Ezredvég

Már egy fél órája így ültek. Máskor, ha megjött a munkából, anyja komótosan megterített, aztán tálalt. Valahogy így rögzült a furcsa szokás, hogy hatkor – ugyancsak kora est volt még olyankor – asztalhoz ültek. Kellett ez a mindennapos szertartás, mert odabenn kapkodva, kutyafuttában ebédelt, amióta az anyagbeszerzésre került. Az otthon nyugalma, a konyha melege, ez volt az igazi. Kanalazták a levest, és közben elmesélt ezt-azt a benti dolgokról.
    Most azonban csend volt. Az anya ölbeejtett kézzel nézett maga elé. Aztán nagy nehezen rászánta magát és megszólalt. – Megvolt?
    – Meg.
    – És mondtak valamit?
    – Azt, amit eddig is, hapacsoltak. Mit lehet ezen még tovább ragozni?
    – Hát, hogy mi lesz ezután?
    – Mi lenne? Utcára kerülünk és kész. Jön az új technika. Ne faggasson, muter. Inkább együnk.
    Az anya sóhajtott egyet, és vette le a lábast a takarékról. – Paprikás krumplit csináltam, baj?
    – Már mér lenne baj? Tudja, hogy szeretem.
    – Megérdemeltél volna mást. A mai napra való tekintettel.
    – Ugyan, muter. A maga paprikás krumplijánál különlegesebb kaja nincs is. Mara, amíg a feleségem volt, képtelen volt egy rendes paprikás krumplit összehozni. Összefőtt a krumplija, olyan volt mint a pempő, ráadásul még száraz és zsírtalan is. Hogy hogy volt képes így elszúrni? A maga krumplija pedig, boldogan úszkál a kolbászos, pörköltös szaftban. Na, nézzük, így van-e? Ez az. Még hogy a mai napra való tekintettel…
    – Azért jó lett volna, ha valaki gondolt volna rád. Nincs igazam?
    – És akkor mi van? Ha igaza van. Minket úgy hagytak a rakás trutymóban, hogy öröm volt nézni. A főnökök leléceltek, a táskányi bánatpénzzel, mi meg maradtunk ebek harmincadjára. Éljen az új technika. Amihez mi nem kellünk.
    – De valahová csak elirányítanak?!
    – Hát persze, az meglesz. Mehetünk mindannyian kukutyinba zabot hegyezni. Ideadják azt a kis végkielégítést, aztán jóccakát. Végkielégítés… Röhögnöm kell. Húsz éves korom óta gürcöltem.
    – Mit mondanak a többiek?
    – Hanyadszor mondjam el? A gyárat kilóra megvette két pasas, mindenkit szélnek eresztettek, a gépeket meg eladták. A Duna Lakat kifújt, kilencvenkét év után beadta a kulcsot. Minden megszűnt. És köszönöm a vacsorát.
    Felállt és bement a szobába. Bekapcsolta a tévét. Andalító zenére fiatal lányok körtáncát mutatták: egy doboz körül keringtek. A dobozban valamilyen vegyszer volt, annak a dicséretét zengték. Aztán váltott a kép. Ezoterikus zene, üdítős palackok úsznak valamerre, szisszennek a poharakban a szénsavas bugyborékok, húrokon cikkannak tova. Tengerpart, lágy föveny, izmos, barna, mindkét nembeli karcsú testek, alig-kendőcskékben gyöngyöző bőrpanoráma. És boldogság… minden mennyiségben: mindenki mosolyog, mindenki gazdag, mindenki fiatal, mindenki szép és mindenki ráér.
    Átment egy másik csatornára. Itt ugyan németül beszéltek, de a kép hasonló volt. Csak itt nem egy dobozt táncoltak körül, hanem egy tábla csokoládét. Aztán gyerekek jöttek, vidáman daloltak és még vidámabban pancsoltak egy kádnyi csokoládés tejszínhabban.
    Egy darabig még kapcsolgatott, aztán elzárta a készüléket. Megnézte a vekkert. Ilyenkor szokott lefeküdni. Jelezte a szeme is, húzta lefelé a szemhéját a fáradtság.
    Hiába, a szokás hatalma. Mert már fél ötkor talpon volt. Szeretett komótosan készülődni. Különösen, a borotválkozás rituáléjához ragaszkodott.
    Minden áldott reggel ott sorakozott a kelléktár a fürdőszobai tükör polcán, balról jobbra, a használat sorrendjében. Legszélén az ecset, aztán a borotvakrém – csakis a zöld felirattal –, majd a zsilett készülék. Ezek mellett a kétféle timsó, az egyik a vérelállító rudacska. És természetesen a mosdókesztyű. Ez utóbbival kezdődött a szertartás. Ja, a sor végén ott volt az arcvíz. El nem tudta képzelni, hogy egy napot kihagyjon. Soha senki nem látta őt borostásan. Sőt. Amikor még Marával együtt voltak és nagy néha elmentek este valahová, amíg az asszony piperézte magát, ő újra megborotválkozott. És mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal. Szinte magától mozdult a keze. Először is a nedves mosdókesztyűvel végig törölte az arcát, aztán vizet engedett az ecsetre. (Mindig hideg vizet, a villanybojler vizét nem pazarolta ilyesmire.) Majd egy kicsit lerázta a vizet az ecsetről, mert az a jó, ha kevés vízzel dolgozik. Rányomta az ecsetre hosszában a borotvakrémet. Nap, mint nap, ugyan azt a mennyiséget: ez soha nem volt hosszabb két centinél. A krémes ecsettel pacsmagolni kezdte az arcát. Kellő eréllyel, egy idő után, betakarta a szőrös részeket a tejszínhabszerű felfújt. Ezt egy lehúzással eltüntette. Ekkor jött a második menet: a kiborotválás. Újra az ecset, aztán alulról felfelé a borotvahab másodszori eltüntetése. Akkor volt sikeres a művelet, ha a visszafelé araszoló penge sercegő hangot hallatott. Ezután megmosdott, a mosdókesztyűvel, eltávolította az itt-ott megbúvó borotvahabot és megszárítkozott. Majd újabb pacsmagolás következett: az arcvizet a két tenyerével beledörzsölte a bőrébe. A legolcsóbbat használta, így aztán csípte, mint a veszett fene.
    Ahogy készülődött a lefekvéshez, belévillant, hogy nincs miért korán felkelnie. Fogalma sem volt, hogy akkor mi lesz reggel. Bebújt a takaró alá és a fal felé fordult. Még hallotta anyja neszezését, amikor bejött a konyhából, aztán zuhanni kezdett.
    Arra riadt fel, hogy az anyja keltegeti, pofozgatja. Valamit motyogott és fordult volna befelé. De az asszony nem hagyta, faggatta, hogy rosszul van-e?!
    – Mert úgy jajgattál, mint akinek görcse van.
    – Nincs semmi baj. Feküdjön le, muter. – Azzal máris a fal felé vackolta el magát.
    Reggel a konyha felőli zaj ébresztette. Meg a kávé szaga. Kicsoszogott a konyhába. Az anyja nevetve fogadta.
    – Nem csak a hajad aludtad el, de az egész reggelt. Ha nekem valaki egy héttel ez előtt azt mondja, hogy a fiam fél nyolckor még pizsamában lófrál a lakásban, hát nem tudom, mit mondtam volna.
    – Te jó szagú úristen! Már annyi?
    – Már bizony. Hanem, mi volt az éjjel? Rosszat álmodtál?
    – Aha.
    Ennél többet nem lehetett kipréselni belőle. Valami halványan derengett az éjszakai álomképből. Egy rajnyi sasszeg – V alakban, akár a darvak – repült valahová és velük, ő is. De ő hirtelen leszakadt a többiekről, pedig azok igencsak vigyáztak rá, hogy megtarthassa az egyensúlyt. Mégis megtörtént a baj és zuhanni kezdett.
