GÖRBE TÜKÖR

ÁGAI ÁGNES

Szurka-piszkák

1.
Kételkedj minden szavamban,
a költők felelőtlenül beszélnek.
De higgy nekem, ha hallgatok.
Egyértelmű a némaságom.
Így lehet velem párbeszélni.

2.
Felém csúszott a kígyó,
valamit sziszegett,
de kígyó nyelven nem értek.
Az almát viszont,
mit elém gurított,
megettem.
Legalábbis beleharaptam.
Azóta a Paradicsom kapuját lesem,
várom az angyalt, a pallost
és a kilakoltatást.

3.
Kihívóan viselkedett. Kihívta a sorsot.
De a sors nem ment ki.
Megmakacsolja magát. Maradt.

4.
A hangya a szemközti fűszálig mászott.
A megtett úttól kifáradt.
De legalább világot látott.

5.
Megírta nagy regényét. Élete fő művét.
Azt mondták, húzzon belőle.
Húzott. Novellává zsugorította.
Terjengős, mondták, tömörítsen!
Tömörített. Tárcává kurtította.
De a szót én se szaporítsam:
a végén aforizma lett belőle.
Közölték.

6.
A kórházban feküdt. Vaságyon.
Infúziót kapott, ágytálat, virágot.
A kinti világra vágyott. Egy más világra.
Odavitték.

7.
A temető dugig volt.
Eltemették.
Előtte: magasztalták.
Közben: megsiratták.
Utána: elfeledték.

8.
Megmondta neki feketén-fehéren!
Több színe nem volt.

9.
Ez a hajó elment, mondták az utasok,
amikor a Titanicról lemaradtak,
és szomorúan hazaindultak.

10.
Estére minden csillag feljött,
amelyik le se ment.
De csak az létezik,
ami látszik.
Ami nem látszik,
az csak van.

11.
Származására nézve zsidó volt.
De lehet, hogy főemlős.
Meg kellene kérdezni egy antropológust.

12.
A Magyar Birodalom szétesett.
Hol vannak már az avarok, gepidák, gótok?
Itt nyögünk kisebbségeink járma alatt.
Etele népe mivé fajult!

13.
Csak a jog eszközeivel, uraim! –
mondták liberálisan a megfontoltak,
miután a Martens-csizmák beléjük rúgtak.

14.
Flammiában békés tüntetők
felgyújtották a várost és a tűzoltókat.
Hamvaikat megőrizzük!

15.
Abrakadabra! – kiáltotta felhevülten a szónok,
majd hozzátette: – Abrak a dabra!
Abrak! – zúgta vissza a tömeg. –
Minden dabra abrakot!
Vesszenek a dabrák!
Abrakolni fogtok!
Darabokra abrakolunk!
Abrakokra darabolunk!
Ab-raka-dabra, ab-raka-dabra!
S a tömeg elindult.

SZABÓ LÁSZLÓ TIBOR
   
Az üdülési jog
   
A bevezető előadás után rögtön elkezdték vetíteni az állóképeket. Elegáns vonalú szállodák, csodálatos tengerpartok, életteli városok képei jelentek meg a vetítővásznon. Az asztalnál ülők áhítatos csendben követték a diaképeket és ezt a csendet csak a vezető menedzser kurta, magyarázó mondatai törték meg. Minden asztalnál egy-egy házaspár, vagy család ült, valamint az asszisztens, akinek a maga előtt tartott mappájából hosszú számsorok kandikáltak ki, grafikonok és ábrák tornyosultak szinte már szemérmetlen intenzitással.
    A vetítés befejeztével újra kigyulladtak a csillárok, és megkezdődött a tárgyalás. Pontosabban több mint két tucat tárgyalás, hiszen minden asztalnál üzletkötésre orientált partnerek ültek egymással szemben.
    Pipitér Endre már több éve nyugdíjas volt, felesége még csak három hónapja. Volt néhány millió forint megtakarított pénzük és úgy látták, hogy a két nyugdíjból szerényen bár, de meg tudnak élni. Lakótelepi öröklakásuk tehermentes volt, a rezsi elviselhető. Már régen foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy nyugdíjba vonulásuk után egy kis hétvégi házat, netán üdülőt vesznek a Balatonnál.
    De a pénz nem volt elég arra, hogy igényeiknek megfelelő megoldást találjanak. Egyévi hasztalan keresgélés után kapták egyik barátjuktól azt az ötletet, miszerint üdülési jogot kellene venniük valahol. Ez ugyan nem tenné lehetővé, hogy az egész nyarat a tengerparton vagy a Balaton mellett töltsék, de kitűnő befektetés is egyben, s később majd tovább lehet lépni. Addig pedig remekül öszszekapcsolhatják a hasznosat a kellemessel. Mintha csak az égiek rendelték volna el, pár héttel a beszélgetés után kedves hangú meghívót kaptak a Járd a világot Kft. budapesti irodájától.
    Nem kevés bizalommal hallgatták az asszisztens hölgy kiselőadását az asztalnál, aki részletesen kifejtette, hogy a bemutatott szállodák közül melyiknek milyen előnyei vannak. Elsőnek egy horvát tengerparti szállodát ajánlott, miután a házaspártól megtudta, hogy mekkora összeggel rendelkeznek. Az üdülési jog megvétele egy sajátos ügylet, magyarázta, amely tulajdonképpen résztulajdonossá teszi őket, emellett évente kétheti nyaralást biztosít az Adrián. Rögtön felhívta a figyelmüket, hogy ezt a jogot a hálózaton belül is lehet cserélni, ha a kereső szolgálat révén megfelelő partnert találnak, és akkor a világon bárhol eltölthetik azt a két hetet. A hálózat, mondta az asszisztens, amelynek a Járd a világot Kft. is tagja, rendkívül tőkeerős, az utóbbi években is több tucat új szállodát építtetett a világ legkülönbözőbb pontjain.
    Pipitérék némi habozás után belevágtak. Aláírták a szerződést és várták a nyarat. Minden remekül alakult, megkapták az időpontot, a pontos címet és elindultak. Úgy döntöttek, hogy ellátásukat majd saját maguk oldják meg. Számos konzervet, tasakos levest, májkrémet, spagettikrémet és egyebeket vittek magukkal. Egyébként egy kicsit meg kellett húzni a nadrágszíjat, mivel még az utazás előtt be kellett fizetniük az évi kezelési költséget, és a nemzetközi vasúti jegy sem volt éppen olcsó, az árakról pedig csak annyit tudtak, hogy azok általában magasabbak, mint idehaza.
    A tengerpart valóban elragadó volt, a víz kitűnő, csak maga a szálloda esett kissé távol minden lakott településtől. Persze, akik kocsival érkeztek, azoknak ez nem okozott gondot – egyszer az egyik házaspár be is vitte őket a közeli ódon városkába. Az árak a szállodában bizony elég húzósak voltak, de szerencsére kitartott a hazai elemózsia, és mindkettőjüknek sikerült két-három kilót lefogynia a két hét alatt. Ezt eredménynek könyvelték el. Elvégre nem azért megy az ember nyaralni, hogy megállás nélkül egyen és hízzon!
    Hazaérkezésük után levél várta őket a Járd a világot Kft. -től, amelyben arra kérték őket, hogy fáradjanak be V. kerületi irodájukba. A már korábbról ismert asszisztensnő széles mosollyal fogadta őket, és azonnal kávét hozatott. Miután figyelmesen meghallgatta horvátországi beszámolójukat, a következőkkel rukkolt ki:
    – Most már elárulom önöknek, hogy a csodálatos környezetben eltöltött üdülés csak a prózai része ennek a vállalkozásnak. Az igazi fantázia a befektetésben rejlik, abban, hogy néhány milliójukkal akár kétszer annyit is ki lehet hozni belőle. Eladjuk ezt a horvát üdülési jogot és veszünk helyette egy spanyolországit! Mit szólnak hozzá?
    Pipitérék egymásra néztek, majd a férfi bizonytalanul csak annyit mondott, hogy ez nagyszerű, de nincs több pénzük. A felajánlott szállodában ugyanis az üdülési jog majdnem másfélszerese volt a horvátországinak.
    – Vannak ékszereik, vagy értékpapírjaik? Mert ha igen, akkor a legjobb az, ha lombardírozunk.
    – Hogy mit?
    – Lombard hitelt veszünk fel, ez most a menő! A bankok mindent megtesznek, hogy megnyerjék az ügyfeleket.
    – A feleségemnek van ugyan két aranylánca, de félek, hogy ez nem lesz elég.
    – Van saját tulajdonú lakásuk?
    – Igen, egy kétszobás, összkomfortos, Óbudán. Ki van fizetve, már nincsenek hátra részletek.
    – Akkor jelzálogkölcsönt veszünk fel rá, és irány a spanyol tengerpart!
    Pipitérék a következő nyáron, sajnos, nem jutottak el a spanyol tengerpartra, mivel nagyon nagy terhet rótt volna rájuk az utazási költség, és többen is mondták nekik, hogy Spanyolországban az árak lényegesen magasabbak, mint Horvátországban. A nyarat tehát a lakásukban töltötték, néhányszor kimentek a HÉV-vel a Római partra, és nagyokat sétáltak, nézték a Dunát.
    A következő tárgyaláson azzal az örömteli hírrel fogadta őket régi ismerősük, aki közben csoportvezetővé avanzsált, hogy sikerül 30%-os haszonnal eladni a spanyol üdülési jogot, de csak úgy, ha beszállnak egy floridai üzletbe – persze, hasonló feltételekkel. Az óbudai lakást el kell adni, csak úgy lehet lefedezni az áthidaló összeget. A spanyol üdülési jog eladásának hasznából azután bőven futja majd a Miamiba szóló repülőjegyre.
    – És most tessék megfogódzkodni! – mondta diadalmasan a csoportvezető aszszony. – Ha a floridai üzletből sikeresen kiszállnak, sok-sok milliót vághatnak zsebre!
    
    Pipitér úr bekapcsolta zsebrádióját és a füléhez szorította, mivel már alig jött már ki hang belőle. Felesége a lombsátort igazgatta, amelyet tegnapelőtt ütöttek fel a város szélén álló egyik csalitosban.
    – Az időjárás jelentést keresd – mondta az asszony.
    – Megvan! A délutáni óráktól erős havazás várható, hajnalra mínusz 12 fok.
    – Na, miért hagytad abba?
    – Végleg kimerült az elem.
    – Már százszor mondtam neked, hogy ne az aluljáróban vegyél mindenféle kétes alakoktól elemet! Ezek folyton csak becsapják az embert!




A sors

KOSZORÚ

Százhuszonöt éve született 20. századi irodalmunk egyik legnagyobb prózaírója, Nagy Lajos (1883 – 1954). Halhatatlan életműve előtt tisztelünk összeállításunkkal.


NAGY LÁSZLÓ

Halálig tiszta

Nagy Lajos emlékének

Csöndet parancsoltak rád is a kínok,
s jelesek sorába lefeküdtél.
Becsaptál bennünket: érzem, a sírod
nekem a nehezebb, aki fönt él.

Többé nem ijeszt a jégfehér-színü
klinika s a magány már sose bánt.
Eldajkál már téged, te kisded-szívü,
e föld, e holtunkban kedves anyánk.

Bizony, az érzékek: az ötös szentség
jegyében vetettél igaz betűt.
Hallottad döngeni törtetők lelkét
dobokon, hogy a fül megsiketült.

Tudtad, az atlétatermet, a szív is
elromlik idővel s jön a halál.
Miért hát a kincsek, minek a hír is!
Halálig árva és tiszta valál.

Ez volt a te sorsod. Növendékeknek,
nekünk is bajos, mert visszük igád,
vért amig bírnak pumpálni a szívek
s nem jegesednek az artériák.

Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni.
Ne tudj már sírni a virág alatt.
Emléked gyönyörű birtokunk, s védi
vashűség, álkulcsra néma lakat.
(Látomás)

Irástudókat hajt s megitél késsel
az idő és nagy a kaszabolás.
Tégedet nem ér el – hátratett kézzel,
kigombolt lódenban előtte jársz.
1954
 

TABÁK ANDRÁS

(Nagy Lajos)

Atlétatermetű volt,
de idegzete satnya,
siralmasan gyáva volt
(hipochonder hozzá még),
szorongott is mindentől,
félt a végtelenségig, –
üldözési mánia
gyötörte nap nap után,
s mindig az járt fejében:
ha lecsukják (és erre
volt is esélye lévén
bolsi-gyanus), megőrül.

