Ezredvég

GYIMESI LÁSZLÓ

Fel, fel, még magasabbra!*
* Részlet az „Akkor repültem, vagy nem repültem?” című regényből

Balogh Tamás kibaktatott a patakhoz, mindjárt a torkolat mellé, a hídhoz, ugye. Leakasztotta a nyakából a szíjjal áttekert ócska aktatáskát, letette egy kő mellé, nincs már szüksége rá, nem lesz, soha többé. Felkapaszkodott az árvízvédelmisek sóderdombjának a tetejére, széttárta a karját.
    Egyet, kettőt csapott vele, majd felemelkedett, fel, fel, először csak néhány centire, majd méterekre, igen, méterekre.
    – Repülök! – kiáltotta. Csodálkozott, hogy senki sem néz fel rá, sem a néma pecások, sem a hangos biciklisták, az andalgó szerelmespárokra már nem is számított. – Ki mondta, hogy nem repültem! Pofázhat akárkinek a Gutentág!
    A patak mentén repült, a fák koronájának magasságában, nagyot dobbantott a városi busz tetején, s nevetve bámult a megriadt sofőr képébe. A pléhgombánál balra fordult, átrepült a római rommező felett, s a Vakegér udvara fölött kötött ki, az esőcsatornába kapaszkodva igyekezett belesni az ablakon.
    – Nicsak – vette észre. – A kékruhás ott hordja vissza a bort a pincébe, a kannásokat, igen! És mindenki tudja, hogy ezt mind-mind a Balogh Tamás küldte, tartozott vele, igaz, mégis szép, hogy megadja. Komoly ember! Ajándék is van közte, muskotályos, nem egy.
    – Jaj, mi ez a szirénaszó? – nézett át a ház másik oldalára. – Mentők! Öt mentőautó, úgy éljek. Az egyikben a Sunya hever, ömlik belőle a vér. Mit csinált a lököttje? A másikban Burma fekszik, mereven. Aztán a Törpe. A Csuri. Az ötödikben, ejnye, ez mintha én lennék… Hasonlít, igen. De én itt repülök! Hajrá!
    – El a sétány felett, a faházig! Gutentág támolyog a tér felé. Egy csiga, nézd, egy gyönyörű nagy csiga keresztezi az útját. Félrerúgja, ez olyan. Félrerúgja, de lehajol hozzá, mond neki valamit. Bocsánatot kér, úgy éljek! Nahát, ez a Gutentág!
    – Nini, az meg megint a kékruhás! Cipeli a táskavarrógépet. Mellette Csilla, tolja a biciklimet. A víziorgonánál befordulnak. Hé, csak nem hozzám mentek? Nem vagyok otthon! Az asszony persze kint áll a kapuban, az a pletyka mindig… Csak nem ezeket várja? Nézd csak, már veszi is át a gépet, adja a tároló kulcsát, nahát!
    – A Samu is erre tart, nézd csak, lövöldöz a vízipisztolyával. Mint egy gyerek, a lököttje! Milyen szaga van ennek a víznek? Pacsuli, vagy mi? Úgy éljek: császárkörte. Azt töltött a tartályába, szeretik az asszonyok, naná. Másikat vesz elő, ebben meg vodka van. Finn vodka! Az anyját!
    – Ott meg a Tanárúr! Telefonál éppen, de hallom, amit a másik mond, azt is hallom. Megvan a pénz a könyvre. Halló! A regényre, igen. Már indulnak is a nyomdagépek. Korrektúra? Minek? A Rabbi megolvasta.
    Visszafordul a vasúthoz, szállt, szállt a zengő sínek fölött, integetett a Piroska utasainak, bekopogott a mozdonyvezetőhöz. Nincs megállás, zöld a jelző!
    – Nézzünk be a temetőbe, micsoda menet indul a ravatalozótól? Fodros Nórát temetik. Meghalt? Nem mondta senki. Egy háromajtós kíséri a gyászkocsit. Egy koszorú van a koporsón, malomkeréknyi koszorú, a sánta Zupán küldte, nem más. A sírnál persze Tanárúr beszél, közben a Rabbi vési a limericket a márványlapra, felfordítva a sírkő, jaj, de trehány temetés.

    Óbudán élt Fodros Nóra.
    Megholt, ne mondj rosszat róla!
    Nem kapta be a legyet,
    Ólommaggal üzletelt,
    Egyszer vesztett csak a Nóra.

    Néhány pap futballozik a szóróparcellánál, egyiknek sem jutna eszébe a segítség! Na, csattog a véső, a kalapács rendesen.
    – Vissza, vissza a Dunához! Az amfiteátrumnál gyerekcsapat, tanulmányi kirándulás, ugye, és éppen a Csilla a tanító néni! Itt küzdöttek a gladiátorok a medvével, mutat jobbra. Itt halt meg a Dozsó, hazánk nagy fia, int a faház felé, pedig ide se látszik. És itt él a Balogh Tamás, akiről még hallani fogtok.
    – Már itt vagyok a Dunánál? Igen, ez a Zupán csókosának a ladikja. Dehogy égett le! Vagy begyógyult? Igen, most gyógyul, most, most.
    – Hajrá, át a Gázgyár kerítésén, fel, fel, még magasabbra, átbukfencezek a tornyok csúcsai között. Mennyi ember dolgozott itt még a Bulendáék idejében. Nyüzsögtek a népek, mint a hangyák. Most meg csak egy árva kutya ténfereg, a kékruhás kínálgatja valami pogácsával, lehet, a faházban szerzett kőpogácsát, avval.
    – Tóbi, te mit keresel itt? Felkötött kézzel, turbánban? Ej, hol az öngyújtód, Tóbi? Jössz egy fröccsel, ne feledd! Ez már az Árpád-híd! Ugorjunk át Pestre, kicselezzük a rendőrpalotát. Fel, fel, magasabbra! Mi az a csődület odalenn, ott a téren, hol másutt! Jé, ott a Tanárúr dedikál! Ki érti, ilyen gyorsak mostanában a nyomdák? Szeretettel ajánlom Balogh Tamásnak! Köszönöm, tanár úr, de nem érem el. Majd visszajövök érte, holnap, holnapután!
    – Úgy vagyok, mint a Rabbi a hegyen – ismerte fel Balogh Tamás, ki is mondta hangosan. – Igaza volt! Itt fenn másként múlik az idő.
    – Miféle szakadékok húzódnak a körúton? Valami láva… Hogy kerül bele a Csúcshegy? Nem én engedtem ki az elefántot! A tenger mindjárt ott van Óbuda mellett, abba folyik a Duna. Vissza, vissza!
    – Az Országháznál leszállnék egy pillanatra. Ejnye, éppen a virágok közé! Biztos úr, nem akartam. Maga az, főtörzs? Igyon valamit! Tudja, merre jártam? Repültem, na, mint a sas, nem a veréb, mint a sas. Nem akar elvezetni? El se küld? Megyek a katlanba, a Róka-hegyre, igen, szárnyaljon hát velem, vár a Sátán, az, aki háromajtós!
    – Átlibbenek a Margit-hídra. Tudja, főtörzs, mik vannak a pillérein? Olyan szárnyas emberek, vagy mi. Madároroszlán-emberek, vagy angyalfélék. Úgy éljek! Szfinxek, az ám. Megveregetem a szárnyukat, helló, haver. Nem a telefonja szól? Hülye csengőhang, nénó, nénó!
    – Itt is van a híd, szevasztok! Te itt szélen, nagyon magányos vagy. Hozzád megyek először. Csak temelléd repülök, ne sírj. Megveregetem a szárnyad, úgy bizony. Megígértem!
    – Mi ez a szirénaszó? Mintha a fejemben szólna, meg ne tudd. Hogy vagy, barátom? Látod, neked van szárnyad, nekem meg nincs, mégis én repülök. Nem próbálod meg? Menjünk fel a katlanba, a Róka-hegyre, az ám, majd a Tátrába! Hadd lessen a Zupás, hadd remegjen!
    Ki babrál a szememnél? Tanárúr? Csilla? Anyuka? Hagyjatok repülni, még fel kell jutnom a hegyre. Állítsátok el ezt a pokoli zajt. Nénó! Elijesztitek a madároroszlán-emberemet.
    Balogh Tamás elhagyta a hidat, a sziget felé próbált kanyarodni, de elvétette az ívet. A kiömlőnél belezuhant a Dunába, a tavaszi árral zajló Dunába, ugye, elmerült rögtön, elmerült, mint a kő, mint ükapák a zavaros emlékezetben. Sirályok szálltak az örvények felett, de őket már nem hallotta. Őket sem.
    A szárnyas madároroszlán-ember, a szfinx, ugye, hosszan nézett az éhes habokba. Próbálta kihúzni magát, recsegtek-ropogtak kő-izmai, ahogy a vasbeton inak megfeszültek, meglebbentette százötven éve nem próbált szárnyait, kimeredtek a suhanást sohasem ismerő tollak.
    – Fel, fel, magasabbra! – bíztatta magát, és megpróbált elrugaszkodni talapzatáról. Hullottak a kövek, potyogott a résekből a porrá málló cement. A monstrum megemelkedett, talán egy ujjnyira, talán kettőre. Hajrá, csapkodtak volna a szárnyai, hajrá! De a híd súlya, a pillérbe ágyazott vasak ereje barátságtalanul visszahúzta lomha szfinx-testét, vissza a kőpárkányra.
    – Akkor most repültem, vagy nem repültem?
    Kőszemei bezárultak, s csak a sirályok hallhatták utolsó szavait.

