Ezredvég

GÖRBE TÜKÖR

SIMOR ANDRÁS

Levelek a számítógéphez

1.

Kedves Ödön,
mindig reménykedve
ülök eléd,
de te
vírusokat,
reklámokat
meghívókat
mutatsz,
utált ismerősök
leveleit
őrzöd.
Hol vannak
a valódi barátok,
miért
nem segítesz
örülni,
élni?
Kedves Ödön,
akire
felcseréltem
a régi,
20. századi munkatársat,
ki ott hever
a konyhában,
mint
elfekvőben
a halálra váró,
kérlek,
intézkedj
érdekemben!

2.

Ödön,
szabadvers párti vagy,
verseimből
eltüntetted
a sorokat,
a rímeket.

Már megbocsáss,
de ezt
mégse teheted
belegyezésem
nélkül.

A posztmodern
nem kedvemre való.

Én,
a megrögzött
huszadik századi,
ragaszkodom
szokásaimhoz:

Szonett,
hexameter
miegymás.

Egyszóval,
Ödön,
legközelebb
előbb
kérj engedélyt.

3.

Ez a levél szigorúbb,
Ödön.
Miért
engeded be
weboldaladra
őket,
kik zsidóznak,
cigányoznak,
infójuk nevével
Rákóczit
meggyalázva?
Te csodálatos szerkezet,
mikor
tanulsz meg
felháborodni
mikor
törlöd
a mocskot azonnal?
Mikor
leszel
a szegények,
a kiebrudaltak
elvtársa?
Ha
csak
a dollár érdekel,
úgy végezheted,
miként
a Római Birodalom egykor.
Fontold meg ezt a dolgot,
állj
a jövendő győztesek
oldalára.

Kísértetcsapat

Klónok ezek,
nem emberek,
mind úgy beszél,
mint a Vezér.

Rákként halad
hátra e had,
és odalép,
hol példakép

Werbőczi úr,
ki odatúl-
ról idenéz,
segítni kész.

Törvényeket
Rousseau helyett
ezer s ezer
általa nyer.

A vissza-út
messzebbre fut.
Ősi a per,
zúg Pusztaszer.

Végcélja hun?
Rikolt a hunn:
„Hős eleim!”
Kifing a finn.

Hegyen, mezőn
a gárda jön,
s egy kicsi gnóm
álma a trón.

Vezér

Ez itten a hokedli,
én vagyok a nokedli,
macska szőrét levedli.

Ha felállok a hegyre,
onnét kiáltok egyre,
ácsingózom a meggyre.

Azt kiáltom: – Én népem,
tégy vezérré még télen,
meg is mondom, miképen!

Megmentem a hazámat,
ezért nyitom ki számat,
be is végzem vitámat.

Aki énvelem risztel,
leszek én még miniszter-
elnök, kit a hon tisztel!

Macska szőrét levedli,
ez itten a hokedli,
én vagyok a nokedli.

Egy liberális sírfelirata

Azt mondtam: „Nincsenek sokan.
Netán nem náci mind. ”
Lelőttek. Nem értem, hogyan.
Most holtan fekszem itt.

TANDORI DEZSŐ

J. A.-töredékek nyomán

– Neveimre
Baj van,
Tandori úr?
Legyen az magának Tajvan,
vagy egyszerűen Szingapúr.

Könnyen mond’nám: „Neveimre…”
Ha a nevem volna Imre.

Folytassam magamnál. Tédé,
nem téged kérdeznek, védd-é
az arab olajat
– vagy hogy tenmagad.

Tandori Dezső:
Tandorid – ez s ő!
S ha azt mondod: én istenem –
lecsap rá, hogy: „te is nem én”.

Ha világ vagy, szép szerén
nem vagy, ha a szellemén
kószálsz el, csak’ elveszel,
s nem hogy célod nem éred el,
de a kiinduló vágyak
pontját se. Hát – ha! – így lázadj.

Olvasó férfi (1918)

AQUINCUMI KÖLTŐVERSENY

A X. Aquincumi Költõverseny díjnyertes verseibõl válogattunk.

SZARKA ISTVÁN

Grandiflóra

Május esője-hője
tiszta színt old belőle
ajka provanszi rózsa
egy emlőcskéje volna
édes bengáli rózsa
más damaszkuszi volna
köldöke tearózsa
hát még a grandiflóra

énmagam moharózsa
máskor meg berki rózsa
kert az alkonyi kertben
jó kis támomat vertem
lágyan ő lágy tövéhez
oltottam az övéhez
vadságom-nemességem
rózsafény özönében

illatozik hogy őt nézd
nyílik és dől a rőt méz
szerelemszag lövell be
nap-hold-csillagközelbe
lágyékon üde harmat
éterolaj nyilallgat
szó hajlata fölérez
minő képes beszéd ez

ízes falatka kis korty
emlékezik hogy is volt
álmosság is előleng
a húsban a velőben
fáradt és boldog másság
némi örök barátság
s szunnyad a grandiflóra
mintha mind maga volna

Kőkor

Nyálkő, epekő, vesekő, fogkő hozza a bölcs kort,
Ám ha elérted, az agyhúgykövecsed semmibe őrli.

RIGÓ BÉLA

Koszorú

Sándor! Hallod? Üzenj valamit hamar onnan, a túlsó
partról! Jár-e a komp? Van-e mikrofon átkiabálni?
Vagy szólj rám dühösen: ne zavarjam a gyászt, ne locsogjak
hexameterben! Elég tömören kijelenteni: Tőled
búcsúzom magam és a barátok, az egykori Móra
– s persze az IBBY – öreg katonái nevében. Az írók
céhe is itt gyászol: Te csak így léptél ki belőle.
Hát legyen ím ezután örökös nyugodalmad a porban!
Porladj bennünk most! Beleped majd végül az élet-
művedet. Ott áll a szép, örökös fejfád ama nagy katalógus
lapjai közt: BORBÉLY SÁNDOR, meg alatta az évszám.
(Évekig élhetsz még, ha nem írja be senki halálod.)
Ámen. Ennyi elég. Temetéseken így gyakoroltuk,
míg más volt a soron. – „Ezt rólam is el fogod egyszer
mondani…” – mondtuk. Jaj! Ugye könnyű volt a halállal
játszani akkor, mert éreztük erőnket, a sűrű
évek sem tudták sunyi mód kifacsarni belőlünk,
Ámen… Mit makogok Neked itt suta versezetekben?
Úgysem hallod. Ahol Te vagy, ott nem kommunikálnak.
Persze a mennyekben felülírják életed, én is
megtérnék örömest, ha… de már kinevetne az Isten.

Ámen…? Pont. Sanyikám, én nem Neked, én a nevedben beszélek!
Oly mindegy, Te vagy ott, vagy én leszek, és ki temet majd.
Balfőnix madarak voltunk, mi csak égni tanultunk,
újjá nem születünk… Legalább jó lecke a példánk:
Rossz korban ne szüless! Bombázás, front csecsemőnek
nem javasolt, sem a tűz, sem a vér, sem az éhség…
Ám ezt még valahogy túlélheti csak-csak az ember.
Azt nem tűrted jól, mire jössz, foglaltak a székek,
sorban áll az egész létszámfeletti korosztály.
Nagy közös álmokhoz rész-álmokat álmodik egyszer
majd, aki kell; s aki nem, hunyoroghat a tompa sötétben,
míg csak a nap beragyog, s benyomulnak eléje az újak.
Nem tudtál soha győzni… se veszteni szép elegánsan.
Annak még a felét sem kaptad, amit kikapartál
másoknak. Maradék sikerért rohamoztad a várat.
Csak a várúrnők hajigáltak elég koszorúkat…
Hordtad is ifjú, szép fejeden… kopasz, ősz koponyádon.
Van néhány plecsnid, és megvan az obsitod is rég,
most nyugdíjba mehetsz… Itt! Oly gyönyörű ez a környék!
Szellem nagyjai mind, akik erre pihennek a márvány
háta mögött. Mit akarsz még? Mennyei Szigligetedben
feltámadni de szép lehet ővelük egyszer a végső
ítélet napján! De ha nem, hát ez se zavar már.

