Ezredvég

ÉVFORDULÓ

Csanádi Imre (1920–1991) Dózsa-verse szovjet hadifogságban született. Szökött katonaként esett fogságba szülőfaluja, Zámoly közelében. Hadifogsága majdnem négy évig tartott. Itt közölt verse, amelynek plebejus indulatával áprilisi számunkban a felszabadulásra emlékezünk, az Összegyűjtött versek (1975) Idegen ég alatt című ciklusában olvasható.

CSANÁDI IMRE

Dózsa György népe

Volt idő, hogy így beszéltek:
„Inkább legyen gyászos végünk,
mintsem lássuk: csontig szárad
gyermekünk meg feleségünk. ”

Volt idő, hogy azt fogadták:
„Inkább legyen csúfos vesztünk,
de az úri, kapzsi gőgre
szemet gyáván nem meresztünk.

Szavunk többé nincs egymással,
egynek el kell pusztulnia.
Egy-életünk, egy-halálunk, –
vezess, Györgyünk, atyánkfia!”

Rábólintott György is, Dózsa:
„Úgy legyen, mint kívánjátok.
Nem tesz más, ha magatok nem,
senki néktek igazságot. ”

Indult akkor a sokaság,
cifra kastély égett porig,
sikongatott bárók lánya,
búvó nemest mart a csalit.

„Ez anyánkért! ez apánkért!
Asszonyunkért asszony lakol!”
Fölgyűlt minden vad fájdalom,
ítélt a nép, torolt a pór.

De megmondták, meg is nyomták:
„Vész az is, ki szolga-senki!
Bitang ebe rongy urának
rongy ura sorsát érdemli!” –

Lett bús vége Dózsa Györgynek,
romlása szabad hadaknak.
Hatalmasok, népen tiprók,
rettenetes lagzit csaptak.

„Úrnak marad az igazság!
neki jár a teli véka!” –
De ím, gyűlik, gyülekezik
Dózsa Györgyék ivadéka.

Újból a bál kezdődőben, –
no, értjük a táncok módját:
nem mi leszünk, akik járjuk,
ahogy mások fújni fogják.

Élősködők rendje gyérül,
de sokan a martalócok,
kiket sima pénz, papos tan
sunyi mérgével beoltott.

Szolganépség hadonász még, –
ez bódult, azt húzza konca.
Aki végképp nem ért jó szót:
semmivé hatalmunk rontsa.

Vissza nem tart minket immár
többé sem angyal, sem ördög:
föltámasztja igaz népe
halott régi Dózsa Györgyöt.

1946. Berdicsev

KÉPZŐMŰVÉSZET

STEFAN ZWEIG

Frans Masereel

(Részlet)

Tízezer rajzot és metszetet készített ez ideig Frans Masereel, ám e példátlan termékenység ellenére sem kell félnünk attól, hogy valaha is kimerül alkotóképessége. Mert képzeletének tartaléka éppoly kimeríthetetlen, mint maga a világ. Masereelnek festő-szeme van, akár Balzacnak. Amit tekintete, akárcsak futólag is, egyszer megérint, bensejében tiszta, hajlíthatatlan vonallá szilárdul; agyában a külső formák egész tárházát őrzi. Mindenre emlékszik, amit valaha, akár a legfelületesebb formában látott. Soha nem dolgozik modellel, soha nem kell rajzaihoz vázlatokat készítenie, soha fel nem üt könyveket, hogy ruhákat, tárgyakat, motívumokat „helyesen” ábrázoljon. Emlékező tehetsége hibátlan, akár a keze: könyv nélkül tudja (és ez csakugyan mágikus erővel hat mindenkire, aki ismeri) a világ jelenségeit, és azok legapróbb részleteikkel minden pillanatban elevenen élnek benne. Le tudja rajzolni emlékezetből a vitorláshajó minden árbocát, a gőzmozdony minden dugattyúját, a halászok hálójának minden szemét. A Mekkát járt zarándok turbánjára éppúgy emlékszik, mint a tetoválásra az indián bőrén, vagy a porosz tüzér díszlépésére és fegyverének markolatára. Elevenen él benne mindenfajta mozgás, a repülő test rövidülése, a robogó vonat görbülete, az ágaskodó ló, a vízből felcikázó hal, az élő arc nevetése és fájdalma. Magam is gyakran ámuló tanúja lehettem e hihetetlen jelenségnek: együtt sétálunk egy idegen városban, lázas beszélgetésben. Úgy tetszik, egészen elmerül, elvész benne. És egy év múlva egyik metszetén felfedezek egy ajtókopogtatót abból az utcából, minden részletében oly kínos pontossággal, mintha titokban lefényképezte volna, vagy egy kutya ábrázatát, amely útközben ráugatott; ez a sötét szem a szarukeretes, kerek szemüveg alatt csak éppen megérint valami eleven dolgot, és már vonzza, húzza is befelé, akár valami megvilágított lapra, már el is raktározta emlékezetének hatalmas tárolójában, ahol semmi el nem korhad, semmi meg nem sápad, hanem a formák végtelen világegyetemében, rendezetlen összevisszaságban minden egymás mellett pihen, míg az akarat, egyetlen intésével az egyes vonalakat a káoszból életre nem hívja és mágikus erejével a művész kezébe nem árasztja.
    Ez a példátlan tehetség, ahogyan az élet milliónyi formájára emlékszik, és a tökéletes engedelmesség, amellyel e formák a rajzoló ujjat vagy a karcolókést követik, ez Masereel voltaképpeni zsenialitása. Nem az egyes részletekben, nem egy-egy kiugró, jellemző vonásban, hanem a képességek teljességében, a művészi látásmód átfogó erejében rejlik műveinek démonikus sugárzása. És nála ez az adottság különös módon egy másik, látszólag egészen polgári erénnyel párosul, a kézművesek türelmes, szívós szorgalmával.
    Előbb már említettem, hogy lényében van valami antidémonikus, valami nehézkes, szelíd, szinte paraszti lassúság, amely a szántóvető ember kitartó, egyenletes lépteire emlékeztet, művészi értelemben pedig abban nyilvánul meg, hogy vasszorgalommal halad végtelen célja felé, s a régi mesterek fanatikus pontosságával és kitartásával. Nap mint nap órák hosszat ül késével asztala előtt, akár egy aranyműves, vésnök vagy órásmester, s akárcsak a derék, egészséges és megbízható kézműves nemzedék valamennyi tagja, ő is úgy szereti mesterségét, amelynek önmagában is van némi középkori, naiv, régies jellege. Masereel úgy dolgozik ma a fényárban úszó, földalatti vasutak hálózatával át- meg átszőtt, magnetikus áramtól átjárt Párizsban, mint ahogy valamelyik régi őse készítette a thourout-i metszeteket, a jámbor lapokat kis szobájában, ugyanazzal az egyszerű technikával, ugyanazzal a késsel és ugyanazzal a fával, ugyanazzal a rendíthetetlen és egyenletes türelemmel. És szereti ezt a technikát, mert férfias szabadságot biztosít számára. Valamennyi vegyi üzem, ahol festékeket állítanak elő, leállhatna, valamennyi zümmögő szövőszék, amely a finom szálból vásznat sző, összedőlhetne, ő akkor is nyugodtan dolgozna tovább. Mert neki csak egy késre és egy deszkalapra van szüksége ahhoz, hogy a világot ábrázolja, sőt néha még arra sem. Emlékszem, egyszer Genfben maga vágott ki egy körtefát, fejszével széthasította, aztán kifűrészelte a megfelelő lapokat. Ha Robinsonként egy kopár szigetre vetődnék, három nap múltán ott is éppen úgy dolgozna, mint műtermében, létrehozná a maga tömbjeit (tömböt mondok, mert tevékenységében van valami szobrászi jelleg, amelyre titokzatos módon egyre törekszik is), és még egyszer mindent megelevenítene bennük. Nincs szüksége különleges hangulatokra, sem segítségre, sem modellre vagy motívumokra: évtizedekig tudna még tovább dolgozni, anélkül hogy fejét felemelné munkájáról, anynyira telítve van bensője, olyan végtelen a türelme. És már eddig is alakok és formák ezreit hívta életre: tréfából gyakran mondtam már, hogy egész házat vagy vitorláshajót építhetne abból a faanyagból, amelyet metszőkésével képpé, történéssé alakított.