Akadt-e bátrabb író
abban a korban nála?
                               1992


(N. L. különös vallomására)

A falu álarca, 1937

Mivel a valóságot
ma éppoly rosszul bírom
Mint ahogy akkor Nagy úr
mi tagadás magam is
Megpróbálkozom azzal
amivel – akármilyen
Meglepő is épp tőle –
a vallomása szerint
Ő is megpróbálkozott
méghozzá nem is ritkán
Nevezetesen azzal
hogy néha eszményítsek
Amit ahol csak lehet
akit ahol csak lehet
Mert én is rászorulok
e lelki műveletre
Ahogy valaha Ő is
s melytől csalódásaim
Se tántorítanak el
ahogy egykor Őt sem
Ő a neurózisának
tulajdonította ezt
Én inkább annak hogyha
e régi-új világban
Élni akar az ember
okvetlen hinnie kell
Bizonyos társadalmi
s emberi törvényekben
Melyet egy szentencia
roppant érzékletesen
Így fejez ki: „Olyan nagy
a kísértés a jóra!”

BÖLÖNI GYÖRGY
   
Nagy Lajos, a realizmus mestere
   
A messzi múltba, ötven esztendőre kell visszamenjek emlékeimben. Diák voltam ekkor, jogász, később kezdő újságíró. A kis pénzű, szegény jogász ügyvédi irodában robotolt. Én ehelyett korán szerkesztőségbe kerültem, és valamiféle érdeklődésem s kapcsolatom kerekedett az irodalommal. Élmény volt számomra, ha délben a Kossuth Lajos utca korzóján véletlenül megpillantottam a Katonák íróját, Thury Zoltánt vagy a nagyon agg Jókai Mórt, amint ifjú nejét lesegítve a kocsiból, topogott befelé a Nemzeti Színház előcsarnokába, hogy aztán a felesége rá se tekintsen. Olvasmányom Kiss József Hét-je volt, melynek címlapját pénzügyi hatalmasságok jól megfizetett arcképei között néha egy-egy magyar író is díszítette. Ez volt akkor az egyetlen valamirevaló irodalmi újság, s a novellairodalom feltünedezett egyes napilapok, a Budapesti Napló, Pesti Napló, a nagy alakú, öreges Egyetértés tárcáiban vagy egy züllött, panamázó napilapocskában, a Független Magyarország-ban, amelynek irodalmi közleményei értékben jóval felülmúlták a gazdag napilapokét.
    Ez az idő Nagy Lajos fiatalsága volt, s e lapok valamelyikében találkozhattam először a Nagy Lajos nevével, aki már első írásaival valaki volt. Kedvelték vagy elfordulhattak tőle, de vele tagadhatatlanul egy író jelentkezett, aki különbözött a többi íróktól. Volt jogásztársaim kezdték figyelni kollégájukat, ezt a feltünedező, kezdő írót. Többjük hírhedt ügyvédi irodákban dolgozott, Balzac tollára való jogi barlangokban, ahol a gazdák, sokszor becstelen politikusok, markukban tartották a perek ezreit és ezreit és ezzel fél Magyarországot. Nagy Lajos is egy ügyvédi lebujban körmölt, s jogásztársai különcnek könyvelték el, furcsa ember volt, nem olyan, mint ők, írt, és tárcái itt-ott meg is jelentek.
    Aztán megindult a Nyugat, Ady, Ignotus, Osvát Nyugat-ja, én pedig a párizsi esztendők után az induló Világ-hoz kerültem. Akkori lapvezérünk nem konyított sem a szerkesztéshez, sem irodalomhoz, s pár barátommal fiatalosan mi kezdtük diktálni a lap irodalmi vonalát. Nagy Lajosra nem sok eredménnyel. De nagyon sokáig a Nyugat sem jelentett számára írói lehetőséget, pénzt, elismerést. Tárcákról tárcákra éldegélt, soványan és kopottan, panaszosan, érzékenyen és önérzetesen kaparva össze a kiadóktól novelláiért a 10-20-30 koronákat. Egy időben a napilappá lett Népszava jelentett számára valamicske folytonosságot, az irodalmi szerkesztő, Révész Béla írói szemével s jóakaratából. Nagy Lajos magányos ember volt, látható barátok nélkül, egyedül üldögélt egy-egy kávéház zugában, néha kutyanyelv előtte, s írt, vagy nem is írt, csak szemlélte az embereket s gondolkozott. Életem ebben az időben két sarokpont körül forgott: szerkesztőségem és Ady Endre körül, ezek szabták meg napjaimat, éjszakáimat és látóhatáromat. Nagy Lajossal találkoztunk a New Yorkban, a Palermóban, a Japánban vagy a Hatvani-féle kis színészkocsmában; én sem voltam közlékeny s barátkozó természetű, így nem kerültünk közelebb egymáshoz, de becsültem őt, s egyszer bemutattam Adynak, akinek felhívtam rá a figyelmét. Amint Nagy Lajos megírja emlékeiben, nem sikerült az ismerkedés, s nem lett belőle barátkozás. Egész életükre távol maradtak egymástól.
    Ő, aki gyűlölte és tollára szedte a nyárspolgárt, aprólékos boncolgatásaival, csökönyös kis rögeszméivel, maga teremtette életformájával, életfilozófiájával és élettempójával a túl bohém, kérkedő és nagyzoló, felületes írók előtt csaknem polgárként hatott, s ha nem is rekesztették ki, de be nem vették írói körükbe. Sokáig ott éldegélt kint az irodalmi periférián.
    Ekkoriban született meg jogász írnokoskodása emlékeiből az Egy délután a Grün irodában, s erre kapta szerkesztőjétől azt a kritikát, hogy „nem művészet a társadalom arcába köpni”. És ezt olvasták ki a szerkesztők Nagy Lajos többi novelláiból is, az újságok pedig igazán mást kívántak. Az irodalmi fellendülés évei jöttek, az irodalom művészi értéke felszállt, de a nagy témakör alig változott, az olvasók és szerkesztők szórakoztató olvasmányt akartak, az életnek nem kendőzetlen arcára vágytak. Az élet tele volt kínlódással, reménytelenséggel, de élni-akarással és kielégíthetetlen vágyakkal. Tulajdonképpen egy kalandorlélek szunnyadt mindenkiben: ha már élni nem lehet, az olvasmányok adjanak vonzó, változatos, érdekes életet; eléggé sivár volt a jelen, ezt élték a pestiek, akikből elsősorban állt az olvasók tábora. Ki hát ebből a tűrhetetlen, zárt, elmaradt, haladni nem akaró és nem tudó magyar világból, a korlátok közé szorított polgári létből, ha másként nem lehet, legalább az olvasottak szárnyán.
    Nagy Lajos novellái sorompót eresztettek ez elé a menekülési vágy elé, mert leszögezték az embert a valósághoz, mely ilyen marad örökké, ha nem változtatják meg, ha a polgárból nem lesz ember, valóságos felszabadult ember. Ezzel „köpött” Nagy Lajos a társadalom arcába, felelőssé tette azt mindazért, amiket hőseiben bemutat, s így lett apránként a magyar realizmus mestere. Voltak bővebben buzgó íróink, színesebbek és tágabb horizontúak, a társadalmi kérdések és a nemzeti lét sokféle ága-bogával, de Nagy Lajosban keserű humora alkotott, és az akkori kor valóságos arcát nem festette meg más úgy, mint ő.
    Flaubert arra tanította Maupassant-t, hogy csak azt írja meg, amit átélt, amit látott. Mintha Nagy Lajoshoz is elért volna ez az irodalmi tanács, az alkotó realizmusnak ez a hasznos tanítása, mert alig van írása, melyben ne éreznők, hogy azt tulajdonképpen nem a képzelet formálja, hanem abban az író a valóságot alakítja. Ezért sokszor csaknem naplószerű élmények történetei. A helyes úton járt, amikor azt írta, amit látott, és önmagát adta, amint bírálataiban a világgal szembehelyezkedett. Nem a jószív vagy a humanizmus vezette a szegények, elesettek, a sokféleképpen kizsákmányoltak felé, hanem a változások szükségességének és a kenyérért folyó harc fontosságának döntő felismerése. Emberi történeteiben alakjai igen gyakran esznek, ebédnél vagy vacsoránál találjuk őket, megismerjük gyomorvágyaikat és legtöbbször gasztronomikus ki nem elégültségüket. Mindennapi életükben fontos a táplálkozás, mert hiszen a kenyérért, a jobblétért harcolnak, ezért küzdenek még túllakottságukban eldűlő gazdag parasztjai is, de főleg azok, akik nem képesek elnyerni a jobb életet, és akiknek testi kielégültsége csak vágyaikban és álmaikban él. Ez a kielégületlenség a társadalom kielégületlensége s a túllakottakban a jólét csömöre. Nagy Lajos megírta a kielégületlenség legigazibb motorját, a pénzért, a jobb módért való hajszát s a pénzzel való megalázottságot és megtörtséget, azt, ami az embereket elhullasztja és fejlődésképtelenné teszi.
    Az az író bizony, aki nem varázsolt az olvasók elé szivárványokat, és nem vitette magát a könnyű irodalom áramlataival, vagy egyenesen realista szemlélettel szemébe mondta kortársainak az igazat – az uralkodó irodalom, számára nem volt író, és az ilyen író nem is kapott helyet az „úri” irodalom kegyosztó asztalánál. Nagy Lajos frissen megjelent könyvének hátán egyik kiadója úgy hirdette lapját, mint „a magyar úri családok irodalmi hetilapját”. Volt tehát egy külön úri irodalom az úri Magyarország számára. Ebbe nem tartozhatott bele Nagy Lajos, minthogy bírálója volt ennek a világnak, és állásfoglalása folytán meg is akarta ezt a világot változtatni. Nagy Lajos cicomázatlan művészete nem hangoskodott, de állásfoglalásaival beoltotta közönségébe a kritika csíráit, az elégedetlenség forradalmi szellemét, mert nincs olyan története, melyben rendben lenne a társadalom szénája, és ne kiáltana változások után. Szemünk előtt történt: ha el is ismerték Nagy Lajos tehetségét, mégis úgy kezelték, mint a családban a rossz útra tért fiút, vagy mint a társadalom kezeli „rossz útra” tért újítóját, akit szívesen kiközösít magából a polgári világ. Nagy Lajosnak a bűne volt az erénye, és ez lett kiváltsága, mely elválasztotta írótársaitól: a társadalom rendjének és jelenségeinek egyszerű, tárgyilagos kritikája, szűkszavúságának mesteri volta, stílusának dísztelensége, de éppen ezért érthetősége.
    A holland festészet kismestereire emlékeztető ez a minden csillogót félretevő írás, a novella nagymestereinek ez az egyszerűsége és tárgyilagossága. Nagy Lajos nem lendült, nem lángolt, és nem cicomázott: nézett és megállapított, és bírálója volt korának. A magyar Társadalom feküdt Nagy Lajos boncasztalán, és ezt a társadalmat vagdosta, nem kegyetlenül, hanem a szakértő biztonságával és könyörtelenségével. Ha sokban és lényegében Budapest, e nagy kávéház, írója volt is, az egyetemes magyar élettel foglalkozott. Vidéki emberek korlátolt és szűk világát is feltárta, amint tétován bukdácsolnak a megélhetés és a szerelem útján. Három boltoskisasszony regénye így lett igazi maradandó értéke a vidékről formált társadalmi képnek. A Január a régi Nagy Lajost és a felszabadulás utáni írót fogja össze, s megmutatja, hogy a megváltozott rendben hogyan néz szét az író, megtalálja feladatát és célját, felleli az új körülmények között az embereket. Ma nincs panasza és kifogásolnivalója e rend céljai ellen, de kritikával nézi az emberek állásfoglalását, magatartását és elhelyezkedését az új viszonyok között. Sarkából kifordult a régi világ, emberei eltűntek, körülményei mások lettek, és új élet felé indul az egész magyar mikrokozmosz, fordulópontra érkezett a világ.
    