M. SZÁNTÓ JUDIT

Edus

„Szabó Ede… Anyja neve: Szabó Veron… Apja neve: ismeretlen… Vallása: róm. kat.… Született: 1930. február 2.… Sziliszentes, 1930. február 3.… Varga Pál sk.”
    Ez állt a sziliszentesi anyakönyvben. És aznap el is tűnt a faluból Szabó Ede anyjával, Szabó Veronnal együtt. Merthogy ilyen szégyent nem bírt elviselni Veron apja, Szabó Márton. Szegény ember volt, borbélyként alig tudta megkeresni a száraz kenyérre valót. Mert ugyan, ki ment volna borbélyhoz, hogy szőrtelenítse az ábrázatát? Egy héten egyszer levakarta a nagyját a saját beretvájával. Meghagyva természetesen a férfiúi fensőbbséget hirdető bajuszt. Így hát Szabó Márton vályogházának borbélyműhely célját szolgáló szobájából az utca felé vágott ajtaja felett árván búslakodott a réztányér, nyikorogva, fel-fel sírva amikor a szél meglengette. Ám az anyagi sikertelenség ellenére, vagyis azzal együtt a borbély mindig is tisztességen élt. Nevelte a három fiút meg az egy lányt. Enni nem sokat tudott adni nekik, de erkölcsöt tanulhattak tőle. Ha másképp nem, hát nadrágszíjjal. De volt is becsülete. Még a bíró is köszöntötte, ha találkoztak, és nemegyszer megkérdezte, hogy s mint van a család.
    Aztán az az egy szem lány, aki oly szép sudárrá növekedett, hogy még a Gulyás gazda fia is rajta felejtette a szemét, egyszerre csak megbolondult. Hát nem odadobta magát a Gulyás gyereknek idő előtt? Aztán mi lett a vége? A fiú elhagyta, ahogy megtudta, hogy várandós. Magyarázta Veronnak, nem veheti el, mert az apja megöli. De az az igazság, hogy hamar vigasztalódott: a szomszéd falu hasonló nagyságú portáján kereste az éppen felcseperedett Bözsike kegyeit.
    Veron eleinte fogyott bánatában. A szeme mindig kisírt volt, és állandó szomorúság bujkált benne.
    Ám a természet követelte a magáét: egy idő múlva – ha bánata nem hagyta is el – elkezdett hízni. Ideig-óráig el tudta kötni magát, mígnem nyilvánvalóvá lett mindenki előtt, minek néz elébe.
    Hogy miért, miért nem, nem lehet tudni, de Szabó Márton nem rakta ki a szűrét, míg világra nem jött az a gyerek. Igaz, mindig vasvilla szemmel nézett a lányára, és az semmit se tehetett úgy, hogy a mi Mártonunk elégedett lett volna vele. Sőt, a nadrágszíjat is elővette tekintet nélkül lánya állapotára, ha úgy gondolta, hogy jobb irányba terelheti vele.
    Hanem azzal már alaposan elkésett. Veron élete olyan irányt vett, amit Márton nem tűrhetett meg a házában. Meglehet, valamiféle csodára várt, hogy az a gyerek mégse jön majd világra, ezért várt annak megszületéséig. Hanem tovább nem volt maradása a lányának otthon. Az apja fogta Veron kis motyóját, kirakta a kapu elé, és utána lökte magát Veront is, párnába tekert gyerekével együtt.
    Veron meg, hátán a nagykendőjébe kötött cókmókjával, karján a párnájában sivalkodó Edussal együtt bánatosan haladt a falu egyetlen utcáján a vasúti sínek felé. Az emberek az utcán utána fordultak. Szomorúan nézték, de eszükbe se jutott beleavatkozni az ügyekbe. Először is Szabóék dolga, másodszor meg kár ugyan a Veronért, de a falu becsülete is azt kívánja, hogy kiseprűztessék onnan. Hadd lássa a többi lány, hogy jár az, aki vét az erkölcsök ellen.
    Igaz, akadt olyan is, aki megfordult a lány után. Meg is ijedt, hogy mi keresnivalója van a sínek felé. Utána is fordult, hogy visszatartsa valami bolond lépéstől. Hanem a többiek lesütött szeme visszatartotta. Titokban vetett hát csak keresztet és sietett a dolga után.
    Ám Veronnak eszébe se jutott, hogy véget vessen a saját és a gyereke életének. Egész egyszerűen azért fordult arra, mert messzire akart lenni a szülőhelyétől. Messzire pedig a vasút visz. Baktatott hát az állomás felé. Lassan, megfontoltan szedte a lábait, miközben folyton azon járt az esze, hogyan is igazítsa el a sorsát. Vagyis a sorsukat. Mert az a gyerek ott a karjában hozzá tartozott. Azért ő most már felelősséggel tartozik.
    Semmi okos nem jutott az eszébe. Pedig igencsak nagy utat tett meg az állomásig. Az ő falujukban ugyanis nem állt meg a vonat, csak a szomszéd községben. Az meg nyolc kilométerre volt. Bizony, el is fáradt, mire odaért.
    Leült a váróban, letette maga mellé a batyuját, ölében tartotta a közben elaludt csecsemőt, hátradőlt a padon és csendesen elszundított.
    Eszébe se jutott érdeklődni, mikor hova, merre megy a vonat. Majd csak jön valami, arra aztán felszáll. Neki ugyan mindegy merre, csak valami városba vigye. Ahol nem ismeri senki. És ahol tán munkát is kap.
    Arra ébredt, hogy valaki megfogja a karját. Olyan ötvenes forma ember volt. Veron végignézett rajta és mindjárt látta, hogy úrral van dolga. Még a hangja is olyan csendes, uras volt: – Itt a vonat. Pestre mész?
    Veron nem is válaszolt, csak kapta magát, karjára vette a motyóját, magához szorította picinyét, és hagyta magát karjánál fogva a vonatra vonszolni.
    Egy első osztályú kupéban kötöttek ki. Ketten voltak mindösszesen. Kényelmesen elhelyezkedtek. Az úr szemben újságot vett elő és abba temetkezett.
    Edus felsírt. Veron kigombolta a réklijét és mellére vette a gyereket. Hangos cuppogás jelezte, hogy Edus elégedetten habzsolja a tejet.
    Kisvártatva megjelent a kalauz. Az úr szemben csodálkozással vette tudomásul, hogy a másiknak nincs jegye. Eszébe se jutott, hogy anélkül lehet vonatra szállni.
    A jegyek őre szigorúan nézett Veronra. Elővette a blokkot, amibe a büntetést szokták feljegyezni. Ceruzát húzott elő a füle mögül, megnyalta, és szigorúan tekintett Veronra:
    – És még hozzá nem átall az első osztályra menni – ingatta a fejét.
    A lány egész egyszerűen nem is értette, miről van szó. A kupé másik utasa mentette meg a helyzetet: – Ne csináljon ügyet belőle, kalauz úr. Majd én rendezem a dolgot – és a zsebébe nyúlt a tárcája után.
    Aztán, hogy így elintéződtek a dolgok, és megint maguk maradtak, elkezdett érdeklődni a lány sorsa felől. Az meg elmesélt mindent szép sorban.
    – No, és most hova, kihez? – érdeklődött az úr.
    Ám erre Veron nem tudott felelni. Illetve annyit, hogy majd keres valamit. Szállást is, munkát is. Mert hogy ezentúl neki kell gondoskodnia magáról, meg erről a pulyáról.
    – Hát, amíg nem találsz mást, ellakhatsz nálam a cselédszobában – szaladt ki a száján az úrnak, Tajthy Kornélnak.
    Őszintén szólva, ezt a megjegyzést nem egészen a sajnálat diktálta. Inkább az, hogy kezdett beleunni a legényélettel összefüggő terhek viselésébe. Az a mérleg, amelynek egyik serpenyőjében a kötetlen élet, a senkinek sem kötelező beszámolás, a szerelmi élet szabadsága, míg a másik serpenyőben a mindig változó takarítónők megszerzése, betanítása, egyáltalán a velük való vesződés, az élelmiszer beszerzése, a szennyes mosatása és más hasonló gondok terpeszkedtek, kezdett valahogy a másik oldalra billenni. Nem, arról nincs szó, hogy az eredmény változott volna, most is az előnyök mutatkoztak értékesebbnek, csak éppen az arányok nem voltak most már olyan nagyok, olyan szembe tűnőek. Nos, hát ez motiválta utasunk ajánlatát.