    Éppen ezt a kettősséget tartom Masereel művészete legfőbb varázsának, azt, hogy művészetének technikája oly ősien primitív, akár a régi kapcsoskönyveké és családi bibliáké, tartalma, hangulata, tempója ritmusa pedig oly hallatlanul modern és korszerű. Ezt a kettősséget ábrázolta is egyszer egyik képén, ez Erinnerungen aus meiner Heimat című könyv első metszetén. Ott látjuk önarcképét, ott ál ő maga két világ között, a két Flandria között, az egyik a mai eleven, érzékeinkkel felfogható világ, munkásaival, gépeivel és hatalmas városaival, a másik a múlt világa, csupa jámborság, harangszó, templom és kolostor, ahol egy apáca lehunyt szemmel az örökkévalóságról álmodik. Szüntelenül ott áll Masereel ezen a keresztúton a test és szellem világa között, a primitív erő és a legnyugtalanabb életérzés között. Mert ugyanazokon a kis lapokon, ugyanavval a technikával, ugyanabban a nyolc centiméteres térben, amelyben a régi mesterek kötött, merev, alig lazított formákkal szent legendáikat festették, nála új elem lobban fel: a mozikép. Rajzain ugyanaz a sebesség, ugyanaz a lüktető, robbanó erő feszül, mint a filmeken (amelyeket végtelenül szeret, sőt maga is írt egy filmet), és ha összerakjuk őket, árad belőlük, mint a filmekből. És metszeteinek egyszerű fehér-fekete ellentétében hatalmas erővel zúg a mi sietős századunk, a huszadik század nyugtalan, ideges ritmusa. Az ő számára azonban a legfőbb vonzóerő, hogy épp ebbe a kemény, színtelen formába, a fa szűk terébe szorítsa bele a teljességet, hogy a mozgalmasságot a legkisebb részletekig ebbe a néhány centiméterbe sűrítse.
    Ezért vannak fametszetei ezernyi részlettel, jelképpel és egyidejűséggel telezsúfolva. Első pillantásra csak a főtémát veszi észre az ember, és csak fokozatosan fedezi fel a legmeghökkentőbb parafrázisokat és ellentétes motiválást. Minél tovább nézzük ezeket a metszeteket, annál többet látunk meg bennük. Magam már csaknem húsz éve ismerem őket, de soha nem vagyok fáradt, hogy e könyveket és mappákat fellapozzam, és még soha le nem tettem őket anélkül, hogy valami újat fel nem fedeztem volna. […]
    Masereel művészetében az a legcsodálatosabb, hogy minden újszerűsége mellett oly tökéletesen demokratikus. Igazán „jó képeket” alkot, a szónak abban az értelmében, amelyet Tolsztoj a „jó könyvek”-kel szemben állított követelményül, nevezetesen, hogy mindenki megértse őket, a cselédlány éppúgy, akár a művész, a diák éppúgy, akár a professzor. És valóban, Masereel rajzai, akárcsak Walt Whitman versei, egy képzeletbeli demokráciához tartoznak. Mindenki megérti őket. Nyugodtan megmutatnám a róluk készült reprodukciókat munkásoknak vagy tanoncoknak, tudom, nem kellene sokat magyaráznom. Másrészt tudom azt is, mennyire csodálják éppen a művészek metszeteinek becsületes expreszszionizmusát. Az egész világot érzi, ezért az egész közösségre hat; mert szellemileg egyetlen osztályhoz sem tartozik – hatni tud a népre és népekre.
    Az a törekvése, hogy az egész világot megragadja, művészetével egyenes arányban feltartóztathatatlanul erősödik műveiben. Évről évre mindig azt hittük: már elérte a legnagyobb sugarú kört, holott egyre szélesebb, egyre átfogóbb szerpentineken járja a valóság útjait. Ha eddigi könyvei nagy művek voltak, az utolsó, A város szinte monumentális; a modern nagyváros páratlan emlékműve, emberi sorsaival, hömpölygő tömegeivel, a nyomor és a fényűzés, a fellendülés és a nélkülözés tragikus ellentéteivel, a szenvedélyek egész tébolyodott uralmával. Ez a mű szimfónia az eddigiek szonáta-méretei mellett.
    De mialatt grafikai készsége egyre magasabbra lendül, és egyre távolibb határokat tár fel fényének növekvő erejével, Masereel, a művész az ábrázolás új elemeit hódítja meg, a lenyűgöző formák után most már a színeket is. Útja lassú volt, mert a könnyelműség tökéletesen idegen ettől az állhatatos szorgalomtól. Ezért lépésről lépésre, hosszas habozás után közelítette csak meg a festészetet, mindenféle kerülőutakon. Először csak illusztrált rajzokat készített, színes krétarajzokat és színpadi kosztümterveket, azután akvarelleket, de ezeknek körvonalában is még a grafikai vonal volt a domináns. Csak rövid ideje annak, hogy már nemcsak formákban, hanem színekben is gondolkodik, és minden évvel, szinte minden hónappal szenvedélyesen közeledik a színek misztériumához. Mintha valami sötétséggel, valami szörnyűséges világ-éjszakával való küzdelemben kellene meghódítania a szem üdvözítő gyönyörűségét, a színek élvezetét, és első képei még magukon viselik ezt a sötétséget, az anyag súlya még rájuk nehezedik. A színek fénye azonban vászonról vászonra, opusról opusra egyre izzóbban ragyog, elárasztja az elkülönülő formákat, és már ugyanaz az ellenállhatatlan meggyőző erő sugárzik belőlük, mint grafikai műveiből. A mai új festészetben alig találunk az övéhez hasonlítható férfias erőt, ilyen egészséges, szinte állati érzékiséget: ki tudná elfelejteni ezeket a párizsi utcákat, a kikötői jeleneteket, amelyek mintha erdőben játszódnának le, a természetnek egy félelmetes, minden civilizációtól távoleső darabján, ki tudná elfelejteni halászait, súlyos testüket, visszafojtott erejük feszülését, a kabarék nőalakjait bűnös szenvedélyük borzongató fényében? Bármilyen emberfeletti teljesítményt jelent is grafikai műve, mégis talán csak lépcsőfok volt, amelyről művészete a beláthatatlan lét újabb, magasabb látókörébe emelkedik.
    Számomra a Masereelből áradó páratlan és lenyűgöző erő: az élet teljessége, elevensége, a világ erőinek érzékeltetése, és mindebben a tiszta, erőteljes férfiasság. Az élet igazi szele fúj az ő lapjain, és az ember, mintha egy hajó orrában állna, érzi a messzeségből feléje áradó friss levegőt, a szél és hullámok, a szabad elemek hajtóerejét, mindent megelevenítő hatását. Jótékony hatás az övé, mint minden, ami a természetből ered. Masereel erőt adó művész, erőt, örömet ajándékozó ember. Ritkán láttam oly tökéletesen megvalósulni Emerson szavait, mint nála: „A nagy erő boldoggá teszi az embert. ”

