PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

Virradat

A hajnal tornyán a rozsdás pléhkakas
csőrét az ébredés köszörűkövén élezi,
és kukorékolásának szikrái
megperzselik az álmok langyos leplét.
A Fiastyúk megrázza védelmet nyújtó
kendermagos tollazatát,
hogy csibéi kibújjanak alóla.
A kiebrudalt fiókák éhesen csipegetik
a Mindenség gazdasszonya által kiszórt
aprócsillag kukoricaszemeket.

A sántikáló reggel baktere
takarékosságból már a Hold lámpásának
lángját lekoppintotta,
mielőtt aludni tér, lejárt a műszakja.
A városszéli kiserdő
kamillaszappan illatú harmatban mosdatja
levél gyermekeit, akik prüszkölve tiltakoznak,
de hiába az ellenkezés.

Öreg professzor a Nap.
Már katedrája mögött ül,
aranykeretes pápaszemét törölgeti.
Köszvénye miatt ma is korán ébredt.
A használattól fényesre kopott pálcájával
türelmetlenül dobol íróasztalán.
Az osztály névsorát böngészi,
kit szólítson elsőként?
Jaj annak, aki nem készült!


Egyedül az utcán

Megértem azt, aki az utcán kóborol,
s a fényes kirakatok előtt, ha megáll,
legszívesebben betörné az üveget,
s a kihívó pózban tetszelgő próbababa arcát
véresre verné, ha nem műanyagból lenne.
De fegyelmezett törvénytisztelő polgár.
Hónapok óta nincs munkája,
pedig ereje teljében van.
Az asszony, a gyerek kérdő tekintete
úgy égeti, mint a szarvasmarhát
 a sistergő, számbavevő billogozás.

Szaktársaival, hogy várták a változást,
a levegőben, mint a zárlatos villanyvezetékben,
szikrázott az elektromosság.
Azt kívánták, történjen bármi,
csak legyen vége a bizonytalanságnak.
S mire nem számítottak,
egyik napról a másikra megszűnt a vállalat,
utcára kerültek.
Mint húsevő hangyák a tetemet,
a gyárat „lepusztították”,
mise, pap, hívő híján üres
a templom, az üzemcsarnok,
a harangozó perselye.
Orgonaszó, zsoltár éneklés helyett
az egerek éhesen cincognak.


Kalapács alatt

Helyem keresve a világban
dolgoztam a gyárban.
S megcsodáltam a présműhelyben,
– ahol nagybátyám volt a művezető –
a kovácsok mint döngölik, tömörítik, lapítják
a súlyos légkalapáccsal
a kemencéből kivett, felhevített
fémtuskókat.
Elgondoltam, a kor minket is
így alakít.
Kiből, végső formájában
tengely készül,
tengerjáró hajók turbináját hajtja,
másokból a gyenge ötvözet miatt
könnyen kopó alkatrész lesz.
Én azt reméltem, hogy minden
döndüléstől megpendül,
összerendeződik,
keményebbé, acélosabbá válik
bennem az anyag.
S mint Michelangelo Dávidja
győztesen szembeszállhatok
az erőszakkal, Góliáttal,
az élet kegyetlen kihívásaival.

NAGY ZOPÁN

Azaki Nemazaki haikui

oly csúnyácska volt,
hogyha arcát szétzúznák
egy jó asztalon:

az emberek az
asztalért aggódnának

*

folyó visszhangzása nő
(rozsdás híd alatt)
hordalék-szörnyetegek

*

egy nyúl hurokba akadt
(túlvilág nyüszít)
a tér metsző és jeges

*

most: gondolat-tétován
(öt gyöngytyúk a fán)
dél van: ebédel a köd

*

kutyám vadat szima tol
(vén fa-lények ott)
odvak lesik a folyót

*

macskát a hóban
(volt kutyám fej-fájánál)
szelídítettem)

*
orv-vadász a bozótban
(sajátos hibák)
kutyám fácántól riad

      (A Karácsonyi anzixokból)


Születtem: Van Gogh
Lelkével egy napon. – Száz
Év különbséggel.