Írtál. Irtottál henye mondatokat. Magyaráztál
megmagyarázni nehéz titkokat erre fogékony
ifjaknak. Most ez mind megmarad élve utánad.
Kőmíves Kelement befalazzák… Omlik a várunk,
dőlne ránk a tető… Nálunk csak a holtak erősek.
Hányszor évtizedelt meg a sors, hogy a hámba feszülve
együtt húztuk – kétfele – céltalan úton a terhet?
Most mindent itt hagysz, most leszakadnak a volt kötelékek:
többé nincs feleség, se család, se barát, se tanítvány…
Én hazaindulok… Épp oda hordtuk a bútorokat még…
Két emelet… De magas lett… Jobban törnek a súlyok…
Elsiratom magamat… Hiszen én vesztettelek el… Hát,
Sándor, üzenj valamit! Most kezdjük el újra előlről…

KERÉK IMRE

Levéltöredék
Sz. A. -nak

késő alkonyi órán örvénylő cigaretta-
füstben míg az ablakodon túl messze világít
lámpád fénye barátom elképzellek amint épp
Hölderin-sorokat mormolsz vagy Bach muzsikáját
hallgatod elrévülten kortyolsz néha borodból
s régi madárröptű tavaszok mustillatu őszök
fényei villannak föl előtted távoli tájak
képei kúsznak elő az időből azúr-egü Hellász
zord kaukázusi bércek weimari görbe kis utcák
pásztorok és költők idegenként is rokon arca
rend ritmus zene lesz mind fürge tollad alól új
énekként csordulva papírra míg a derengő
hóra sötétség korma szitál kint s görcsbefagyottan
fák markolnak mélyen a földbe szivós gyökerekkel
Óbuda Aquincum kövein szél jár botologva
s olykor egy eltévedt csapzott kóbor kutya vakkant

MECHLER ANNA

A Városligetben

Csak ültünk a Városligetben.
A fákon a napfény barangolt,
Alattunk a metró dübörgött.
„No – azt mondta –, jó lenne végre
Mutatni a züllött világnak,
Ha késő is, egy részt a mennyből!”
Bolondos, időtlen, merengő
Barátom, az alkalmi festő
Elővette bal ingzsebéből
A művét: parányi madonna,
A karjában aprócska gyermek…
„Na mit szólsz? Ha tetszik, eladjuk;
De mondd már! Mit érhet? Sokezret?”
Szemének rajongó tüzétől
Elolvadt belőlem a szándék,
Hogy visszacibáljam a földre…

Nem emlékszem, hogy volt a vége,
Fagyis jött, vagy egy nőt szemelt ki,
De nem mondtam el, hogy mi’ gyatra…

Elillant a kósza kamaszkor.
S ha éppen a Városligetben
A fákon a napfény barangol,
Egy ősz tincs az arcába hullik,
Tudom, hogy az álmok mezőin
Ha jár, ő az Úrnak adózik –
Ha festhet, a gondok se nyomják,
Maradt egy bolondos, merengő
Vénember, az alkalmi festő…
S ha itthagy a menny álmondója
Szemének rajongó tüzétől
Az alkony vörösen parázslik.

ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal két ciprusi és egy olasz költőt mutatunk be. A ciprusi verseket a MADE (Művészettel a Diszkrimináció Ellen) rendezvénysorozat szervezői bocsátották rendelkezésünkre. A rendezvénysorozatra 2008. május 3-a és 31-e között Budapesten, a Terézvárosban kerül sor.

HAJI MIKE

Mihalakisz

Az iskolában
Mindenféle neveket adtak,
Orrunk alá dörgölték
A sportpályákon
Meg a vihar dúlta ebédlőasztaloknál.
Sokféle néven neveztek,
Nincs annyi nap egy évben, ahány csúfnevem volt,
Nincs annyi sugara a napnak.

Úgy hívtak…
„Színes!”
Paki, diego, feka, füstölt hús, boxos.

Úgy hívtak…
„Proli!”
Azt mondták, melózzak, mint a szüleim,
Lógjon ki a belem, izzadjak vödörszám,
Ez a jelen, ez a múlt.

Úgy hívtak…
„Intelligencia!”
Azt mondták, nyelvileg visszamaradtam,
Megtanítottak rögbizni, focizni,
Mert a matekot meg a történelmet
„Úgyis csak ugatom”.

Úgy hívtak… „kultúra”,
Azt mondták, szkizofrén vagyok,
Holmi bi-kulturális pánik foglya,
Ki szégyenkezve kódorog Nagy-Britanniában.

Úgy hívtak „színes”,
Úgy hívtak „proli”,
Sokféleképpen neveztek senkinek.

De sosem hívtak
Mihalakisznak,
A nevemen,
Pedig
Ennél többet
Én nem kértem
Soha.

NEŞE YAŞIN

Részletek el nem küldött levelekből

X.
Nincs határátlépési engedély
valójában a remény ösvényei tűnnek el
a soknapos sóvárgás keserűségbe fordul
Ne várj rám
a bánat egy másik cellájába zárva

Nincs út a szerelemhez
(Hadseregünk kezeskedik róla)
Egész éjjel a csillagokat néztem
s reméltem hogy te is nézed őket

Találkára hívtál üzeneted elért
de egy másik országban
másik időben

Nem várhatok
az időnek nevezett sárga kígyó
egyre csak tekergőzik bennem

Sóvárgásom nem bír magával
még ma kell hogy lássalak

Mindenkinek elmondom hogy szeretlek
még a rendőrnek is az ellenőrző-ponton
mindenkinek elmondom titkos nevedet

Aztán átsétálok
macskának álcázva

Várj rám
vegyél karodba
törökül fogok „miau”-t mondani neked.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI

Dante Marianacci öt évig volt az Olasz Kultúrintézet igazgatója Budapesten. Tevékenységét a magyar kormány magas kitüntetéssel jutalmazta. Marianacci – aki tavasztól Bécsben folytatja „hídverő” munkáját – több kötetes, ismert író hazájában. Magyarul egy verskötete és egy regénye jelent meg.
Mi három versével búcsúzunk most tőle. Mindhárom a Signori del vento (A szél urai) című, 2002-ben kiadott kötetéből való.

DANTE MARIANACCI

Mondsee hófödte dombjain

Mondsee hófödte dombjain sok apró
s könnyű akkord a szélben
mosolyát hozza holt illúzióknak.
Prágáig Pescarától
igen hosszú az út, ha
csupán a töprengés az útitársad
és néhány vers, fémlapra, plüss-ülésre
s egyéb helyekre szórva:
kis cédulák bizonytalan betűkkel –
új útra készen út közben születtek.

Molly városában

Marguerite minden csütörtökön eltűnt –
oka volt erre, nyilván.
Hová ment és ott mit csinált –
ki tudja?
Este aztán vörös szemekkel tért meg.
Netalán sírt szegényke?

Itt, Molly városában
megtörténik minden, ami megeshet.
Az asszonyoknak nincsen szeretőjük –
ők szimplán csak szeretnek.

A tiltott gyönyör

Egész éjjel Ovidius szerelmi
kiskátéját olvastam újra s újra,
nagy ágyon, szűk sarokban,
egy jókora s üres szobának mélyén,
honnét egy régi sírkert látható csak.
Való igaz: kisebb a kedv a bűhöz,
mikor a vétkezés szabad utat kap,
intenzívebb a kéj, ha
tilosban járva kapjuk.
A szépségből többet nyer a szorongás?
A test annyira éber,
hogy házasságtöréskor
a lélek által nem remélhet enyhet.
Hamarosan a hírnök virradat majd
friss napsugarat küld a dombra, hol sok
mandulafa virágzik
szerelmetes füzérben
s a fény a sötétséget eltakarja,
jó mélyre ássa – aztán szerteárad.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