    Hát persze. A sasszegek. Tényleg, anyjának erről sosem beszélt, hogy őt boldog-boldogtalan a gyárban Sasszegnek hívta. Azután kapta a becenevét, miután kiemelték az anyagbeszerzés élére. Már nem emlékszik, mihez kellett, csak arra, hogy vészesen fogyott a sasszeg, s ha nem szereznek sürgősen egy nagyobb tételt, bajba kerül a termelés. Ezért minden reggel ezzel indította útjára anyagbeszerzőit: – Sasszeget szerezzetek! Jó?
    Az emberei aztán már maguktól is mondták a beszerzői körút jelszavát. – Tudjuk. Sasszeg. Lesz.
    Később lett is a keresettből elég, sőt a termelés során, már nem is kellett, de őt meghagyták ebben a skatulyában.
    Ekkor honosodott meg, hogy kifelé menet úgy köszöntek el, mintha sasok lettek volna, mindkét karjukkal a szárnycsapást utánozták. Később már ez anynyira gyökeret vert, hogy aki meglátta, meglengette a két karját. Így köszöntek neki, jövet-menet. A név meg azután ragadt rá, hogy az egyik műhelyből az első éves ipari tanulót egy igényléssel, hozzá küldték. Bedumálták neki, hogy Sasszeg kartársat keresse. Vitte is a gyerek a papírt. A küldők meg várták a balhét. De nem lett semmi.
    – Mondd meg a műhelyfőnöknek, hogy a sasszeg elrepült. Na, szedd a lábad!
    De a becenév rajta ragadt.
    Azon gondolkodott, hogy ez az egész egy pillanat alatt semmivé vált, szertefoszlott. Mi köze a történelemnek az ő sasszeg mivoltához? És mi köze az ő sasszegségének a történelemhez? Fura jószág ez az életnek nevezett akármi. Kialakulnak emberi viszonylatok gesztusokból, félszavakból, azt hiszed mindaddig érvényes a jelentésük, amíg te magad is jelen vagy… aztán… Aztán egyszer csak volt-nincs és minden értelmetlenné válik. Az a bizonyos jelentéses világ ripsz-ropsz kiürül. S téged körül vesz a jelennemlét.
    Egész reggel vissza-visszatért a nyomasztó álom emléke. Mert miről álmodjon az ember – gondolta –, ha nem arról, hogy kiüresedett térben zuhan. Ímmel-ámmal evett valamit, majd rendbehozta magát és felöltözött.
    – Elmész? – kérdezte az anyja.
    – Hátha akad valami. Jobb, ha minél előbb nyilvántartásba vétetem magam.
    – Ebédre hazajössz?
    – Hát, hacsak kedvem nem szottyan beülni a Gundelhoz. Már régóta fáj a fogam egy kis töltött pozsárra, vajas articsóka mártással körítve.
    Az anyja meg csak állt, alig tudott szóhoz jutni. – Még csak egy napja vagy munkanélküli, máris bediliztél!
    – Fel a fejjel, muter, amíg van – de ezt már az ajtóból mondta.
    A munkaközvetítőben kivárta a sorát, s szerencséjére nem tartott sokáig. Fiatal, szőke fitoska vette fel az adatait. Mikor a foglalkozását mondta, a lány grimaszolt egyet.
    – Tanult szakmája nincs?
    – Dehogyis nem, kérem. Karbantartó lakatos voltam.
    – Mikortól, meddig és hol?
    – Én mindig a Duna Lakat-nál dolgoztam. Még az apám vitt oda. Csak aztán kiemeltek. Huszonöt évesen először anyagbeszerző lettem, öt év után pedig, csoportvezető. Majd harminc évig vezettem azt a részleget. Otthon vagyok mindenben, ami vas, acél és másmilyen fémáru.
    – Sehonnan nem jeleztek ilyen igényt. Csak nehéz, fizikai munkára keresnek embert, vasbeton szerelőt vagy föld alatti munkára ácsot. Hány éves is ön?
    – Ötvennégy.
    – Még ha húsz évvel fiatalabb lenne…
    – És akkor most mi legyen?
    – Felvettem az adatait. Ha keresnek lakatost, értesítem. Ezenkívül próbáljon maszek lakatosoknál helyet keresni.
    A lány biccentett, a kihallgatásnak vége.
    Kinn az utcán még egy darabig álldogált. Most aztán, merre? Tétován elindult. Neki nem voltak törzshelyei, mint némely szaktársának. A szőke Boksa a Borpatikában volt honos, ott fecserészett a napi két fröccse mellett; a zsiráfnyakú Kajda, műszak után, a szomszédos totózó körül lebzselt, ott siratták el hétszámra a magyar futball régi dicsőségét. Margitka, a gépírólány eszpresszó tündérré változott, mihelyt elhagyta a gyárat. A Zsuzsi Művekben bonyolította a magánéletét fiúkkal vagy barátnőkkel, attól függően, hogy éppen boldog volt-e vagy panasznapot tartott. Sokszor hívták őt is, de nem szerette a szeszt, megfájdult tőle a feje. A futball sem érdekelte, sőt szégyenszemre, Margitka sem. Neki még máig is az a zöldfülű tini lány maradt, akinek évekkel ezelőtt megismerte. Akkor végezte a technikumot s rögtön, érettségi után hozzájuk került. S hiába lett azóta Margitka szemrevalóan érett nő, sem a dögös cuccai, sem a bájai nem érintették meg. Pedig volt idő, amikor a lány nem bánta volna… miután megtudta, hogy Mara faképnél hagyta. Ő viszont megszokta, hogy válása óta egyenesen hazamegy. Anyja eleinte örült, hogy nem kell egyedül pergetnie a napjait. De ez az egyedüllétet felváltó, új helyzet, egyiküket sem dobta fel.
    Régebben, amikor hazaért a gyárból, eldobta magát a heverőn, beletemetkezett az újságjába, egyébként, szava sem volt. Időnként az anyja megkérdezte:
    – Mi újság odabenn?
    – Mi lenne? Húzzuk az igát. Hol ez nincs, hol az nincs. Az én gyomrom meg reggeltől estig liftezik. Mintha rajtam múlna a gyár léte, engem izélgetnek.
    Ilyenkor az anyja visszahúzódott. Máskor meg halkan megkockáztatta:
    – Nem kellene találnod valakit? Egy dolgos, szerény özvegyasszonyt, akivel időnként kimozdulnátok? Te se fiatalodsz s én is már kifelé megyek. Mi lesz veled, ha öreg legényként magadra maradsz? Kiverhetnéd a fejedből Marát.
    – Jaj, muter! Ne kezdje már megint elölről. A fene se eszi magát a Mara miatt. Nem vagyunk mi jól egymásnak? Mi ketten. Magának is van valakije, akiről gondoskodhat, nekem is van valakiért hazajönnöm. Nem kell ide kakukktojás, csak tűzfészket csinálna az otthonunkból.
    Erre az anyja mindig visszavonult. Asszonysors. Így volt ez akkor is, amikor még a férje élt. Sok szava nem volt az ura mellett, de igaz le se torkollták. Csak úgy éltek egymás mellett, szűkszavú házasságban. Neki a konyha jutott: zöldségpucolás, panírozás, húsdarálás; ki a rerni, be a rerni hétvégeken sokszor álló napig. Hétfőnként meg mosás, másnap vasalás, pénteken (hústalan nap) takarítás. Utána minden megint elölről: a háztartási ringlispíl megállíthatatlan körforgása. Ebben nőtt fel. Igaz, az apja élete sem volt tarkább. Reggel fél ötkor kelt, negyed hatkor indult munkába, zsebében az uzsonnával: zsíros kenyér vagy szalonna, esetleg kolbász, amit az asszony a kezébe nyomott. Ehhez szokott ő is hozzá.