*

Konyhában szültek.
Kést szorongatva szültem.
Kertben ébredek:
Deres párnák, sár.
A nappal fojtogató
Nyerstészta-massza.

*

Hajóm egy teknő –
Forró olaj-tengeren.
Álmom sem álom:

*
Dohos kamrában –
Mázsás bogár az ágyban.
Teám gyógyszeres.

*

Volt uram züllött
Látomásait fiam
Vonszolja tovább.

DRÉGELY ISTVÁN

Ajaj!

Tavasznak bimbót bontó virágai:
ti hiú asszonyok s ifjonti lányok
az első csalogató napsugárnak engedve
szépséges melletek a világnak kitárjátok,
s tenyérnyire szabatjátok libbenő szoknyátok –
míg én vágyteli zsákkal a hátamon
zihálva loholok utánatok, és mind többször
csak simuló árnyként borulhatok rátok,
mert rajtam is fogott a születési átok:
„Lám, te is megöregedtél, enbarátom. ”




Flóra

NEMES LÁSZLÓ
   
Seregélyes
   
Autón mentünk egy kora őszi reggelen Agárdról Székesfehérvár felé. Az egyik elágazásnál szemembe ötlött egy útjelző tábla: Seregélyes. – El kell oda mennem! – mondtam. – Bejártam a fél világot, de Seregélyesre soha nem jutottam el. Pedig meg kell látnom, legalább egyszer feltétlenül el kell jutnom oda!
    – Egy híján hetven esztendeje, hogy először gondoltam erre – folytattam az elágazáson addigra már messzire túlfutott kocsiban. Mondtam ugyanezt, hogy látni akarom Seregélyest, már akkor, 1938-ban is, Géza barátomnak, akkor talán még csak puszta kíváncsiságból, és mondtam akkoriban bizonyára Magdának is, azóta pedig hányszor, de hányszor jutott eszembe, hányszor ismételtem el, mások szemében értelmetlennek tűnő vággyal, kíváncsisággal, mintha éppen ott, Seregélyesen, éppen attól a számomra ismeretlen helységtől kaphatnék valami nagyon fontos feleletet… Mire? És miért? Hiszen azóta hányszor, de hányszor változott meg körülöttem a világ, hol vannak már azok az emberek, szeretteim, barátaim, mindazok, akiknek annak idején és azóta is olykor-olykor erről a vágyamról beszéltem – bizonyára dadogva, szerintük érthetetlenül – arról, hogy miért olyan fontos ez nekem, miért akarok egyszer elmenni Seregélyesre, hogy megláthassam… Mit? És miért? Kaphatok-e feleletet éppen Seregélyestől, egy soha nem látott falusi vagy talán már városias utca képétől, ütött-kopott vagy hét évtized alatt gondosan rendbe hozott, netán újonnan épült házainak sorától, a kertek, a föld, az ottani levegő illatától, akkor bizonyára még nem is élt, ismeretlen emberek néhány mondatából, egy-két udvarias útbaigazító szavától… mire? Miféle titokra? Arra, hogy az okok és okozatok sorozatának miféle véletlen, kiszámíthatatlan összefüggései következtében dőlt el talán éppen azon a nyáron, és éppen Seregélyesen a sorsom további alakulása?
    Géza volt az egyik legkedvesebb barátom. Termetre, hajunk, bőrünk színére, mozdulatainkra olyannyira hasonlítottunk, hogy sokan azt hitték, ikertestvérek vagyunk. Tőle hallottam akkor, talán életemben először, arról a dunántúli községről. – Gyönyörű, feledhetetlen heteket töltöttem Seregélyesen – mondta Géza.
