ÁGAI ÁGNES

Satöbbi

És csak beszélt, beszélt, beszélt.
Csöpögtek, csurogtak, ömlöttek a szavak.
Olyanok, mint: helytállás, felelősség,
egység, bizalom, hűség.
Meg olyanok, mint: ma azért már,
tegnap bizony, no de holnap!
Aztán az ia-végű szavak: demokrácia,
bürokrácia, tolerancia, evidencia.
Továbbá: haza, család, tűzhely,
gyermek, otthon, béke, szeretet.
Ámde: megengedhetetlen, tűrhetetlen,
elviselhetetlen. Ezt a nép, a nemzet
nem tűri, nem engedi meg, nem viseli el!
Tehát: meg kell állítani, be kell fejezni,
fel kell számolni, véget kell vetni!
Vagyis: elég volt, nincs tovább,
utolsó csepp, ébredj, magyar,
talpra, magyar, serkenj fel, kegyes nép!
Ahogy azt a költő is…
 És mondta, mondta, mondta
homloktörlősen, ajak nedvesítve,
hej, de azért, ámbár, noha,
mivel hogy soha többé!
A papírt morzsolta, gyűrte,
időnként belesandított,
de csak az utolsó szót látta tisztán,
és azt már kiáltva mondta:
satöbbi!


Egy költőre

Szép, kemény szavak korbácsával suhintott,
nemesen ütlegelt,
szidalmaival dörgedelmezett.
Amíg élt, írt,
betűkkel tengette életét.
Holt betűket habzsolt,
és eleveneket szült keservesen.
Vágyait, hitét kidörömbölte,
szerelmét pőrén, merészen
piacra dobta: tessék, vegyétek!
A világot ráncba szedte,
ráolvasta bűnét, fertelmét, csalását.

Szeretni népet, hazát
nem lehet szenvtelenül,
nem lehet rigmusokból font díszkoszorúval,
csak erős felindulásból elkövetett
versekre vetemedve,
fájdalmas, üvöltő, káromló
himnikus hévvel.
Így élt és alkotott ő,
ki félrevonulva halt meg,
kietlen, méltatlan magára maradva.


Kései hadi fénykép

Veterán katonák menetelnek
ködön át, havon át, vízen át,
letört gallyak között, pocsolyában
előre a célpont, a fényforrás felé.
A füstös égen szétlőtt felhőcafatkák,
vigyorgó, sárga halálfej.

Veterán katonák menetelnek
 ködön át, havon át, vízen át,
cuppognak a sárban a csizmák,
a lábak agyagos földbe ragadnak.
Vezényszavak pattognak az ágról:
Előre! Rohamra! Ki ellen?

Veterán katonák menetelnek
ködön át, havon át, vízen át,
vállukat géppuska nyomorítja,
ruházatuk tarka, zöldszínű álca.
Tankcsordák legelnek a réten,
orrukkal felfelé szimatolnak.
Tűz! Kiáltja egy száj a sapka alól,
azt ágyúgolyó süvöltve ível,
hangja dörögve visszaverődik.

Veterán katonák menetelnek
ködön át, havon át, vízen át,
különböző nemzetiségek.
Egymást megölték egykoron,
most közös csajkából kanalaznak.
Vonulnak a hősi halottak
zárt menetoszlopban előre
az emlékezés beton útján,
hol két oldalt jegenyék sorakoznak,
és felnyúlnak, felmagasodnak az égig.

CSEPCSÁNYI ÉVA

Femme

Nő Van.
A fiúk a bányában dolgoznak.
Valahol, a hegyen túl.
Oktatás és koszt-kvártély
Ügye ráncmélység és csipke-
Harcban dőlnek el.
Nő Van.
In vonat, shop, iroda, pub.
A Nő tör és árad dacosan.
A fiúk közben a bányában dolgoznak.
Combfix-diktatúra, tűsarok-terror.
Lassú mérgek napjai tipegnek
Nyakamon át.


Tövis

Génmanipulált cserje ágából
Fonjatok nekem koszorút.
Tövistelen.
Nedve illatos és levele is
Lassabban szárad el.
Egy kéz nem lendül.
Konzervatív reakciós.


Szőke-sablon

Szőke mindig az árva.
Szende szűz a kertben
Mindig szőke.
Szőkén vigyorog a reklám.
Szőke hajfestékből profitálhatsz.
Már az afroamerikaiak is szőkék.
Én szőke hajjal születtem.

 
Közös közöny

„Közös közöny. ”
Húst kíván. Elevent.
Ketrece előtt forog a tánc.
Túltáplált szörnyszülött
Unott pofával vicsorog.
Mikor döglik meg?


Siralmak

Az öreg zsidónak még jól ment.
Ma már nem étet könyveket…
Non sanctus est.
Ki étetne?
Silentium.
Értetni hurcolnak.
Kuss legyen!!!
Non sanctus est.




General Ludd („A géprombolók” c. sorozatból, 1923)

SZEDER KATALIN

Fiat lux

(Legyen világosság)

Visszaveszem világomat,
sodródtam bár a végekig,
és körülöttem mindenütt
sötétedik.

Túléltem egy napfordulót,
hunyorgok: ez volt életem?
Mikor, hová indulhatok
ösvényemen?

Számodra otthont képzelek,
barangolok felé kicsit,
hogy eljuthassak még veled
világomig.
 

TABÁK ANDRÁS
   

Králik
   
avagy
Králik Béla törvénytelen születésű
újpesti cipőfelsőrész-készítő
életének és halálának
felettébb különös históriája,
ahogy
az *-hegyi Állami Tüdőszanatórium 229-es szobájának
betegei előtt
1962-ben, egy szeptemberi estén
Babrián Dezső ötvenkilenc éves író elbeszélte*

   
Élt Újpesten, a századforduló utáni szép békeévekben egy felvidéki születésű, kenyerét takarítással kereső, elnyűtt kis teremtés, egy csúnyácska, vézna, csupagond-képű árnyalak, egyike ama lényeknek, akiknek az életkora teljesen meghatározhatatlan, s akiket soha senki észre nem vesz, számon nem tart. Králik Máriának hívták. De nevét talán még azok a szatócsok, boltosok sem ismerték, akik felfogadták egy-egy éjszakára, hogy nyomorúságos butikjaikat rendbe tegye. Abban a vigasztalan Árpád úti bérkaszárnyában pedig, ahol meghúzta magát, a puszta létezésére is csak akkor figyeltek fel, amikor 1907 szentestéjén váratlanul lebetegedett. Erre a hírre még a bérkaszárnya mindenbe belefásult, soha semmin nem csodálkozó lakói is eltátották a szájukat. Álmélkodva kérdezgették egymást, ugyan kiféle-miféle emberfia lehetett az, akinek öröme telt egy ilyen szánalmas kis penészvirág felcsinálásában.
    Ezt sohasem tudhatták meg. Amit megtudtak, csupán annyi volt, hogy Králik Mária a sötét és nyirkos alagsori odúban, amelyet egy Tóth Borbála nevezetű, tenyeres-talpas mosónővel osztott meg, kínkeserves vajúdás után egy koraszülött fiúgyermeknek adott életet – a maga igénytelen élete árán. A rendellenesen kicsiny, satnya csecsemő ott feküdt halott anyja mellett, a dohos szalmazsákon. Az összecsődült, sopánkodó házbeli asszonyok néhány órát sem jósoltak neki.
    Ám a kis boldogtalan mégis életben maradt. Mindenekelőtt a már említett Tóth Borbála jóvoltából, no meg annak a körülménynek köszönhetően, hogy a szintén megesett, fiatal mosónő alig néhány héttel azelőtt halva született csecsemőt hozott a világra, és a teje még nem apadt el. Tóth Borbála jóakaratú teremtés volt, gyerekre is nagyon vágyott, emlőjét pedig amúgy is erősen feszítette a tej. Megindult hát a szíve az elkékült, szánnivalóan hitvány kis porontyon, s elhatározta, hogy elsiratott magzatja helyébe fogadja, s tulajdon fiaként illően felneveli. Ezért aztán a keresztben, amiként saját magzatjának szerette volna volt, a Béla nevet adatta neki – szomorú megemlékezésül arra a szerelemmel szeretett, szép szál, Leiner gyári ácslegényre, aki a tavalyi betegsegélyző bál után a munkásotthon padlásán teherbe ejtette, s akiről tudván tudta, hogy soha nem hagyta volna el csalárdul, ha az azóta már Vörös Csütörtökként elhíresült, nagy pesti tüntetésen egy módfelett kíváncsi rendfenntartó közegnek az a leküzdhetetlen ingere nem támad, hogy addig kardlapozza a tarkóját, míg csak teljes bizonyossággal meg nem győződik róla, hogy holmi rühös, cucilista proli agyában is rejtőzhet-e agyvelő.
    Semmi okunk kételkedni abban, hogy Tóth Borbála, híven föltett szándékához, féltő gonddal és odaadással nevelte volna fel fogadott gyermekét, ha a sors az Országos Stefánia Anya- és Kisdedvédelmi Liga helyi bizottságában társelnöki tisztet betöltő háziúr személyében közbe nem avatkozik. A kérlelhetetlen sorsakaratot megtestesítő férfiú, társelnökileg nagyon is érthető okokból, sem a tulajdonát képező ingatlan, sem önmaga tisztes jóhírét nem óhajtotta kockára tenni a feslett erkölcsű perszóna kedvéért, s ezért élve törvény biztosította jogával, Tóth Borbálának haladéktalanul felmondott, és a bérleményből karhatalmi eréllyel kilakoltatta. Közismert nemeslelkűségét mindazonáltal még a ringyó bakasáritól és neki tulajdonított zabikölykétől sem tudta megtagadni, s a felmondással egyidejűleg kiutaltatott részükre egy községi tulajdonban álló, térítésköteles szalmazsákot a hajléktalanok újpesti népszállásán, ahol éppen az idő tájt hivatalosan meg nem erősített, ám a szállóvendégeket annál erősebben tizedelő járványos hastífusz dühöngött.
    A közelgő városi képviselőtestületi választásokra való tekintettel tisztifőorvosilag szennyes szocialisztikus demagógiának nyilvánított és el nem ismert epidémia alig néhány nap leforgása alatt Tóth Borbálát ugyan elragadta, de az immár másodjára árvaságra jutott kisded jövője mégis biztosítottnak látszott. Abból a megfontolásból ugyanis, hogy ványadt prolifajzatból is lehet majdan vitéz hősi halott, a magyar királyi állam óvó szárnyai alá vette, elhelyezvén az őfensége Mária Valéria főhercegasszony nevét viselő és közvetlen védnökségét élvező újpesti fiúlelencházban.
    Árvaházi elhelyezésének napjától egészen tizenöt esztendős koráig Králik Bélával, mondhatni, semmilyen nevezetes esemény nem történt. Említésre is csupán egyetlen epizód érdemes, amely harmadik osztályos népiskolai tanulóként esett meg vele, amikor is az egyik hit- és erkölcstanórán a mindig szelíd szavú Teofil atya rettenetes felfedezést tett. A fiú imakönyvében egy töredezett szélű, színezett fotográfiára bukkant, Králik Mária egyetlen fényképére, melynek a hátán verébfejnyi ákombákom betűkkel ez állt: MAMA SZENCSÉGES SZÜZANYA. Az iszonytató blaszfémián felbőszült hitoktató atya, a megszeppent osztály színe előtt, dörgő hangon ördöggel cimborálkodó, eltévelyült báránynak bélyegezte tanítványát, s hogy cingár testéből a pöffeszkedő ördögöt kiűzze, őt magát pedig az akolba visszatérítse, addig rugdalta fel-alá a padsorok között, míg csak a fiú a népiskolai rendtartás értelmében fáradt gépolajjal bekent padlón kipukkant békaként el nem nyúlt. Az elrettentő példastatuálást, mintegy önnön extázisa csúcsára hágván, egy elcsukló „vade retro, Satanas!” csatakiáltással végezte be aztán a végsőkig kimerült atya, miközben keresztet rajzolt a levegőbe, és a paráználkodásban elkárhozott cemende fecnikre tépdesett arcmását az örökösen széngázbűzt eresztő Hungária márkájú vaskályhába szórta.
    Bár a torquemadai szigorral végrehajtott és az ecclesia militans szelleméhez mindenképp méltó lelkipásztori cselekedet Králik Bélából egyszer s mindenkorra kiölte a hitbuzgalomnak még a csíráját is, életének döntő sorsfordulatát korántsem ez az incidens hozta meg. Mint ahogy az az évekkel később lezajlott, érthetetlen eseménysorozat sem, amely azzal kezdődött, hogy egy kora tavaszi reggelen néhány sovány képű, fáradt, bőrzekés ember elzavarta a lelencház egész nevelőtestületét, és a hálótermekben kiaggatott kincstári feszületeket piros ötágú csillagokkal cserélte fel. A bőrzekés személyek ezután a törvénytelen proletár fogantatását egyszeriben szerfelett büszkén hangoztató pedellust, bizonyos Plattkó Mihályt jelölték ki az immár Liebknecht Károly és Luxemburg Róza Vörös Proletárárva Otthonnak átnevezett intézet direktorává. A városszerte ötliteres szeszkazánként tisztelt, új proletárigazgató hivatalos direktóriumi kinevezését azon frissiben megyeri kertes házának felvirágoztatására kamatoztatta. Részint úgy, hogy a felügyelete alá helyezett pokolra való, ellenforradalmi burzsujfiókákat, diktatórikus népforradalmi pofonok sűrű eszközlésével, már kora hajnalban kihajtotta házi veteményese gondozására, részint úgy, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék” jelszóval, a helyi direktórium pénzutalványait korántsem a kényeskedő, korcs kis tőkés ivadékok zabáltatására, hanem tulajdon megszolgált, egyszerű proletárhajlékának nyári konyhával, folyóvízzel és villanyvilágítással való gyarapítására fordította, nem is szólva pincei pálinkakészletének jelentős mérvű feltöltéséről. Alighanem ennek tudható be, hogy egyetlen növendékének sem szakadt meg érte a szíve, amikor nem sokkal Szent István napja után mindenféle fehér kesztyűs, gamáslis, csuda előkelő fiatalemberek toppantak be az időközben szakszervezeti kormányhatározattal már Lassalle Ferdinánd Iparoslelenc Menhelyre keresztelt árvaházba, hogy Plattkó Mihály vörösdirektort mint Szamuely Tibor népbiztos bűnsegédjét, véres kezű Lenin-fiút az udvaron árválkodó ákácfára statáriális gyorsasággal és szeriőz szakavatottsággal felkössék.
    Nem, Králik Béla sorsának fordulatát egy másik esemény idézte elő, amelyre 1922 végén egy borongós, baljós hangulatú téli délután került sor. A végzetterhes sorsfordulat azzal kezdődött, hogy az árvaház padlástéri lomtárát takarítva, merő véletlenségből ráakadt a Kommunista Kiáltvány egy szamárfüles, agyonforgatott 1919-es kiadású példányára, és avval folytatódott, hogy el is olvasta. Attól a naptól fogva azután minden második mondata az osztályharcról, a proletariátus láncairól, a világforradalomról, valamint a kommunizmus kísértetéről szólt. S ami csak tetézte a bajt: betéve megtanult citátumaival röpke hetek leforgása alatt megfertőzte a menhely többi apátlan-anyátlanjainak mind az idáig államilag garantált ártatlan nézetvilágát is. E magyar királyi minisztertanácsi rendelettel betiltott és semmisnek nyilvánított, istenkáromló tévtanok hirdetésétől még az sem tántorította el, hogy a lelencház igazgatója – egy világháborús Signum laudis-szal kitüntetett, majd katonaorvosilag notórius hülyének minősített és kiszuperált tüzér főhadnagy, Gorlice Hőse – az intézet udvarán meghasaltatta és huszonöt reguláris k. u. k. pálcacsapással illette pucérra csupaszított és igen keszeg hátsófelét. Sőt, még az sem, hogy a négyszögbe felsorakoztatott, azaz a geschlossenes Bataillon szolgálati szabályzatban előírt alakzatát öltő növendékek erkölcsi okulására, a felforgató tartalmú nyomdaterméket mind az utolsó betűjéig megzabáltatta vele, a szakállas szerzők fényképmellékletével egyetemben. A katonás szigorral megejtett, elrettentő célzatú pedagógiai ráhatás azonban a legkevésbé sem térítette észhez Králik Bélát. Éppen ellenkezőleg, arra a megátalkodott elhatározásra bírta, hogyha már Marx Károly és Engels Frigyes tanítása a szó szoros értelmében beléje hatolt, akkor becsületbeli kötelessége ezt a tanítást önmagában mielőbb anyagi erővé változtatni, s egyben egész leendő életét széles körű terjesztésének szentelni.
    Kiindulva abból, hogy a „kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat a fennálló állapotok megdöntésére”, hurkává náspángolt fenekének borogatása közben, Králik Béla úgy vélekedett, hogy semmi néven nevezendő ok nem forog fenn, amely megtilthatná nézetei és szándékai nyílt hangoztatását s hozzáférhetővé tételét, mint ahogy az sem lehet habozás tárgya, hogy menhelyi osztályos testvéreit tevőleges forradalmi fellépésre ösztönözze. Úgy döntött tehát, mihamarább meg kell győznie mindannyiukat arról, hogy „e harcban a proletárok csak láncaikat veszíthetik”. S mert lelencházi osztályos testvérei egytől egyig törzsökös proletárok voltak és láncaikat már csak azért is kézzelfogható valóságnak érezték, mivel Gorlice Hőse legparányibb fegyelemsértésüket is huszonnégy órás tyúkólbeli láncra veréssel szankcionálta, mi sem természetesebb, hogy a lázító agitáció termékeny talajra lelt körükben. Annál inkább, mivel Králik Béla korántsem tévesztette szem elől a mélyenszántó gondolatot, miszerint „bár a kommunisták a jelenbeni mozgalomban a mozgalom jövőjét képviselik, a munkásosztály legközvetlenebb érdekeiért és céljaiért is síkraszállnak”.
    Ekképp azután egy szép napon az inté zet árvái, három évestől tizenhat esztendősig, egy emberként tagadták meg a szokásosnál egyébként semmivel sem rothadtabb rendes napi káposztafőzelék elfogyasztását; sőt, vakmerő szemérmetlenségükben arra vetemedtek, hogy felhánytorgassák a magát rémületében öszszevizelő Gorlice Hősének ama birtokában levő két pesti bérház vételárát, amelyet viszonylag rövid múltú direktori működése alatt, hétpróbás hadiszállítókat megszégyenítő találékonysággal lopdosott össze, és ezzel szoros összefüggésben, legalább kéthetente egyszer húsneműt tartalmazó étsor bevezetését követelték tőle. Követelésüket nyomatékosítandó legott teletömték az aznapi csuszpájz maradékával, amitől Gorlice Hőse életre szóló gyomorkárosodást szenvedett, majd közös erővel kidobták a lelencház magasföldszinti ablakán, s a defenesztrációt azzal a jótanáccsal toldották meg, hogy a szemük elé ne kerüljön, amíg követelésük elfogadásáról írásbeli nyilatkozatot nem tesz.
    Miután Újpest rendezett tanácsú város árvaszéki ülnöksége, a képviselőtestület egyetértő felhatalmazásával, a zendülést karhatalmi erővel elfojtatta, Králik Bélát mint főkolompost bolseviki fertőnek nyilvánította és a lelencházból azonnali hatállyal eltávolíttatta. Egyidejűleg intézkedést tett az irányba, hogy a fiatalkorú hazátlan bitang a városszerte osztatlan közmegbecsülésnek örvendő Stupák Lajos ezüstkoszorús cipész- és csizmadiamester, a helyi Iparostestület alpénztárnoka, az Alkoholellenes Segédek Szövetsége újpesti szekciójának díszelnöke és spiritus rectora, harmadosztályú vaskorona-kereszttel dekorált, világháborús számvevő őrmester felelős gyámsága alá helyeztessék. Minthogy a gyámhatósági végzés záradéka Stupák Lajost arra kötelezte, hogy a felügyeletére bízott koszt-kvartélyos tanoncból minél hamarább hívő és hazafias iparosembert faragjon, a mester a reá háramlott felelősség tudatától áthatva egy üveg törköllyel fűtötte fel magát, hogy a bűnözőjelölt siheder jótékony megfaragásához néhány előlegezett nyaklevessel hozzálásson. És azon melegében hozzá is látott, mihelyt az, rendőri kísérettel, Kemény Gusztáv utcai műhelyébe megérkezett.
    Mindazonáltal maga Králik Béla munkásmozgalmi pályafutásának nyitányát csak abban a későbbi verésben jelölte meg, amelyet kötelességtudó gyámatyja sós vízbe mártogatott fregolikötéllel ejtett meg, 1924. május 1-jén. A világproletariátus nemzetközi ünnepén ugyanis a műhely egybegyűltjei előtt Králik Béla gyújtó hangú szónoklatban mutatott rá Stupák Lajos történelmileg elkerülhetetlen bukására és a proletariátus győzelmének szükségszerűségére. Egyúttal nem késlekedett rögvest felszólítani inastársait és a potenciális társutasoknak tekinthető segédeket a tőkés magántulajdon minden ismérvét kimerítő suszteráj, valamint Stupák Lajos erőszakos forradalmi kisajátítására, hacsak ugyan maga Stupák Lajos a saját jószántából lehetőséget nem nyújt e kisajátítás békés végrehajtására. Az inasok és segédek egyöntetű kárörvendésétől kísért háromnegyed órás cipészmesteri adjusztálás aztán Králik Bélát döntő jelentőségű felismerésre vezette. Felismerése abban állt, hogy részint semmi sem sürgetőbb a szolgalelkűségbe nyomorodott, széles néptömegek öntudatra ébresztésénél, részint hiúnál hiúbb ábránd a kizsákmányolók békés meggyőzhetőségébe reményt vetni. Vagyis a helyes cselekvés vezérfonala nem lehet más, mint a vörös proletár fregolikötél szembeszegezése a fehér tőkés fregolikötélnek. Történelmi léptékű felismerése – amellyel, tudtán kívül, teljes egészében magáévá tette a III. Internacionálé második moszkvai kongresszusának huszonegy pontba foglalt programját – mindenesetre arra serkentette, hogy agitációját minél szélesebb körre terjessze ki. Ennek következtében egy hónap sem telt bele, és már a szomszédos műhelyek mesterei is megkülönböztetetten gondos kezelésükbe vették.
    Amikor tehát három évvel később, 1927 karácsonyán, huszadik születésnapján Králik Béla visszapillantott addigi tanoncéveire, szerénytelenség nélküli jogos elégedettséget érzett. Történelmileg igen kurta idő alatt oly mértékben sikerült kihívnia maga ellen az osztályellenség ádáz haragját – amelynél mélyebb elismerés forradalmi harcost nem jutalmazhat –, hogy kivéve az Úr által megszentelt vasárnapot, immár a hét valamennyi napján vastag eldöngetésekben részesült, s alig húszévesen több pofont kapott, mint a leghazafiasabb kurzusidőkben egy egész zsidó hitközség gyülekezete együttvéve. Mindazonáltal jó egészségnek örvendve, optimizmusában megizmosodva, kicsattanó életkedvvel ünnepelhette világra jövetelének jeles napját. Az elkövetkezendő esztendők elébe pedig már csak azért is bizakodva tekintett, mert az időközben szívgyöngeségben elhalálozott Stupák Lajos kétségbeesett özvegye, zsíros vesztegetések árán, kikilincselte idő előtti nagykorúsítását és segédlevele kiadatását.
    Felszabadulva emígy a tanoncsorból, Králik Béla tüstént munkára jelentkezett, és – hála az átmeneti gazdasági föllendülésnek – fel is vétetett a hatalmas Váci úti bőrüzembe, újpesti báró Wolfner Gyula, a kényes ízlésű műgyűjtő bűzös illatú birodalmába. Ezzel régóta dédelgetett vágya teljesült: forradalmi agitációját ezután nagyüzemi méretekben fejthette ki.