    Amikor anyjával ketten maradtak, ő lett a családfő. Mara csak a felejthető epizód volt és amikor kilépett az életükből, visszatért az állandóság, az apja teremtette napi menetrend. És újból a csomagolt uzsonna, a kikészített tiszta ing. Csak annyi volt a különbség, hogy ő az üzemi konyhán ebédelt. Az apja viszont ragaszkodott a házi koszthoz, így délután háromkor ebédelt, műszak után, otthon. Ő meg vacsorára ette meg a déli ebédet. Az anyja elé tette, majd leült és nézte, hogyan kanalazza a fia a levest. S az is az állandósághoz tartozott, hogy minden este ugyanaz volt a szöveg.
    – Muter, nem eszik velem?
    – Ó, én már jóllaktam délben. Különben is tudod, nem jó az én gyomrom. Sokat fáj. Majd eszem egy szelet pirítóst teával.
    Az ám, jutott eszébe, miközben még most sem tudta merre is menjen a munkaközvetítőből kijövet: anyját el kellene vinnie orvoshoz. Ettől megrettent. Mert neki így volt jó, ahogy… Csak mindig így, csak semmi változás. A muter az legyen muter, örökkön örökké.
    Elindult haza. S azzal állított be, hogy vége a lamentálásnak. – Nincs kec-mec, muter, holnap megyünk az orvoshoz.
    Az orvos meghallgatta az asszonyt, majd anélkül, hogy egy szót is szólt volna, vizsgálni kezdte. Itt nyomkodta, ott nyomkodta, néha hümmögött. Aztán beutalókat állított ki.
    A papírokkal elmentek a kórházba. Másnap a leletekkel vissza az orvoshoz, aki újból csak hümmögött, amikor a vizsgálati eredményeket olvasta. Hosszasan nézte az asszonyt, akit ugyan ismert, mert az urát is ő kezelte, de aki önmaga miatt még soha sem kereste fel.
    – Herceg néni, hány éves?
    – Hetvennyolc. Már el is múltam.
    – Be kéne feküdni a kórházba, mielőtt még komolyabb lenne a baj.
    – Ó, elvagyok én otthon, legfeljebb majd diétázom.
    – Nem úgy van az, Herceg néni. Van egy csúnya gyomorfekélye. Ne várjuk meg a bonyodalmakat.
    – Ne kényszerítsem engem, doktor úr. Ki látja el a háztartást? Ki gondoskodik a fiamról?
    – Herceg néni drága, három nap nem a világ. Belekukucskálnak a gyomrába és már mehet is haza. Ne ellenkezzen, máris írom a beutalót. A fia meg nem fog éhen halni. Csak össze tud ütni egy rántottát vagy egy lecsót?!
    Hazafelé az asszony nem volt hajlandó megszólalni. Baktattak egymás mellett szótlanul. A megszokott, otthoni némaság. A lakásban aztán megoldódott a nyelve.
    – Na most aztán jól fel van adva a lecke neked, özvegy Herceg Józsefné.
    – Muter, hallgasson az orvosra. Ő csak jót akar. Ha nem fekszik be, az életben többet nem számíthat rám.
    – És veled mi lesz?
    – Jaj, az ég áldja meg! Reggel és este hideg: vaj, parizer vagy szalonna. Délben meg az utca végén, tudja, van az a kifőzde. Elég nekem egy főzelék feltéttel. Azt a pár napot guggolva is kibírom.
    Az alatt a pár nap alatt, amíg az anyja benn feküdt, újból végigkérdezte azokat a maszekokat, ahol eddig még nem járt. Benézett a szőke, fitoshoz is. Az sajnálkozva széttárta a karját.
    – Kőművesek mellé keresnek segédmunkást, maltert hordani. De azt is Nagykőrösön. Csak hát oda naponta lejárni… Megkérdezzem, biztosítanak-e szállást is? Hat hónapos munka. Jobb lenne leköltözni. Ha beválik, mehet velük tovább.
    – Köszönöm. Csak anyám éppen kórházban van. Nem hagyhatom magára.
    – Sajnálom. Szerettem volna segíteni. De látja, ez van.
    A kórházi alorvos is komor arccal fogadta. – Most hazaengedjük a mamát, de a műtétet nem úszhatjuk meg. Van egy csúnya fekélye, és hát jobban körül kellene ott benn nézni. A réteges röntgen nem éppen bíztató.
    – És mikor jöjjön vissza?
    – Az lenne a jó, ha el tudnának utazni. Egy kis levegőváltozás jót tenne. Meg fel is kellene szedjen pár kilót. Mi is segítenénk egy erősítő kúrával. Szerezzen egy beutalót valamelyik üdülőbe.
    – Az, sajnos, nem fog menni. Munkanélküli vagyok. Se gyár, se üdülő.
    – Azért próbáljon meg valamit.
    Amikor hazaértek, rögtön összevitatkoztak. Anyja azonnal oda akart állni nagymosást csinálni. Ő meg nem engedte. Egy darabig huzakodtak, de ő győzött: beparancsolta anyját az ágyba.
    – Láthatja, muter, rend van a konyhában is, meg mind a két szobában. Nincs itt magának dolga. Igen, a mosás… az meg ráér.
    Ezután jött a nehezebbje. Elmondta, amit az orvostól hallott. Az anyja meg csak a fejét csóválta.
    – Egy tapodtat sem. Sehova. Érted? Egyszer hagytam magam rábeszélni, amikor apádat bevittük. Ha itthon marad, még élne.
    – De ő szélütést kapott. Egy magatehetetlen emberrel ne hasonlítsa össze magát.
    – És előtte, mi volt? Kapta azt a rengeteg injekciót. Teljesen megzavarták a szervezetét.
    – Jól van, na. Csak ne izgassa magát – csitítgatta az anyját –, most pihenjen egyet, aztán majd meglátjuk.
    Az asszony végül beletörődött, hogy egy darabig nincs teregetés, vasalás, se nagytakarítás. Viszont veszedelmesen fogyott az idő is, meg a pénz is. Három hónapja járkált már a városban, de munka nem akadt. Maradt az anyja özvegyi nyugdíja, ebből kell majd eltengődni. Előrenézni akár egy hónapra is, hát ennek vége. Anyjának azonban nem szólt semmit. Még ezzel is izgassa?
    Maradt a reménytelen ődöngés. De azért a szokásrendjéhez tartotta magát. A kezdeti lazsálás után, visszaállt a régi rítus. Minden reggel katonásan felsorakoztatta a tisztálkodási díszszemle résztvevőit, a szertartás után magához vette a zsíros kenyerét és elindult, persze, most már gyalog. Arra még gondolni sem mert, mi lesz, ha a zsír is elfogy.
    Néha elnézett a gyárba, de semmi értelme nem volt. Akár a temető. A biztonsági őr be sem engedte. Maradt a keserves, örömtelen séta. Olyan utcákban járt, ahol eddig még sosem. Így lelt rá egy kicsiny parkra, elbújva az egyik utca mögött. Nagyon megörült, mert itt csend volt. A házak úgy fogták közre, mintha egy belső udvar lett volna. Néhány terebélyes platán, némi füves térség, két hinta, egy mászóka meg egy homokozó. Padok is voltak, de csak kettő volt használható, a többi ülő részét leszerelték. A terecskét két utcai lámpa is gazdagította, oszlopán hegyén-hátán választási röpcédulák, rajtuk az ígéretek mindenféle színben, az első szerelem bűvöletében. Letelepedett az egyik padra, és élvezte az egyedüllétet s főleg a csendet. Erre nem hömpölygött autófolyam, trolik se zavarták sírós zihálásukkal. Harmincvalahány évig hallgatta a gyár fémes koncertjét, most végre csend van. S ez az ő csendje, kizárólag az övé, saját, külön bejáratú, parkra néző csend, kívánatos, harapnivaló csend. Jó volt így, kiesve az időből, lebegni a feledés felhőjébe burkolózva. Eszébe jutott az álma. Ott is hangtalanul suhantak a sasszegek, szinte ijesztő volt a néma repülésük, ahogy beborították a teret és csak fúrták magukat bele a levegőégbe. S közben nyomták őt lefele, addig-addig, míg ki nem billent a biztonságos lebegésből.