    Még jóformán ki se mondta, máris megbánta. Ki tudja, kit visz haza. Hanem, végignézve a másikon, nem tudta megmásítani elhatározását. A lány nyílt tekintete megnyugtatta. És – bár aggódó pillantást vetett a batyuba kötött gyerek felé – úgy ítélte meg, hogy eléggé el lesz dugva az az udvari kisszobában. Úgy, hogy észre se veszi a jelenlétét. Tudomást se vesz róla, ha úgy hozza a kedve.
    Veront békesség szállta meg. Lám, milyen egyszerűen elintéződött a sora! Eddig ki-kibuggyanó könnyei felszáradtak, arcára mosoly ült ki.
    Pestre érve aztán leugrott a kocsiból, motyóját maga mellé tette a földre, egyik kezével Edust tartva, felnyújtotta a kezét, hogy lesegítse jótevőjét a vonatról.
    A másik természetesnek vette a mozdulatot, el is fogadta a segítséget. Aztán intett egy hordárnak, levetette a csomagját, majd taxit kért.
    A lány követte mindenhová, akár egy alvajáró.
    Jól megvoltak együtt. Tajthy Kornél élte tovább a maga világát, csak kényelmesebben mint azelőtt. Veron ugyanis mindenről gondoskodott. Eleinte ugyan voltak baklövései abból adódóan, hogy nem ismerte a városi életet, az úri módit. Hanem abba is hamar belejött. Hálája pedig nem ismert határt. Ennek megfelelően szinte istenítette Kornél urat.
    A gyerek meg valóban nem zavarta a nagyságost. Erre Veron nagyon vigyázott. Edus meg elégedett volt. Mindene megvolt, még játékban sem szűkölködött. Ő meg csak nőtt, cseperedett.
    Amikor az iskolában megtanult olvasni, akkor rákapott a betűre. Hogy hogyan történt, már senki sem emlékszik. Tény, hogy a betűk egyre jobban megbabonázták. Leginkább az újságokat bújta. Kornél úr ugyanis három lapot is járatott naponta. Aztán amikor kiolvasta, csak kiadta Veronnak a konyhába, hogy dobja a szemétbe. Hanem Edus elébb elmarta azokat és addig ki nem adta a kezéből, amíg minden egyes betűjét el nem olvasta. Azt nem lehet mondani, hogy értette is volna. Hanem azzal nem törődött. Ujjával mutatta, hol tart. Eleinte hangosan, betűzve olvasott, aztán egyre könnyebben. Minden más foglalatosságot hanyagolt, egyedül az olvasással foglalkozott.
    Idővel nőtt a napi penzum. Lassan a napilapok nem bizonyultak elegendőnek. Így aztán, amikor Kornél úr távozott, bement az úr könyvei közé. Ott aztán válogatás nélkül habzsolta a betűket.
    Kezébe került klasszikus és értéktelen, háborús és szerelmes, tudományos és silány, mesekönyv és érzelgős lányregény, ezoterikus és realista, kaland- és lovagregény, regéket és mondákat tartalmazó könyv meg kalendárium, biblia és ateista könyv, lexikon, de még telefonkönyv is.
    Ezeket válogatás nélkül falta a mi Edusunk. Persze, a számára érdektelennek ítélt részeket kihagyta. Főleg a leírásokat. Jobban érdekelték az események és a párbeszédek. Ám a tájakat lefestő, a házakat, várakat, városokat, falvakat ismertető részeket átlapozta. Igen, tudott arról, hogy ezzel értelmetlenné vált néhány részlet, s hogy a hiányosság nagyon is észrevehető. De csak legyintett magában. Hisz így is alig bírta a feje befogadni a rengeteg összeolvasott ismeretet.
    Annyira nem törődött mással, hogy – fura módon – pont az olvasás okán tartotta mindenki gügyének a faluban, ahová pelyhedző álló legénykorában viszszaköltözött anyjával együtt az öreg Szabóék halála után. A falu már részben elfeledte, részben megbocsátotta Veron bűnét. Edusnak pedig mindig is akadt olyan munkája, amihez nem kellett semmiféle képzettség, semmiféle különleges tudás. Ugyanis soha nem kért semmit a munkájáért. Amit adtak, köszönettel elfogadta, de nem volt sem szabott, sem eseti ára a munkájának. Amit azért szépen, tisztességgel elvégzett. A bére mellé meg mindig kapott valamiféle élelmet is. De sok helyen úgy főzött a háziasszony, hogy egy jó adag jusson Edusnak még akkor is, amikor nem tartottak igényt a munkájára.
    Szerencsére. Mert hogy – éppen a hobbija miatt – semmi más nem érdekelte, semmiféle területen nem szerzett megfelelő tudást. Így hát nagyon is rá volt szorulva a falubeliek segítőkészségére. Különösen akkor, amikor Veron megbetegedett. Soká betegeskedett, egyre gyengébb lett. Végül már ki se bírt kelni az ágyból. Edus látta el, ő gondozta, ápolta. S amikor az asszony meghalt, tisztességgel eltemette.
    Állandó munkája továbbra sem volt. De megelégedett az alkalmival is. A falu meg eltartotta. Hálából azután mesélt nekik. Előszedett az agyából ezt-azt, mondta és mondta vég nélkül. Az emberek meg szívesen hallgatták. És jóízűen mosolyogtak rajta.
    Edusban ugyanis keveredtek az olvasottak. Össze nem tartozó dolgokat kapcsolt össze, keverte-kavarta az eseményeket. És évszázados történeteket úgy mesélt el, mintha a legújabb híreket mondaná.
    Előadásában Mátyás királyhoz adta feleségül Zita királynét. És micsoda szép menyegzőjük volt. A Beatles zenekar szolgáltatta a zenét és Greta Garbo énekelt. Az ünnepi menüt Pató Pál úr vezényletével készítette el a szakácssereg és Hófehérke szolgálta fel. Seherezáde táncolt fátyolba burkoltan az ünnepi vendégsereg előtt. Igazán kár, hogy az ünnepséget megzavarta az iráni sah, aki zeppelinnel érkezett. Ami aztán le is zuhant, amikor a sejket hazaszállította. Hogy? Hogy nem sejk, hanem sah? Hát nem mindegy? A fő, hogy minden mesében meglakolt a gonosz. És természetesen a jó elnyerte a jutalmát.
    Az emberek élvezettel hallgatták Edust. Nemcsak azért, mert remekül adta elő meséit, hanem főleg azért, mert olyan világba vitte el őket, amilyenre mindig is vágytak, és amiről tudták, hogy a valóságban sohasem jöhet el.
    Edus színt varázsolt a falu életébe.
    Hirtelen esett le a lábáról. Nem fájt semmije, nem volt semmiféle panasza. Csak éppen egyik reggelen nem bírt felkelni. A szó szoros értelmében képtelen volt lábra állni. Feküdt a faluszéli vályogviskóban és magára húzta a pokrócát, mert nagyon fázott. De úgy, annyira, hogy vacogott.
    Már a betegség első napján sokaknak feltűnt, hogy nem látják sehol, az asszonyok is hiába várták, hogy megjelenjen egy kis élelemért. Hanem éppen aratás volt, a földmunkák dandárja, mindenki sürgött-forgott. Az emberek kaszával indultak hajnalban, az asszonyok serényen látták el otthon az állatokat, főztek, vitték délben az ebédet az emberüknek.
    Cséplés után többekben fölmerült, hogy Edus után kellene nézni. El is szalajtottak néhány sihedert a kunyhóba, megtudni, hogy miért nem jelentkezik. Ám azok rémültek tértek vissza Edus holt hírével.
    Edussal pedig meghalt a mese is. Szürkeség borult az egész falura. Hanem a nagy mesemondó híre tovább élt. Még az unokák is csudálattal beszéltek róla, aki olyan gyönyörűséges történeteket mesélt, hogy az emberek egyenesen a mennyországban érezték magukat.
    Ha pedig szóba került, az emberek ösztönösen fölnéztek az égre. Bizonyosak voltak benne, hogy Edus ott könyököl valahol a magasban, egy felhő közepén, és derűsen hallgatja őket. Egészen addig, amíg csak az Úr nem hívatja, hogy ugyan meséljen már neki valami szépet.