MADÁR JÁNOS

Egymáshoz szelídültünk

Ütődik arc az archoz,
egymáshoz szelídültünk szépen.
Homlokod fényes zuhatagában élek,
enyém lett már tenyered egészen.

Ujjaid rágörbültek sorsomra,
r eménnyel áldott és boldog vagyok.
Szívemben magasra nőtt a Mátra,
akár a mindenséget őriző csillagok.


Lomboktól kifosztott emlék

Valamikor szívünkbe volt szerelmes
a tavasz, csillagok közé emelt minket
a fény. Tenger és tűz ragyogott
kedvesem szemén. Néztük, néztük
a megváltó jövőt egyre. Reményünk
volt egy katicabogár, elszállt a törékeny
hegyre. Hétpettyes szárnyait hiába
keressük már. A lomboktól kifosztott
emlék csak üres egeket talál.


Kegyetlen évszak

A kőnek arca van,
a föld véremtől nehéz.
Megalvad a csönd, a szó;
öklöm az égre néz.

A csillagok mind kihűltek,
egyetlen sírás a táj.
Kegyetlen évszak közelít,
jövőnk tócsákban áll.


Lüktet az ég

Múlik a kő, a fa – – –
tavaszok csöndje a szívemen.
Kibomló ágakkal lüktet az ég,
a tűz és a szerelem.

Mert arcodhoz, lázas homlokodhoz
– mint a gyöngyhöz – gyöngéden érek.
Ujjaim szétszélednek boldogan,
átlátszó fényben élek.
 

SZALONTAI IMRE

Mementó

Nézzétek tehát a vöröslő hajnalokat, amikor
vízcseppek gyűlnek a szavanna füvének
éleire, s az oroszlán pofáján foltokba szárad
a csatakos vér, remegnek lábai az adrenalin,
a vágtától izmaiba sűrűsödött tejsav
megkövesedett csomóitól. Mert az oroszlán
lényege, létmódja az ölés. Ezért fojtja meg
a családba érkező hím rögvest elődje
kicsinyeit (néha felfalva őket, néha nem),
s noha párzik azonnal nőstényeivel,
pillanatra sem kétli, nem kétellheti: így tesz
majd övéivel is az új, a fiatal, az erős.
Gondoljátok meg tehát. Láttok-e oroszlánt
másutt, mint állatkerti kirakatok padmélyén,
üvegvitrinek mögött? Sóhajtja-e őket vajon,
megsóhajtja-e őket a halott, dűnéket cipelő,
részvétlen sivatagi szél?

---

NAGY KATALIN

Bélyeg

az első hajnalon
meztelen lelkembe tépett a világ
letaposott füvek sírtak
imát vonítottak a kutyák
egy süketnéma Isten felé fordult
fényérzékeny szemem
elmázolódott bélyeg rajtam
a felismerhetetlen jelen


Tűzimádás
 
       Nagy László emlékére

Tűz
te gyönyörű
gyémánthitet termő ölű
lelkünket fűtő ősi árva
lángot lobbantasz társra vágyva
s hamvainkból újjászületsz
tűz
te gyönyörű
egeken csillag-köszörű
imát mormolsz a lázban
végzetünk kardként kivonva
égess jelet homlokunkra
ne legyen szavunk üres
tűz
te gyönyörű
pipacsmosolyú dévaj derű
hagyd béklyóink megoldva
szárnyaljunk főnixként porból porba
hajladozz velünk örök táncban
őrizzük fényed éjszakánkban
dobj parazsat hűlő kapocsra
ölelésünk meleged ontsa
túl a mindenen semmivé válva
felesküdünk koronádra
tűz!

---

BENE ZOLTÁN

Sebezhetetlenek
   
„Lobban a tűz fut a láng és egyre kiterjed a tűzvész.
    (………………………………………………….. )
    ………………………. Úgyis nagyokat cselekedtem:
    Ím, Magyarországnak főrendeit megaláztam.
    A haza zsarnokait pusztítottam gyökerestül.
    Ésszel, erővel ugyan ki haladt meg e pór viadalban?”
    (Stephanus Taurinus)

1.
Megszívta az orrát. Letörölte a bajszáról a rászáradt taknyot, fölvetette a fejét és elmosolyodott. Fogatlan szájából a megszokottnál most erősebben csordogált a vér. Hideg volt, a lehelet felhőt rajzolt a levegőbe. Megint megütötték. A gyomra már annyira fájt bántalmazás nélkül is, hogy össze sem csuklott, még az arca sem torzult fintorba.
    – Anyád! Kurva anyád, büdös paraszt!
    Megint ez. Mást se tudnak mondani, csak ezt. Pedig ő nem paraszt. Szabad kun, senkinek a lábakapcája – mindenkinek az. Először sihederkorában hallotta. A gulyát hajtották Budára, az esztergomi érsek katonái gorombították le imígyen. Az érsek… Évekkel később látta őt. Azt beszélik, paraszt volt valaha. Az apja még a földet túrta. Ő meg nyolcvanötezer arany jövedelmet húz egy esztendőben, így mesélte Lőrinc pap. György szerint a király is alig több, mint a kétszeresét. Kristóf, a kereskedő egy évben úgy ezer aranyat tudott megkeresni, és ebből az összegből számára felfoghatatlanul, elképzelhetetlenül, már-már mbeszélte illően jól élt. Az érsek, nyolcvanötször él jobban a kereskedőnél… Újra megütötték. Vagy rúgták. Alattomosan, a combja közé. Összecsuklott. A taknya vérrel és könnyel keveredett: nyelte, prüszkölte.
    – Megdöglesz végre te is – hallotta a feje föül. – Ahogy az a Székely!
    Legalább nem ettem a húsából, gondolta két rúgás közben.
   