FAKULÓ FOTOGRÁFIÁK

MOLNÁR GÉZA

S körüllengi a kékszínű,
illatos pipafüst…

Földeák János

Az idei télutón gyakran eszembe jut az a havas, hideg pesterzsébeti este, amikor Határ úti irodámba két puskás, karszalagos népőr bekísért egy férfit, akit igazoltattak és gyanúsnak találtak.
    – Soroksár-Újtelepen lakik. Lehet, hogy volksbundista volt, talán éppen SS-katona – magyarázta az egyik népőr.
    A bekísért középkorú, munkássapkás férfi ingerülten tiltakozott: – Szóba sem jöhet, hogy valami közöm lett volna a fasisztákhoz. Ellenkezőleg…
    Gyanakodtam, most mindenki harcos kommunistának vallja magát. Meg is kérdeztem, mivel tudja bizonyítani ezt az „ellenkezőleg”-et?
    – Kérem, elvtárs, ha önnek valamelyes köze van a munkásmozgalomhoz, kell, hogy ismerjen engem. Földeák János vagyok, rendszeresen írtam a Népszavában.
    Örömmel ragadtam meg a kezét: – Földeák elvtárs! Hogyne ismerném, hát persze, hogy ismerem!
    Még nagyon friss volt Pesterzsébet felszabadulása. A romok, a temetetlen holtak, az éhínség gyötrelmei közben Budáról, a Várból, a Citadelláról még mindig átlőttek Pestre a németek és a nyilasok. Itt is bujkáltak közülük átöltözve, hamis papírokkal, és innen, a külvárosból is bejártak a gazdátlan pesti üzleteket kirámolni, fosztogatni élelmes fiatalemberek; aznap is elkoboztak a népőrök egy ruhaszövetek kötegeivel megrakott targoncát, két férfi húzta valahonnan a Nagykörútról, most itt állt a ház udvarán, melyben a körzetért felelős politikai biztosként körmölgettem épp a leltárt, amikor Földeákot bekísérték.
    Innen a Határ útról Sorokság messze esett; két népőrt adtam mellé, kísérjék haza, nehogy baja essék.
    A nyár, 1945 nyara még mindig a szegénység, a koplalás, a sivár nincstelenség uralma alatt telt. A Néptanácsot felváltotta a Nemzeti Bizottság, már működött a közigazgatás, jártak a villamosok, a népőröket felváltotta a rendőrség. Én is visszamehettem a Zelensky gépgyárba; ott ha szűkösen is, de valami élelmet kaptam. Aztán onnan mint kádert átirányítottak közhivatalba.
    Földeákkal már gyakran találkoztam, tudta rólam, hogy írónak készülök, elvittem hozzá néhány „elbeszélésemet” és az ostrom alatt írt „regényemet” (éretlen zöldfülű próbálkozásokat). Tehetségesnek tartott, bíztatott, hosszú jegyzeteket írt, tanácsokat adott, a körülöttem levő valóságos életsorsokra irányította figyelmemet.
    Földeák mint a mágnes a vasreszeléket vonzotta magához a fiatalokat, általában mindenkit, akiben írói-költői vágyak éltek. Földeák volt a kelesztő kovász, tőle formálódott, alakult ki a pesterzsébeti írócsoport, melyben egyre gyakrabban hangzott a vágy, lapot kell csinálni, most már a nyilvánosság előtt is meg kellene mutatkozni.
    Csodálatos, de rejtélyes szimattal Földeák nyomdát talált, irodalomkedvelő tulajdonossal. Földeák – szakmája szerint könyvkötő – gyakran megfordult a Népszava szerkesztőségében, járatos volt a lapcsinálás világában, s ebben a feldúlt, kifosztott városban még papírt is szerzett.
    Terveket szőtt, tárgyalt, számoszlopok fölött görnyedt, pénzeket hajtott fel, hiteleket szerzett és támogatást, garanciát a pártszervezettől, egymaga szerkesztette-rostálta a születő új lap kéziratait, témákat ajánlott az írópalántáknak, s mivel képzőművészek is jelentkeztek már, műalkotásokból válogatott, tördelt a nyomdában, korrigált s egyszercsak kezünkben volt a LAP! Gyönyörűséges percek voltak, mindnyájan bámultuk, amint az első példányok kijöttek a gépből, Földeák, Tamási Lajos, Szarka József, Rókás Sándor, Mester Erzsébet, Kárpáti Kamil, a festő-grafikus Nolipa István Pál, a költő-kocsmáros Petrikovics József, Mráz Ferenc s még hányan, de hányan, akiknek nevét azóta elsodorta az idő.
    Havonta egy lap, mindig a hónap nevét viselte: Augusztus, Szeptember, Október, November. A December azonban már hamvába hullt; elfogyott a pénz, a hitel, a vágtázó infláció megölte a lapot. Gondoljuk meg, ez 1945-ben zajlott, mondhatni, első feltápászkodása volt a progresszív magyar irodalomnak.
    Földeák 1947-ben még egy lapot alapított és szerkesztett, a Külvárost, amelynek társszerkesztője Kovalovszky Miklós volt, ugyanazzal a pesterzsébeti írógárdával, de ebben már országos nevű írók is megjelentek, hogy csak Benjámin Lászlót és Kovai Lőrincet említsem. A – mondhatni – hősies erőfeszítés ellenére ez a lap is kimúlt, három számot élt meg. Közben volt egy várospolitikai hetilap is, a Pesterzsébet, annak szerkesztésében Szarka József is részt vett.
    A havi irodalmi lapok szerkesztősége csakúgy, mint a hetilapé, Pesterzsébet belvárosában a textiles szakszervezet irodájában volt, melyet a vezető titkár ingyen bocsátott Földeák és az írógárda rendelkezésére. Itt csaptunk vad mulatozásokat a későesti-éjszakai órákban. Mindig kerülközött egy-két demizson bor, melyet a rendőrkapitány feketézőktől kobzott el, vagy velünk együttérző kocsmáros küldött tisztelete jeléül. Berúgtunk, népdalokat énekeltünk, Szarka Józsi hegedült, Földeák markában szorongatva kurta fapipáját önfeledt boldogsággal lökte ég felé az arcát s telitorokból üvöltötte: „Én vagyok a, én vagyok a kunsági fi, nékem nem parancsol senki…” A hangulat tetőfokán felugrottunk a nagy kerek tárgyalóasztal tetejére s összekapaszkodva roptuk a kanásztáncot.
    Mindnyájan a paraszti világból jöttünk, felmenőink révén. Földeák gyermekként Somogyban volt gulyás, tehénpásztor. Minden népdalt ismert, minden táncot táncolt, mit eleink lobogó gatyában, csizmában roptak, raktak, dobogtak.
    Földeák már a felszabadulás előtti években vezéregyénisége volt a munkásíróknak. A könyvkötők szakszervezetében jöttek össze rendszeresen, odatartozott Benjámin László, Vaád Ferenc, László Gyula, Szüdi György, Rideg Sándor, Rajcsányi Károly. Munkásságukra felfigyelt Zilahy Lajos is, az általa szerkesztett Híd-ban fényképes cikkeket közölt róluk. Ott láttam én is először a triciklis kifutó-költő László Gyulát, de a lap Földeák regényének is helyet adott. Zilahy a munkásírók irodalmi értékét, saját hangjuk jogosságát a magyar irodalom sokszínű, szépen zengő kórusába illeszkedőnek, beletartozónak minősítette.
    1947 nyarán a Munkásírók Csoportja baráti beszélgetésre invitálta az emigrációból hazatért Lukács Györgyöt, a „hogyan tovább” kérdésére vártak biztató, eligazító szavakat. A találkozóra a könyvkötők szakszervezetében került sor; ezen Benjámin László nem vehetett részt, Győrben szerkesztett már napilapot.
    Hogy a beszélgetésen valójában mi is történt, azt én is jóval később tudtam meg László Gyulától.
    Lukács kereken és világosan megmondta, hogy a munkásírók tevékenységére a felszabadulással változott helyzetben nincs szükség, ne folytassák, amit a Népszavánál és más orgánumokban, antológiákban addig csináltak.
    A megbeszélés után, amikor már Lukács is elment s magukra maradtak, Földeák sírógörcsöt kapott, zokogott.
    Földeák nem beszélt erről akkoriban, ő csak az Élet és Irodalomban szólt róla, a születésének hatvanadik évfordulóján készített interjúban. „Hiába múlt el több mint harminc esztendő, még ma is megkeseredik a szám, ha a munkásköltők csoportjáról és tevékenységéről kérdeznek… Nos, amióta nemzetközi hírű esztétánk és filozófusunk az ország felszabadítását követően »bebizonyította«, hogy az új helyzetben feleslegesek vagyunk, »hivatalosan« is szétvertnek tartom a munkásírók csoportját. […] Egész életemre gyógyíthatatlan sebeket kaptam. ”
    Benjámin és Rideg állták a sarat. Rideg vagabund volt, magát az ország legnagyobb írójának tartotta, felőle beszélhetett Lukács, amit akart… Ők átvészelték ezeket a nehéz éveket, Benjáminnak még ahhoz is volt ereje, hogy Földeákot visszahozza az irodalomba, de a munkásköltők teljes értékű valójukhoz visszatalálni már nem tudtak, magasabb értékszintre fejlődni már nem voltak képesek.
    Ha joggal felpanaszoljuk, milyen kemény kézzel, radikálisan hallgattattak el a babitsi örökség követői közül sokakat, vajon hogyan lehet minősíteni a szocializmus világképében fogant, hozzá hű munkásírók kiebrudalását?
    A közéletből, a köz szolgálatából nem vonult ki Földeák, kinevezték vezérigazgatónak a papíriparba, majd az Ifjúsági Könyvkiadó székébe ültette Révai József, aki mindig is elismeréssel szólt Földeák háború előtti tevékenységéről. Azt hiszem azonban, hogy Földeák legfontosabb s talán leghasznosabb munkásságát – Bölöni György méltó utódaként – mint az Irodalmi Alap igazgatója végezte. Úgy ismerték, mint az irodalmi élet folytonosan segítőkész emberét, akihez gondjában-bajában bizalommal fordulhatott az írótársadalom bármelyik tagja. Az ő keze alól új és új tehetségek röppentek ki. Természete szerint jóízűen meleg, mint a kenyér, de nem lágyulóan konok és engesztelhetetlenül kemény is tudott lenni. Volt úgy, hogy összeharapta a száját és évekre elvonult, anélkül, hogy a rajta esett sérelemről bárkinek is panaszkodott volna.
    Bármekkora sebet ütött is rajta Lukács, a költő-Földeák túlélte. Jöttek lankadatlanul a versek, köztük olyan remeklés is, mint a Csapó János gulyás életére és halálára emlékező, elégikus hangulatú Egy faddi sír mellett című költeménye. És hosszú sora a hittel hitt (gyakran sematikus) vallomásoknak az új társadalom mellett. Kétszer kapott József Attila-díjat és magas állami kitüntetésekben is részesítették.
    … Ha ma visszaidézem magamnak, abban a sajátosan Pest környéki külvárosban látom Földeákot felmagasodni, a kicsiny földszintes házak között jön a kora tavaszi napsütésben, száraz porfelhőket sodró szelekben, magányos alak, mintha egyedül lenne, kissé halványulóan, messze a házak fölé nőve, jön kigombolt kockás felöltőjében, kockás flanellingben, kávébarna zakóban, drapp pantallóban, gojzer-varrású vastagtalpú cipőjében, fogai közé harapott angol fapipával, szarukeretes szemüvegén át valahová a távolba néz, gyérülő haját borzolja a szél, s körüllengi a kékszínű, illatos pipafüst…
    1997 októberében halt meg. Kívánsága szerint temetésén senki nem búcsúztatta.