    1938 szeptembere első vagy második hetének valamelyik napja volt. Érettségi után, az utolsó gondtalan vakációnk vége. Gondtalan? Hiszen annak az évnek a tavaszán ért el a maga gyilkos eszméit már nyíltan hirdető és megvalósító Hitler, Ausztria bekebelezésével, közvetlenül a mi határunkra, és nem sokkal később mondták ki először hivatalosan, a magyar parlament gyönyörű épületében megszavazott törvénnyel, hogy mi már, sem Géza, sem én, sem a szüleink, sem a rokonaink, sem a barátaink egy része, nem vagyunk többé ennek az országnak, hazánknak egyenjogú polgárai. Én magam, amióta emlékezem, orvos akartam lenni; apám is az volt, és az orvosi pályát, akárcsak ő, én sem pusztán kenyérkereső foglalkozásnak, hanem hivatásnak tekintettem. Úgy véltem, és úgy gondolom ma is, hogy az egyik legszentebb fogadalom, ha úgy tetszik, imádság a hippokratészi eskü. És akkor, annak a kora őszi, verőfényes szeptembernek valamelyik napján tudtam meg azt is, hogy nem lehetek orvos, hiába volt minden igyekezetem, a tanulás, a kitűnő érettségi bizonyítványom, az egyetemre mégsem vettek fel.
    No, de nem erről akartam most írni, hanem arról, hogy Géza barátom, azon a kora szeptemberi napon, ragyogó arccal folytatta nyári beszámolóját. – Seregélyesen nyaralt, ugyancsak rokonainál, mint én magam is – mondta Géza –, egy szép és nagyon kedves, hetedik gimnazista pesti lány. Magdának hívják… de hiszen te is megismered majd, megbeszéltük, vasárnap délután találkozunk…
    Magda valóban olyan volt, amilyennek Géza mondta: kedves, csinos, barna hajú, kerek arcú, mosolygós szemű lány. És megismertük, nem sokkal később, az egyik osztálytársnőjét, Edinát is. Igazán talán nem is volt olyan nagyon szép lány Edina, de karcsú termete, arcának kissé éles, mégis olyan nagyon nőies vonásai, okosan, kihívóan csillogó, fekete szeme roppant vonzóvá tette. Én rögtön beleszerettem. Úgy ahogy addig még soha, senkibe. És úgy láttam, úgy éreztem, ő is viszonozza az érzelmeimet.
    Közben pedig az újabb megszorító, megalázó rendeletek, törvények, és tudtuk, hallottuk, olvastuk, a zsigereinkben éreztük, amint recseg-ropog körülöttünk – nem csak a mi megalázott köreink táján – az addigi világrend. Hitler már Csehszlovákiába is betette a lábát… hol lesz, ki lesz a következő áldozat? Valami különös, világvége hangulat lett úrrá rajtunk, éljünk, szórakozzunk, amíg lehet, hiszen Lengyelország is elesett, ez már bejelentett, nyílt háború, talán egy pusztító, második világháború kezdete… Carpe diem! – ragadd meg, élvezd a napot – fitogtattuk immár semmire sem jó latin tudásunkat, fitogtattam én is, az egyik óbudai textilgyár festödéjének ipari tanulója (tanonca, ahogyan akkoriban nevezték), amikor műszak után, az otthoni fürdőszobánkban lemostam magamról az izzadtságot és a selyemfestödében forrón rám fröccsent festéket – és siettem legjobb barátaimmal, az akkor már ugyancsak valamilyen tanonccá lett Gézával, Jancsival és Pistával, és olykor-olykor, ha lehetett, Edinával, Magdával és még egy-két barátnőjükkel moziba, színházba, néha pedig valamelyik kávéház ötórai teának nevezett zenés-táncos délutánjára. Mármint oda, ahová bemehettünk. Abban az időben azért még nem írták ki nyíltan, ahogy később egyes helyeken megtették, hogy zsidóknak és kutyáknak tilos a bemenet, de kialakult, íratlan