet, hogy a természeti népeknél kora gyerekkortól el kellett kezdeni a felkészülést a felnőttkorra. Az ismereteket (gyűjtögetés, vadászat stb.) a napi élet folyamatában, főképp utánzás, próbálkozás útján tanulta meg a felnőttektől a gyerek, tehát közvetlenül a megtanulandó viselkedést magában foglaló szituációban folyt a tanulás.” (Szerk. Falus 1998)
    A sivatagi, félsivatagi vadász népeknél a beavatás többnyire nem kötelező, de gyakori. Önként jelentkezhetnek és jelentkeznek is beavatásra a csoport ifjú tagjai. Az egyes san csoportoknál dalok, táncok által övezve ismerkednek meg az ijesztő, ismeretlen hangú zúgattyúval (csoma), ami része a próbatételnek. Itt van tehát a beavatás egyik jellegzetessége, a próbatétel. A sanoknál a homlokra vésett jegy bevésése, annak tűrése meghatározó, ez jelzi, hogy átestek az avatáson. Mivel a sanok kis hordáiban nagy az összetartás, hiszen feltétlen együttműködés és önzetlenség nélkül a csoport léte és az egyén léte forog kockán, igen csekély az esélye a lopásnak, a támadásnak, a konfliktusoknak; ezért nincs titkos tudás, amit meg kellene tanulniuk. Így eltérően az általánostól, avatásuk is nyílt, nem különülnek el, és egyenesen a felnőtt életbe lépnek viszonylag rövid előzmény után.
    A pigmeus erdei vadászok beavatási iskolája két szakaszos: a tanulási idő alatt elkísérik a vadászokat, bizonyos feladatokat kapnak, segédkeznek, kisállatokat ejtenek el stb. Az első igazi vad elejtése (nagyvad, azaz antilop, okapi, bivaly) már a második szakaszban történik, ez az avatás végső feladata. Nincs időhöz kötve, amikor sikerül, akkor történik az avatás. Az ifjút megjelölik kis vágásokat ejtve homlokán, karjain, lábán és mellén. Attól kezdve a férfiakkal együtt ülhet le étkezni. Ezután jön az ünneplés. Az eseményt dramatizálva előadják.
    A földművesek beavatása más alapokon nyugszik: azért avatnak, mert bizonyos kort elér valaki. 9 és 12 éves kor közé esik, és a falu öregje, esetleg egyben papja, vagy egy ágazat vezetője lesz az avatási iskola vezető tanára. Az avatás a földműveseknél fontos ágazati, nemzetségi és családi ügy. A tanfolyamok egy évnél is tovább tarthatnak, közben megerősítik, elmélyítik az addig szerzett, tapasztalati tudást, és mellette újat tanulnak. Mindennek oka és gyakorlati haszna van. Az avatás az ősök, a természetfelettiek jóindulatának megnyerését, s ezzel a közösség jólétét is szolgálja. Egyik cél az ősökkel való kapcsolatba lépés, mert az avatandóknak az ősök áldását kell elnyerniük, majd ellátniuk ezzel kapcsolatos feladataikat.
    Az a különbség a vadászok avatásával szemben, hogy itt nincs meg a fokozatos belenövés a férfikorba, az avatás hirtelen jön, drasztikusabb is, nem alkalomadta próbálkozásokról, hanem szervezett, tervezett iskolai keretekről van szó. A tananyag tartalma igen sokrétű. Magába foglalja a helyes magatartás megtanulását rejtvények, közmondások formájában, titkos avatási énekeket, akár személyre szólóan. Most már nem elég áhítattal hallgatni a törzs, a nemzetség történetét, mítoszait, de azokat jól észbe is kell vésni. Történelmi eseményeket, személyeket, uralkodó és alapító dinasztiákat kell megismerni és akár évszázadokra tudni kell visszavezetni. Ismerni kell a rokonsági rendszert, a leszármazási ágakat, a családalapítás lehetőségeit, házasodási szabályokat, letelepülési szabályokat.
    Közben fizikai próbák és sok helyen a körülmetélés következik, ez a tisztaság és bátorság próbája. A halál színe a fehér, ezért a beavatandókat fehérre festik, ami jelképezi, hogy megszűnnek, meghalnak valaminek lenni. A fej leborotválása is gyakori (például a kikuyuknál is), a változás folyamatát jelképezi. Azt jelenti, többé már nem lesz gyerek a gyerek, mire visszanő, már felnőttként fog élni, és ez az újjászületés maga. Gyakran hallani a nők beavatási szertartását kísérő genitális csonkításról, amelynek különböző fokozatai és módjai léteztek a múltban. Ez a csonkítás ma már általában tiltott, de sok helyen azért továbbél.
    Kenyai családom egyik idősebb nőrokona, aki valaha átesett a kikuyu női beavatás, az ún. irua megrázó szertartásán, a női beavatáson, elmesélte, hogy gyógyfőzetekkel kezelték a vágás helyét, és gyógyszereket dörzsöltek az arcán lévő vágásokba is (később is, mikor szült); egy másik nép, a kipsigik (kipszigi vagy kipscsigi) tanító-gyógyfüves asszonyai, akiket azért hívtak, mert az ő saját javasasszonyaikat, a wacherákat (wacsera) üldözte a kormány az európai irányítás alatt. Mivel nem találtak olyat, aki vállalja a közreműködést, olyan elérhető etnikum segítségét vették igénybe, olyanokat hívtak, akik megbízható szakemberek hírében álltak akkoriban. Arcán ma is láthatóak a hegek.
    A pásztoroknak sajátos rendszerük van: a korcsoportok. Ebbe avatódik be mindenki, a feladatok is kor szerint oszlanak meg, együtt kell végrehajtani, de az egyén szerepe fontos. Külön jelvényeik, színeik, tevékenységköreik, étkezési szokásaik stb. vannak. Az avatási iskola bizonyos életszakaszra és bizonyos feladatokra való felkészítést jelenti. Ezek a szakaszok az életben korszakonként követik egymást saját szerep és feladat „előírásukkal”, amelyet a csoport tagjai megosztanak egymás között.
    Ha egy kisgyerek borjút kap valamelyik pásztor csoportnál, azt megtanulja gondozni, tisztelni. Csak ezután kerülhet a beavatandók sorába. A kisfiúk fiatal férfikoruk előtt a kisállatokat őrzik, majd lassanként bekapcsolódnak a marhák terelésének fontos feladatába. Nap-nap után nagy távolságot járnak be, gyakran a marhákat őrző férfiak nyomában haladva, máskor meg külön kis csoportokban. Ők a kisgyerekkor és a harcosok közötti csoport tagjaiként róják az utat eleinte csak a közelben, aztán fokozatosan távolodva a településtől.
    A maasaiknál a beavatandó harcosok nem kisfiúk, hanem fiatal férfiak. Valaha egy oroszlánt kellett elejteniük egyenként, lándzsával felfegyverkezve. Ám a világ változik, és ma ezt a beavatási gyakorlatot is törvény korlátozza. Ez esetben a vadvédelmi törvény, mert az oroszlánok száma csökken. Ezért napjainkban, áthidaló megoldásként, a legények csoportosan kelnek útra, és a feladat leredukálódott egyetlen oroszlán körbevételére, ingerlésére, döfködésére, illetve sörényét, farkát kell meghúzgálni a harcossá lépő fiataloknak. A beavatás pszichológiai oldala, az együtt cselekvés, együttes közösségi élmény ily módon megerősödik és új teret kap.
    A maasai pásztorok nehéz fizikai erőpróbát is tartanak a beavatásra készülve, azon túl pedig rendszeres erőnléti gyakorlatként. Ilyen például a minél magasabbra ugrás… Napi gyakorlattá válik, amit esténként a tűz mellett az erő, a bátorság megmutatására, ifjak közötti barátságos versengésre alkalmaznak. Néha órákon át tart, s énekszóval, vidám megjegyzésekkel kísérik. Először a beavatandó harcosok gyakorolják, és később – mint harcosok, moranok – csak ők tehetik egymás között. Manapság azonban egyes esetekben (főleg Kenyában), turistalátványosságként is bemutatják ezt a rítust. Jómagam több alkalommal véletlenszerűen lettem tanúja a fiatal moranok erőpróbájának. Egyszer egy harcos a lányomnak akart imponálni, legutóbb pedig a maasai eredetmítoszok szent hegye, az Oldonyo Lengai közelében levő faluban lakó fiatalemberek gyakorolták vidáman egyik este, Tanzánia észak-nyugati részén.

Afrika történetében szinte egyedülállóan, a portugál kancellária hatására, észak-nyugat Angolában, Ambaca erőd körül, kialakult a 17. század óta folyamatosan létező, portugál nyelvű, ambundu hagyományokat írásban rögzítő „kancellária”. A falufőnök ágazatára vonatkozó történeteket, helyi eseményeket, migrációs történeteket, határbejárást, anyaági rokonsági leszármazást tartalmazó iratok lejegyzése feltehetőleg az Ambaca erőd körül 17-18. században kialakult luzofon-afrikai kereskedőrétegnek, az „ambaquistáknak” köszönhető. E csoport tagjai afrikai származásuk ellenére lényeges európai kultúrával (is) rendelkeztek. Írástudók voltak, és a 19. században kereskedés mellett írnokoskodással is foglalkoztak egész Angolában, a 20. században pedig a portugál törvénykönyv bármely passzusára hivatkozva próbálták igazukat bebizonyítani a helyi portugál hatóság visszaéléseivel szemben. A 20. században ebből a kulturálisan asszimilált rétegből származnak az afrikai ellenzék, majd a felszabadítási mozgalmak vezető alakjai.
    1986-88 között Angolában, a luandai Agostinho Neto Egyetemen voltam szociálantropológiát oktató vendégtanár. 1986-ban a polgárháború egyik békésebb szakaszában sikerült eljutnom Dembosba, Angola egyik leghagyományőrzőbb, kimbundu nyelvű térségébe, ahol kutatási témám a hagyományos hatalmi struktúra továbbélése volt. Dembos járás Caculo Cangola nevű helységében a hatalmi regáliák rituális szertartáson történő bemutatásakor a falufőnök és tisztségviselői a 18. századi keltezésű, portugál nyelvű iratokat, mint a legfontosabb hatalmi jelképek egyikét mutatták meg nekem. Az iratokat egy kis ládikóban őrizték és a helyi tanító olvasta fel nekik a 18. századi, foszladozó írásokat. A Dembosban talált iratokat „szentként” kezelik, kizárólagos privilégiumként csak a falufőnök és legfőbb tisztségviselői tudhatnak róluk, tekinthetik meg, olvastathatják fel a korábbi falufőnököktől származó nyilatkozatokat. Ismereteik szerint valaha az egész térség rendelkezett – és talán néhány helyen még ma is megvannak – ilyen, az elődöktől származó, portugál nyelvű, paradicsomlevélből kipréselt, fekete színű lével írt dokumentumokkal, amelyekkel az ágazatvezetők bizonyították első földfoglalásukat a portugál közigazgatási tisztviselőknek. A polgárháború kiterjedésével már csak a tartományi központba tudtam eljutni 1987-ben, és a levéltárban több heti kutatás után megtaláltam legépelt formában, 20. századi portugál nyelvű átírásban a dembosihoz hasonló jellegű és szintén a 18. századi keltezésű, de a tartomány egy másik térségére, Samba Cajúra vonatkozó iratokat. A polgárháború felerősödése miatt egy évi várakozás után végül 1988 augusztusában majd decemberében sikerült eljutnom Samba Cajú körzet székhelyére. A háborús körülményekre való tekintettel a falufőnökök jöttek el hozzám tisztségviselőikkel, és függő határviták, hatalmi kérdések tisztázása érdekében elhozták falujuk teljes iratgyűjteményét. Megengedték, hogy a tartományi központban fénymásolatot készítsek róluk, azzal a feltétellel, hogy ők is kapnak a „jó papírból”, vagyis a dembosiakhoz hasonlóan juttassam el hozzájuk irataik átírt és legépelt formáját, hogy végre elolvashassák azokat. A Samba Cajúban felfedezett iratok megtekintéséhez már nem fűződik ilyen rituális szertartás, sőt egy adott peres ügyben érintett felek a portugál közigazgatásnak is bemutatták – bizonyító anyagként.
    Valamennyi dokumentum mind a mai napig kiadatlan, a tulajdonosokon és néhány helyi lakoson kívül ma is ismeretlen a külvilág számára. Az iratok olvasása igen nehéz feladat az évszázadok alatt elhalványult betűk és a papír állagának megkárosodása miatt. A nyelvezet sokszor archaikus, nehezen érthető, és a korabeli közigazgatási iratok pedig kevés segítséget nyújtanak az ambundu főnökök tulajdonában levő szövegek megértéséhez. Az iratok egy részét sikerült kézzel lemásolnom, a nagyobbik részt fénymásolnom és lefényképeznem. A szövegek egy része a falufőnökök tulajdonát képezi, néhányat a portugál közigazgatás bekért 1969-ben, és ezek gépelt, leltározatlan formában megtalálhatók Cuanza Norte tartományi levéltárában, Ndalatandóban. Az ambundu iratok lejegyzése mellett néprajzi interjúkat készítettem a kézirataikat bemutató falufőnökökkel és legfőbb tisztségviselőikkel. A feltárt írásos anyagok kiegészítéséhez és értelmezéséhez magnetofonos interjúkat készítettem. Az adatgyűjtés – kimbundu anyanyelvű, az adott területről származó tolmáccsal, vagy sok esetben közvetlenül (portugál nyelven) – a rokonsági szervezet és a hatalmi szerveződés, valamint a földtulajdon összefüggésének tisztázását célozta. A jelen helyzet ismeretén kívül a »folyamatok« történeti hátterére vonatkozó ismeretek feltűnően szegényesek voltak, és semminemű támogatást nem adtak célom eléréséhez. Mint kiderült, ma már a helyi történettudást csak a hatalmi jelképként őrzött iratok tartalmazzák, azok szájhagyományon keresztül terjedő forrásai elvesztek számunkra, mivel a portugál közigazgatás – a katolikus egyház nyomására – a 30-as években betiltotta a falufőnök utáni legjelentősebb tisztséget, a tandalát. E funkció tisztségviselői a helyi hagyományok megőrzésén kívül elsősorban varázslással, nevezetesen a falufőnök egészségének védelmével és ellene irányuló rontás hatásának megakadályozásával foglalkoztak.
    A dokumentumokat hitelességük növelése kedvéért – a legtöbb esetben – nem bizonyítékként használták fel a későbbi évszázadokban. Szinte érthetetlen ez az előrelátás, amikor a dokumentumokban még nyoma sincs a későbbi századokban annyira gyakori földviszályoknak. Elképzelhető, hogy a 17. és a 18. században – amikor még a közös kereskedelmi érdek (nevezetesen rabszolga-kereskedelem) határozta meg a falufőnökök és az erődkapitányok közti jó viszonyt – a kapitányok portugál tapasztalatok alapján sugallták a falufőnököknek földjeik határainak hivatalos bejegyzését. Ezekben a századokban még igen baráti volt a falufőnökök és a portugál hatóság között a kapcsolat, sőt a portugál közigazgatásban angolaiak is vállalhattak hivatalt, akár magas beosztást is elérhettek. Ők természetesen kultúraközvetítőnek is számíthattak, és feltehetőleg megtanították rokonaikat a portugál kultúra általuk fontosnak tartott értékeire, így például fontos adatok írásbeli rögzítésére. A portugál végrendeletek ugyanazokat a kezdő és befejező formulákat használják, mint a falufőnökök végrendeletei. Az eltérés a tartalomban mutatkozik, a végrendelkező falufőnök nem a javakról rendelkezik örökösei számára, hanem az ágazat számára fontos adatokról; elsősorban az ágazathoz tartozást bizonyító nyilatkozatról és az ágazati földtulajdont rögzítő határbejárásról.
    A 18. századi anyagban egy harmadik téma is felbukkan: a peres ügyeké. Úgy tűnik, ha a hagyományos népi bíráskodással nem tudtak elintézni egy ügyet, akkor fordultak a portugál bírósághoz. Az ambundu főnökök irataiban az egyik peres ügy során Bango a Caputo faluban a falu főnöke, Cahenda, 1764-ben ambundu ítélettel, méregpróbával (indua) oldja meg a terület legfőbb ambundu vezetője, két egymással viszályban levő falufőnök ügyét. Külső – portugál – hatásra olyan cselekmények is bűnnek minősültek, amelyeknek büntetése nem szerepel a hagyományos bíráskodásban. Példaként idézzük Dom Damiăo Lopes Cahenda falufőnök levelét Ambaca erőd kapitányának egy méregpróba ítéletről. A címzettet főnöknek, amónak nevezi. A korai portugál gyarmatosítás politikájában a falufőnököknek volt kinevezett támogatójuk az amo, aki általában a helyi plébános volt, hogy segítse őt a portugál közigazgatással fenntartott kapcsolatában. A levél két szabad afrikai közötti évek óta húzódó perről szól, melynek pártatlansága miatt az ambundu népi igazságszolgáltatás induára, istenítéletre ítéli a pereskedőket. Az indua, az istenítélet kimbundu nyelvű elnevezése, egy fa kérgével készült méreg, mely Cassange tartományban lévő Indua folyó mentéről származik. Az ártatlan ember kiöklendezi az italt, a bűnös belehal. Az irat érdekessége, hogy készítője az induát portugál középkori eredetű Törvénykönyvből, az Ordenaçes Filipinasban megtalálható juramento de calúniá-val, azaz az igaz ügy kiderítésére vonatkozó eskütétellel veti egybe. Talány, honnan szerzett tudomást egy afrikai írnok e portugál ítélkezésről, és miért azonosította az afrikai népi bíráskodásban használatos ítélettípussal?

    [fl.1r] Bango a Caputo, Caca, 1764. szeptember 29.