Kilátás a gyárnegyedre (1919)

ÉVFORDULÓ

Ladányi Mihály (1934 – 1986) kötetben soha meg nem jelent verseivel emlékezünk arra, hogy fél évszázaddal ezelőtt, 1958-ban jelent meg a Tűz-tánc, a fiatal költők antológiája, amely avantgárd hangvételével megújította a hazai szocialista költészetet.

LADÁNYI MIHÁLY

Helyszín

Itt a tanyán
verseket olvasok fel a fáknak,
s a fák ettől rügyet bontanak.

Itt a tanyán
őszinte dalt súgok a szélnek,
s néhány másodperc múlva a szomszédban elmeséli.

Itt a tanyán
jelzőimtől borzonganak a füvek az árokparton,
s nekem tapsol a jegenye.

Itt a tanyán
leveti fűzös városi lábbelijét
és a dülőúton mezítláb jár az ének.

Századvég

Az utcán, hol villamosok
és autók száguldanak,
benzingőzből, mint jelenés,
feltűnik egy tehéncsapat.
A nyitott teherkocsiból
szomorú bőgés száll az égig.
Egy tehén vágóhídra gondol
és a kövezetre kirondít.
S eltűnnek. Csak a Jel marad,
mit búcsúként hagyott az állat,
s amit az utcaseprők majd
körülállnak és megcsodálnak.

Lúdtalpbetét

A Semmi rajtam jár,
érzem járása ritmusát,
ahogy átmegy a napokon –
Mások fura szavakkal becézgetik,
úgymint: én halálom, én feltámadásom
– efféléket találnak ki neki –
de nékem büdös és nehéz,
ahogy rajtam siet a semmibe,
ahogy gyerekkorom óta rajtam tapos,
mint egy lúdtalpbetéten,
gyűlölöm ezt a szituációt
a Semmi koszos bakancsába bezárva,
s dühödten nyikorgok ellene.
Eszméletem nyikorgása az ének.

Üzenetek

1.
Gyűjtsd csak tovább a bankbetétet,
de ha rádöbbensz, mi a lényeg,
hogy az apád húsát zabáltad,
jókedvűen híztál el attól,
s elégedetten, mint az állat:

ne fintorogj a hullaszagtól.

2.
Mint a pelenkás kisgyerek,
majd szégyenkezve és riadtan
tértek anyátokhoz ti is,
anyátokhoz, ki szép kövérre
szoptatott, míg korgott a gyomra.
Pedig milyen büszkén s kevélyen
másztatok a hintalovakra,

hogy rájuk lenézhessetek.

Szonett tizenharmadikán

Rám mosolyog, bizalmát bizonygatja,
s röhögve döf le végül a halál.
Tisztviselő, ki csendben kicsinál,
s közben a jámbor humanistát adja.

Gyanakszom én az istenekre rég.
A külsejük magamfajtát mutat,
s ha zsebre vágják glóriájukat,
úgy tűnik, nem rontott rajtuk az ég.

De midőn szolgájukat rám uszítják,
s az már nem oly disztingváltan szelindek,
végrehajtja, amire utasítják,

megértem már, hogy becsapott az isten –
Ám – gesztusból – az ember jó pofát vág,
s megnyugtatásul elpatkol szelíden.

Ötven

Innen már nincsen visszaút,
feledjük hát a férfibút

s a sok butust, kiknek szemétől
láng csapott fel a férfinépből.

Innen már csúcsok helyett csúzok,
maszatos rímek, elbúcsúzók –

Pedig Uram, maradnék még én
nehány kelyhed kiinni békén,

ne mutass hát oly pinceajtót,
ami mögött nincsenek hordók!

Üzenet

Síró ágat tipró szél évszakában,
mikor kicsi, fekete asszonyok
naphosszat a temetők előtt üldögélnek,

mikor a varjak behúzódnak a faluba,
mikor a szemekből kiszikkad a nyár foszfora,
mikor a szemek már befelé néznek,

akkor szeretnék arról beszélni néked,
amit a szerelem szabályai szerint
ma kellene elmondanom.

Hiány

Majd ha áttanultam a madár-térképeket,
a füvek közt botorkáló hangya lábanyomába eredve,
rátalálok az alkonyathoz kötözött sóhajodra,
s gyógyfüvet terítek szívverésedre.

Addig csak így, belekarolva szerelmi bánatomba
járom e korzót, s ahogy rám tör az este,
az álmok konyhaasztalánál elüldögélve a
Kékmadár árnyékát rágom, reád éhezve.

Ismertetőjelek

Haja színén átgyalogolt a hold,
szeme színén átgyalogolt az éjszaka,
szívében temetetlenül hevertek a halottak,
száján keserű cigaretta az ének,
lábán az ezüst ösvény elrongyolódott,
fakó keze üres tűzhely felett matat,
és szeretem, nagyon szeretem őt,
és nincs sehol, sehol, sehol, sehol.

Halászok a tengernél (1925-26)

KILÁTÓ

MARÓCZY MAGDA

Két burmai mese

A kókuszdió eredete

Sok száz évvel ezelőtt három férfi érkezett egy tutajon Burma partjaihoz. Elvitték őket a király elé kihallgatásra. A király kérdéseire válaszolva elmondták, hogy saját országukból kiűzték őket, és a tengeren elhagyatva bizony, bűnös cselekedeteket is elkövettek. Hármuk közül az egyik tolvaj volt, a másik sámán, a harmadik pedig szélhámos hazug.
    A király a következőképpen szolgáltatott igazságot.
    Ezer ezüstöt és egy házat ajándékozott a tolvajnak, akit csak a nyomorúság vitt a lopásra. Most, hogy gazdag lett, többé nem kell lopnia.
    Ezer ezüstöt és egy házat ajándékozott a sámánnak, mert ő féltékenységből, megélhetési gondjai miatt lett sámánná. Most, hogy háza és pénze is van, nem fog többé jóslásokkal foglalkozni.
    Ami a hazugot illeti, aki egyben veszedelmes rágalmazó is, nos, a király megparancsolta, hogy üssék le a fejét, mert egy hazug folyton hazudni és rágalmazni fog. A hazudozót ki is vitték a vesztőhelyre és tüstént lefejezték.
    Másnap reggel egy hivatalnok látogatott a vesztőhelyre és meglepetve látta, hogy a leütött fej a földön gurul. Nagy meglepetésére gurulás közben a fej kinyitotta a száját és a következőket kiabálta: „Üzenem a királyodnak, hogy jöjjön ide térdet hajtani előttem. Ha nem teszi, betöröm a koponyáját!”
    A hivatalnok lélekszakadva rohant a palotába, hogy jelentse a fenyegetést. Senki sem hitte el, amit mondott. A király dühbe gurult: azt hitte, hogy hivatalnoka gúnyt űz belőle. De az ragaszkodott a szavaihoz: „Felséged küldhet mellém valakit, aki majd bizonyítja, hogy igazat mondok. ”
    A király egy másik hivatalnokot rendelt az előbbi mellé, s együtt mentek viszsza a vesztőhelyre.
    Amint megérkeztek, körülnéztek. Látták, hogy a fej néma és mozdulatlan. Sokáig vártak, de az is maradt.
    A második hivatalnok jelentést tett erről a királynak. A király nemcsak dühös volt, de példát is akart szolgáltatni. Az udvar és az összes hivatalnokok jelenlétében leüttette a fejét az első hivatalnoknak. A kivégzés a vesztőhelyen történt.
    Ekkor a hazug feje kinyitotta a száját mindenki előtt, és gúnyos nevetésre fakadt: „Hahaha! Én még mindig rosszat tehetek, hírveréssel és bajkeveréssel!”
    Az udvar tagjai és a hivatalnokok jelentették az esetet a királynak. A királyt bántotta az igazságtalan ítélete és azt mondta, hogy a bajkeverő levágott feje még további bajokat okozhat, ezért egy mély szikla tövébe kell eltemetni.
    A bajkeverő fejet ezután gondosan eltemették oda.
    Másnap ugyanezen a helyen egy fácska nőtt ki, amelyen egy, a bajkeverő fejéhez hasonló kerek gyümölcs volt látható. Ez volt a kókuszdió.
    Elnevezték a gyümölcsöt „gonbin”-nek, amely fecsegő fát jelent. A szó az idők során elkopott, és „önbin” lett a neve. Ha valaki kézbevesz egy kókuszdiót és a füléhez tartja, gurgulázó hangokat hall. Meg olyan hangokat is, hogy „blabla, tittle-tattle!”
    A fecsegő fecseg tovább.

Miért van olyan sok pagoda Paganban?