szabályok szerint is tudtuk, hová tehetjük be a lábunkat, melyek azok a helyek, ahonnan kinéznének, ahol a pincérek talán ki se szolgálnának minket. Edinával persze gyakrabban is találkoztam, szép időben a Városliget távolabbi sétányain, esőben-hóban az egyik körúti cukrászda valamelyik eldugottabb zugában szenvedélyesen, vadul csókolóztunk, öleltük, simogattuk egymást – annál messzebbre természetesen nem mehettünk el –, akkoriban a házasság előtti szüzesség tiszteletben tartása, különösképpen a polgári, magukat úrinak mondó családokban még szent és sérthetetlen volt.
    Egy kora téli, szép napon Edina zokogva borult a nyakamba. – Öngyilkos leszek – mondta. – Az apám, ha kiderül, úgyis megölne… – Rövidre fogva: Edina megtudta, bebizonyosodott, hogy állapotos, természetesen nem tőlem, hanem egy akkoriban igen népszerű és igen jóképű bárzongoristától. – De neki nem mondhatom meg – zokogta a fülembe Edina, a szigorú, jómódú gyáros papa akkor már nyolcadik gimnazista lánya. – Csak te segíthetsz rajtam – folytatta –, én csak téged… nincs nekem senki más… őt, azt a… – nem mondta ki újra a nevét – látni se akarom többé… én csak téged… – Én pedig, a tizenkilenc éves, Stefan Zweig Ámok-jához hasonló romantikus történeteket olvasó ifjú, megrendültem; apámtól, az orvostól, természetesen nem kérhettem segítséget, még tanácsot sem, a gyárban, ahol dolgoztam, egy nálam néhány évvel idősebb, közismerten vagány fiú – már vizsgázott segéd – volt az, aki végül egy nőorvoshoz vitt el minket. Az orvos (valahol Óbudán, a gyártól nem is nagyon messze volt a rendelője) mosolygó, ám sandán gyanúsító és gyanakvó pillantásokat vetett rám, a pénzt pedig gyorsan a köpenye zsebébe gyűrte. Azt, hogy Edina a gyorsan elvégzett műtét után a rosszullétét, a gyengeségét otthon, a szülei előtt miként leplezte vagy magyarázta ki, nem tudom, de utána, egy este, felhívott telefonon, sírt, zokogott, hogy csak engem… hogy azt a gazembert – így mondta: gazembert! – látni sem akarja többé, én pedig, gyenge, romantikus lelkű ifjonc, hittem, neki, fellengzősen megfogadtam: azzal, amit megtudtam róla, nem fogok visszaélni. Majd egy szép napon, egy budai cukrászdába belépve megláttam az egyik hátsó sarok homályában összebújva, ölelkezve azzal a „gazemberrel”, azzal a jóképű, már némi hírnévre is szert tett zongoristával. Szó nélkül fordultam ki az ajtón.
    Nem sokkal később adódott egy váratlan alkalom. 1940 márciusában, az Európában már fél esztendeje kirobbant háború ellenére elutazhattam tanulni, a világnak egy távolibb zugába. Örömmel? Legjobb barátaimmal, Gézával, a hegedűművésznek készülő Jancsival és Pistával, emlékül közös fényképeket készítettünk. Iszonyú volt a búcsúzás szülővárosomtól, az otthonomtól, bőröndömben a ruháimmal és Petőfi, Arany és Ady verseivel… És iszonyú volt a búcsúzás a Keleti pályaudvaron, az a könny az anyám szemében, és apáméban, akit soha többé nem láttam viszont, és a nagyszülők meg rokonok, barátok szemében, akik örökre eltűntek előlem, Ukrajna hómezején, mások talán egy ép ésszel soha el nem képzelt tábor egyik kéményének füstjében, talán a Duna jeges vizében…