    Tegnap Dom Joam de Mathiára vonatkozó írást kaptam Dom Francisco de Joăotól, Cacullo Cacabaça falufőnökétől. A fent említett Cacullu Cacabaça elrendelte, hogy jelenjek meg a tárgyaláson, amelyen Joăo de Maria pereli Dom Joam de Mathiat. A falufőnök most beteg és az erődben tartózkodik kíséretével.
    Tudom, hogy egy hosszú ideje húzódó perről van szó.
    Az én falumban lezajlott tárgyaláson már pert nyert Joam de Mathia, és elítélték az azóta elhunyt Maria de Capitat és gyerekeit.
    Én fekete vagyok, és a misszionáriusok és mások azt mondják rólunk, hogy hamisak vagyunk. De ha szükséges, megesküszöm a Bibliára, és ezt az esküt megteszem a főnököm, és az erőd-kapitány előtt is, akinek a fennhatóságához tartozunk.
    Ha úgy ítélik meg, hogy nem mondtam igazat, küldhetnek méregpróbára a mi ambundu szokásainknak megfelelően, mindazokkal, akik hamisan vallanak, és az igazmondókat nem éri bántódás. Azokat is méregpróbára kell ítélni, akik ajándékot fogadtak el Joăo de Maria pártfogóitól.
    Ezt az írást juttassák el az erődkapitányság ítélőszékéhez.
    Jó egészségét kívánva kapitány uramnak, állok elébe az igazság próbájának.
    Ha akarja, hogy megjelenjek, küldjön el értem egy gyaloghintót és hordárokat, hogy meghazudtoljam a rágalmazókat.
    Lelkem Istennek ajánlva,
    Damiă Lopes Caenda, falufőnök

    A 16. századtól a portugálokkal együttműködő a falufőnökök először a Kongó királyságban, majd az ambundu királyságokban kezdtek rabszolga-kereskedelemmel foglalkozni. Az 1836. december 10-én kelt törvény erőteljes angol ráhatásra végérvényesen betiltotta a rabszolga-kereskedelmet. A tiltott rabszolga-kereskedelem még intenzívebbé vált és a dokumentumok között 1916-os adatot is találunk rabszolgavételről, Caxinda faluban. Bár ez már nem az Atlanti óceáni nagyszabású rabszolga-kereskedelem késői származéka, hanem a fehér ember megjelenése előtti időkből származó, házi rabszolgarendszer fennmaradása. Nem a véletlen műve tehát, hogy megváltozott az emberről alkotott véleményük, számukra értékes új árucikkek: fegyverek, szövetek, színes gyöngyök, stb. megszerzésére nyújtott lehetőséget másik ember eladása. Ez az értékdevalválódás eredményezhette azt az új szokást, amely leginkább a falufőnökök, a sobák között terjedt el. Az egymással viszályban levő sobák fogságba ejtik haragosuk fiát és eladják rabszolgának. A 18. századi peranyag jelentős része evvel foglalkozik. Feltehető, hogy ez a bűntény nem szerepelt a vétkek, bűnök hagyományos nomenklatúrájában, ezért kérték a portugál bíróságot, hogy az járjon el az ilyen jellegű ügyekben. De ugyanakkor a peranyaggal kapcsolatban megjegyezhető, hogy csak az ambundu értékrendben kiemelkedő vétket íratták le az írnokokkal, mint például a méregpróba esete, vagy szabad ember rabszolgává tétele. Lopásról, házasságtörésről is említést tesznek az iratok, mint büntetendő vétkekről, de önálló esetként nem kezelik őket.
    A 19. századi dokumentumokban továbbra is jelen van a testamentum, bár egyre csökkenő tendenciával. A földtulajdon mint téma kezelése kibővül. Már nemcsak az a fontos, hogy rögzítsék és ellenőrizzék a földhatárokat, hanem a preventív intézkedéseken túl, megindul az ágazati földek aktív védelme és ezzel egy időben a földszerzésért vívott harc. A peres ügyek új témával, a falufőnökök közt dúló földviszállyal bővülnek. Az első földfoglalókból lesznek a felperesek, a később jövőkből, az első földfoglalásból kimaradottakból pedig a földviszályt kiváltó alperesek. Úgy tetszik, hogy a 19. században is érdekes párhuzamosság található a portugálok jelenlétének jellege és a dokumentumok tartalmi változása között. Brazília függetlenségének kivívása után Portugália figyelme afrikai gyarmatai felé fordult. Megkezdődött a tényleges katonai hódítás korszaka, ami átalakította a falufőnökök és az erődkapitányok között meglevő, közös kereskedelmi érdekeken alapuló viszonyt. Az egykori üzletfelek szembekerültek egymással. A békésebb megoldás a „vazallusi eskü” letétele volt, ami teljes behódolást jelentett a portugál kormány előtt (a kormányt képviselő helyi közigazgatási szerv parancsainak végrehajtása, tized fizetése, teherhordók és útépítőmunkások biztosítása, stb.). Az erőszakosabb megoldás, a háború, megosztotta a falufőnököket. A behódoltak egy része földszerzés reményében részt vett a renitens falufőnökök elleni háborúban, és hűsége jutalmául földet kaphatott a legyőzött falufőnökééből.
    A 19. századi dokumentumokban már jobban érezhető a portugál hatás. Az ambundu falufőnökök egyre inkább a portugál közigazgatáshoz fordulnak jogorvoslatért egymás közötti vitás ügyeik elintézése érdekében. Megjelennek a földtulajdon fizikai érvényesítési formái, a tettlegességig fajuló és perben végződő földviszályok, ahol a portugál hatóságok az őket segítő falufőnököknek kedveznek. A földért való eredményes harc egyenes következménye volt a hagyományos hatalmi struktúrában elfoglalt hely megváltozása. A terjeszkedni vágyó, a mások földjére törő falufőnököket – az előbb elmondottak ellenére –fékezni próbálja a helyi portugál közigazgatás. Megkísérli betartatni velük a portugál igazságszolgáltatás elemi szabályait, megköveteli a falufőnököktől a földtulajdont igazoló iratok bemutatását. A rosszhiszemű földkövetelők így elutasító ítéletben részesülnének már az első ítélethozatalkor. A portugál közigazgatás azonban csak a portugál írnok által lejegyzett és hivatalos helyen rögzített írásbeli nyilatkozatokat fogadja el. Hiába köztudott az állítás ténye, mármint, hogy több évszázadra visszamenően ugyanahhoz a falufőnökséghez tartozik az adott terület, a körzet portugál közigazgatása ragaszkodik a hivatalos formában és portugál közigazgatási helyen elkészített okirathoz. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a portugál közigazgatás a 20. század 20-30-as évekig csak egy-egy esetben merészelt elkövetni jogtalan földfoglalást portugál telepes vagy jó szolgálatot teljesítő afrikai érdekében. A rendfenntartás érdekében általában tiszteletben tartotta az íratlan, helyi szinten mindenki számára közismert és akceptált földtulajdonviszonyokat. Új téma még a földdel kapcsolatban a föld adásvétele megegyezés alapján, termékekért és pénzfizetés útján, ez utóbbi forma a falufőnökök és portugál telepesek között valósult meg.
    A 19. századdal befejeződik az ágazat számára készülő portugál vagy afrikai írnok által lejegyzett dokumentumok korszaka, és a 20. században gyakorlatilag eltűnnek az ilyen témájú iratok. A század első évtizedeire befejeződik Angola katonai elfoglalása, a közigazgatás szerepe, jelenléte is nagymértékben átalakul. Tartomány-körzet-falu lebontásban, minden szinten képviselteti magát a portugál hatalom. Még a század elején folytatódnak a vazallusi eskütételek, amikor a falufőnök megválasztása után tisztségviselői kíséretében felesküszik a portugál koronára – a köztársaság kikiáltása után (1910) a portugál zászlóra – és engedelmességet ígér a helyi hatóságoknak. Az ágazattörténet háttérbe szorulásával egy időben – portugál hatásra – megindul az anyaági rendszerből az apaágira való fokozatos átalakulás.
    Ahol a föld még ágazati tulajdon, ott a falufőnök a tisztségviselőivel együtt köti meg az adásvételi szerződéseket, ahol a vevő általában portugál telepes, bár már előfordul afrikai is. Ugyanakkor megjelennek az olyan hagyatéki iratok is, amelyekben apaági vonalon történik a javak átörökítése, amelyekben tételesen felsorolják az igen szerény ingóságokat és ingatlanokat. A földeladásnál megtartják a határbejárás több évszázados szokását. A falufőnök vagy a tulajdonos bejárja a vevővel a vásárolt földdarabot, ellenőrzik a határjeleket, a szomszédokat és azután készíttetik el portugál közjegyzővel a szerződést.
    A múlt század végén terjedt el az a szokás, hogy a falufőnök és más falvakban élő rokonsága levelezéssel intézi családi ügyeik egy részét. Tanácsot adtak, vitáztak, segítséget kértek egymástól. Szintén a 19. században jelennek meg az adóslevelek. A 19. században a falufőnökök egymás közötti tartozásaikat még afrikai írnokokkal jegyeztették fel, a 20. században már maguk írták.
    A 20. századi portugál gyarmatosítási politika helyi megnyilvánulásaiként új irattípusok jelennek meg; pl. a falufőnöki kinevezések (a hagyományos választás helyett a helyi portugál közigazgatási vezető nevezte ki a falufőnököt). Az ágazati és a magán földtulajdon közjegyzői bejegyzése is általánossá vált; aki ezt elmulasztotta, elveszthette a földjét. A dokumentumok egy másik része mindenkire vonatkozó hivatalos jellegű: katonai toborzás, portugál tisztségviselők kinevezése.
    Végezetül újraélesztett jelenségként megjelenik ismét az ágazattörténet. E jelenség napjainkban is él: Quixina Bamba falu 1983-ban összehívatja ágazatvezetőit, hogy emlékezetből és a fennmaradt régi papírfoszlányokból, saját belső igényükre próbálják rekonstruálni ágazattörténetüket.
    Kiegészítésképpen, az iratok olyan idősorrendiséget alkotnak, amely lehetővé teszi számunkra, hogy rajtuk keresztül kövessük a társadalmi változásokat. Az iratok szerzői különböző véleménnyel rendelkeznek egy-egy adott perben felmerülő kérdésekről: a leszármazás, az autoritás, a földhatárok követelései, a büntetések, stb. különbözőek a különböző történelmi korszakokban. A figyelmes kutatás pontos választ adhat arra, hogy például milyen jogi változások mentek végbe Dembosban a formailag vazallusi függésben levő, de ugyanakkor elég nagy függetlenséget élvező falufőnökök földjeivel kapcsolatban (17-19. századokban) és milyen átalakulások következnek be a gyarmatosítás tényleges térhódításakor a 20. században. A 19. század végétől az ambundu iratokban megjelenik a föld eladása, korábbi dokumentumokban a föld a hatalmi harcok célpontja, a 20. században pedig a hatalmi harcokat vívott falufőnökök ugyanahhoz az ágazathoz tartozó leszármazottai magántulajdonként értékesítik.
    Nehéz feladat előtt állok, amikor az iratok létrejöttének okát próbálom megfejteni. 1986-88-ban Angolában és 1991-ben Portugáliában végzett levéltári kutatások során semmilyen utalást sem találtam a portugál Tengerentúli Tanács (Conselho Ultramarino), a Tengerészeti és Tengerentúli Ügyek Minisztériuma (Ministério da Marinha e Ultramar) és az angolai főkormányzó közötti levelezésben, ügyiratokban, de még az erődkapitányokéval folytatottban sem olyan rendeletre, amely kötelezte volna a falufőnököket bármiféle írásbeli nyilatkozat elkészítésére. A szövegelemzésből kiderül, hogy néhányat afrikaiak írtak le. Az iratok lehetőséget nyújtanak arra, hogy az írásbeliség nélkülinek tekintett területen az afrikai írásbeliség és íráshagyomány kialakulásának kezdeti szintjéről beszélhessünk, ámbár az iratok megléte úgy is értelmezhető, hogy kizárólag a portugál közigazgatás kérésére és igényeinek kielégítésére jöttek létre.
    A szövegek többségének közös vonása, hogy kizárólag a falufőnökök ágazatának, egyben a falu vezető arisztokratikus ágazatának a problémáit tárják fel, beleértve az ágazat eredetét, származását, migrációját, az általa elfoglalt terület határait. Tárgyalják a határvillongásokat, a pereket, a fennhatóság kérdését. A 19. századtól csak néhány irat készült a helyi portugál közigazgatás felkérésére, vagy válasz valamelyik intézkedésükre. A kimondottan portugál érdekeket képviselő iratok csekély száma azzal magyarázható, hogy a portugál fennhatóság hatékony jelenléte ezen a területen a 19. század második felétől datálható. A legrégebbi keltezésű iratokat határviták, hatalmi kérdések tisztázásánál perdöntő dokumentumokként mutatják be a portugál hatóságnak. A 17-20. század között keletkezett, portugál nyelvű dokumentumok két csoportra oszthatók.
    Az iratok eszmei szerzőjének, a falufőnöknek elsődleges célja, hogy nyilatkozat tételen keresztül biztosítsa az ágazat szuverenitását és uralmát az adott földterület felett a jelenlegi és a későbbi generációk számára. A főnöki hatalom, a rokonsági rendszer és a földtulajdon összefonódása derül ki mindegyik dokumentumból, és évszázadokon keresztüli áttekintésben e korreláció súlypontjainak eltolódását vizsgálhatjuk. Ehhez a tendenciához tartoznak még a szájhagyomány stilisztikai jegyei írásban rögzített formában, ez különösen világos az ágazati földek határköveteléseinél. A 17., 18. századi iratokban a végrendelkező bemutatja ágazatának eredetét, migráción keresztül a jelenlegi településig, annak határait és az ágazatalapítótól kiindulva mondja el saját származási vonalát. Az ilyen típusú iratok tartalma nagyon hasonlít a 20. századi Angolában végzett néprajzi gyűjtések szövegeihez.
    Ezek a szövegek nagyon fontos jogi iratok voltak, és azok a mai napig is abban a társadalomban, amely létrehozta őket. Így tehát az ambundu iratok egy olyan írásbeliségről tesznek tanúbizonyságot, amely belső használatukat igazolja, még akkor is, ha feltételezhető, hogy a tényleges lejegyzést a helyi portugál telepesek végezték el. A szövegek ugyanakkor a hivatalos portugál dokumentumokéhoz hasonló felépítésűek, mint például a végrendeletek, a perek anyagai, de a belső elrendezésük és legfőképpen tartalmuk az ambundu szájhagyományt követi. A valamikor élőszóban elmondott ágazattörténetek, feltehetőleg a hallgatóság megerősítésére számítva gazdagok a mindennapi életből vett epizódokban: vadászat, vendéglátás, feleségszerzés, háborúk képezik az epizódok témáit. Nemcsak az ágazat legitimitását szolgálják, hanem egyben ágazati krónika szerepét is betöltik, amelyben fontos szerepet játszik az ágazati tagok számára hitelesnek tekinthető eredettörténet. Ugyanakkor az iratok nem tesznek említést a portugál közigazgatás ezzel kapcsolatos elvárásairól. Számos iratból az is kiderül, hogy a portugálok közvetítő szerepet töltöttek be a helyi perekben. Csak a közvetlen gyarmati uralom 19. század végétől kezdődő bevezetésével jelennek meg az iratokban a közvetlenül a gyarmati közigazgatás által létrehozott problémák. Nem kizárt, hogy néhányat közülük meghamísítottak, átalakítottak, hogy kielégítsék az adott kor követelményeit. Ilyen lehet például az 1689-es Candumba faluban készült irat, amelyet Cuanza Norte tartományi levéltárában őriznek gépelt formában. A szövegben az szerepel, hogy a papír rossz állapota miatt újra kellett írni, és hogy a másoló egyszerűen modernizálta a szöveget és nyelvtanilag átírta, de az is elképzelhető, hogy egy követelés alátámasztására létrehozott hamisítványról van szó. A többi dokumentumban is található ennyire régi keltezés, sőt néhányban még valószínűtlen dátumok is szerepelnek, mint például az 1016 és az 1209, amelyeket vagy tévesen másoltak le vagy pedig a modern szövegnek hamis múltat szerettek volna koholni.
    Még abban az esetben is, ha a szövegek hamisítványnak bizonyulnak, érdekes példát nyújtanak a szájhagyománnyal terjedő és az írott szövegek közötti kapcsolatról. A használati formájuk szájhagyományon keresztüli terjesztésre utal, és dokumentumként bemutatott formájuk az írásbeliséggel nem rendelkező és rendelkező politika természetét egyaránt tükrözi. Az ilyen anyagok, amelyek oly nagy idősávon keresztül fennmaradtak, az írásbeliség terjedéséről nyújthatnak adatokat, és annak a struktúrának a fennmaradásáról, amely annyira vonzóvá tette a szájhagyományon keresztüli terjesztést. Még akkor is, ha néhány szöveg hamisítvány, a 18. és 19. századi autentikus szövegek igen jelentős csoportja létezik. Ezek a szövegek nemcsak azért érdekesek, mert az írásbeliségnek az afrikai társadalomban betöltött szerepéről világosítanak fel minket, hanem azért is, mivel régen megtörtént eseményeket rögzítenek, és történelmi dokumentumokként lehet olvasni őket. Olyan eseményeket közölnek az adott terület 17. és 18. századi történelméből, amelyeket egyébként a hivatalos angolai feljegyzések vagy az utazók beszámolói alig dokumentálnak.
    A szerző kiléte a dokumentumok többségében már az első sorok olvasása után pontosan kiderül, és a dokumentum legmegbízhatóbb adatának számít. A falufőnök, a soba, volt az iratok értelmi szerzője, ritkán egy-egy ambundu tisztségviselő vagy pedig a portugál közigazgatás valamilyen szintű hivatalnoka. A szerző nevét, hatalmi struktúrában betöltött szerepét, anyai és apai ágazatának elnevezését, származási helyét is feltüntetik. A falufőnök az ágazattörténetben az Ego szerepet tölti be, tőle indul ki a visszamenő ágazattörténeti levezetés. A szerzőre vonatkozó adatok esetében csak az ágazat szempontjából jelentős adatokat tüntetik fel egészen a 20. század elejéig. Akkorra az ágazattörténetek rögzítése idejétmúlttá vált, a közösségi földtulajdon bizonyításának funkcióját már a Földhivatalnál bejegyzett dokumentumok vették át, megfelelve a portugál jogszokás szerinti bizonyítási formának. A szerző kiléte a 20. században sokrétűbbé válik, már nemcsak a soba és tisztségviselői, hanem névvel, de a társadalomban betöltött szereppel nem azonosított egyének közül került ki a szerzők többsége. Az iratok tartalmából arra lehet következtetni, hogy a soba rokonságához tartozó emberekről van szó. Az iratok igen elenyésző százalékát készítették portugálok, akik többségükben a közigazgatás valamelyik szintjén dolgozó hivatalnokok, vagy katonák voltak. Míg a 17., a 18. és még a 19. században is az erődkapitányok jegyeztették le írnokaikkal az iratokat, addig a 20. században a portugál közigazgatás differenciáltabb kiépülése következtében már nemcsak az erőd szerepét átvevő katonai parancsnokságok, hanem a mellettük működő polgári körzetek közigazgatási vezetői is készítettek iratokat. A portugál szerzők elenyésző része viszont az adott falu közelében élő portugál telepes, aki leginkább a sobákkal és rokonságukkal folytatott kereskedelmi ügyleteit rögzíti írásban. Családias hangvételű, közvetlen hangvételű levelezésük alapján arra lehet következtetni, hogy jó szomszédi viszony, feltételezhetően rokonság is fűzte őket a sobához. A név, valamint a hatalmi, a társadalmi struktúrában elfoglalt helyük alapján lehet következtetni a szerzők kilétére, de azonkívül, hogy feltételezhetően fehér vagy fekete színű – tehát portugál vagy afrikai származású – árnyaltabb meghatározást az iratok nem tesznek lehetővé. Csak a legkorábbiakban szerepel a „fekete” szó használata, ennek inkább társadalmi ranglétrán volt megkülönböztető szerepe (a sobától elhatárolják az egyszerű, a hatalmi struktúra legalacsonyabb fokán levő parasztot), hiszen valamennyien fekete bőrszínűek voltak. A mulatt és a fehér szó sohasem szerepel az iratokban. Az előző ugyan valószínűleg létezik, de kis számban, az utóbbi talán a portugál írnok megteremtette lejegyzési hagyománynak köszönhetően, hiszen egy fehér ember nem írja le magáról, vagy egy másik európairól, hogy fehér, viszont a tőle eltérő színűt, a társadalmi ranglétrán alacsonyabban levőt inkább feltünteti. Ez a 20. századi dokumentumokra is jellemző, pedig az akkori társadalomban, elsősorban a városokban, már megjelentek a faji megkülönböztetésre utaló jelek, de sohasem egyenes, hanem burkolt, elkendőzött formában, ahogy ez az egész portugál gyarmatosításra jellemző volt. A sobák kilétének pontos azonosítása a neve alapján igen nehéz feladatnak bizonyul. Hivatalos iratban portugál keresztneveit és falujának nevét használja pl. Dom Domingos Bartolomeu, Bango a Caputo falufőnöke, a neve elé kiteszi a portugáloktól átvett, királyt, kormányzót megillető „Dom” címet. Ha az ambunduk egy falufőnökről beszélnek, akkor ezen kívül használhatják még a falufőnökké választásakor elnyert személynevét, vagy pedig az anyaági ágazata nevét, amely egyben a faluja honalapító ágazatának a neve is. Ha viszont a falufőnök saját leszármazási rendszerét ismerteti, akkor sok esetben egy kis kimbundu nyelvű történetet ismertet, amely magában foglalja a nemzetség és a honalapító anyaági ágazatok neve mellett a falufőnök anyai és apai ágazatának nevét, születésekor kapott nevét, a férfivá avatás után elnyert nevét, majd a falufőnökké választáskor megszerzett nevét. Az utóbbi három eseményhez is fűződhet, pl. Caculo Cangola egyik falufőnöke, a Muloji (varázsló) nevet kapta születésekor, mivel világra jötte egybeesett apja elhalálozásával. Falufőnökké választása után Muloji Kassekele neve mellé még a Mene Nzamba (elefánt úr) nevet nyerte el, miután kiállta a számára kiszabott méregpróbát és tanúbizonyságot tett erejéről.
    Az írnok kiléte az iratokból általában egyértelműen kiderül, mivel az írni-olvasni nem tudó sobák a legtöbb esetben feltüntették az írnok nevét. A 17., 18., 19. századi dokumentumok záró soraiban szerepel egy olyan formula is, hogy „mivel nem tudok írni és olvasni, megkértem x írnokot, vagy portugál telepest, hogy készítse el ezt a feljegyzést”.
    A név ismeretében igen magas százalékos biztonsággal lehet az írnok származására következtetni. A csak keresztnevekből álló név – a mai neveknél is megtalálható – biztosan afrikai származást takar. Portugáloknál nagyon ritkán fordul elő, hogy keresztnévvel azonos a vezetéknevük. Az ambunduknál a mai napig fennálló általános szokás, hogy a megkeresztelkedéskor elnyert neveiket használják. Az egymást követő generációknál könnyebb az azonosítás, mivel az apa első nevét második névként használják gyerekei. Ezt a szokást a csak portugál keresztneveket használó afrikaiak is megtartják, pl. Paulo Francisco fia, José Paulo. Ha az írnok portugál vezetéknévvel is rendelkezik, akkor elképzelhető, hogy a helyi hatalmi struktúrához tartozik, mivel a gyarmatosítás kezdeteitől fogva a sobák megkeresztelkedésükkor felvették keresztapjuk nevét, jelentősebb soba esetében az erődkapitányét, az ambundu király esetében pedig az akkori angolai főkormányzóét. Így például Caxinda faluban a soba családjához tartozók a Costa portugál családnevet viselik több generáción keresztül. Közülük kerülnek ki a sobák és az írnokok is. Más portugál vezetéknévnél, ha valamelyik hagyományos tisztségviselő esetében nem fordul elő, akkor az írnok kiléte talány marad. A 17. és a 18. századi dokumentumok írnokai zömében portugál nevűek, az Ambaca erőd hivatalos írnokai voltak (a nevük alapján egyaránt lehettek afrikaiak vagy európaiak). A 19-20. században az írástudás elterjedésével fokozatosan az afrikai írnokok vették át ezt a funkciót. Többségük portugál nevet használt, kilétükre a szövegek nyelvezete, szóhasználata, témája alapján tudunk következtetni. A szerző és az ágazata számára fontos, visszás kérdésekben bizonyítékként használható dokumentumok (ágazattörténet, határbejárás, peres ügyek, stb.) portugál írnokok tollából származnak, míg a személyes jellegűek (adóslevél, családi levelezés) afrikai írnok műve.
    A portugál közigazgatás a 17. század elejétől folyamatos volt Angola e a területén, és legfontosabb központja, az Ambaca erőd hivatalos írnokkal rendelkezett. 17. század közepétől egészen a 19. század elejéig állt fenn az Ibériai félszigetről jövő portugál és spanyol származású karmeliták rendje Bango a Quitambában (Golungo Alto) és az olasz származású kapucinusok rendje az Ambaca erőd mellett elhelyezkedő Cahendában. Így tehát nem egy központilag megszervezett gyarmati politika lecsapódásával állunk szemben, mint a 17. század végétől keltezett és mind a mai napig keletkező ambundu főnöki iratok esetében, hanem valami mással. Az iratok létrejöttének oka, körülményei adnak magyarázatot használatukra, hogy miért csak Angola egy bizonyos területén (jelenlegi tudásunk szerint sem levéltári, sem bibliográfiai adat nincs más területről) alakul az a szokás, hogy a falufőnök ágazata szempontjából fontos, és egyébként szájhagyomány útján terjedő adatokat lejegyzik, és megszűnik a szájhagyományon keresztüli terjesztés. Az iratok hatalmi jelképként való kezelése kettős magyarázatot rejt magában. Az ambundu falufőnökök a portugál kancellária ügyvitelét utánozták, írásban rögzítették a falu életét meghatározó honalapító ágazat legitimálására vonatkozó adatokat és folyó ügyeit. Ez az „ambundu kancellária” a papíron, mint legitimációs eszközön keresztül, egyszerre szeretné jogait érvényesíteni a portugál közigazgatásnál és az ambundu szomszédos falufőnököknél. A 20. század elejétől a portugál gyarmatosítási politika fokozatosan kiszorítja hatalmukból az ambundu falufőnököket, helyettük az általuk kinevezett falufőnökök (regedor) veszik át a hatalmat. Evvel párhuzamosan tűnik el a falu hatalmi érdekeit képviselő iratok készítésének szokása. A régi iratokat mind a mai napig nagy becsben tartják, de újat már nem készítenek az egész falu életét érintő kérdésekről, a falufőnök szűkebb családját érintő kérdésekről készülnek feljegyzések (örökség, családi problémák, stb.) A portugál közigazgatás teljes mértékben átvette a hatalom gyakorlását még a legkisebb faluban is. A háttérbe szoruló falufőnökök feladatköre megváltozott, a falu egészének képviselete helyett az ágazatok belső problémáinak megoldására és a portugál közigazgatás kiszolgálására összpontosult. Az iratok mint hatalmi jelképek reneszánsza a gyarmati háború vége felé következett be, 1969-ben, amikor feltehetőleg a háború fékezése érdekében és közvetlenül a harmincas évek falu átrendezésekor sérelmezett falufőnököknek szolgáltattak volna – a régi birtokleveleik alapján – igazságot elvett földjeik visszaadásával. A portugál közigazgatás és az ambundu falufőnökök kapcsolatának jobb megértése kedvéért interjút készítettem 1992-ben Lisszabonban, a Földrajzi Társaságban havonta összejövő volt gyarmati tisztviselőkkel. Közülük senkinek sem volt tudomása az iratok 1969-es bekéréséről, még annak a tisztviselőnek sem, akit név szerint említettek nekem a falufőnökök. Viszont sikerült egy másik alkalommal találkoznom Samba Cajú járási vezetőjével, aki emlékezett arra, hogy a falufőnökök régi iratokkal rendelkeztek, de ezeket az ő idejében (1950-70) nem használták fel a falufőnökök jogaik érvényesítésére, mivel már ezen a területen majdnem száz éve létezik az ambundu főnökök földjeinek közjegyzői bejegyzése. Ebből a magyarázatból és a portugál közigazgatásnál lezajló pereket tartalmazó iratok tartalmából leginkább arra lehet következtetni, hogy az iratok hatalmi jelképként való használata csak az ambundu falufőnökök egymás közötti konfliktusában jelentkezik. A portugáloktól átvett írásbeli rögzítési szokás az írástudatlan ambunduk között hatalmi jelképet teremt, új típusú legitimációs eszközt hoz létre, amely csak az azt létrehozó ambundu kultúrában nyer elismerést.
    Az iratok hitelességét három oldalról lehet megvizsgálni: mi a hitelesség kritériuma az ambundu falufőnök, a portugál közigazgatás és az antropológus számára. Az írástudatlan ambundu falufőnök szent tárgyként, hatalmi jelképként kezelt bármilyen tulajdonában levő iratot. Számos falufőnök rendelkezik a portugál közigazgatástól eltulajdonított iratokkal, amelyek rá nem vonatkoznak, például egy új tisztviselő kinevezését tartalmazzák, vagy hivatalos levelezést. A papír rendkívüli tiszteletét jelzi még, hogy az iratokról készült piszkozatokat is – a 18. századtól követhetően – megőrizték és megőrzik a falufőnökök. A hamisítvány készítésének fogalma és lehetősége a 20. században jelent meg bizonyíthatóan. Csak egy konkrét esetben, Bendo faluban derült ki, hogy földszerzés céljából készült hamisítvány, amelyet Zundo falutól ármányos módon lopott el egy bendói származású rendőr a zundoi soba lányának segítségével (a lány a szerelmese kedvéért ellopta apja házából az ősi dokumentumokat és eljuttatta a rendőrön keresztül Bendóba). A többi irat esetében a hitelességet más zavaró tényező okozza. A soba kimbundu nyelven diktálta le az írnoknak a szöveget, aki aztán portugálra fordítva írta le. Az évszázadok során többször is lemásolták a dokumentumokat, átírva a kor portugál nyelvezetére és kijavítva az időközben megváltozott földrajzi neveket.
    Az okiratok hitelességét a helyi portugál közigazgatás szerint az bizonyította, ha az okiratot az Ambaca erőd írnoka vagy más portugál közigazgatási tisztviselő állította ki a hivatalos okiratnak megfelelő formában. Az általam felfedezett iratok közül a 18. századtól kezdve rendelkezem hiteles okiratokkal. A 17. századiakat legépelt, 20. századi átírásban találtam meg a Ndalatandóban, a Cuanza Norte tartományi levéltárban, így az okiratok hitelességét csak az ambundu falufőnökök 18. századtól lejegyzett végrendeletein keresztül tudom bizonyítani.
    A földtulajdon, az iratok központi témájának diakronikus kezelése rámutat arra a tényre, hogy a mindenkori portugál gyarmatosító politika függvényében hogyan változott az ágazati föld tulajdonlásának megítélése. A tényleges portugál gazdasági térhódítás koráig (19. század második feléig), a birtoklevelek az első földfoglaló ágazat hatalmát igazolták. A 20. században az első földfoglaló ágazatot képviselő falufőnök és tisztségviselői saját ágazati földjüket magántulajdonszerűen kezelik (adásvételi szerződést kötnek).
    Ennek a cikknek alaptétele, hogy egy adott falura vonatkozó történeti tudás írásbeli rögzítését a vezető ágazatok legitimációjának legdöntőbb bizonyítékaként használták és használják. A mindenkori ágazati hatalmat a portugál hatásra kialakult, hivatalos jegyző vagy helyi írástudó általi lejegyzéssel biztosítják. A falufőnökök által megtett nyilatkozatoknak a gyűjteménye betekintést enged a helyi értékrendbe, az ágazat, a föld és a legitimáció összefonódásába. Feltevésem szerint az ambundu főnökök azért készítették el nyilatkozataikat, hogy a falu arisztokratikus – tehát az első földfoglaló – ágazatukból való leszármazásukat és uralmához való jogukat biztosítsák. Az ágazati földtulajdon írásbeli rögzítése, majd a peres anyagok központi témaként való kezelése a hatalom legitimációjának leghatékonyabb eszköze volt.