Sok évszázaddal ezelőtt Paganban még nagy szegénység volt. Élt ebben a városban egy tudós szerzetes, aki alkimista volt, és éjjel-nappal kutatott, hogy fölfedezze a bölcsek kövét.
    Az alkimista kísérletei igen drágák voltak, és hogy folytathassa a király segítségére, a kincstárból kiutalt pénzre volt szüksége. A tudós egy nagyon régi, kopott pergamen könyv útmutatásai szerint dolgozott és az utasításokat pontosan betartotta. Az utasítások igen bonyolultak voltak, hetek, hónapok múltak el, s még semmi eredmény nem mutatkozott.
    A királyi kincstár kiürült, és az emberek nem akartak több adót fizetni, mert azt mondták, hogy a király csak vesztegeti a pénzüket egy csalóra.
    A szerzetes a kísérletei végén tartott. Azt írta a könyv: „Akkor vesd az általad előállított ércet tiszta savba, és megkapod a bölcsek kövét. ”
    Lecsöndesítette a lázadó lakosokat azzal az ígérettel, hogy még egy kísérlet és előállítja a bölcsek kövét, – az emberek aztán mehetnek megint adót fizetni.
    A könyv útmutatása szerint a szerzetes a sok év alatt kikísérletezett különleges ércet savba mártotta. Azután várt. Elmúlt hét nap, de az érc nem mozdult, ugyanolyan volt, amilyen azelőtt.
    A szerzetes felment a királyhoz és elmondta, hogy a kísérlet nem sikerült. Ezt megtudta a nép is és zúgolódni kezdett. Azt gondolták, hogy a szerzetes csaló és csak pumpolni akarja a királyt még több pénzért.
    A király szorult helyzetben volt. Tudta, hogy a tudós szerzetes nem csaló, de nem tudta bebizonyítani.
    Az emberek körülfogták a palotát és hangosan követelték, hogy a király büntesse meg a csaló szerzetest. A király nem tudta, mitévő legyen.
    A szerzetes végül maga oldotta meg a kérdést azzal, hogy kivájta a szemeit. Akkor kiállt az emberek elé és azt mondta: „Nézzétek vakon tátongó szemüregeimet. Nem gondoljátok-e, hogy ez elég büntetés nekem?”
    Az emberek úgy gondolták, hogy ez a büntetés elég igazságszolgáltatásul, és elállva követelésüktől, hazamentek.
    Napokon át ült világtalanul, csalódottan, gyötrelmek közepette a szerzetes, sajnálta sok év hiábavaló fáradozását. A végén oly keserű lett, úgyannyira meggyűlölte az aranycsinálást nevezetesen, hogy felindultságában törni-zúzni kezdett. Mindent, amit csak elért és a kezeügyébe került, üvegcséket, kancsókat, mindent-mindent összetört. Aztán megparancsolta a segítőjének, egy fiatal szerzetesnek, éveken át hűséges segítőjének, hogy dobja azt a gyűlöletes ércdarabot, ami úgy megcsúfolta, a latrinába. A kis szerzetes szót fogadott, bedobta.
    Éjjel aztán óriási fényre ébredt: égett, lángolt, zengett a latrina!
    A kis szerzetes rohant mesteréhez, és azt kiáltozta: „Mester, mester, nézd, olyan a latrina, mintha szellemek vagy boszorkányok lennének benne!”
    „Ne felejtsd el, hogy én vak vagyok – mondta a mestere. – Írd le nekem pontosan, mit látsz!” Amikor a segédje elmondta, hogy milyen különös fénnyel ég a latrina, és gázok szállnak fel, a szerzetes rájött, hogy végre meglelte a bölcsek kövét. Arra is rájött, hogy a régi könyv írója egyszerűen savat írt le húgysav helyett.
    A segéd kiemelte a latrinából a bölcsek kövét, megtörülgette és átnyújtotta mesterének. Az kézbevette és meghagyta segédjének, hogy siessen a piacra és a húsárustól vegyen két kecskeszemet vagy bikaszemet.
    Mivel már késő délre járt, a fiú nem talált már csak egy kecskeszemet és egy bikaszemet. Ezeket megvásárolta és elvitte a mesternek.
    Az öreg szerzetes kézbefogta a két szemet, a bölcsek kövével pedig megérintette szemüregeit és az egyikbe a kecske, másikba a bika szemét tette. Azon mód tisztán látott mindent, noha az egyik szeme dülledt volt és nagy, a másik pedig kicsi. „Mától fogva úgy fognak az emberek hívni, hogy a bika-kecskeszemű szerzetes” – mondta tréfálkozva.
    Aztán elment a királyhoz és elmondta neki a szerencséjét. Kijelentette azután, hogy el akar vonulni a világtól, ezentúl csak meditálni és imádkozni fog. Végül arra kérte a királyt, hogy olvasztasson össze minden ólmot és rezet, s tétesse óriási csöbrökben a palota elé.
    Noha későre járt, éjfél is elmúlt, a király szerteszalajtotta szolgáit az egész városban, hogy hangos gongütések kíséretében tegyék közhírré a lakosságnak: olvasszák be az ólmot meg a rezet, amennyi csak van, s tegyék az edényeket, a korsókat a házuk elé.
    Amikor a nap felkelt, és beragyogta a várost, a bika-kecske szemű szerzetes előjött a segédével együtt.
    Először a palotába ment s a bölcsek kövét az előre kikészített edényekbe tette, amelyek színültig teltek rézzel és ólommal. A király szeme láttára rézből színarany, az ólomból pedig ezüst lett, és a bölcsek köve pedig mindig visszaugrott a szerzetes kezébe.
    Aztán meglátogatta egyenként a polgárok házát, és ott is elkövette ezt a varázslatot.
    Ettől fogva Pagan lakosai módfelett gazdagok lettek, és hálából szebbnél szebb pagodát építettek, amelyeket még ma is látni Paganban.
    Amikor a bika-kecske szemű szerzetes bevégezte munkáját, segédjével együtt észrevétlenül elhagyta a várost és elgyalogolt a Pópa-hegyhez. Amint a hegy lábánál álltak, a liánok és más kúszónövények leereszkedtek és lágyan fölemelték a két szerzetest a hegy tetejére.
    Akkor a mester kiásott néhány gyógyfüvet és megérintette a bölcsek kövével, mire a növényekből hat gyógylabdacs kerekedett.
    A szerzetes hármat megevett, a másik hármat átadta segédjének, de az összerázkódott undorában és képtelen volt a szájába venni őket. „Olyan, mintha emberi húsból lennének, a nedvük pedig mintha vér lenne” – panaszolta.
    „Ez nem emberi hús és vér – felelte a mestere. – Hazudtam-e én neked valaha is?”
    A segéd szédült és a hányinger kerülgette, amint megpróbálta újra lenyelni a labdacsokat, de most sem sikerült.
    „Világos – sajnálkozott a mester –, hogy te nem leszel tudós sohasem. Útjaink elválnak. ”
    A fiú zokogott, amikor elbúcsúzott, mestere pedig egy kis aranyérmét csúsztatott a zsebébe. A liánok és más kúszónövények átölelték a fiú derekát és gyengéden visszaeresztették a hegy lábához.
    A kis szerzetes elveszettnek érezte magát mestere nélkül. Elhatározta, hogy nem megy vissza a kolostorba, inkább az anyját látogatja meg. Hosszas gyaloglás után el is érte özvegy édesanyja házát.
    „Anyám, főzz nekem reggelit” – kérlelte.
    „Tudod, fiam, hogy milyen szegény vagyok, nincs pénzem rizst venni. ”
    A fiúnak eszébe jutott a kis aranypénz, amit búcsúzóul a mesterétől kapott, kivette a zsebéből és anyjának adta. Amikor anyja el akarta hagyni a házat, újra a zsebében érezte a kis aranypénzt. „Anyám, anyám – kiáltotta –, odaadtam-e neked a pénzt?”
    „Itt van nálam, fiam” – mutatta az anyja a kezében megbújó pénzt. A fiú kivette a kis aranypénzt a maga zsebéből, és azt is anyjának adta. Amint odaadta, újra érezte a zsebében a pénzt. Ezt addig ismételte, míg anyjának tíz pénze nem lett.
    Csak ekkor ébredt rá a fiú, hogy bika-kecske szemű mestere örökké tartó ajándékot adott neki búcsúzóul.

Kovácsok (1923)

KOSZORÚ

Százhuszonöt éve halt meg Karl Marx (1818 – 1883). Haláláról nincs méltóbb megemlékezés Engels gyászbeszédénél. A búcsúztató – angolul – 1883. március 17-én hangzott el a highgate-i temetőben, Londonban.