    És akkor zuhanni kezdett… Mintha megmozdult volna a pad ülőkéje. Meg kellett kapaszkodnia. Egy pillanatra összemosódott minden: sasszegek szürke fátyla takarta el a szemét. Vagy a park padjai repültek fel a magasba? Néhány másodperc után a zuhanás megállt. Tett még pár kaszáló mozdulatot, hogy a fátylat libbentgető sasszegeket elhessegesse. Vett egy mély lélegzetet és hátradőlt.
    Ezek a sasszegek… Vajon most már mindig így lesz? Nemcsak álmában, hanem napközben is? Mint megannyi szputnyik, folyton körötte kering majd? Csak legalább beszélnének, csak tudná, mit üzennek! Halványan azért sejtett valamit. Talán azt üzenik, hogy sasszeg az egész világ. De leginkább az idő. Suhannak a napok, a hónapok, az évek: némán és hangtalanul, megannyi sasszeg, mind épp oly közönyös, mint uruk az idő. Lehetsz lázadó, lázadhatsz bármi ellen, győzhetsz vagy bukhatsz. De hallottál-e már olyat, hogy valaki felkelt az idő ellen? Hogy kesztyűt dobott az idő arcába? Az időn még nem lett úrrá senki.
    Ifjú Herceg József, tudomásul kell venned, hogy a sasszegek ide-oda repülhetnek. Életed költöző madarai most éppen naposabb tájakat keresnek. Te meg itt maradsz dideregve. Húzd össze jól a kabátod. Szükséged lesz rá.
    Ezután minden nap elzarándokolt a parkjába. Mintha munkába ment volna. A park lett a munkahelye. Igaz, csak afféle irodapótlék, de mégis csak több a semminél. Akkor ez a park az ő tevékenységi körébe tartozik. Szemügyre is vette és rögtön leltárt is csinált. Utána a tennivalóit vette sorra. Legelőször is a padok meglazult csavarjait hozta rendbe, ehhez kellően felszerszámozva érkezett. Úgy osztotta be később a hét napjait, hogy a teendői terv szerint haladjanak. Egyik nap a port törölte le a mászóka fémcsöveiről vagy a hinták ülőkéjéről. Másik nap a homokozót ásta föl, hogy így frissítse az elkopott, felső réteget. Volt olyan nap, amikor a lehullott faleveleket söpörte össze és dobta bele a park szemetesébe. Ha egy nap nem végzett eleget, rosszul érezte magát. E szorgalmatosság közben soha egy teremtett lélekkel nem találkozott. De ez nem zavarta, nem érezte, hogy hiábavaló, amit csinál. Ez, úgy vélte, nem igényel nézőközönséget. Neki az volt a fontos, hogy megtalálta a dolgát. Vagy ez a dolog választotta ki őt magának? Mindegy. A lényeg, hogy visszaállt az élet megszokott rendje: van feladata. Egy hét után már volt láttatja a munkájának: Tiszták voltak a mászóka csövei, a két pad ülőkéi. S ahogy ezek fényesedtek, úgy fényesedtek a napjai is. De változatlanul nem járt arra egy fia lélek sem.
    Illetve. Maga sem tudja, mi történt.
    Otthon a kamrában talált egy kis üvegben olyan folyadékot, ami nem csak leszedi a rozsdát, de ragyogni fognak ettől a csövek. Ezzel az üveggel a zsebében, meg egy ronggyal érkezett a parkjába. Azonnal neki is látott a munkának. Sokszor látta anyját, amint ezt-azt tisztogatott. Amikor szidolozta a rézkilincseket vagy amikor a tűzhelyre ráégett foltokat távolította el, vagy amikor az evőeszközöket fényesre dörzsölte valamilyen porral. Mindig úgy érezte, erre ő képtelen lenne. Most meg sikálta, gyaszatolta a csöveket, olyan igyekezettel, mintha a Duna Lakat termelési mutatóit kellene feltornáznia. Fél óra sem telhetett bele, amikor már látszódott: ragyogni fog valamennyi cső.
    És ekkor megszólalt egy hang a háta mögül. Hirtelen jött és türelmetlen volt. Időbe tellett, míg megfordult.
    – Mit csinál maga itt?
    Magas, jól megtermett férfi. Simléderes sapka, félkabát, magas szárú, fűzős cipő.
    – Láthatja, tisztogatom a mászóka csöveit.
    – Aztán, van magának erre engedélye? Vagy talán hatósági személy?
    – Minek ehhez engedély?
    – Nem úgy van az kérem. Ez közterület. És a rongálás…
    – Rongá…
    Na, ekkor történt… Megint jöttek. A sasszegek. Körbe keringtek a feje körül. Aztán a zuhanás. De csak egy pillanatig tartott. Sikerült elkapnia a mászóka egyik rúdját. A türelmetlen hang még érdesebb lett.
    – Mit ivott, jóember?
    Nagy nehezen összeszedte magát. – Én nem vagyok magának jóember. S hogy mit iszom, ahhoz magának semmi köze.
    – Na, most már hordja el magát, különben rendőrt hívok. Részeges hajléktalan. Ahelyett, hogy dolgoznának.
    – Én tejet iszom. Bizony tahókám, jó, kis, magyar tejet.
    Sarkon fordult és elindult.
    Másnap, harmadnap folytatta a munkát. A simléderest többet nem látta. Délutánonként azzal a tudattal tért haza, hogy megérdemli az ebédet. Anyja ugyan mindig azzal fogadta: van valami? Ki se kellett nyitnia a száját, anyja már ment is a gáztűzhelyhez, lehajtott fejjel. A parkról viszont, nem mesélt. Így aztán, több szó nem is esett köztük.
    Egyik ilyen eredményes parkrendező napon sikerült a hinta tartóláncait is rozsdátalanítania. Utána korábban indult haza. Egyenesen a konyhába ment. A gáztűzhely a leves alatt nem volt begyújtva. A szobában, a félig vetetlen ágyon, ott feküdt az anyja ájultan.
    Sikerült mentőt hívnia. A kórházban az orvos csak a fejét csóválta.
    – Nem kellett volna hagyni, hogy idáig jussunk. Most mehetünk a műtőbe. Holnap déltájban többet tudunk mondani.
    Másnap harangszóra ott toporgott az orvos szobája előtt. Jött is, hosszú slepp kísérte. Intett neki és a szobájába hívta.
    – A vizsgálattól azt kaptuk, amitől tartottunk: daganattal állunk szemben. Megpróbáljuk műtéttel megoldani a dolgot. Sajnálom, hogy rossz hírt kell mondanom. Menjen be a mamához, beszéljék meg, hogy műtét lesz. És ne ellenkezzen. Ne mondja neki, de ez az utolsó szalmaszál.
    A kórterem végén, mindenféle csövekkel beborítva az anyja. Olyan arccal állt meg az ágy végénél, mint egy vigyorgó reklámbaba, üdvözült mosollyal, a megtalált Kánaánnal a szemében. Belül meg… Szóval, a legszívesebben ordított volna, mikor meglátta a csukott szemmel fekvő viaszarcot.
    – Muter, én vagyok az. Jó hírem van. Hall engem?
    Az asszony szeme keskeny résnyire nyílt.
    – Szóval kiszedik a fekélyét, egy hét múlva jöhet haza.
    A keskeny rések bezáródtak. Aztán egy lemondó legyintés.
    – Most már jobb lesz, ha el tetszik menni. – Az ápolónő bukkant elő, majd suttogva folytatta. – Úgysem tud vele beszélni. A fájdalomcsillapítóktól ilyen kábult.