    A Tanácsköztársaság leverése után én a „Grün iroda” Nagy Lajosát vittem magammal. Ahogy elválasztott hazulról egy negyedszázad, Nagy Lajos írói arca is elfakult bennem, mert elszakadtam a hazai irodalmi élettől. Nehéz volt állandóan magyar könyvekhez jutni, és saját magam még növeltem ezt a távolságot azzal, hogy megvetésem az itthoni élet iránt olyan erős volt, hogy legyőzte érdeklődésemet, időnként nagyon elmaradtam az itthoni irodalmi élettől. A közvetlen kapcsolatokból áradó tapasztalat, a mindennapi ítélet s ennek magával sodró érdeklődése lehalt bennem. Így voltam Nagy Lajossal is. Kevés friss, magyar könyv került kezembe, az ő egyes írásai mégis utat törtek felém. Így a kolozsvári Korunk-ból, Gaál Gábor folyóiratából ismertem meg 1932-ben az 1919. május-t, és a Korunk-ból jutott el hozzám mesterműve, a nevezetes Kiskunhalom is. Ekkor már Márai Sándor adta meg az irodalom arcát, de bármennyire nyomták és elnyomták az ellenforradalmi kor s a polgári írói sikerek, Nagy Lajos az irodalmi külvárosból ezalatt mégis beérkezett az irodalom központi életébe. Ekkor már nem volt társtalan, s ha nem is volt, és sohasem lehetett hatalom, de tényező lett, szerves része a magyar irodalomnak.
    Ekkor került ki az írókongresszusra Szovjet-Oroszországba, s megmondom, hogy beszámolója számomra csalódást hozott. Illyés Gyula fenntartásos, de élvezetes könyve kíváncsiságot, vágyat és becsülést szült az olvasóban Szovjet-Oroszország iránt. Addig Nagy Lajos, aki ellenzéke volt itthon a polgárnak, valósággal kispolgárrá vált Szovjet-Oroszországban, bosszantó szemléletével és vizsgálódásaival. A hosszú pálya, amit Nagy Lajos huszonöt esztendőn át megfutott, javarészt aztán kiesett az életemből. S nem élmény volt többé számomra, hanem rekonstrukció, nem élet, csak irodalomtörténet a magyar irodalom egy nagy alakja körül.
    A felszabadulás után hazatérve, az első könyv kezemben Nagy Lajos Pincenapló-ja volt. December 10-én dedikálta nekem szeretettel. Számomra sokkal értékesebb volt ez a könyv, mint másnak, s mint az akkori kritikának, mert Nagy Lajos élményeiből ismertem meg az ostrom borzalmasságait, nap-napi hitelességéből a pincelakók rettegéseit, s ennél is sokkal többet: a budapesti polgár közönyét, cinizmusát, hitetlenségét, mely a válságos időkben is virágzott, és sarjasztotta gaz termékeit. Mert ebben a naplóban Nagy Lajos szemével ilyeneket olvastam: „Január 16. Kedd. Valaki lehozta a gramofonját, és vagy két órán át forgatott lemezeket, itt a műhelyben. A nép jól szórakozott. Én utáltam ezeket a dalokat. Léha zene, léha szöveg. Az undorító pesti humor. Link humor. Szemlélet nyilvánul meg ezekben a dalokban és kuplékban, s azt kell hinnem, hogy ami mostanában történik, annak ez a szemlélet volt az ideológiai előkészítése. Azért nem szúrjuk le késsel mi a nyilasokat, mert harminc esztendőn át ezt hallgattuk s énekeltük: »Pali, Pali, Palikám, fizesd ki a vacsorám. « No, de ez elmélkedés, hagyom hát a fenébe. ” Nagy Lajos néhány sorában pedig benne a magyar közélet egész kritikája, sokkal jobban, mint nagyképű elmefuttatásokban és hosszú tanulmányokban. Másutt ezeket olvastam: „Ha igazi emberek volnánk, akkor nem kellene rettegnünk. Fegyver lenne nálunk, vagy ha nem, hát kés, balta, kalapács, akármi, és nekimennénk a nyilasoknak. Megölnénk néhányat. Az egész városnak így kellene védekezni. Harcban kellene elpusztulni kétszázezer embernek, de nem úgy menni a vágóhídra, mint a birkák. ” Vagy: „Az utcán való agyonlövésekről még viccelnek is a pazarkedélyűek. Ezt hallom például, mint mosolyra késztető kiszólást: »Állj! Ki voltál?«” És a pincenapló így végződik: „Megmaradtunk. Véletlenül. És most az a gyanúm, hogy nem farsang következik, hanem új harcra kell készülnünk. Csakhogy ezentúl kedvezőbb feltételek közt harcolunk. Még él az a szellem, és az az ördögi akarat, amelyből minden szenvedésünk fakadt. Tovább él és működik. ”
    És mikor a nyomorúságokat leírta, csak a tényeket jegyezte föl, különben tisztában volt azzal, hogy mindez csekélység, mindez semmi ahhoz, amit másoknak kell szenvedni. Öldöklés, börtön, rabság, munkatábor, drótkerítés, kivégzés, kínzás, verés egész Európában.
    Bizony: az ördögi szellem és ördögi akarat ma is sok helyen még tovább él és működik.
    Most, hogy egymás mellett állanak előttem a kötetei, régiek és újak, még jobban kitűnik írásai jellemvonása. Annak a társadalomnak, mely összeomlott, Nagy Lajos az írója. Munkáiból rekonstruálni lehet a polgári élet összeomlásának okait és e lét valóságos alapjait. Az ő egyszerűsége, matematikai lélekvizsgálata és erkölcsrajza a magyar társadalom – negyven éven át: szegénység, pénztelenség, hónapos szobák és ágyrajárók világa, a kisemberek vergődése, a gazdagság nyomása, ami esetté, harciatlanná és szerelemben boldogtalanná és elégedetlenné teszi az embereket. Polgárok és kispolgárok élnek az ő novelláiban, akik vágyaik dacára nem képesek feljebb emelkedni az örömök csúcsára, mert nem adja meg nekik erre a lehetőséget a társadalom. Egyszerűen, csak a szükségesekkel rajzol ő, írásai ebben a mesteri konstrukcióban, a szűkszavúságban, a dísztelenségben nőnek meg. Egyszerűen ír, és egyszerűen konstruál, de nem egyszerű író ő, át- és átkutatja alakjait, miden személye mély analízisen megy át, mire tollára kerül.
    Aki Nagy Lajos történeteit olvassa, nem fog erről a magyar tegnapról boldogságos képet alkotni, mint ahogy a korabeli olvasó sem alkotott. Nem tündöklő ez a világ, elégedetlenségekből, csalódásokból, elvetélt vágyakból van összetéve, olyan, amilyen a valóságban volt, szépítgetések és korrektúrák nélkül, mert mindent a pénz mozgatott, a szerelmi életet is, a tőke ereje járta át és igazgatta a világot.
    
    Nagy Lajos hetvenedik születésnapjára vacsorát rendezett az Írószövetség a Gellért szállóban. Írók voltunk együtt, tisztelők és barátok (kevés írónak volt annyi tisztelője, megbecsülője és barátja, mint Nagy Lajosnak) Amint ott ült az ünnepelt az asztalfőn, szeme gyakran az ajtó nyílására tévedt: várt valakit. Várta a hivatalos embereket, a minisztérium és a párt küldötteit, hogy azok is részt vegyenek e neki s nekünk, íróknak is nevezetes estén, s legalább jelenlétükkel megadják neki az értelmetlenül sokáig visszatartott elismerést. De az ajtón csak a pincérek jártak-keltek, a várva várt vendég, a nyugtalan, érzékeny, megbántott és beteg ember számára nem jött. Nagy Lajos a miénk volt csak, az íróké, s amenynyiben mi is vagyunk az ország, az országé, a népé. Ezért meg nem bocsátható, ami akkor történt, s ezért sokban égi malaszt a késői dicséret, halmozott elismerés.
    Beteg, összetört, önmagával viaskodó, megbántott ember járkált éveken át közöttünk. Fel-felgyürkőzött és írt, vissza akarta szerezni íráskedvét. Az Irodalmi Alapnál járva be-behuppant egy karosszékbe, s fel-feltört belőle a zokogás. Lehetett csendesíteni, simogatni, mint egy beteg madarat, de nem lehetett megvigasztalni. Ez sikertelen lett volna, és számomra akaratomon felüli vállalkozás. Mert ellágyultam, vele méltatlankodtam magam is, s könnyeztem őt s vele nemzedékemet is.
   