    Alig több mint egy esztendő múltán új barátaimmal, három magyar diákkal, úgy döntöttünk – kissé fellengzősen mondva: a lelkiismeretünk szavára hallgatva –: a tisztességünk, a becsületünk megkívánja, hogy lehetőségünk szerint kivegyük részünket mi is a Hitler ellen, a fasizmus ellen immár második éve folyó, addig még nem sok sikert elért harcból. Saját elhatározásunkból, önként jelentkeztünk katonának az angol hadseregbe. Öt évig viseltem nyári hőségben, Szíriában, Afrikában, sivatagban a brit katonák khakiszínű ingét és rövid nadrágját, télen meg az olasz hadszíntéren, esőben, sárban, napsütésben a gyapjú battle dress-t, szorongattam kezemben az ócska Lee Enfield típusú puskát, később meg, talán az amerikaiaktól kapott, korszerűbb fegyveremet, cipeltem az ott nem borjú-nak nevezett katonai hátizsákomban a rongyosra olvasott magyar verseket, zúgolódtam, káromkodtam néha, mint minden katona a világon, de mégis elégedett voltam – talán még boldog is –, mert azt tettem, amit helyesnek tartottam.
    Ma is megvan még, idehaza, dolgozószobám íróasztalának fiókjában az az immár hatvannyolc évvel ezelőtti búcsúzásunkkor készült fénykép – már csak én élek a négy barát közül. Jancsi és Géza munkaszolgálatosként, az elsők között tűnt el Ukrajnában nyomtalanul – bombától, géppuskagolyótól találva, hóba fagyva, fogságban elpusztulva, vagy talán csak egy tréfás kedvű keretlegénytől halálra kínozva – soha, senki meg nem tudta. Pista rokkantan, két műlábban élte és dolgozta végig, hősiesen, az életét. És én mindezt megúsztam.
    Sokszor jutott eszembe: ha Edina nem csalt volna meg, akkor életem első nagy szerelmének boldog kábulatában, meglehet, nem is éltem volna az elutazás – előkelőbben: az emigrálás – váratlanul felkínált lehetőségével. Vagy ha Magda révén meg se ismertem volna soha Edinát… Ha Géza barátom meg nem ismerte volna Magdát azon a nyáron, Seregélyesen… Ha Géza vagy Magda nem nyaralt volna a rokonainál, Seregélyesen… Ott kezdődött tehát minden; Seregélyesnek köszönhetem talán az életben maradásomat?
    Elmentem aztán végre, 2007 késő őszén, Seregélyesre. Nagyobb volt, rendezettebb, városiasabb, mint ahogy gondoltam. Presszók, vendéglők, szupermarket, még szolárium, még kínai bolt is. Új és régi, gondozott és kevésbé gondozott házak és kertek, a régi kastély az árnyas, szép parkban, szálloda. Itt bizonyára nem lakott sem Géza, sem Magda. De hát hol éltek a rokonaik? Ki tudhatja, ki emlékezhet? Hiszen a nevüket se tudom. Itt temették el őket, vagy az ő füstjük is elszállt valahol? A községet – vagy várost? – átszelő forgalmas úton autók, kamionok zúgnak: azon a Székesfehérvárt az annak idején még nem is létezett Dunaújvárossal összekötő főútvonalon. És ha találnék is egy öreg, nagyon öreg embert, aki emlékezne véletlenül, hogy azon a nyáron itt két pesti gyerek… két fiatal… egy fiú meg egy lány… a rokonainál… ez megmagyarázná? Vagy jóvátehetetlen bármi is?
    Megittam az egyik presszóban egy kávét, és visszaültem a Suzukimba. Soha, semmit nem lehet igazán megtudni. Talán az életemet is Edinának köszönhetem. Őt pedig Seregélyesnek.