FRIEDRICH ENGELS

Karl Marx sírjánál

Március 14-én, délután háromnegyed háromkor, korunk legnagyobb gondolkodója megszűnt gondolkodni. Alig két percre maradt magára, s amikor beléptünk, láttuk, hogy karosszékében nyugodtan elszenderült – de örökre.
    Fel sem mérhető, mit vesztett ebben a férfiúban az európai és amerikai harcos proletariátus, mit vesztett benne a történelem tudománya. Nagyon is hamar érezhetővé lesz az űr, amelyet ennek az óriásnak a halála hátrahagyott.
    Darwin a szerves természet fejlődési törvényét fedezte fel – Marx az emberi történelem fejlődési törvényét: azt az eddig ideológiai burjántól ellepett egyszerű tényt, hogy az embereknek előbb enniük, inniuk, lakniuk és ruházkodniuk kell, mielőtt politikával, tudománnyal, művészettel, vallással stb. foglalkozhatnak; hogy tehát a közvetlen anyagi létfenntartási eszközök termelése s ezzel egy nép vagy korszak mindenkori gazdasági fejlődési foka az az alap, amelyből az illető emberek állami berendezései, jogi nézetei, művészete, sőt vallási képzetei kifejlődtek, és így ebből az alapból kell ezeket magyarázni is – nem pedig, ahogy eddig történt, megfordítva.
    De ez nem minden. Marx felfedezte a mai tőkés termelési mód s az általa létrehívott polgári társadalom sajátos mozgástörvényét is. Az értéktöbblet felfedezése itt egyszerre világosságot teremtett, míg minden előbbi vizsgálat, a polgári közgazdászoké csakúgy, mint a szocialista kritikusoké, a sötétben tévelygett.
    Két ilyen felfedezés elég volna egy életre. Szerencsés már az is, akinek megadatott, hogy csak egy ilyen felfedezést tegyen. De Marx minden területen, ahol kutatott – s nagyon sok ilyen terület volt és egyiket sem érintette pusztán felületesen – minden területen, még a matematikában is, önálló felfedezéseket tett.
    Ilyen volt Marx, a tudomány embere.
    De ez még a fele sem volt az egész embernek. A tudományban Marx történelmet mozgató, forradalmi erőt látott. Bármilyen nagy öröme telt is valamely elméleti tudomány új felfedezésében, amelynek gyakorlati alkalmazhatóságát talán még nem is lehetett előre látni – még nagyobb örömet érzett, ha olyan felfedezésről volt szó, amely azonnal forradalmasítóan hatott az iparra, a történelmi fejlődésre egyáltalában. […]
    Mert Marx mindenekelőtt forradalmár volt. Igazi élethivatása az volt, hogy valamilyen módon közreműködjék a tőkés társadalom és az e társadalom által létrehozott állami berendezések megdöntésén, hogy közreműködjék a modern proletariátus felszabadításán, amelyet elsőként ő ébresztett helyzetének és szükségleteinek tudatára, felszabadulása feltételeinek tudatára. A harc volt az eleme. S harcolt olyan szenvedéllyel, olyan kitartással, olyan sikerrel, mint kevesen. Az első Rheinische Zeitung 1842-ben, a párizsi Vorwärts! 1844-ben, a Deutsche Brüsseler Zeitung 1847-ben, a Neue Rheinische Zeitung 1848–1849-ben, a New York Tribune 1852–1861-ben – ezenkívül harcos brosúrák tömege, munka a párizsi, brüsszeli és londoni szervezetekben, míg végül az egészet megkoronázta a nagy Nemzetközi Munkásszövetség. Valóban, ez megint olyan eredmény volt, amelyre megalkotója büszke lehetett, még ha semmi egyebet nem is tett volna.
    S ezért volt Marx kora leggyűlöltebb és legtöbbet rágalmazott embere. Kormányok – önkényuralmiak meg köztársaságiak is – kiutasították, burzsoák – konzervatívok meg szélső demokraták is – versenyeztek abban, hogy megrágalmazzák. Mindezt könnyedén félretolta, nem is hederített rá, s csak végső kényszer esetén felelt. És halálakor a szibériai bányáktól egész Európán és Amerikán át Kaliforniáig a forradalmár munkatársak milliói tisztelik, szeretik, gyászolják, s bátran mondhatom: lehetett még sok ellenfele, de aligha volt személyes ellensége.
    Neve és műve élni fog századokon át!