1954
 

BÓKA LÁSZLÓ
   
Nagy Lajos
   
Jövő tavaszon lesz harminc esztendeje, hogy az Aulich utcai Szabadság kávéházban Osvát Ernő asztalánál először hallottam úgy emlegetni Nagy Lajost mint nagy írót. A szónak roppant nagy súlya volt, mert aki mondta, a Nyugat szerkesztője volt, s aki hallgattam, kurta nadrágos, ötödik gimnazista voltam. Osvát arról beszélt, hogy a nagy írók prózájában van valami hűvös személytelenség, s mégis rájuk ismer az ember egy-két sor elolvasása után, sokkal inkább, mint a modoros, egyénieskedő írókra. „Ez onnan van, uram – mondta, s én beleborzongtam abba a gyönyörűségbe, hogy valaki, egy ilyen Valaki, per uram szólít meg! –, hogy az egyéniség nem modor, hanem kompozíció dolga. Például Nagy Lajosra mindig ráismer az ember tiszta vonalvezetéséről és dühben fogant tárgyilagosságáról. ” Azt hiszem, hogy még Gottfried Kellert és Karinthy Frigyest emlegette bizonyságul, s nagy megrökönyödésemre becsmérelte Bródy és Babits Mihály prózáját. Mondjam-e, hogy felkutattam minden fellelhető művét, az Andrássy út-at, a Fiatal emberek-et, A jó fiú-t, s mindenben Osvát szava volt útikalauzom, azt kutogattam, miért fogantak e művek dühben, s azon ámultam, hogyan teheti az embert a düh tárgyilagossá… Azóta sem kaptam soha ilyen pontos útmutatást stíluselemzéshez. (Bródyról egyébként azt mondta, hogy „rá kellett volna szorítani a versírásra, költőnek jobb lett volna”. ) Egy ideig szajkóztam is azt, amit Osváttól hallottam, és fennen hirdettem, hogy három nagy prózaíró van Magyarországon, Móricz, Nagy Lajos és Karinthy Frigyes. De az okos felnőttek hamarosan leintettek, megmagyarázták, hogy Karinthy, az „humorista”, Móricz, az „disznó”, és Nagy Lajosról hol azt mondták, hogy „naturalista”, hol meg azt, hogy „kommunista”. Azt akkor még nem nagyon tudtam, hogy mi a naturalizmus, de azt tudtam, hogy a „kommunista” szó nem éppen dicsérő jelző, s elhallgattam Nagy Lajossal, de szívem az övé maradt, mert a nevét Osváttól hallottam, aki mégiscsak szerkesztő, és aki engem „uram”-nak szólított. Kerestem tehát mindenütt az alkalmat, hogy olvashassam műveit, s így olvastam kedvéért az unalmas Századunk-at is, ámuló ujjongással követve rovatát, melyben kipellengérezte a napisajtó butaságait, hazugságait, stilisztikai bárgyúságait. (Sajnos, ma is az ő igényes szemével olvasok újságot, s olykor tanítványi hűségem arra ösztönözne, hogy nyissak egy ilyen újságokban tallózó rovatot. )
    Nem sok dicséretet hallottam később Nagy Lajosról. De arra emlékszem, hogy egyszer Schöpflin Aladár megdicsérte, s arra is, hogy József Attila a Szép Szó egyik szerkesztőségi délutánján valakinek azzal adta vissza a kéziratát, hogy „olvassa Nagy Lajos novelláit, tőle tanulhat”. A szerkesztőségi délután a Piarista utcai Kristben fejeződött be, s ott elmondtam József Attilának, hogy én is nagyra becsülöm Nagy Lajost, minden sorát olvastam. József Attila maga elé nézett, s azzal a furcsa kis kötekedő mosollyal – kik ismerték, ismerik ezt a mosolyát –, melyről nem lehetett tudni, hogy tréfát, kedvességet vagy hirtelen kirobbanó indulatot leplez-e, azt kérdezte: „Hát a verseit olvastad-e?” Bevallottam, hogy nem. Boldogan felnevetett, lehordott, fennhéjazó dicsekvőnek, felületes filológusnak, tudatlan könyvtárosnak nevezett. Mikor már egy csepp keresztvíz sem maradt rajtam, akkor édesen kacagva azt mondta: „én se sokat ismerek, de azok rosszak”. Később nagy elismeréssel emlegette Nagy Lajosnak A nagy énekes című elbeszélését, azt mondta róla, hogy abban mondta el Nagy Lajos a művészet tragédiáját: „kispolgárok között élünk, s azoknak már a rendkívüli képesség is ellenszenves, érted, maga a képesség, természetellenesnek tartják”. (A novellában egy nagy énekművészről van szó, aki, mikor ráébresztik a hangjában rejlő lehetőségekre, és énekelni kezd tanulni, anyjával kerül összeütközésbe. „Már megint bőgsz!” – mondja az anyja, és így zsörtölődik: „Valami borzalmas, hogy milyen hangja van! Hogy honnan veszi ezt a csúf, vastag hangot! Istenem, honnan veszi?”) József Attila sokszor emlegette Nagy Lajost, de inkább személyes vonatkozásokban, s olykor gyengéd szeretettel, olykor vad dühvel, de sohasem közömbösen.
    Személyesen akkor ismertem meg Nagy Lajost, amikor a Nagymező utcában könyvesboltja volt. Valaki, talán Pintér József, figyelmeztetett erre a páratlan látványosságra. Néhány lépcsőn lehetett feljutni a boltba. Bent alig néhány polc, rajtuk nem sok könyv, s egy pultszerű asztal, azon is néhány könyv. Az asztal mellett felesége készségeskedett, valami reménytelen, ide nem illő, háziasszonyi kedvességgel, aki még kínálgatással sem akarja kényelmetlen helyzetbe hozni a vendéget. Nagy Lajos valahol oldalt ült, fején puha szürke kalap, szájában szivar, s közönnyel, néha magában nevetve nézte, hogy kínlódik a nem boltosnak termett asszony a szemérmes és megilletődött vevővel. Végül is zavartan bemutatkoztam Nagy Lajosnak. „Megint egy szakmabeli – mondta keserű nevetéssel –, ez a mi üzletünk!” Aztán hosszasan agitált, hogy vigyem a fenébe a könyvet ingyen, úgy sem ér semmit, s végül valami olyan jelentéktelen összegben határozták meg az árát, hogy annyit borravalónak is röstelltem volna adni. „Gyere el máskor is, majd eldiskurálunk – mondta búcsúzóul, majd vigasztalásul azt tette hozzá: – Nem kell ám mindig vásárolni!” Ezt a könyvvásárlást a felszabadulás után sokszor emlegette nekem: „Nagy üzlet volt!” – mondta nevetve. De néha keserűen szólt róla: „Az istenfáját, akkor kellett volna a pénz. ”
    Egyszer egy protokolláris fogadásról együtt mentünk haza. Mikor kiszállt a kocsiból, kiderült, hogy nincs aprópénze, s valami jelentéktelen összeget kért, talán kapupénzre. Egy félévig nem találkoztunk ezután, s egyszer, egy hivatalos vacsorán, egymás mellé kerültünk. „Jó hogy itt vagy” – mondta, s visszaadta a pénzt. Én nem is emlékeztem rá, s nem is akartam elfogadni. Részletesen elmondta, mikor, milyen körülmények között kérte kölcsön, s mikor megdicsértem, hogy ilyen jelentéktelen dolgokra ennyi idő után is emlékszik, gúnyosan kioktatott: „A tehetség két felvonásból áll: az embernek jó a memóriája, és nem becsüli le a kis dolgokat. ” Aztán megenyhülten még azt mondta: „Egyébként köszönöm, hogy kisegítettél akkor. ” Nem telt bele két nap, s nekem nem volt aprópénzem. Megint együtt voltunk, s most én kértem tőle kölcsön. „Aztán visszaadd! – mondta nevetve. – Jó lenne, ha felírnád, mert én ezt sem felejtem el, és ügyvédi felszólítást küldök. ” Olyan kedves volt, olyan vidám volt, olyan bájosan fenyegetőzött, hogy szerettem volna megölelni. Látta, hogy meg vagyok illetődve, erre oldalba bökött, és azt mondta: „Uraságod még nem ismer engem, én kegyetlen, anyagias ember vagyok, azért van hét sarokházam, mert vigyázok a pénzemre!”
    Mikor utoljára láttam, már igen beteg volt. Rossz kedve volt, egy szerkesztőt szidott. Mikor elbúcsúztunk egymástól, megkérdezte, hogy vagyok. Panaszkodtam. Erre kihúzta magát, peckesen lépett kettőt-hármat, és hivalkodva mondta: „Sok bajotok van nektek, öregeknek, bezzeg mi, fiatalok!”
    Így évődött velem, valahányszor találkoztunk. De minden tréfájának vagy keserű, vagy édes hangja volt, mindig megtanított valamire. Hálás vagyok neki? Nem tudom, nem tudom, hogy hála-é az, amit érzek. Egyszer valakit, aki nekem kedves, megbántottak miatta, valami irodalmi ügyben. Két esztendő múlva szóba került köztünk ez az ügy. „Szamárság! – mondta. – Nagy szamárság! Azt hitték, hogy hiú vagyok és legyezgetni akarták a hiúságomat. De én sokkal hiúbb vagyok, mint gondolják! A legyezgetés jobban sért, mint a bírálat. ” Hálás voltam neki ezért? Nem tudom.
    Nagyon szerettem.

1959

---

SŐTÉR ISTVÁN
   
A kényelmetlen író
   
(Nagy Lajosról)
   