    A nővér karonfogta és szelíden vezette kifelé. A folyosón megtántorodott. Szerencsére volt ott egy pad. Leroskadt. A nővér a pulzusát tapintotta.
    – Nincs semmi baj. A pulzus normális. Üldögéljen egy kicsit, csak utána induljon haza.
    Ezután haza? Csak azt nem. Majd este. Elég lesz akkor az üres lakásban lefeküdni. Mégis rászánta magát és elindult. Érezte, hogy hívja a parkja.
    A park meg ahogy megszokta, üres volt. Leült az egyik padra. Meg volt elégedve, még mindig tiszta volt. Az ő keze munkájától. Legközelebb majd megint hoz magával egy rongyot. Hátradőlt. Van ennek a takarítósdinak értelme? Mivégre ügyködik ő itt? Bezzeg a gyárban…
    Amikor átvette az anyagbeszerzési részleg vezetését, néhány hónap után rájött, hogy az emberek feje nem káptalan, nem lehet minden fajtát, méretet megjegyezni. Ezért mind a kollegái, mind a saját szobáját körbe polcoztatta. S a polcokra szépen, folyamatosan felkerültek az összes, beszerzett dolgok mintapéldányai. Érzéki valójukban, kézzel foghatóan ott sorakoztak a különböző csavarok, szegek, lapkák, alátétek meg a szerszámok és alkatrészeik: vídiák, fúrófejek, csavarhúzók, amerikánerek. A polcokra kitett tárgyak abc szerint sorakoztak egymás mellett. Mindegyik kapott egy karton lapocskát, rajta a megnevezés, a méret (milliméterben vagy collban) és a cikkszáma. Csodájára is jártak az emberek, a művezetőktől az igazgatóig. Így gyerekjáték volt a beszerzés.
    Na, és mire ment vele? Vajon mi lett a gyűjteményéből? A múltkor, amikor be akart menni megnézni, kereken elutasították. Mitől félnek? Elképzelhető, hogy már nincs is meg? Beleborzongott a gondolatba. Évek munkája valahol a kukában? Pedig, amit ő tud, arra mindig szükség lesz. Jöhetnek akármilyen szuper elektronikus gépek, az ő feje nélkül… Mert a gépeket is rendre kell szoktatni. Mindegy. Lemaradt valamiről. Aki idejétmúlt, az idejétmúlt. Múlt és jelen között e téren nincs átjárás. Van, akinek az ipartörténeti lelet kétes dicsősége jut. Ha ő ezt annak idején tudta volna… Inkább Margitkára kellett volna ráhajtani. Napozni valamelyik strandon vagy meginni egy-két pohár sört egy zöldvendéglőben. Csak hát a feje… Most már késő. Megvonta a vállát és hazaballagott.
    Másnap rohant a kórházba. Amikor a nővér meglátta, az orvoshoz küldte. Az leültette és cirkalmas magyarázatba fogott. Végül kibökte. – A mama esetében tehetetlenek vagyunk. Mindaddig reménykedtünk, amíg a műtőasztalra nem fektettük. De hát az orvostudomány valóban véges. Sajnáljuk.
    – Miért, mi van vele? Mi történt?
    – Felnyitottuk és kénytelenek voltunk visszavarrni. A daganat szétszóródott, tele van áttéttel.
    – És akkor most mi lesz?
    – Áttesszük egy másik osztályra, a krónikusokhoz. Mindent el fogunk követni, hogy a szenvedését minimálisra csökkentsük. Egyébként, most menjen be hozzá, mert ebéd után költöztetjük. S az orvos sietve elköszönt.
    Az anyja fáradt mosollyal fogadta. – Már azt hittem nem is jössz.
    – Csókolom, muter. Már mér ne jöttem volna? Az orvos tartott fel. Valami újfajta kezelést fognak adni, egy másik osztályon.
    Az asszony legyintett.
    – Beszélnek össze-vissza, aztán még azt sem tudják, mi a bajom. Hanem a koszt… Hozhatnál egy jó húslevest, kiskockával. Tudod, ahogy én szeretem.
    Másnap már tizenegykor ott toporgott a kifőzdében, kezében az ételhordós lábassal. Apai örökség. Amikor megkondult a harang a plébánia templomban és zörögni kezdtek az ételes kocsik a kórház folyosóin, ő is ott vonult velük. Mikorra beért a kórterembe, anyja már kanállal a kezében várta. Nem is evett mást, az ebédjét a szomszéd ágyon fekvő kamaszlánynak adta.
    Az ételes nővér erre hosszasan áriázott. – Nem lesz ez így jó, Herceg néni.
    És mondta, mondta még tovább, de az anyja rá se hederített, kanalazott tovább. A leves utóját úgy hörpintette ki a lábasból.
    – Holnap is hozzál – azzal hátradőlt és a párnába fúrta az arcát. – Elfáradtam, pihenek egyet.
    A következő percben már el is aludt. A fia egy darabig üldögélt az ágy szélén, aztán elindult. Otthon át kellett gondolnia a maga ellátását. A reggeli és a vacsora könnyen megoldható: tea, kenyér illetve pirítós vagy zsírosdeszka. Hanem az ebéd. Nem a kifőzdével volt a gondja, hanem a pénztárcájával. A munkanélküli segély folyósítása lejárt, maradt az anyja nyugdíja. Az meg a rezsire elég ugyan, de azon túl… Szóval kalkulálni kell. A végkielégítés egy-két hónapig még kitart. Úgy döntött, hogy neki elég egy fél adag, akkor lesz pénz a napi húslevesre. A dolgot úgy oldotta meg, hogy vitt még egy lábast s a kapott adag felét a hűtőbe tette.
    Így teltek napjai a kifőzde, a kórház és az otthona háromszögében. Már a parkba se járt. A munkaközvetítőre se futotta az idejéből. Ha lenne is valami, ki vinné a levest a kórházba? Mégis, egyre fáradtabb volt. Alig, hogy a kórházból hazaért, zuhant az ágyba. A fél adagját is kelletlenül gyűrte magába.
    Azon a reggelen fejgörcsre ébredt. Pontosabban már napok óta fájt a feje s nem akart elmúlni. Belenézett a fürdőszobai tükörbe, rémes volt az arca a háromnapos borostától. Mint önmaga nagyapja. Legyintett egyet, ma sem kínlódik a szakállával. Szedje újból elő és rakja sorba? Ecset, borotvakrém, penge, timsó és mosdókesztyű? Nyúlt az ecsetért, meg is fogta, aztán a keze megállt a levegőben és rögtön vissza is tette a helyére. Gyors cicamosdás után megitta a tejét, a beaprított kenyérrel. Úgy döntött, takarítani sem fog. Jólesett ez a semmittevés. Addig tötyörgött, tökölődött, míg eljött az indulás szokott ideje.
    Nyitásra már a kifőzde ajtajában állt. A szokásos húsleves mellé zöldborsó főzeléket vett és sült krumplit. Komótosan elindult. Érezte, hogy egyre nehezebben tud járni. Megcélozta a közeli villamosmegállót, gondolta valamelyik ülőkén pihen majd egyet. Elég sokan álltak ott, furcsállta is, hogy a várakozók csoportja fekete masszává tömörödött. Próbált sietni, hogy minél előbb leülhessen, de ekkor megtántorodott. Mert V-alakban megint jöttek a sasszegek. Egy darabig repült velük, aztán zuhanni kezdett. A zuhanó repülés kisodorta a kezéből az ételhordót. Az nagy ívben, mint a diszkosz, suhant tovább, majd egy teveszőr kabáton gellert kapott és a zöldborsó szemek odagurultak. A középkorú, kontyos asszony sikítva seperte le a kabátját.