    CZÓBEL ERNŐ FORDÍTÁSA

WIRTH ÁDÁM

Marx halhatatlansága

Százkilencven éve, 1818. május 5-én született és százhuszonöt évvel ezelőtt, 1883. március 14-én, 64 éves korában halt meg Karl Marx. Halála természeti szükségszerűséggel következett be. Szervezetét sokéves megfeszített munka és krónikus betegség emésztette fel. Számos munkáját befejezetlenül látni, azzal a tantaluszi vággyal, hogy befejezze őket, de fizikailag képtelenül erre – ezerszer keservesebb lett volna neki, mint a csöndes halál, amely utolérte. Halálakor írta legközelebbi barátja és eszmetársa, Friedrich Engels: „Az emberiség alacsonyabb lett egy fejjel, mégpedig a legjelentősebb fejjel, amellyel napjainkban rendelkezett. ”
    „A halál nem annak szerencsétlenség, aki meghal, hanem annak, aki túléli” – szokta volt idézni Marx Epikuroszt. Marx halála pótolhatatlan veszteség volt a marxista munkásmozgalom számára. Odalett személyében a központ, ahová a különböző országok munkásai és pártjaik a döntő pillanatokban fordulhattak, hogy megkapják azt a világos, megcáfolhatatlan tanácsot, amelyet csak a lángelme és a tökéletes tárgyismeret adhatott meg. Miként Engels előre látta: „Szabad kezet kaptak a helyi nagyságok és a kis tehetségek, ha ugyan nem a szélhámosok. A végső győzelem továbbra is biztos, de a kerülő utak, az időleges és helyi eltévelyedések – amelyek amúgy is óhatatlanok – most még inkább megszaporodnak majd. ” Marx biológiailag megszűnt létezni, de hátrahagyta eszmei örökségét: a marxizmus elméletét és módszerét.
    Kitörölhetetlenül beírta nevét a tudomány történetébe. Az ő nevéhez fűződik az emberiség fejlődési törvényeinek, ezen belül a tőkés termelési mód és a polgári társadalom sajátos mozgástörvényeinek felfedezése. Minden területen, ahol kutatott, még a matematikában is, önálló felfedezéseket tett. Mindenekelőtt azonban forradalmár volt. Élethivatásának tekintette, hogy közreműködjék a proletariátus felszabadításában, amelyet elsőként ő ébresztett helyzetének és felszabadulása feltételeinek tudatára. Elmélete szervesen egyesítette a tudományosság legmagasabb fokát a következetes forradalmisággal.
    Ezért vált Marx már életében kora leggyűlöltebb és legrágalmazottabb emberévé. Kormányok (önkényuralmiak meg köztársaságiak is) kiutasították. Burzsoák (konzervatívak meg demokraták is) versenyeztek abban, hogy megrágalmazzák. Kialakulásakor és megjelenésekor a kommunizmus kísértete elleni szent hajszára szövetkezett Európa minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök. Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban a kommunizmus kísértetéről szóló mesékkel saját nézeteik, céljaik és nézeteik nyílt kifejtését állították szembe. A világ ebben az évben emlékezett meg a Kiáltvány megjelenésének 160. évfordulójáról. A Kiáltvány a Biblia mellett a világ legtöbb nyelvre lefordított és legnagyobb példányszámban megjelentetett könyve. Joggal írta róla V. I. Lenin: „ez a kis könyv kötetekkel ér fel”. Szelleme ma is élteti a világ szervezett és harcoló proletariátusát. A világ hatalmai ma is szent hajszára szövetkeznek ellene.
    A Marx személye elleni gyűlölet és rágalomhadjárat halála után főképp tanítása, a marxizmus ellen irányul. Ha a geometria axiómái összeütközésbe kerülnének az emberek érdekeivel, minden bizonnyal cáfolnák őket. Az olyan természettudományos elméletek ellen, amelyek a teológiával összeütközésbe kerültek, az egyház a legádázabb harcba kezdett, és folytat ma is. Marx tanítása, az a tanítás, amely a proletariátus felszabadítását és a tőkés rendszernek egy új társadalmi rendszerrel való felváltását tűzte ki célul, összeütközésbe került az uralkodó burzsoázia érdekeivel. Nem csoda tehát, hogy kialakulása, fejlődése, terjedése és megvalósítása során minden lépéséért meg kellett és meg kell ma is küzdenie.
    Az ellene folytatott harcban ellenfelei minden lehetséges eszközt bevetettek: tiltást, rágalmat, elhallgatást. Terjedésével a harc formái változtak. A mozgalmon belül a vele nyíltan szembenálló elméleteket a revizionizmus különféle formái váltották fel. Magának a marxizmusnak terjedése és fejlődése sem volt egyenes vonalú, nem volt ellentmondásoktól mentes. Fejlődése szorosan összefonódott a munkásosztály harcaival és szükségképpen tükrözte e harc feltételeinek változásait, amelyek sokféle ingadozásban és belső válságokban is kifejezésre jutottak. Széleskörű elterjedése sok tekintetben leegyszerűsítésekkel, vulgarizálással járt. Egyes időszakokban rövid idő alatt viszonylag széles körben terjedtek a marxizmus eszméi, de azokat sokan felületesen, igen egyoldalúan és torzítva sajátították el, anélkül hogy azok lényegét megértették volna, s ez gyakran súlyos politikai hibákat okozott. A mozgalom belső válságairól írta Lenin: „Nem lehet kézlegyintéssel elintézni a válság által felvetett kérdéseket. Mi sem ártalmasabb, elvtelenebb, mint az a kísérlet, hogy frázissal intézzük el őket. A legfontosabb, hogy egyesítsük az összes marxistákat, akik felismerték ezt a mély válságot és azt, hogy harcolnunk kell ellene, a marxizmus elméleti alapjainak és legfontosabb tételeinek megvédése érdekében, melyeket a legellentétesebb oldalakról kiforgatnak. ” Az ilyen válságokból a kivezető út az okok és a válság által felvetett kérdések elemzésén keresztül vezet.
    Válságok idején a társadalmi élet különböző területein elkerülhetetlenül napirendre kerül az „összes értékek átértékelése”, s ez sokaknál a marxizmus (korábban felületesen és egyoldalúan elsajátított) alapjainak a revíziójához vezet. A válság leküzdéséhez elengedhetetlen feltétel a marxizmus legmélyebb elméleti alapjainak helyreállítása és megvédése a dogmatikus és revizionista torzításokkal szemben. Vissza Marxhoz – a marxizmus legmélyebb elméleti alapjainak és módszerének megértésében és értelmezésében, előre a mai valóság problémáinak alkotó marxista elemzéséhez és megoldásához. Ez a jelenlegi szakaszban a marxisták legfontosabb feladata. Ehhez kell egyesíteni az összes marxistákat.
    Marx halála után ideológiai ellenfelei magát a marxizmust is szerették volna eltemetni. Ám a marxizmus terjedését és hatásának növekedését nem tudták megállítani. A 20. században a marxizmus széles körben terjedt és hatott. Nemcsak a munkásmozgalomban és a szocializmust építő országokban, az antiimperialista nemzeti felszabadító mozgalmakban, hanem a lázadó ifjúság mozgalmaiban is. Marx divatba jött. Az 1968-as újbaloldali diákmozgalom három M-et (Marx, Mao Ce-tung és Marcuse) írt a zászlajára. Az 1960-as években a Nyugat a marxizmus egyfajta reneszánszát élte át. Marx műveinek kiadása mellett megszaporodtak a kispolgári „marxizálók” és a polgári „marxológusok” könyvei és cikkei. Behatolt a tudomány hivatalos fellegváraiba: egyetemekre, akadémiákra, tudományos kongresszusokra és konferenciákra. Marx születésének 150. évfordulójának évét az ENSZ hivatalosan nemzetközi Marx-emlékévnek minősítette. Az UNESCO Marx születésének évfordulójáról nemzetközi kongresszus szervezésével emlékezett meg.
    A marxizmus elleni ideológiai harcban előtérbe került a polgári „marxológia” és a kispolgári „marxizálás”, a marxizmus „immanens bírálata”, a marxizmus „pluralizálása” és „meghaladása”, a fiatal és az idős Marx, Marx és Engels, Marx és Lenin szembeállítása egymással. A 70-es, 80-as években az antimarxizmus frontális támadásba ment át. Felerősödött a polgári ideológiában a neokonzervativizmus és neoliberalizmus. Ronald Reagan „kereszteshadjáratot” hirdetett meg a szocializmus ellen. Az „újbaloldalt” „új jobboldal” váltotta fel. Marx „meghalt” – harsogták. Gyorsan temetni is kezdték a marxizmust.
    Annak idején az egzisztencialista marxizáló Jean-Paul Sartre is rámutatott Marx „meghaladásának” és eltemetésének képtelenségére. A filozófia történetében Descartes, Spinoza, Kant és Hegel filozófiájához hasonlóan Marx filozófiáját „kivételes történelmi pillanatnak” tekintette, amikor egy nagy, korszakos jelentőségű gondolkodó gondolatai egy egész korszak lényegét ragadták meg. Marx filozófiája is egy egész korszak – a mai kor – lényegét ragadta meg, ezért korunkban „minden egyéni gondolat termőtalajává és minden kultúra horizontjává vált – írta Sartre. – Meghaladása a legrosszabb esetben is nem más, mint visszatérés a premarxizmushoz, legjobb esetben pedig egy, a meghaladottnak hitt filozófiában már meglevő gondolat újrafelfedezése.”
    Marx filozófiáját nem lehet meghaladni, amíg meg nem haladott az általa megragadott kor.
    A marxizmus ideológiai és politikai ellenfelei a 20. század utolsó évtizedeiben kialakult mély válságot arra használták fel, hogy végleg leszámoljanak a marxizmussal. Hogy kisöpörjék a kanonizált tudományosság megszentelt fellegváraiból, könyvtárakból, iskolákból. Hivatalosan is halottnak nyilvánították és temetetlenül a történelem szemétdombjára akarták hajítani. Paradox módon egy korántsem marxista, „posztmodern” filozófus, Jacques Derrida figyelmeztetett az 1990-es évek elején, hogy „Marx kísértetei” ma is kísértenek. (Célzás a Kommunista Kiáltvány kezdő mondatára: „Kommunizmus kísértete járja be Európát – a kommunizmus kísértete…”) „Újraolvasva a Kiáltványt és Marx néhány más nagyobb munkáját, azt mondtam magamnak: kevés olyan szöveget ismerek, amelynek leckéje ma ennyire sürgető lenne. ” „Mindig hiba lenne nem olvasni, nem újraolvasni és nem vitatni Marxot. Túl az »iskolai« olvasáson és vitán. Több mint hiba. Az elméleti, filozófiai és politikai felelősség teljes hiánya. […] Nincs jövő Marx, Marxra való emlékezés és örökségének egy bizonyos vállalása nélkül. ”
    A Marxszal és a marxizmussal való leszámolás különösen drasztikus formában történt a rendszerváltást végrehajtó országokban, köztük Magyarországon. Az iskolákból, a tudományos műhelyekből száműzték. Szobrát eltávolították, gettóba zárták, a nevét viselő utcák és terek, intézmények nevét megváltoztatták A rá való emlékezés és hivatkozás, örökségének bármiféle vállalása politikailag gyanússá vált. Tanulmányozása, olvasása és újraolvasása helyett olvasatlanul is alpári rágalmak és gyalázkodások védtelen céltáblájává vált. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke a BBC felmérése szerint a világ nagy részén az emberiség legjelentősebb gondolkodói közé sorolt tudós Marx életművét „embertelennek” és „halálra ítéltnek” minősítette. A legnagyobb magyar ellenzéki párt „párton kívüli” várospolitikusa szerint „Marx, mint filozófus, az antitalentum etalonja”. Hérosztrátoszi dicsőség. Így hívták azt az ókori becsvágyó görögöt, aki úgy akarta nevét ismerté tenni, hogy felgyújtotta Artemisz világszerte csodált templomát. A mi modern „hérosztrátoszaink” azzal próbálnak feltűnni, hogy Marxot gátlástalan tudatlanságukban „embertelennek”, „halálra ítéltnek”, „antitalentumnak“ bélyegzik.