GERGELY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

Románc

FILM

BERNÁTH LÁSZLÓ

Az anyák és a múlt

A 39. Magyar Filmszemle üzenete

Évekkel ezelőtt már idéztem ezeken a hasábokon Siegfried Crackauer könyvét (Calligaritól Hitlerig), amelyet a német emigráns esztéta – éppen Hitler elől menekülve – Amerikában írt. Vizsgálódásának kiindulópontja a címben is szereplő, 1919-ben bemutatott Dr. Calligari című film volt, illetve ezt a stílusát tekintve expresszionista, tartalmaikat tekintve jellegzetes sorozatot, melyet ez a film inspirált. Arra a következtetésre jutott, hogy ezek a filmek pontosan tükrözték az első világháború veresége után a németek rendre, vezérre vágyó közhangulatát.
    Számomra azért volt meghatározó jelentőségű ez a könyv filmkritikusi működésemben, mert valójában majdnem mindig az foglalkoztatott, hogy a művek tükre milyennek mutatja az országot, a közhangulatot, az emberek egymáshoz való viszonyát. Természetesen nem függetlenül az úgynevezett narrációtól, tehát az elbeszélt történettől, de éppen az volt az érdekes a számomra, hogy a forgatókönyvírói-rendezői felfogás mit testesít meg a történetek hátterében.
    Így néztem végig most is, a 39. Magyar Filmszemle 14 játékfilmes produkcióját (összesen 18 volt versenyben), visszaemlékezve a tavalyira is, amikor két kiváló mű is akadt a versenyben, az Iszka és az Ópium. Természetesen kétféle „tükre” is van 14-18 filmnek; az egyik, amelyikben úgynevezett művészfilmek láthatók, a másikban a szórakoztató szándékkal készült produkciók, bár a határok a kettő között nehezen meghúzhatóak és a társadalom-lélektaninak is mondható vizsgálódás szempontjából együtt érdemes szemlélni mindkettőt, mert az utóbbi kategóriában készült munkák ugyanarról a szellemi állapotról tudnak csak számot adni.
    Ha az idei szemle egyik érdekes, bár nem a legjobb produkcióját, A nyugalom című, Alföldi Róbert rendezte filmet vizsgáljuk, akkor egy jelenség emblematikus munkáján szemléltethetem elképzelésemet arról, milyen közérzetet sugallnak a mai filmek. A produkció Bartis Attila sikeres regénye alapján készült. Kiindulópontja történelmi-politikai értelemben hiteltelen: egy sikeres, főszerepeket játszó színésznőt, valamikor az 1970-es évek második felében (!) a főpróbán, kisfia jelenlétében, leparancsolnak a kosztümös főpróba színpadáról és végleg elzavarják a szakmájától, mert hegedűművész lánya nem tért vissza nyugati hangversenykörútjáról. Ami azonban e képtelenség után következik, az már bármelyik anya-fia viszonyában, bármilyen foglalkozási körben előfordulhat. Az anya ugyanis – akit Udvaros Dorottya alakít kitűnően – úgy reagál az eltávolításra, hogy 15 éven át magára zárja a lakása ajtaját és a külvilággal, beleértve a saját ellátását is, csak a már felnőtt fián át érintkezik. Ebben az anya-gyerek viszonyban fölsejlik valami több, valami mélyebb háttér, mint amit a történet megelevenít. A fiú, aki gyerekként éli meg anyja megaláztatását, amit nem ért igazán, de a rá háruló következményeket tudomásul veszi. Tűri a szekírozást, készségesen kiszolgálja az anyját, amíg szerelmes nem lesz. S bár szakít a barátnőjével, egyre inkább az anyja halálát kívánja, amit a szemébe is mond: miért nem lesz már öngyilkos?
    Nem hiszem, hogy erőltetett a gondolat, hogy a regény és most a film hátterében a mára jellemző társadalmi közérzet jellemzőjét találjuk. A fiatalok látják a múlt, minden szinten állandóan ismételgetett bűneit, de közelről, a családjuk, barátaik környezetében kénytelenek árnyaltabban is szembesülni ezzel a múlttal, és ettől az ellentmondástól, a külső hangoskodásokban, sőt: a hivatalos megnyilatkozásokban is mindent feketére festő közhangulattól és a színesebbnek mutatkozó személyes benyomásoktól, nehezen tudnak szabadulni.
    Más módon, de ugyancsak az anya és a gyerekei – akik itt féltestvérek – viszonya is ott húzódik a háttérben a Szemle legjobb – fődíjjal elismert – munkájában, a Deltában. Itt a fiú (a félig leforgatott filmben Bartók Lajos halála miatt a hegedűművész Lajkó Félix szerepe lett) –, visszatér a Duna-Delta egy kis településére, ahol az öngyilkos apa kalyibája áll egy tengerbe ömlő csatorna partján. Anyja, immár harmadik élettársával, a Duna-parti kis halászfalu kocsmáját vezeti – Monori Lili játssza –, „nagylelkűen” megengedi, hogy az ő tulajdonában levő kalyibát használja. Egy maguk építette hosszú móló végébe készül egy nagyobb faház, féltestvére, egy kamaszlány segítségével, aki az anyja és az őt megerőszakoló mostohaapja mellől költözik ki a férfihez, akihez egyre szorosabb érzelmi szálak is kötik. A film közvetlen mondanivalóját a drámai befejezés sugallja: a környezet, a falubéliek részeg társasága nem viseli el a másságot, és megöli a két fiatalt, de itt sem nehéz felfedezni a konfliktusos anya-gyerek viszonyt.
    A tavalyi Filmszemle legjobb, azóta számtalan fesztiválon díjazott filmje, az Iszka is ide sorolható. Iszka, egy fiús kinézetű 11-12 éves leánygyermek, aki munkanélküli apja és a vele együtt részegeskedő anyja helyett, kénytelen mindenféle munkákat elvállalni a külsejében, atmoszférájában is ijesztően lerobbant Zsil-völgy bányavidékén. A szülők nem tudnak és már nem is nagyon akarnak segíteni a gyerekeken. Iszka elképesztő erőfeszítéseket tesz, hogy valami pénzt előteremtsen szülei, beteg testvére és a maga ellátására. Amikor egy időre Iszka bekerül egy elfogadható körülményeket biztosító gyerekotthonba, az anyja érte jön és hazaviszi, mert ha bennmarad a gyerek, akkor elesnek az utána járó pénzügyi támogatástól. Itt aztán igazán nem nehéz felfedezni az anya és a gyerek konfliktusát.
    Egy valódi drámai történetet rekonstruált a nemzetközi rangú operatőr Ragályi Elemér, akinek már nem ez az első rendezése. Nincs kegyelem címmel annak a cigány fiatalembernek, Pusoma Dénesnek állít filmes emléket, akit egy gyilkosság vádjával ártatlanul elítélnek és csak két és félév után derül ki, hogy ki volt az igazi gyilkos. Ám hiába szabadul, a faluban, ahol egyébként is alig van munka, sehol sem tud pénzt keresni, és hiába bíztatja az ügyvédje, hogy szerény, másfélmilliós kárpótlást kap majd az ártatlanul eltöltött börtönévei után, a bíróság a kérést elutasítja, mert egy a szabadulási ígéretével megtévesztett pillanatában a férfi írásban beismerte az el nem követett bűnét, erre való hivatkozással elutasítják a kárpótlást. Ekkor Pusoma öngyilkos lesz. (Itt is kitűnő a színészi alakítás, a határainkon kívül élő, Nagypál Gábor eleveníti meg igen hitelesen a cigányfiút.)
    A most vizsgált jelenség szempontjából – talán az egész film legdrámaibb jelenete – különösen érdekes, amikor a tárgyalásra megidézik a fiú anyját. A vád szerint ugyanis, Pusoma annál a gazdánál dolgozott délig, aki ki sem fizette, még a konyhájába se engedte be, ezért a pénzéért ment vissza kora este és meggyilkolta. A fiú pedig váltig azt ismételgeti, hogy délben hazament az anyjához, ahol elaludt és késő estig aludt, ki sem ment a házból. A tárgyaláson tehát kulcsfontosságú az anya vallomása. Azt kérdezik tőle: elment-e délután még valahová a fia. Az anya nem emlékszik és a kihallgatás atmoszférájából úgy érti, akkor segít a fiának, ha azt vallja: elment délután is. Egy „tolmács” segítségével kihallgatott elmebeteg nő és az anyja vallomása alapján ítélik el végül Pusomát. Meg is bünteti a sors az anyát, mert még fia kiszabadulása előtt szívroham viszi el.
    Ám, az idei szemle szórakoz tató kategóriájának is mondható műveiben ugyanilyen gyakran találkozunk az anya és a gyerek – enyhén fogalmazva is – ellentmondásos viszonyával. Itt van például a – joggal – díjazott A nyomozó (Gigor Attila első játékfilmje), egy eddig kevéssé ismert színész, Anger Zsolt főszereplésével. Formája szerint krimi, csak az a különlegessége, hogy a boncmester főhős, aki bérgyilkos lesz, végül maga nyomozza ki, hogy kinek a megbízásából kellett végeznie egy férfivel. S arról kiderül, hogy a számára korábban ismeretlen, a féltestvére volt. A nyomozás végeredménye, hogy a pénzt és a megbízást a gyilkosságra, egy számára korábban szintén ismeretlen, másik féltestvére, egy nő adta. Meg kell jegyezni, hogy a szinte érzelemmentes boncmester azért vállalkozik a gyilkosságra, mert csak így tudja előteremteni a pénzt anyja külföldi műtétjéhez. A groteszk helyzetek, a jó figurák, a magyar filmekben ritka jó dialógusok, a pergő események teszik helyenként humorossá, igazán szórakoztatóvá ezt a filmet. Amelynek lám, a hátterében ott a csapodár anya, aki kapcsolatot is csak ezzel, a boncmesterré lett gyerekével tartott.
    Más módon – Pogány Judit epizódalakításában – jelenik meg egy újabb anyatípus, ugyancsak szórakoztatónak szánt filmben, a Kalandorokban. Ez az anya, egy erdélyi kis faluban valósággal kiveri a házból a férjét, a nyugdíjas tanítót (Haumann Péter), a hozzájuk érkezett fiát (Rudolf Péter) és az unokáját (a filmen először és mindjárt kitűnően bemutatkozó Schruff Milán alakítja), mert némi joggal meg van győződve arról, hogy a kora ellenére is megcsalja őt a férje, fia és unokája pedig őmellette állnak. (Más kérdés, és ez adja a film humorát, hogy előbb-utóbb kiderül: a fiú és az unoka is hasonló cipőben jár, őket is elzavarta az aktuális élettársuk hazulról. )
    Till Attila Pánik című, szintén a szórakoztató kategóriába sorolható filmjében sem éppen vonzó az anyafigura, akit Bánsági Ildikó elevenít meg. Két gyereke is pánikbetegségben szenved, az egyik jólmenő bankárlány, reggelenként kényszerképzetekkel ébred, az öccse pedig időnként pikkelyes, szarvakkal is fenyegető szörnyetegnek látja az anyját, akit le akar lőni. S hiába nincs a gyerekeihez hasonló pánikbetegsége az anyának, ő viszont, a nők körében ismert, vásárlási szenvedélyben szenved. (Az egyik legmulatságosabb jelenetsor, amikor barátnőjével – akinek a lánya ugyancsak pánikbetegség áldozata –, nagy elhatározással bemennek egy szexboltba, ahol végül, leszállított áron, „secondhand”, tehát legalább egyszer már használt, műpéniszt vesznek. )
    Az egyetlen rokonszenves tulajdonságokkal felruházott anyafigura, aki azonban nem édesanya, a Casting című filmben látható. Ő az, akit a valóságban „anyácskának” becéz Oláh Ibolya, s most az eredeti karakterű énekesnő filmjében „dadusra” keresztelték, aki a legfőbb támaszt jelentette az árván felnőtt lány eddigi életében. (A film egyébként Oláh Ibolya valódi karakterére épül és ezt neki a kamerák előtt is sikerült teljes mértékben megőriznie, megelevenítenie. )

    *

    Évekkel, ha nem évtizedekkel ezelőtt, amerikai szerzőtől, olvastam egy tanulmányt, amelyben kimutatta, hogy míg Európában valamiképpen a bibliai Madonna-modellt vetítik rá az anyákra a művészi alkotásokban, s ezért köztisztelet övezi, addig a tengerentúl az irodalomban, a filmekben nagyon gyakran, a gyermekét elnyomó, kihasználó, vagy egyenesen rossz utakra térítő szerepben lehet találkozni az anyafigurákkal.
    Ez a modell úgy tetszik, beköltözött immár a magyar filmművészetbe is. (Az európai filmgyártást még soha nem tekintettem át ilyen megközelítésben. ) Most már nálunk sem egyértelműen tiszteletreméltó az anya, a születés, az élet hordozója, hanem igen gyakran kisstílű, csapodár, gyenge jellemű nő. Aki nemhogy védelmet nem biztosít a magzatának, hanem azok sok, lelki és egyéb bajainak az okozója.
    Nem hinném, hogy túlzás lenne a társadalom-lélektani következtetés: a múlttal való leszámolás, elszámolás gondjai is meghúzódnak a forgatókönyvekben, filmekben megjelenő egyedi esetek mögött. Az elmúlt majd két évtizedben, főleg a jobboldali kommunikációk nyomán (de a baloldal is ódzkodik attól, hogy ezt árnyalja) egyértelműen a „bűnös múlt” jelenik meg az 1990 előtti idők bemutatásakor. (Jellemző módon, a Horthy-korszak bűneiről sokkal kevesebb szó esik, és például ha a fasizmust emlegetik, szinte kizárólag a holokausztot értik alatta – ki így, ki amúgy –, de azt nem, hogy milyen bűnökkel, országvesztő ártalmakkal járt ez a nyílt fasizmusba torkolló korszak az ország egészének. ) A valósághoz hű kép árnyaltsága hiányzik a közbeszédből és a műalkotások jó részéből is. A fiatalok, miközben ezzel az általános képpel találkoznak, testközelben, apáik, anyáik, nagyszüleik életében sokkal komplikáltabb képletekkel szembesülnek, és talán ettől van sokuknak „anyakomplexuma”. Van aki ezért le akar számolni a múltat képviselő anyával – mint Alföldi filmjében, van aki csak távol akarja tartani magától ezt a múltat – mint a Deltában –, van aki menekül előle – mint a Kalandorokban –, van aki csak eltüntetni szeretné, mint a Pusoma-filmben, vagy az Iszkában, van aki csak mániákusnak hiszi, mint a Pánikban.
    Mint minden társadalom-lélektani tünet, ez is több példával, alaposabb vizsgálattal igazolható, én viszont most csak jószerivel egyetlen évad filmjeinek munkáiból próbáltam következtetéseket levonni.