2.
A kovács magasra emeli a kalapácsot, lecsap. Cseng-bong a vas. Újra emelkedik a szerszám, újra lezuhan. Cseng-bong a vas. A sarokban félmeztelen legény a fujtatóval bajlódik, a kovács magasba emeli a pörölyt, lesújt, a vas cseng és bong, visszhangzik a helyiségben és a fülekben. Öten állják körül, szótlanul. Egyikükön kurta fehér palást, rajta a kereszt jele, hátán keresztbe vetve íj. Odakinn tavasz, madarak csivitelnek. A kovács ismét lesújt, az egyenes kaszavas felizzik az ütés alatt, majd eltűnik a hideg vízben. Nem a búzához edzik.
   
3.
A keresztes hadjárat előtt hat évvel, majd két esztendőre rá megint éhínség tizedelte a vidéket. Később hallotta, hogy így volt ez másfelé is. A következő évben pestis tört rájuk. Elvitte az asszonyt, el a gyerekeket. Alig egy-két hét alatt. Miután elásta őket, egymás után, egymás mellé, szép sorjában, keresztet állított a fejükhöz, s a kóbor ferencessel imát mormolt fölöttük, a következő hajnalon égető fájdalommal ébredt. A hóna alja lüktetett, tojásnyi duzzanat éktelenkedett az ágyékán, a torka sajgott és összeszűkült. Örült. Nem kell elölről kezdenie a nyomorúságot. Negyednapra maradék fogai mind kihullottak, s attól fogva élete végéig, még közel négy esztendőn keresztül egyvégtében szivárgott a vér a szájából. Az ötödik napon eleresztette az élet, a hatodikon a homlokára szállt egy madár és a haja közé fészkelt. A hetedik napon a kóbor ferences nyitotta rá az ajtót, karjában a patakhoz vitte, levetkőztette, kivágta az összeszáradt duzzanatokat az ágyékán és a hóna alatt, a kiszabaduló bűzös levet egy földbe ásott lyukba engedte, betemette. Lemosdatta, a ruháit elégette, savanykás borral itatta meg és kenyeret tömött a szájába.
    – Meggyógyultál – mondta. – Kegyelmes az Isten.
    Szeme könnybe lábadt. Nem érzett kegyelmet. A patakba hányt, kimosta a száját, újra hányt. Felöltötte magára az inget, amit a szerzetestől kapott, köszönetet nem mondott, amaz nem várt, kurtán elbúcsúztak. Rogyadozó lábakkal viszszament a házához és fölgyújtotta. Elindult a mezőváros felé, egy útszélen heverő hulláról lehúzta a nadrágot, ne kelljen meztelen üleppel gyalogolnia. Támolygott, fázott. Kegyelmet nem érzett.
   
4.
Kegyelem nem jár azóta sem. Sosem. A bordái megroppantak, érezte, hogy a vér már nem a szájából szivárog lefelé, hanem onnan belülről jön fölfelé. Tudta, hogy ez a vége. Emlékezett a báró legényére, akit agyonvertek Gyula mellett, az is azután döglött meg, hogy a vér onnan belülről kezdett jönni fölfelé. Mégse olyan csúnya halál, mint a karó. Ha ügyes a hóhér, azon napokig kínlódik. Emlékezett a püspökre. És nem is olyan csúnya, mint az, ha élve zabálnak meg a hozzád hasonló nyomorultak. Ez a halál órákig tart csupán.
    És nem kellett ennie a húsból.
   
5.
Április 9-én hirdetett Bakócz Tamás esztergomi érsek keresztes hadjáratot, szent népfölkelést a déli végeket fenyegető török ellen. Két hét múlva nevezte ki a Dózsaként is emlegetett Székely Györgyöt a népfölkelők vezérévé. Párszáz rongyos, gyatra íjakkal, kiegyenesített kaszákkal, buzogányokkal, szöges bunkókkal fölfegyverzett katonája volt ekkor, de már özönleni kezdtek zászlai alá a kisemmizettek, a zsellérek, a parasztok, a városi szegénység, a kóbor szerzetesek, a szegényebb papok. Pest alól Békés felé vonultak, nyugatra tőlük a horvát bán, keletre az erdélyi vajda indult meg nemesi seregeivel a pogány ellen. Székely György hadainak sorában kezdettől nagyobb volt a gyűlölet saját uraik, mint a távoli kontyosok ellen. Ez a gyűlölet csakhamar utat tört magának: a keresztesek vonultukban dúlták és fosztogatták az urak birtokait, fölgyújtották udvarházaikat. Bakócz Tamás a fogát csikorgatta. Május végén betiltotta a toborzást és kiátkozta a keresztes hadat, vezérével egyetemben.
   
6.
A fiú arcán iszonyat. Egész testében reszket, a keze remeg. Fél szemén mocskos kötés, arcára rászáradt kifolyt szeme. Bal lábán átvérzett rongydarab.
    – Én is ettem belőle – meséli. – Miután Temesvár alá érkezett az erdélyi vajda, úgy zúdult ránk, akár a förgeteg! Györgyöt az elején elvesztettük, nem tudom, hogyan. Engem hamar leütöttek, aztán amikor magamhoz tértem, gúzsba kötve feküdtem valami rohadt szalmán. Patkányok harapdálták a bokámat. Igen megvertek. Három napig óránként vertek. A negyedik napon egy térre hajtottak bennünket, voltunk vagy kétszázan, talán többen. Györgyöt meztelenül hozták elő, egy előre felizzított vasszékre ültették, a fejére fogókkal vörösen izzó abroncsot raktak. Azt kiabálták, parasztkirály, büdös parasztok büdös királya! Isten bocsássa meg, tényleg büdös volt. Vérszagú és sülthús-szagú. Odahajtottak köré bennünket és mindannyiunknak bele kellett harapnunk. A korbácstól lefoszlott a bőre, nem volt nehéz kiharapni a húsát… Én is ettem belőle, le is nyelették velem! Utána sokunkat karóba húztak, kerékbe törtek. Rólam megfeledkeztek. Nem tudom, miért, nem tudom, hogyan. Szürkület után megszöktem. Most itt vagyok. Azt mondom, testvérek, essünk el harcban, más különben ugyanazt teszik velünk, mint a többiekkel!
   
7.
Beszélték, hogy már Pest alatt furákat mondott Székely György. Sanda szemekkel nézték az érseki vitézek, miközben beszélt. A plébánia nélküli papok, a kódorgó szerzetesek aztán folyvást a gazdagság ellen prédikáltak, ahogy elindult a had. Meg aztán ennyi embert nehéz féken tartani. Különösen, ha sok szándék nincsen a visszatartásra. Égtek a nemesi udvarházak, legyilkoltak hevertek az udvarokon, az asszonyokat megerőszakolták, mielőtt elvágták a torkukat, a férfiakat megcsonkították, a boroshordókat csapra verték, a lábasjószágot, szarvasmarhát hajtották magukkal. Mégis pogányok ellen vívott háború volt. Az istentől elrugaszkodott, alávaló urak ellen vívták…
   
8.
A herold kihúzta magát Ulászló király előtt, kibontotta a pergament, aztán fennhangon olvasott, hogy az udvar hölgyei és urai tisztán értsék minden szavát, és együtt örvendezzenek: – Székely Györgyöt először tüzes vassal megkoronázták, azután még élve, meztelenül, a lábainál fogva megkötözve saját katonái elé vetették, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi szörnyűséget hoztak, s akiket hol tréfásan, hol komolyan bestiáknak szólított, fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a test maradványait négyfelé vágták és a bitófákra kifüggesztették. Később fejét lándzsára tűzve dicső Szeged városába vitték, hogy mindenki lássa, miként jár az, aki törvényes urai és az Isten rendje ellen fordul!
    Az érsek a király mellett állt, lehajtott fejjel. Úgy tűnt, imádkozik. Az udvari emberek fojtott hangon beszélték meg a hallottakat. Az egyik hölgy azt súgta egy másik fülébe: – Vajon a vesszejét is megették azok a barbárok?
    Kuncogtak.
    Ulászló intett, a herold távozott. A király széles mosollyal invitálta lakomára kedvelt embereit. Az érsek még sokáig a teremben maradt. Maga elé bámult és dörzsölgette a karját, amelyet hajdanán, még gyerekkorában, egy gyümölcsfáról leesvén eltört, s amely ilyenkor, midőn az időjárás változott, sajgott és zsibongott.
   
9.
A szivárgó vért nyelte, miközben Lőrinc paptól ama Székely György viselt dolgairól hallgatott hosszú beszédet. Hogy György Cegléd városában azt mondta volna, többet ér a virtussal, vérrel szerzett nemesség, mint a születés jogán való, meg hogy a régi Róma is méltán bukott el, mert túl keveseknek adott túl sokat és túl sokaknak túl keveset.
    – Ez a mi emberünk – jelentette ki Lőrinc pap. – Hozzá kell térnünk, és zászlai alatt megvívnunk igazságunkért, megvívnunk Isten országáért!
    Lelkesedés ragadta magával, Lőrinc pap alakja megnyúlt a szemei előtt. Magasba emelte az öklét és nagyot rikoltott.
   
10.
A temesi ispán és a csanádi püspök seregétől úgy futottak, akár nyulak a róka elől. A Maros habjai közé, a mocsarakba, erdőségekbe. Azt hitte, ezzel vége. Annyit értett a hadviseléshez, mint tyúk a betűvetéshez.
    – Előőrsöket széjjelverni nem győzelem – korholta később Lőrinc pap a karó tövében, amelyen Csáki Miklós püspök nyöszörgött egyre halkabban. – Ezek azt hiszik, gyáva nép vagyunk, hát tévednek súlyosan! Erősek vagyunk, mert nincs mit féltenünk. Ezen a földön mi semmik és senkik vagyunk, az életünk az Úré. Sebezhetetlenek vagyunk!
   
11.
Kolozsvár alatt, rekkenő hőségben csaptak össze. A hátuk mögött a fősereg Temesvárt sarcolta, ők jónéhány nemesi csapatot ugrasztottak már meg. Lőrinc pap magabiztosan, szálfaegyenesen állt, majd nagyot kiáltva indult az ellenség közepének. Ő a nyomában. A vér vasas ízével a szájában rohant a lovaknak, vagdalkozott, csapott, forgatta a feje fölött a cséphadarót. Egy lófej ugrott elé, lesújtott, az állat összerogyott, s ő már a lovasra ütött. A sisak úgy hasadt ketté, akár a dióhéj a kő alatt, és a sisakkal együtt a fej is szétnyílott. Rohant tovább, ütött, vágott, míg egyszerre üres térre ért, fordult volna vissza, hogy újra az ellenségre vesse magát, ám mögötte szaladó társai nem engedték, húzták magukkal, be az erdőbe, mint egykor, Apátfalvánál, a nagylaki diadal előtt. A kolozsvári futást azonban nem követte győzelem. Szétszórattak és megfutamíttattak…
    Kóboroltak az erdőkben, összegyűltek újra néhányszázan, várták a híreket a többiektől. Mikor pedig megérkeztek a hírek, azt kívánták, bár ne érkeztek volna meg soha; bár itt kódorognának az erdőkben az idők végeztéig tudatlanul, de reményekkel telve.
    Megszívta az orrát, kiköpött. Véreset, mint mindig. Napok, esetleg hetek vannak hátra. Megtapogatta az ágyékát, ahol néha még fájtak a pestisből maradt hegek. Az erdei vadak vagy a hollók lakmároznak majd testéből. Nem bánta. Nem bánt semmit. Emlékezett arra, mikor sebezhetetlenek voltak, az uraknak pedig patakokban folyt a vére. Nem bánt semmit.
   
12.
A kovács magasra emeli a kalapácsot, lecsap. Cseng-bong a vas. Újra emelkedik a szerszám, újra lezuhan. Cseng-bong a vas. A sarokban félmeztelen legény a fujtatóval bajlódik, a kovács magasba emeli a pörölyt, lesújt, a vas cseng és bong, visszhangzik a helyiségben és a fülekben. Ketten állják körül, szótlanul. Mindkettő rongyos gúnyában, meztéláb. Az egyiknek az arcát vastag seb csúfítja el. Még vörös, alig egy esztendeje szerezte. A másiknak a balján mindössze három ujj. Odakinn nyár, rekkenő, forró. A kovács ismét lesújt, a görbe kaszavas felizzik az ütés alatt, majd eltűnik a hideg vízben. Aratáshoz edzik.
   
13.
A mezőváros vásárterén megállt a kikiáltó, kibontotta a pergament és olvasni kezdett érces, messzezengő hangon:
    – A király és az ország nevében halljátok szavaim! Ámbár mindazokat a parasztokat, aki természetes uraik ellen fölkeltek, mint árulókat, főbenjáró büntetéssel kellene sújtani, nehogy azonban annyi vér folyjon és a parasztság egészen kipusztuljon, csak a felbujtók, a vezetők, a gyilkosok és az elvetemült erőszaktevők büntettessenek meg, ők azonban a legsúlyosabb büntetést nyerjék el! Mindazonáltal, hogy ennek az ő árulásuknak az emléke és időleges büntetése maradékaikra is átszálljon és átmenjen, és hogy minden emberkor megtudja, mekkora bűntény az urak ellen föllázadni, mindezen okokból a felkelésben részt vett parasztok ez időtől fogva nem hagyhatják el a földet, amin élnek, mert ők immáron az ő földesuraiknak föltétlen és örökös szolgasága alá legyenek vetve. Birtokaik elvetessenek és földesuraiknak adassanak, akik ezentúl mint saját tulajdonukkal rendelkezzenek a jobbágyföldekkel. Minden zsellér és jobbágy legalább évente egy forint adóval, hetenként egy nap robottal, minden terményéből a kilencedik kilenceddel és a tizedik tizeddel tartozik urának, havonta egy csibét, évenként két libát köteles urának nevelni, tíz portánként pedig egy hízót. A kun és a jász kiváltságok megszűnnek, a parasztok és pásztorok többé nem viselhetnek fegyvert, amiképpen a deákok és más kóborlók sem. Jobbágy gyermekéből ettől fogva nem válhat egyházi méltóság!
    Elhallgatott és továbbállt. Három mogorva arcú férfi hosszan nézett után.
    – Pedig az érsek is paraszt volt – dörmögte az egyik.
    – A kunokat és jászokat úgyse terelik akolba – vélekedett a másik.
    – Hiábavaló volt minden – szólt újra az első.
    – Mindig hiábavaló – hagyta rá a második.
    – Szegény György kapitány is hiábavalón halt olyan iszonyatos halált – morogta az első.
    – Én is ettem a húsából… – így a harmadik.

---

SZARKA ISTVÁN

Őz a fehérben

Karcsú patád alatt a
kérges hó be-beszakad,
űréj reménytelenjén
forró vesédig ér
a fehér halál, alóla sárga füvek
s fenékig fagyott itatók
sóvárognak utánad.

Ám a kékvörös hajnalokon
titokzatos utaid már ekézem
mind eme szélfogóig, ahol tető borul
vízszagra, sóra, szénaszagra –
és barna csillagot szül
szemedben már a meleg élet,
világlélek, illanó patás.