A vallási képesség az ember egyedülálló tulajdonsága. Magának a vallásnak rendkívül nagy a jelentősége az emberi történelemben, segítségével sikerült rendezett közösségeket, társadalmakat kialakítania az embernek, a hiedelmek hordozták a világról szerzett tudást. Csak az újkori tudomány kialakulása helyezte új fénybe a hiteket, amihez az emberi közösségeknek alkalmazkodniuk kell. Kiderült, hogy ha léteznek is előre megírt sorskönyvek, ezekről az embereknek teljességükben soha sem volt tudomásuk, és tulajdonképpen a saját kreativitásukkal, a valóság egyre jobb megismerésével tudják igazi valójukban megérteni a hiteket. Fontos ezért annak rekonstruálása, hogy miként alakult ki az állatvilágból kivált embernél a vallási készség, hogy képessé váljon bármilyen hitet és tanítást megérteni, hiszen a mai emberi fajig meglehetősen hosszú út vezetett számos embertípus közvetítésével.

A vallás eredetének néhány elmélete
Mircea Eliade (2002) röviden összefoglalja a vallás eredetére vonatkozó bizonyos elméleteket. Edward Bumett Tylor (1832-1917) a vallás első stádiumába az általa „animizmus”-nak nevezett hiedelmet teszi, amely szerint a természet „át van lelkesítve”, vagyis mindennek lelke van. Véleménye szerint az animizmusból származott a többistenhit, s ez adta át végül a helyét az egyistenhitnek. A másik elmélet az, hogy kezdetben egy diffúz, egyetlen felsőbbrendű lényben hittek. Andrew Lang (1844–1912), a kitűnő mitológus képviselte ezt az álláspontot, és arra alapította érvelését, hogy néhány igen egyszerű népnél, mint például az ausztráloknál és az andamánoknál, megtalálható a Nagy Istenben való hiedelem. Tehát Lang azt állította, hogy a vallás a Nagy Istenben való hittel kezdődött, így egy primitív egyistenhitből alakult ki a többi vallási képződmény. 1900-1920 között egy másik preanimista teória vált uralkodóvá, amit mana elméletnek hívnak. E szerint az elképzelés szerint a vallás eredetileg egy osztatlan, személytelen mágikus-vallási erőben való hiedelemmel kezdődött Különösen a brit antropológus, Marett tört lándzsát a manában való hiedelem preanimista volta mellett, s kimutatta, hogy e mágikus-vallási élmény nem feltételezi a lélek fogalmát, következésképpen ősibb stádiumot képvisel, mint a Tylor által leírt animizmus. Tulajdonképpen úgy is felfogható ez, hogy a személytelen általános varázserő végül megszemélyesedik a Nagy Isten alakjában.
    Sir James Frazer (1854–1941) szerint a vallás a mágiából alakult ki. Ez azért érdekes, mert a mágikus gondolkodás sajátos, és csakis az emberre érvényes. A mágia alapfeltételezése, hogy a hasonló hasonlót hoz létre, azaz a következmény hasonlít az okára, valamint, hogy azok a dolgok, amelyek egymással kapcsolatban álltak, továbbra is hatnak egymásra a távolból, még akkor is, ha a fizikai kapcsolat megszűnt közöttük. Az első alapelv a hasonlóság, a második a kapcsolat vagy átvitel törvénye. Az analógián alapuló mágia szerint a dolgok utánzása segítségével el lehet érni a kívánt hatást. Ez a homeopatikus varázslat. A második alapelve szerint az a hatás, amiket egy tárgyon előidézünk, kialakul azon a személyen is, akivel ez a tárgy valamikor korábban bármi módon kapcsolatban volt. A mágia kapcsolódik egy világszemlélethez. Feltételezik, hogy a hasonlóság és kapcsolat törvényei szabályozzák az élő és élettelen természet működését is, tehát egyetemes érvényűek, és nem korlátozódnak csupán az emberi cselekvésre. Van szimpatetikus mágia, a jó dolgokat előidéző mágia, és van ártó varázslat. Emellett van pozitív és negatív mágia. A pozitív varázslat a kívánt dolgok elérését szolgálja, a negatív mágia vagy a tabu pedig a nem kívánt dolgok elkerülését. (Frazer, 1998). A tabu tehát előírja, mit nem szabad tenni ahhoz, hogy ne jöjjenek a kellemetlenségek. Tulajdonképpen a pozitív varázslat is szabályokon alapul, hiszen a varázsló előírásokat követ céljának elérése érdekében, tehát a szabálykövető viselkedést mindenképpen feltételezi. Úgyszintén feltételezi az ok-okozati gondolkodási séma meglétét, hiszen a dolgok oka és következménye hasonlóságának feltételezésére épül, és valljuk be, tényleg van valami az okból a következményben, még akkor is, ha a két fogalom eltérő.
    Eszmetörténeti szempontból Eliade megemlíti Freud elméletét is, aki úgy véli, hogy a vallás és kultúra eredetében ősgyilkosság, pontosabban: az első apagyilkosság áll. Azt gondolta, Isten nem más, mint annak a fizikai apának a szublimációja, akit az elűzött fiúk öltek meg. Freud ilyen módon a mitikus múltba vetítette ki néhány páciense neurózisát, egyéb „bizonyítékai” nincsenek. Mindenesetre érdekes, hogy a vallás eredetét az emberi psziché, illetve életmód alapjaira próbálja visszavezetni.
    Ehhez kapcsolódóan a vallás eredetét illetően fontos Emil Durkheim (1858–1917) koncepciója, mely szerint a vallás a társadalom kivetítése. Tehát a vallásos elképzelések valamiképpen tükrözik az emberek aktuális társadalmi életét. A másik megállapítás a Malinowski (1884–1942) nevéhez kapcsolódó funkcionalizmus, amely szerint a vallási elképzeléseknek funkciója van, amely valamilyen társadalmi szükségletet elégít ki, legalábbis részben (Facchini, 2003). E feltételezéseket mindenképpen figyelembe kell venni, amikor a vallás kialakulását rekonstruálni akarjuk.

A ma élő legegyszerűbb vallások
Facchini (2003) „néprajzi” módszernek nevezi, mikor feltételezzük, hogy a legősibbnek tűnő közösségek jelenleg is élő vallásai közel állnak az ősember hitéhez, tehát e népek vallásából következtethetünk a vallás eredetére. Jelenleg úgy tartják, hogy a mai népek közül afrikai ősünkhöz legközelebb a busmanok állnak. Afrikában a csaknem kőkori szinten maradt busmanok még nem jutottak el az ember állatőstől való származásának a gondolatáig, a totemősig, és nem is egy embercsoport és állatfaj, hanem csak azok egyedei között képzelnek el titokzatos, baráti és testvéri kapcsolatot (ez a pre- vagy individuáltotemizmus). Mindenki ismeri állati hasonmását, s mivel egyikük halála maga után vonhatja a másikét, kölcsönösen segítik és oltalmazzák egymást. Ez a védőszellemek hite. Úgy képzelik, hogy az ember varázslat és halál közbejötte nélkül is átváltozhat a megfelelő állattá. A busman teremtésmondák szerint az emberek és az állatok sokáig békében éltek, s az ügyesebb állatok (madarak, sáskák, sakál stb.) tüzet szereztek a gyámoltalan embereknek, továbbá megtanították őket alapvető ismeretekre. Tehát nagyon tisztelik az állatokat. Később az állatok és az emberek között félreértések támadtak. Van a busmanoknak változatos mondakörük is, az ún. mantisz történetek. Mantisz nagyon sokoldalú figura, isteni lény, állat, ember, tárgy alakjában is megjelenik, és a busmanok még az égistenükkel, Kaggennal illetve Torával is azonosítják. Néha egyszerű állatmesét mondanak el, s kiderül, hogy hőse azonos a mantisszal. A szellemképzet ezen a fokon fejletlen, a szellem még nem testetlen, nemek nélküli lelket jelent, nem is ember alakú (antropomorf), hanem állatalakú (teriomorf). Mindenesetre már természetfölötti varázserővel rendelkezik, és többnyire jóindulatú. A busman szellemvilág alakjai egymásba olvadnak, hatókörük alig különül el. E különféle szellemek tulajdonképpen egyszerre töltik be a későbbi ősök, a differenciáltabb szellemek és az istenségek szerepét. A busmanok szerint ezek a differenciálatlan szellemek népesítették be a földet élőlényekkel a mitikus őskorban, és tagjai voltak a busman „őscsaládnak”. Egyes elképzelések szerint ők szerezték a tüzet, és hasznos ismeretekre tanították az embereket. Közülük az Állatok Ura (a vadász szellem) adja a zsákmányt, és a bozótszellem vesz részt a vadászavató szertartásokon, ámbár szerepkörük nem ilyen élesen elhatárolt. A busman hiedelemvilágban még nem beszélhetünk lélekképzetről. Egy mindent betöltő varázserőben, az ún. manában hisznek, amellyel nemcsak az ember és az állat, hanem a természeti jelenségek, sőt még a tárgyak is rendelkezhetnek. E természetfölötti erő helyenként (például a bozótban) és személyenként (például a jósban, boszorkánydoktorban) fel is halmozódhat. A busman szellemek általában jóindulatúak és segítőkészek, de a társadalmilag kötelező szabályok megsértése, illetve a szertartások elmulasztása esetén bajt, betegséget, éhséget is küldhetnek. Az emberekkel álmok és természeti jósjelek (ómenek) által tudatják a jövendőt. A busman „őscsalád” csodás képességekkel rendelkezett, állat, növény, csillag vagy akár szikla alakját is fel tudta venni. A busmanok a halál kötelező érvényét azzal magyarázzák, hogy a megbízott állatok tévesen adtak át bizonyos üzenetet. A Hold először a teknősbékával, majd a nyúllal küldte az embereknek azt az üzenetet: „Ó , emberek, ahogy én meghalok, és új életre ébredek, úgy haltok meg ti is, és ébredtek új életre.” Mindkét állat elfelejtette útközben az üzenetet, de a nyúl gyáva volt ahhoz, hogy visszamenjen, mint a teknősbéka, és bevallja ezt a Holdnak, ezért tévesen a következőket mondotta az embereknek: „Ó, emberek, ti meghaltok, de örökre haltok meg.” Utóbb megérkezett másodszor is a teknősbéka, s azt mondta, hogy a nyúl hazudik, mire az emberek dühükben követ dobtak rá; azóta hasított a nyúl ajka. Nem volt azonban mit tenni, a téves, elsőnek átadott üzenet lett az érvényes, s az emberek azóta mindnyájan meghalnak. Fejletlensége ellenére a busman mitológiában megtaláljuk a legfelsőbb lény képzetét is, amint ezt már korábban említettük. Ez Tora vagy Kaang, néhol Khunak is nevezik. De alakja igen elmosódott, s általában azonosul Kaggennal, az Állatok Urával, aki eredetileg vadászszellem, ő adott az állatoknak nevet és eltérő tulajdonságokat, ő alkotta meg a Holdat is, azzal, hogy szandálját az égre hajította. De nincs különösebb kultusza. A busman társadalom legnagyobb ünnepe a férfiak vadásszá avatása, aminek bonyolult szertartása van. Vitás esetekben pedig a busmanok olykor istenítélethez folyamodnak: a gyanúsítottakat a tűz mellé állítják, akire a füst száll, az a vétkes. A busmanok életében nagy jelentőségű a varázsló-orvos, aki tulajdonképpen a sámánnak felel meg, és közvetít az emberek és a szellemvilág között (Bodrogi és mtsai., 1973).
    A busmanok szegényes főisten koncepciója a vallás eredetének ősmonoteista elképzelését valószínűsíti, ami nem járt egyedül, van animizmus, mana hit, mágia, tehát a ma létező legegyszerűbb vallás is meglehetősen bonyolult konstrukciót tükröz.