    A bornírt antimarxizmusnak ebben a légkörében Magyarországon ma kivételnek számit az olyan, a marxizmus tudományos jelentőségét elismerő megnyilvánulás, mint Szelényi Ivánnak, a külföldön élő magyar szociológusnak a HVG-ben megjelent interjúja: „Meglepően pontos Marx és Engels megfogalmazása, hogy a kapitalista állam sértheti bizonyos tulajdonos polgári csoportok sajátos érdekeit, miközben a tőke érdekeit képviseli. Ez nálunk is megfigyelhető: az üzleti világ egy része az MSZP-t, a másik a Fideszt támogatja, bizonyos érdekeket inkább ez, másokat inkább az garantál, s vannak üzletemberek, akik attól függően változtatják pártlojalitásukat, ki mit ígér nekik.” Pontos megfogalmazása tulajdon és hatalom, osztály és politika kapcsolatának, aminek megértéséhez és elemzéséhez Marx adott elméleti kulcsot.
    A marxizmus klasszikusai az elméletet a cselekvés vezérfonalának tekintették. „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk” – írta Marx. „A mi tanításunk nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala” – mondotta Engels. „Forradalmi elmélet nélkül nem lehet forradalmi mozgalom sem” – tanította Lenin. Az elmélet azonban nem ad kész recepteket a konkrét gyakorlati cselekvés számára. Marx nem a jövő elméleti „megkonstruálását” tekintette céljának, ő a régi kritikája útján, a „harc kínját bensőségesen átérző” filozófia segítségével akarta megtalálni az újat. Engels élesen bírálta azokat, akik a marxizmust dogmává merevítették, „amit betéve kell megtanulni, akkor aztán minden szükségletet minden további nélkül ki is elégít”. Bírálta azokat, akik a cselekvésnek, a munkásosztállyal való „együttmunkálkodásnak” eleven marxista elméletét „nem képesek másképpen felfogni, mint dogmák gyűjteményét, amelyet betéve meg kell tanulni, és fel kell mondani, mint valami varázsigét vagy katolikus imádságot”. Marx elmélete Lenin szerint „csak általános útmutató tételeket nyújt, amelyeket [a marxisták] másképpen alkalmaznak többek között Angliára, mint Franciaországra, mint Oroszországra”. „Marx elméletét – hangsúlyozta – egyáltalán nem tekintjük befejezett és érinthetetlen valaminek; ellenkezőleg, meggyőződésünk, hogy ez az elmélet csak alapköveit rakta le annak a tudománynak, amelyet a szocialistáknak minden irányban tovább kell fejleszteniük, ha nem akarnak elmaradni az élettől. ” A marxizmus az ő számára minden kérdésben „a tapasztalatoknak mély filozófiai világnézettel és gazdag történelmi ismeretekkel megvilágított összegzése” volt. A gyakorlati tapasztalatok mély filozófiai világnézettel és gazdag történelmi ismeretekkel megvilágított összegzéséről ma sem mondhatunk le, ha nem akarunk elmaradni az élettől.
    A mozgalom ideológiai és politikai vá lsága, az antimarxizmus fokozódó nyomása és a bekövetkezett rendszerváltás sokaknál egyfajta „elméletellenességet” szült. Az elméletet a dogmákkal, a marxizmust az elbukott (pontosabban elbuktatott) „létező szocializmussal” azonosították. Elfordultak az elmélettől, az elméletet elméletmentes pragmatizmussal, ideológiai semlegességgel váltották fel. A mai társadalmakban, a globális kapitalizmus világában azonban nincs ideológiailag légüres tér. Az ideológiai semlegesség, az önálló elmélet hiánya a széles tömegeket kiszolgáltatja az uralkodó polgári ideológiának, annak terjedését és befolyásának növekedését segíti elő. Az elmélet mai helyzete hasonló ahhoz, ahogyan Bálint György az elmúlt század 1930-as éveiben a belváros viszszavágott, lefejezett fáit jellemezte, amikor a megcsonkított fáknak nem volt koronájuk, csak törzsük: szürkén és görcsösen meredeztek a magasba. „Mefisztó szavait juttatják eszünkbe: szürke minden elmélet, de az élet aranyfája zöld. […] A fürge járókelőknek nyilván más az ízlésük. Nem szeretik a »szürkeséget«, csak a gyakorlatban bíznak, a pillanat kézzelfogható problémáiban, melyeket kézzelfogható módon oldanak meg, illetve csak áthidalnak, jól-rosszul, ideiglenesen. […] Elmélet nélkül nincsenek elvek – és nekik nincsen elméletük. ” Társadalmunkban ma is sokan elmélet és elvek nélkül élnek. Szaporodó problémáikat csak áthidalni igyekeznek. Jól-rosszul. Ideiglenesen. És nem túlságosan nagy hatásfokkal.
    Bálint György egy sötét és elméletellenes korszakban az elmélet „visszavágására“ Az elmélet dicsérete című írásával válaszolt. Marxot idézte (nevének említése nélkül): „Az elmélet is anyagi erővé válhat, ha a tömegeket áthatja. […] A helyes elmélet mindig csak a valóság feldolgozása lehet, de egyben a valóság továbbépítése is, ha a tömegeket áthatja. A valóság teremti az elméletet, és az elmélet teremti tovább a valóságot. A gyakorlat tehát az elméleten keresztül fejleszti és erősíti magát. ” A visszavágott, megcsonkított, lefejezett fákról bizakodóan írta: „Nem baj, hogy levágták a fák koronáját, amíg épségben és szigorúan áll helyén a törzs és gyökerei mélyen fúródnak a földbe, csendben és szívósan dolgozzák fel a föld erejét. Jövőre, vagy két év múlva, meglesz az águk, lombjuk, viráguk, gyümölcsük. Az egész csak idő kérdése, és az elméleté. ”
    Bálint Györgynek az „elméletet dicsérő” gondolatai ma is időszerűek. Aki elmélet nélkül él, annak nincsenek elvei. Elmélet nélkül pedig nincs új valóságot teremtő gyakorlat. A gyakorlat az elméleten keresztül fejlesztheti és erősítheti magát. A helyes elmélet ma is a valóság feldolgozása s egyben továbbépítése is, ha a tömegeket áthatja. Hiába fejezték le a marxizmus fáját, gyökerei mélyen fúródnak a valóság talajába, „jövőre, vagy két év múlva” lesz águk, lombjuk, viráguk, gyümölcsük. Az egész csak idő kérdése – és az elméleté. Őrizzük, védjük, ápoljuk, fejlesszük az elmélet fáját, hogy újra legyen ága, lombja, virága, gyümölcse.
    Az elmélet védelme és fejlesztése, terjesztése és alkalmazása szükséges és fontos a proletariátus harcának minden egyes szakaszában. Nélküle a politikai tevékenység – Lenin szavaival – „játszadozássá fajulna”. Különösen fontosnak tartotta vereségek elszenvedése után, „mert e munka gyengesége mindig egyik oka a proletariátus vereségének”. Minden győzelem után ugyancsak hangsúlyozta jelentőségét, „mert különben ez a győzelem látszólagos lesz, gyümölcsei nem lesznek biztosítva, reális jelentősége végső célunkért vívott harcunk szempontjából elenyésző lesz, sőt negatívnak bizonyulhat”. A bérmunkások egész osztályának nevelését „az egész emberiségnek minden elnyomás alól való felszabadításáért vívott küzdelem harcosának szerepére” a munkásosztály pártja egyik legfontosabb kötelességének tartotta. Állandóan oktatnunk kell ennek az osztálynak újabb és újabb rétegeit, „tudnunk kell ennek az osztálynak a legszürkébb, legalacsonyabb színvonalon álló, a mi tudományunktól meg az élet tudományától legkevésbé érintett tagjaihoz” szólunk, „anélkül, hogy tanításunkat száraz dogmává változtatnánk, tanítva őket nem csupán könyvekből, hanem azzal is, hogy részt veszünk e néprétegek mindennapos küzdelmeiben”. Semmilyen körülmények között „nem feledkezhetünk meg az ábécé tanításáról, a gondolkodás elemeinek oktatásáról” – figyelmeztetett, de véleménye szerint, hihetetlen rövidlátásról tesz tanúságot, ha valaki az ábécére való hivatkozással „ki akarna térni a felsőfokú tudás kérdései elől”. „Ha valaki a felsőfokú tudásnak (amely az ábécét tanulók köréhez képest sokkal kisebb kör számára hozzáférhető) bizonytalan, kétes, »szűk« eredményeit kezdené szembeállítani az elemi iskola tartós, mély, széles és biztos eredményeivel. ” A feladat jelenleg is kettős: tanítani az ábécét, a (marxista) gondolkodás elemeit, miközben nem térhetünk ki a felsőfokú tudás kérdései elől sem.
    A marxista mozgalomnak ma nincsen olyan központja, mint amilyen Marx volt, ahová a különböző országok munkásai és pártjaik kritikus pillanatokban fordulhattak, hogy megkapják azt a világos tanácsot, amelyet Marx lángelméjétől és tökéletes tárgyismeretétől várhattak. A Marx által megindított munkát Marx nélkül kellett folytatni. Ahogyan Marx halálakor Engels előre látta: megszaporodtak az „időleges és helyi eltévelyedések”, a „kerülő utak”. Sok helyütt szabad kezet kaptak a „helyi nagyságok és kis tehetségek”, „ha nem szélhámosok”. Az élő Marx útmutatásait és tanácsait halála után tudományos elmélete és módszere pótolta. Marx halhatatlanságának titka eszmei örökségében, a marxista elméletben és módszerben rejlik. „Marx tanítása mindenható erejű, mert igaz” – fogalmazott legnagyobb és legkövetkezetesebb tanítványa a 20. században, V. I. Lenin.
    Marx tökéletesen elsajátította, és kritikailag átdolgozta mindazt, amit az addigi tudomány alkotott. „Átdolgozta, bírálat alá vette, a munkásmozgalom szempontjából ellenőrizte mindazt, amit az emberi gondolat alkotott, és olyan következtetéseket vont le, amilyeneket a burzsoá keretek által korlátozott vagy a polgári előítéletek béklyójába vert emberek nem tudtak levonni”. Hiba volna azt gondolni, hogy elég megtanulni a marxizmus egyes tételeit, anélkül hogy elsajátítanánk az ismereteknek azt az összességét, amelyekből ezek következnek. A marxizmus elsajátítása és alkalmazása megköveteli, hogy tudományként kezeljék. „Kiváltképpen a vezérek kötelessége – figyelmeztette Engels a német szociáldemokrata munkáspárt vezetőit –, hogy egyre világosabban lássanak minden elméleti kérdésben, és mindig szem előtt tartsák, hogy a szocializmus, amióta tudománnyá lett megköveteli, hogy tudományként is űzzék, azaz, hogy tanulmányozzák. ” Az egyes marxista tételek bemagolt ismerete fabatkát sem ér, ha képtelenek vagyunk úgy cselekedni, ahogy a marxizmus valóban megköveteli. Lenin szerint a marxizmus ott és akkor vált eleven erővé, ahol, és amikor a forradalmárok „hallatlan kínszenvedés, és áldozatok” „rengeteg energia és kutatás, tanulás, gyakorlati kipróbálás, csalódás, ellenőrzés árán kikínlódták maguknak, mint az egyedül helyes forradalmi elméletet”. A történelmi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a marxizmust, mint egyedül helyes forradalmi elméletet minden új nemzedéknek saját tapasztalatai alapján, az előző nemzedékek tapasztalataival egybevetve, önállón ki kell kínlódnia a maga számára.
    Derridának igaza van: nincs jövő Marx, Marxra való emlékezés és Marx örökségének vállalása nélkül.