Csak látomás

A jó kis kéglit, a jó kis kócerájt
eldózerolta a panel lavinája –
ezt a hét nyárfát hogyhogy itt feledte?
Aszfalt alatt fű emléke, huszonöt év,
de hol az öregúr a házból-kócerájból?
A mozgásszerv, a keringés, a bél
mívelte már csúf játékait, mikor
keze alá hordtam a vén Ladát:
csak látomás a fák alatt a Mester.
Ám, ám a hét lény zúgatja derekában
az örök tavaszt, s megszületik a költő,
ki erre jár majd, jóleső pici fájás
nyilall a mellkasába, és fölbizsereg
valami dal, gyönyörű. Érhetetlen.


Mondom örökké

Mondom örökké – hiszen feledted
élőhelyednek tudni ez égitestet –
hogy új gerinced itt rakta föl a terhét
a rostos porcra, itt fordult szembe nemrég
a hüvelyked a mutatóddal, itt telt be roppant
velővel a koponyád, itt tört föl szólamokban
a makogásból a dal, véres mezőben itt
bűvölte a szabadság révült vitézeit.

Mondom örökké – hiszen feledted
magadénak tudni ez égitestet –
hogy lélegeznek még a sivatag
szépségei, kvarcé, jégé; a sziklahavas,
a barlangvilág, a maradék láp
oltalmadra vár, s mit a hályogos ég lát,
még mindig rizs- meg búzaföld
és nyiladékos erdő ez a föld.

Mondom örökké – hisz’ föladtad az arcod,
a célutat, a nemhalálos harcot –
hogy a starthelyed, a leszállópályád,
a lakóparkod teremtett világát,
a gépsorok, a tudásgyár bírhatóit
visszavenni füves gyümölcsös rigója szólít
s Küpria szigete – de mit keres ez éppen
a Koráll-tenger kellős közepében?

---

NEMES LÁSZLÓ
   
És a Duna csak folyt…
   
Hosszú volt az az idő, átkozottul hosszú az a csaknem hét esztendő, amit nem tölthettem idehaza. Húszéves se voltam még, amikor a Keleti pályaudvaron, egy barátságtalan, havas-esős márciusi reggelen, a lassan kigördülő vonat ablakából búcsút intettem a szüleimnek, nagyszüleimnek, rokonaimnak, szívbéli legjobb barátaimnak. És meglett férfikorban, huszonhetedik évemben jártam, amikor a Nyugati pályaudvar karácsony esti hideg peronján anyám egyedül várt, már csak egyes-egyedül ő várhatta hazatérő fiát. Tudtam már, hogyne tudhattam volna addigra már, hogy mi történt idehaza azokban az elmúlt esztendőkben. És mégse tudtam semmit.
    Azok a kiesett évek! Azok a sötét lyukak az életem folyamatában! Nem volt éppenséggel elveszett idő. Tanultam is sokat, eljutottam olyan tájaira a világnak, amelyekről álmodni se mertem volna soha. Beszéltem kézzel-lábbal, szuahélival kevert tört angol szavakkal kelet-afrikai koromfekete katonákkal, szelíden mosolygó hindukkal, újzélandi maorikkal, vitatkoztam emberi jogokról dél-afrikai búrokkal, bibliai tájakon jártam, Mezopotámia peremén az Eufrátesz partján, Jeruzsálem, Betlehem, Názáret szent helyein, egyiptomi piramisok tövében; afrikai sivatag homokján felvert sátorban ébredtem arra, hogy skorpió mászik a fejem mellett, az ókori Palmüra világszép romjainál kerültem német repülők géppuskatüzébe, egy nápolyi angol katonaklubban beszéltem – talán németül vagy franciául? – a Monte Cassinó-i véres csata fáradalmait kipihenő két lengyel katonával, megtanultam, hogyan lehet az egy napra kapott egy kulacsnyi vizet beosztani a sivatagban ivásra, tisztálkodásra, borotválkozásra és a csajka elmosására, megtanultam, hogyan kell az angol könnyű géppuskát, a Bren-gunt szétszerelni apró alkatrészeire és összerakni megint; fáztam és izzadtam, féltem és nem féltem, de az lehettem, amit akartam, amit önként választottam: a Hitler ellen, a nácik ellen küzdő óriási gépezet egyik kis csavarja.
    Csak az otthon, az került elérhetetlen messzeségbe. Az addigi életem, az igazi életem folyamata szakadt meg. Álmodtam, persze, hogy álmodtam az otthonomról, de csak arról, csakis arról álmodhattam, amit ismertem, ami korábban volt. Időtlenek voltak az álmok, bennük semmi nem változott, senki nem öregedett. Budapest, az otthonom, a lakásunk, a bútoraink, a könyveink, az anyám mosolya, az apám komolysága: az orvosé, emlékezetemben mindmáig az igazi orvosé, aki életét emberek gyógyítására, életek megmentésére tette fel, a barátaim, a szerelmeim. Láttam álmomban az utcákat, melyeken ki tudja, hány százszor-ezerszer mentem végig iskolába menet, iskolából jövet, a jégpályát, ahol korcsolyázni tanultam, a Városliget padját, ahol először csókoltam meg egy lányt. Sós tengerek partján éreztem bőrömön a Balaton vizének édes-lágy simogatását, láttam a kertet, a nyári hónapokra bérelt házat, ahol anyám a gazdaságilag is mind nehezebbé váló években – hogy munkájával ő is hozzájárulhasson a család nyugodt életének biztosításához, és ráadásul, a vakációkban még az én nyaralásomat is lehetővé tegye – gyerekek nyaraltatását, felügyeletét vállalta. Láttam álmaimban, ahogy azok a kisebb-nagyobb gyerekek szeretetéért, gondoskodásáért milyen szeretettel, nevetve, ölelve veszik körül.
    Persze éreztem, tudtam, aztán valójában is megtudtam, hogy otthon minden megváltozott Hazatérve új szavakat, új fogalmakat, új történelmet tanultam meg. Sárga csillag, gettó, deportálás, Dunába lövés… Álltam a pesti Duna-parton, anyám, megöregedett anyám mutatta: itt lőtték a Dunába Pista barátod szüleit. Néztem a szürke vizet, akkor is zavaros, bölcs és nagy volt a Duna, távolabb, az eltűnt, a folyóba roskadt hidakon túl, ott, az eltűnt, egykori Erzsébet híd mellett, jutott eszembe hirtelen: ott volt valamikor még egy Duna-uszoda is, ott fürödtem, úsztam néhányszor apámmal… de mi az, hogy a Pista szüleit belelőtték? Kinyírták. Ezt a szót sem ismertem addig. De azt sem, hogy szőnyegbombázás. Azt se, hogy romeltakarítás. Meg azt se, hogy malenkij robot… Mi volt itt, mi történt itt valójában ebben a városban, az országban, a lelkekben az elmúlt évek során?
   
    És a Duna csak folyt. Éltünk, dolgoztunk, reméltünk, hittünk, csalódtunk, újra reméltünk, újra csalódtunk, megöregedtünk, Anyám is régen meghalt már, én magam a nyolcvanadik évemhez közeledtem, amikor egy ismerősöm azzal a hírrel lepett meg, hogy beszélt valakivel, egy hatvan év körüli asszonnyal, aki azt mondta, hogy ismerte az én anyámat, nála nyaralt a Balatonnál, valamikor a háború első éveiben. Azt is elmondta az illető, hogy ő akkoriban minden este, elalvás előtt imádkozott az ágyában, az anyám pedig, aki nemigen imádkozott, ezt meglátva, elmondta neki, hogy a háborútól kettészakított világ másik felén van egy fia, akiről régóta semmit se tud, hírt se kaphat felőle, és arra kérte: – Drága Évikém, amikor esténként imádkozol, kérlek, foglald az ő nevét is az imádba, könyörögj őérte is!
    Meg is szervezett az ismerősöm egy találkozást azzal a hajdani Évikével. Én éjszakákon át csak arra gondoltam: megtudok valamit arról az eltűnt időmről, megtudom, milyen volt akkor az anyám arca, a mosolya… fiatalos volt-e még, vagy a gondtól megviselt, korán megöregedett… milyenek voltak körülötte a gyerekek, milyen az a régi kert, ahol nem is olyan nagyon régen még én is beszélgettem, játszottam, pingpongoztam a barátaimmal, ahol annál a hosszú kerti asztalnál anyám tette elém is a maga főzte ebédet…
    A hölgy, az idős Évike, a megbeszélt estén a férjével jött az ismerősömhöz. Igen, mondta nekem, akkor valóban minden este imádkoztam magáért. A maga nevét is belemondtam az esti imába. Énistenem, Jóistenem…
    Semmi egyebet nem tudtam meg. Maradt a köd, az elveszett múlt egyik szeletének sötét köde. Aztán csak azt mondta: – Tud bridzsezni? Négyen vagyunk, akkor hát elkezdhetjük.
   
    Múltak az évek megint, én nyolcvanöt felé jártam, amikor egy, számomra ismeretlen, nyugdíjas orvos felhívott telefonon. Néhány önéletrajzinak tűnő írásomból rájött, hogy minden bizonnyal én vagyok az, akinek az apjával ő egy ideig együtt volt munkaszolgálatos. Megbeszéltük, hogy egy este nálunk találkozunk.
    Anyám, ki tudja, miért, talán a fájó emlékeket nem akarta még jobban felkavarni, soha nem mondta el nekem, hogy az apám munkaszolgálatos is volt. Halála után, a hetvenes évek közepén, találtam a fiókja mélyén őrzött iratok közt erre utaló két dokumentumot. Az egyik egy noteszből kitépett, szakadozott lap volt, rajta ceruzával írott kusza sorok és aláhúzva anyám akkori – még a felszabadulás előtti hetek vagy hónapok baráti menedéket biztosító búvóhelyét megelőző – pesti címe. Talán egy vonat ablakából dobhatta ki, a továbbítást a megtaláló jó szívére bízva, talán gyorsan, lopva, egy emberségesebb keretlegény zsebébe dughatta: „… nem tudom, hová visznek… hideg van, fázunk… csak abban reménykedem, hogy te…” – a többi már olvashatatlan volt. A másik egy szabályos tábori levelezőlap. „A szállásunk itt is siralmas. Fázunk… egy pajtában… hidegben, koszban… Én orvosi munkát végzek, de minőt, gyógyszerek, kötszer, minden alapvető higiénia híján…” Nem tudom, hogyan csúszhatott át a cenzúrán. Jellemző a fő gondja, az orvos gondja. És a stílusa: a pontos, régies: de minőt.
    Kedves volt az esti vendég. Elmondta, ő akkor tizenhat éves volt, apám rólam beszélt neki, azt mondta, a távolba szakadt egyetlen fiára emlékezteti, akiről évek óta semmi hírt sem kaphatott. – Sokat köszönhetek neki – mondta az idős orvos –, vigyázott rám, segített, ahol tudott, amikor megbetegedtem, meggyógyított. Talán akkor határoztam el – tette hozzá –, hogyha túlélem azt az időt, én is orvos leszek.
    De többet, valamit, amire úgy vártam, amitől az apám megjelenjen, megelevenedjék ott, az asztalunknál, hogy lássam a komoly, akkor bizonyára lesoványodott, elkínzott arcát, halljam a szavát, megtudjam a lényeget – az nem következett be, nem is következhetett be.
    Vacsoráztunk, bort is ittunk, de a csoda nem következett be, az életem természetes folyamatából kiesett hosszú idő visszatérni, megelevenedni nem tudott. Az, hogy milyen volt akkor apám szeme, amikor rólam beszélt, milyen az anyám hangja, amikor egy kislány imájába foglaltatta a nevemet, mikor és hol haltak meg barátaim, rokonaim, van-e sírjuk, tömegsírjuk netán, vagy csak szétszórt hamvaik szálltak el valahol; az, hogy mit tehettem volna én magam többet, mást, helyesebbet talán – minderre, ami elmúlt – sem arra, ami lesz – megnyugtató tanulság, igaz, megdönthetetlen felelet nincs is sehol.

---

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

Kisvárosi „mulató”

A kocsma áporodott szaga
kiszűrődik az ajtón.
A szűk helyiség zsúfolt,
az asztalokon üvegek, poharak sokasága.
A fagott mormogású lármába
olykor belerikolt
a nők sikamlós klarinét kacagása.
E fals zenét a megivott szesz
mennyisége komponálja.

Akik itt szórakoznak törzsvendégek.
Eszükben sincs, hogy Pestre,
drága mulatóba menjenek,
más szórakozást keressenek.
A cimborák, az ital, a jól ismert hely,
mint pék a kalácsot
baráti társasággá fonta őket.

Kint, az utcán a kerítésnek
hányavetin nekidöntött kerékpár
belefárad a várakozásba,
földre huppan. A fájdalomtól
küllője, sárhányója összegörnyed.
Megvakult macskaszeme
teli megy homokkal.

Az ég bánatát nem titkolja,
könnye arcáról lepereg.
A parkoló, kimustrált autóknak
horpadt, rothadt a karosszériájuk,
mint ajtózárt feltörő tolvaj,
az eső könnyedén
behatol az utasterükbe.
Közömbösen tűrik.
Már hozzászoktak a durva bánásmódhoz,
ha valami nem működik,
a szidás mellett
rúgást kapnak a lökhárítójukba.
Bárhogy változik a világ,
jöhet nyár, jöhet tél,
gyorsabban foroghat a Föld kereke,
ez nem zavar senkit.
Esténként, így zajlik az élet
a kisvárosi „mulató”-ban.

---

VÖRÖS ANDRÁS

    Tatai utóérzetek

    Érzem a tó illatát, a melegedő földét, a menza-kaja szagát, a „kettes” nápolyiét,
    a fapados vonatét, és szotyolás moziét, a tele magtárét, az összebújt állatokét,
    rosszkedvű őszökét, a reggeli koleszét, az idegen idegességét, a beleszokásét,
    a távolság fájdalmát, a bezártságét, a rendszer rendjét, a bűntelen büntetését,
    a nevelés kinevetését, a kényszerű összetartásét, az összezárt összetartozásét,
    ébredő ösztöneimét, egy vers-se örömét, az esés könnyét, futó szabadságét,
    a sietségét, gőzölgő lovakét, a mély vízét, a templom tornyáét, téli kályhákét,
    ócska csajok olcsó pacsuliját, az elsietett vétkekét, a büszke kiábrándulásét,
    a poros nyárfákét, az alkonyi szélét a „Fényes” felől, a délutáni cukrászdáét,
    a vár őszült árnyékát, izgatott lánytest izzadtságát, s a magamét külön,
    suli-bulikét, hamis Shadows-okra, belépéstől, tánc közbeni kéjvonaglásét,
    égő kortyokét, boldog mámorét, dugi tapik „na, milyen színű haja volt?”-ját,
    a gazdasági beosztásokét, a hajnali kisvárosét, szünidei kötelezők savanyú
    fáradtságáét, a szökdöső ábrándokét, az újrakezdett, visszatapsolt indulásokét,
    a hitét magamban, s a helyhez kötött csalódásét, a világvágyét, álomakarásét,
    az ifjúságét –
    Emlékétől nehéz lélegzetem, az időtől cukkolt boldogtalanságot, nosztalgiás,
    édességét, ismételhetetlenségét (ez azért megnyugtat), egyszerű emberségét.
    Kellett ez nekem? És újra, kéne? Aggódom a múlt tűnő gyorsaságáért.
    Nincs mibe vetni. Az érett aratásért.
   