FEHÉR KLÁRA

A lift

SZEMÉLYEK
Fernando, hatvanöt éves
Ilse, a felesége, ötvenöt éves
Tamás, hatvan éves
Olga, a felesége, valamivel fiatalabb
Festőművésznő, hatvanöt éves
Liftesfiú
Pincér

A luxusszálloda egyik ablaksorából uszodára, golfpályára és autóparkolókra látni – a másik oldalról szögesdrótokra, kazalnyi levágott gyerekhajra, kemencékre. És ebben a szállodában egyszer – az 1980-as évek első felében – két emelet között elakad a túlterhelt lift.
A szín a luxushotel folyosórészlete, a felvonó ajtajával szemben. A liftajtó mellett a hívógombok, állandó piros fénnyel, foglaltat jeleznek. A liftajtó fölött fel-felvillanó számok mutatják, hogy a felvonó éppen hol jár. Oldalt egy tábla: VI. emelet. FERNANDO ősz, pirospozsgás, hatalmas termetű férfi, nagyon elegáns. ILSE, a felesége, feketehajú, alig őszülő, törékeny teremtés. FERNANDO a hívógombokat nyomogatja.

FERNANDO    Nézd, megint feljebb ment. Mi van ezzel a lifttel?! Húsz perce megy ez a szórakozás. Pedig nekem már ennem kell.
ILSE                   Ne maradjunk itt. Üljünk be a kocsiba, és…
FERNANDO    Hogyan üljünk be, nem mondanád? Ahhoz is kell a lift, ahhoz is le kellene jutnunk a csomagokkal a mélygarázsba… (Dühösen) Tessék! Megint nem
                           állt meg. Ki akart Európába jönni? Én megmondtam, hogy utálom Európát. Azt javasoltam, hogy menjünk nyaralni a Bermudákra, vagy Fidzsire, vagy
                           Hawaiiba. Te nyafogtál, neked kellett.
ILSE                 Nekem nem ez kellett. Én itt nem nyaralni akartam. Én…
FERNANDO    A kurva életbe! Most meg fenn van a kilencediken. (A táblán valóban a 9-es világosodik ki. FERNANDO vadul nyomkodja a hívógombot.)
ILSE                   Én csak egy szál virágot akartam letenni. Egy gyertyát meggyújtani.
FERNANDO    A te szentimentális marhaságaid!
ILSE                   Te ezt nem érted. Neked ott van a családi kriptád a riói temetőben. Te mindenszentekkor odamész, te mécsest gyújthatsz.
FERNANDO    És mikor láttál engem a családi kriptánál? Mikor vittelek oda? Melyik halottak napján gyújtottam mécsest? Modern ember nem úgy emlékezik. De jó.                            Így akartad. Itt vagyunk és itt reggeltől estig mást se hallok, mint a nyavalygásodat.
ILSE                   Én csak azt mondtam, hogy nagyon kérlek, ne aludjunk ebben a szállodában.
FERNANDO   Ez a legszemtelenebb liftesfiú… tessék, most meg lenn van a földszinten! Én nem azt mondtam, hogy ez a szálloda a világ teteje, hogy ez a Waldorf
                           Astoria, vagy a tokiói Otani, vagy az újdelhi Oberoi Intercontinental. Jó szálloda. Ez van. Valahol mégiscsak aludni kell.
ILSE                   De itt! Fernando! Az ablakokból a szögesdrótokra látni. Az őrtornyokra. A barakkokra. Az Appelplatzra. (sikítva) A gyerekszemüvegekre. Egy
                           kazalnyi gyerekhajra. Feketére, szőkére, barnára. Egy kazalnyi csámpás kis cipőre. A kemencékre!
FERNANDO   És a másik ablakból a csónakázó tóra. A teniszpályákra. A golfpályákra. Az autóparkolókra. Az élet, kedvesem, megy tovább. Csak ez a rohadt lift.                                Ne bőgj, azt nem bírom!
ILSE                   Szálloda, egy ilyen helyen.
FERNANDO   Mindenütt van szálloda. Mekkában is. Jönnek a zarándokok teveháton, repülőgépen, szent fogadalmakkal a szívükben, de enni és aludni azért akarnak.
                           Lourdes-ban is van szálloda. És az El Alamein-i csatatéren, a múzeum és a katonai temető között is van Rest House. És végül is, ha tudni akarod, az
                           egész világ csatatér. Catalaunum és Falkland, Jerikó és Karthágó, Csuzima és Borogyino, Sztálingrád és Albuquerque, Pearl Harbor és Waterloo és
                           Monte Cassino és Trafalgar és… no, itt van, ez az átkozott, ez a nyomorult, tovább ment…

A lift hívógombja változatlanul piros, a lift, a felvillanó számok tanúsága szerint valóban fel-le rohant, de a hatodik emeletet kihagyja.

ILSE                   Ez nem csatatér volt. Ez temető…
FERNANDO   Az egész világ temető. Ha hinni lehet a tudósoknak, ma öt milliárd élő ember van a földön és kétszázmilliárd halott a földben. Minden jelenleg élőre
                           negyven halott jut. A Szahara homokjában és a modern nagyvárosok alatt embercsontok és embercsontok. Amikor lisztet őröl a molnár,
                           embercsontokat őröl bele. Amikor spenótot tép le a kertész, azt a vasat találja a zöld levelekben, ami egy másik ember vérében volt. Körforgás.
                           Anyagcsere. Élet, halál. Ennyi az egész. No végre, no végre, no végre!

A lift kellemes harangjelzést ad, megáll az emeleten és kitárul az ajtaja. Ettől a pillanattól kezdve a folyosórészlet elsötétül, csak a lift belseje látható. A liftben bepréselődve, egymáshoz szorulva rengeteg ember. Ezek nem élő színészek, hanem papírmasé, vagy viaszfigurák. Öregek, fiatalok, gyerekek, férfiak, nők. Valamennyien virágot vagy virágkoszorút szorongatnak. Többnek a kezében gyertya, vagy mécs van, de ezek nem égnek. Csak a LIFTESFIÚ, a PINCÉR, TAMÁS, OLGA és a FESTŐMŰVÉSZNŐ eleven színészek. FERNANDO a kitáruló lifthez indul.

LIFTESFIÚ       Nem lehet.
FERNANDO   Mit nem lehet?
LIFTESFIÚ       Beszállni. A lift megtelt. Tessék várni. Mindjárt visszajövök.
FERNANDO   (üvölt) Te pimasz! Háromnegyedórája várok már!
LIFTESFIÚ       Kérem, sajnálom. Hiába magyarázom. (Széttárja a karját, elállja az utat Fernando előtt.) El fogunk akadni. Le fog szakadni a lift. Ha egyszer nem
                        jöhetnek többen.
FERNANDO   Ne merészelj az utamban állni! Gyere, Ilse.
LIFTESFIÚ      Tessék végre megérteni. Visszajövök.
FERNANDO   Akkor menjen ki ez. (A PINCÉR nagy tálcán ételt visz. FERNANDO úgy meglöki, hogy majdnem leesik a tányérokkal, étellel teli tálca.) Micsoda
                         disznóság, hogy a személyzet foglalja el a liftet. Micsoda disznóság, hogy ekkora szállodában nincs egy tartalék lift, öt tartalék lift…
LIFTESFIÚ      Ha el tetszett volna állni az útból, már régen visszajöttem volna.
FERNANDO   Engem te ne taníts. (Újra a PINCÉR karját ragadja meg.) Kifelé, nem érti?
PINCÉR           Nekem mindegy. (Kilép a liftből. FERNANDO belép és magával rántja ILSÉ-t is.)

Most már a liftet csak belülről látjuk, a külső nyomógombok is eltűntek.

FERNANDO   Tizenkettedik emelet.
LIFTESFIÚ       Igenis, az étterem.

A hívótáblán jól látható, hogy a kilencedik és a tizedik emelet gombjai világítanak, most felvillan a tizenkettes szám is. Kis várakozás után látható, hogy a lift a nyolcadik emeletnél megáll. Ismét néhány másodperc eltelik.

LIFTESFIÚ   Érdekes. (Benyom egy gombot, de továbbra is azt jelzi a lift, hogy a nyolcadik emeleten vannak.) Nem megy tovább. Mondtam, hogy túl van terhelve.
                        (Újabb gomboka nyom meg.) Megpróbálom viszszavinni a hatodikra.
TAMÁS         Mi történt?
LIFTESFIÚ   Én megmondtam, kérem, hogy nem bírja el a túlsúlyt. Kérem, ez a lift tizenhat személyes, de én hiába szólok.
FERNANDO Ne siránkozzon! Nyomja be újra a kilencest.
LIFTESFIÚ    Nem mozdul.
OLGA         Én kiszállok itt, a nyolcadikon.
LIFTESFIÚ   Nem nyílik ki az ajtó.
FERNANDO   Mit idétlenkedik? Nyomja meg a vészcsengőt!

A LIFTESFIÚ megnyomja a vészcsengőt. Éles, vészt jósló sivítás hangzik fel, mindenki dermedten a csengőgomba néz, majd a hang váratlanul elhallgat és kialszik a villany.

ILSE                Mi történt?
TAMÁS        Talán rövidzárlat.
FERNANDO Még csak ez hiányzott!
LIFTESFIÚ   Én megmondtam, kérem, hogy túl vagyunk terhelve.
FERNANDO Nem fogná be végre a száját?
OLGA             Meddig tarthat egy ilyen rövidzárlat?
FESTŐNŐ      Nem lehet tudni.
LIFTESFIÚ   Attól függ, hogy az egész szállodában kialudt-e villany, vagy csak a liftben.
FERNANDO Gyerünk már, nekem ennem kell.
ILSE                Nem tudna valamit csinálni? Nincs másik vészjelző?
LIFTESFIÚ   Nincs, kérem

Valahol fellobban egy gyufa lángja.

FERNANDO   Ki gyújtott gyufát? Megőrültek? Elfogy az oxigén. Kinél van zseblámpa?

A LIFTESFIÚ és TAMÁS zseblámpát kattint fel. A fény időről-időre végigpásztázza az arcokat.

OLGA             Dörömböljünk, hogy észrevegyenek.
TAMÁS        Kérlek, Olga, nyugodj meg.
OLGA             Ki akarok menni innen.
TAMÁS          Ne félj, drágám. Mindjárt itt lesznek a szerelők, megcsinálják a liftet. Nem lehet semmi baj.
OLGA             (hisztériásan) Akkor is azt mondtad, hogy nem lehet semmi baj, te mindig azt mondod, hogy nincs semmi baj, azt mondtad, hogy csak dolgozni visznek,
                        hogy nem vihetnek ki magyar állampolgárokat az országból, hogy huszadik század, hogy nem fogják bántani a gyerekeket.
TAMÁS        Olga, drágám, nyugodj meg!
OLGA             (sikoltva) És nem jöttek vissza, a mama se jött vissza. Akkor is azt mondtad, hogy ne félj… engedjenek ki, engedjenek ki… Hóhérok!
HANGOK       (Ezek előre felvett magnóhangok. A HANGOK egy része kórus, monoton, ismétlődő szöveg, mintha vonat zakatolna, és ehhez a háttér zörejhez időnként
                        sípolás, szirénázás csapódik.)
       Isten-isten-isten-isten-isten-isten segíts… isten-isten…