Az Állatok Ura alakja a természeti népeknél
Sok természeti népnél elterjedt az Állatok Urának képzete, aki az erdőt és állatait őrzi, és természetfölötti erővel rendelkező lénynek tartják. Az Állatok Ura gyakran csak az állatok bizonyos körét védi, sőt esetenként csak egyes állatfajtákat. Az indiánok igyekeznek kiengesztelni az elejtett állatokat. A tűzföldiek arról beszélnek a megölt rókának, hogy ők tulajdonképpen szerették, és igazán sajnálják, hogy megölték, de lássa be, hogy éhesek, ezért nem volt más választásuk.
    Az eszkimóknál Sedna az Állatok Ura, aki fiatal inuit lány. Az apja levágta az ujjait, és lányát a levágott ujjakkal együtt a tengerbe vetette. Az ujjak cetekké és fókákká változtak, Sedna pedig a tenger fenekén él, és ezen tengeri emlősök felett uralkodik. Az emberi bűnök szennye lefelé süllyed, belegubancolódik a hajába, és, minthogy nincsen ujja, amivel megtisztíthatná, különösen érzékeny a tabuk megtörésére. Amikor már egészen belepik a bűnök, megtagadja a zsákmányt az emberektől, úgyhogy a nép éhezik, amíg a sámán alá nem merül megtisztítani. Továbbá egyes inuit csoportok különleges huszonnégy órás időszakokat jelölnek ki, amikor a férfiak és nők a tabunak nyilvánított módon közösülnek, hogy ezzel mulattassák az istennőt. Tehát a zsákmány hiánya az emberek bűnétől ered, szükség van engesztelő beavatkozásra. Másrészt a rituális tabuszegés megengedett, és szoros kapcsolat létezik az Állatok Ura, valamint az emberek között (Clifford, 1997).
    Az Állatok Urának alakja nagyon ősi lehet, mert már a természeti népek mitológiáiban is elhalványul. Az urali népek mítoszai közül talán csak a nganaszan mondákban fordul elő, mint a „Megélhetés Istenei”. Ők fenn vannak valahol az ember nem lakta világban az északi tundrán, egy látszólag nagyon szegény helyen. Három sátorban laknak, és a föld minden élelemszerző mesterségét ők tartják a kezükben (Domokos, 1984).
    Az Állatok Ura elképzelés azért fontos, mert úgy gondolják, hogy a felső paleolitikum vallásában már megjelenik. Czakó Jenő és Czeglédy Sándor (1941) összefoglalják a természeti népekre általában jellemző vallási jelenségeket: 1. A mana. – A legtöbb kezdetleges vallás szerint minden jelenség mögött ellenállhatatlan szellemi erő van. 2. A fétis jelenléte, ami varázseszközt jelent. 3. Az állatok tisztelete. 4. A totem hiedelme, mely szerint az emberek egyes csoportja különleges kapcsolatban élhet egy-egy állattal, vagy egy egész állatfajjal. 5. A tabuk szövevénye, mely szerint a titokzatos szellemi hatalommal telt embereket, állatokat vagy dolgokat csak meghatározott szertartások és törvények szerint lehet érinteni. 6. Az animizmus, mely hit szerint a természeti ember számára a világot láthatatlan és személytelen erők és szellemek (animae) népesítik be. 7. Az őskultusz, aminek alapja, hogy a természeti ember meggyőződése az, hogy a halottak nem egészen halnak meg. Az ősök tehát haláluk után is a közösséggel maradnak, legalábbis szellem alakban. 8. Vallásos társaságok léte.
    A legegyszerűbb közösségek vallásának tanulmányozása fontos, de korántsem bizonyos, hogy vissza lehet következtetni a vallás eredetére azoknak a hiedelemvilágából, akik most is kőkorszaki technikát használnak. Hiszen ezek a népek is évezredek óta léteznek, nem lehet tudni, közben változott-e a képzeletviláguk, és csak a technikai-társadalmi életük stagnált. Így a vallás eredetével kapcsolatban az is érdekes, hogy miről tanúskodnak a régészeti leletek.

Az ősember vallása
Az előember 500 000 évvel ezelőtt időnként kiszélesítette a koponyaalapot, tehát az öreglyukat, feltehetően azért, hogy hozzájusson az agyhoz, tehát ez valamiféle kannibalizmusra utal. Tevékenysége szolgálhatta pusztán az éhség csillapítását, de ez nem valószínű, mert evolúciós szempontból egy faj öngyilkossága a kannibalizmus. Valószínű, hogy az ősember előemberi agy fejlődésének végén jutott el a koponyakultuszhoz és a kannibalizmushoz, amihez valamiféle gondolatoknak is kellett társulniuk. Ez egyben a tűz használatának elterjedésével járt. Emellett összegyűjtötte az emberi csontokat, amire különösen a kínai Csou-Ku-tienben található leletek utalnak. Az is előfordulhatott, hogy a holttestről leválasztotta a koponyát, valamint az álkapcsot, és ezeket külön gyűjtögette (Cowlett, 1994). Tehát érdekelte a halál ténye. Az állatok tiszteletét ebben a korban egy lelet bizonyítja, az angliai Swanscombe-ban a korai paleolitikumból olyan szakócák kerültek elő, amelyeken kagylók és megkövesedett sünök láthatóak a kovakőben, tehát ezeket az állatokat tisztelhette a szakóca alkotója, vagy legalábbis nagyon érdekeseknek tarthatta. (Facchini, 2003)
    A genetikai adatok szerint a neander-völgyi ember 500 000 éve vált el az előembertől, és az első neandervölgyi ember csontjai kb. 400 000 évesek. (Stringer és Andrews, 2005) Ezzel szemben a neander-völgyiek vallási kultuszaira szinte kizárólag a mousteri kortól vannak adatok, 70 000 évvel ezelőttről. Az eltemetett halottak mellett a következő mellékletek lehettek: kövek, állati csontok, virágok, vadkecske-szarvak. Általános szokás, hogy a neander-völgyi ember piros színű okkerrel szórta be a halottait, s ez mindenképp a mágikus gondolkodás bizonyítéka. Rájöhetett arra, hogy a vér elvesztése, az elvérzés a halál oka, ezért ezt a piros színű folyadékot próbálta pótolni, és hihetett abban, hogy ez megvalósítja a halál utáni újjászületést. A hasonló dolgoknak tehát hasonló a hatása. Az pedig hogy rájöhettek arra, a vérvesztés halált okoz, mindenképpen az ok-okozati gondolkodás jelenlétére vall, ami egyébként feltétele a mágikus gondolkodásnak is.
    A másik következtetés az lehet, hogy kialakult legalább a halál és élet valamiféle fogalma. Mivel a halál utáni életet próbálta valamiféleképpen megvalósítani, így erről kellett valamiféle hiedelmének is lennie. Ez azért fontos, mert ilyen misztikus hiedelmek, beleértve az ezzel járó cselekvéseket is, nem adhatók át gesztusokkal, pantomímiával, ehhez valószínűleg már a beszéd kellett, amellyel először valósult meg a tradicionális tudás valóban hatékony átadása. A sírokban talált mellékletek fejlett szimbólikus gondolkodásra utalnak. A transzcendencia „bizonyítéka” az ősember számára egyébként az álmodás, erre a valláskutatók már régen rájöttek. Az álomban olyan világ tárul fel, mely téren és időn kívüli, ugyanakkor kapcsolódik a mindennapi valósághoz. Tehát az álmodás tudatosulása mindenképpen segítette a vallási képzetek kialakulását.
    Kétségesek a neander-völgyiek barlangimedve-kultuszára vonatkozó elképzelések is. Ennek alapját az a megfigyelés szolgáltatta, hogy igen sok barlangi lelőhelyen a neander-völgyi kőeszközökön kívül ezerszámra bukkantak barlangimedve-csontokra is. Két klasszikus lelőhelyen, a dordogne-i Regourdou és a Rómától délre fekvő Monte Circeo lelőhelyeken találtak meggyőzőbb bizonyítékokat a medve-kultuszra. Regourdouban a legalább 20 barlangimedve-koponyát tartalmazó négyszögletes gödröt nagy kőlappal fedték le. Ennek közelében egy teljes medvecsontváz és egy részleges neander-völgyi csontváz feküdt. Egyes értelmezések szerint a neandervölgyieknél a mai északi népekhez hasonló medvekultusz alakult ki. A feltárás körülményei azonban a mai napig tisztázatlanok, s emiatt a legtöbb kutató kétségbe vonja ezt az értelmezést, s arra hajlik, hogy a medvéket az álmukban lezuhanó kőlapok ölték meg.
    A medvekultusz ténye vitatott, de a temetkezési szokások fényében már igencsak elképzelhető. Hiszen olyan lényről van szó, amelynek mágikus, szimbolikus gondolkodása van, talán a nyelv birtokában is leledzik, tehát: ha temet, akkor állatot is tisztelhet. Az a gyanús ugyanis, hogy csak a medvekultusz a vita tárgya, más állat kultusza fel sem merül. A medve hatalmas, emberszerű lény, kiválóan alkalmas valamiféle antropomorf istenszerű figurának. A vallásos fejlődés teljes kánonja arra utal, hogy az ember önnön képe alapján képzel el isteneket, vagy fordítva, az istenek teremtik az embert saját képükre. Voltaképpen ez a hiedelem tükröződik a medvekultuszban, ahol egyaránt megjelenhet a félelem és csodálat, a tisztelet érzése, ez a szent fogalmának is sajátja. Az észak-ázsiai kultúrákban a medve volt az állatgazda, amely valamiféle Állatok Urának felelt meg. Ha pedig ilyen gondolatok megmozgatták a neander-völgyiek agyát, és a temetkezési szokások ismeretében erre talán képesek is voltak, akkor valahol kereshette a világ vagy inkább szűkebb környezete működésének okait. Lehet, hogy az erősen antropomorf medvében találta ezt meg, akit talán valamiféle hatalmas és erős, így kicsit mindenható rokonaként tisztelt, és megfigyelt.
    Hasonlóan vitatott és sokan cáfoltnak tudják a neander-völgyiek rituális kannibalizmusára vonatkozó leleteket is. A kannibalizmus feltételezésére a ngandongi és a solói embermaradványok lelőkörülményei adtak alapot. A 11 koponyának csak a felső része, a koponyatető maradt meg, míg az arcok és az állkapcsok hiányoztak. Mivel a koponyákat viszonylag kis területen találták meg, a neander-völgyiek kannibalizmusa sem lehetett más, csak rituális. Más leletek is utalnak e faj kannibalizmusára, amely – mint tudjuk – először az előemberrel kezdődött. (A neander-völgyiek vallását Groves, 1998; és Rowley-Conwy, 1998 adatai alapján tekintettük át.)
    A mai ember, a homo sapiens sapiens, a genetikai adatok szerint 150-200 000 éve válhatott ki a fejlett homo erectusból, a homo heidelbergensis vagy homo rhodesiensis elnevezésű fajból. A régészek a mai ember első leletét 160 000 évesnek találták; ez egyezik a genetikai adatokkal. Ez az ember tűzhelyet használt, és a kannibalizmus is jellemezte. Érdekes, hogy ez a faj, tehát a mi fajunk, már 100 000 éve temetkezik, erre utaló leleteket a Közel-Keleten találtak. (Stringer és Andrews, 2005) A sírokban előforduló első melléklelet sertésállkapocs és szarvasagancs volt. Ők is okkerrel szórták be a halottakat. André Leroi-Gourhan (1985) a régészeti leletek alapján tételesen bizonyítja, hogy a felső paleolitikumban már bonyolult hiedelemrendszer is megjelent, így hát mai értelemben vett vallás 40-30 000 évvel ezelőtt alakulhatott ki először (Jean-Pierre Mohen 1995). A mai ember felső paleolitikus őse temetkezéseinek különös szimbolikus világa van. A nemek közötti különbséget, érdekes módon, világosan jelzik a paleolitikus temetkezésekben. Volt őskultusz. Erre utalnak a leletek. Le Mas-d’Azil-nál Aričge-ben egy koponyát találtak, aminek a szemgödreit csontkorongokkal borították be, és magányosan állt a barlang hátulján, valószínűleg az élők tiszteletétől övezve. Az állatcsontok és maradványok a sírokban az őskőkorszaki emberek állattiszteletére utalnak.
    A Lascaux-barlangban látható egy 15 000 éves vadász-bölény harc ábrázolása, amely az isten-ember viszonyt tükrözi, és ez kísért végig a későbbi korokon is. Itt az emberi vadász halálosan megsebzi a bölényistent, ám eközben ő is pórul jár, haldoklik, és lelke madár képében már elvált a testétől. Egyértelmű, hogy az isten az emberhez képest jóval hatalmasabb és erősebb. Annak ellenére, hogy az ember ennek tudatában van, mégis mindig meg akar győződni ennek igazságáról. Ha nem így lenne, vajon miért támadnának a hősök az istenekre, vagy miért akarnák őket kijátszani, túljárni az eszükön? A hatalmasság csak úgy lesz valódi, ha az isten győzedelmeskedik az emberen. Ez a lázadás jelenik meg a felső paleolitikus ábrázoláson is, s ez egyik jellegzetessége az ember-isten viszonynak. A vadász természetesen elbukik, ezzel is aláhúzván a bölényisten mindenhatóságát. De ez csak akkor derül ki a maga gyakorlati valóságában, ha a vadász megtámadja a bölényistent. Másrészt az is nyilvánvaló minden mitológiából, hogy az ember igenis képes hatni az istenekre, időnként túljár az eszükön, vagy meg is sebesítheti őket, akár halálosan is. Ezt bizonyítja ez az őskőkori kép is, ahol a bölény-istent halálosan megsebesítették. Igaz, a mitológiákban az istenek ilyenkor sem pusztulnak el igazában, hanem valami módon átlényegülnek ilyen-olyan formába. A lényeg az, hogy a mitológiákban általában hiába mindenhatóak az istenek, vannak korlátaik, vannak gyengéik, és ezt ki lehet használni. Freudnak talán abban igaza lehet, hogy az ember-isten viszony pszichés alapja a gyerek-szülő kapcsolat. A gyerek is mindenhatónak véli szüleit, elismeri fennhatóságukat, ugyanakkor mindig igyekszik kipuhatolni ennek a hatalomnak a határait. Tehát lázad, és a reakció alapján, a fegyelmezés közben ismeri meg lehetőségeinek korlátait. Ez az isten-ember viszonyra általában jellemző attitűd már megjelenik az első őskőkori ábrázoláson is. Szerintünk nem véletlen, hogy madárt ábrázol a vezéri pálca, mert valószínűleg ez a madár a hős távozó, de örökre megmaradó lelke. Tehát úgy véljük, a felső paleolitikumban már kialakult a lélek képzete. A madár ugyanis szinte minden kultúrában a lelket szimbolizálja (Hoppál Mihály és mtsai., 1997). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a madárábrázolás a felső paleolitikumban meglehetősen ritka volt, az öszszes ábrázolások 3%-át teszi csak ki. (V. N. Toporov, 1972). Vagyis úgy tűnik, a lélek képzete ugyan már megjelent a felső paleolitikumban, de még nem lehetett minden közösségben általános.