    Az esti előadás

    Mint a leégett nap hamvasztó füstje, árny festi estre a fákat,
    furcsa zajok zizzennek, az éj Janus-álarca áltat,
    takarít a szél, a szerelem virágzik, tavasz illata árad,
    pihegve pihen ösztön, fotoszintézis, szokásba kushad a bánat,
    az ember összerázkódik és betakarja a vágyat.
    Aztán ki, ahogy a hiányt, a fájót, a stigmákat,
    ki vágyaiban él, örök hiányt választ, s keserű mit átad.
    Változik a színpad, s kicsit talán a műsor is,
    az élet elül és feltámad.

---

TÚRI BERTALAN
   
Alku
   
Az öreg gazdálkodó megállt az irodaház bejáratánál. A zöld színű, bolyhos lábtörlőbe törölgette a bakancsát, mintha sártól tisztogatná. Az út nem volt nedves, a nap fölszárította a földet. Tavasz volt, a vetés ideje, de ha már a szállítmányozási cég tulajdonosa meginvitálta beszélgetésre, a hajdani téesz-elnök, egykori felettese iránt a tiszteletét akarta kifejezni azzal, hogy elfogadta a meghívást.
    Simléderes sapkáját levette, s az ajtón benyitott a folyosóra. Köhentett egyet, kettőt, hadd hallják, hogy valaki érkezett, s azután indult az emeletre a lépcsőkön.
    A tulajdonos, ki egyben a cég igazgatója, a kapuőrtől már értesült jöveteléről, s várta a lépcsők végén. – Jó napot, Pista bácsi! Jöjjön csak, jöjjön, fáradjon be az irodámba.
    Úgy társalgott vele, ahogy egy üzletembernek, aki a haszon reményében az ügyfél kegyét megnyerje, társalognia kell. Mosolygott, fürgén mozgott, udvariasan kalauzolta a szobájába az öregembert, aki még sohasem volt ebben az irodaházban.
    – Köszönöm, igazgató úr – mondta a vendég, s tartózkodóan lépett a helyiségbe. Ez a kedvesség nem tetszett neki. Megmozdult agyában, hogy nem egyszerű diskurzusról van szó.
    Az ötvenéves igazgató irodája pompásan volt berendezve. Az öreg ezt röpke pillantással fölmérte, s pazarlásnak vette, mint ahogyan azt is, hogy egy kis vállalkozáshoz, ekkora fene nagy irodaházat ugyan miért építettek. Téesz-elnök korában az úrnak megtette a kisebb, földszintes épület. Pedig akkor a fél falu népe a szövetkezetben dolgozott.
    – Foglaljon helyet – kínálta szívesen a kanapét a gazda.
    – Köszönöm, inkább állok – mondta az öreg.
    – Hát, Pista bácsi… sejti-e, miért hívattam ide?
    – Arról nem ejtett szót a telefonba az igazgató úr.
    – Azért, kedves Pista bácsi, mert nagy terhet készülök levenni a maga válláról.
    A hatvanöt éves öregembernek följebb rándult a szemöldöke a csodálkozástól. Milyen megfontolásból akar véle jót tenni a szomszéd, s vajon mi az a súlyos teher, amely elviselhetetlenül nehezedik rá?
    – Pista bácsi már eleget dolgozott. Megszolgálta a gondtalan nyugdíjas életet.
    Az öregember pislogni is elfeledett, annyira figyelt: mivel rukkol ki a másik?
    – A közelünkben épült meg az autópálya, és ez kiváló alkalom, hogy bővítsem a cégem kapacitását. Ahhoz pedig több kamionra, újabb raktárra, s egyéb kiszolgáló létesítményre van szükség. Az átszervezés költségét külföldi urak finanszírozzák. Akikkel közös érdekeltségű lesz a cégem az új formában. Ennek megvalósításához kevés az én területem… Úgy gondoltam hát, hogy megveszem a maga telkét. Kerítésbontással megoldva a bővítés. Maga meg annyi pénzt kap, hogy még az unokájának is juttathat belőle. Felfogta az üzlet hasznát?
    – Mérlegelem, igazgató úr – felelte az öreg.
    – Nos, eladja?
    Erre az öreg gazdálkodó szívesen azt mondta volna, hogy nem. De ezt másként kell az igazgató tudomására adni. Sohse lehet tudni, hogy az urak mivel támadnak azokra, akik nem hajlanak az akaratuknak.
    – Ami a telket illeti – szó lott –, az enyém.
    – Ahogy mondja.
    – Az enyém, és sok embernek teszek véle szolgálatot. Amikor feloszlatták a téeszt, a tagoknak odalett a munkájuk. A közös vagyonból, bizonyára emlékszik, hogy mi, gépészek, mezőgazdasági gépekből részesültünk. Ki egy zetort, ki egy vetőgépet… de volt olyan dolgozó, aki ekét kapott. Egyenként bizony semmire se mentünk volna velük. Hát javasoltam a többieknek, hogy társuljunk, és végezzünk bérmunkát a falubeliek földjén. Elfogadták. A legnagyobb porta az enyém volt. Nálam lett a géppark. Fölvállaltam, hogy javítok az életünkön. Kölcsönből javítóműhelyt meg magtárt építettem. Mert hogy időnként egyre több földet vettem bérbe, s a terményeket, átmeneti időre, tárolnom kell. De szükség volt újabb gépekre is. Tíz ember munkájáról gondoskodom. Tőlem kapják a bért, én fizetem a járandóságaikat.
    – De a banknál még igen sok a tartozása, igaz-e?
    Az öreg sandán nézett a másikra: mivel akarja megfosztani a birtokától?
    – Törlesztem rendszeresen – mondta.
    – Az adósságát átvállalom.
    – Azzal még nincs minden rendezve.
    – Ne akadékoskodjék! – keményedett meg az igazgató hangja. – Most olyat cselekszem magával, aminek örülnie kell. Holnap megrendelem a kerítésbontást.
    – Korai még az intézkedés.
    – Miért korai?
    – Az értékeinket nincs hová vinni. A gépeket, meg miegymást.
    – Mindenki szállítsa a saját udvarába. A telep kiürítéséhez díjmentesen adok teherautókat.
    – Aztán miért az én területemet szemelte ki az úr?
    – Mert a szomszédban van, mert hatalmas terület, mert nem kell a falun áthaladni az autóknak. Ezt a helyet vétek olyan célra használni, amely megoldható távol az autópályától. No. Hát megegyeztünk?
    Az öreg kétfelé simított hamuhodó bajuszán a hüvelykujjával.
    – A telek az enyém – mondta aztán. – Már minden megvan rajta, ami kell a termelés folyamatosságához. A megtermelt javak értékesítéséhez megbízható partnereink vannak. Az idei terményekre is megkötöttük a szerződéseket. Ezután az a feladatunk, hogy dolgozzunk.
    – Nem értem magát – mordult rá az igazgató. – Hálával tartozna, hogy ekkora szerencsében részesítem. Megveheti a falu legszebb házát, és még a gyereke is urasan megélhet a maradék pénzből.
    – Én hálás is vagyok érte, de tudni akarom: mit kapnak az embereim cserébe?
    – Minek a cseréjébe?
    – A telkemmel, és rajta az ingatlanokkal, nagyon jól járnak az urak. A magáéval szomszédságban. A sokszámú kamionnak hely, a gépkocsik javításához újabb műhely lesz, az áru tárolására bővül a fedett tér. Egy ilyen komplexumot odaadni? Meg kell azt gondolni, uram.
    – És hogyan gondolja?
    – A telek az enyém. Azt tőlem senki el nem veheti. Ha eladom maguknak, emberek sorsa bicsaklik meg. Tíz család megélhetése válnék bizonytalanná.
    Az igazgató nem szólt.
    Az öreg folytatta: – Idáig szűkösen éltünk, kivált a temérdek banki kölcsön miatt. Folyton csak türelemre intettem az embereket. Ma már több jut nekünk. Sokkal több. És most mondjam azt nekik: fel is út, le is út? Ha maguk megkapják a telket, ha felbomlik a társulat… ki téríti meg a társaim veszteségét?
    A mások sorsáért való aggódással nézett az igazgatóra.
    – Nem, uram – rázta meg a fejét –, pénzért, uram, nem adom oda… De ha a társaim érdekében teljesítik a feltételemet, nem mondom, hogy ne tárgyaljunk.
    Mint egy ország vezetője, aki a népét védelmezi.
    – Mi lenne az? – kérdezte az igazgató. – Az a „feltétel”?
    – Létesítsen nekünk, uram, már a külföldi urakkal együtt, hasonló telepet, ugyanilyen felszereltséggel. Földterületet ingyen adok hozzá. Mihelyt befejeződik az építkezés, elvonulunk a szomszédból.
    Az igazgató elkedvetlenedett. – Arra nincs idő, öreg.
    – Akkor pedig nincs üzlet – hangzott kurtán. – Maguk annak idején szándékosan juttatták csődbe a téesz-eket, hogy bagóért megszerezzék a közös javakat. A külföldi urak sorra veszik meg a gyárainkat, s a dolgozók nagy többségétől megszabadulnak. Felvásárolják a földjeinket, most meg már az otthonainkra vetnek szemet? Mert az urak nem várhatnak, mert az urak csak a készet fogadják el. Abból ugyanis rögtön profitálhatnak. Hát ha kell a telkem, előbb építsenek!
    Az igazgató hallgatott. Ezzel az érveléssel szemben gyengének érezte magát.

---

SZLAFKAY ATTILA

Levél ’87-ben

Azt írod, anyám, hogy
közel a buszmegálló
de mindig messze a busz
ilyen telet még
nem éltél
és túszul
tartanak szomszédaid
farkascsorda
lett a kölyöknyájból
de
a tieid sem
félik már se Istent
se nevelő pásztorukat
pedig
te
szót formáltál ajkukra
agyukba sulykoltál tudást
kenyeret adtál kezükbe
fáradhatatlanul
ám sokan közülük
divatos céghez állnak
parolit hordanak
és
szavad
nem értik

nincs útleveled
nem jöhetsz
van útlevelem
nem mehetek


Kutyavágy

Éjjelente
a mi kutyánk
addig ugat
a láncnak,
míg megnyílnak
a szemek.


Öregség

Az öreg otthon helyett
a kórházat választja
család nem érdekli
mert az őt fárasztja

Múltjával elbabrál
részenként ízekre
szedve
rakosgatja
cserélgeti
tetszés szerint
ízlelgeti

katonásdit játszik velük
lehordja majd megdorgálja
lefokozza kitünteti

csak múltja
méltó társa

az

engedelmeskedik
neki


A költő

A költő nem
hordott zoknit
télen is inkább
a betegséget
viselte
lábon


Születésnapi számadás

Ahogy egyre öregszem
miként a későn bölcsült
öreg szem
egyre több eseményt
törölnék
emlékezetemből

vádolom magam
mert
szemet hunytam
a belső hang
tiltakozása dacára

de begyakorolt
kottától
szabadulhat-e
muzsikus


Titokfejtő

Addig rejtegettem a
Mondandómat
Először
Ládafiába zártam
De nem éreztem biztonságban
Aztán rét szélébe a
Bozótok seregébe
Mélyre elástam
De nem éreztem kellő
Biztonságban
Végül lenyelettem
Egy mélyvizű hallal
S a hal titokban
Félve elnyargal véle
Vad tenger óceán-mély vizébe

Így van örök biztonságban
Tőlem távol s nem a mában.

Hallá kéne nekem válnom
Hogy titkom újra rám találjon.



Siratás (1916)