Egyéniség és életmű viszonyát Nagy Lajosnál nem egykönnyen tudtam megérteni. Számomra Nagy Lajos emberi egyénisége legalább oly sokat mondott, legalább oly lényeges volt, mint művei. Nem mindig válik a mű előnyére, ha ismerjük, mindennapi meghittségében ismerjük meg íróját. Nagy Lajos egyénisége azonban olyan vonásokkal rajzolódott ki együttléteinkben – melyek eléggé sűrűek voltak az ötvenes évek elején –, hogy ezek a vonások lényegesen módosították szememben azt a benyomást, melyet művei hagytak bennem, az olvasóban. Ma is, írásait újraolvasva, csak úgy értem meg igazán őket, ha mögöttük az embert látom. Egyéniségének legfőbb jellemvonása egyféle gyengédség volt. Gyengéd csak az lehet, aki megbocsátó – és Nagy Lajosnak rendkívül érzékeny, megértésre hajló természete különösen mond ellent annak a keserűségének, mellyel novelláiban oly gyakran találkozunk. Márpedig Nagy Lajos személyes gyöngédsége, érzékenysége és írásainak keserűsége között mély kapcsolat van: az utóbbi az előbbinek szülötte. Jelleme, természete, erkölcse tette arra hajlamossá, hogy keserűvé váljék. Újabb irodalmunkban nem ismerek nagyobb és következetesebb moralistát Nagy Lajosnál. Moralista mivolta tette keserűvé, ez oltotta belé azt a felelősségérzetet, mely eltiltotta számára a szépítést, az eszményítést, az ábrándosságot. Ha van írónk, akitől idegen mindenfajta romantika, mindenfajta törekvés a túlzásra, felnagyításra – akitől idegen a különösség legszerényebb igénye is: úgy Nagy Lajostól. Ő volt az az írónk, aki sohasem tudta azt nyújtani, amit a kor vagy a közönség várt volna tőle. Ez azt is jelenti, hogy Nagy Lajos is mást várt a kortól, az emberektől, mint amit azok nyújtottak. De talán akkor vagyunk igazán pontosak, ha azt mondjuk, hogy Nagy Lajos nem is várt sokat embertársaitól, mert nagyon jól tudta, mily nehezen tudnak ezek kivetkőzni jellemükből, gyarlóságaikból. Ha valaki emiatt az emberszeretet hiányában akarná elmarasztalni: tévedne. Nagy Lajos igen pontosan tudta és megmutatta, kik az emberiesség ellenségei. De velük szemben nem félisteni hősöket vonultatott fel, s azt is tudta, hogy a jobbra törekvők nem egy csapásra érik el célukat. Sőt, még ők maguk is tévelyegnek, miközben a helyes cél felé tartanak.
    Igazságtalanoknak érzem azokat a bocsánatkérőn elismerő jelzőket, melyekkel felruházták; hol a „szürkeség mesterének” mondták, hol a „legnagyobb kismesternek”, holott valójában csak pontos volt, pontosabb bármelyik kortársánál, és az igazsághoz annyira hű, hogy az elrajzolást, a felnagyítást, a megszépítést még a jó ügy érdekében sem tűrte meg. Életművében sohasem válik kétségessé, hogy kinek az oldalán áll, és a szegények, a kizsákmányoltak sorsáról ugyanoly mély együttérzéssel tud szólni, mint művének legjobb értője: József Attila. De még ez az együttérzése, ez az azonosulása sem bírhatta arra, hogy érzelmesen, eszményítőn írjon a szegényekről, az elnyomottakról. A Tanyai történet szereplői: tolvajok – a Kiskunhalom pedig annak a paraszti hérosz-kultusznak, annak a paraszt-romantikának cáfolatául készült, mely a harmincas években annyira divatozott. Azt jelenti-e ez, hogy Nagy Lajos nem szerette a szegényeket, az elnyomottakat – és általában, az embereket? Az ötvenes évek elején ezt rótták fel hibájául, s akik emiatt bírálták, nem értették meg Nagy Lajos igazi szándékát, gondját, felelősségérzetét. Nagy Lajos nem hízelegni akart, hanem eszméltetni. Aggályos pontosságával azt akarta elérni, hogy tanuljunk meg szembenézni az igazsággal. A valóságot sohasem keverte a költészettel, s még kevésbé a vággyal, az álommal. Volt érzéke az öröm iránt, s örült, ha derűre lelhetett az életben, de sohasem áltatta magát, s kötelességének tekintette, hogy írásaival se áltasson soha senkit. 1919-nek ő állította a legszebb emléket, s az 1919. májust a magyar irodalom egyik legtökéletesebb novellájának tekinthetjük, mivel a szavakra és gesztusokra ügyelő pontosság itt egy egész történelmi korszakot elevenít meg, s a novella kevés szereplője mélyebben egyéníti annak a kornak társadalmi osztályait, mint bármifajta regény. De ugyanígy megjelenítette azt az ürességet is, mely az élet elszürküléséhez vezetett az ötvenes évek elejének viszonyai között. Az ember és a kutya című novellája (1952) épp azzal mond sokat a maga koráról, ami kimondatlan marad benne.
    Nagy Lajos utolsó évei fájdalmak és aggodalmak között teltek el. Nem a közömbös, nem a kívülálló ember érzett úgy, ahogyan ő, hanem az, akinek nagyon is volt mit féltenie, mi miatt aggódnia. Ha valaki, úgy ő nem kívánta annak a világnak a visszatértét, melyet a Nyitott ablakokban bemutatott. De, ha valaki, úgy ő óvott attól is, hogy az Egyiptomi íródeákban uralkodó dogmák ismét életre keljenek.
    Nagy Lajost moralista mivolta vezeti el a lélektanhoz, de ugyanez távolítja el a drámaiságtól. Idővel mind ritkábbak lesznek olyan novellái, mint az 1919. május, melynek drámai alaphelyzete lehetővé tette a színpadra vitelt is. Drámaiság helyett inkább az emberi sorshelyzetek, magatartások, gesztusok lélektani okainak, illetve következményeinek jelölésére fordít gondot. Mert Nagy Lajosnál a lélektaniság csak egyik eleme az emberábrázolásnak: műveinek lezártsága, kerekdedsége abból származik, hogy bennük a társadalmi körülmények és a lélektani folyamatok, az indulatok, a fojtottságok felbonthatatlan kölcsönhatásban működnek, alakulnak ki. Ez ad utánozhatatlan plaszticitást alakjainak, ez teszi annyira élővé párbeszédeiket, elejtett szavaikat is – ebben rejlik Nagy Lajos művészetének minden feleslegest félrevető, szűkszavúságtól és terjengősségtől egyaránt mentes arányossága, gazdaságossága.
    Ez különbözteti meg a naturalistáktól is. Mert a naturalizmus, mely a természettudományos kísérletező módszeréből merített ösztönzést, a variációk változatosságát kereste, s a kísérletező ember kíváncsiságával, sőt, különösséget is kereső kedvével kutatta ki, teremtette meg a társadalmi vagy lélektani formációk ritka, kirívó, meghökkentő, és mindig valamiképp látványos, sőt akár az anekdotaisághoz is közelítő furcsaságait. Gondoljunk Maupassant paraszt-novelláira: mennyire tapintatosabb a Nagy Lajos bemutatta paraszti világ. Tompítottabb, de fojtottabb is; a Kiskunhalomban leginkább az indulatok és a cselekedetek kényszerű kétneműségét bámulhatjuk meg. Ennek a könyvnek szereplői másként éreznek és másként cselekszenek, – nem színlelésből, hanem azért, mivel nem szabad, nem lehet indulataik szerint cselekdniök. Ez a lehetetlenség épp annyira fakadhat társadalmi, mint jellembeli okokból.
    Nagy Lajosnál ez a kétneműség: az emberi sors legsúlyosabb végzete. Az ő erkölcstana szerint a lélek és a cselekvés kétfelé húzása okozza a legmélyebb emberi szerencsétlenséget. Ez a gondolat sokkal mélyebb és finomabb volt, hogysem az olvasók és a méltatók jelentős része megérthette volna. Sokan ezért vélik még ma is kisszerűnek Nagy Lajos művészetét – és ezért vádolhatták is egy időben közönnyel, sőt szenvtelenséggel. Pedig valójában Nagy Lajos egész életműve az emberi szabadság legmagasabbrendű formájáért érvel: a társadalmi és a lelki szabadság egységéért. A kettőnek együttes követelésében, igénylésében rokon ő leginkább József Attilával, akinek számára a társadalmi és a lelki felszabadulás egyforma szükségként jelentkezett. Nagy Lajos sohasem formált elméletet ebből a felfogásból – de egész életművén ez a gondolat vörös fonalként húzódik végig.
    Mindig meglepődtem azon, hogy beszélgetéseink közben Nagy Lajos mily türelmetlenül és következetesen utasította el magától a kortársi vagy múltbeli magyar irodalom, a világirodalom egy részét, méghozzá igen nagy írókat is. Azokat utasította el, akiknél ennek a kettős felszabadulásnak igényét nem láthatta; feleslegesnek tekintette az ilyen irodalmat, pusztán csak „irodalmiságot” látott az ilyen írásokban, s íróikra azért neheztelt, mivel szentesítették, sőt növelték, vagy éppen kívánatosnak mutatták az embernek akár társadalmi, akár lelki szolgaságát, s így növelték az emberi szerencsétlenséget.
    Nagy Lajos felfogása az emberi szerencsétlenség okairól – nézete a cselekvés és a tudat konfliktusának, tartós és kényszerű ellentmondásának romboló következményeiről: az ő személyes életére és sorsára is kihatott. Nem érezhette jól magát olyan történelmi korszakokban, melyek ezt a konfliktust fenntartották, ezt az ellentmondást rákényszerítették az emberekre. Ez a felfogás azonban kiegészül Nagy Lajosnál egy másik, fontos normatív mozzanattal: a humanizmus, az emberiesség törvényével. Pincenaplójának tanúsága szerint, azokban, akiknek elvük az embertelenség, akiknél a lelki szabadság mások megnyomorításának szabadságát jelenti, a szadistáknál, a gyilkosoknál, az emberiség törvényeinek eltipróinál: maradjon csak fenn a lélek és cselekvés ellentéte, konfliktusa! Amikor ő társadalmi és lelki felszabadulást akar, ezt a gonosz indulatok, a mások szabadságának és örömének kárára támadó szenvedélyek, elvakultságok, előítéletek ellenében akarja. Keserűnek, elkeseredettnek is azért láthatjuk, mivel többször kell az őrjöngés, semmint az emberiesség példáival találkoznia.
    Nagy Lajos szerint az igazi felszabadulás csak a Petur Istvánok ellenében jöhet létre. De ugyancsak őszerinte a Petur Istvánok indulata, lelkialkata újra és újra feltámadhat, a legkülönbözőbb történelmi helyzetekben.
    Nehezen tudnék ellentétesebb ábrázolási és szemléleti formákat elképzelni, mint aminők Móricz Zsigmondé és Nagy Lajosé. Persze, ennek az ellentétességnek nincs semmiféle értékelési vagy politikai jelentése. Még Nagy Lajos önéletrajzának Móriczra vonatkozó passzusait sem tekinthetjük e tekintetben különösebben fontosnak. Kettejük közt az igazi különbséget az hozza létre, hogy Móricz csaknem mindig végletesen drámai – az ő művészete és nagysága a találón és mélyértelműen kiválasztott drámai helyzetekben van csak igazán otthon. Nagy Lajos nagysága, ellenkezőleg: a drámaiság fokozatos kiküszöbölésében, a drámai helyzetek mellőzésében mutatkozik meg. Egy-egy írásmű feszültsége nem csak drámai helyzetekből származhatik. Vannak a világirodalomnak drámaiatlan drámái is. Ibsen és Csehov drámáinak feszültsége épp abból származik, hogy a drámában huzamos ideig nem jön létre drámai helyzet. Nagy Lajosnál gyakran a dráma elmaradása adja meg a mű igazi feszültségét. Az ember és a kutya sivár eseménytelensége abból származik, hogy az érzelmek és az indulatok mindig csak kerülő utakon mutatkozhatnak meg. A mellékesnek, a nem fontosnak kihangsúlyozása ebben a novellában: éppen a lényegesre, a fontosra irányítja figyelmünket.
    Móricz Zsigmond drámaisága az indulati szélsőségek pátoszából származik – tehát már a lélek egyféle feloldott állapotából. Akár az Erdély, akár az Úri muri hősei, minden tragikumuk, katasztrófájuk ellenére: feloldott emberek – önként, szinte gyönyörrel indulnak saját sorsuk elé. Nagy Lajosnál teljességgel hiányzik az indulatok szélsősége: az ő hőseinek tragédiája legtöbbnyire épp az, hogy megmaradnak visszafojtott mindennapiságukban. Ebben csak egyvalakihez hasonlít, Dosztojevszkijhez, akinek hősei nem vesztik el sajátos hétköznapiságukat, s mégis, az elferdültség, a kificamodottság, a csendes és gyötrő gondok és szorongások példázataivá válnak.
    Nagy Lajos igazi világa: a mindennapoké. Írásaiban ünnepi, kivételes alkalmakkal, helyzetekkel úgyszólván sohasem találkozunk. Természetes, írói hajlama vonzotta a mindennapisághoz. Hálátlanabb, nehezebb és kézenfekvőbb írói feladatot nem ismerünk a mindennapok témáinál. Az irodalomban mindig a kézenfekvő témák a legnehezebbek, a leghálátlanabbak. Nagy Lajos előtt úgy vallanak magukról a szerencsétlenek, az elesettek – úgy nyilatkoznak meg előtte a világ reménytelen kicsinyességei, mint a Karamazovok szelíd és megértő, bár segíteni képtelen Aljosája előtt. De míg Dosztojevszkij csak bemutatja, ábrázolja Aljosát, s éppen ezért csak bizonyos mértékben azonosul vele – addig Nagy Lajos írásaiban maga az író tölti be valamely magyar Aljosa szerepét. Dosztojevszkij hőse részvevő a szenvedések iránt, s mégis, érintetlen tőlük, s ő maga pártatlan marad a szenvedőkkel, a szerencsétlenekkel szemben. A magyar Aljosa azonban saját magára vállalja a szenvedést, s betegséggé, idegbajjá hasonítja át magában mások kínjait is.
    Mit jelent mindez íróilag?
    A riportnak, a dokumentumnak legteljesebb művészi ellenképe: a regény és a novella, mert ez utóbbiak a minél teljesebb megformálást, a minél behatóbb alakítást igénylik – míg az előbbieknél mind az alakításnak, mind a formálásnak csak mértékadó alkalmazásával szabad élni. A riport, a dokumentum tüstént elveszti eredeti jellegét, mihelyt az írói beavatkozás egy bizonyos mértéket meghalad. Mármost, Nagy Lajos arra törekszik novelláiban, hogy a megformálás legszigorúbb igényét betartva, írásait a riport, a dokumentum felé minél inkább közelítse. Nagy Lajos tehát mindkét írói módszerből a nehezebbiket, a kockázatosabbikat választja magának. Oly módon kíván „életszerűvé” válni, hogy a legfáradságosabb írói munkával formálja ki, teremti meg az életszerűséget. Párbeszédeit nem „kottázza le”, hanem úgy teremti őket újjá szereplői ajkán, hogy azok az életbeli párbeszédeknél is hitelesebbeknek hatnak. Csodálatos egyenletességgel dolgozik, s a legritkább műgonddal, a legaggályosabb erőfeszítéssel hozza létre e párbeszédek lazaságait, zökkenőit, pongyolaságait is. Nem szenvtelen, és főként nem személytelen – a maga személyiségével azért húzódik csak a háttérbe, hogy a bemutatandó tárgynak minél több helyet és teret engedjen. Nem önmagára akarja felhívni a figyelmet, hanem arra, amire önmaga is figyel.
    Mi tagadás, a magyar irodalom, a magyar olvasóközönség mindig is jobban kedvelte a nagy kitárulkozókat, a nagy önmutogatókat, a szépen szónokoló hevülőket, mint az olyan pontos és aggályos művészeket, mint Nagy Lajos. A valamikori romantika hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy az írótól érzelmes és látványos mutatványt is várjunk. Ilyesmivel Nagy Lajos sohasem szolgál. Valamikor egy értő, kis kör írója volt, s többé-kevésbé ma is megmaradt annak. Írásai nem ingerelnek sírásra és lelkesedésre: arra az igazi megrendülésre, melyre ő akar indítani, nem mindenki hajlamos. Úgy is mondhatnók, hogy kényelmetlen író. Amikor gondolkodásunk, öntudatunk hajlamossá válik a tespedésre, a kellemes mámorra, az olcsó magafeledkezésre: épp az ilyen kényelmetlen írókra lenne leginkább szükségünk.
   