A felső paleolitikum vallása
Ami a felső paleolitikum isteneit illeti, Eliade (1994) szerint ekkor a központi alak az Állatok Ura. Ez a megállapítás főként a vadászó természeti népek vallásának analógiáján alapul, mint ahogyan az előző fejezetben leírtuk, ott ez egy központi felsőbbrendű lény. Van egy barlangrajz, ami talán őt örökíti meg, a Trois-Frres-barlang „Nagy Varázslója”, ami 15 000 évvel ezelőtt készülhetett. Itt egy antropomorf lény áll táncoló tartásban, nagy agancsot visel, szarvasfeje van, arca a bagolyé, farkasfülekkel és zergeszakállal. Karjai mintha medvemancsban végződnének, és hosszú lófarka van. Csak felsővégtagjai, férfi nemiszerve és táncoló alakja jelzik, hogy emberről lehet szó. Tulajdonképpen lehet egy varázsló ábrázolása is, de, mint ahogyan a természeti népeknél lenni szokott, a sámán többnyire a felsőbbséget jeleníti meg, azaz azt utánozza. Mindenesetre olyan fantasztikus lényről van szó, aki igyekszik az egész állatvilággal kapcsolatban lenni.
    A másik jellegzetessége a felső paleolitikumnak a Vénusz szobrok általános elterjedtsége. Meztelen nőalakokról van szó, eltúlzott méretű fenékkel és mellekkel, de vannak stilizált alakok is, különféle díszítésekkel. A természeti népeknél az ilyen szobrok gyakran az Ősanyát ábrázolják, és megjelenésük talán az első Földanya képzete. Eliade (2005) teljes fejezetet szentel a Földanya mitológiai jelentőségének. Alakja kapcsolatban van a szüléssel, gondoskodással, és így a teremtéssel. Sok nép véli úgy, hogy a gyermekek a föld mélyéből, üregekből, hasadékokból, vagy vizekből jönnek elő. A „szülőföld” kifejezése a mai napig él, eredete az őskőkorig nyúlik vissza. Jung szerint az istenkép a gyermek anya- és apaképéből fejlődik ki. Lehet, hogy ez vonatkozik az emberi evolúcióra is, ahol talán először az anyakép volt a meghatározó strukturalizáló erő, mert az anyaföld képzete szorosan kötődik a temetési szokáshoz, az anyához való visszatérés gondolatához.
    Emellett számos mitikus, állatfejű antropomorf lényt is ábrázolnak a felső paleolitikumban. Ezek közül legismertebb az „Oroszlán” ember, amelyet a németországi Hohlenstein-Stadelben találtak, teste ember, feje oroszlán, és feltehetően szent tárgy lehetett az aurignaci korban. (Stringer és Andrews, 2005) Ábrázolnak emellett állat-ember közötti nemi aktust, és van olyan barlangrajz, ahol egy furulyázó férfi közelít errektált pénisszel egy bölényhez. A későbbi mitológiákban is kedvelt téma az ember-állat közti nemi aktus, és ezekben a helyzetekben az állat többnyire félig-meddig isteni lény. Az állatistenek egyébként is, a sziklarajzok tanúsága szerint, valószínűleg jellemezték a felső őskőkori istenvilágot.
    Voltaképpen a felső paleolitikum teogóniájára utaló leletek már azt valószínűsítik, hogy több természetfeletti lény lehetett a panteonban, ha volt primér monoteizmus, akkor ez már ekkorra tovább fejlődött. Leginkább a férfi-nő párost tükrözik a művészi megfogalmazások, ami egybevág azzal, hogy a felső paleolitikum emberét elsősorban a férfi-nő ellentéte foglalkoztatta. Leroi-Gourhan (1985) kimutatta, hogy a barlangrajzokon külön szimbolikája volt a férfiaknak és a nőknek, ezekkel az állatok nemét is jelezték. Talán erre az őskőkori hiedelemvilágra vezethető vissza az, hogy sok nyelv nemet rendel a fogalmakhoz. Legfontosabb az, hogy a felső-paleolitikumban a nő-férfi különbözőség reális prototípusán keresztül tudatosult az emberben a világ ellentmondásos jellege.
    A mágikus gondolkodás is jelen van a felső paleolitikumban. A sziklarajzok értelmezése tekintetében egyetértenek a szerzők abban, hogy nem kizárólag a vadászmágia célját szolgálták, hanem elsősorban az első mitológiák szimbolikáját tükrözik. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a felső paleolitikumban van számos, a vadászmágiával összefüggésbe hozható lelet. Ilyenek a nyilakkal átlőtt medvék, oroszlánok és más vadállatok, valamint a Montespan-barlangban talált, oroszlánokat és egy medvét ábrázoló, mély, kerek lyukaktól átfúrt agyagszobrok. Felmerül az is, hogy egy ősvadászat újbóli felidézését szolgálták ezek az alkotások, de ebben az esetben is a rítus valami célt kellett, hogy szolgáljon, és a felidézés a mágia útján tudja csak elérni ezt a célt. Emellett valószínűleg amulettekkel védekeztek a rontás ellen, hiszen virágzott a mobil művészet.
    Amennyiben feltételezzük a mitológia jelenlétét a felső paleolitikumban, akkor az animizmusnak is virágoznia kellett. Míg a teogóniára és a mágiára adatokat nyerhetünk a régészeti leletekből, az animizmus feltételezett jelenlétére csak az összehasonlító mitológia utal. Lang (1884) összefoglalta a természeti népek mitológiáinak, és általában a mitológiák univerzális jellemzőit: 1. Az emberek és állatok rokonsága; 2. Mágikus képzetek és a metamorfózisban való hit; 3. Bizonyos embereknek hatalmában áll a halottakkal beszélni, és meglátogatni a holtak lakhelyét; 4. A mítoszok az emberiség nagy kérdéseire adnak választ történetek formájában (általában a dolgok eredetét magyarázzák) 5. Az egész természet meg van személyesítve, lelkük van (animizmus); 6. Az előzővel összhangban az állatoknak emberi jelleme van 7. Az ember magát is azonosítja a növényekkel, állatokkal, vagy más természeti dolgokkal, társairól feltételezi, hogy képesek felvenni állatok, növények, más dolgok formáit; 8. Az emberi halál csak erőszakos lehet, a „természetes” halál oka is mágikus erők erőszakos beavatkozása; 9. A halál után az ember tovább él szellem formában, esetleg valamilyen testbe költözve, és továbbra is beavatkozik az emberek életébe. Tehát az animizmus minden mitológia egyetemes tulajdonsága, így jelen kellett lennie a felső paleolitikumban is.
    Összefoglalva talán azt lehet megállapítani, hogy a felső paleolitikum vallása összehasonlíthatatlanul színesebb, mint az a vallás eredetére vonatkozó elméletekből kitűnik. Volt őskultusz, tisztelte az állatokat, hitt a lélek képzetében, a régészeti leletek szerint amuletteket is hordott, és kultuszainak a barlang szentélyben hódolt. A régészek ugyanis napjainkban általánosan elfogadják, hogy az őskori művészet szinte kizárólag csak kultikus célokat szolgált. A barlangok tulajdonképpen szentélyek voltak, aminek a falaira vallási-mitológiai jellegű alakokat, többnyire állatokat festettek vagy karcoltak, illetve voltak szobrok is, mint a kultusz tárgyai. Valószínűleg ez a vallás animisztikus lehetett, és az is nagyon elképzelhető, hogy több istenben hihettek, hiszen több állatot tiszteltek. Ez persze nem zárja ki az egyes csoportok hiedelmeinek diverzitása miatt, hogy néhány közösség inkább az ősmonoteizmusnak hódolt. Mindenesetre az adatok többsége nagyon sokban hasonlít a mai természeti vallások általános jellemzőire. A totem-hit ezzel szemben még nem alakult ki, ugyanis a barlangok díszítése sehol sem utal valamilyen totem-állat preferenciájára, és a barlangrajzok nagyon egységes tematikájúak és stílusúak szerte a világon ebben a korban. Tehát a régészeti leletek már elég differenciált vallásra utalnak a felső paleolitikumban, és ne feledjük, ekkor már a mai ember közvetlen ősei uralták a földet.
    A felső paleolitikum vallása egyben a művészetek igazi megjelenését is jelenti. A régészeti leletek elemzése arra utal, hogy a temetkezési szokás kialakulása után legalább 60 000 év telt el az őskőkori művészet megjelenéséig. Ez a művészet pedig már olyan vallást tükrözött, aminek a strukturája szinte teljesen azonos volt a ma ismert legelemibb hitvilágokkal. Nagyon úgy tűnik ezért, hogy a vallási képzetek fejlődése indukálta az őskőkori művészet kialakulását. A fejlettebb koncepciók talán motivációt teremtettek arra, hogy a hiedelemvilág szimbólumait az ember meg is örökítse. A művészet kialakulása ugyanis nem kézügyesség kérdése volt, szinte egyidőben jelentek meg a kétdimenziós barlangrajzok és a háromdimenziós szobrok, annak ellenére, hogy az utóbbiak talán bonyolultabb eszközhasználatot igényeltek. Ráadásul a barlangrajzok időbeli elemzése arra utal, hogy nemritkán a legrégebbi időben festették a viszonylag kitűnő alkotásokat. A paleolitikus közösségeket ugyanis elég különböző fejlettségi szint jellemezte, ami, mint előzőleg láttuk, a temetkezési szokások különféleségében is tükröződött. Az ősközösségek létszáma ugyanis meglehetősen kicsiny volt, és ezek a kiscsoportok sem érintkeztek tartósan egymással. Ráadásul maga a művészet is fokozatosan terjedt el. Először 70 000 éve csináltak geometriai figurákat tartalmazó alkotást, és csak 35 000 év múlva robban ki a gazdag paleolitikus művészet.
    Valaminek az ábrázolása pszichológiai értelemben azt jelenti, hogy az ábrázolt dolgot az ember hatalmába akarja keríteni, mintegy birtokolni kívánja. Maga a paleolitikus művészet fokozatosan alakult ki, az első nagyobb korszakban, az aurignaci időben 30 000 éve. Elsősorban vulvákat ábrázoltak és kevés állatot (Vialou, 1998). Tehát az ősember első komolyabb műve a vulva, a női nemiszerv önmagában. Talán a Földanyának szimbolikus megjelenítése a női nemi szerv, de mindenképpen a nőé. Valószínűleg annak is van jelentősége, hogy miért pont a vulva jelenik meg először. Ez a szülés kapuja, és ez a nemi aktus helye is, ami szimbolikusan az anyaméhbe való visszatérést jelenti. Később egyre inkább az állatábrázolás kerül az előtérbe, ami megfelel az állatistenekben való hitnek.

A vallás funkciója
A vallás elsődleges funkciója a veszély, a bizonytalanság miatt keletkezett szorongás leküzdése. Reményt ad, kiszámíthatóvá teszi a világot, és az embert azzal a képességgel ruházza fel, hogy képes kezében tartani sorsát azzal, hogy az istenek segítségével kifürkészi a jövőt, és hogy van módja az istenek befolyásolása által a magasabb hatalmakat a saját érdekében felhasználni.
    Tulajdonképpen az első kannibalizmus abban segített, hogy módszert nyújtott ahhoz, miképpen lehet megszerezni elhalt embertársaink hősies tulajdonságait. A temetkezés szokásával az ember legyőzte a halál miatti félelmét, és reménykedhetett abban, hogy legalább halála után jó dolga lesz. Ezzel a halál ténye kissé devalválódott, szabad volt mindent csinálni nem törődve az élet végével, hiszen ezt követően esetleg csak jobb lehet. Tulajdonképpen a halandóság tudatosulása miatt szükség volt az ebből adódó bonyodalmak, a miatta való örök aggódás valamiféle megoldására. Végül kialakult a természetfeletti lények csoportjának képzete, a mindenható varázserők fogalma, ami tulajdonképpen az ősember eszközeinek meghosszabbítása. Volt csodálatos eszköz, igaz, más lények birtokában, de ezeket emberi okosságával valami módon a saját érdekében felhasználhatta. Így tulajdonképpen a varázserők miatt az ember mindenhatóvá vált, semmi akadály nem állta útját, csak az istenek jóindulatát kellett elnyernie.

A vallás kialakulásának összefoglalása
Ha a régészeti leleteket összefoglaljuk, tulajdonképpen a vallásos megnyilvánulások a fejlett előember kannibalizmusával kezdődtek megközelítőleg 500 000 éve. Ez azért érdekes, mert Freud elképzeléseit támogatja, aki a fiúk apagyilkosságával hozza összefüggésbe a vallás kialakulását, az ősbűnnel. A leletek ezzel szemben a kannibalizmusra utalnak, és nem egyszerűen gyilkosságra. A koponya kultusz és a halottak csontjainak gyűjtése pedig valami őskultusz kezdetét jelzi. Így sokkal valószínűbb, hogy a meghalt nagy vadászok, vagy más, tiszteletben álló meghalt emberek erejéhez próbálhattak talán hozzájutni az előemberek. Ha ez így volt, mindenképpen a mágikus gondolkodás gyökereit jelenti, mert azt a felfogást valószínűsíti, hogy a hős (ős) lényeges szervének elfogyasztása az egész ember teljességéhez való hozzájutást eredményezi. Az őskőkorban az apafogalom nem lehetett ugyanaz, mint ma, mert nem ismerték a vérségi kapcsolatot, nem valószínű, hogy tudták, a szeretkezés kilenc hónap múlva gyermeket eredményez. Róheim az ausztráloknál figyelte meg, hogy itt mindenki mindenkinek az apja, fivére vagy nővére a törzsön belül. Tehát a meghaltak az egész csoport ősei lehettek, függetlenül attól, hogy konkrétan kivel álltak apaságban. Az egyébként, hogy az elvált fiúk az apát esetleg megölték, vagy érdekelte őket halott apjuk sorsa, nem teljesen kizárt. Nem tudjuk, hogy az előemberek kis csoportjai, ha növekedtek, hogyan váltak ketté. Lehet, hogy tényleg a fiatalabbak hagyták el szülőcsoportjukat, és maradt valamiféle érzelmi szál az apai csoport iránt, így ebből a csoportból való bárkinek az „elfogyasztása” a gyerekcsoport által valóban a fiúk kannibalizmusára utal az „apát” illetően.
    Tehát jelenleg úgy tűnik, hogy a vallásos gondolkodás valamiféle elemi őskultusszal kezdődött, ami egyben a halál-élet kapcsolat iránti érdeklődésben gyökeredzett. Tulajdonképpen ez Taylort igazolja, aki az animizmus propagálása mellett azt is mondta, az isten koncepciója az őskultuszból és a természeti szellemekből, azaz valamiféle mágikus erő gondolatából született. Vegyük észre azt is, hogy ez az elemi érdeklődés a halott törzstagok iránt valójában az első tradicionális gondolkodás. A halottak csontjai együtt éltek az élőkkel, és legalább az előző generációra emlékeztek az előemberek. Ezt megelőzően csak az eszközkészítés eltanulásán keresztül érvényesült a tradíció, amikor is a következő generáció szociális tanulás révén elsajátította az előzőek újításait, már ha voltak ilyenek. De az, hogy az emberek kannibalizmus révén magukba akarták szívni az általuk tisztelt elhaltak erejét, és hogy a csontjaikat őrizgetve emlékeztek rájuk, mindenképpen a tradicionális gondolkodás új dimenzióját jelentette.
    Ez az őskultusz aztán szinte a mai napig jellemzi a természeti népek vallását, és különösen a kínai vallások jellegzetessége, tulajdonképpen az őskultusz motiválta a kínai írás megalkotását is. Ezzel szemben, talán egyedülálló módon a vallástörténetben, a közel-keleti vallásfejlődés az őskultusz háttérbe szorításával volt elfoglalva, és végül a mezopotámiai hitvilágban az ősöknek elég szomorú sors jutott, vízen és poron éltek a másvilágon. Bár az indoeurópai hitvilágban tisztelték az ősöket, igaz, változó módon, a görögök tűntek ki az ifjúság dicsőítésével. Meglepő, hogy az európai szellemiség alapjait képező mindkét, tehát a görög és keresztény kultúrában az őskultusz meglehetősen háttérbe szorult.
    A temetkezés stádiumában a neander-völgyieknél, mint láttuk együttesen jelent meg a mágikus gondolkodás, a halál utáni élet fogalma, és az emberfeletti lény, a medve tisztelete, amihez valószínűleg az ősi, állati animizmus is társult. Elképzelhető, hogy korábban már létezett valami egyetemes, mindent átható varázserőben való hit, amilyen a mana fogalma, de a temetkezés idején ezt a varázserőt próbálták konkretizálni a medve kultuszban, ami a legkezdetlegesebb, és még nem is igazi Legfelsőbb Lény szerepében valósulhatott meg. A legerősebb antropomorf állat tisztelete biztosan csak az emberfeletti, az embernél erősebb tisztelete. Ami gyanús momentum ebben, az antropomorfizáló tendencia, ez lehet összefüggésben valamiféle mikro-makrokozmoszszerű elképzeléssel, amelyet a temetkezés, tehát a halál utáni élet elfogadása is valószínűsít. Egy azonban biztos: sem az animizmus, sem a Legfelsőbb Lény fogalma, sem a mágia önmagában nem lehet az ősvallás, ezek a temetkezésnél már együttesen szerepelnek nagyon kezdetleges formában. Leginkább a mágikus gondolkodás lehet a vallás gyökere, ami azonban, mint láttuk, egyértelműen az őskultusz kezdetével együtt jelenik meg.
    A temetkezés emellett egy új momentumot, az élet utáni halál valószínűségét is magában hordozta, ami a fejlett előember kannibalizmusában még nem jelentkezik. Talán addig-addig gondolkoztak az emberek az elhunyt ősök sorsát illetően, míg arra nem jutottak, hogy tovább élnek valahol, hiszen álmaikban meg-megjelentek.
    A felső paleolitikum vallása már szerkezetileg valódi vallás, itt már van teogónia a férfi-nő páros megfogalmazásával, mágia és animizmus. Együttesen jelentkezik a mitológiával és a művészetekkel, tánccal, zenével és valószínű rítusokkal. Tulajdonképpen a felső őskőkor vallása leginkább a sámánizmus előzménye (Campbell, 1988). A valódi sámánizmus a neolitikummal veszi kezdetét, ennek szimbolikája jól látható az észak-ázsiai sziklarajzokon. Ekkor jelenik meg a háromosztatú világ, az Al-Földi-Égi Világok hármasa, talán már a mezolitikumban kialakul a világközép, a négy égtájra osztott térképzet a világfával és más világközepekkel. A paleolitikum erősen a földre és a föld mélyére koncentrál, így az égi szimbólumok, mint láttuk a madár esetében, ritkák, és főleg a paleolitikum vége felé jelennek meg. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a felső paleolitikum vallása közvetlenül a sámánizmusba torkollik, és kérdés, hogy van-e emellett más lépcsőfok, amibe elvezethet.

IRODALOM
Mitológiai ábécé. Gondolat, 1973.
Campbell Joseph: Vol.1. The way of the animal powers. Part 2. Mythologies of the Great Hunt. Harper and Row Publishers Inc., New York, 1988.
Clifford Bishop: Szex, szerelem, szentség. Magyar Könyvklub, Helikon Kiadó, Budapest, 1997. (Sex and spirit. Copright 1996, Duncan Baird Publisher Ltd.)
Czakó Jenő és Czeglédy Sándor: A vallás története. Kiadva a Debrecen sz.kir.város és a Tiszántúli Református Egyházkerület Könyvnyomda Vállalata által 1941-ben.
Domokos Péter: Finnugor-szamojéd (uráli) regék és mondák. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1984
Eliade, Mircea: Az eredet bűvöletében. Vallástörténeti kutatás és módszertan 1912-től napjainkig. Cartaphilus kiadó, Budapest, 2001.
(eredeti: 1969-ben jelent The University of Chicago kiadásában, a fordítás Mircea Eliade: Les nostalgie des origines. Editions Gallimard, 1971. mű alapján készült.)
Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története I. (A kőkorszaktól az eleusziszi misztériumokig). Osiris-Századvég, Budapest, 1994. (eredeti: Mircea Eliade: Histoire des croyances et des idées religieuses I. De l’áge de la pierre aux mystéres d’Eleusis. Éditions Payot, Paris, 1976.)
Eliade, Mircea: Mítoszok, álmok és misztériumok. Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2005. (Mythes, réves et mystéres. Gallimard, 1957)
Facchini, Fiorenzo: A homo religiosus kialakulása. Paleoantropológia és paleolitikum. In: A szent antropológiája. A Homo religiosus eredete és problémája. (Ries, Julien, szerk.), Typotex, Budapest, 2003, 149-177. old. (Le origini e il problema dell’homo religiosus. Trattato di antropologia del sacro Vol.1. International 1989, Editoriale Jaca Book SpA, Milan
Frazer G., James: Az aranyág. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. ( The Golden Bough. A study in magic and religion. Abriged edition, London, Macmillian and co.Limited, 1925)
Gowlett A.J. John: Ascent to civilization. The archeology of early humans. Second Edition, New York, San Francisco, Paris, etc., 1994
Groves, Colin: A neandervölgyiek. In: Az első emberek. Az ember származása és őstörténete. Göran Burenhult (főszerk.). , Officina Nova, 1998, 68-73.old. (eredeti: Göran Burenhult: The first humans. 1995 Weldon Owen Pty Limited/ Bra Böcker.)
Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András és Szemadám György: Jelképtár. Helikon Kiadó, 1997.
Lang, Andrew: „Mythology” Encyclopaedia Britannica, 9th ed., Vol. 17. Edinburgh, Adam and Charles Black, 1884, 135-158. old., published in Theories of Myth (ed. Robert A. Segal), Vol.2. Antropology, folklore, and Myth, Garland Publishing, Inc. New York and London, 1996, 181-204. old.
Leroi-Gourhan, André: Az őstörténet kultuszai. Kozmosz könyvek, Budapest, 1985. (eredeti: André Leroi-Gourhan: Les religions de la préhistoire Paléolithique. Quadrige/Presses Universitaires de France,1983, valamint Presses Universitaires de France 1964)
Mohen, Jean-Pierre: Mythology and metaphysics (Les Rites de l’au-delá, 1995). In: Prehistoric art and civilisation. Denis Vialou (szerző), 1998, Thames and Hudson Ltd., London, pp.130-133. (a francia eredeti: Vialou, Denis: Au coeur de la préhistoire. 1996, Gallimard.)
Rowley-Conwy, Peter: Vallásosak voltak-e a neandervölgyiek? In: Az első emberek. Az ember származása és őstörténete. Göran Burenhult (főszerkesztő), Officina Nova Kiadó, 1998, 70-71.old, (az eredeti: Göran Burenhult: This first humans. 1995, Weldon Owen Pty Limited/ Bra Böcker)
Stringer, Chris and Andrews, Peter: Az emberi evolúció világa. Alexandra, Pécs, 2005 (The complet world of human evolution. Thames and Hudson, London, 2005)
Sztoljar A. D.: A képzőművészeti tevékenység genezise és szerepe a tudat kialakulásában. In: A művészet ősi formái. Nyekljudov, Sz. J.(szerk.). Gondolat, 1982.30-82.old. (eredeti Nyekljudov Sz. J. :Rannyije formű iszkussztvá. Izdatyelsztvo „Iszkussztvo”, Moszkva, 1972)
Toporov V. N.: Adalékok néhány költői szimbólum eredetének kérdéséhez (Paleolitikum). In: A művészet ősi formái. Nyekljudov, Sz.J. (szerk.). Gondolat, 1982., 83-110. old. (eredeti: Nyekljudov Sz. J.: Ránnyije formű iszkussztvá. Izdatyelsztvo „Iszkusztvo”, Moszkva, 1972)
Vialou, Denis: Prehistorian art and civilization. Discoveries, Harry N. Abrams, Inc. Publisher, 1998, New York

    A Magyar Tudományos Akadémia egykor volt két tagján kívül még több elődünk előtt tiszteleghetnénk a címben nevezett témakör, tárgyalásával. Az említettek tudományszervezői, kormányzati és kortársi szerepe különösen jelentős volt a saját korukban. Hasonló okból, mint Széchenyi Istváné aki azt hirdette – nem remélve lelkes fogadtatást – hogy „az igazságokat, habár keserűk is, végre kimondani nemcsak hasznos, sőt szükséges; mert az önismeret minden előmenetel s jobbulásnak legelső kezdete. Kellemetlen ugyan, de józanabb honbelitül, rokontul hallani, mint inkább idegen dorgálásra várni.”
    Elmondhatjuk, hogy Magyarország területfejlesztésének ügyében is szükséges a keserű igazsággal számolni, az aránytalanságokat bevallani – s okait is – hiszen a „dorgálást” is magunknak oszthatjuk ki. Tény, hogy immár a harmadik évezredből is eltelik idestova egy évtized, s mintha nagyobb lenne a különbség a szándék és az eredmény, a szó és a tett között, mint az előző időkben.
    A válaszhoz diszciplináink értékeléséhez tekintsük át a következőket:
    1. Az ország társadalmi-gazdaságföldrajzi kérdéseivel foglalkozó tudományos munka néhány metszetét; értelmezését;
    2. a regionalitás hazai állapotát, egy-két agrártársadalmi vonatkozását a „rurális térségeken”; és
    3. mire készüljünk, mit hoz(hat) a jövő?