---

GYIMESI LÁSZLÓ

    A gyufa korszerűtlen, te köcsög!*

    Mennyi pénzünk van? – kérdezte a Törpe.
    – Nekem van két százasom, meg apró – számolgatta Burma.
    – Nekem ötvenöt – mondta Csuri.
    – Nálam momentán… – tárta szét a kezét Balogh Tamás.
    – Gondoltam – dünnyögte a Törpe, s meglobogtatott egy kétszázast. – Tehát a cég vagyona most négyszázötvenöt forint.
    – Meg egy kis apró – egészítette ki a szakértő.
    – Hát ebből sokra nem telik… – állapította meg Balogh Tamás. – Másképp kell megszerezni. Burma, te menj…
    – Én értelmiségi vagyok – kapta fel a fejét a volt rendező. – Nem fogok benzint lopni vén fejemmel. Egyébként is agytrösztnek szerződtem, nem operatívnak.
    – Pedig benzin nélkül nem megy – mondta a Törpe.
    – Anélkül bajos – erősítette meg Csuri.
    – Jó, csórok én egy kannányit – jelentette ki Balogh Tamás. – Gumicsövem van, üres kanna hever a Vakegér mögött, leszívom a Gutentág tankját.
    – Az lesz a legjobb! – helyeselt a Törpe. – A Gutentág úgyis folyton részeg, ne vezessen.
    – A felirat megvan? – nézett Tamás a rendezőre.
    – Miféle felirat? – csodálkozott Burma.
    – Hát a levél…
    – Ja, az? Megvan a fejemben. „Tonio vére égbe kiált, holnap már onnan fogod hallgatni. ” Így írták a könyvben. Dozsóval is jól hangzik.
    – Marhaság! – vélte a Törpe. – Az ezredes nem fél semmiféle égtől. Elég enynyi: „Megdöglesz Dozsóért!” Aláírni nem kell. Rövidebb is, érthet is belőle.
    – Ahogy akarod – egyezett bele Burma. – Estére megírom.
    – Záróra után kiszögezzük a kaszinó bejáratához – határozott Balogh Tamás.
    – Szög, kalapács – memorizálta Csuri.
    – Rajzszög elég lesz – mondta a Törpe.
    – De legalább négy! – figyelmeztetett a szakértő. – A négy sarkára.
    – Könnyen törik – aggodalmaskodott Csuri.
    – Legyen öt – nyugtázta a rendező.
    – És ha kettő törik el? – gondolta tovább a kiszuperált asztalos.
    – Három is megtartja – zárta le a vitát Balogh Tamás. – Tehát nézzük, mi is lesz. Éjfélkor találkozunk a kaszinó stégjénél. Én hozom a kannát. Burma a feliratot, no jó, levelet, Csuri a szöget.
    – Rajzszögeket – pontosított a Törpe.
    – Ötöt – bólintott Csuri.
    – Megvárjuk a zárórát, és ha a személyzet elment, odaosonunk a nagyházhoz – folytatta Balogh Tamás –, a tetejére öntjük a benzint. Meggyújtjuk, aztán futás!
    – Fusson, akinek esze nincs – vetette ellene a szakértő. – Éppen arra sétálunk, értitek! Mi hívjuk fel a tűzoltókat, meg a rendőrséget is, a Csuri mobilján.
    – Nincs is már mobilom – tiltakozott Csuri. – Elcseréltem a pléhbombában.
    – Két fröccsre, addig éljek! – háborodott fel Balogh Tamás, de a rendező folytatta.
    – Akkor az én mobilomon hívjuk a zsarukat. „Nénó, nénó! – játszotta el az elképzelt jelenetet Burma. – Biztos úr, erre sétáltunk, kifújtuk a gőzt, ugye, hát egyszerre mit látunk! Hát nem ég a kaszinó! No, gondoltuk, nullaöt először, nullahét másodszor. Jól tették, uraim. Köszönjük. Nincs mit. Jó éjszakát!” S máris megyünk tovább. A Barbibárban még iszunk egy valamit, arra épp elég a vagyonunk…
    – A többi már gyerekjáték, ha kész a terv – lélegzett fel Balogh Tamás. – Tehát éjfélig semmi pia, és akkor a stégnél!
    – Pia – révedt el a Törpe. – Annyi a saram, mint égen a csillag. Miből innék?
    – Inni mindig van miből – szögezte le Balogh Tamás. – Hát, vigyázzatok.
    Lassan jött el az este, jaj, de nagyon lassan. Balogh Tamás nem talált üres kannát a Vakegér mögött, miért is talált volna. Kénytelen volt elemelni egy teli kannát a pincéből, bejáratos volt oda régen, nem felejtette el a bejutás titkát.
    – Dupla haszon – magyarázta magának –, megvan a kanna, s van mivel eltölteni az időt éjfélig. Öt lityi! Igazi kannás! Most iszom néhány kortyot, s máris szaladok haza a slagért.
    Elügetett a patakig, leült a partjára és meghúzta a kannát.
    Muskotályos! Ilyet nem tart a Tóbi, pedig hányszor tanácsolta neki! Könnyű, zamatos muskotályos, ez nem árt meg az embernek! Itatja magát, az igaz, de nem száll az ember fejébe. Nem bizony.
    Tamás arra ébredt, hogy fázik. Be is sötétedett szépen, az esztergomi vonat éppen ott döcögött a töltésen, annak reflektoránál nézte meg az óráját.
    – Te jó ég, tizenegy óra! – kiáltott fel. – Rohannom kell.
    A zakatolás felébresztette emlékezetét is: tudta, hogy éjfélre a kaszinó stégjénél kell lennie. Várják a haverok. Miért is? Valamit fel kell gyújtani, ja, a sánta Zupás kaszinóját. Hogy fázhatnak a srácok! Örülnek majd a kannásnak, úgy ám! Több mint fél kanna, nem semmi! Szaporán lépegetett, végigsietett a kihalt parton, a hajdani csónakház-sor maradéka előtt, végig, végig, be se nézett az itt-ott még nyitva tartó kocsmák kerítésén, pedig mintha az egyik ajtajában Gutentágot látta volna, a másik előtt pedig a kékruhás férfi ácsorgott, a szakállas öregember társaságában. Talpalt, míg éjfél előtt tíz perccel a kaszinó stégjéhez nem ért.
    Burma, Csuri már ott dideregtek, a Törpe imbolygó járással szintén közeledett.
    – Meghoztad? – köszöntötte Burma.
    – Meg – emelte magasra a kannát Balogh Tamás. – Meghúzzátok?
    – Lökött vagy? – gurult méregbe Csuri.
    – Épp idejében érkeztetek – mondta Burma. – Nem volt vendég, tavasszal előfordul, nem ritkán. Hideg van a parton. Félkor bezártak, s elhúztak, mint a vadlibák. Tiszta a levegő, kezdhetitek.
    Balogh Tamásban nehezen álltak össze a dolgok.
    – Hogy is volt a terv? – kérdezte.
    – Hát kiszögezzük a feliratot! – képedt el Burma.
    – A levelet – magyarázta Csuri.
    – Kirajzszögezzük… – pontosított a Törpe.
    – Hoztad a rajzszögeket? – kérdezte Balogh Tamás.
    – Hármat találtam – felelte megszeppenve Csuri. – Csak az egyik görbe. Egy kicsit görbe.
    – Te részeg vagy! – döbbent rá Balogh Tamás.
    – Te is – állt ki az asztalos mellett Burma. – És az igazsághoz tartozik, hogy én is az vagyok. Csak nem eléggé.
    – Én csak négy felest kaptam be – hencegett a Törpe.
    – Elittátok a társaság vagyonát? – gurult méregbe Tamás.
    – Azt éppen nem – csapott a zsebére a Törpe. – Csak eladtunk, nos, ezt-azt.
    – Mit? – Balogh Tamás rosszat sejtett.
    – A feleségedtől elkértük a biciklidet – vallotta be Burma.
    – Te úgyis limuzinnal jársz nemsokára – mondta halálosan komoly hangon a Törpe. – Csuri akar a sofőröd lenni, szerez addig jogsit.
    – Elég! – förmedt rájuk a botcsinálta főnök. – Ide azt a feliratot!
    – Hát azt, azt éppen… azt otthon felejtettem – dadogta Burma.
    – Sebaj! – rikkantott a Törpe. – Lefejtjük a kannás címkéjét, annak a hátára felkörmöljük.
    Így is lett. Fél óra múlva ott díszelgett a fenyegetés, két rajzszöggel felerősítve, a kaszinókert kapuján: MEGDÖGLESSZ A DOZSÓJÉRT.
    – Na, most már önthetitek! – sóhajtott Burma.
    – Biztos vagy benne? – tétovázott Balogh Tamás.
    – Naná, hogy biztos! – válaszolt fáradtan a rendező.
    – De ez muskotályos – magyarázta a kannahordó.
    – Micsoda? – hörrent rá a Törpe. – Nem a Gutentág benzinje?
    – A szesz is ég – védekezett bizonytalanul Balogh Tamás.
    – Hová keveredtem – sóhajtott Burma. – Az csak a pálinkára igaz.
    – A borra is! – erősködött Csuri. – A nagyapámban is kigyulladt a bor.
    – Próbáljuk ki – javasolta a Törpe.
    – Próbáljuk – egyezett bele Balogh Tamás –, de csak egy nyeletnyivel!
    Burma óvatosan kiöntött féldecinyi bort a járdára.
    – Gyorsan a gyufát! – kiáltotta.
    – Nekem nincs gyufám – rázta meg a fejét a Törpe.
    – Leszoktam a dohányzásról – magyarázta Csuri –, minek hordanék magammal?
    – Én öngyújtót használok – mondta a rendező, most ő sejtett rosszat. – Csak az előbb elhagytam valahol, a cigimmel együtt. Tamás?
    – Nálam van egy egész dobozzal – húzta ki magát a magára találó főnök. – Ha én nem lennék…
    – Ezt hagyjuk! – dörmögte a Törpe. – Add már oda neki!
    Balogh Tamás előkotorta a dobozkát, megrázta, csörögtek benne a gyufaszálak. Odahajította a skatulyát Burmának. Az elkapta, s máris kivette az első szálat. Végighúzta a doboz oldalán. Semmi. Kihúzott egy másikat, ugyanaz.
    – Mi van? – türelmetlenkedett a Törpe.
    – Gyakorló gyufák – mosolyodott el kínjában a rendező. – Ez a marha a használt gyufákat visszadugdossa a dobozba.
    – Hogy ne szemeteljek – védekezett Balogh Tamás. – De biztos, hogy van ott jó is. Úgy éljek!
    – Úgy élj! – emelkedett fel Burma. – Rossz, rossz – egyenként végigpróbálta az összes szálat. – Ez is rossz. Mind gyakorló, még ez is, na ez az utolsó, a fene a pofádba!
    Tanítanivaló pofon csattant Balogh Tamás arcán.
    – Ez nem volt szép – sértődött meg az áldozat, és bokszolóállást vett fel. – Egyedül én gondoltam gyufára, aztán tessék. Egyébként is a gyufa korszerűtlen, te köcsög. Vigyáztál volna a gyújtódra…
    – Uraim, uraim – toporgott Csuri. – Majd gyújtogatunk holnap. Mi lenne, hogyha a mait főpróbának tekintenénk?
    – Ha rossz a főpróba, jó lesz az előadás – egyezett bele a rendező.
    – Erre ihatunk is – tért magához a Törpe, és egy méretes laposüveget húzott elő bohóckabátja valamelyik rejtekéből. Meghúzta, aztán körbeadta.
    Az utolsó korty szilva Balogh Tamásnak jutott. Megvilágosodás támadt tőle.
    – Hiszen itt a bor is, a muskotályos! – kiáltotta. – Több ez két liternél!
    Rövidesen már egy liternél sem volt több, s aztán egy cseppnél sem. Az üres kannát behajították a kaszinókertbe.
    A bűnszövetkezet később elégedetten üldögélt egy partra húzott ladikban, aztán egyikük erre dőlt, a másikuk arra. Békés hortyogás meghitt zaja futott végig a parton.
    A hajóállomás felől nagydarab ember óvakodott a kaszinó elé. Méretes asztali öngyújtót vett elő, meggyújtotta, egy szöggel kiékelte a szelepét. A lángoló szerkezetet bedugta a tető lehajló része alá, a tartóléchez, naná, hogy oda. Elégedetten bólintott és eltűnt a sötétben.
    A kaszinó főépülete öt perc múlva már hatalmas máglyaként lángolt, újabb csillagözönt ontva az áprilisi égre.

---

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

(szép mária-ének)

jössz-e már hej apám
leemelni rólam
e földnehéz terhet
szívemről a követ:
holdból szakadt sziklát:
varjak menedékét

mozdulni sem tudok
sír bennem a lélek
s megkötnek a rögök
vérehulló füvek:
lázban ég a testem
ostoros láz emészt

messze még a hajnal:
mennék ha mehetnék
lábaim nem bírják:
kíntól vacog fogam.
szemem dermedt csillag
éj vize felfakad

hangom elszáll elvész
hiába a kérés:
szép mária-ének
lám arcom istené
föld jegyese lettem
s leszek ég vándora

---

TARNAI LÁSZLÓ

Helycsere

Hajnal-szürkületben kinézek az ablakon
s látom amint szikrázik a zúzmara
a csupasz fákat vad szél forgatja
amitől a jégmadarak rikácsolnak az ágakon

A lombország lakói némán villannak
szokott helyüket keresik ahová fészkelnek
s a füttyös-énekes jókedvű levelek
pompát adnak a zöldellő tavasznak

A zimankóban mintha türelmetlen lenne
a fehér arcú a csíkos meg a pettyes
de a holnapnak tegnap a vesztese

Hiába élesztgetik a télizöld hervad
odázhatatlan a szelíd helycsere
amikor a színtelen az ékeseknek helyet ad 

---

CSÁK GYULA
   
Mi lesz veletek?
   
1.  
Jó napot, kedvesem. Örülök, hogy egyedül találom. Maga ugyebár Drága Lászlóné, leánykori nevén Czombos Ildikó? Megismerem. Mutatták már magát nekem. Maga az, aki beugrott a férjem ágyába. Offenbeckné vagyok. Offenbeck Jánosné. Lent az őrségen mondták, hogy a szobatársai nincsenek itthon… Ennek örülök. Feltevésem szerint maga is örült az egyedül-létnek, amíg meg nem zavartam. Álmaiba burkolózott, színezgette a boldog jövendőt. Bejöhetek?
    Hogy-hogy: mit akarok? Beszélni akarok magával! Azért jöttem ide, erre a helyre, ahol maga lakik… mert beszélni akarok magával. Csak előbb levegőt veszek. Magas ez a három emelet. Lift kellene az ilyen házakba. Meg általában barátságosabb lehetne az aurája. Tudja, mi az, hogy aura?
    Nem, nem azért jöttem, hogy erről beszéljünk, ebben igaza van. Más a témánk. Például szerintem a most magában kavargó érzések egyike az ámulat afelett, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. Ne tagadja! A férjemtől nyilván azt hallotta, hogy sovány, festett-szőke, hosszúnyakú, rövidlátó, csapott vállú, satöbbi banya vagyok s ehhez képest jó kinézetű, egyenes tartású, magas termetű nőként jelenek meg itt.
    Maradjon csak ülve. Nem kell mindjárt harci állásba helyezkednie. Sőt, én is leülnék, ha szabadna… Oda lehet? Köszönöm… Békés szándékkal jöttem, és kérem, hogy maga se beszéljen úgy, mintha fejszével faragná a szavakat.
    Sem az arcom, sem a cicim nem a régi, azt elismerem, de a lábamról még lehetne szépeket mondani. Ezt a férjemnek is figyelmébe ajánlottam a minap, de olyan pimasz módon reagált, hogy nem idézhetem. Szerintem nagy csapás, ha valaki nem elég elmés ahhoz, hogy jól beszéljen, se nem elég okos ahhoz, hogy hallgasson.
    Mein Gott! Maga védeni próbálja a férjemet – velem szemben?! Na, hiszen! Ez lenne még cifra világ! Mit tud maga a férjemről, aranyoskám? Mit tud azon kívül, hogy diszkrét parfümöt szokott permetezni a zsebkendőjére? Bízza csak rám a gazfickót! Egy dolog valakivel pár órás légyotton mesebeli jövőről sugdolózni, és megint más valakit harminc éven át mindenestül elfogadni. Úgy van ez tudja, hogy Istent is mindenki ismeri, de csak névről!
    Ne nézegesse az óráját! Itt maradok, amíg nem végeztem!
   