FÓRUM

SÁNDOR GYÖRGY

Globalizáció – társadalmi ellenőrzéssel

(J. E. Stiglitz új könyvéről)

A Bush-éra idején jelentősen fejlődött a globalizációnak az a formája, amely kisajátította ezt a folyamatot az Egyesült Államok tőkései számára. A globalizáció előnyeit így foglalta össze Thomas L. Freidmann amerikai újságíró És mégis lapos a Föld című könyvében: „Amióta az internet elterjedt, új lehetőség nyílt a drágán megfizetett feladatok kihelyezésére olyan országokba, ahol hasonló minőségben, de jóval olcsóbban végzik el ugyanazt a feladatot. Sikerült megszabadulni a kulimunkától, és ami számunkra a legfontosabb, az árak, amit fizetni kell, egy tizedét teszik ki az otthoni költségnek.” Például a professzor megvizsgálja betegét délután, a felvételeket kiküldi Indiába, és másnap az adatok feldolgozása már ott is asztalán. Ugyanúgy meghatározza gépek, szerkezetek bizonyos tervezés számítási feladatait, s a távol-keleti cégek gyorsan és pontosan szállítják. Igaz, Friedmann maga is megállapítja, hogy az Egyesült Államok tudástőkéje ezzel a gyakorlattal kétségtelenül csökken, míg például India a szoftvergyártásban az élre tör. India ma mindent megtesz, hogy az ilyen munkák mellett a saját céljaira a 21. század színvonalára fejlessze szoftvergyártását. És ez amerikai előnyt szüntet meg, amerikai szakembereket tesz munkanélkülivé, de a neoliberális cégek ezzel vajmi keveset törődnek, számukra a legfontosabb saját költségeik lefaragásával a profitjuk növelése.
    Egészen másképpen gondolkodik erről Joseph Eugene Stiglitz, a Nobel-díjas amerikai közgazdász új könyvében, A világ eddigi legprosperálóbb tíz évének új története.
    Ebben olvassuk: „A globalizáció egyébként mára az egyik legérdekesebb kérdéssé vált. Hiszem, hogy nemcsak amerikaiakat sújthatnak az Egyesült Államokban hozott rossz döntések, amelyek a fellendüléseket követő visszaeséseket, a kudarcokat, a makrogazdasági politika helytelen irányítását, a túlzott liberalizációt és a vállalati botrányokat eredményezték. Az itt kibontakozó történet – különböző okok miatt – a világ más részein élő népeket is érdekelheti. ”
    Így folytatja: „Úgy gondolom, mindannyiunk számára hasznosabb egy kevésbé megosztott társadalom. Amerikában a legnagyobb a börtönben ülők teljes népességhez viszonyított aránya, és ennek egyik oka egész bizonyosan a társadalomban meglevő hatalmas egyenlőtlenségekben rejlik. Felháborító, hogy a világ leggazdagabb országában sok szegénynek még mindig nincs megfelelő lehetősége az egészségügyi ellátásra, és Amerika egyes részein a csecsemőhalandóság magasabb, mint a kevésbé fejlett országokban. Kelet-Ázsia bebizonyította, hogy a fejlődő országok közül azok, amelyek sikeresek voltak az egyenlőtlenség korlátozásában, gyorsabban növekedtek – részben azért, mert emberi erőforrásaikat jobban kihasználták, részben, mert a nagyobb egyenlőséget nagyobb társadalmi és politikai stabilitással kapcsolták össze. ”
    A Globalizáció című fejezetből idézem: „A globalizáció azt jelenti, hogy az itt tárgyalt kérdésekről [Amerika gazdaságpolitikájáról van szó. – A szerk. ] az állam megfelelő mértékű szerepvállalásáról, a piac korlátairól, és arról, hogy a gazdaság miként formálja az állampolgárokat és a társadalmat – globális szinten folyik a vita. A játék szabályai most íródnak. De e szabályok nemzetközi gazdasági intézményekben készülnek, amelyekben nagy befolyásuk van bizonyos országoknak, és különleges érdekeknek, illetve sajátos ideológiáknak. És miközben Amerika gyakran beszél a »törvény uralmáról«, az egyoldalú politikák előmozdítása nemzetközi szinten a törvény uralmának visszautasítását jelzi. Az Egyesült Államok be akarja tartani a globális szabályokat, tehát elismeri a törvény uralmát mindaddig, amíg a feltételek megfelelnek akaratának. ” És ehhez azt is hozzáfűzi: „Az Egyesült Államokban a konzervatívok a szociális felelősség nagy részének a tagállamokhoz való áthelyezéséért szálltak síkra, szerintem azért, mert úgy gondolják, hogy a szegények érdekvédelmi szervezetei a tagállamok szintjén nem olyan erősek, mint szövetségi szinten. ”
    „Az Egyesült Államok a globális arénában újra és újra kinyilvánította, hogy mindennek akarata szerint kell történnie. Ha ezt a birtokában levő hatalmat – ideértve a gazdasági hatalmat – felhasználva megteheti, annál jobb; ha nem, akkor is saját útját fogja követni. Az Egyesült Államok 2001-ben a világ legnagyobb környezetszennyezője! George W. Bush elnöksége alatt például egyoldalúan visszalépett a globális felmelegedésen igen jól érzékelhető üvegházhatást keltő gázok kibocsátásának csökkenését célzó nemzetközi egyezményből. ”
    A könyv szerzőjéről, Stiglitzről tudnunk kell, hogy korábban a Világbank alelnöke, vezető közgazdásza volt. Egyik alkalommal ellenőrizte, milyen sorsra jutott az a segély, amelyet egy afrikai állam szegényeinek utaltak ki. Megállapította, hogy a pénz négyötödét az ügy lebonyolításával megbízott multi cég tulajdonította el, egyötödét pedig a helyi vezetők vágták zsebre. Hasonló tapasztalatok miatt, lévén tisztességes ember, elhagyta a Világbankot, és megírta első elemző könyvét (J. E. Stiglitz: A globalizáció és visszásságai, Napvilág Kiadó, 2003. )
    Nem véletlen tehát, hogy ezt a könyvét a következőkkel zárja: „A piacgazdaság kritikusai szerint az Amerikát, és kisebb mértékben Európát is megrengető botrányok, amelyek egy részét leírtam e könyvben, megerősítették a globalizációval kapcsolatos kétségeket. Ha az üzleti világ irányítja a globalizációt, és az üzleti világ annyira korrupt, amennyire annak látszik, akkor szükségünk van valami másra is. A piac támogatói ezzel szemben az általa – és nemcsak a fejlett ipari gazdaságokban élő kevesek számára – hozott fellendülést emelik ki. Szeretnék eloszlatni azt a felfogást, hogy a kapitalizmus válsága a fejlődés rendellenességére utal; szerintük ez csak egy kis zörrenés az egyébként szabályosan működő gépezetben. ”
    A könyv utolsó sorai: „A globalizáció hatással van a világ különböző részein formálódó társadalmakra. És pontosan azért erősödtek fel annyira a globalizációval kapcsolatos érzelmek, mert a világ más részein élők tisztában vannak azzal, hogy olyan politikát erőltettünk, amely külföldön növelte az egyenlőtlenségeket, és – egyes esetekben – tradicionális intézményeket ásott alá. Létezik alternatív jövőkép, amely a társadalmi igazságosságon, az állam és a piac kiegyensúlyozott szerepén alakul. Ezért a jövőképért kellene küzdenünk.”
    És ezért a társadalmi igazságért küzdőknek tudniuk kell, hogy vannak szövetségeseik, akik hasonlóan gondolkodnak, mint e könyv szerzője. A reálisabban gondolkodó demokraták belső küzdelme is hozzásegít ahhoz, amelyet nem a vad kizsákmányolás jellemez, hanem például a skandináv országokban megvalósult szociáldemokrata gyakorlat. Stiglitz professzor példája azt bizonyítja, hogy a világ mai állapotában az erőviszonyok drámai változása az amerikai tőke jelentős részét is elgondolkodtatja. Meddig tartható még, s egyáltalán tartható-e a ma még uralkodó irányzat, hogy a földkerekség civilizációjának alá kell rendelődnie az amerikai érdekeknek és a multik érdekeinek? Sokan vallják, hogy az Egyesült Államoknak is érdeke a kompromisszum. Ahogy a baloldalnak is be kell látnia, hogy a jelenlegi erőviszonyok mellett pillanatnyilag a népek érdekét szolgáló kompromisszum az elérhető legjobb megoldás. Ahogy a vagy hatvan országban elterjedt mozgalom vallja: „Globalizációt, de társadalmi ellenőrzéssel!”
    Ezt a törekvést kell most támogatnia minden haladó erőnek. Csak így képzelhető el a Föld megmentése.