    1.
    „Induljunk útnak és vegyük szemügyre a sokféleséget” – írta a Tér és társadalom című műve egyik fejezetének élére a jeles francia történész, Fernand Braudel. Azt is jelezve ezzel, hogy találkozni kell a kutatás tárgyával, a valósággal, mert „nincs egyetlen Franciaország.” A sokféleség a kutatás-elemzés tárgyának, módszerének sokféleségét is jelenti. A Szajna-partján is, a Duna-partján is. A diszciplinába való rendezés, a társtudományok felsorolása, a tudományos iskola kialakulása – időigényes. Viták kísérik, ám mint az eredmények igazolják: az egykori gazdaságföldrajzból egy más, egy új társadalomtudományi diszciplina született. Terület-, térség-, vidék-, régió tudomány – s még nincs vége, hiszen depressziós térségek, rurális vidékek is olvashatók, hogy más csodabogarat ne említsek.
    Az 1940-es évek végén a mi nemzedékünk, az akkor Franciaországból hazatért Markos György professzornál, még gazdaságföldrajzból vizsgázott. Azóta olyan új könyvek, tanulmányok, új címekkel, diszciplina ígéretekkel jelentek meg tanítványai tollából, mint pl. A magyar népgazdaság fejlődésének területi problémái (Akadémiai Kiadó, 1976. Szerkesztette: Dr. Enyedi György); Andorka Rudolf: A magyar községek társadalmának átalakulása (1979. Budapest, Magvető Kiadó); Enyedi György: Falvaink sorsa (1980. Budapest, Magvető Kiadó) A változó falu (szerk.: Dr. Kulcsár Viktor Gondolat, Budapest, 1976.); Agrárpolitika – vidékpolitika (Buday-Sántha Attila, Dialóg Campus 2001); Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza (ELTE Eötvös Kiadó, 1996, 2003. Szerk.: Perczel György); Vidékfejlesztési politika (Kovács Teréz, Dialog Campus 2003); Falvak, földek, földművesek (Szerk.: Pócs Gyula, Agroinform Kiadó, 2004); Tatai Zoltán: A területfejlesztés egyetemi oktatásáról (Budapest, 2005. saját kiadás); Romány Pál: A tanyarendszer ma (1973. Kossuth Kiadó, Budapest) Romány Pál: A területfejlesztési politika időszerű kérdései (Gazdaság. 1974. 3. sz.)
    Mindez a tizedét sem teszi ki annak a kiváló könyvtermésnek, amellyel a diszciplina és iskolája bejelentkezett a magyar tudományos életbe. Miközben még mindig az elnevezések tarkaságával szembesülhetünk. A depressziós területek, a rurális térségek az agglomeráció terhei, az ingázás gondjai – mind-mind helyet követeltek a kutatásban.
    Bizonyos, hogy a mindennapi nyelvhasználatban is egységesül, tisztul majd a tudományág, valamint a vizsgált témakörök megnevezése. Feltehetően az államigazgatási-szervezeti elnevezésekben is (Jelenleg – mint ismert – van területfejlesztési minisztérium, s van külön vidékfejlesztési minisztérium). Az agrárterületeknél pedig még egyéb téma a „kedvezőtlen adottság”, a „mostoha területek” stb. vizsgálata. Hogy ne is említsem „az alacsony gazdasági színvonalú területek ökonómiai kérdéseinek vizsgálatát”, amelyhez az ipari melléktevékenységet és más kiegészítő bevételi forrást ajánlották a 60-as 70-es évek kandidátusi disszertációi. (Az enyém is.)
    Azaz: a különbségek, az elmaradások megszüntetésének, mérséklésének rendszeres feltárása, a progresszív megoldások kidolgozása végül is követelménnyé lett. És intézménye is született. Nem a fővárosban – (Budapesten csak egyik osztálya működik ma is), hanem Pécsett szervezte meg Enyedi György – Szentágothai János támogatásával – az MTA Regionális Kutatások Központját. (Alközpontjai: Békéscsabán, Kecskeméten, Győrött, Miskolcon és legvégül, 1988-ban, Budapesten alakultak ki.)
    Rechnitzer János, a Széchenyi István Egyetem professzora, immár jogosan írhatta a közelmúltban hogy „a regionális tudomány meghonosodott hazánkban, ma már elfogadott új tudományterület.” (Magyar Tudomány 2007/12. 1580. o.)

    2.
    A regionalitás érvényesülése Magyarország történetében változó mértékűnek és sikerűnek tekinthető. A táj, a régiók helyett – igazgatási, hatalmi-katonai és más okok következtében – a megyék, a főispáni (várispáni) struktúrák váltak erőssé, épültek ki. A rajon nálunk járás lett – körzet helyett –, azaz, akár naponta bejárható apró települési együttes. Az ország némely nagy területi egysége átmenetileg ugyan tartományi jelleget öltött (Erdély, Felső Magyarország), de nem gazdasági, geomorfológiai, vagy etnikai bázison, ezért régió szerepet sem töltött be.
    E néhány utalásból is levonható talán az a tanulság, hogy Magyarországon miként vált túlsúlyossá az igazgatási kereteihez görcsösen ragaszkodó vármegyei szemlélet, s hogyan, miért hagyta figyelmen kívül a változó feltételeket, a társadalmi-gazdasági új követelményeket. Nem csak a Bécsből induló modernizációs kezdeményezések akadtak ezért el, hanem a 19-20. századi reformok jelentős része is.
    Az 1867. évi kiegyezés utáni időszakban megindult a külföldi tőke a magyar gazdaságba. Jellemző, hogy – a malomiparról nem szólva – 21 cukorgyár létesül az országban. Az ún. vámkülföldre szállított répacukor mennyiség 1896-1900 között csaknem háromszorosára növekszik, majdnem eléri az 1,3 millió mázsát. Érthető, hogy tájanként átformálja a magyar agrártermelést és szerkezetét is. És ez csak egy példa az összefüggésekre.
    Itt kell jeleznem Darányi Ignác, minden idők leghosszabb ideig regnáló magyar agrárminiszterének a szerepét. Fontos posztot töltött be már a Tisza-szabályozás folytatásának irányításában, majd az agrár törvényhozásban, a kísérletügyi és az oktatási hálózat kiépítésében, majd abban, hogy az agrártárcát közgazdasági jellegűnek tekintette. Látta azt is, hogy pl. az említett cukoripar települése térformáló termelési szerkezet módosító lehet, azaz hatása túllép a Hatvany-Deutsch vagy az Esterházy-latifundiumok érdekhatárain. Ebbe a felismerésbe illeszkedett, hogy Darányi küldött először mezőgazdasági attasékat Berlinbe, Londonba, Washingtonba, Szentpétervárra és – Bukarestbe. (Vallotta, hogy terjeszkedési lehetőség, piac Keleten és a Balkánon is van!) A regionális fejlesztés érdekében – a megyék fölé rendelt, mai szóval: három regionális székhelyű – miniszteri kormánybiztosi hivatalt állított fel. Kárpátalján (Ruténföldön), majd Székelyföldön, valamint a felvidéki Zsolnán. Fajtacserével, szakismeret terjesztéssel, adaptációval is ezek a központok foglalkoztak, s beszélniük kellett a nemzetiségek nyelvét is! Továbbá Darányi minisztériuma kezdte a Balaton korszerű hasznosítását, kikötők létesítését, a Magas-Tátra, a Csorba-tó természetvédelmének megszervezését és több más, ma már kormányprogramokban megjelenő fejlesztés (gyógyfürdők, stb.) elindítását.
    Darányi – mint ismeretes – 1895-1910 között volt miniszter, két év megszakítással, négy kormányban. Páratlan történetünkben. Az MTA tiszteletbeli tagjává választották, majd tagja lett a felsőháznak is. Ellenszélben, politikai ripacsokkal szemben is. A magyaróvári akadémia Európát járó tantestületének tanáraira, s a szövetkezeti mozgalom atyjainak, gróf Károlyi Sándornak a támogatására számíthatott igazán.
    Az időben hozzánk közelebb álló Erdei Ferencről még néhány, témánkhoz kapcsolódó megjegyzést. Ismert, hogy az Agrárgazdasági Kutató Intézet alapítójaként, a „város és vidéke” alapos kutatójaként is számon tartjuk. Ritkán emlékezünk meg arról, hogy egy közigazgatási reformot is képviselt – Bibó Istvánnal, s másokkal együtt – amiről Bibó, mint Erdei-tervről írt 1946-ban. A történelem, az ún. rövid 20. század, nem volt kegyes hozzájuk. A „történelem”, amellyel egy-egy vidék, országrész elmaradását is magyarázni – mentegetni? – szokták.
    A regionalitás érvényesülését az EU csatlakozás erősítette meg, anyagi és szervezeti követelményekkel. Tudva azt is, hogy az EU-ban 270 régiót tartanak számon, amelyből 7 régió a magyarországi. Két régiónk – az Észak-Alföld, valamint a Dél-Alföld – egy főre jutó GDP-je az átlag 40%-a alatt volt, 2006-ban. (Országosan 65% a mutatónk, Dániáé 125%.)

    3.
    Mit hoz a jövő? – említettem harmadik témakörként. A jövő mindig kihívás, szembesülés a tegnapok következményeivel. Kedvezőnek, vagy kedvezőtlennek bizonyult következményeivel, várható, sőt megjelent hatásaival.
    Agrártermelésünk – sőt, fennmaradásunk! – nagy összefüggéseire, világméretű dimenziójára több alkalommal rámutatott az utóbbi időben Horn Péter akadémikus, az Agrártudományok Osztályának elnöke. Itt és most csupán a területfejlesztési, társadalom- és agrárpolitikai kérdések (ha nem szerénytelen: feladatok) némely vonatkozására lehet kitérni.
    Tudjuk: rendelkezésre áll az Új Magyarország Fejlesztési Terv, máshol többféle tananyag, ismét máshol: üzleti projektum („korszerűen” megnevezve), s mind-mind diszciplinák sorát érinti. Magyarországnak, társadalmi-gazdasági fejlettségének jelenlegi színvonalán, különösen fontosak – szerintem – a következő, regionálisan is értelmezett témák:
    1. Legelőször említendő az emberi erőforrás, a tudás, a gyakran emlegetett humán tényező szerepének, súlyának felértékelése. Különbségek mindenkor lesznek, de azoknak jóval magasabb átlag színvonalon kell fennállnia, formálódnia. A tudáshiányt – amelyről Martonvásárott is beszéltünk ez év elején – nem nézheti tétlenül senki, sehol.
    Ma már nem arról van szó, mint Klebelsberg Kunó korában, amikor a „kiemelt”, az ún. törvényhatósági jogú városok között is lényeges különbségeket vehettek számba pl. az analfabéták arányát tekintve, hanem egyáltalán az iskolázottság, a szakképzettség, sőt a nyelvtudás állapotáról, területi-vidékenkénti arányairól is. Az ún. nyugat-keleti lejtő, sajnos, tartja magát. Az 1920. évi számbavétel idején az analfabétizmustól, patinás városaink közül csak Sopron volt mentes, és Kecskemét zárta a sort mintegy 25 %-os arányú írástudatlansággal. A város akkori, 160 ezer holdas határa, tanyavilága némi magyarázattal igen, de mentséggel semmiképpen nem szolgált. Főleg arra az ostoba hencegésre (s mai utóéletére!), hogy a Kárpát-medencében a magyar „kultúrfölény” a meghatározó.
    2. Indokolt – ez utóbbi összefüggés okán is – jóval nagyobb aktivitást kifejtenie Magyarországnak a szomszéd államokkal való kapcsolatok valamennyi terén. Ez nem egyszerűen az országunk „medence fekvése okán” való elkerülhetetlen vízügyi együttműködést jelenti, nem is a kisebbségben élő magyar népcsoportokkal való kapcsolatot csupán (ami számukra gyakorta nem is annyira előnyös, mint amennyire „innen” némelykor gondolják), hanem a normális, gazdasági haszonnal járó kapcsolatokat. Ki vitathatja, hogy pl. Kassa kertészeti áruval való ellátása a „magyar oldali” Bodrogközből előnyösebb lehet, mint a „szlovák oldali” Csallóközből?
    A területi gazdaságfejlesztés, a természetföldrajzi adottságok kihasználása – történelmi terhek súlya alatt különösen – komoly befektetéseket kíván. Mindenek előtt a fejekben. Mindkét oldalon. Franciaország, valamint Németország legújabb kori történelme jó példával szolgál.
    3. Az előbbi folyamathoz, majd a kedvező, mai állapot kialakulásához természetesen személyekre, együttműködést kereső és megvalósítani kész vezetőkre volt – és van – szükség. Nyomatékosan kell tehát hangsúlyozni a regionális politikában, a térségi, vagy a helyi gazdaságfejlesztésben résztvevő személyek, csoportok különleges felelősségét. Mitterand együtt tudott koszorúzni Helmut Kohl-lal, mert az elesett katonák utódainak közös érdekeit akarták szolgálni. Vajon a Duna-táji partnereknek, szomszédoknak csak közös ostobaságaik lennének?
    A személyeken, vállalásaik teljesítésén – teljesíthetőségén – dől el legtöbbször a siker. A gazdasági innovációban, a fejlesztésekben is. Ez indokolja az előkészületek, a felkészülés fontosságát is. A siker elmaradása, netán a bukás hosszú időre visszavetheti a legjobbat ígérő kezdeményezéseket is.
    A változtatás tehát mindenkor tudás-előkészület, másképpen: emberi egyéniség és támogatottság függő. Ezt a tanulságot vonhatjuk le a kisebb-nagyobb gazdasági vállalkozásokból is. Az, hogy Szegeden született, több mint 100 évvel ezelőtt egy kiváló húsipari termék és nem máshol, az annak az eredménye volt, hogy létezett az Osztrák-Magyar Monarchia, melyből európai vándorútra indulhatott egy morva „henteslegény”; annak, hogy az itáliai szalámikészítés felkeltette az érdeklődését; s végül annak, hogy Martin Pick nem ment vissza Morvaországba, hanem Szegeden alapított húsüzemet. Pick Márton lett belőle. És sok országban ismerik, Magyarországgal azonosítják a Pick szalámit…
    És az igaz meséket, történeteket a megbecsülendő, ám gyakran elfelejtett személyekről, alkotókról folytathatnánk. Súlyos mulasztása a szakmai ismeretterjesztésnek, a „köz-kommunikációnak”, hogy az éltető kontinuitásokat a méltó példákat sutba dobva olcsó „filosz fogásokkal” kívánja „szolgálni” a társadalmi-gazdasági haladást. A reáltudományok, a reálalkotások, az értékteremtés nagyobb megbecsülése – a délibábos álmok rovására – még várat magára nálunk.
    4. Az indokoltnak tartott változások sem következnek be idejében a társadalmi-gazdasági valóságban, ha kellő intézményrendszer, igényes, előkészítő és megvalósító hálózat nem áll a célok szolgálatában. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy Magyarországon ez többnyire már kialakult. Nem kőbe vésve, az indokoltnál talán gyakrabban módosítva, ám mégis működik valamennyire.
    Az urbanizáció, az ország infrastruktúrájának építése, s vele az új ipari telephelyek – tervgazdasági rendszerben való – kialakítása már évtizedekkel ezelőtt megkövetelte az országos áttekintést. A mezőgazdasági termelés racionalizálásáról 1962-ben (!) tanulmányt ír, s jelentetett meg Erdei Ferenc. Kötetek, konferenciák választanak hasonló témát. A hetvenes években már Magyarországon is működött egy Országos Telephelyforgalmi Központ, amelyben a jelentős fejlesztések telephelyeit pályázatok keretében összemérték és rangsorolták. Így nyerte el például az akkori, feljövőben levő növényolaj ipar új, nagy bázisát Martfű, s maradt alul a pályázatban Solt (előbbi a Tisza, utóbbi a Duna közelségére épített), továbbá a bővítés látszólagos előnyeire hivatkozó Csepel, Győr és más település már meglevő növényolajgyára.
    Nagyvárosaink státusának változása is érzékelteti az elmúlt évtizedekben végbement térségi változásokat, illetve következményeiket. A fővárost követő első város (lakosságának száma és „rangja” szerint) Szeged volt, 1945 előtt. A legkedvesebb szomszéddal, Tito marsallal való viszony megromlását követően a város elszigetelődött, s helyére a munkás-város és a Rákosi Mátyás Nehézipari Egyetemet felnevelő Miskolc került. Az ezredfordulóra Debrecen lépett elő a legnagyobb vidéki várossá. (Már a jelző is zavaró, mintha ami nem Budapest, az vidék.)
    Sajátságos Kecskemétnek, a „homok fővárosának” a felívelése. A 160 ezer holdas „városi tanyavilág”-ban 9 új község alakult 1950-ben, és a város megyeszékhely lett, a megfelelő intézményekkel. Az egykori Duna-Tisza-közi Mezőgazdasági Kamara ugyan nem támadt fel a városban, (a regionális kamarák helyett minden megye létrehozta a „magáét”), de központja a Kiskunsági Nemzeti Parknak, három később egyesülő főiskolának, megalapította a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézetet és a Budapesten (!) hozzákapcsolódó Kodály Múzeumot. Katonai létesítményei, repülőtere, a térséghez illeszkedő agrár kutatóintézetek, múzeumok, az új ipari üzemei, kereskedelme, kulturális- és sportélete 100 000 fölé emelte lakosságának számát, s csatlakozott az öt nagyváros mögé. Vízigényének növekedése megint fölveti a régen félbemaradt Duna-Tisza-csatorna építésének újratervezését és megépítését, és sürgeti (azóta is!) a Csongrádi vízlépcső létrehozását.
    A négy város „regionális ügyeinek” felvillantása jelzi talán, hogy a területfejlesztés-fejlődés komplex folyamatok, összefüggések, integrációk, korlátozások és ösztönzések végeredménye. Egyben arra is utalhatunk, hogy a hatások tartós jó eredményével akkor lehet igazán számolni, ha azok a térséggel, településsel immanensek, vagy azzá tehetők. A divatos „rendezvények” 1-2 napos „fesztiválok” többnyire hatástalanok, tartós előnyökkel nem, csak költséggel járnak. Gazdasági-társadalmi haszonnal, felemelkedéssel, a piacképes árutermelés, valamint a folyamatos kereslettel találkozó szolgáltatás járhat. Mindkét esetben többről van azonban szó, mint valamiféle „munkahely teremtés”-ről, jótékonysági „foglalkoztatás” öndicsérő bejelentéséről.
    5. A jövő alakulása végül is a választott, tudományos megbízhatósággal kidolgozott modell életrevalóságán, valamint az érdekelt közösség, társadalmi csoport és hatalmi bázis erőforrásain múlik. Keveset ér önmagában a fennálló állapotok akár ádáz bírálata is. A jobbításhoz társulnia kell a tudásnak, az akaraterőnek, és a szükséges feltételrendszernek.
    Magyarország gazdaságtörténete és tudománytörténete fel tudja mutatni azokat az időket, személyeket, amikor nem szűkölködött egyikben sem. Beleértve a valóban ritka összefogást is. Tény, hogy a 20. század utolsó harmadában – elsőnek és egyedüli országként az ún. keleti zónában – hazánkban kezdeményezték és hozták létre a területfejlesztés tervezésének, oktatásának rendszerét, sőt politikai intézményeit és tudományos bázisát, majd nemzetközi kapcsolatait is. Nem meglepő, hogy az indulás az MTA akkori Mezőgazdasági Üzemtani Intézetéhez az MTA Földrajztudományi Intézetéhez, továbbá a gödöllői egyetemhez, név szerint pedig az akkor ott tanító Enyedi György geográfus, közgazda, a MTA későbbi alelnökéhez köthető. Enyedi az 1964-ben írt 1965-ben kiadott A Föld mezőgazdasága (Agrárföldrajzi tanulmány) című könyvében olvasható: „A mezőgazdaság területi típusai […] nem jellemezhetők általában, hanem földrajzilag meghatározottak”. Döntőnek a társadalmi-gazdasági hatóerőket, illetve a természeti-földrajzi környezet elemeit tekintette. Hasonló megállapításokat tett Kreybig Lajos, akinek irányelveit „teljesen eredetinek, szakirodalmunkban egyedülállónak” nem más, mint Surányi János és Kemenesy Ernő – az agrártudományok két, korszakos jelese – minősítette, 1953-ban. És a lista folytatható lenne napjainkig.
    Nem felejtve az 1990-ben megfogalmazott tételt: „a jelen kihívásaira” a kor követelményei szerint, a régi szemléletben és módszerekkel már aligha adható helyes válasz. (Csáki Csaba-Rabár Ferenc: Nemzetközi fejlődés, magyar agrárpolitika, Közgazdasági és Jogi Kiadó. Bp. 1990.)
    *
    Az Európai Unióban megújuló lehetőségekkel való élés láthatóan nem nélkülözi a hazai felismeréseket, a tudományos előzményeket sem. A tudományos élet legfontosabb fórumának, az MTA-nak, eddig is, a jövőben is nagy ebben a szerepe. Természetesen a Regionális Tudományos Bizottság (IX. Osztály) továbbá az Agrárközgazdasági Bizottság (IV. Osztály) és más intézményeink körében szintén akad cselekedni való.
    Végül – ám egyáltalán nem utolsósorban – van dolga a kormányzati hatalomnak, a mintegy öt (!) minisztériumra parcellázott terület- és vidékfejlesztési politika érvényesítésének. Akár regionális, urbanisztikai, rurális témának, szociológiai gondnak, migrációs ügynek is tekintik valahol. Maradjon persze távol ez a tudomány (is) a pártpolitikai versengés vásári kikiáltóitól, legyen a jövő ígéretes tudománya a regionális tudomány.
    Találkozni lehet manapság „magyar válság” emlegetésével. Emlékeztetek arra, ami egy 1989-ben (!) rendezett regionális konferencián, Gödöllőn, a zárszóban hangzott el. Idézem, hiszen kötetben is megjelent: „A válság termékeny korszak, ha nem katasztrófaként fogjuk fel.”
    Váltsuk be, ez a jelen kérdése!