1965

---

TAMÁS ALADÁR
   
Az örök Nagy Lajos
   
Örökké fiatalos, örökké elégedetlen férfi képében él emlékeimben Nagy Lajos. Örökké betegségekkel küszködve, örök halálfélelemtől gyötörve és mégis-mégis mindig bizakodva, reménykedve.
    Fiatal volt: mert örökké terveket forgatott agyában. Megírandó témákról, könyvekről, emberi kapcsolatokról – egyszóval a világról. Elégedetlen volt, mivel elképzeléseiből – úgy vélte – keveset valósított meg.
    „Hogyan is írhatnék tökéletes könyvet ebben a tökéletlen világban” – panaszkodott.
    Beteg volt. Kora fiatalságától súlyos idegbaj kínozta. Halálfélelemmel, magánnyal, sötétséggel viaskodott. De mindennap készen állt az élet újrakezdésére. Mindennél jobban saját hatalmas tehetsége gyötörte, amelyet nem volt képes teljesen kibontakoztatni. Nagy műveket alkotott, mégsem volt elégedett önmagával. Szigorú és igazságos író volt, csak amikor saját egyéniségét helyezte mérlegre, akkor tett túl sok súlyt a másik serpenyőbe. Felejthetetlen, soha színüket nem vesztő képeket festett a környező világról. A világ még igazságtalanabb volt vele szemben: soha nem ismerte fel képeinek nagyszerűségét, színeinek pompázatosságát, mondanivalójának mélységes igazságát.
    Mit szólt mindezekhez Nagy Lajos? Megértett, mérlegelt, tudott mindent. Amit csak lehetett, meg is írta. De nem mindent, nem az egészet. Egy napon, a század második negyedében, összetalálkoztunk (természetesen a Japán kávéházban). Félrevont, leültünk egy kis asztal mellé. Előrehajolt és jóformán suttogva mondta: „Még egy-két nap van csak hátra, és kitör az általános kukorékolás. ”
    Ez volt a véleménye a világról. Akik közelebbről ismerték, meg tudták fejteni e látszólag értelmetlen mondat lényegét. Ekkoriban már kezdett félni a világtól, de nem annyira, hogy ne lett volna még több terve, még több írnivalója.
    „Gondolkozom, tehát már nem soká leszek” – mondogatta akkoriban barátainak.
    Ebben az időben írta meg a Kiskunhalom című könyvét. A magyar falu lelkében, életében senki sem ásott le mélyebbre, mint ő ebben a művében. Aki a magyar népről, magyar vidékről, emberei rejtett gondolatairól meg akart valamit tudni, elmerenghetett ezen a könyvön. Persze, nem mindenki volt hajlandó úgy látni a magyar valóságot, mint ő. Szemére vetették, hogy kávéházból szemléli az életet. Való igaz, művei jelentős részét kávéházban írta. De az Abbázia és Japán kávéházak ablakaiból jobban és igazabbul látta meg a magyar sorsot, mint sokan, akik keresztül-kasul utazták az országot, hogy felfedezzék a nép szomorú hétköznapjait.
    Képtelen vagyok Nagy Lajosról szokott és szentesített szabályok szerinti képet rajzolni, írói és emberi alakját ennek megfelelően feltárni. Még ha ilyen szándékkal közelednék is feléje. Emlékek, tudások, titkolt bánatok tömege törne felszínre gondolataimban. Elözönlené elmémet, minden előre elképzelést eleve kudarcra ítélne.
    1937-ben kezdődő, kényszerű párizsi tartózkodásom éveiben sokat beszéltem Bölöni Györgynek a magyar irodalmi életről. Mindent szeretett volna tudni, egyre faggatott. Én meg egyre visszakanyarodtam Nagy Lajoshoz, irodalmi jelentőségéről, életéről beszéltem. Bölöni György megjegyezte: „Énbennem az az emlék él ma is legélesebben Nagy Lajosról, hogy ő volt az Egy délután a Grün irodában című novella szerzője. ”
    Első jelentős írása volt ez, de már megmutatkozott benne a későbbi Nagy Lajos minden írói erénye, gondolkozásának tisztasága, mélyen járó szemlélete. 1910-ben írta. Valóban, még ma is emlegeti ezt az írását – mondtam Bölöninek –, bár idestova három évtized telt el azóta. A Nyugat folyóirat, Osvát Ernő, egykor e szavak kíséretében adta vissza kéziratát: „Nem művészet a társadalom arcába köpködni. ” „Mert megírtam, milyen könyörtelenül teszi tönkre a gazdag ügyvéd a szegény tanítót, tűzet ki ellene árverést, amikor ez könnyen elkerülhető lett volna – emlékezett vissza Nagy Lajos. – De ez volt az élet, az igazság; ismertem jól, magam is dolgoztam ügyvédi irodában. ” Majd így folytatta: „A jogos társadalmi kritikára sem a Nyugat, sem Osvát nem tartott igényt… Jó hosszú idő eltelte után egyszer Osvát azzal a kéréssel fordult hozzám: Miért nem ír már egyszer valami szépet nekünk? De hát »szépet« én sohasem szándékoztam írni. ”
    Jómagam nem a fentebb említett, hanem az 1919. május című novellájának emlékét vittem el magammal az emigrációba. 1932-ben írta ezt az irodalmi remeklésnek számító művet. Nem felhőtlen apológiája ez az írása a Tanácsköztársaságnak. Megrezdül benne ingatagsága, az értelmiség tartózkodása, a munkásság egy részének gyengesége is. De mindezek mögött ott áll valami testet nem öltött, hívő reménykedés. A Tanácsköztársaság értékeinek megérzése és a jövőben való bizakodás. Ezt a novelláját sem közölte le a Nyugat. Pedig Osvát Ernő akkor már régen nem élt.
    „Nem hiszem, hogy akadt magyar író, akinek annyi kéziratát adták volna vissza a szerkesztők, mint nekem. Igaz, ezeknek az írásoknak jó része később valahogyan mégis napvilágot látott. De a tiszta öröm és a szellem emelkedettsége nem párosulhatott érzéseimhez, amikor végre megjelent valamelyik írásom” – mondta nekem egy alkalommal.
    Elég későn ismerkedtem meg Nagy Lajossal. 1926 végén, 1927 elején. Ő akkor már elismert, legalábbis jól ismert író volt. Akivel számolni kellett. Mögöttem csupán két verseskönyv árválkodott. Néhány rövid évig tartó, különös korszakot éltünk át ekkor. Irodalmi tervek, elképzelések, folyóiratok alapításának szelleme járta be Budapestet, pontosabban: Budapest kávéházait. A lapok ha meg is jelentek, egy-két szám után megszűntek. Remenyik Zsigmonddal és Bortnyik Sándorral mi másképpen akartuk elképzeléseinket megvalósítani. Ezért ketten, Remenyikkel, Új Föld nevű havi folyóiratra lapengedélyt kértünk a miniszterelnökségtől. Legnagyobb meglepetésünkre az engedélyt meg is kaptuk. Az Új Föld névnek ebben az időben már bizonyos csengése volt. Legalább fél tucat irodalmi, művészeti előadást rendeztünk e néven a Zeneakadémián. Bár elképzelésünk és munkálkodásunk szigorúan avantgardista szellemű volt, terveinknek szerettük volna megnyerni Nagy Lajost is. Azt a Nagy Lajost, akinél nem volt a magyar valóság talaján keményebben álló író. Ezért találkoztam, ismerkedtem meg vele a Japán kávéházban.
    Nagy Lajos meglehetősen idegenkedve hallgatta meg javaslatomat, kérésemet.
    „Miképp juthattak erre a gondolatra? – kérdezte. – Hiszen magam is szerkesztő vagyok, az Együtt folyóiratot csinálom. Ez egymagában még nem lenne akadály. De az Új Földről eddig nem sok rokonszenves hír érkezett el hozzám. Nem vagyok híve az élettől való elrugaszkodásnak. De nem lehetetlen, hogy a végletek találkoznak. Dolgozzanak csak tovább, és ha lapjukból néhány szám megjelent, majd beszélhetünk a dologról. ”
    Az Új Föld megjelent. Majd három szám után meg is szűnt. Véglegesen, feltámadhatatlanul. Nagy Lajos, akinek minden számot személyesen adtam át, nem volt elragadtatva vállalkozásunktól.
    „A versekben látok csak fellobogásokat – mondotta. – A jövőre sok mindent rá lehet fogni, de minden csak utólag derül ki. ”
    Lapalapítások terve egyre nyugtalanította a fiatal írók képzeletét. Nagy Lajossal időről időre találkoztam. Az Élőszó, a Pandora, a Gong, az Új Kultúra és hasonló folyóirat-kezdeményezésekről beszélgettünk, amelyek rendre, igen hamar ki is aludtak. Egy alkalommal megjegyezte:
    „Az Együtt-tel sem vagyok teljesen megelégedve. Sokan szólnak bele a szerkesztésbe, és nekem tűrnöm kell. ”
    A 100% első száma 1927. augusztus 15-én jelent meg. Előző tapasztalataimon okulva – meg aztán közben kissé jobban megismertem Nagy Lajost – nem kértem tőle előre kéziratot, éppen csak megemlítettem a tervet. De amint a lap kijött a nyomdából, siettem, és letettem elé a kávéház márványasztalára. Azonnal lapozgatni kezdete, közben azért tudomásul vette kérésemet: feltétlenül szeretném, ha a második számban már az ő neve is szerepelne. Amikor elváltunk, megállapodtunk: két hét múlva, pontosan ugyanebben a kávéházban, ugyanebben az órában megkapom tőle a kéziratot.
    Így is történt. Mikor átadta kis papírszeletekre írt cikkét, csak rápillantottam. „Nincs l’art pour l”art” – így szólt a címe. Az első mondatot elolvastam: „A l’art pour l’art a tehetségtelenek művészeti ideálja. ” Magamban elégedetten bólintottam.
    A cikk a 100% második számában megjelent. Utána szívesen, rendszeresen írt a lapba. Amikor ideje, szelleme, ereje erre lehetőséget nyújtott. Legtöbbször saját neve alatt, időnként írói nevet választott.
    A 100% három éve közel hozott bennünket egymáshoz. Az írói és az életkorbeli különbség lassan elenyészett. A Fészek kávéházbeli és szombat esti szerkesztőségi összejöveteleinken minden alkalommal pontosan megjelent. Néha-néha kirándulásainkra is eljött. Egyszer-egyszer felkerestem Hársfa utcai lakásában. Jobban mondva édesanyja szoba-konyhás otthonában. Utána jobban megértettem kávéházi életét. Talán ezért mondtam egy hajnalon, amikor a Fészek kávéházból jövet az Andrássy úton felfelé mentünk: „Forradalom után itt fogsz lakni, Lajos” – és a sötétségbe burkolózott paloták felé mutattam.
    „Csakhogy akkor már százhetvenöt éves leszek, és kórházban fogok feküdni” – válaszolta csendesen.
    A 100% társaságát egyre jobban megszerette. Csak amiatt panaszkodott, hogy túl hangosan beszélnek a kávéházban.
    Letartóztatásom után ő szerezte meg az ügyemben tiltakozó írók aláírásának jó részét. Ismerni kellett Nagy Lajos lelkivilágát, szorongásait és mégis szilárd tartását, hogy ezt a lépését kellően értékelni tudjuk. Én ismertem. És még jobban szívembe zártam őt.
    1931 tavaszán már szabadon voltam, újból Budapest utcáin sétálhattam. Nem soká, egy évig sem tartott életemnek ez a szakasza. Nagy Lajossal egyre sűrűbben, a második félidőben mindennap találkoztunk. A Japán mellé más kávéházakat is bekapcsoltunk, és Szegedi Boris – akivel akkor már házasságukat tervezték – Andrássy út 6. szám alatti lakását is. Gyakorta alsóztunk hármasban, és kis mennyiségű (de elég gyenge minőségű) bort ittunk mellé.
    A világ minden gondját-baját meghánytuk-vetettük ezekben a hónapokban. Volt is mit bőven. Nagy Lajos lassan tárulkozott ki, de akkor annál mélyebbről törtek fel sajgó érzései. Mint legtöbbször, most is pesszimista volt.
    „Amiben én bizakodtam valamikor, eddig még mindig hajótörést szenvedett” – mondta.
    Biztattam, egyre csak biztattam, és reményeimet minden fenntartás nélkül kitártam előtte.
    „Már látszik a hajnalpír, rövidesen elérkezik a mi időnk” – válaszoltam.
    „Túlságosan fiatal vagy és naiv – mosolyodott el kesernyésen. – Én a Tanácsköztársaság idejében is csak egy vicclap helyettes szerkesztője lehettem. Ha mégis megváltozna itt a világ, újból a Mihályoké lenne itt minden. (Babits Mihály és Földi Mihály tanácsköztársaságbeli szereplésére célzott. ) Én örülhetek, ha megtűrnek valahol. A Lajosokra akkor sem fognak jó napok járni. ”
    Nem sokkal később megkapta (nagy nehezen) a Baumgarten-díjat. Ez jobb kedvre derítette. Közben azért megjegyezte: „Egy évig tart ez a nagy uraság. Aztán újból kérhetem a két pengőket kölcsön a kávéházakban. ”
    Ám azért, amikor 1932 elején influenzában megbetegedett, beköltözött a Siesta Szanatóriumba. Többször meglátogattam. Utoljára február végén. Jól érezte itt magát, tervei voltak. A sors azonban kemény kézzel avatkozott be életünkbe, hosszú időre eltávolított egymástól.
    1935. március 15-én szabadultam  a szegedi Csillagbörtönből. Másnap Agárdi Ferenc barátommal a kora délutáni órában ott ültünk a Japán kávéházban, és vártuk Nagy Lajost, akit előzőleg ő értesített. Hamarosan feltűnt alakja. Lassú léptekkel jött felénk a kávéház mélyéből. Asztalunk mellett megállt.
    „Hát megjöttél? Hogy vagy?” – kérdezte.
    „Élünk” – válaszoltam.
    „De már nem soká” – jegyezte meg. Majd megszorította karomat, megfordult, és lassú léptekkel kiment a kávéházból. Agárdival együtt hosszan néztünk utána.
    Rendkívül bántott Nagy Lajos magatartása. Annyira, hogy az esztendőnyi időben, amit még Magyarországon töltöttem, kerültem. És hozzá feltűnően, hogy észre is vegye. Később – amikor már megnyugodtam – rájöttem, hogy nem volt igazam. Súlyosan tévedtem. Az egyre jobban mélyülő idegbajával és növekvő félelemérzetével küszködő Nagy Lajostól nem várhattam – nem is lett volna helyénvaló –, hogy a Japán kávéház közönségének szeme láttára nyakába boruljon egy börtönből jóformán egyenesen odaérkezett fegyencnek.
    Nagy Lajos azzal magyarázta magatartásomat, hogy neheztelek rá a Szovjetunióról írt cikksorozata miatt. Mint barátai közül jó néhányan. E cikkekért, szerintem, elsősorban azokat terheli felelősség, akik utazása előtt és visszaérkezése után is ragaszkodtak hozzá, hogy írja meg benyomásait. Szinte presszionálták. Nem vették észre a Nagy Lajosban rejlő mély aggodalmat, görcsös félelmet írása esetleges rendőri következményeitől. S ez nem is volt alaptalan. Még jól emlékszem, amikor 1932 elején pártunk egyik védőügyvédje elmondta, hogy Schweinitzer, a rendőrség politikai osztályának a vezetője előtte megjegyezte: „Majd a seggére verünk még ennek a Nagy Lajosnak is. ”
    Nagy Lajos különben sem tudott (s akart) hajlékonyan, kiszámított mértéktartással írni. Hogy az egyik oldal is meg legyen elégedve írásával, s a másik oldal se vegye rossz néven. Ehhez még egyszer kellett volna születnie. A jobboldal kárörvendően mosolygott bajusza alatt, amint sorban megjelentek cikkei, a baloldal mélyen megsértődött. Egyszeriben megfeledkeztek az 1931-ben írt, a Szovjetuniónak címzett, szerelmi vallomással felérő Anya című novellájáról.
    Hirtelen kellett 1936 nyarán Magyarországot elhagynom. Nem búcsúztam el senkitől. Tőle sem. Amikor 1946 kora őszén távoli országokból, távoli emberek közül hazakerültem, őszinte szeretettel öleltük át egymást Nagy Lajossal. A múlt rossz érzéseinek még árnyéka is nyomtalanul elhamvadt bennünk.
    Nem sokkal később kommunista szellemű irodalmi folyóirat indítására kaptunk engedélyt. Egyik szerkesztője Nagy Lajos lett. Ereje mintha visszatért volna ebben az időben, bízott az életben, bár tartózkodó is volt.
    „No ugye, nem a »Mihályok«, hanem a »Lajosok« szerkesztenek most már” – mondtam csipkelődve, emlékeztetve őt hajdani beszélgetéseinkre.
    „Várjuk meg a nap lenyugtát” – válaszolta ő óvatosan, de jókedvűen.
    És mégis a régi Nagy Lajosnak lett igaza. A lap szerkesztését elvették tőlünk, pedig az első szám anyaga jórészt már a nyomdában volt.
    Ezekben az években sokat voltunk együtt. Egy ideig egy utcában is laktunk, az egykori Vorosilov úton. De amikor a Házmán utcába költözött, akkor is megőriztük kapcsolatunkat. Időről időre meglátogatott a Szikra Könyvkiadóban. 1950-1951-i, amíg el nem vették a kiadótól a szépirodalmi művek kiadásának a jogát, öt könyve jelent meg nálunk. De Nagy Lajos ezután is rendszeresen el-eljött a Szikrához.
    A felszabadulás után sűrűn jelentek meg könyvei, elismerésben is részesült, és számon tartották. De nem a legelsők között. Érezte ezt, tudta. Vágyott az őszinte szeretetre, igaz értékelésre, ösztönző buzdításra. Mindezt azonban nem kapta meg. Általában mindig novellákat írt. „Kis terjedelmű írások nem rejthetnek magukban kimagasló művészi értéket” – ez volt a vélemény Nagy Lajos műveiről. „Kisművesnek” keresztelték el. Rettentően fájt ez neki. Nem vették észre, hogy az 1945 előtti negyedszázadban írt könyveiben benne van az egész akkori magyar élet képe. Sőt ennél valamivel több is. Nem csoda hát, ha nem lett „népszerű” író. Sem életében, de még halála után sem. Írói nagyságának maradéktalan elismerése óhatatlanul összeütközésbe került volna a más jellegű írók, művek magasra emelésével. Ehelyett visszahárították rá a felelősséget. Száraz, rideg, kemény az írásmódja – mondták. Eszembe jutott, hogy fél századdal előtte Osvát Ernő is a „szépet” hiányolta Nagy Lajos írásaiban.
    Éles szemű, pontosan szigorú, mindent megértő – de nem mindent megbocsátó – ember és író volt Nagy Lajos. És bármennyire is ellentmondásosnak látszik: ugyanakkor puhaszívű, meleg érzésekkel telített, szeretetre vágyódó maradt egész élete végéig. Szüntelenül dolgozó elméje mindent magába fogadott, és mindent részekre bontott, feldolgozott és átalakított. Ezért látta a világot jóformán mindenki mástól eltérően. Hogy tévedhetetlenül-e, az valószínűtlen. Ezt különben ő maga is többször megállapította, hangoztatta. Fizikailag és szellemileg is kívül esne ez a képesség a megvalósítás határain. Ugyanakkor e tulajdonsága hozzájárult, hogy a dolgok felismerésében felülmúlja nagy felkészültséggel és még nagyobb szakmai tudással rendelkező akárhány komoly szerepet játszó kortársát. Ő maga is szelíd gúnnyal illette egyik-másik írásában a „szemüveges és vastag könyveket első betűtől az utolsóig áttanulmányozó” tudósokat, szakembereket. Nem számolt azzal, hogy ő maga milyen hatalmas munkával, szellemi erőfeszítéssel jutott el gondolkodásbeli eredményeihez, amihez mások néhány megfelelő könyv áttanulmányozása révén könnyebben érkeztek el. Ugyanakkor ez a munkatöbblet felfogását, érzékeit, kifejező- és ítélőképességét sokkal kifinomultabbá, precízebbé tette. És ez rajta hagyta nyomát írásain. Akár néhány soros karcolatot, akár regényt írt. Hozzájárult ahhoz a szellemi különálláshoz, amit ma Nagy Lajos-i irodalmi jelenségnek tekinthetünk és értékelünk. Amit azonban mind a mai napig nem dolgozott fel kellőképpen sem az irodalomtörténet, sem az irodalomkritika.
    Azt szokták időnként Nagy Lajosról mondani, hogy lenézte, elítélte a polgári gondolkozást és különösképpen annak hordozóját, a polgárembert. Ez a megállapítás azonban csak kis – és talán nem is a legfontosabb – része volt a valóságnak. Kevesen értették meg és ismerték úgy az emberek vágyait, cselekvéseit, azoknak rugóit, létrejöttük körülményeit, mint ő. Nem telhetett öröme abban, amit maga körül látott és napról napra tapasztalt. S amilyen mértékben gyűlt, gyarapodott ennek tudása benne, úgy vált jellemzőjévé írásainak. Ennek birtokában, tökéletes megértésével, lényegében sajnálta, szánta is az embereket és nem kis mértékben a polgárságot is, mivel közülük soraikban alig akad, aki képes lett volna, akár saját magában is, meglelni egy szebb, boldogabb élethez vezető utat. Ezért valójában sohasem elégedettek, akármennyire is látszatra törekvő és külsőségeket értékelő életet élnek. E felismerés birtokában szokta volt mondogatni: „Nem bízok benne, hogy a szocializmus idejében jó darabig jobbak és elégedettebbek lesznek az emberek. Hiába lesz mindenkinek szép lakása, autója, életének alapgondjaitól mentes léte. A ma embere – és elsősorban a polgárság – olyanná formálódott, hogy az életnek mindezen értékeit csak akkor fogadja örömmel és elégedettséggel, ha ugyanakkor azt látja, hogy szomszédai, a körülötte élők, ezekkel nem rendelkeznek. Csak ő. Ez az igazi boldogsága. ”
    Kétségtelen, a két világháború közötti élet és ebben az ember maga is egyre ridegebbé, részvétlenebbé vált. Nem semmiből támadtak fel később azok a szörnyűséges cselekedetek – és azok számtalan készséges végrehajtói –, amelyek száz- és százezrek megkínzásához, kiirtásához vezettek. Ennek előjeleit nagyon kevesen észlelték. A híres Nagy Lajos-i pesszimizmus olyan mélyen járó volt, hogy ennek a később keletkezett felépítménynek az építőkockáit már jóval korábban kitapogatta. És erre vonatkozóan írásaiban számtalan jelzést találhatunk. Az emberi közömbösséget, önzést, a rossz cselekedetekre irányuló hajlamot sok művében megírta. Az irodalmi értékelés, kritika ezt rossz néven vette tőle – elítélték. Az írót mellőzték.
    Nagy Lajos pedig írásaiban mindig a fennálló valóságból indult ki. Csak talán nyers volt. De lehet: csak annak hatott, amikor nevén nevezte a dolgokat. Ő maga az élet megismerésében mindig a lényegre törekedett, és visszatükröztetésében ugyanígy. Hányszor, de hányszor emlegette: „Nagyon könnyen meg lehet állapítani, hogy valamilyen társadalom milyen természetű, mennyit ér, kik élnek benne az élet felszínén. Csak meg kell vizsgálni: kik laknak a szép, gazdag lakásokban, kik ülnek a színházak páholyaiban, és kik közlekednek nagy, fénylő autókban. Ez mindent elárul. ” Így mondta, jóformán szóról szóra. Legfeljebb néha még hozzáfűzte: „De aki irodalmi műveiben ezt kendőzetlenül feltárja, az nagyon megjárhatja. ”
    A társadalom minden tulajdonságát ismerve, természetes, hogy rendkívül érdekelte maga az ember. Nem általánosságban, hanem jóformán minden egyes személy, akivel a véletlen összehozta, avagy szándékosan találkozott. Megismerni akart mindenkit: szándékaival, céljaival egyetemben, és érteni őket, tetőtől talpig. És ez sikerült is neki. Ezzel függött össze, hogy kávéházi asztala mellé mindenki leülhetett. Könnyen tudott kapcsolatot teremteni. Ő azonban nagyon ritkán ült le más asztala mellé. Később, amikor Budapesten a kávéházak megszűntek, magatartásának ezt a sajátosságát továbbra is megőrizte.
    Már elmúlt születésének centenáriuma is. És még mindig előttünk áll írói nagyságának igazi elismertetése. De talán megértése is.
    1954 októberében találkoztunk utoljára. A Kútvölgyi úti Kórház rendelőintézetének földszintjén. Én Montevideóba készültem, az UNESCO közgyűlésére. Védőoltásokért jöttem. Ő belső fájdalmaktól kínozva, meggörbült háttal, csoszogó léptekkel ment be az orvosi rendelőbe. Kezet szorítottunk, átöleltük egymást. Soha többé nem láttam.
    Könyvei, amíg élek, velem lesznek.
   