Életkorok

Szőlőfürt

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A lószar és az utópia

Amikor arról szoktam beszélni, hogy – nem ma vagy holnap, de előbb-utóbb mindenképp – a technikai fejlődés eléri azt a szintet, ahol az anyagi termeléshez már nem lesz szükség fizikai munkára, és az alapvető javak mindenki számára ingyenesek lesznek, s egy ilyen szellemi termelésre koncentrált társadalomban nem lesznek osztálykülönbségek sem, szeretetteljesen megbocsátó mosollyal szoktak rám nézni, mondván, milyen szép utópiák járnak a fejemben. Ez, ugye, a „hülye vagy” udvarias megfelelője.
    Hát igen, menthetetlenül utópista vagyok. Ha például a februári mínusz húsz fokban csöpögő orromat a dermedt fák gallyainak fekete jégvirágaival behálózott ég felé emelem, arra szoktam gondolni, még néhány hónap, és ezeken az ágakon menetrendszerűen megjelennek a hófehér vagy rózsaszín virágfürtök. Így volt ez mindig, mióta élek, meg az apám és nagyapám idejében is, miért lenne másképp az idén, vagy jövőre. Pedig, ha meggondolom, itt is utópista álmaimat dédelgetem csupán. Hiszen előfordulhat, hogy a márciusi rügyekkel zöldre pettyezett égboltra újabb fagyok rontanak, s az egészből nem lesz semmi. Ám ha így történnék, én, az utópista azzal vigasztalnám magamat, hogy istenem, ezt az esztendőt guggolva is átvészeljük cseresznye- és barackvirágok nélkül, jövőre majd megint úgy lesz, mint eddig. Ami korántsem bizonyítható, hiszen az is lehetséges, hogy ezek a fák teljesen kifagynak.
    Ami már sokkalta nagyobb gond, mert egy vaskos könyv megírására a magamfajta könnyedén vállalkozik, de a fák újraültetéséhez szükséges gödörásás nem kenyerem. Az ilyesmit, mióta a nyakamra nőtt, a fiam szokta vállalni. Ámde a város másik szegletében lakó, s ráadásul reggeltől estig robotoló pedagógusként róla sem feltételezhetem, hogy egy telefonra ideront gyümölcsöst telepíteni. A magam valóságidegen módján persze elméletileg ez a probléma is megoldható, hiszen négy unokám is van, s a legidősebb, Soma már a kilencedik életévét tapossa. Amilyen csodálni való, villogó szemű, életerős fickó, egy-két esztendő múltán olyan gödröket ás itt, hogy minden februári fagyot bele lehet majd temetni. S megint helyreáll a rend, miként a nagyapám, az apám életében, meg eleddig az enyémben is. Kivirágoznak a fák minden tavasszal. Az évszakok sorjázásával pedig jómagam is egyre közelebb kerülök egy másféle gödörhöz, az emberiség viszont – bár némiképp lassúbb lépésekkel – ahhoz a szellemi termelésre épülő, osztálynélküli társadalomhoz.
    Aminek manapság persze se híre, se hamva. Miként a 19. század városi közlekedési forradalmának csúcsán, a lóvasutak és fiakker-tumultusok idején sem mutatkozott semmiféle megoldás a lószar problémájára. A józan gondolkodású, minden fantasztikus utópiától mentes szakemberek a növekedés csalhatatlan statisztikái alapján ki is számították, hogy a 20. század elejére a világvárosok lakói térdig érő lóközlekedési melléktermékekkel küszködnek majd. S aztán teltek-múltak az évszakok, februárban beborították az eget a kopár fák fekete jégvirágai, tavasszal telepettyezték a zöld rügyek, majd a virágok, s egyszer egy Soma feltalálta az autót.
    Hát így megyen ez, kérem szépen. S amikor szeretetteljesen megbocsátó mosollyal néznek rám, mondván, hogy milyen szép utópiák járnak a fejemben, ugyanilyen tündöklő derűvel tekintgetek vissza, és arra gondolok: a te fejedben pedig az a képzet él, hogy térdig érő lószarban fog gázolni még az unokád is.
    Node sebaj, a fontos az, hogy szeressük egymást. Ne gyűlöljük a másként gondolkodókat, főként akkor ne, ha ők vannak túlnyomó többségben. Higgyük el, hogy azért azt a lószart, amiben térdig gázolnak, ők se szeretik igazán.

BISTEY ANDRÁS

Ha én egyszer tankönyvet írok

Ha én egyszer tankönyvet írok, az történelemkönyv lesz, amelyből a diákok végre megismerhetik az igazságot ennek a sokat szenvedett országnak a 20. századi történetéről. A mostani tankönyvek ugyanis nem eléggé modernek, nem tükrözik megfelelően a rendszerváltást.
    És ha valakinek eszébe jut megkérdezni, hogy miért akarok én történelem-tankönyvet írni, amikor semmiféle történészképzettségem nincs, akkor én az illetőt először is jól lekommunistázom, azután elmagyarázom, hogy direkt jó, hogy nincs történészképzettségem, így nem rontott meg a pártállami egyetem a maga marxista-leninista-sztálinista-rákosista-kádárista maszlagával, tehát manapság éppen, hogy én vagyok alkalmas arra, hogy történelem-tankönyvet írjak. Különben is már a rómaiak megmondták, hogy nem az iskolától, hanem az élettől tanulunk, és a rómaiak derék emberek voltak, kivéve Spartacust, akiről a pártállam idején sportklubokat neveztek el, tehát nem lehetett rendes ember.
    Ha én történelemkönyvet írok, figyelembe veszem a korszellemet, mert a korszellem nagyon fontos. Megnyálazom az ujjamat, föltartom, és rögtön tudom, hogy merről fúj a korszellem, és igazodom hozzá, hiszen ettől lesz igaz, amit írok.
    Ha én történelemkönyvet írok, az igazat írom, nemcsak a valódit, hogy nagy nemzeti klasszikusunkat, Wass Albertet idézzem, így jutok el magasabb rendű igazságokhoz, megszabadulva a tények pozitivista imádatától, hogy magam is a legmagasabb szinten fejezzem ki a korszellemet. Megírom például, hogyan bombázták az oroszok Kijevet, hogy azután a magyar légierőre fogják, és ezzel az ürüggyel hadat üzenjenek nekünk. De ez csak egy apróság, csupán azért említem, hogy ízelítőt adjak, hogyan írok én történelem-tankönyvet, ha majd történelem-tankönyvet írok.
    Mindenképpen szentelek néhány sort arra is, miképpen robbantották föl az oroszok Budapest hídjait. És az úgynevezett kényes kérdéseket sem kerülöm meg, hiszen tudjuk, hogy az igazság kibeszélése nélkül nem lehetséges össznemzeti egyetértés. Ezért azután, ha én történelemkönyvet írok, megírom őszintén, hogy német koncentrációs táborok nem voltak. Amiket most mutogatnak, azokat a Vörös Hadsereg építette a háború után, hogy a szegény ártatlan német ármádiát rágalmazzák. Mondom, ezt írom, mert korszerű, új szemléletű történelem-tankönyvet írok, amelyik méltán fejezi ki a mai korszellemet.
    Attól egyáltalán nem tartok, hogy egy ilyen tankönyvet nem jelentetnek meg, hiszen tele vannak a könyvesboltok hasonló, korszerű szellemiségű kötetekkel, és tudom, hogy milyen nagy szükség van ilyenekre. Az azonban lehetséges, hogy egynémely tojásfejű értelmiségi, holmi homo sapiens beleüti az orrát abba, amihez semmi köze, és megtámad valamelyik szélsőbaloldali lapban, mondjuk a Népszabadságban, az Élet és Irodalomban vagy a Beszélőben, és elkezd kötekedni velem mindenféle piszlicsáré apróságon, hogy ez vagy az nem is úgy volt.
    Az ilyen alakkal én nem állok le vitatkozni, hanem megírom róla, hogy már 1945-ben is ávós verőlegény volt. Ha esetleg kiderül, hogy akkor még nem is élt, eszem ágában sem lesz elpirulni. Sőt, arcizmom sem rándul, és hozzáteszem, hogy csak álcázásból nem élt még akkor, és különben is komcsi, mi több: liberális, és akkor a dolog el lesz intézve, véget is ér a diskurzus. Szóval nagyjából ez történik majd, ha én egyszer a mai kor szelleme szerinti történelem-tankönyvet írok.

Kikötőmunkás

Prométheusz

OLVASÓLÁMPA

SZABÓ BOGÁR IMRE

A „jé!”, a „ja” meg a „je”

Szerdahelyei István: Varga Rudolf és „ez az izé vadkapitalizmus”

Tizennyolc éve megszokhattuk már, hogy Szerdahelyi István az Ezredvég hasábjain valamilyen (többnyire szemet szúró, észt bontó) irodalmi vagy társadalmi jelenséget, eseményt, véleményt egy-egy nem túl hosszú jegyzetben a helyére tesz, néha a feje tetejéről a talpára állít. Ezeket az írásokat nevezi ő morfondírozásoknak. A morfondírozás nagyon személyes „műfaj”. Rezignált, ironikus, akár szarkasztikus, de mindenképpen szellemes, rövid esszéféle. Nagy élettapasztalat és a tárgyban való magabiztos tudás (mondhatnánk: fölényes tudás), valamint világnézeti-etikai (nem napipolitikai!) fix álláspont szükségeltetik hozzá. (A kevésbé tájékozott, de érdeklődő olvasó többet is megtudhat e sajátos stilisztikai leleményről, ha kezébe veszi szerzőnk Válogatott morfondírozások című kötetét, amely a Mediant Kiadónál, 2000-ben látott napvilágot. )