2.
Az jó, hogy udvarra nyílik az ablaka. Barátságtalan ez a kültelki ház, meg ez a szoba is, de legalább fákra lehet látni belőle. Sajnos, már csak imitt-amott didereg néhány vörhenyes levél az ágakon. Megjött az ősz.
    Micsoda? Mit mond?! Megtiltja nekem, hogy itt spionkodjak? Maga-a?! Ez aztán lendületes tempóvétel! Előbb rontott maga legprivátabb életembe, mint ahogy én értesültem a maga létezéséről egyáltalán, húgocskám. Eszembe nem jutott volna, hogy betegyem a lábam ebbe a búbánatos házba, ha maga nem kezd ólálkodni az én otthonom körül! Nagyon sokat aprított már maga a levesbe ahhoz, hogy még magának álljon feljebb! Különben jó, ha megjegyzi, hogy amit maga spionkodásnak nevez, nem egyéb részemről, mint a nőknek az a jellegzetes tulajdonsága, hogy mindent aprólékosan megfigyelnek. Ahogyan maga is egyvégtében fixíroz engem! Mindjárt kiugrik a szeme!
    Abban is megegyezhetünk, hogy a miénkhez hasonló helyzetekben törvényszerű a gyűlölködés. Éltem át ilyen poklot és tudom. Mégse akarjon túlságosan megfelelni ennek a természeti törvénynek, mert kettőnk esetében egyedi az érvénye. Mondtam, hogy beszélgetni jöttem és nem cirkuszozni. Egy teát injekció útján is a szervezetbe lehet döfni, meg ugyanazt el is lehet szürcsölni. Mi – teázgassunk.
    Hiba volt porta helyett őrséget mondanom, szánom-bánom. Tudomásul veszem, hogy ez nem kaszárnya, hanem úgynevezett munkásszállás, ahogy maga becézi. Továbbá ezer bocs az auráért, és a többi. Abban a leánynevelő intézetben, ahol információim szerint maga tanult… Ja, hogy maga állami gondozott volt? Nincsen képem arról a létesítményről, de ha lenne sem befolyásolná a modoromat. Eszem ágában sincs a fölényeskedőt játszani. Ebben téved.
    A magával szembeni mindenfajta fölényem különben is adott, azt nekem nem kell erőltetve mutogatnom. Nyilvánvaló előny elsősorban a nagyobb élettapasztalat. Maga még a boldog kócosság állapotában van kedvesem, túlságosan fiatal ahhoz, hogy megértse, mi az, amikor valaki nekiindul a szerelemnek. Hiába biggyeszti a száját, igenis meggondolatlanság belefogni valamibe, amikor még nincs meg hozzá az erőnk. Aki birtokba akarja venni szerelme alanyát, ismernie és értenie kell annak nemcsak a testét, de a lelkét is. Két hónapja minden délutánon együtt van a férjemmel, és mit tud róla?
    Rendben. Maga van itthon és magáé a kérdezés előjoga. Tessék. Hallgatom. Azt szeretné pontosan tudni, miért jöttem?
    Azért jöttem, hogy elmondjam a férjemről mindazt, amit én tudok. Ezzel segítő kezet nyújtok magának ahhoz, hogy a továbbiakban helyesen alakítsa hozzá való viszonyát.
    Mért fordít hátat? Úgy áll, mint akit lefejezésre ítéltek. Tovább játssza az ellenségest, mintha az valami szabály lenne, holott feszültségek idején egyáltalán nem lehet szabályok szerint élni. Ez az egész helyzet különben is csak addig van, amíg élünk. Tehát minden csak idő kérdése.
    Azt hiszem, abban szintén egyet ért velem, hogy a férjem vonzó megjelenésű. Szíjas test, őszes fej, daliás termet, úri viselkedés. Képzelje, milyen volt harminc évvel ezelőtt. Sokan szerették volna levadászni. Az esküvőnk utáni esztendők dalolva jöttek, majd búcsú nélkül távoztak. Sem boldogok, sem boldogtalanok nem voltunk igazán. Kótyagos világban éltünk. Az időnk nem volt a miénk, bárkié lehetett, akinek szüksége volt rá. Egyszer azt kérdezte az uram: lehullasz egemről, fényes csillagom? Megsajnáltam és elhatároztam, hogy jobban kezembe veszem az ügyeket. Beszereztem egy zongorát, mert hiányzott neki. Azután beszereztem egy árvaházi gyereket, mert az mindkettőnknek nagyon kellett. Az a fiunk jelenleg Mongóliában orvos.
    Milyen szag van itt?
    Ne mondja, hogy maga nem érzi. Ez valami patika íz. Vagy inkább káposzta szag. Lehet, hogy valaki nem mosdik rendesen ebben a szobában? Hányan laknak itt? Megvan! Az abszint! Raktároz itthon abszintot? Nem is tudja, mi az? Ne hazudjon! Ide hallgasson, kedvesem. Akármilyen zajosan tiltakozik, igenis hazudik! Ezt pontosan tudom. A pincér mondta, aki fuvarozza maguknak az abszintot, abban a félhomályos cukrászdában, ahol maga sugdolózik az urammal… Mindig abszintot isznak. A férjem húsz éve azt issza. És a szagát hazahozza! Tele van vele a házunk. Úgyszólván csicsog a házunk az abszinttól. Érti a szót, hogy: csicsog?
   
3.
Figyelemre érdemes a póz, amit hirtelen mérgében felvett ott, azon a bőröndön, vagy micsodán ülve. Van abban valami fenyegető, ahogy a hátát görbítve a térdein könyököl. Kit fenyeget? Merre akar ugrani? Tigris maga? Vagy madár, aki arra készül, hogy kirepüljön ebből a kalitkából? Ámbár nem is olyan fenyegető maga. Inkább gubbasztó gerle, mint lecsapni készülő karvaj.
    A férjem azt mondja ámbár helyett, hogy ámbátor. Ez talán magának is feltűnt. Életének abból a korszakából hozta ezt a szót, amikor ő is próbálgatta szárnyait, de eltörtek, szegénynek. Hibás volt repülése iránya, akár a magáé. Maga még meg sem született, vagy nagyon gyermek volt, amikor ez az esemény zajlott. Valaki úgy jellemezte azt a korszakot, hogy az elzárt energiák hatalmas mennyiségű elengedésének ideje. Némelyek rendszerváltásnak mondták. Általános volt az izgalom és az uram is jövés-menésbe kezdett. Sokakhoz hasonlóan jóvátételt, meg kárpótlást követelt. Kaptunk is pénzt, földet, és azt a rózsadombi villát, amelyben most lakunk. Jó nagy ház. Nyolcvan ember számára is rendeztünk már benne partit. Nagyobb értéket elvettek felmenőinktől, tehát mindez járt nekünk, ettől tiszta maradt a lelkiismeretünk. Bajokat hozott viszont ránk, hogy férjem a politikába merült. Csizmát vásárolt és mind gyakrabban mondta, hogy ámbátor. Úgy hitte, az a nép nyelve, és össze akart fogni a néppel. Fogalmam sincs, miért? Idegen tőlem a politika, de azt láttam, hogy divatja volt ennek a buzgalomnak akkoriban. Nem szeretem a népet. Ártott a férjemnek.
    Ásított, aranyom. Anélkül ásított, hogy eltakarta volna a száját. Untatom? Vagy újabb viselkedési hiba csupán? Nagy szerencséjük a születéstől fogva mutatós nőknek, hogy fogyatékosságuk is előnyükre tud válni. Vannak például, akiknek a szeme a nevetés pillanatában sem nevet, a magáé akkor is mosolyog, amikor minden áron morcosságot akar mutatni. Előnyös változat. A gáláns francia nyelv azt mondja erre, hogy átragyog a benső lelki táj, a paysage interieur.
    Az különben érthető, ha maga szeretne kiröppenni innen. Mind a külső helyszín, mind a belső tér legyen barátságosabb, világosabb, tisztább. Kívánom is magának. Egy magához hasonló fiatal munkásnőnek persze olyan kicsi lakás is elég lenne, amelyben csak csókolózni lehet. Maga azonban a mi nyolcszobás villánkba szeretne beköltözni. Ne tagadja! Szorosra zárt szája szögletében, meg huncut szeme sarkában is ezt sejttető ábrándok raja búvik össze.
    Ne húzza fel megint az orrát. Az ábrándozás nem szégyellni való, hanem a gondolkozás vasárnapja, ahogy a költő mondja. És maga szorgalmasan gondolkozik. Leginkább azon, miképpen hozhatja el imádott magzatát az állami intézményből, ahol maga is nevelkedett? Rendezett élet, rendezett lakáshelyzet esetén kiadják. Külön élő, bitang apja nem törődik vele. Csak magáé lehet! Ezért érdemes küzdeni. Micsoda élete lesz annak a gyereknek ott a Rózsadombon!
    Becsülendő törekvés. Amikor a magáról gyűjtött ismereteim között ez elő bukkant, elhatároztam, hogy leimádkozom a májamról a maga iránt érzett haragot. Ettől függetlenül butaság a rózsadombi ábránd.
   
4.
Férjemtől származó jópofaság szerint látszik rajtunk, hogy már eladtuk a családi ezüstöt. Így van. Minden helyzetben ragaszkodtunk azonban ahhoz, hogy legyen háztartási alkalmazottunk. Egyik ilyen lány mondta, hogy csicsog a szőnyeg az abszinttól. Bárhová lépünk, felfakad a lábunk alatt, akár a talajvíz. Nem felsőfokú tanulmányaimból csíptem fel tehát a szót, még kevéssé a maga műveltségi szintjét akartam tesztelni. Olyasmivel a férjem szereti gyötörni, de legalább zavarba hozni környezetét. Lehet, hogy magát eddig megkímélte. Engem a matematika rejtelmeibe akart beavatni, azokba, amelyekbe középiskolai tanár korában fedezett fel, de azután hamar elfelejtett.
    Beszélt arról magának, hogy mostanában mivel foglalkozik otthon? Utószót ír egy párbajkódexhez, amit bizonyos Rácz Vilmos budapesti huszártiszt szerkesztett száz évvel ezelőtt. Kölcsön adom, ha érdekli. Nekem nem enged betekintést a most születő szövegébe, pedig lehet, hogy használni tudnám ebben a magával vívott asszómban. Bezzeg nem dugdosta előlem Martin Heideggernek a Sein und Zeit című munkáját, meg a róla írt kommentárját annak idején! Kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy elolvassam a művet is, meg az ő dolgozatát is. Tanár korában írta, amikor felvételre jelentkezett a kommunista pártba. Nem vették fel, de jelezték, hogy becsülik igyekezetét; két hónap múltán kinevezték egy kutatóintézetbe, helyettes osztályvezetőnek. Onnan százalékolták le.
    Szóval, beledolgozta Heideggert a felvételi kérelmébe. Egy mondatra szó szerint emlékszem. Figyeljen. A szubsztancia tagadásából, mint egzisztencialista persze nem jut ki Heidegger, de miután az életet a mozgalmasság, az állandó hullámzás, az e világba való dobatás szemszögéből nézi – és innét kezdve a maga módján vaslogikával halad előre – nem lehet elvonni tőle az alapos és zseniális munka érdemét.
    Mit szól ehhez? Semmit? Jön, megy, ül, áll, eszik, cigarettázik, ideges, mintha szolgálatban lenne. Hol dolgozik? Mindegy! Kötelességérzete legyen, és ne szolgálata.
    Most meg mit csinál? Vetkőzik, vagy öltözik? Azt mondja, el akar menni? Hová? Akárhová?! Itt hagy és a portásnak majd szól, hogy dobjon ki? Nem jó ötlet. Megmondom a portásnak, hogy ki vagyok és fülébe ordítom, hogy miért jöttem. Ha rendőrt hív, annak is.
    Nem akartam, de akkor lesz cirkusz! Azután én haza megyek a villába, magát meg kiteszik az utcára. Gondolkozzék. Csak maga veszíthet. Maradjon és hallgasson illedelmesen.
    Az előbb azt ígértem, hogy minden elmondok a férjemről, mert az segít magának a jó lépés megtételében. Ezért beszélek. Az eredményhez azonban az kell, hogy ne csak én beszéljek, hanem az is, hogy maga figyeljen. Találkozónk végére el kell érnem, hogy maga saját akaratából fejezze be a férjemmel folytatott liezont, s ne adja élete legjobb óráit meddő reményért a továbbiakban. Ezért beszélek. Szívesebben hallgatnék, de mondanom kell a magamét. El kell magával hitetnem, hogy okos döntés esetén jól jár, mert nagy teher alól szabadul, és független emberként mehet a boldogabb jövője felé. Talán a szabadság sem lesz folyamatosan édes, de hát annak a gondját már maga viszi magával.
    Nekem és a férjemnek nincsen jövőnk. A múltból lopkodjuk össze a jelenünket. Legalább azt ne vegyék el tőlünk.
    Én ma reggel is a férjem ágyánál térdepeltem. Szeretem nézni az ébredés utáni első pillantását.
    Kérek egy pohár vizet.
   
5.
Említettem, hogy átéltem ehhez hasonló helyzetet. Az a másik lény érett aszszony volt. Polipos orrhangon beszélt, az arca csaknem négyszögletűnek tetszett, a szemöldökét háromszög alakúra tudta felhúzni. A körmeit viszont félholdra formázta és kékre festette. Fekete szépségtapasz virított az állán, de az későbben szemölcsnek bizonyult. Térdig érő bugyogót hordott és általában olyan ruhadarabokat dobált szét a lakásunkban, amelyekről azt mondta, hogy azok albán népviselet kellékei. Nem volt albán, de tetszett neki az ottani viselet. Márta nővérnek kellett szólítanunk. A neve mellé annyit közölt velem beköltözéskor, hogy zárdában élt korábban, egy másik földrészen. Megtiltotta a férjem, hogy ennek valódiságát firtassam. Suttogták a villánkban jövő-menő emberek, hogy királyi vérből való és Jeanne d’ Arc szelleme lobog benne. Valószínű, hogy a suttogás forrását ő fakasztotta. Kétlem, hogy szűz lett volna, amiként a tragikai halált halt orléans-i hős leányka volt, abban viszont hasonlítottak, hogy őt is királycsináló ambíció fűtötte. Leginkább ez volt az, amivel férjemet is megbolondította.
    Abban a társaságban bukkant fel, amelyben lázasan kereste férjem a jobbító eszményt, mely végül a királyság intézményének visszaállításában öltött testet. Bizonygatták egymásnak, hogy azt a nép is nagyon akarja. Többségükből hiányzott az intelligencia, ezért akiben volt, az a többiek butaságából élhetett. És mindenkiből élt Márta nővér. Nagy ívű szélhámos volt, akiben egy fárosz és egy falubolondja elegyedett. Öt nyelven beszélt, diadalmasan vitázott, lázítóan szónokolt, negyvennyolc órát kibírt alvás nélkül, húsz percig tudott fejen állni. Rútsága ellenére pompás kanca is lehetett. Volt bukéja.
    Utolsó emlékem róla, hogy fegyveres puccs előkészítéséért és alapítványi pénzek elsikkasztásáért bíróság elé állították, elítélték, de a börtönből megszökött. Állítólag nem először.
    A bírósági tárgyalásra férjemet is beidézték néhányszor, de végül senkit se bántottak a dologban érintett urak közül. Az egész ügy szigorúan őrzött irattár mélyére került. Nyilván.
    Korábban tanácskozások, gyűlések, ünnepségek, és egy majdani koronázás titkos előkészületei zajlottak a házunkban. Márta nővér volt az ügy lelke. A közvetlen irányítás biztonsága érdekében áttelepült szállodájából a legszebb emeleti szobánkba. A padlástérben irodát is berendeztek neki, amelyben hetente háromszor két öreg szerzetes görnyedezett, őt szolgálva.
    Mi lesz a vizemmel? Jöhet onnan, a fali csapból is.
    Mellesleg szép volt a régi divat, amikor a delnők fekete legyecskét ragasztottak fehér orcájukra. Még se jusson eszébe azt a módit alkalmazni. Így is elég vásári jelleggel öltözködik. Néha meg annyira lengén, mintha csupán felhőfoszlányt kanyarított volna magára.
    Mégis el akar menni? Vagy csak felrántja a csizmát, hogy a lábán legyen, ha majd valóban indul? Jogos a meleg lábbeli, lehűlt az idő. Mondom, itt az ősz.
    Érdekes, hogy a férjem is úgy vette fel, mint maga. Dobbantott, hogy jól bele menjen a lába. Az övé tojás szárú lakkcsizma volt. Most is megvan, de már nem veszi fel. Lovaglónadrágot csináltatott hozzá s most a két ereklye együtt szunnyad a szekrényben.
    Formás a lába magának is. Nem szerettem azt a surranó cipőjét, amit levetett. Olyan a járása benne, ami azokat jellemzi, akik minden pillanatban készek arra, hogy kereket oldjanak. Ebben a csizmában szép a járása. Akkor is szép, ha direkt nem járkál, na! Bosszantson, ahogy akar, nem jövök ki a béketűrésből!
    Gyalázatos ez a csapvíz. Megértem, ha abszinttal keveri. Kérhetnék egy rágót? Az előbb megmozdította felső ajkát és úgy tetszett, mintha szólni akarna, de csak egy rágógumit dobott a fogai közé. Innen tudom, hogy van rágója. Ellensúlyoznom kell ennek a víznek az ízét. Maga meg arra törekszik, hogy eltüntesse a nikotin illatát, nemde? A férjem régóta nem dohányzik és ingerli a cigarettafüst, ezt maga is bizonyára tudja. Helyes tehát az elővigyázat.
    Dehogy fenyegetem!! Még hogy én beárulom?! Megőrült? Próbálja végre felfogni, hogy amióta ide jöttem, egyebet sem teszek, mint magát akarom kimenteni a bajból, amibe saját maga miatt került. Figyeljen! Ezt a végére akartam, de nem bírom tovább! Itt van a táskámban! Tessék! Nézze meg!
    Pénzt hoztam! Annyit, hogy lakást vehet magának és a gyerekének! Tessék! Ne hunyja be a szemét! Ne menjen el!
    Jaj, Istenem!
   