(Ezt a háttér-kórust szakítják meg férfi, női, gyerekhangok, időnként egymásra mosódva.)
Mama!
Engedjenek ki!
Hol vagyunk?
Ez nem lift!
Engedjenek ki! (Vad dörömbölés.)
TAMÁS           Mindjárt itt lesznek a szerelők.
HANGOK        Egy hétig is eltarthat egy ilyen rövidzárlat!
                         Lehet, hogy nem is vette észre senki, hogy bennragadtunk!
                         Egy ilyen páncélliftet csak robbantással lehet felnyitni!
                         Ugyan, ne beszéljen! Lánghegesztővel is!
                         Megfulladunk!
                         Elfogy a levegő!
                         Elájulok. Engedjenek levegőt, elájult!
                         Mama!
FERNANDO   Ez szabotázs! Aki ezt a slampos munkát végezte, azt le kell csukatni. Mit lecsukatni? Lelőni, mint egy kutyát. Énnekem egy órakor ennem kell, én                                   cukorbeteg vagyok, én nem várhatok. Ez a taknyos liftesgyerek összejátszik… rúgd azt az ajtót, hallod, vagy leütlek!
                        (Felemeli az öklét és másik kezével vállonragadja a LIFTESFIÚ-t.)
ILSE                   Fernando, az istenért! Kérlek… drágám…
FERNANDO    Kihoz a sodromból. (Elengedi a fiút.)
HANGOK        Isten-isten-isten-isten… (A zakatolás közben lövés, sziréna, sikítás, kutyaugatás.)
                          Mama! Hová visznek?
                        Aludj, aludj csak. Majd megérkezünk.
FESTŐNŐ      (Egy felsodort vászontekercset kibont, láthatóvá válik egy kisfiú portréja.) Nem ismerik? Nem látta valaki? Emlékezetből festettem meg. Ilyen volt,
                        amikor elszakították tőlem. Tizenegy éves volt. Szőke. Gyönyörű. És szépen rajzolt.
HANGOK     Mama!
                          Tibi!
                          Apu!
                          Éva!
                    Jancsika! Jancsika!
                          Mama!
Rechts, links, rechts, links, links, links, rechts. Engedjétek el a gyerekeitek kezét! Engedjétek el!!! Rechts! Links!
FESTŐNŐ       Tizenegy éves volt és elvitték a gázba, de én nem akartam elhinni, hogy megölték. Nézzék, ilyen volt. Nem látták valahol? És én mindig vártam, hogy eg
                         transzporttal vissza fogják hozni, oda, mellém, és nagyon éhes lesz, és kell, hogy legyen valamim, amit oda tudok adni neki, valami ennivalóm… (Egyre
                         eszelősebben.) És attól kezdve mindig eldugtam valamit, egy darabka nyers krumplihéjat, egy darabka marharépát és mindennap vártam, de nem jött
                         soha, és én mindennap imádkoztam érte, de nem jött soha.
HANGOK       (Vonatzakatolást utánozva.) Soha-soha-soha-soha.
FESTŐNŐ       És azóta eltelt negyven év. De énnálam mindig van egy darab kenyér, mindig itt van nálam ebben a táskában, mert biztosan nagyon éhes szegényke, és
                         egyszer eljön.
HANGOK        Soha-soha-soha-soha…
FERNANDO   Én agyonütöm ezt a koszos liftesfiút. Én mindjárt agyonütlek téged is. Én feljelentem a szállodaigazgatóságot. Én feljelentem az utazási irodát. Én
                         mondtam, hogy ne utazzunk ide. Én azt akartam, hogy utazzunk a Bermudákra, vagy Afrikába, szafáriba, vagy Hawaiiba… én nem jövök Európába. Mit
                         keresek én Európában? Utálom Európát. (Újra felemeli az öklét, de ILSE megragadja.)
ILSE                 Fernando, nyugodj meg. Mindjárt jönnek a szerelők, mindjárt elindul a lift. (A zseblámpák fénye egyik döbbent arcról a másikra világít.) Kérem, nagyon
                         kérem, ne tessenek rá haragudni, olyan jó ember. És ez a cukortól van, kezd hipoglikémiás lenni. Kérem, asszonyom, ha magánál igazán van egy kis
                         kenyér, nagyon szépen kérem, adja oda neki azt a kenyeret.
FESTŐNŐ       Azt, sajnos, senkinek sem adhatom. Jön az öcsém… éhes lesz.
ILSE                 Mintha az öccse volna… adja oda… Összeesik, ha nem eszik időben.
FERNANDO   (Egyre merevebb arccal, szótlanul áll, szemmel láthatóan alig tudja már, hogy hol van; egy kissé előregörnyed.)
ILSE                 Nyomorult európai menekült voltam, beteg voltam és ő feleségül vett.
FESTŐNŐ       Mindig várom, jönni fog és nagyon éhes lesz.
ILSE                 Ötszáz munkásunk van az őserdőben. Ha valaki beteg a munkások közül, ő maga gyógyítja. Orvosságot hozat nekik repülőgépen Rióból. Ha valaki szül
                         segít neki. Az odvas fogakat puszta kézzel kihúzza…
OLGA            (felsikolt) Tudtam! Tudtam! Add ide! Add ide! (Kirángatja Tamás kezéből a zseblámpát, odaugrik FERNANDÓ-hoz, felrántja a férfi jobb kezén a zakó
                         és a csuklójára világít.) Tudtam! Mindjárt megismertem! A legelső pillanatban! Megvagy, te gyilkos! Megvagy, Ferdinand Reiner!
TAMÁS            (rémülten és elszörnyedve) Olga! Mi van veled? térj magadhoz!
OLGA               Ide nézzenek! Mindenki idenézzen! Erre az anyajegyre! Olyan, mint egy forradás. Mint egy vigyorgó halálfej! (ILSÉ-hez) Maga, maga is nézze meg!
TAMÁS          Kérlek, Olga!
FERNANDO   (tompán bámul)
ILSE                Mit akar tőle? Sohasem láthatta. A férjem…
OLGA               Puszta kézzel törte ki az állkapcsokból az aranyfogakat. Felcsúszott a katonazubbony ujja… látszott az anyajegy.
ILSE                  Sohasem volt Európában.
OLGA               Ő törte el a fivérem állkapcsát… dőlt a vér… weiter… weiter… weiter…
ILSE                  De hát, nem érti? Sohasem járt Európában! Az egész családja ott van eltemetve Brazíliában, Rióban, a családi kriptában…
OLGA               Megismerem.
TAMÁS            (csitítva) Ugyan, Olga, miket beszélsz? Negyven év után?
OLGA               Száz év után is, ezer év után is, ő volt… csak soványabb volt és rövidebbre volt nyírva a haja.
ILSE                  Hipoglikémiás rohama lesz, eszméletlen lesz, meg fog halni! Kérem, adja oda neki a kenyeret…
LIFTESFIÚ       Az anyám is cukorbeteg, de az mindig hord magánál cukrot, vagy kekszet.
ILSE                  Nekünk is van lenn a kocsiban. Ezért akartunk az étterembe menni.
LIFTESFIÚ       Minek dobta ki a pincért? Volt a tálcán elég ennivaló.
ILSE                  Nézzenek rá…
FERNANDO   (kendővel az arcát törölgeti, de nem szól)
FESTŐNŐ        De hát, én mit tehetek? Jön az öcsém, éhes lesz… egy kis krumplihéj, egy falat marharépa…
ILSE                  Gondolja azt, hogy az öccse van itt, hogy az öccse kéri. A férjem annyi embert megmentett… kérem, akinél van kenyér, vagy egy kis cukor…
HANGOK         Kenyeret… kenyeret!
                        Vizet!
                          Éhen halunk!
                        Szomjan halunk!
                        Egy kis kenyeret!
                        Mama!
                          Éhes vagyok. Éhes vagyok.
OLGA               (keményen szembenéz FERNANDÓ-val, szinte tagolva mondja) A kutyáját Herbertnek hívták.

FERNANDO,    aki eddig tompán bámult és egyre görnyedtebben állt, most váratlanul kiegyenesedik és földöntúli rémülettel bámul OLGÁ-ra. Ettől kezdve ők ketten le
                           nem veszik egymásról a tekintetüket.

OLGA                Herbert.
ILSE                   Könyörgök… adja oda neki… meghal… ő nem volt, ő soha… téved, egész biztosan téved. (Most már maga is gyanakvó-rémülettel.) Fernando, szólj
                           már, mondd meg neki, hogy összecserél valakivel… Fernando, nézz rám! Ugye, te sosem voltál Európában? Fernando, esküdj meg, könyörgök…
                           (fokozódik a rémülete) ugye, te soha… te nem lehettél Európában.
OLGA                Minek esküdni? Hamisan fog esküdni. A bal kezével felrántotta az állkapcsot, a jobb kezével törte.
HANGOK          (vérfagyasztó kiáltások)
                           Weiter, weiter…
OLGA                 Egy kupacban gyerekszemüvegek, egy kupacban játékmackók, egy kupacban gyerek hajfürtök, szőke, barna, szőke, barna, egy kupacban véres
                            aranyfogak… Herbertnek hívták a kutyát.

A FESTŐMŰVÉSZNŐ turistazsákjából kiszed egy csomagot. A csomag összekötözött asztalkendőben van.

OLGA                (FERNANDÓ-ról most a FESTŐMŰVÉSZNŐ-re néz és rákiabál) Mit csinál? Nem szégyelli magát? Kenyeret akar adni egy gyilkosnak?
FESTŐNŐ         Jön az öcsém, éhes, nagyon éhes. Nincs más. Ez a mama szalvétája. A mama stafírungjából maradt. Tudtam, hogy hazajön az öcsém, neki tartogattam.
                           (A kenyeret gondosan kihámozza a szalvétából és előrenyújtja. A férfi előrehajol és mind a két kezével megragadja a kenyeret, szinte fuldokolva tömi
                           magát.)
ILSE                   Fernando, esküdj meg!
FESTŐNŐ         Tudtam, hogy eljössz, tudtam, hogy éhes leszel. Hogy megváltozott…
OLGA                Szégyellje magát, hiszen ez gyilkos…
ILSE                   Ugye, nem voltál Európában?