    Mindezt azért kellett előrebocsátanunk, mert az alcímünkben megnevezett Szerdahelyi-könyv akkor élvezhető és akkor hat igazán, ha már egyszer-kétszer megéreztük a morfondírozásnak, mint különleges irodalmi csemegének az ízét. Persze, ez a majdnem kettőszáz oldalas könyv több, mint morfondírozás, inkább alapos, de szabad, könnyed észjárású, (a filológiai követelményeket mégis betartó) elemzés. Varga Rudolf alkotásai ürügyén arról a korról esik szó, amelyet Varga munkái gyakran nem ildomos átkozódásokkal fűszerezve ábrázolnak. Szögezzük le: nem monográfia, s főleg nem Varga-monográfia. Viszont a könyv mégis Varga életének eseményei, s művei alapján rendeződik. Egy-egy nagyobb fejezet alcímekre oszlik, s az alcímek kifejtése során már sorra morfondírozásokkal találkozunk.
    Szerdahelyi szellemes, de bizonyíthatóan igaz fordulattal kezdi: egy „széles látókörű, minden értékre nyitott, középkorú irodalomtudós”-t kérdezett meg, aki mellesleg a kortárs magyar irodalom oktatója, hogy: „Ismersz-e egy Varga Rudolf nevű írót?” Mire a válasz: „Nem, azt hiszem, sose találkoztam a nevével. ” Szerdahelyi tárgyilagosan közli vele: „… ennek a Varga Rudolfnak eddig harminc önálló kötete jelent meg… és ráadásul róla magáról is már hat könyvet publikáltak más szerzők”. A válasz, mint általában mindig Vargával kapcsolatban egy őszinte, de döbbenettel teli: „Jé!”
    Mi meg rögtön rávághatjuk Varga lepusztult, kocsmatöltelék-szereplői stílusában, hogy: „Ja!”, bizony „ja”, akár hiszik, akár nem, így van, sőt meglehet, azóta már harminckettő vagy harmincnégy, s a róla szóló könyvek száma is gyarapodhatott néhánnyal. No, de az is bizonyos, hogy ezt sem vette s veszi észre senki a fölkent irodalomtudósok meg a sztároktatók közül. Mérget lehet rá venni! De az írótársak közül sem. Ja! Bizony „ja!”
    Szerdahelyi le is szögezi a könyve első oldalán, mindjárt a „Jé!” után: „Mi több, Varga Rudolf maga is tudatában van annak, hogy írhat bármit és bármennyit, ilyetén való kiléte nem változik. ” Mit mondhatunk erre? Megint csak annyit, hogy: „Ja!”, így van, bizony így van.
    Nos, Szerdahelyi ebben a könyvében éppen arra keresi a választ, hogy mi lehet e furcsa jelenség valóságos oka, hogy ez a „Jé!” „… nem olyan-e is egyben, amelyik a maga furcsaságával a szokványosnál sokkalta jobban világít rá a mai magyar irodalmi élet – és az ezt meghatározó társadalomszerkezet – bizonyos törvényszerűségeire”.
    Szerdahelyit tehát valójában sokkal jobban érdekli ennek a társadalmi és irodalmi közegnek a létrejötte és mibenléte (vagyis a mai magyar valóság kialakulása és lényege), mint maga Varga szőröstől-bőröstől. Varga Rudolf életútja, egymás sarkára hágva sorjázó irodalmi és filmes alkotásai, a médiumoknak elhintett vallomásai, nyilatkozatai, a róla szóló baráti megnyilatkozások, vélemények csupán annyiban érdeklik Szerdahelyi Istvánt, amennyiben ezek megerősítik a szocializmusnak nevezett „izé” romjain fergeteges gyorsasággal elburjánzott „vadkapitalista izé”-ről formált, határozott téziseit. A Varga műveiből vett részletek, idézetek kitűnően illusztrálják Szerdahelyi gyakran lakonikus, ironikus, máskor meg hosszasabb, tudományos apparátussal is alátámasztott megállapításait.
    Hogy miről? Hát olyan (a tudatosan hamisan megírt történelemkönyvekbe ferdített) eseményekről, illetve ezek mindenkori hivatalos értékeléseiről, mint a magyar 1956, az 1968-as csehszlovákiai események, az ezekkel kapcsolatos nagyhatalmi játékok, az 1968-as nyugat-európai diákmozgalmak, ezek valóságos súlya és magyar lecsapódásai, az 1968 utáni itthoni „húzd-meg-ereszd-meg”, a félresikerült rendszerváltás, a rendszerváltáskor beindult, majd gátlástalanul kiterjedt hulla- (értsd: közösségi tulajdon-) rablás, a korábbi uralkodó politikai elitek vagy inkább csoportok szemérmetlen, ugyanakkor látványos, szinte kérkedő átvedlése új (megint csak) uralkodó csoportokká, pártokká. Aztán: a jelenlegi „szocialista” vagy „liberális baloldal” mibenléte, amelynek persze semmi köze a most nem is létező, hagyományos baloldali értékekhez, s a jobboldal, amelynek megint csak semmi köze a történelmileg kikristályosodott és polgárjogot nyert jobboldali eszmékhez.
    Szól aztán ez a könyv a mindenkori becsapottakról, a megalázottakról, a kisemmizettekről, a valamikori baloldalról, a mára már lezüllesztett, lezüllött, kiábrándult, elnyomorodott munka nélkül őgyelgőkről, továbbá az egyre nyomasztóbb cigány kérdésről, ami már nem is cigány- hanem szegénység- (vagyis: magyar-) kérdés, a nyomorszintre süllyedt tömegekről, százezrek föld-, gyár- és talajvesztettségéről, szól arról, hogy ezeket az elveszett embereket már semmi, de semmi sem hozhatja vissza onnan, ahol vannak. Velük aztán senki sem foglalkozik. Még irodalmi szinten sem. A médiumok, az irodalom, a művészetek más fajtái nem alacsonyodnak le erre a szintre manapság, jaj, dehogy! Ahol a kilátástalanságot a mindennapi olcsó, s mérgező alkoholadag (flancosabb tudatmódosító szerre nem futja!) néhány félórára ködös reménnyé légiesíti.
    A jelenkori magyar irodalommal foglalkozó szakemberek, elegáns, jól fűtött-hűtött internetes irodákban, kutatóműhelyekben nagy tudású tudósok, tudós sztárriporterek stb. nem tudnak olyan, az aljanéppel foglakozó írókról és művekről, akik, illetve amelyek leszállnának ebbe a pokolba. Pedig fennen hirdetik, oktatják, elmondják, hogy „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. ”, de ők is csak azért, hogy fitogtassák: lám, lám, ismerik szegény(!) József Attila eme sorait, tanulták a középiskolában, s kicsi pöszeséggel, raccsolással el is tudják mondani, szinte hibátlanul.
    Szóval ilyesmiről(!) szól ez a morfondírozásokkal teli, nagyon igaz (a mai magyar társadalomszerkezetből totálisan hiányzó, baloldali értékeken nyugvó, azok meglétét mégis feltételező) Szerdahelyi-könyv.
    Varga Rudolf pedig úgy kerül a képbe, hogy „Jé!”
    Hát senki sem veszi észre, hogy ilyen irodalom és ilyen szerzőnk is van? Hogy ilyen írónk, költőnk is van? Mire a válasz magától, a legalább harminc önálló kötetes (ismeretlen!) írótól jön. Ha valahová bekopog, ha megkérdezik tőle, ki ő ebben a vadkapitalista magyar „izé”-ben, rezignáltan, de mindenre elszántan azt mondja:

    „… őszintén
    megmondom,
    én
    vagyok
    a Frédi kutyám
    gazdája”

             (Ki vagyok?)

    Varga Rudolf, az író ebben a Szerdahelyi-könyvben olyan főszeplő, akinek a segedelmével a szerző elmondhatja véleményét a mai magyar társadalomról. Szerdahelyi nem mindenben szereti Varga Rudolfot, egyik-másik elnagyolt, silányra sikeredett alkotását (pl. néhány filmszövegkönyvét) ki is dobná a szemétre, de a Varga-jelenség mint egész, mint saját maga által szalonképtelen irodalommá, egy hatalmas nyüszítéssé változó, káromlássá torzult tünemény (káromlásból katedrális?) – nos, így már nagyon is érdekli. Mert amit Varga Rudolf kíméletlen őszinteséggel, a fekete zongorára (!) csapó kalapácsütések stílusában megír, az igaz! Az a szemen szedett igazság.
    Hát akkor hogyan lehet, hogy senki sem veszi észre? Miért nem?
    Nos hát ilyen „mellékes”, „senkit sem érdeklő”, de makacsul visszatérő gondolatok tárháza ez a könyv. Érdemes kézbe venni! A háttérben meg szólhat a félelmetes szép új világ nyitánya, a Beatles-dal: „Ye, ye, ye…” (Orpheusz Kiadó)

KALÓ BÉLA

Szívtúltengésben

Erdődi Gábor: Vénusz–udvarlás. Don Quijote metamorfózisai

Lehet Don Quijote egyszersmind Don Juan?
A szerelmes versek költője nárcisztikus verselő, félig platonikus, félig empirikusan testi mivoltában az „önmegtermékenyítés” mestercseleit alkalmazó nadír.
    Ilyen értelemben vágya-erátója csaknem elérhetetlen, s ugyanakkor ott van vele mindig kedvenc-kedves alakja: önmaga. Szélmalomharca áltusakodás, valójában játék és játszma, arcok, álarcok és szerepek kavalkádja, rokokós-libertinus virtuskodás és kunszt. Hancúr az írólapokon, a komputer monitorján.
    S így természtesen: ironikus-öngúnnyal is terhelt, játszi keserédes.
    Íme:

    Zsófia
    akinek mellei
    Akár a Haghia
    Sophia
    De minaretem
    nem hatol belé
    Jaj szemének
    izmíri csempéi
    tengerkékek
    És keleti rózsa
    bimbói
    egykoron
    tán kisarjadnak
    mint
    a Korán!

              (Haghia Zsófia)

    Az öregedő férfi „szívtúltengése” selymes erotika, erotikus selyem. Acedia, jóra való restség. Hirtelen egy összevetés: a hajdúsági Dusa Lajos verseire asszociálhatunk.
    Erdődi Gábor testi-lelki paráznasága van jelen e versekben, s ugyanakkor mindenek színe s visszája, álcája is ez.
    Erdődi itt és pillanatnyilag rokokó jelenség, annak minden fűszerével és aromájával.
    Valóságos és fiktív szeretők, múzsák, valamely kozmiko-erotika jegyében. Álság-vénség-öregedés ludibrionizmusa; a felnőtt ember gyerekes, szerelmes formációi. Ott a legjobb, ahol művelődéstörténeti-esztétikai háttér védi jótékonyan a vénülő serdülő kamaszjátékait. Az egyéniség áttör a hagyományos mesterkéltségen, a szerelmi póz sémái mögül a valóságos szenvedély variánsai, gyötrelmei és ellentétei villannak föl. Ha nem is izzanak, konvencionális értelemben.
    Apol-ápol, csókol, becéz a múzsa, miközben „dobol a vér-hit”, s a másik a felvirágzott test „rőt lesz, mint Kelet” – állandó visszatáncolás ez a líra valamely szivárványos szemérmesség felé. Mintha Don Quijote Dulcíneája a Don Juan-i lotyók alakváltozataiban, mintegy kaméleoni produkció gyanánt vonulna föl kontúrok és karakterisztikus jegyek nélkül.
    A képzeletszülte cemende-kéjnő (a költő legbelső, freudi álmaiban) beoltván a szűzies, fehérhúsú Botticelli-nőalakba. Nézzük csak a borítón a szerző kaján-puttó fejét, a nevető nőalak mellett! Erdődi úr – egy nővirágkoszorú énekkar porzó-karnagyaként!
    A karcsú kötet legjobb verse – kétségkívül (recenzens szerint) – az Epilógus-Don Juan szédülete:

    S jaj csak lehúz a szédület, az örvény
    Nem fog csomóra a szerelem-törvény
    S hullok csak magam, bomolva

    S jutok már, összezavarva-kavarva
    Elébb a lehulló avarba,
    És zsupsz – ím Don Juanként – a pokolra!