6.
Elnézést… Már jobb. Pillanat csupán és rendbe jövök.
    Azt akartam, hogy előbb meghallgasson és azután határozzon. Akartam, hogy jó szándékúnak ismerjen meg. De hát, igaznak bizonyult, hogy a jó szándéknak a kimondása nehezíti a végrehajtást. Elrontottam. Nagyon bonyolult voltam. Illetve, a dolog bonyolult, amiről beszélünk.
    Szerelem? Miért szeretünk? Azért a kis fényért ott, a szeme sarkában? Vagy a pénzért? Nem akartam pénzről beszélni. Maga hajszolt bele. A végére akartam hagyni, amikor már mindent megértett. Féltem, hogy megsértődik, ha korábban szóba hozom, rosszabb esetben: eljátssza, hogy megsértődik, mert feljebb akarja srófolni az árat. Vagy nem is kell tőlem a pénz, mert a férjemtől többet remél? Avagy igazán szereti, ingyen?!
    Jaj, ne keressünk választ olyan kérdésekre, amelyek csak azért adattak fel, hogy mindörökké válasz nélkül maradjanak. Ámen.
    Szeretnék imádkozni, de itt nincs meg hozzá az aura. Ha találkozunk még valamikor az életben, megmondom a szó magyar jelentését. Most próbáljuk folytatni a megkezdett diszkussziónkat.
    Arra gondoltam kedves Ildikó, hogy tegeződnünk kellene… Akkor talán könnyebb lenne. Mit szól hozzá?
    Ildikó!… Merre van? Kiment? Elment? Nincs itt?!
    Nincs és nem volt. Egyedül vagyok itthon és magamban beszélek. Miért hazudjak erről tovább magamnak?
    Neked is csak keveset hazudtam, te kis kurva. Azt is csupán a pénzről. Megvan és neked adom, ne félj! Valamiképpen eljuttatom, hogy vegyél belőle lakást és vedd magadhoz a gyerekedet. Annyi benne a hazugság, hogy nem az én pénzem. A férjemtől csentem el ma reggel, de nem is az övé volt. Alapítványi pénzként került hozzá, mert Márta nővér őt avatta kincstárnokká annak idején. Az elsikkasztott alapítványi pénzek töredéke. Piszkos pénz. Nem tudott mit kezdeni vele a kincstárnok. Ha hozzád kerül, megtisztulhat.
    Abban a fiókban volt ez a betétkönyv, amelyben a férjemmel közös elhatározásunkat őrizzük Rózsadomb jövőjéről. Közjegyző által hitelesített dokumentum rögzíti, hogy Mongóliában dolgozó fiúnké lesz.
    Ugyanabban a fiókban található férjem önéletrajza. Beleolvastam reggel, hátha valami újat fedezek fel. Csiszolgatja időnként. Rólad változatlanul semmi. Mondjuk ez érthető óvatosság. Naivitás persze azt feltételezni, hogy nem tudok erről a cukrászdás összebújósdiról. Mért fizetem akkor a pincért? Tőle tudok Presszós Pötyiről is, aki állítólag csak a bajuszát puszilgatja a szép embernek. Nem szól az írás róla, valamint a kurtizánokról sem szól, akiknek pedig meganynyi vihánc nyája kerengett körülötte élete során.
    Feltűnőbb ellenben, hogy Márta nővérről sincs semmi. Ez már rafináltabb óvatosság. Sőt, annak az emléknek a kitörlése férjem korábbi jó ízlését dicséri. Nekiültem és újra végigolvastam, az egész művet. Most lett világossá az is, hogy férjem voltaképpen autohagiographia-t, magyarul: szentönéletrajzot írt. Sehol vívódás, kétség, megrettenés, esendőség. A valóságban pedig ez mind létezett és létezik. Talán te is észreveszel belőle valamit, néha.
    Beúszik a kép, amint az én daliás férjem görnyed a királyi vérből valónak mondott gnóm előtt, és egy eszes puli figyelmével hallgatja ünnepélyes előadását, arról az ausztrál gumifáról, amelynek földig hajlik az ága, belegyökerezik a földbe, onnan új hajtás nő, vagyis önnemző a fa, s ezért öröktermő. Magyarországra kell hozni egyet, azt elszaporítani, aztán csak örvendeni az örök magyar virágzásnak. Olyan komolyan vette férjem, hogy alapítványt barkácsolt össze a gondolat és a fa magyar talajba ültetése céljából. Nincs nyoma az önéletírásban.
    Hat évvel ezelőtt, amikor éppen Gluckot játszott a zongorán, egyszer csak lecsúszott a székről, be a zongora alá. Reszketni kezdett és azt mondta, hogy fél, de nem tudja: mitől. Az idegorvos szerint perifériális neuritisz. Gyógymódja pedig az, hogy utána mászok, és addig pofozom, amíg elmúlik a félelme. Azóta háromszor ismétlődött ez a kettősünk. Mindig csak Glucknál. Erről sem számol be az önéletrajzban.
    Te szereted Gluckot?
    A pártba jelentkezéshez mellékelt önéletrajzban még arról vallott, hogy tétován tántorog és a marxista eszmébe szeretne kapaszkodni. Most úgy írja le önmagát, mint a pápa által megáldott misszionáriust, aki bálványokat döntöget. Valóban kapott írásbeli kitüntetést a pápától és abban ezek a dicsérő szavak szerepeltek. Hiteles is lehetett a levél, meg hamisítvány is. Egyiket is, másikat is tudta volna produkálni Márta nővér.
    Mindenesetre a férjem nagyon megilletődött a magas méltatástól és attól kezdve kérlelhetetlen ördögűző lett. Egy friss bekezdésben azt mennydörgi, hogy az egyház tanításbeli tévedhetetlenségét ki kell terjeszteni a parancsolás területére és vissza kell terelni az elbitangolt nyájat. Másik bővítményben Márta nővért idézi, de anélkül, hogy megnevezné. Én azonban emlékszem a hölgy lángoló szavaira, amelyek szerint a kommunizmus előbb mond le a kapitalizmus elleni küzdelemről, mint az Isten elleni harcról. Én vezettem a jegyzőkönyvet azon a gyűlésen, ahol a szöveg elhangzott.
    Kedves szellemessége volt Márta nővérnek, hogy az egyház szívesen hajtja fejét a hatalom párnájára. Egy alkalommal, miközben mondta, mutatta is, miként omlik rá a haja férjem széles mellére. Borzongató volt a látvány. Nagyon szenvedtem attól a nőtől.
   
7.
Férjemet még sokáig lázban tartották a mozgalmi célok, Márta nővér nélkül is. Sőt, a vezér hiánya növelte elszántságát. Úgy buzgott, mint az ügy csúcsra-járatása idején. Állandó szavai lettek a harmónia, a rend, az ész, a kötelességteljesítés és az akarat, meg ezek összhangja.
    S akkor váratlanul megjelent életünkben az urológia.
    Összehúzott vállakkal, remegve ült az ágy szélén, kétségbeesetten préselte egymáshoz combjait, ugráló szemekkel figyelte a mentő érkezését. Hirtelen mássá lett. Mintha minden eltűnt volna mellőle. Tervek, tárgyalások, napirend, kötelesség. Csak egy ember maradt, aki fázott, remegett az életéért, és remélt.
    Az urológus egy centiliter vizeletet vett el tőle, amely megszorult benne.
    Az orvosi konzílium az operáció mellett döntött. Nem találtak rosszindulatú daganatra utaló jeleket a műtét során. Nagyon megviselte a kórházi élet, de nem panaszkodott. Azt hiszem, az orvos és a betegek cinkossága abból adódik, hogy akik életben maradnak, hálásak, a halottak meg nem beszélnek.
    Azért nem vették fel férjemet a pártba, mert apja katonatiszt és földbirtokos volt, nagyapja dettó. Az osztályidegenség legtisztább képlete, a proletariátus szemszögéből nézve. Te, ugye, proletár vagy, húgocskám? És a proletár nem kapott lakást az ő kebelbeli diktatúrájában, hát szerez magának a demokráciában?
    Miben is akarunk mi egyezségre jutni?
    Nocsak! Te sírsz? Ennyire megsértettelek? Gyere, letörlöm én a könnyeidet. Vidám lélek lehetsz, aki ritkán sír. Ügyetlen vagy a könnyek letörlésében. Én végtelen gyakorlattal rendelkezem.
   
8.
Elmondtam a férjemről mindazt, ami hirtelenében a torkomra gyülekezett.
    Eljött az ideje, hogy magamról is mondjak valamit.
    Több dologban hazudtam neked. Sőt, elképzelt belépésem pillanatától végig pózoltam és mellébeszéltem. Emlékszel rá, hogy jó külsőmmel hencegtem? Tudom pedig, hogy idővert arcú, kiszáradt kedvű banya vagyok. Hirdettem, hogy békével jöttem, holott minden gondolatomban el akartalak pusztítani. Kijelentettem, hogy maradok, amíg meg nem győzlek. Miről? Semmiről sem lehet meggyőzni az embereket, mert mindenkinek megvan a maga meggyőződése. Még ostobább önhittségre vall, hogy mérsékletre, fontolgatásra intettelek a szerelemben. A szerelem nemcsak szelíd és boldog, hanem vad, akár vakmerő, tragédiába forduló is lehet. Ebből éppen a fiatalság villant fel káprázatos mintákat.
    Mentségemül szolgálhat, hogy mindenki pózol. Magamról régóta tudom, hogy szerepet játszó vagyok. Megdöbbentem, amikor felfedeztem és szabadulni akartam ettől a hajlandóságomtól. Olyan személyiség szerettem volna lenni, aki teljesen póztalan, ezért igazán hiteles. Hamarosan rájöttem azonban, hogy a színészkedés szervült része a személyiségemnek. Olyan, mintha a hét bőröm egyike lenne. Velem született, rám sült, s valószínűleg hozzám tartozik a sírig. Erre a kétkulacsosságomra jellemző ez a mostani beszédem is, amelyben úgy mondok el valamit, mintha az ellenkezőjét állítanám.
    Menthetne, mondom, hogy ezzel valamennyi ember így van. Ki-ki ellenőrizheti, ha képes az önvizsgálatra. Állandó, öntudatlan kényszer működik bennünk, hogy bizonyítsuk igazunkat, igazoljuk létünket mindenki előtt és minden helyzetben.
    Menthetne, mondom. De nem akarom felmenteni magam. Csakhogy nem tudok nem mentséget adni sem magamnak, ez a másik titokzatosság bennem! Gyanítom, hogy ez is mindenkinél így van, de most rólam ázik a bélyeg. Mit lehet az önmentegetés hajlandósága ellen tenni?
    Azzal próbálkozom, hogy mentséget adok – másoknak. Azoknak is megbocsátok, akik majd ezután vétkeznek ellenem.
    Neked is megbocsátok, természetesen.
    Megmondjam, mit akarsz mondani? Azt, hogy neked nem kell a bocsánatom, te semmi bűnt nem követtél el ellenem. Azért hiszed így, mert csak saját jövődről álmodozol és nem tudod magad az én helyzetembe képzelni. Nem fogod fel, hogy sok szenvedést okoztál nekem, kis bestia.
    Amikor Márta nővérnek a szemébe mondtam, hogy szenvedek tőle, tudod mi volt a replikája? Ne akarjam elhárítani a szenvedést, mert a szenvedés a szabad ember kiváltsága. Nincsen alávetve az ember érdekeinek, nincsen ára, tehát ingyenes, szabadon választható, és mindezekért dicsőséges.
    Azon a bázison állt ez az érvelés, hogy a világtörténelem két legjelentősebb dátuma Krisztus születése és halála. Erről a mellette dolgozó egyik szerzetes világosított fel. Azt is ő magyarázta el, hogy a hit alapú világnézet szerint Jézus szenvedése a megváltói küldetés jelképe. Ennek a jegyében halt meg huszonkét pápa a hitért az első században.
    Ezzel a hit alapú szemlélettel nem mentem szembe. Vallásos nevelést kaptam gyerekkoromban. Azt, hogy volt-e hitem, nem tudom, de barátnőm tanácsára egyszer például a villamos peronján, úgynevezett repülő páternek is gyóntam. Ma is járok templomba.
    Tudom, persze, másik történelme is van az embernek. Az, amelyik rólad szól. Amelyik arról szól, miképpen enyhítse az ember a természet meg a másik ember által rámért gyötrelmeit. Nem tudom, hogy melyik történelembe ágyazódik az én életem. Nem is fontos mindent tudni.
   
9.
A férjem túl van szakmai sikerein, a politikai kalandon, és túl a betegségen. Élni akar, amíg élhet.
    Alvásból ébredését valószínűleg ma bámultam utoljára.
    Köd feküdt reggel a fagyos földre, dél felé azonban enyhült az idő. Innen, az ablakból néztem, ahogyan gőzölgött a kertünk. Akkor csakugyan el akartam hozzád menni. Tudom a címedet. Vittem volna a pénzt. És terveztem, hogy mindenképpen felteszek egy kérdést, pusztán azért, hogy a hangodat halljam. És újra látni akartam biggyedt, gyerekes ajkaidat, a nevetéskor kivillanó, apró fogaidat. Úgy érzem, te is kedvelnél engem, ha összejönnénk.
    Mi lesz veletek?




Kopár fák (1916)