Mind a három nő sírni kezd. FERNANDO nem válaszol és nem néz senkire, mohón falja a kenyeret. Két pillanat múlva világosság támad a liftben. A vészcsengő sivít, a LIFTESFIÚ egy mozdulattal kikapcsolja. A liftben pedig a váltakozva felvillanó számok jelzik, hogy elindult, most a tizedik emeletnél van, a tizenegyediknél, majd kivilágosodik a „12. emelet, Restaurant” tábla.

LIFTESFIÚ        Tizenkettedik emelet, étterem, parancsoljanak.

Kellemes harangjáték hallatszik, a lift megáll, az ajtaja kinyílik.

FERNANDO   (a maradék kenyeret jól láthatóan a földhöz vágja, megragadja ILSE vállát, és az asszonyt magával rángatva kicsörtet a liftből) Los, los, gyerünk már!

OLGA és a FESTŐMŰVÉSZNŐ még mindig kezükbe temetett arccal állnak

HANGOK   Szabadíts meg a gonosztól… szabadíts meg… szabadíts meg…

ABLAK

Francia nyelvű marokkói író, költő, aki 1944-ben Fezben született. Foglalkozik a Franciaországba bevándorolt magrebiek pszichés problémáival (Párizsban szociálpszichológiát tanult), általában az elnyomott, megalázott emberek sorsával, de az 1991-es Öböl-háború szénné égett holttestei és az olaszországi szervezett bűnözés is írásra késztetik. A francia nyelvű magrebi irodalom egyik legtermékenyebb, legnagyobb hatású szerzője.

TAHAR BEN JELLOUN

Véres föld emlékezete

Föld a tested
rajta eső keveri hajnalfénnyel a szótagokat
törékeny föld
a nosztalgia durva ráncában
láz
és a fák dala
szántja-szabdalja
ősz-írta levél a tested
sóhajtó szél olvasta
tükör hallgatta – mi néked gyermeket ad
s szemed végigjár e vidéken hol kél a nevetés –
e vidék mely magunkra hagyott
egyetlen forrással – az olajfát öntözi –
s kis jázminnal a holtaknak
álmaimban moha borítja kezed
mi most az árnyak- és színek járta
égboltot még feljebb tolja
hisz oly idegen számodra
a fátyolos Hold
mint az éj – nyitott szemem megszállottja
újra látom arcod az esőben
még egy pillanat és eltűnik sírjában a vidék
elmosódik arcod –
fehér krétarajz
egy iskola hamvaiban
törékeny arcod porrá lett a porban
szólni kíván szád
s hagyja hadd nyíljék a nap
homlokod fa rágta
eltűnik e téli rabságban szenvedő időben
homlokod zavart emlékként
rejtik nyár gyümölcsei
mezítelen vállad
csak a bukó horizont sejti
feledés dagálya
hangod
alászáll az éjben
felébreszti a kövek-törte hajlott testeket
hangod
felrázza a kora előtt meghalt fát
korunk kacag benne
s bolyongásra ítéltetett földünk
vissza-visszatér egy kép:
kitört az idő
egy egész nép elűzetett
gürcölik még megmaradt tárgyaikat
s reménytelenségüket
óriás tükör lomb-font keretben
megy-megy a tenger felé – varázslók búvóhelye felé
könnyeiket elmosta az alig-nyílt hajnal
sors fosztotta testekre
csupasz föld-nyoszolyára
milliónyi fény-repeszként
hullt ím a halál

Déli faluban
öregember – kávét szolgál föl
arcán évszázadok
s valami csodába vetett hit
ráncai
a tenger felől
gyöngyház-hajón jönnek a madarak s
hozzák a hírt visszatérnek a jegyesek
kik eltévedtek a sírok között
kiket halálra sújtott
az élő-eleven repkénybe burkolózott
város villámcsapása
kezed bársonyfüggönyt húzott
a romba dőlt életre
s a csönd-szegélyes kőre
a tűzvész-emlékezet, mi halálként
szóródott szét a havon
előbukkan ott hol fölszökken a forrás

falu – északon
aggastyán gyümölcsöt árul
görögdinnyét szőlőt
ujjain mérleget egyensúlyoz
nehéz a kő – a súly
egy márványdarab a városban járt ott lelte
lánykák megállnak
néznek az égre
az égen arra a vándormadárra – valaki
meglőtte
úszik ott fönn a fellegek között
teste odaszegezve az okkersárga porba
az öregember rózsafüzért morzsolgat
a csillagok egyenként
a csönd-küszöbre hullanak
a sebzett földön
s a városfalra festett test előtt
romokról és nyugalomról beszélnek
a selyem-puha égben
álmaid most burkot borítottak magukra
oly hiú e magasság a madárnak
vastag és széles az üveg
csillag s ember között
holt fű élő fényben
síkságokra-száműzött tengerész
haragjától szikrázó nap visszfénye

anya –
gyászban
kicsi ott ül küszöbén a háznak
kezeit keresztbe kulcsolja mellén
s várja mikor csöndül a visszatérés órája –
fia az még most sem tért haza
a vér-áztatta földre emlékezik
a csapás kitartó mint a grimasz
a férfiakon nem volt ruha
napok óta minden már csak homok és sár
leplük egyetlen szerelmük
kifakult kék színük
s alig lebben a láng
mi történelmet csinál
alig hallottad
ott messze
a bukást
alacsony ház
vályogból s kenyérből áll
nád a tető kopott a gyékény
pimasz-derűs
az alkonyi fény
egy kéz
levágott
mozdulatlan
kéz menedékében
a kettétört szóban
s e néhány nevetséges tárgy
teáskanna
poharak
tálca szürke földből
s tartóban méz
szalmazsák hogy alhass s álmodhass
darab madzag a bőröndön
alig-észrevehető az idő
úgy múlik a száraz kukoricaleveleken

anya –
gyászban
most feláll elmegy
de holnap visszajön
s vár
megint
hogy belehal
a fecske kibukkan a füstből
s szinte szárnya súrolja
végigsöpör a temető fölött
különös fény
a fagyos takaró alatt
megbúvó hatalmas mezőn
az erdő
magányában
lefeküdt a nosztalgia mocsarában

KUN TIBOR FORDÍTÁSA

KOSZORÚ

Aimé Césaire (1913 – 2008) martinique-i születésű költő, drámaíró és politikus, a fekete-afrikai, sőt az egész harmadik világbeli irodalom – és politikai élet – egyik meghatározó vezéregyénisége. Valószínűleg Césaire tolla alatt született meg a „négritude” szó, mely a hasonló nevű, a feketék felszabadításáért zászlót bontó mozgalomnak, szellemi-irodalmi irányzatnak is a neve lett, s melynek ő, Senghor és Damas mindmáig a legkiemelkedőbb képviselői. Művészetére a szürrealizmus volt legnagyobb hatással. Verseiben, drámáiban, politikai írásaiban keményen támadta az európai gyarmatosítást, kiállt a harmadik világ országainak, népeinek függetlensége, a dekolonizáció mellett, reálisan ábrázolta az egyébként haladó politikai eseményeket kísérő negatív politikai, emberi jelenségeket. 1968-ban életművéért megkapta a Nemzetközi Viareggio-Versilia–díjat. Itt közölt drámarészletének főhőse a magát I. Kristóf néven Haiti királyává kikiáltó Henri Cristophe (1767-1820), aki fontos szereplője Alejo Carpentier Evilági királyság című regényének is.

AIMÉ CÉSAIRE

Kristóf király tragédiája

(Részlet)

Az államfővé avanzsált volt szakács, Kristóf, visszautasítja kinevezését a haiti elnöki címre, mivel úgy érzi, nem elég számára az a hatalom, amellyel a Szenátus felruházná, ezért saját királyságot akar létrehozni – a francia királyi udvarok mintájára. Alattvalóit nevetséges nevekre kereszteli, uralkodása pedig egyre diktatórikusabbá válik. Azon igyekezetében, hogy a rabszolgaságból szabadult népét fölemelje, embertelen munkákba hajszolja, így pl. egy citadella építésébe fog, aminek a feketék erejét, kitartását, győzelmét kellene szimbolizálnia. A munkálatokra a királyi udvart is kivezényli, pihenést, lazítást nem engedélyez, nem tűr el. A nép nem bírja az esztelen hajszát: Kristófot először asszonya, később barátai is figyelmeztetik erre; ő azonban mindenkit megaláz, megalázza környezetét, az egyházat. Végül is eléri mániává fajult célját: a Citadella felépült. Hiába azonban a győzelme, lázadások törnek ki az országban, katonái, tábornokai elhagyják. Egy utolsó nagy beszédben még megpróbál katonáihoz szólni: ereje azonban elhagyja, elájul. Majd Afrikához, az afrikai hagyományos vallásokhoz fohászkodik, de haszontalanul: menthetetlenül egyedül marad, s főbe lövi magát. Csak a hegyek ormán magasodó Citadella idézi emlékét, s várja az ellenséget – amely azonban sohasem jött, hogy a szigetét megtámadja…