    – Mocskos állat! Nem lát a szemétől? Isznak, aztán nem bírnak magukkal! Látta ezt? – fordult egy idősebb férfihoz, aztán megállt a fekvő ember mellett. – Maga kifizeti a károm? A tisztítót?
    Minthogy feleletet nem kapott, elindult volna. De a fekvő férfi eltorlaszolta az útját. Erre az asszony dühösen átlépett rajta.
    – Gyalázat! – kiáltotta.
    De ezt ő már nem hallotta.
    Csak a lábasból kiömlő leves csordogált, lassan szivárogva a kanális felé.
    A leves. A húsleves kiskockával.

Az út, melyen futott, melyen futnia kellett, behorpadt a talpa alatt. Cammogott, egyik lábát a másik után emelgette, mintha széles, darabos szárnycsapásokkal repülne. Felülről, vagy alulról szemlélve a mozgását, az alkatát, a szándékait, olybá tűnt, mintha egy mackó, egy teknősbéka, és egy réti sas keveréke lenne. Bármilyen volt is a látványa ennek a figurának, az eddig feltárt apró részletekből tovább következtethetően keskeny, hirtelen összeszűkülő dereka volt, szóval a látvány az első pillanatban mégsem volt olyan… Inkább meghökkentő volt.
    Az arca ovális volt. Nem is. Inkább kerek, sőt inkább mind a kettő, felül kerek, lefelé finoman megnyúlt, simogatóan körteszerű, bársonyos és befogadó. A füle fodros volt, hajtogatott, a fülcimpái éretlen gyümölcsökhöz hasonlóan feszesek és vértelenek voltak. Mint valami űzött vad, bújtak a hajszálak fedezékébe, dugták a fejüket a barlangszerű járatok keskeny nyílásaiba, mígnem feketére festette őket a fénytelenség.
    A menekülési szándék abban a pillanatban még leolvashatatlan volt az arcáról. Oldalazva futott, de a teste a futás tengelyére merőlegesen hajlott, a lábaival cölöpöket vert, valamiféle hídfőállásokat alakított ki. Karcsú lábszárai egy melodráma felvonásai voltak, epizódok, melyek, mint a hídpillérek, átvezetnek, lehetővé teszik az átkelést az örvények felett, megmagyarázzák, megacélozzák az elhatározást, melynek egyszersmint részesei, szenvedő alanyai, és kezdeményezői. Arról persze egyáltalán nem tehetett, hogy a combcsontjához tapadó feszítőizom az ülőgumókba kapaszkodva felrántotta az egész alsó lábszárát, behajlította a térdízületet, hátrarúgott, mintegy kicsomagolta a rüsztöket, megfeszítette a talpat, kihegyezte a lábujjakat, és a sarkat olyanná kanyarította, mint valami patát. Az a futó alak acélforgácsokhoz hasonló szőke hajfonataival, himbálódzó csípőjével, feszes, rugalmas melleivel, tányérszerű, laposan kerek hasával olyan volt, mint egy kisportolt tündér.
    Nem lényegtelen megjegyezni, hogy az erdei tisztáson futó alak, kinek minden lépésénél kudarcot vallott az a próbálkozása, hogy sportcipős, domború vádliját belegyökereztesse a talajba, hogy vékony, fürkésző, örökösen keresgélő, kutatgató, kapirgáló hajszálgyökereket eresszen a vastag, zsíros, reményt keltően feketére érlelt humuszba, egy nő volt. Ennek az elvitathatatlan ténynek a tudatában folytatva szemlélődésünket, kimondhatjuk a szentenciát, hogy…
    Mindenesetre először tegyünk egy sétát, és egy vakmerő, mindent és mindenkit elbizonytalanító nyilatkozatot, miszerint jól vagyunk, elégedetten, és megbékélten szemlélődünk, és gondolunk a jövőnkre, legfőképpen pedig egyszer majd, a távoli időkben, és csak mintegy hipotézisként feltételezhető, „istenmencs”, halálunkra.
    Szóval menekült. Eldönthetetlen, naiv szándék volna ebben a pillanatban megpróbálni meghatározni azt, hogy csak önmaga elől, vagy mások elől is, hogy ez a menekülés egyáltalán életbevágó volt-e, hihetően fontos volt-e, hogy hallotta-e üldözői lihegését, azt a nonkonformista zajt, melytől megzörren az avar. A liget, a szellő álmos és hideg volt, már-már nem is szellő volt, inkább egy hátborzongató, félelmet keltő fergeteg.
    Az út elkeskenyedett, bevágott a fák közé. Ahogy a nyúlánk bükkök, és a terebélyes gesztenyék árnyékába ért, mintha valamiféle minőségi változáson ment volna keresztül. Elsősorban megnyúlt, talán egy fejjel látszott magasabbnak, ami a körülötte hajladozó faóriások szemszögéből nézve egyáltalán nem volt sok. A dereka, mely finom átmenetet képezett a csípő és a felsőtest között, hosszabb lett, a háta, mely formásan épült a hátgerincére, egy szépen megfejelt trapézban teljesedett ki, melynek felső, elkeskenyedő széle volt a váll, csont nem is látszott, csak a lila tréningruha rángatódzása a hátgerinc körül, melynek árkát apró redők szegélyezték, piciny ráncok, melyek hol kisimulnak, hol meg felgyűrődnek. Az volt a legfőbb probléma, hogy menekülnie kellett. Akármennyire is próbáljuk szépíteni, enyhíteni, átformálni, menekülés volt a javából. Az már egy másik dolog, hogy ez a nő, aki olyan gusztusos attitűddel szelte át az erdőt, illetve a mindenséget, szenvedélyesen, mint egy bacchánsnő, ugyanakkor józan toleranciával is, mely már-már megközelítette a képtelenséget, bajnok volt. Szóval ez a nő magával hurcolta a nevét, mely fénylett, mely talán egy kissé pórias volt ugyan, de ő felemelte magához, a lakosztályába vitte, vele hált és étkezett, mosakodott és játszott, szerelmeskedett és gyermeket szült, szóval, legalábbis ő úgy gondolta, hogy ez a név sokat köszönhet neki…
    Egyik lábáról a másikra ugrálva haladt, tisztességes, szabályos, hosszú futólépésekkel. A lábujjai bölcsen viselték a terhet, irányítottak, rugóztak, elosztották a súlyt, ahogyan kell. Azok a tömör, rugalmas párnácskák, melyek a lábfej aprólékosan bonyolult csontrendszerét körülvették, alátámasztották, beszabályozták, szinte virultak az erőtől, a dactól, a felsőbbrendűségi érzéstől, hogy ők uralják az egész testet, ezt a magas, bonyolult állványzatot, mely évmilliók alatt ilyenné tökéletesedett, ezt a gondolkodó, és éppen ezért ravaszkodó szerkezetet, mely csak úgy van, létezik, önjáró, független és irracionális.
    Ez a kicsiny, alig két-három négyzetdeciméternyi feleletű testrész úgy gondolta, hogy uralkodni fog. A beképzeltséghez hasonló érzései voltak, kielégíthetetlen ambíciókat táplált, gúnyolódott, harapni szeretett volna, csak a fogai hiányoztak hozzá. Lenézte a vádlikat, szidta őket, mint a bokrot, évődött velük, csak azért, mert fölötte helyezkedtek el, mert kidudorodtak, pöffeszkedtek, legalábbis ő úgy gondolta. De ugyanez volt a helyzet a karokkal is, melyeknek fel-felkiabált valami ostobaságot, kritizálta őket esetlenségükért, legfőképpen azért a rögeszméért, melyet ő, a lábfej, a talp, a saját szemszögéből nézve olyan logikusan felépített. Ilyenkor iszonyú perpatvar keletkezett az emberi fül által már felfoghatatlan tartományokban.
    Tényleg üldözték. Ez a dolog akkor lett észrevehető, amikor már világosan hallotta maga mögött az ágak széthajlását és összecsapódását, az aljnövényzet letaposását, a lihegés sorozatokat, melyeket mohón felszippantott a szél.