1988

---

TÓTH ÁRPÁD
   
Nagy Lajos novellái
   
Történetei nagyobb részt pesti típusok körül bogozódnak, alakjai a nagy körutak sivár fényárjában sürögnek, ahová a szennyes, sötét mellékutcák öntik át őket, mint vaksi, gonosz mellékfolyócskák, a nyomorúság alattomos sodrú patakjai… Szárazon, egyszerűen állítja be őket, olykor furcsa, fanyar humorral, s gyors ütemben pergeti le félretaposott életük egy-egy apró tragédiáját. Éles vonásokkal húzza körül a kontúrokat, melyek feledhetetlenül mélyen vágódnak bele emlékezetünk elevenjébe… Az emberi komiszságokat szinte démoni erővel jeleníti meg, a kocsisával kegyetlenkedő báró, a parasztkínzó csendőr csakúgy döbbenetes plasztikával lép elénk, mint a csúnya leány kínálkozásait lerázó fiatalember… Úgy hat ezeknek a novelláknak rejtett, különös líraisága, mintha kíméletlen bántó villanyfénnyel világítana bele valaki egy-egy alak arcába, élesen látjuk a riadt, tépett vonásokat s az alak mögött ugyanakkor fantasztikus, ferde, nagy, szomorú árnyék vetődik fel a végtelenségbe.
    Az érzéseknek ez a hullámzó fájdalmú játéka, az alakok beállításának, a történetek lüktetésének ez a tragikus elmélyülése az olvasó lelkében, Nagy Lajos novellaköltészetének fő értéke. Így kapunk mély, sajgó lírát, noha aránylag kevés helyen fűz érzelmi kíséretet mondanivalóihoz az író. De abból, ahogyan alakjainak seregét összeválogatja, történeteit szűkszavú, végzetes iramlásra kényszeríti, ellenállhatatlanul előtör a lírai hév: a téma már egy mély líraiság tüzén olvadt át, mielőtt egyáltalán felbukkant a művész fantáziájában. Lávakövek gránitfeleselésével zendülnek meg a kemény témák az író vésője alatt, szürkeségük forró szikrákat hány. A két legmélyebb indulat, mely ősanyagukat kiolvasztotta, a fiatal férfiléleknek legfélelmesebb hőfokú kohóiból csap elő: az egyik a fájón és megalázottan testi szerelemvágy, a másik a korhadt, tűrhetetlen becstelenségű világrend ellen törő lázadozás – börtönfalakat dönget ez a felvérző öklű líra, s az egyik börtön maga a fájdalmas zsongású ifjúi test, a másik börtön a buta, ósdi, renddel körülrácsolt társadalom. Itt érintkezik Nagy Lajos novellaköltése a legújabb generáció forradalmas hitvallásával, a világszemléletes irodalommal: a korhadt régi világ képeit hű pontossággal tükröző szem e képek mögött belső tüzek izzásától fényesül: a lélek olthatatlan vágyától egy jobb, nemesebb, igazabb világrend után.
   