    Villonos hetykeség, de közben a szerelem mint a társas magány dichotómiája. Az „önmegtermékenyítő”, a kiteljesedő férfi örök – hazudós-valóságos, önámító-önépítő sziluettje, rizsporos díszítőelemekkel.
    Erdődi újabb szerelemversei egy vágyott trilógia második állomásaként jutottak el az olvasóhoz. Várjuk a záróakkordok könyvét! (Napkút Kiadó)

ZSIRAI LÁSZLÓ

Sorsrajz-poétika

Hámori István Péter: Számlajobbágy

    Élet- és korrajzi elemekből áll Hámori István Péter negyedik kötete. Lapjairól bizonyos mértékig szembesülünk tébolygó korszakunkban tévelygő lelki önmagunkkal. Hagyományos formájú verselés a Hámorié, kimért rímekkel, pontos ritmusokkal, s ezeken túl főleg észrevehetően szív közeli szonettekkel. Alkotójuk, a szegénység százszázalékos pártfogója, szavak vigaszával próbál gördíteni a sorson – legalább a felmutatás szándékának igazítást igénylő erejével.
    Elsősorban, mint korábbi verseiben is, a méltatlanul elesettek oldalára áll, ahogyan a Fagyalbokor alatt című versciklusában érzékeli a szegénység kínját, mértékét és minőségét. Sorsrajz-poétikába emeli az önhibájukon kívül lecsúszottakat. Legplasztikusabban talán a kötet címét adó versben, a Számlajobbágyban, amit így indít: „Üldözi őt a villanyszámla gondja, / a gyenge izzó sárga fénye hull / a gépi számlán futó számsorokra, / szívére lép az összeg ott alul”. Egy munkanélküli, segélyekből tengődő ember példájával sokak sorsát fejezi ki, s a következő versszakkal zárja versét: „Számlajobbágy. Önnön vágyának foglya. / (tűző napfényben fuldokló virág) / Rebbenve vár arra, hogy kézen fogja / a szépnek készült, megcsúfult világ. ” A kötet további darabjaiban is a remény mankóját kínálja – önmaguk el nem hagyásának módját – a változás rokkantjainak. A kihasználatlan alkotó értelemért perel, a szabadság mártírjaira s a lélek kirabolt álmaira figyel. Az emberség alapvető erkölcseit kéri számon, amikor a jellemek belső alakulásáról, a megszakadt barátságokról ír. E ciklus szintén erős verse az Alanyi jogon. Követelése-vágya általánosan humánus és természetes, érdemes belőle hosszabban idézni:

    Itthon vagyok, miért érezzem vesztem?
    Szeretet kötöz e földhöz, semmi más.
    Hiába tör rám had, hogy kirekesszen,
    tisztelet illet meg, nem pedig hibás

    döntések sűrű, masszává vált mocskán
    kövérre puffasztott balelméletek.
    Aki fel akar kapaszkodni hozzám,
    várja ki nyugodtan, míg hozzá én megyek.

    Legyek magamnak járó jog, s ne érdem
    szerint porciózzák nekem, mi enyém.
    Szerzett jussomat már ne kelljen kérnem
    „túl az emberélet útjának felén”.

    Hitem teremtő, hogy a helyem itt van,
    hiszem, a gyeplőt még keményen fogom,
    s tudom, nekem szól mindenkor e hittan,
    ügyvédek nélkül, alanyi jogon.

    Szerelmek epizódjait eleveníti fel nagyon sajátosan a Képzelettánc ciklusban. Szonettjeiben a szerelem méltóságához magasztosul, mint a Mondd igazzá, mi nincs! címűben is: „Légy észrevétlen napjaimnak része, / hol nem számít már érkezel, vagy mész-e? / Kezünkön ott a látatlan bilincs. ” A nő és férfi közötti érzelem folytonos megújulásának ígérete tartja a versek szövetét. Íjjá feszült című szonettjének befejezése poétikai bombaként hat: „Jövőt kevert a jelenbe a múltunk, / s miközben ájult ölelésbe hulltunk, / nyögött a föld és felrobbant az égbolt. ” A várakozás, majd a ragaszkodás nyer teret.
    Kalandozás a személyes mozzanatokkal átszőtt közösségi létben a harmadik, A névre szóló bögre ciklus. Bölcselkedőbb modorba öltöztetett versek sorával biztat a Fény csillog kezünk magasánban: „Ne hidd, komám, jobbnak a sorsod, / attól, hogy mázsaszám hazudsz. / Attól, hogy részletekben hordod, / sajnos nem lesz könnyebb a cucc.” Hasonlóan, mint az Arany-i őszikékben, tematikailag az elmúlás jövendő veszélye kísért. Emlékezés-versek vezetnek át egy élet mozaikjának legszínesebb pontjain. A torz, sarkából kifordított világ helyrebillentését áhítja a ciklust befejező, eredeti látásmóddal áldott, modern felfogású versben. Végrendeletnek is felfogható, Batyum vegyétek című ciklusa önvizsgálat és teljesítmény-mérlegelés. Hangsúlyozottan sikerült megszólalásaiból néhány olykor klasszikus költőkével vetekszik, mint az …egy-egy vasárnapban: „Álmok vállán pihengetek, / szitkozódnak velem szép szavak, / mogyoróhéjat köpködök, / és szeretkezem néhanap. […] A hétköznapok asztalán / olykor üres tányérok várnak, / s elégtétel, hogy rám köszön / mosolyogva egy-egy vasárnap.” A megoldatlan mai rejtvényeket sokallva, kis országban, kis indulattal, célra törő fohászokat áhítva, dallal telt lélekkel kívánja: „… mindig legyen a szót kivel / mondani újra megtanuljam”.
    Reális realizmusa okán kiemelésre kívánkozik az alábbi portré-szonett:

    Elkezdődött megint egy év,
    még nem tudom, kinek az éve,
    hogy mire, mennyire elég,
    s életben talál-e a vég?

    Elkezdődött egy év megint,
    s még itt vagyok, reményben, hitben,
    felrúgott szabályok szerint,
    ahogy azt rám mérte az Isten.

    Egy év megint útjára lép,
    karcsúsodik a hátralék,
    a felelősség potyog rólam.

    Száraz költő-szomjamra vár,
    még pár, jó borral telt pohár,
    dülöngélek, akár a józan.
    (Karcsúsodik a hátralék)

    A megöregedés ténye továbbvivőkért kiált, s azért, hogy a hátralévő időben mindig legyen legalább egy barát, és ahogyan a kötetzáró, Darabokból rakott című vers végén óhajtja:

    Éljenek jól, akik utánam élnek,
    útjuk szépen, friss lélegzettel fussák,
    minden hibám legyen nekik tanulság,
    s jelzőfényük: pontos, önzetlen érdek.
    Az elvégzett munka még temérdek.
    Éljenek jól, akik utánam élnek.

    *

    Mások fejezzék be, mit félbehagytam,
    nem fontos az, nekem mi volt a tervem,
    mit végeztem, mennyit sikerült nyernem,
    s volt-e haszon, amit végeztem, abban.
    Eloltottak vagy megmaradtam égve?
    Mit félbehagytam, mások fejezzék be.

    A ritmusokból felsejlik ugyan a neves költőbarát, Baranyi Ferenc lírájának kétségtelen hatása, ám Hámori István Péter nyíltan, büszkén és hálásan vállalja ezt a közérthetően egyéni, saját mondanivalójú versvilágában. A kötetet Wächter Dénes illusztrálta. (Szerzői kiadás)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Még távolabb