    Ebben a változatban mintha már oka is lett volna bizonyos félelmekre. Nem sokra egyelőre. Arra ösztökélte, hogy egy kicsit megnyújtsa a lépteit, hogy azok konszolidálódjanak, legalábbis abba az irányba próbáljanak elmozdulni, mely felé a legveszélytelenebb… Vagy „mittudomén”… Lehet, hogy csak ráérzett, lehet, hogy az a zsigeri félelem, mely olykor-olykor rátört, tönkretette az ítélőképességét, lehet, hogy csak a lapockáival volt baj, mert mintha fájtak volna egy kicsit, különösen a jobb, és ez, ezt ő is tudta, rossz jel, kisugárzás, vagy efféle. A bozót suttogott. Majdhogynem acsarkodott. Ilyen körülmények között még ha akarta volna is, még ha teljes hittel és szeretettel, agyafúrtsággal és bizalommal… Szóval még ilyen körülmények között sem lehetett volna letéteményese annak a gyávaságnak és beszariságnak, nemtörődömségnek, mely az átlagemberek körében hasonló esetekben, nem mindig, de bizonyos feltételek mellett általában, megnyilvánul.
    Mondhatom másképpen is. Azzal tisztában volt, hogy követik. Már bánta, hogy bemerészkedett, hogy nem maradt inkább kint az úton, ott, ahol az emberek sétálgatnak, beszélgetnek, fagylaltot nyalogatnak. Mert ha ott marad azon a sétányon, ott tetszeleg abban a feszes mezben, a futómozdulatokban, a mogyorószínű kötött nadrágban, és közben átható tekintettel kémleli a távolt, a sziget túlsó oldalát, a Dunát, mely locsogva úszik a medrében, akkor már csak a bámészkodók, az odamondogatók, a próbálkozók maradtak volna, mindazok, akik különféle jelekkel teszik próbára az ember idegrendszerét.
    Egy szó, mint száz, odabent a sűrűben, a fák között, az árnyékok és a pajkosan fel-felbukkanó fénysugarak szövevényében biztonságosabb volt, illetve lett volna, ha nem lett volna folyton az az érzése, hogy követik. Azt is gondolhatta, hogy leskelődnek rá, oldalról, felülről, alulról, villogó szemek kémlelik, és gazdáiknak átadva az információkat arra ösztökélik őket, hogy rávessék magukat. Ha nem is így, ilyen vadul, ilyen ostobán, de azért megtetézve szemtelenséggel az útját állják, eltorlaszolják előtte az ösvényt, az utat, melyet nemzedékek oly biztonsággal kitapostak.
    Egyre jobban félt. Az egyik fánál, amikor éppen balra kanyarodott, vagy jobbra, már nem is tudom, mintha egy kart látott volna kinyúlni, nagy, sötét, lapátszerű tenyérrel a végén, melyből vastag, eres göcsörtös ujjak meredeztek. Megijedt. Arra gondolt, hogy ennek a karnak gazdája van, egy test lábakkal, fejjel, törzzsel és még egy karral, mely bizonyosan szívesen csatlakozna emehhez, feltételezhetően jó barátok, cimborák, tudják, hogy mit tesz az egyik, és mit nem tesz a másik. Szeretett volna kiáltani. De már olyan messze volt a civilizációtól, hogy értelmét sem látta.
    Amikor a váltóban futott, a végső pillanatokban eszeveszetten, kontrolálatlanul, arcizmait eltorzítva, könnyezve, nyálazva, vicsorítva, úgy, ahogyan semmiképpen sem tette volna máskor, szégyellte volna, jobban bízott a saját lábaiban, melyek égtek, mint a tűz, recsegtek és ropogtak, mint a faágak, szúrtak, mint a tüskék, szóval azokban a végső pillanatokban, amikor már minden mozzanat intim, erotikus és szerelmetes, amikor bizonyos képlékeny anyagok és cseppek már képtelenek bennmaradni, amikor halál-fény villog és sípol, amikor már-már a túloldalról történik a visszajelzés, azokban az inkontinencia zavaros másodperc töredékekben, melyeket gondosan és szőrszálhasogatón feljegyeznek és mérnek, amikor elfehéredik és elfeketedik a kép, szóval azokban a pillanatokban, amelyeket már csak a felejtés tőszomszédságában lehet átvészelni, amikor újra és újra felvillan a kérdés, vajon eltűnünk-e végleg, örökre és nyomtalanul… Csak a kamerák látták azokat a fintorokat, ráncokat, melyek megteltek izzadtsággal, és hömpölyögtek lefelé. Ennek a képességének különösen sprinterként vette a hasznát. Egyetlen önkívület, egyetlen klinikai halál volt az egész az indulástól az érkezésig. Ilyenkor összeszorította magát, különösképpen, mert néhány tízezer tekintet cirógatta a haját, a szabálytalan arcvonásait, a mezt, melyen ott díszlett, hogy HUNGÁRIA s mely meggyűrődött, vágta a vállát, belecsípett a mellébe és a hónaljába.
    Már bánta, hogy elővigyázatlan volt az öltözködésnél, hogy soha nem gondolt át semmit, legalábbis néha nem, illetve legalábbis bizonyos dolgokat nem. Ez az út a platánok között, a tölgyek alkotta sűrű bozótban, az akácok által öszszekuszált rengetegben, a liánok és cserjék bűzlő, rothadó szövevényében hiábavaló volt, illetve nem volt hiábavaló, mert semmi sem az, egy fűszál sem, egy elszáradt levél zizegése sem, csak abban az értelemben volt az, hogy nem azt, nem akkor, nem úgy és nem olyan módon kellett volna megtennie, mint ahogyan tette.
    Abban a pillanatban, ha nem is pontosan így, mert a gondolatok gondolatok maradtak, kielemezhetetlenek, irányíthatatlanok, pedig már többszázezer éve gyakorolja őket az ember, de egyre meglepőbbek, agyafúrtabbak, kényelmetlenebbek, mert olyankor szólalnak meg leginkább, amikor nem kellene…
    Az ágak recsegéséből, melyek hol jobb felől, hol meg bal felől érkeztek, de a füle bizonyos esetekben középről, sőt olykor felülről hallotta őket, arra következtetett, hogy itt vannak már, hogy rövidesen megtámadják, esetleg a fákról fognak ráugrani, hogy bekeretezik hideg ölelésükkel. Felkészült, de ez a felkészülés nem volt egyéb puszta homlokráncolásnál, álkapocs megfeszítésnél, és fenék összehúzásnál. Nem szeretett volna úgy járni… Egyszer már megtörtént vele… Röhögve útját állták, le akarták teperni, le is teperték. Ott hempergett a köves, pocsolyás lejtőn, látta, amint az egyik kigombolja a nadrágját, a másik meg a lábaival birkózik, mintha súlyos gerendákat rakosgatna, megpróbálja szétfeszíteni őket.
    Az agya, mely autonómként működött, nem ismert el maga fölött sem embert, sem istent, a saját útját járta, melyet még a torzképei sem, még a hibás következtetései sem, melyeket csak úgy kivetett, szóval még azok sem voltak képesek féken tartani…
    Elborította a tanácstalanság. Elszántan és kétségbeesetten vette tudomásul, hogy küzdeni fog, mint akkor, legalábbis a kiszámíthatatlanságnak és a fékezhetetlenségnek ugyanazzal a véletleneket és halálfélelmeket sejtető mozdulataival. Amikor kirántotta a lábát a szorításból, és szeges futócipőjével fejbe rúgta az illetőt, beletalpalt a homlokába, aztán a szemébe, aztán meg az arccsontja, és az állkapocscsontja közé. Az a férfi üvöltött. A szeméből folyt a vér. Akkor, abban az elszabadult pillanatban úgy tűnt, mintha a szeme kifolyt volna, látta, vagy inkább csak elképzelte a kilyukadt szemgolyót, a vékony, elszakadt hártyát, mely átengedi az üvegtestet, és nyálas, taknyos, könnyes váladékot öklendezik. De később, a rendőrségen, azért megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy mégsem. Esendőbb lett, hálálkodott az Úristennek, mert, legalábbis úgy képzelte, Ő mindig tudja, mit akar és miért, még abban a kritikus pillanatban is tudta, amikor csak egy hajszálon múlott, hogy meggyalázzák.