A város közepén ülök, egy kórház betegrendelőjében, sokadmagammal. Az új néppel, a másfajta rajjal. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj. Ez a nyugdíjas nép, az elöregedett, már betegeskedő nép. Másként ejtjük a szót, lassabban, és a screenager-generationnél ritkábban használunk angol szavakat. Fejünkön is másként tapad a haj, kopaszodunk, ahelyett hogy skinhead-frizuránk lenne.
    A legfőbb újdonsága ennek az új népnek, másfajta rajnak az, hogy egyre tömegesebben rajzunk, túl sokan vagyunk. Azt mondják, miként az európai kultúrkörben mindenfelé, nálunk is elöregszik a társadalom. Az életkor egyre növekszik, a 65 év felettiek így folyamatosan sokasodnak, gyerek meg mind kevesebb születik. Amiből az következik, hogy a munkaképes korúak által megtermelt javak mennyisége egyre kevésbé elegendő ahhoz, hogy a már nem dolgozókat, a nyugdíjasokat el tudják tartani. Riasztó adatok jelennek meg a sajtóban, miszerint manapság honunkban még négy munkaképes ember tart el egy öreget, de ha ez így megy tovább, akkor 2050-ben a munkaképes lakosság lélekszáma 2 millióval kevesebb lesz és a nyugdíjasoké 800 ezerrel több. Ami azt jelenti, hogy az új nép, a nyugdíjas, elöregedett nép minden egyes tagjának eltartására már csak két munkaképes magyar lesz. S ezeknek a maiaknál kétszer többet kell gürcölniük majd, hogy a betegrendelőkben téblábolókat etessék, ruházzák, gyógyíttassák.
    Mi sem érthetőbb hát, mint az, hogy a társadalomnak valahogyan védekeznie kell e rajzás ellen. Az egyik ilyen elhárító intézkedés az infláció. Azt olvasom az újságban, hogy a különböző cikkek és szolgáltatások árának eltérő emelésével az idén 30 ezer forintot vettek el a nyugdíjasoktól. Olyan módon, hogy az őket – az élelmiszerek, gáz, áram, fűtés stb. áremelkedése révén – sújtó inflációs hatás mértéke jóval meghaladja az átlagos infláció és a nyugdíjemelés nagyságát. Még néhány ilyen év, és igencsak olcsókká válhatunk.
    A másik ilyen védekezési mechanizmus az egészségügy „megreformálása”. Ha csökkentik a kórházak fenntartási költségeit és az orvosok számát, s jól megnövelik az általuk elvégzendő papírmunka mennyiségét, nem marad idejük, hogy fölöslegesen piszmogjanak velünk. A költségesebb vizsgálatokat több hónapos, az operációkat több esztendős várakozással kell elvégezni, a gyógyszerárakat egyre feljebb kell tornázni, és akkor az élettartam megfelelően alakul, helyreáll az egyensúly. Ennek történelmi hagyományai is vannak: a középkorban, ha jól emlékszem, harminc év körül volt az átlagos élethossz. S milyen jól járunk ahhoz képest, amikor szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt.
    Persze, van azért néhány dolog, amit nem egészen értek. Ezt a 2050-es távlatot úgy vetítik elénk, mintha a jövőbeli viszonyokban csupán az egyik összetevőn lehetne változtatni, a nyugdíjasok fenntartási költségein. Node, mi lenne akkor, ha a munkaképes lakosság száma nem csökkenne, hanem nőne? A tények ugyanis azt mutatják, hogy Magyarországon nem az élettartam lett túlságosan hosszú – épp ellenkezőleg, nálunk a halálozási arány jóval nagyobb, mint más országokban –, hanem a születések száma zuhant vissza. Ez az oka annak, hogy a magyar népességfogyás olyan kirívó mértékű, évi 3,1 és 4,8 ezrelék körüli, szemben az Európai Unió más országaival, ahol éppenséggel egy ezrelék körüli növekedés mutatkozik. S ez nem azon múlik, hogy a szülőképes magyar nők ódzkodnak az anyaságtól. A felmérések bebizonyították, hogy asszonyaink általában egy gyermekkel kevesebbet szülnek, mint amennyit ők maguk kívánatosnak tartanának. A rendszerváltás utáni jövedelemcsökkenés, létbizonytalanság, a családtámogatási intézmények elsorvasztása miatt nem tudnak annyi gyereket vállalni, amennyit szeretnének. Amiből világossá válhat, hogy itt nem az elöregedéssel van baj, hanem a társadalmi rendszerrel.
    Ugyanilyen világos, hogy amennyiben a nyugdíjasok, erejükhöz mért munkával tovább vállalkoznának arra, hogy helyt álljanak az emberiségért az örök talajon, ezzel növekednék a nemzeti jövedelem, kevesebbe kerülnének. S lám, ahelyett hogy ezt megkönnyítenék, inkább olyan intézkedéseket hoznak, amelyekkel távol tartják őket a munkától: aki nem hajlamos ölbe tett kézzel nézni, hogy a termelés visszaesése miatt törékeny falvak reccsenek össze, mint tócsán a gyönge jég, s városok vakolata omlik, annak a keresetéből 8,5 % nyugdíjjárulékot, 4 % egészségbiztosítási járulékot és 1,5 % munkavállalói járulékot kell fizetnie.
    S ennek jó oka van, hiszen a legarcátlanabb hazugság, hogy a munkaképes lakosság nem eléggé számos ahhoz, hogy eltartsa az öregeket. Az igazság az, hogy ez a társadalmi rendszer nem tud vagy nem akar munkát adni a munkaképes lakosságnak: a foglalkoztatottak száma Magyarországon a 2008. január és március közötti időszakban 3 millió 844 ezer, a munkanélkülieké 333 ezer fő volt, a munkanélküliségi ráta 8 százalékot tett ki, ami 0,5 százalékpontos emelkedés az egy évvel korábbi szinthez képest. Nem túl kevés fiatalunk van az öregek eltartásához, hanem még mindig túl sok fiatal van ahhoz, hogy munkát találjon.
    Hát így vagyunk itt, gyanakvón s együtt, és ideje lenne a tudatos jövőbe látnunk, megszerkesztve magunkban és majd kint is a harmóniát.

Nelson Mandela önéletrajza nemcsak azért megrendítően érdekes olvasmány, mert szerzője a huszadik század egyik legnagyobb politikusa, aki rasszista bíráinak felelve arról beszélt, hogy állampolgárként nem hajlandó alávetni magát olyan igazságszolgáltatásnak, melynek jogszabályaiba ő mint polgár nem szólhat bele, hiszen őt senki sem képviseli a Parlamentben, aki vállalta azt, hogy az ANC (African National Congress – Afrikai Nemzeti Kongresszus) katonai szárnyát vezesse, amikor rá kellett döbbennie, hogy az ötven éve folyamatosan zajló erőszakmentes tiltakozások sehova sem vezettek, aki Robben Island börtönszigetén mindvégig megőrizte önbecsülését és emberi méltóságát, miközben húsz éven keresztül nem foghatta meg felesége kezét, évtizedekig nem láthatta gyermekeit, ám mindennek ellenére 1985-ben így válaszolt a kormány politikai alkut kínáló levelére: „Miféle szabadságot kínálnak nekem, amíg a népem szervezeteit megbélyegzik, korlátozzák, vezetőit lecsukják vagy megölik? Miféle szabadságot kínálnak föl nekem, amíg házi őrizetben akarnak tartani? Miféle szabadságot kínálnak nekem, miközben a feleségemet fogva tartják, zaklatják, megfigyelik? Miféle szabadságot kínálnak nekem, amíg fiataljaink nem tanulhatnak az anyanyelvükön? Miféle szabadságot kínálnak nekem, miközben engedélyt kell kérnem, ha valahová el akarok költözni? Miféle szabadságot kínálnak nekem, ha az egyetlen és drága dél-afrikai állampolgárságomat nem tisztelik a világban? Csak szabad ember vitázhat, alkudozhat. A bebörtönzött ember nem köt alkut azzal, aki tömlöcbe vetette. Az elítélt nem egyezkedik. Én nem vagyok képes, és nem is fogom alább adni addig, amíg én és a nép, nem vagyunk szabadok. A Te szabadságod, drága népem, és az enyém egymástól el nem választható!”, és aki huszonhét évig tartó rabsága alatt törhetetlen következetességgel végül rákényszerítette ellenfeleit az apartheid felszámolására, majd hazája első szabadon választott elnökeként beszédét így fejezte be: „Soha, soha még egyszer: soha nem szabad hagynunk, hogy ebben a gyönyörű országban az egyik ember elnyomja a másikat. Emberi szem nem láthat annál nagyszerűbb alkotást, mint a demokrácia. Engedjük uralkodni a szabadságot! Isten áldja Afrikát!”
    A Nelson nevet tanárnőjétől kapta eredeti Rolihlahla (Fanyűvő) neve helyett, amikor apja úgy döntött, hogy olyasmit ad fiának, amit maga sohasem kapott meg: az oktatást, és egyik nadrágjának szárát a térdénél levágta, majd megkötötte egy erős madzaggal fia derekánál, és a gyereket iskolába küldte, ahol az akkori szokások szerint a fekete gyerekeknek fehér neveket adtak. Gyermekkorának körülményei Latin-Amerika első indián elnökének, Evo Moralesnak a gyermekkorára emlékeztetnek, aki a jogfosztott bolíviai indiánok világából kiemelkedve lett népe forradalmár vezetője, emberibb jövendőt ígérve az évszázadokig nyomorba taszított andoki népeknek.
    De válaszoljunk a bevezető sorokban elrejtett kérdésre: mitől olyan különlegesen megrendítő olvasmány Nelson Mandela könyve? Attól a nem mindennapi, természetes őszinteségtől, ahogyan önmaga legbensőbb gondolatait feltárva tesz tanúvallomást életéről. Idézzünk egy példát. 1961-ben az ANC felkérte, hogy vezesse a dél-afrikai delegációt az etiópiai Addisz Abebában zajló pánafrikai konferencián. „Amikor a fedélzetre léptünk, felfedeztem, hogy a pilóta fekete. Hirtelen pánikba estem: hogyan lehetséges, hogy egy fekete vezesse a gépet? Abban a pillanatban mélységesen elszégyelltem magam, és dühös is lettem saját magamra. Annyira régóta éltem abban a nyomorúságos rendszerben, hogy még nekem is nehéz volt kilépnem az apartheid csapdájából, belém verték, hogy a feketék nem annyira jók, mint a fehérek.”
    Ugyanez az őszinteség jellemzi akkor is, amikor személyes dolgairól szól: „Ez év júliusában ünnepeltem a 71. születésnapomat. Ez alkalomból az egész családom meglátogatott a Victor Verster-villában. Ez volt életemben az első eset, hogy együtt, egy helyen láthattam a családomat: feleségemet, gyermekeimet, azok családját és unokáimat. Ez elmondhatatlan érzésekkel töltött el. Határtalanul boldog voltam, viszont kínzó fájdalmat hozott elő belőlem az a felismerés, hogy a családi együttlét mindeddig kimaradt az életemből, ami nem csupán nekem hiányzott, hanem a családom tagjait is megfosztotta a boldogság egy fontos forrásától. Felmerült bennem a kérdés, hogy megérte-e akkora áldozatot hoznom a szabadságért.”
    Az igényes fordító, Frida Balázs utószava még teljesebbé teszi Mandela könyvét, amelyet nyugodt lelkiismerettel ajánlok mindenkinek alapkönyvként, aki a huszadik század hiteles történetét szeretné megismerni. (Anthropolis Egyesület – Nyitott Könyvműhely)

A Vissza a vízöntőbe című kötet a Kárpátalján született, a rendszerváltozás óta az anyaországban élő Finta Éva hatodik verseskönyve, amely 13 év termését fogja át, ciklusokba rendezve. A ciklusok – Ezredvégi séta a porladó tereken, Szentségeinkről, Ember a földön, Tüzet viszek, Tarantella, Vissza a vízöntőbe – a külvilágot és a költői szubjektumot, a külső és a belső tereket egyaránt bejárják, hol a személytelenségig távolító rálátással, hol kínzó egyes szám első személyben. Finta Éva „térköltészete” az olvasó számára mindig követhető – legyen szó a körülötte levő világról vagy a benne zajló utazásokról. És ez jól van így – hiszen magunk is érezzük külső és belső kalandozásaink során, hogy a kettő előbb vagy utóbb, de valahogyan, valahol egymásba ér. E versek ilyen utazásra hívnak; Finta Éva igazi „úton levő”.
    A szerző különböző formákban és szavakkal kutatja, „Hogy mit keresünk itt a földön”. Magánemberként, családunk tagjaként, a nagyobb, majd a még nagyobb közösség, a nemzet és az emberiség aprócska részeként. Mint mindanynyiunk életében, verseiben megjelennek a fontos emberek, terek, feladatok. Néhány képben felvillan az anya, az apa, a családi örökség, aztán a társ(talanság), a gyermek, a barát(ság), a valahová tartozás. Az Otthon című vers Kárpátaljáért kiált – „A senki földje lett e kis haza” –, míg az áttelepülést Villon bőrébe bújva énekli meg: „Azt mondják, most, hogy odahagytam / Párizst, már nem is létezem.” A kisebbségi kiáltások mindig szívbe markolók: legyen szó Kárpátaljáról, Vajdaságról, Erdélyről. Az emberiség jövőjéért való aggódásának is hangot ad, hiszen kollektív jelenünkben „A meghasadt atommal megfelezte magát / a végtelen idő […] Valami rendet celebrál a perc / mozdulataiban felemás hittel vacog a tudás.”
    Finta Éva kérdez, válaszol, kutat és boncol, hirdeti az egyszeri és egyértelmű magyarázat lehetetlenségét, hitet követel, miközben önnön hite is fárad, máskor pedig, felszínesen szemlélve, banális, ám kimondhatjuk: nagyon emberi válaszokat ad. A lét ambivalenciáját átérezve írja: „Mire odaérek már nincs meg az ott / már ide kéne visszatérnem. / Jelenlétlista jár a térben / hol Isten szeme lát csak mindent.” Mindenkor felvállalja, hogy a biztos válaszok óhaja „csak kongás üres térben”. De próbálkozásunk szép. És mindenképpen nemes. Hite szerint Isten az, aki látja próbálkozásainkat, és megítél minket.
    Edényeinkben „gyűjtődnek a szavak”, kibomlanak, egymással kergetőznek, összeforrnak és elválnak, szétszélednek, és újra egymásra találnak. A költő alliterációi magukkal ragadnak, például a Villonozás című versben – a „v”-zés nem öncélú! Rímei pontosak, és akár kötött, akár szabad formában szólal meg, a szavak zeneisége mindig szerepet kap az önkifejezésben.
    A Vissza a vízöntőbe című kötet verseit olvasva egyfajta teljességigényt vélek felfedezni, a ciklikus rendezést, a személyből ki-, föl- és a lélekbe betekintését számba véve, témaválasztásain, szereplőin és terein bolyongva. Finta Éva elég bátor ahhoz, hogy nagy lélegzetet vegyen. (Széphalom Könyvműhely)