    PRÉZEAU    Felség, egy üzenet. Levél Londonból, Sir Alexis Popham hozta.
    KRISTÓF    Nemes barátom, Wilberforce! Jókívánságait fejezi ki megkoronáztatásom évfordulóján… Hm!… Azt írja, felvétetett több tudományos társaságba, valamint az Angol Bibliai Társaságba. (Nevetnek). No, érsek uram? Ebből csak nem lehet baj? Dehát Wilberforce semmi újat nem mond, és nincs egyedül okoskodásával. „Egy fát nem lehet kitalálni, a fát elültetik! Nem tépik le a gyümölcsöt, hanem hagyják, hadd érjen. Egy nemzetet nem kreálunk, az lassan érik, esztendőről esztendőre, évgyűrűről évgyűrűre.” Jópofa! Legyek óvatos! Azt mondja, hintsem el a civilizáció magvait! Igen. De a mennydörgős mennykőt, ezek a magvak ugyancsak lassan hajtanak ki! Hagyjunk időt az időnek!…
    De nincs időnk a várakozásra, amikor pont az idő az, ami fojtogat bennünket! Micsoda ötlet, a Napra, az esőre, az évszakokra bízni magunkat, amikor egy nép sorsa forog kockán!
    ASSZONY    Kristóf!
        Én csak egy szegény asszony vagyok,
        felszolgáló voltam
        – én, a királyné! – a Korona Fogadóban.
        De koronával a fejemen sem leszek más,
        mint az az egyszerű asszony,
        az a jólnevelt néger asszony,
        aki azt mondja a férjének:
        vigyázz!
        Kristóf, ha egy kunyhó tetejét
        egy másik kunyhóra akarjuk tenni,
        vagy beleesik, vagy túl nagy lesz rá!
        Kristóf, ne kívánj túl sokat se az emberektől,
        se magadtól!
        És még anya is vagyok,
        és amikor látom, hogyan
        ragad magával tüzes szíved paripája,
        érzem, a szívem megáll dobogni,
        és így szólok magamhoz:
        nehogy egyszer, egy napon, a gyermekek
                          szerencsétlenségével mérjék,
        apjuk mily telhetetlen volt!
        Kristóf! Gondolj a gyermekeinkre!
        Úristen! Mi lesz ennek a vége!
    KRISTÓF     Túl sokat kérek az emberektől?! De nem eleget a négerektől, Asszonyom! Ha van valami, ami ugyanúgy idegesít, mint rabszolgatartóink fecsegése, az az, amit filantroposzaink – valószínűleg a legjobb indulattal – hirdetnek, miszerint minden ember – ember, és nincsenek sem Fehérek, sem Feketék. Könynyű így gondolkodni, kívül a világ folyásán, Asszonyom! Minden embernek ugyanolyan jogai vannak? Aláírom: De ebben a közös sorsvállalásban vannak, akiknek több kötelesség jut, mint másoknak. S itt az egyenlőtlenség! A figyelmeztető egyenlőtlenség, értik? Kivel tudják azt elhitetni, hogy minden ember - mondom, minden ember, akinek nincs semmilyen kiváltsága vagy különösebb mentessége! – megtapasztalta a deportálást, a rabszolga-kereskedelmet, a rabszolgaságot, a kollektív állati sorsot, a teljes megaláztatottságot, a durva sértést, azt, hogy mindnyájukat arcon, testük minden porcikáján végig köpdösték! Egyedül csak mi, Asszonyom, hall engem, csak mi, a négerek! A szakadék mélyén, a gödör legeslegmélyén, úgy érzem, ott vagyunk most, onnan áhítozunk a levegőre, a fényre, a napsugárra! És ha innen ki akarunk mászni, szilárdan meg kell vetnünk a lábunkat, megfeszíteni izmainkat, összeszorítani fogunkat, s a fejünknek, igen, a fejünknek szélesnek és hidegnek kell maradnia! Hát ezért kell többet kérni a négerektől, mint bárki mástól: több hitet, több lelkesedést; egy lépés, még egy, s még egy – és nem szabad visszakozni! Soha nem látott fölemelkedésről beszélek, Uraim, s jaj annak, akinek megroggyan a lába!
ASSZONY    Király!
        Kristóf, tudod, göndör fejecskémben milyennek képzelek egy
                                                                                          királyt?
        Nos, a tüzes-Nap-szárította szavanna közepén mombinfa,
        melynek dús-vad lombozata alatt húzódik meg az árnyékra
                                                                        szomjúhozó nyáj.
      De te? Te?
        Néha azt kérdem magamban,
        így, hogy mindent el akarsz intézni,
        mindent meg akarsz regulázni,
        nem egy nagy fügefa vagy-e,
        ami a környezetében uralma alá hajtja
        a növényzetet, és –
        megfojtja?
    KRISTÓF    Ezt a fát úgy hívják: „átkozott fügefa.”
    Asszonyom, gondoljon csak bele!
    (Felpattan)
    Tessék! Figyeljék csak! Valahol az éjszakában dobog a tam-tam… Valahol az éjszakában népem táncol… És ez minden nap így megy… Minden este… A párducmacska itt oson, a bokrok között, a csavargó az ajtónk előtt ólálkodik, az embervadász lesben áll a puskájával, hálójával és szájkosarával; már a csapdát is fölállították, gyilkos üldözőink a sarkunkban vannak, és a népem csak táncol!
(Könyörögve)
        De hát
        ki mutatja meg nekem,
        mivel lehet ezt a népet munkára
        fogni,
        hogyan lehet megnevelni, vagy ha
        nem is megnevelni, de tartást adni neki?
        Mivel, ami más, mint pap-szónokolta litánia, versbe-öntött
                                                                             dicshimnusz,
        élősködő értelmetlen dumája, női elővigyázatosság?
    Apropó, Prézeau, küldje be Martial Besse-t!
    És ti, lusta, disznó banda, mire vártok, miért nem mentek ti is táncolni? Tűnjetek a fenébe! Mondom, tűnjetek a fenébe! Nem kellenek se nők, se papok, se kurtizánok!... Nem halljátok?! Az istenit neki, tűnjetek már el a francba! Én, a király, egyedül fogok virrasztani!
    [...]
    KRISTÓF Pontosan ez az! Ennek a népnek el kell érnie, akarnia kell valami lehetetlent, éreznie kell a siker ízét! Valamit, a Sors, a Történelem, a Természet ellen! Óh, csupasz kezünk szokatlan merénylete! Sebzett kezünk esztelen kihívása! Erre a hegycsúcsra egy ritka sarkkövet, egy szilárd alapzatot, minden próbát kiálló sziklatömböt! Ostromoljuk meg az eget, vagy építsünk pihenőhelyet a Napnak, mit tudom én!… valami első feladatot feltámadásunk hajnalán! Nézze csak, Besse! Képzeljen el ezen a közönségesnek egyáltalán nem mondható lapos tetőn egy citadellát! Arccal a mágnes-vonzású észak felé tekint, százharminc láb magas, falai húsz láb vastagok, mészből és bagasz-hamuból, mészből és bikavérből! Nem palotát! Nem is várkastélyt, hogy védje, amim van! Egy citadellára gondolok, egy egész nép szabadságára, amit egy egész nép épít föl – férfiak és nők, gyermekek és öregek – egy egész nép számára! Nézze, feje a fellegekben, lába a mélyben, szájai tengerek messzeségébe okádják a kartácsot, le, egészen a völgy legaljáig; egész város, erődítmény, hatalmas, kőből épült páncéloshajó… Bevehetetlen, Besse, bevehetetlen!… Igen, mérnök úr, minden népnek a maga emlékművét! Ennek a népnek, melyet térdre akartak kényszeríteni, olyan emlékmű kell, ami talpra állítja! Ott van, ni! Már ott emelkedik! Ott, az őrtorony!
    (Hallucinál)
    Nézze! Nézze csak! Él! Kürtszava hasítja a ködöt! Ragyog az éjszakában! Most vége a néger-kereskedőknek! Rettenetes vágta! Barátaim, a fanyar só, mit megittunk, a homok fekete bora, én, mi, kiket feldöntött a hatalmas hullám, láttam a rejtélyes, vérző és tajtékzó orrlikú orrtőkét, amint a szégyen hullámait hasítja.
    Ó, népem, néger népem,
    üdvözöld a jövő tengerárjának illatát!

    A kivilágított Citadella víziója megjelenik a kettős hegylánc gerincén.

    KUN TIBOR FORDÍTÁSA

LACZKÓ ANDRÁS

Kor és tor?

Szabó Bogár Imre „Globális kor, tor” című verséről

Ha figyelmesen olvassuk a verset, észrevehető, hogy Szabó Bogár Imre mennyire értően alkalmazza itt a nyelvi eszközöket. Nyilván nem véletlenül. Maga mondta egy kérdésre válaszul, hogy a literatúrában: „… maga a magyar nyelv volt a mesterem, persze az irodalmi művek által. Szerettem és szeretem a szépen kidolgozott formákat, a dallamos, zenélő, a hangok muzsikája vagy keménysége, a sorok ritmusa vagy éppen ritmustalansága miatt is ható irodalmi alkotásokat.” A költő jártas a hangstilisztikában, hiszen a címre tekintve azt látjuk, hogy négy mély magánhangzóval szemben mindössze egyetlen magas képezne ellensúlyt. Ennek így kellett lennie, mert globalitásra törekvő (azt erőltető) időnket komornak, vigasztalannak látja. A stilisztikai eszközök közül kiválóan alkalmazza a fonémák jelentésmegváltoztató funkcióját:

    kor – tor
    köhögve – röhögve.

    Ne feledkezzünk meg az ismétlésekről sem. Két olyan szó van, amely háromszor fordul elő a Globális kor, torban: a ha és a globális. A ha szónak legalább nyolcféle jelentése van, de itt csak kettőre kell figyelemmel lennünk: a kötőszó, ami feltétel elhárításához köti a cselekvést; időhatározói utalószó, ami a címnek megfelelően a cselekedetek idejét sugallja (ez esetben helyettesíthető például az amikorral). Bármelyik mondatban olvassuk a kötő- vagy utalószót, az amikorral helyettesíthető, hiszen Szabó Bogár a korról, jelenkorunkról írt. Szorosan kapcsolódik ehhez a globális kifejezés, jelenidőnkre gyakran használt szó (mint globális védekezés a légszennyezés ellen, globális fölmelegedés). Nem ötletszerűen írtam le a példákat, hiszen az ellentét ott van a költő soraiban is:

    Köhögve,
    röhögve néz rád a Globális Világ-OK,
    kamerás sok szeme villog
                                        veled szemben.