Két könyvről

Legutóbb Ahmatováról és Szekfűről együtt írva megjegyeztem, hogy a két szerző meglehetősen távol áll egymástól, pedig mindketten a 20. század kríziseiről írtak. Mai könyvismertetésem két tétele azonban még sokkal távolabbi. Egyikük Francesco Petrarca éppenséggel hatszázötven éve írott remekművével, a másik szerzőcsoport egy mai vidéki város közelmúltjának emlékeivel.
    A kétnyelvű kiadásban közrebocsátott Petrarca mű a Diadalmenetek (Triumphi) a világirodalom nálunk eddig ismeretlen remeklése, s elöljáróban hadd dicsérjem a kis – mondhatni hősi – Eötvös József Könyvkiadót, mely számolatlanul adott közre előbb hozzáférhetetlen világirodalmi alkotásokat! Másodjára dicsérnem kell a fordítást szorgalmazó, majd ellenőrző, bevezetőt s páratlanul részletes Petrarca életrajzot produkáló professzort, Szörényi Lászlót, akinek alapos előszava nélkül ez a mű nehezen lenne élvezhető. (Egyetlen kiegészítés: a tanulmány elején okkal idézett szép Petrarca-szonett fordítása nemcsak az 1944-ben Kolos Marcell nevével jelzett Arion Lantján című kötetkében, hanem több mint hatvan év (!) után a diplomata fordítónak immár saját nevén, Kemény Ferenc Tengertől tengerig című antológiájában újból megjelent, ami „az elfeledett költőnek” sajátos újjáéledése.)
    Még kiadónál, szakembernél is inkább dicséretet érdemel a költői fordítást végigvivő Hárs Ernő, aki ezt az eddig még részleteiben is alig ismerhető remekművet, egymást ölelő tercinákban tette anyanyelvünkön is befogadhatóvá; olvasmányosabbá mint Babits Dante-fordítása (amit remélem, Baranyi Ferenc új vállalkozása tesz mellőzhetővé).
    No de mi az, hogy „diadalmenet”? A római hagyománynak megfelelő s a humanista-reneszánsz kultúra újjáélesztésében legalább elvben felújított ünnepi felvonulás: a győztesek bemutatkozása az ünneplő tömegek számára. Egy magyarországi művészeti megfelelője is szemlélhető: az esztergomi Mátyás Kálvária alsó részén van egy ilyen diadalmas fellépés: a Nap diadala, mely a heliocentrikus világképre való utalás. De a 20. századig tart e hagyomány – még Respighi Róma fenyői című szimfonikus költeménye is efféle felvonulással zárul, sajna, ez akkor Mussolini római bevonulására volt finoman opportunus utalás… Petrarca azonban a közeli s távoli múlt mítoszainak és nagy embereinek felvonulását írja le, katalógusszerűen, ennek megfelelő – gyakran unalmas – felsorolásokkal, s ezek eleven ábrázolása Hárs érdeme. Mert a nélkül csak Petrarcának a szerelmi költészetet évszázadokra meghatározó Dalos-könyvét, a Laura nevű (állítólagos?) ideáljához írt csodálatos szonetteket ismerhettük, pedig ezeket is értelmezi és summázza a most végre olvasható Triumphi, mely a Dante Isteni színjátéka végén megpillantott Teremtő képe helyett – blaszfémia nélkül, ám szintén szuggesztívan – a szeretett Nő képét idézi fel. Íme, a középkori hitvilágot felváltja a reneszánsz hús-vér szemlélete.
    Ez – bár a befejezés teljességére utal – csak egy motívuma a halhatatlan petrarcai műnek, amelyben ott nyüzsögnek a múlt harcosai, tudósai, filozófusai, költői, államférfiai, valóságos leltárát adva a bibliai görög-római, és itáliai műveltségnek. Mely persze a mi számunkra a jegyzetek százainak hozzáolvasását is megköveteli (e hatalmas jegyzetanyagot is Hárs készítette el), megnehezítve az olvasást, de megszerezve a költői s műveltségbeli gazdagodás örömét. Ami Petrarca páratlan életművének hozadéka, azé az életműé, amelynél sikeresebb egészen Goethéig nem adódott, ám az utóbbi, a legnagyobb német is csak helyi politikában tűnt nagynak, míg Petrarca az akkori világpolitika (Itália, Franciaország, sőt egész Európa) diplomatája lehetett – mindhalálig.
    Ez is visszatükröződik a Diadalmenetek soraiban: Petrarca személyes sorsa, pályája, szerelme – utóbbinak hátterében a szeretett hölgyet is elpusztító világtörténetű jelentőségű Fekete halállal (1348). Egymást követi a Szerelem, az őt legyőző Szüzesség diadalma – ez utóbbit adták elő száz év múlva Mátyás király és Beatrix esküvői ünnepségén. Azután következik a Nemiséget s Tisztaságot egyaránt elpusztító Halál diadalmenete, majd a Halálon is túlmutató Hírnévé s végül a mindent kiegyenlítő Idő diadala, megannyi vergiliusi, Szent Ágoston-i, boethiusi bölcsesség gondolatmenetétől átitatva. Igen, a klasszikus ókor, a keresztény középkor összegezése és lezárása, s az új itáliai meg francia humanizmus és reneszánsz nyitánya. Nehezen élvezhető, de megrendítő, hatalmas mű, ami végre a miénk is, magyaroké.
    Mert mi másunk is van: múltunk, munkánk és műveltségünk? Ezt idézi egy forgalomba nem is került hódmezővásárhelyi kiadvány: Merlin címmel. Hogy mi köze a kelta varázslóhoz, nem derül ki. Tán az, hogy egy nemzetközi kutatás-sorozat hazai megfelelője. Erről az alcím többet is mond: A történetmesélés, mint az élethosszig tartó tanulás egyik formája. Élő múltunk, beszédes emlékeink. Negyvennégy hódmezővásárhelyi szerző vallomása. (Szerkesztette Gál József, kiadta az IM Informatikai Magániskola.)
    Petrarca egész életének diadalmas hetven életévében, még a pápa Avignonba való száműzetése során is mindig ipar és kereskedelem táplálta mozgalmas, gazdag városokban (vagy innen elvonulva is, azok közelében) működött. Bár az ő idejében Magyarország tán szilárdabb uralomban élő, másképpen gazdag ország volt, az itáliai, francia, flamand városokhoz fogható valódi (polgárosult) települések csak hatszáz évvel később, a 19. század második felében bontakoztak ki, köztük az akkor legjelentősebbek közé számítható Hódmezővásárhely.
    Amit itt, a Merlin kötetben a huszadik század első feléről a negyvennégy mesterember, pedagógus, író, művész, orvos, köztük a szocialista művelődéspolitika jóvoltából nem egy első nemzedéki alulról jött értelmiségi elmond, ideális városképről ad számot, mélyen hallgatva a rettenetes nyomorról, amit az 1930-as években Nagy Lajos írt meg. Az 1945 utáni időszakot új könyvében (Vásárhelyi emlékeim) Szenti Tibor mutatta be. Itt a kis közösségek, elsősorban a család megannyi erénye tűnik fel mint világkép, jó munka, közös erkölcs s törekvés a kultúrára. Az emlékek mindent széppé, jóvá, ma is fölelevenítésre méltóvá, követendővé formálnak, még esztétikai tekintetben is, akár a giccs létjogának okos belátásával (Hézső Ferenc, Szuromi Pál), akár egy-egy tárgy kiemelésével, mely egy díványt tesz nevezetessé azért, mert egyszer – Jókai is helyet foglalt rajta. Néhány primitív, szépelgő írás akad a kötetben, de nem egy remeklés is, mint a vágyálom szép példája: Dömötör Jánosé, aki mellőztetése és megalázottsága mélypontján a városháza dísztermében való elnökségről álmodik, vagy egy gólyamadár lebegése a lapos alföldi táj felett (Kőszegfalvi Ferenc), egyetlen fa fenségének ábrázolása (Bányai Béla), egy-egy ünnepi ebéd vagy süteményes tál felidézése (Szenti Tibor, Valastyán Edina), netán az írói alkotás boldogsága Fehér József cikkében, nem is szólva az agyag megművelésének alkotói öröméről (Ambrus Sándor), meg a gyógyítás, könyvtáralapítás, olvasás elégedettségéről. Szóval: elkésett, de ma is a kultúra városa Hódmezővásárhely is.

Csillagos ég

A Z–füzetek újabb kötetei
    (100 – 1 27)


    Z/100. GYÖRE IMRE

    Z/101. CSALA KÁROLY

    Z/102. BISTEY ANDRÁS

    Z/103. SIMOR ANDRÁS

    Z/104. M. SZÁNTÓ JUDIT

    Z/105. CZIGÁNY ILDIKÓ

    Z/106. KÁLMÁN MÁRTA

    Z/107. KOHÁN ZSUZSA

    Z/108. ROBERTO RODRÍGUEZ MENÉNDEZ

    Z/109. JANNISZ MOCIOSZ

    Z/110. SIMOR ANDRÁS

    Z/111. TABÁK ANDRÁS

    Z/112. SIMOR ANDRÁS

    Z/113. ESNAGY JÓZSEF

    Z/114. DRÉGELY ISTVÁN

    Z/115. SIMOR ANDRÁS

    Z/116. BARANYI FERENC

    Z/117. M. SZÁNTÓ JUDIT

    Z/118. HEGEDŰS SÁNDOR

    Z/119. GYÖRE IMRE

    Z/120. NOVÁK VALENTIN

    Z/121. NEMES LÁSZLÓ

    Z/122. BOZÓK FERENC
    Z/123. HEGEDŰS SÁNDOR

    Z/124. DONKÓ LÁSZLÓ

    Z/125. M. SZÁNTÓ JUDIT

    Z/126. SIMOR ANDRÁS

    Z/127. CSEH KÁROLY

Viharváró
VERSEK
Évtizedek egy aprópénz-országban
VERSEK
A lidérccsirke
KÉT KISREGÉNY
Ezredvégi szatírák
77 VERS
Az életre kelt emlék
ELBESZÉLÉSEK
Induló madár
VERSEK
Nyílik az ajtó
KISREGÉNY
naplómorzsák
VERSEK
Kígyós karkötő
ELBESZÉLÉSEK
Ithaca
VERSEK
Kígyóvilág
VERSEK
Az ezüst vitézségi
7 NOVELLA EGY GYEREKKORRÓL
Narcissus poeticus
16 POEMS Y UN ENSAYO – 16 VERS ÉS EGY TANULMÁNY
A gyűlölet kora
VERSEK
Hét X.
VERSEK
Palackposta a 21. századból
VERSEK
Litere-túra a világ körül
MINIESSZÉK
A szerencse lánya
NOVELLÁK ÉS KARCOLATOK
Történelmi miniatúrák II.
ESSZÉK
Nándor diadalma
KRÓNIKÁS ÉNEK
Csípes M@tyi
NÉGY KIVONÁSBAN
Kinek a bűne?
ELBESZÉLÉSEK
Szélkutya
ESSZÉK ÉS VERSEK
Történelmi miniatúrák III.
7 ESSZÉ
Négy kerítés drótja között
HETVEN ÉVIG TITKOSÍTOTT VERSEK
Két rózsatő
NOVELLÁK
Európa-akol
VERSEK, 2006-2007
Atlantisz felé
MAI OROSZ KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJA

A Z–könyvek újabb kötetei

    SIMOR ANDRÁS

    DOBOS ÉVA

    ROZSNYAI ERVIN

    SIMOR ANDRÁS

    MOLNÁR GÁBOR

    GÁBOR ANDOR

Félszegségem természetrajza
VÁLOGATOTT KISPRÓZÁK (1990–2007)
Szellemmacska
VÁLOGATOTT VERSEK (1996–2006)
Miért kell nevén nevezni?
GONDOLATOK A BUKÁS ERKÖLCSI TANULSÁGAIRÓL
Dinoszaurusz testvér üzenete
VÁLOGATOTT VERSEK (1997–2007)
A hajléktalanok lelki állapota
SZOCIOGRÁFIA
Büszke dal
VÁLOGATOTT VERSEK



Minden egyes kötet megvásárolható vagy postai utánvéttel megrendelhető az EZREDVÉG című folyóirat kiadóhivatalában. (1082 Budapest, Baross utca 61. IV. emelet
410.)

    A Z–füzetek ára 250 Ft., a Z–könyveké pedig 500 Ft.
    A Z–füzetek internetes elérhetősége http://zfuzetek.fw.hu