    Elborította a cipők dobogása, a lihegés, az ágroppanás, és valamiféle csörgés is, mely a zsebekből, vagy a táskákból, a hátizsákokból, az övre akasztott tárgyakból hallatszott. Ebben a pillanatban az volt a legfőbb problémája, hogy az út felfelé kanyarodott, meredeken emelkedett, megszokta az ilyesmit, bár most azt sem tudta, hogy a felfelé ívelő kaptató kinek válik hasznára inkább, neki-e vagy amazoknak? Nekiveselkedett, erős, kidolgozott, megformált mozdulatai falták az emelkedőt. Most már a hangjukat is hallotta, a beszédjüket, érdekes, hogy az első szó trágár kifejezés volt, mely közönséges, piszkos, az utca porától ezerszer megfertőzött voltára való tekintettel meg sem érdemli, hogy megemlítsük. Érzések, félelmek, viszolygások láncreakcióját indította el benne, kétségbeesésbe sodorta, és egyben energiákat is mozgósított, melyeknek eddig, a délelőtti edzések álmosan hunyorgó pillanataiban, még a hírét sem vette.
    Megszűnt az égő érzés a combjában, a lábikrájában a feszülés, mely azt a képzetet keltette benne, mintha azok megkeményednének, kővé válnának, mintha vastag földréteg nyomná őket. Most, ezekben a pillanatokban, amikor felidéződött benne az a korábbi eset, melynek megismétlődésétől tartott, azok az izomkötegek váltak ilyenné, melyek az első képzeletre megnyúlnak, összehúzódnak és megtekerednek. Szökdécselt. Egyáltalán, gondolta önérzetesen, szép is lenne, ha ezek a jöttmentek, ezek az edzetlen bitangok leköröznék, leszorítanák, aztán körülállva mindenféle ostobaságot művelnének vele, vagy akarnának művelni, csupa olyant, melynek véghezvitele bizonyos emberekkel ocsmányság, mocsok és bűn, másokkal viszont odaadás, felemelkedés és szerelem.
    Mikor felért a dombtetőre megkönnyebbült, csak azon csodálkozott, hogy lehet az, hogy szinte ugyanabban a pillanatban felértek ők is, neki legalábbis így tűnt, és belepirult a gondolatba, hogy ő, a bajnok, a kisportolt futógép képtelen lehagyni őket. Ez a gondolat megrémítette, mert hiábavalóvá tette eddigi törekvéseit, edzéseit, eredményeit. Belehúzott. A száz méterre gondolt, de ott mások a feltételek, az esélyek is, a pálya sima és egyenletes.
    Szeretet nélkül gondolt rájuk. Kétségei nem voltak afelől, hogy mit tennének, ha… Kiszámította, hogy a fákról ugranak majd, hogy vetődnek, hogy nyúlós testük, bűzös ruhájuk, szedett-vedett szőrzetük, panaszaik, emberileg utánozhatatlan szavaik, kifejezéseik, burkolt célzásaik, alattomos röhögésük, a foguk közül szétspriccelő káromkodásaik, szarkasztikus felhorkanásaik megfertőzhetik-e, beszennyezhetik-e őt is, és a hozzá hasonlókat, vagy elszállnak-e mellette. És még valamire gondolt. A hülyeségükre… Ettől megnyugodott, bár most már határozottan csiklandozta a tekintetük, már bánta, hogy úgy öltözködött, ahogy, hogy folytonosan és szemtelenül önmagát mutogatja…
    És tényleg, felülről érkeztek! Legalábbis neki az volt az érzése, hogy tömött, jól kialakított egységekbe tömörülve rohamoznak, kiabálnak, hogy ejtőernyőkön ereszkednek alá. Hadonászott. Lekaszabolt párat a karjával. Egy nagyobb emelkedőre érve megkönnyebbült. Rájuk taposott. Határozottan hallotta a reccsenést, ahogyan a sarkával szétnyomta őket. De ez nem volt elég, szinte semmi volt ahhoz képest, hogy újak és újak érkeztek folytonosan. A lábán másztak. Nem is tudta, miként képesek mászókulccsal átfogni a combját. Ahogy végigsöpört az ujjaival, érezte a fegyverzetüket a tenyerében, lándzsáik szúrását, acélsisakjaik durva és fenyegető élét.
    Az a tény, hogy egyesek bemásztak a ruhája alá, harapdálták, elfoglaltak bizonyos helyeket, mint a hasát, a szemérmét, a köldökét, és másokat, elkeseredéssel töltötte el. Nem lelkesedett értük. És amikor maga előtt látta őket, letört egy hosszabb faágat, csapkodott, makogott, brekegett, csakhogy elriassza őket. Kellemetlen érzés lett úrrá rajta, eszébe juttatta egykori olvasmányait csatákról, rombolásokról, önmegtagadó árulásokról, rejtett üzelmekről. És mert csak táncolva, ingadozva, zongorázó léptekkel haladhatott, szomorúan állapította meg, hogy azok az ösvények, melyeket már bejárt, berajzolt az agyába telepített játékok közé, és hol lassan, hol pedig gyorsan követte őket, felpörgetik az eseményeket. Azok az ösvények már rég elenyésztek. Elmosta őket az idő.
    Elesett. Abban a pillanatban rajta volt mind. Mikor később megkérdezték, miként történhetett meg, már egyetlen mozdulatra sem emlékezett. Megkötözték. Kötelekbe tekerve húzták-vonták. Kíméletlenek voltak, de kíméletlen volt ő is. Elsősorban önmagához. Oda tartotta magát, és az út kiszögellései, mint valami esztergagép, tépték, vágták. Aztán mikor egy faóriás alá értek, sor került a megbecstelenítésre is. Némán, akadálytalanul csinálták, és ő csak forgolódott és kényeskedett, a szája szélét nyalogatta, mint a szajhák. Minden oka megvolt rá, hogy körmönfont legyen. Az elmúlás kerülgette, és már csak egyetlen cél lebegett előtte, hogy taktikusan játsszon, hogy ne engedjen, legalábbis fenntartsa a látszatát annak, hogy önállóan dönt, szabadon és háborítatlanul. Közben megjárta a szégyen poklát, az egyetlen helyet, melyben csalódni nem lehet, mert csak rosszat, folyamatosan és könyörtelenül mindig csak rosszat hall róla az ember.
    És elkövetkezett a halála is. Csak úgy virtuálisan, igaz, de azért nagyon is valóságos elemekkel. Azok már régen elfelejtették, messze jártak, és akkor, abban a pillanatban, a bokor alól, vagy valamelyik homokbucka mögül, mintha egy piramis sírkamrájából jönne, felzúgott a taps. Először gyér volt. Meg akartak győződni róla, hogy ott van, hogy megcsinálta, de amikor meglátták, amikor átszakította a célszalagot, amikor előretolt kebleivel ráhasalt a napfényben villogó csíkra, és az elszakadt, és elszakadásával jelezte az eredményt, mely kiíródott a hatalmas, mindenhonnan látható táblán, kitört a vastaps. Egyre hevesebben zúgott. Először azt hitte, nem ér véget. A dobogó csúcsán aprónak és szánalmasnak érezte magát. Sírt is, illetve nem sírt, csak nyelte a könnyeit halk, eufemisztikus, belső zokogással.