1919

---

JÓZSEF ATTILA
   
Nagy Lajos: Lecke
   
Novellák a szó és a műfaj eredeti értelmében. Külsőre, belsőre újdonságok, eredeti összetételek, leleményes kidolgozások és ami ezzel természetszerűen összefügg, az anyagnak, az általános emberinek és társadalminak önálló minősítései. Önállóságuk azonban nem érinti szocialista mivoltukat, mindössze annyit jelent, hogy Nagy Lajosnak nem csupán az értelme mozog a szocializmus gondolatkörében, amint az művében kitetszik, hanem a fogalmakkal nem irányítható művésziség is úgy szabja meg benne tevékenysége irányát, hogy a szocializmus ennek inkább utólagos tudatosítása. Másfelől meg önállósága nem jelent többet annál, minthogy írótársaitól különül el. Mert szemlélete nem egyéni, hanem egyetemes, vagyis voltaképpen Nagy Lajos módjára kéne szemlélődnünk, ha adnánk valamit a tárgyilagosságra.
    E művészet tárgyiassága, noha semmi köze az új német „Sachlichkeit”-hez, szembeszökő. Anyagának porcikái száraz adalékok, igéi színtelenek, jelzői majdnem mindenütt elemzők, úgyhogy mondatai külön-külön a leghétköznapibbak. Azonban egymás utáni kapcsolódásuk végtelenül izgalmassá teszi az egészet. Motívumai annyira egyszerűek és pusztán, önmagukban állóak, hogy sem nem közhelyek, sem nem szólamok, még csak nem is Nagy Lajos egyéni megfigyelései. De amikor az egyik motívum átadja helyét másikának, a szatíra és a keserűség olyan színjátékát látjuk, hogy nevetni és bánkódni egyaránt elfelejtkezünk, egyetemesnek vélt hagyományos kategóriákat finom fokozással tesz valóban egyetemessé, amikor persze kiviláglik ürességük, és nevetségessé válnak azzal az eszmével együtt, amelynek képviselői. „Napirend” című novellája így kezdődik:
    „1927. október 19., szerda. (Bruno Schwarzkopf, az önműködő akasztófa feltalálója, született 1845-ben. Áldás poraira. ) Róm. kath. : Péter. Prot. : Lucius. Ógörög – október 6 –: Tamás. Izr. – ajaj 23 Szimh. tho. Buddhista: Cso cso. Dugóhúzóimádók: Pilili. A Nap kél 6 óra 23 perckor. Nyugszik 17 óra 7 perckor. Munkás kél 6 óra 5 perckor. Hivatalnok kél 7 óra 36 perckor. Nagyságos úr kél 10 óra 16 perckor. A kapitalizmus élősdije kél du. 5 óra 7 perckor. Mucuska kél du. 5 óra 7 perckor. A Hold kél 6 óra 51 perckor. A Hold nyugszik reggel 5 óra 2 perckor. Költő sunyít a Holdra éjjel 12-kor. Ebből valami esztétikai szépség jön ki. »Ni hold!« – csodálkozik a költő. Ír. Kisasszony olvassa a verset. Cseléd mos. ”
    E sorokban még az olyan szólamszerű kifejezés is, mint „a kapitalizmus élősdije” a motívumok értékváltása révén tárgyi megjelöléssé válik. Szimultanizmusnak nem mondható, mert nem egyidejű, hanem részben ellentétes dolgokat köt egybe, részben pedig a polgári szemlélet által külön csoportokba osztályozott tényeket és mozzanatokat foglalja egységbe.
    A kritikusnak az a dolga, hogy fogalmat adjon a műről. Ám Nagy Lajos könyvéről bajos fogalmat adni így röviden, mert találékonysága kifogyhatatlan. Aki a művészetben nem a szellem anyagformáló teremtő erejét csodálja, hanem érzelmeket keres, Nagy Lajos könyvét az sem teszi le elégedetlenül. Csak képes legyen arra, hogy egyik szemével sírjon, a másikkal nevessen, mert ha a novella elején nevethetnékje támadt is, a végén szívdobogást kap. Persze nem mindenütt. A vezető írásban nyoma sincs az akasztófahumornak – Beöthyvel szólván tragikus fensége nyűgözi le az olvasót. A Jeremiáda is a Bibliára, Jób könyvére emlékeztet, a különbség mégis néhány ezer év mélysége: kozmikus hasonlatok nélkül kelti hatását egy kishivatalnok rengeteg apró bajának seregszámlájával. A Disznóképű, a tőzsér aprólékosan epikus arcképe, a mozzanatok legfinomabb kifejlésével. Utána a Harag, a túldolgoztatott gépkocsis feleségére támadó dühe s az úr előtt való hirtelen megjuhádzása – kompozíciója kissé elsietett, de legalább is lírai. A Razzia szintén korlátolt kategóriák egyetemessé való kiszélesítése. Gonosztevőkre, notórius munkakerülőkre és „züllött életet élő nőkre” szoktak razziázni, nos Nagy Lajos tart egy ilyen razziát – összefogdostatja az Előkelők Klubjának tagját, mint notórius munkakerülőt, az ifjú és szép művésznőt, mint titkos prostituáltat, az újságírót, a csendéletfestőt, mint szélhámosokat, a „márkit”, a szelvényírót – akik tehát beletartoznak abba a hivatalos kategóriába, amely a társadalomra veszedelmes. Legkevesebb eredetiségről a Kastély című novella tanúskodik, jóllehet témája maga új, kidolgozása és fejlesztése azonban szokottabb. A Tanya gyönyörű tájkép, csak éppen, hogy lakói, a két béres család, minden kizsákmányoltságukkal együtt nem rózsabokrok között, hanem a társadalom soraiban állanak. A kötet utolsó darabja, a Január szerkezetében a Napirendhez kapcsolódik, bár emelkedése romantikus és lelkes, magasra törő.
    A kötet úgy külső, mint belső értékeire nézve kiváló. Történeti helyét kijelölni nehéz, ősei nincsenek. Mégis, ha figyelemmel kísérjük a három utolsó nemzedék életformáját, magyar viszonylatban uralkodó társadalmi kérdéseit, úgy tűnik fel, hogy Mikszáth Kálmánhoz és Móricz Zsigmondhoz kapcsolódik, noha nem folytatója egyiknek sem.
   
1930

---

BABITS MIHÁLY
   
1919. május
   
S ha már a karácsonyi örömöknél tartunk…
    Hadd említsek meg még két könyvet itt, ami a magyar olvasó karácsonyfája alá hullott. Az egyik nem is könyv, csak egy könyvben egy novella; szerzője Nagy Lajos, címe: 1919. május. Kényes téma: történeti elbeszélés a legégőbb magyar közelmúltból; mi mindent éltünk át! Lehet-e hálásabb tárgy a regényírónak, mint a forradalmak emberi összevisszasága, mindent föltáró gátszakadásai, s ahogy mondani szokták: „fölszabadult indulatai”? Van-e hálásabb, s egyben veszélyesebb? Külső és belső veszélyekkel fenyegetőbb? Nagy Lajos a művészet teljes fölényével és elfogulatlanságával nyúl a kényes tárgyhoz, egyetlenegy pillanatra sem veszíti el objektivitását; miliőrajza és figurái egyformán meggyőzőek, tökéletes mérséklettel, realitással és elevenséggel, gazdag megfigyelésekből „fölépítve”. A novella kitűnő a maga nemében, s oly képességeket árul el, melyek egy elsőrangú korrajzoló regényíróhoz volnának méltóak.
   
1933

---

BÁLINT GYÖRGY
   
Kiskunhalom
   
Nagy Lajos egyszer egy kritikájában megvallotta, hogy kissé nehezére esik olyan könyvről írni, ami nagyon tetszik neki. Ez vérmérséklet, lelki alkat dolga. Magam is közel állok ehhez. Egy mű szépségét inkább ösztönösen élvezem, úgy, mint a napfényt vagy a tengert. Napfényről és tengerről elég nehéz kritikát írni. Ezzel a könyvvel sok tekintetben így vagyok. Egyébként pedig Nagy Lajosnak nemcsak kritikusi, hanem írói hajlama is ilyen. Legtöbbször arról ír, ami felháborodást, haragot, megvetést vagy gúnyt vált ki belőle. Igazi „ostorozó” író. És, valljuk meg – a római költő után szabadon –, hogy nehéz ma nem ostorozni. Nagy Lajos, aki hosszú idő óta most írta meg első nagy lélegzetű és terjedelmű munkáját, kiment a magyar faluba, és megírta Kiskunhalom egy napját. Dos Passos-i filmszerűséggel, szaggatottan, gyors tempóban villannak fel előttünk a falusi képek. A regény beosztása kronologikus, az egyes bekezdések címe egy-egy időpont: reggel nyolc óra, délután hat óra stb. Ennek a könyvnek semmi köze az utóbbi évek divatos riport- és dokumentum-regényeihez. A riport tulajdonságaiból csak a könnyedség és a hitelesség van meg benne. Egyébként nem tények és alakok másoló ábrázolása, hanem egy falu életének, szociális szerkezetének kiáltóan éles kritikai rajza. Nagy Lajos a könyv egyetlen sorában sem mond véleményt, de mégis félreérthetetlenül tudjuk, hogy mi a véleménye. Szatírája néha olyan erős, hogy szinte már karikatúrára gondolunk. De ezekben a karikatúrákban nincs derűs humor. George Grosz vérfagyasztóan torz, tragikus rajzaira emlékeztetnek. Így még nem írtak a magyar faluról. Nagy Lajos hűvös, tárgyilagos hangon ír le embereket, étkezéseket, mezei munkát, egyszerű beszélgetéseket, apró jeleneteket, sőt, még álmokat is. Más író „falusi idillt” csicsereghetne erről az anyagról. Felvonulnak előttünk irodalmunknak jól ismert figurái: a falusi segédjegyző, a boltos, a pap, a csendőr, a városi úr és hölgy és a parasztok nagy serege. Sokan megírták már őket, ki romantikusan, ki naturalisztikusan. Nagy Lajos szociálisan írja meg őket. Társadalmi helyzetüket, a termelési és fogyasztási rendszerben való elhelyezkedésüket mutatja meg, és feltárja egymáshoz való kapcsolatukat. Kemény, öröm és szépség nélküli élet bontakozik ki ebben a falu-monográfiában. Ridegség, gőg és kapzsiság egyrészről, fásultság, kétségbeesés, kényszerű, eltompult megalázkodás másrészről, lappangó és gyakran ki-kitörő gyűlölködés mindkét részről: ez Kiskunhalom életének lelki tartalma. Nagy Lajos sohasem megy aprólékos részletekbe, egy-egy jellemvonást, egy-egy sokatmondó szót és gesztust ragad ki, könnyedséggel és erővel. Könyve kritikai munka. Megmutatja, mi a rossz, de nem veti fel a változtatás és átépítés lehetőségeit, melyek pedig már magából a rosszból is adódnak. Ez az egyetlen hiánya a könyvnek, mely különben, művészi tekintetben, Nagy Lajos legteljesebb írása.
   
1934




A Nap