    Aztán, korunk embere már csak azzal törődik, hogy: „fűthesse őt is a globális melegség”. A média egyszer a globalitás szemléletének átvételét szorgalmazza, máskor a széljárás változásával a regionalitást töltené az emberek fejébe. A kettő között hiányt, űrt látott a költő, ami hat mindenkire, s egész életünket – kíméletet nem ismerve – megnyomorítja. A szerző szándéka, célja, hogy ne ez vagy az a nézet váljon meghatározóvá, hanem az egész elfogadása kerüljön előtérbe. Szólt már erről Kettő az egybe című költeményében:

    Hiányt hiányra hányva, hiába!
    Nem áll össze a teljes, az egész.
    Akkor
    változik egyszer a világ, ha
    majd a kettő az egybe belefér.

    Az olvasói figyelmet nem kerülheti el, hogy az idézett szakaszban van figura etymologica és alliteráció, de fontosabb ennél, hogy a globális kifejezést a világ szó helyettesíti (ami ott van a vizsgált versben is, nem elhanyagolható, hogy ez mindenki számára közérthetőbb).
    Harmadik lehetőséget is talált Szabó Bogár a címben jelzett fogalom elkerülésére: a mindenség. Ez ugyan tágabb tartalmú, de így is lehetőséget kínált a kor emberének – szerinte – egyik nagy gondjával való szembesülésre: hogy egyre távolodik a valóságtól és inkább a virtuális valóságot fogadja el. (Gondoljunk csak a Valóság Shaw-nak hirdetett és kamerákkal közvetített műsorra! Ha az a valóság, akkor én miben élek? – kérdezték sokan.) Lehetetlen volt, hogy a világra nyitott (érzékeny) lírikusnak ez ne tűnjön föl. Erről így nyilatkozott: az egyébként is hiányos életünket sokan – vezetők vagy magukat annak képzelők - átlátható hazugságokkal édesítik, de még így is, a demokrácia szóval nyakon öntve sem fogyasztható, öklendezik tőle az ember; a tapintható valóságtól elzárják, s kínálják helyette a virtuális világot (nem szó szerint idéztem). A kor tehát tort ül a valóság átélése és ismerete fölött. Ez a szemléletmód már megjelent A mindenség vérzik című versében. Olvassuk csak:

    A mindenség vérzik
                                  át az életen
    is,
    mikor a valóság behorpad,
    fölhasad.

    Ha a „mindenség vérzik”, attól az egyén (és közösség) nem tekinthet el (nyilván ennek kifejezése érdekében váltogatja versmondataiban az egyes és a többes számot). Mindenki része a behorpadt valóságnak. Szabó Bogár Imre lírai termése bizonyság arra, hogy az emberi élet a kezdetektől – szinte eleve elrendelten – nem lehetett tökéletes. Napjainkban sem az. De, hogy erre képernyővel, rádióval, újsággal, internettel még „rá is tesznek” – ez nem tetszik neki, olyanynyira nem, hogy verset kellett írnia a jelenségről. Főként azért, mert – ugyan látja, szélmalom-harcot kezdett, hiszen az „illetékesek” nem vesznek erről tudomást – a valóság vonzása viszont mindennél lényegesebb számára. Pedig az elme – miként a vizsgált versben lejegyezte: „Meg se lepődik, hogy büdös az, ami van, / s vinnyog a lélek, a valóság szerelme”. Ami igazán tragikus Szabó Bogár számára: hogy az emberek jelentős része úgy tesz, mintha nem venné észre: az igazi helyett csak virtuális valóságot kap, szép új világ köntösébe burkolva.
    Szerinte ennek a terméke, hogy a valódi helyett hamisított ételízesítővel próbálják elárasztani a fogyasztókat. A kamerás sok szem fölvette (láthattuk a képernyőn!), hogy tisztítatlan betonkeverőben készítették elő és rozsdás konzervdobozzal adagolták. „Természetesen” nem hiányozhatott az egér- és a macskapiszok. S persze hamisított zacskókba töltötték… Szép új világ?
    A Globális kor, tor megírásához hasonló élmény adott inspirációt a költőnek. A verset rádióhír nyomán írta. A riporterek szerint a szenzáció az volt, hogy a fogyasztókat védők megszálltak egy kereskedőházat (a megnevezés is a „szép új világ” része, hiszen az így nevezett üzlet néha alig nagyobb egy boltnál), s vizsgálat közben kiderült, hogy egy doboz tasakos teában – az őrölt fűvel együtt valódi egér- és macskapiszkot – köznyelvi megnevezés szerint – szart találtak. A „hírt” többször elmondták a rádióban. S aki hallotta, még mosolyra is derülhetett. A bemondó alig tudta visszafojtani kuncogását. Ezután kezdett gondolkodni Szabó Bogár: meghallgattuk és annak rendje-módja szerint tudomásul vettük, hogy ez így „rendben” van. Ez van. Teafűvel kevert egér- és macskapiszokkal teázunk.
    Az utóbb említett tevékenység, a teázás, Angliában – mondhatni – szent és sérthetetlen dolog. (Nem tudunk arról, hogy hasonló eset ott előfordult volna.) Reggel – írta a költő egy kérdésre válaszolva – dögkútból származó húsból (sokan „szakosodtak” ennek földolgozására) készített párizsit fogyaszthatunk, és arra ihatjuk a fent említett tasakból főzött teát. Ami igazából nem tea, de a fogyasztó erről nem tud, teaként issza, annak nevezi. A logikai sor következő lépéseként jön a felismerés; a „szép új világ” lényege nem az, ami valójában kellene, hogy legyen. Minden dolog, jelenség az, aminek látszik! A tények a valóság elemei nem fontosak, nem is kellenek. Egyszerűbb elhitetni az emberekkel a látszatot. Jól van ez így? – kérdezi a versében Szabó Bogár:

    Ha
         tasakos teádban macskaszart találtok,
    mernéd-e mondani,
                                 jól van így ez, rendben?

    A kérdés sugallata nyilvánvalóan az, hogy ez nem elfogadható, tiltakozni kellene. Nem véletlen a feltételes mód, mert lelkünkre rátelepedett a kor, a globális kor; amit az óceánon túl tesznek, az jó, át kell venni. Mert jólétet, boldogulást, boldogságot ígér. Viszont Szabó Bogár határozottan úgy véli; nem ez jellemzi korunkat:

    Nem a boldogság kora ez,
    hanem az élvezeté,
    a habzó gyönyöröké.
             (Nem a boldogság kora)

    Nézetre – a Globális kor, tor második jelentésrétegéből kiderül – a globalizációs törekvés nem egyéb, mint a világ nivellálása a bankok által. Jelenleg talán ennek aligha van alternatívája, de ez még nem teszi jobbá, elfogadhatóbbá. Hazai formája nem egyéb, mint a pénzzel (sok-sok pénzzel) rendelkezők kíméletlen térhódítása. S ehhez a média nemcsak leplezetlen támogatást nyújt, hanem még agymosást is megkísérel. Nagy gond az, hogy az ország lakosságának többsége ezt minden gondolkodás, tiltakozás nélkül beveszi. Helytálló megfigyelése Szabó Bogárnak, hogy az alkalmazottak (munkavállalók) többsége csak arról beszélget munkavégzés előtt, alatt, után, amit lát vagy hall a média adagolásaiból. Mit látunk és hallunk? – kérdezi a háttérben a költő. Többnyire a már említett jólétet, boldogulást, előrejutást. A Globális kor, tor írója ezzel nem érthet egyet:

    Pávázik persze a
    szemenszedett jólét,
                                  globális tor, kába
    őgyelgés,
    temérdek önérdek, önfalás meg restség,
    alámerülés az
    „olyan, mintha volna”- élvezet
                                                     poklába.


    Ha ezek után a költemény műfaját nézzük, akkor „alkalmatosságra” írott mű. (Csokonai szava). De azt gyorsan fel kell ismerni, hogy csak az inspiráció kapcsolódik alkalomhoz; a textus már korunk, jelenünk meghatározó jelenségeivel néz szembe. Gondolatilag mutat példát, ad indító motívumot minden olvasónak. A műfaj így érzelmektől sem mentes gondolati költemény. Nemcsak a kor-tor összefüggéseire reagál, hanem időbeli ívével a jövőre is, a „mi következik?”- kérdésre is feleletet talál:

    Eltelnek a tévés, szinte szexis esték,
    s kavarhat teádban a
                                   génkezelt pók lába.

    Hogyha alaposan olvassuk el a kezdő és a záró sorokat, akár keretes versnek is nevezhetnénk a Globális kor, tort. A teázás előkelő, finom, úri szokása fogja keretbe a szöveget. De nem a formai elemek a lényegesek, hanem annak a gondolati veszélynek a jelzése, hogy az emberek többsége úgy vélekedik, ahogyan a hatalom birtokosai akarják (erre mondja a köznyelv: megvezetik a népet). S ami már-már tragikus, hogy önként gondolják, amit gondolniuk kell.
    Szabó Bogár Imre abból indult el, hogy ennek nem föltétlenül kellene így lennie. Versével nemcsak tiltakozott, irányt mutatott, hanem felhívott a jelenség megváltoztatására is. Értelmezhető, követhető lírai eszközökkel rávilágítva a kor és tor összefüggésére.