Az iszlám mind fontosabb az egész emberiség számára, de nekünk magyaroknak is. Node, mi az iszlám lényege? Egy sokkal zártabb gondolkodási rendszer – ilyennek tekinti a civilizációk ütközéséről szóló nevezetes könyvében Huntington is (írtam róla az Ezredvégben). Ez a következetes, ideológiailag zárt eszme páratlan a világban, vetélkedik a hajdani görög, majd római, a későbbi keresztény világok szintén zárt, de „liberálisabb” szellemiségével. Az iszlám ideológiája időszámításunk hetedik századában Mohamed révén nyerte el vallási és írásbeli (Korán) formáját, amelyhez azóta is százmilliók ragaszkodnak. A vallásnak magatartásbeli parancsai eredetileg a beduin törzsi követelményekből lettek „törvénnyé”: férfiasság, elszántság, mértékletesség, hallgatagság, vendégbarátság. Ezt ötvözte az egyistenhittel Mohamed, a Próféta, akinek emlékét, egészen a felháborodott lázadó tömeges megmozdulásokig, máig tisztelik.
    De így volt-e mindig? A mohamedán erkölcs szigorú rendelkezései ma is általánosak s a középkorban is merevebbek voltak, mint a kereszténység követelményei. Igen ám, de a követelmények és a (főként közben létrejött nagyvárosok) erkölcse között nagyobb eltérések is mutatkoztak, mint a keresztény középkorban, ahol persze egészen némely pápák erkölcstelen magatartásáig szintén sokféle gyakorlat létezett. Ám a vallás által hitelesített, sőt előírt erkölcsi magatartás kötelező volt az irodalomban, de nemcsak himnusz-költészet létezett, s nemcsak provanszál és olasz irodalom létrehozta új, szerelmi költészet, hanem irodalmi szabadosság is. Hadd utaljak a Carmina Buraná-ra, Villonra, Rabelais-ra, amely művek az erkölcsi szabadosságot világszínvonalon fejezték ki. Az araboknál is voltak – számunkra ismeretlen – nagy költők, s köztük olyanok, akiknek a szigorú iszlám társadalmon belül az uralkodó rétegekhez tartozó hatalmas „bohém” társadalmi hátterük volt – megannyi, az élet komolytalan, derűs, sőt gunyoros és nemi tekintetben Európában páratlan szókimondással! Erről írt hatalmas könyvet legkitűnőbb arabistáink egyike, Szombathy Zoltán Humor és szabadosság a középkori arab kultúrában. A szólásszabadság antropológiája címmel. Többet tudunk meg a múltbeli iszlám társadalomról és kultúráról, mint eddig bármely könyvből. Szombathy szinte enciklopedikusan mutatja be mindazt, amit erről a máig jelentős közel-keleti kultúráról tudni kell, a szigorú törvényeket, és azok (Európában ismeretlen!) áthágásait, a nagyvárosok népének középkorban is létezett léha világát, melyben nemcsak élték, de szókimondóan ábrázolták a homoszexualitást is – ez így az európai irodalomban máig sem jelent meg, még kevésbé ilyen művészi fokon, mégpedig a pornográfián is túl!
    A könyvnek rögtön az elején kis lexikonszerű szó- és névmagyarázat áll, aztán következik a hivatalosan érvényes szigorú értékrend beható ismertetése, különös tekintettel a felsőbbség elvárására, amely azonban csak a köznépre volt igazán érvényes – az uralkodó elitnek sok korszakban, gyakorlatilag minden meg volt engedve, a korlátozott, de kiterjedt lázadás is, efféle bohém, vagy beat, huligán magatartás. Mindez pedig a 10-11. században, inkább, mint a mai iszlámon belül! A kiváltságosok és őket elfogadó alkotók mindent megírhattak a mainál sokkal vadabb középkori szabadosságoktól, a hittételek kifigurázásáig, mindezt anekdotáktól, durva tréfáktól a magas költészetig. Utóbbit persze mi nem ismerjük, mert nincs arab költészeti válogatás, mint ahogy – a kínait sem kivéve – az egész világirodalomból sem létezik ilyesmi. No de, ki fordítja, ki tud annyira arabul – hiszen az ottaniak számára is nehezen megközelíthető –, hogy régi nyelvet ismerné s művészileg is közvetíteni tudná? Ha van irodalmi feladat: íme, ez az! Csakhogy még a magyar múltak ilyen mélységű áttekintése sem létezik, noha a régi magyar kultúra sokkal kisebb területet s mélységet ölel fel, mint az óriási arab. Szombathy grandiózus műve így saját történeti, néprajzi, irodalmi feladatainkra is felhívja az olvasó figyelmét, nem is szólva arról, hogy egészen másképp látjuk az arab múltat s a – sok tekintetben szigorúbb! – fundamentalista jelent. (Avicenna Közel-Kelet kutatások Intézete, Piliscsaba)
    Nálunk a mohamedánizmus korántsem efféle „liberális” formában, a török megszállás idején százötven évig működött s nemcsak kizsákmányoló keleti rémuralom volt, hanem életlehetőség is a parasztság jó részének, a reformátusoknak, mezővárosoknak s a török védte Erdélynek, szemben a Habsburg kizárólagossági törekvésekkel. Utóbbi ellen két magyar szabadságharcot is támogatott a török: előbb a Thököly-féle, végül is hiábavaló felkelést, mely a hanyatló török birodalomra támaszkodott s Bécs ostromának meghiúsulása után teljesen reménytelenné vált, sőt Thököly legjobb katonái részt vettek Buda felszabadításában is, míg a vezér török földön talált menedéket. Maga Thököly óriási egyéniség volt s egész sorsa a magyar tragikum máig sem igazán feldolgozott példája. Magyar-török közös kiadásban nemrég jelent meg róla Seres István monográfia számba menő úttörő s összegező kötete: Thököly Imre és Törökország (Akadémiai Kiadó).
    Thököly életének és pályájának hadtörténetileg is alapos feldolgozása mellett Papp Sándor történész-turkológus először teszi közzé törökül és magyarul a Thököly Imrének és Közép-Magyarország népének szóló szultáni szerződéslevelet, amely eddig ismeretlen alapvető történeti dokumentum. Ezáltal s ezen túl is ez a szép kiállítású kétnyelvű kötet több, mint emberi sorsokat (így Zrínyi Ilonáét) megragadó ismeretterjesztés: fontos tudományos áttekintés is, mely tragikumával együtt az egész akkori európai s török világ képével szolgál, pl. abban a tekintetben, miként bíztatta-bujtogatta s kevésbé támogatta a francia királyság a Habsburg-ellenes magyar törekvéseket.
    Ez a remélt, de nagyon csekély mértékben megvalósult francia támogatás befolyásolta II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát is. Erről több szerző által írt, hasonlóan szép kétnyelvű kiadványt tett közzé a Magyar-Török Baráti Társaság (mely a Thököly kötet létrehozásából is kivette részét): II. Rákóczi Ferenc élete és törökországi emigrációja. A tanulmányok persze vegyes értékűek, kimagaslik Köpeczi Béla összefoglalása, a történettudományt tekintve is sok újat mond Tasnádi Edit, Fodor Pál, Tóth Ferenc, Balla Antal egy-egy tanulmánya, melyekben Rákóczi mellé felnövekszik Mikes Kelemen alakja is. Az utóélettel, kultusszal foglalkozó cikkek (mint már Thökölynél is) kevésbé fontosak; sőt, érthetetlen, hogy a visszatekintésben szó sem esik a 20. század elejei magyar könyvkiadás páratlan produktumáról, a Fejedelem hamvainak hazahozatala alkalmából kiadott Zágoni Mikes Kelemen törökországi leveleinek egészbőrkötéses hatalmas albumáról, mely Edvi Illés Aladár helyszíni színes akvarelljeivel közvetlen látvánnyá varázsolja Rodostót (Tekirdag). E szépen reprodukált festmények mellett a korabeli, bár már kissé elavult tanulmányok is megérdemelték volna az említést.
    Egy dolgot kell még megjegyeznem e magyar-török kiadványok kapcsán. A magyar szabadságküzdelmeknek francia biztatásával szemben a bukott vezéreknek menedéket nyújtó török világnak az ősi iszlám hagyomány „vendégbarátság és oltalom” eszményét továbbvivő magatartását, ami megnyilvánult abban, hogy a hanyatló és békére nagyon is rászoruló török birodalom inkább a további harcot is vállalta, de nem volt hajlandó a győztes Habsburgokkal olyan békét kötni, melynek értelmében Thökölyt, majd Rákóczit ki kellett volna adnia.
    Jól tudjuk, a kurucok, majd Kossuth kora óta is létezett emigráció, de már nem a törökhöz lehetett menekülni, hiszen itthon voltak a törökök: az úri betyárok. Nyugatra majd keletre kellett emigrálnia 1919 után Gábor Andornak, aki éppúgy falusi szatócs fia volt, mint Rákosi, utóbbi (és kultúrpolitikája) mégse becsülte meg. Amivel költészetét kezdte, a német eredetű kabarévilágban kibontakozott groteszken társadalomkritikus, gúny-költészet volt, a kispolgári ízlésnek is megfelelő heccelődés (ami aztán Karinthynál lesz világirodalmi rangúvá). Jómagam is már vagy hetven évvel (!) ezelőtt olvasgattam egy apám által még a tízes években vásárolt Gábor Andor kötetet, a Duót – és jókat mulattam rajta. De a Simor András által most összeválogatott későbbi verseit még a (hadd nevezzem most is így!) felszabadulás után sem ismertem meg. Pedig nagy költészet ez, nemcsak forradalmi tartalma, hanem franciásan kihívó formája révén is – a chanson éppúgy benne él, mint a huszadik századi elszánt lázadás. Gábor Andor Kafkával, Eliottal, Pounddal egyidőben fedezi fel a század elején már általános elidegenedett állapotot (ebben feltétlenül korszerűbb a Nyugat, így Babits költészeténél), s észreveszi, ami csak a második világháború után lesz fontos szociológiai téma: a kisember, a proletár és a kispolgár manipulálhatóságát. A magyar kultúrában mindez újdonságszámba megy.
    Közelítsük meg mindezt a forma felől, hiszen az olvasó legelőbb ezzel találkozik, s ez az, ami megragadja. Gábor Andor a magyar verstechnika páratlan (azóta sem, tán csak Weöres által felülmúlt) mestere, az Arany János-féle verselés nagyszerű követője, aki ebben konzervatív, bár érezhető nála Ady s (a Simor bevezetőjében okkal kiemelt) Szabó Endre hatása, sőt olykor a Kassáké is. Nála sose fordul elő (ami pedig a Nyugat nemzedék nagyjainál is tapasztalható), hogy a rím hív elő bizonyos, a verstől idegen képeket és más asszociációkat. Ezért merem néhanapján mondani, ami miatt pedig aztán kiröhögnek: „A rímes vers – rémes vers”. Gábor Andornál sose rémes, csak amit a rímmel is közvetít.
    De nemcsak a rímelés biztosságáról és biztonságáról van szó, hanem éppily fontos a versek zeneisége, hangulatteremtő képessége. A vers értelmezését megkönnyítendő gyakran él azzal a szokatlan költői fogással, hogy egy-egy kulcsszavát kurziválással emeli ki. A tartalmat még szuggesztívabbá teszik a kis változtatással élénkített strófavégi refrének. A mondhatni, népi jellegű egyszerűség olykor pedig megelőzi a Nyugat kifinomultságával – valamivel később – szembeszegülő Erdélyi József népiségét és sokat tett volna az általános hatás érdekében, ha ezek a versek megjelenésükkor egyáltalán eljutottak volna hazájába. De így is nyilvánvalóan találkozott velük a Bécsben megfordult József Attila, akinek egy-két újszerű fordulata Gábor Andortól származtatható. Ám a versekben gyakorta elhangzó harsány felszólító módokban mintha lenne egy kis költői „beképzeltség” – a „vates” szerep valamelyes túlbecsülése, mikor reménytelenségben is – fenyeget, és ezzel nem ellentétes a társadalmi evidenciáknak olykor-olykor szinte iskolás előadása (ami persze 1920 körül korántsem tetszett még „fölöslegesnek”). S bármily különös, az ellenforradalmi tombolás, megnyomorítottság és reménytelenség képei között és fölött kibontakozik az igazi szocialista humanizmus és hazafiság szépséges sugárzása.
    Párhuzamosan Juhász Gyula, Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi, Szabó Lőrinc korabeli költészetével saját hang ez. A Nyugat azonban az egyes ember lelkének föltárásában különben több is, ezért nem érvényes egészében, amit okos bevezetőjében Simor András ír, miszerint a korszak „legnagyobb verseit írta meg”. Ez kétségtelen közösségi tartalmukat tekintve, mégis egysíkúvá teszi Gábor Andor költészetét, mely így nem hasonlítható a (későbbi) tartalmában éppily forradalmi, ám sokkal gazdagabb József Attila költészetéhez. Hanem ebben a József Attila által tökélyre vitt forradalmi tartalomban is különleges, hogy Gábor Andor még inkább mer őszintén gyűlölni, sőt, olyan proletár leszámolásra készülni, ami („szerencsére”?) nem következett be. Ahogy erről később Bibó István írta: „Ha a magyar úri rend azt nézi, amit nem nagyobb bűnökért a francia vagy orosz társai annak idején fizettek, akkor okosan csak azt teheti, hogy a sérelmek közös leírását javasolja.” Nos, mintha Gábor Andor tudatosan készülne a lázadó s győztes proletároknak az ellenforradalmi megtorlás embertelensége kiváltotta bosszújára. A reakciót Petőfi óta így átkozni senki nem tudta, amivel költői nagyságára is utalunk. De ez csak egy jegye annak, amit Gábor valóságos forradalmi kiskátéként nyújt költészetében az elképzelt (máig sem megvalósult, ezért ha nem is most, de távlatilag aktuális) proletár forradalomnak. Épp az (átmeneti?) bukás íratja vele a legjobb verseket a legyőzött proletárok manipulálásáról (pl. Proletárka). Ám a sok csalódás és reménytelenség verseinek olvastán öröm tudatosítani, hogy a várt, de akkor meg nem valósult szocialista jövő remélt elképzeléseiből mennyi minden megvalósult (noha ellentmondásosan, s épp Magyarországon), jóllehet csak Gábor Andor halála után. (Teljes foglalkoztatottság, életszínvonal-emelkedés, javuló közegészség, növekvő kultúra stb.)
    Ha lehet még ilyet leírni: „hézagpótló” válogatás a Büszke dal, noha szerintem tán nem eléggé kritikus. Az hogy háromnegyed évszázadon át lebecsülték, nem ok arra, hogy most túlbecsüljük. Épp a címadó vers (Büszke dal) szándéka ellenére gyengébb. Viszont a nem feltétlenül politikus versek is megragadóak, pl. A kapuban, mely három egykori osztálytársáról írt, nagyszerű életrajzi, ha akarom szociológiai költemény. Az Újévre írtam pedig csakugyan a legnagyobb magyar versek egyike, amilyet akkor a Nyugat költői közül senki sem írt. Mélylélektani indulástól (hiszen álmai felidézéséből bontja ki) először az életbe vivő német forradalom hídjának leomlásán keresztül, a kétségbeesés ábrázolásán át a halovány (?) reményig ível. Hatalmas mű – ha mást nem írt volna, ez is halhatatlanná tenné, hiszen e vers maga külön tanulmányt érdemelne, elemzést sorról-sorra. Itt aztán együtt van a legszemélyesebb s a legáltalánosabban kollektív mondandó. (Z-könyvek)
    Ősi törvényeket áthágó nyegle bohémekről, ősi nemzeti törvényekhez ragaszkodó s újakért harcoló valódi forradalmárokról esett eddig szó. De ha valaki ma érzi napjainknak minden korábbi törvény megsemmisítő nyomorát és hiába lázad, mit tehet? Belső emigrációba vonul – ma már nem országhatárokon átívelő cenzúra, hanem hazai viszonyok meghatározta keserűségét próbálja kimondani. Az újból elidegenedett körülmények között ma is emigráns lehet, különösen a munkásosztályhoz közelálló valaki, mint a szintén következetesen baloldali Gyimesi László. Aki megint remek kis kötettel állt elő (Az eldöntött idő). Kis kötetet írtam, bár ha még kisebb lenne, még jobb lehetne – nem kell minden ötletficamot publikálni, ha egyszer igazi „nagy verseket” képes létrehozni. Verseit is olvasva prózai remeklésének enigmatikusan borzasztó világa tolul fel emlékezetemben: Beküldjem értetek a medvét? Most nem fenyegető medvékről, hanem békés elefántokról versel s új kötetének legjelentősebb versciklusa is az ő nevüket viseli: Elefántok a tengerparton. De mi köze hozzánk itt és most a békés, nemes szörnyeknek meg a nyájas tengerpartnak? A szimbólumok világa ez: megannyi hiteles életkép és mélyenjáró eszme. A mai modern embernek már Gábor Andor és mások által is felismert elidegenedett, manipulált lelkébe való alászállás most már teljes bonyolultság és befelé fordulás lesz és az elvontságokban is konkrét, sőt pontos: „minden dalból több titok szól”.
    Egy nagy ciklusban, Az idegen asszony-ban a női lélek képét rajzolja, ezt követi az egész emberiség fejlődése (Várost alapít), majd a múlt világa (Öregember a kihűlt mezőn). Azután egy bérházi életkép tűnik fel, hajnali álomból való felsóhajtás, meg szerepjátszás, végül zárásként visszatér az örök asszonyi lét.
    Ezek után jönnek a vers-ajánlások: Pasolininek, Vitányi Ivánnak, Molnár Gézának, Ladányi Mihálynak, Varga Rudolfnak és persze József Attilának, amelyek szellemi s mondhatni elvtársi kötöttségeit jelzik. De megjelenik Arany szelleme is, a Bolond Istók és Vojtina versekben, feltűnik Kodály, sőt a Monarchia világa, melyben „közvetítő nyelvként / jól szolgált a magyar”. Maiak és tegnapiakról szólván „Néznek-e ránk, kik voltunk, s lehettünk volna?” És nem fél akár parafrázissal is válaszolni, mikor Illyés Egy mondat-át mintegy visszájára fordítva, noha csak Piszkozat-ként mint a szabadság himnuszát vázolja fel. A mai valósághoz tartozik az árulás és köpönyegfordítás leleplezése (Episztola).
    „Szöknél, / Csak új, s újabb cellát találsz”. Mindez gazdag költői eszközökkel közvetítve, melyekben nem a rím a legfőbb elem, sokkal inkább az alliteráció: „törpék trampli tánca toppant / tört tetőkön”. De „amit kimondtál létezik.” „Nincs egyrészt-másrészt nincs körülbelül”. Végül: Miért ne hinnénk? noha „velünk alkonyodik” – és ez a kötet utolsó sora… (Az eldöntött idő. Littera Nova.)
    Mert létezik (akár újbóli) felemelkedés, még ha valaki A lépcsősor legalsó fokán kénytelen is kezdeni. Ez Bíró András kisregényének a címe, főhőse pedig az „ellentmondásosan” megvalósult proletárdiktatúra tárgya és áldozata. Az ötvenes évek elején kiemelték, vezérigazgatóvá tették, majd magára hagyták. Ő nem is érezte alkalmasnak magát, nem volt felkészülve, de maga is hibás: nem tanult, nem fejlődött s végül (szinte ártatlanul) börtönbe került, mert a proletárdiktatúrával nemcsak élő, de visszaélő felesége eszközévé lett. Szabadulása után segédmunkás lesz és munkás társak szolidaritása segít neki a magára találásban, melynek lényege a közösségi Rend.
    A regényke a szabadulás után kezdődik; az előzményeket ügyes szerkesztés során apródonként tudjuk meg. Jó értelemben vett szocialista realista regény ez: nemcsak a szépítetlen valóságot (a proletárdiktatúra helytelen értelmezését) mutatja meg, hanem a követhető személyes utat is. Kár, hogy nem megírása idején, negyven éve jelent meg Bíró e legjobb műve (Hungarovox).
    Humorral kezdtem, hadd zárjam szintén derűs könyvvel. Mely talán nem annyira szókimondó, mint a középkori arab „bohémek” irodalma, nem is elemzés, hanem derűs aforizmák gyűjteménye, ámde élvezet olvasgatni, mert mai életünk groteszk, kifacsart ábrázolatát mutatja fel. Marafkó László Észsömör című, szokatlan formátumú, ámde jól kezelhető munkája rengeteg szellemes ötletet, szójátékot tesz közzé, noha tán kevesebb több is lenne, mert akad jónéhány kiagyalt, erőltetett apróság is. Túlnyomó többsége azonban csupa ötlet, íz, szín, derű, szellem, mely olykor mély gondolatokat tükröz s elgondolkodtatásra is késztet. Minél műveltebb valaki, annál inkább élvezi a kötetkét: pl. „Proust az Elunt idő nyomában”. Még néhány kedvcsináló példa a rengeteg szólás, közmondás, közhely kiforgatásából: „Az elefántnak epiteton ormánya van.” „Mit esz a vátesz?” „A kutya a részletekben van eltemetve.” „A baj ésszel jár.” „Hiszi a pszichi-áter.” „Teheti szigetén nyaralt.” „Strandélmény: Willendorfi Vénhus”, és így tovább, nem kevés aktuális társadalomkritikával. Végezetül saját magamra is jellemzően: „Most dolgozik meg a nekrológjáért”. „Egy kritikus naplójából: Így irtok én”. (A szerző kiadása.)

Legközelebbi számunk október elején jelenik meg.