SZARKA ISTVÁN

Világfa

Fájdalmas rügyben, illatos
korhadásban csak állsz,
hálásan fölragyogsz a záporoktól,
kedvtelve szürcsölöd a föld
szivárgó kristályait, s a nap
zuhatag olvadékaiban
sóvárogsz csak az istenek felé.

Csurgód határán bévül otthonos
            az ország,
ringatóznak a tollasok,
a páncélosok, lombréseidben,
hónaljaidban kótyagos hold –
hát még a táncaid a mindenféle szélben,
a mocorgós, az örvényes, meg a
reccsenős utolsó

s példabeszédeid, hogy
mint élsz azután tovább
markolatokban, munkapadokban,
embervilág félkész tetőiben,
itt ebben a papírban
s hogy az én életem: a te lélegzeted
s hogy nyár jő nyár után.


Halhatatlan

Kik szétbárdolták – fejben – a létezőket
lélekké-testté, erővé-holtanyaggá,
nyugosznak szintén a törvények alatt,
                     vagy
befogadó föld mikrovilágain át
visszafelé már a nyugovásból,
szárba-virágba szökve ismét
boldogan-öntudatlan hunyorogva a napra.
S tüsszentenek.


Amit érdemes

Megvallom neked ismét
ezt a kis hitvilágot
itt a Mivégremindez
vérmedvéi közt – hallga,
hallga csak, nézlek, nézz reám, míg
fölszállsz vélem az egészségesebb
magasföldek felé, hol szabadabb
                 ég hajol
erre a tűzmadár-fészekbirodalomra –
mi ezt uraljuk, ezt mi, körül a
            semmi van,
forró mocsár szelében lebeg a só,
örökjég borjaz örökéjben – de itt,
e jó kis végtelenben
testesüléstől lelkesülve éljük,
amit érdemes élni.


Hét hársak alatt

Fertály óra a nyárban.
Las Vegasba? Ugyan már!
Tititit-tá… magától
idetalál a lábam,
hét hárs virágteherben
hajol rám, tonna mézük
lélegzetét lehellem,
mígnem belőlem árad,
világbíró vagyok már:
a tér, a megható kis
szigetkertben a pad, hol
csobogókövem vagyon…
Kezdjük, például, innen.
Ügyes légy, Forradalom.
 

GYÖRE IMRE

Kaleidoszkóp

(Szarka István verseit olvasván)

Kaleidoszkóp, óriási, föntjét-lentjét alig látni, csak azt,
ami közte van, belefér a Végtelenség, villog-suttog hangosan,
itt tömörül, ott meg tágul, magát szabva meg határul,
milliárd naptól zsibongó napfény-bolyhok szála szálldos, messze-közel
önmagához, Naphúr-hangok csak zenélnek, visszahajolva a Napba,
aki hallja, azt is látja, hogy tér-idő föltüremlik, vissza-vissza
önmagába (máskor, mégis egy időben) elfogyóban, fölnövőben,
meg nem áll egy pillanatra,
ám az emberi faj mintha rossz múlásra lenne rontva, mégis,
van, ki hegyoromra kúszik, hordva önmagában, azért csak, hogy
messzebb nézzen, lássa arcát más szemében, ebből kell maga-ma-
gának önmagát is kitalálni, halál ellen harcba szállni, épp az
elfogyó Időben, igent s nemet összerázni óriási kaleidoszkóp
csilló-villó belsejében –
és ha eljő Az, ha mégis, része lenni Ős-egésznek, megújítva
önmagunkkal –
úgy lesz, mint a Nap, ha fénylik karneváli csillag-éjben –
látja-érzi ám a költő – arcunk együtt ég a Nappal –
jő a Hold éjfoltos arccal, önmagát is elvakítva, elénk száll
és elföd mindent – ég sötét lesz vagy lehetne –
higgyük, csak egy pillanatra…

---

TARNAI LÁSZLÓ

A mestert várja

A mindenkit
szélnek eresztett gyárkapu
környékén őgyeleg
a kiebrudalt melós
mintha a túlvilági tenger
hullámain sétálna
s közben a semmit nézi
és néz rá a semmi
Benyit a sarki csehóba
a kocsmárostól kér egy felest
állva szótlanul felhajtja
mert egyik asztal sem
könyököl

A kiebrudalt melós
menekül a lebujból
ahol annak idején
miután leállította az esztergát
a lakatossal szerelővel koccintgatott
A szép idő
mintha feledésbe menne
amit kísér káromkodás

A kiebrudalt melós
gödrös utakon imbolyog
mint az őszi falevél
Bokája törik nyög alatta
a kórház folyosójára
gurított vaságy
Ebédre
száraz smarni a tányéron
s a tálca
hatszázat kér
aztán az utcára pöndörítik
akár a földönfutót
A kiebrudalt melós
járógipsze hazasántikál
Az eresz alatt tócsa tollászkodik
botlástól fél a küszöb
a tetőt szél szaggatta
mert a konyhának
mintha esőszaga lenne

A kiebrudalt melós
asztalhoz ül
kanalazza a káposztalevest
aztán nekilát
a paprikás krumplinak
Alvás előtt
biceg az udvaron
nagyot sóhajt
mert a ház mögötti ól üres
akár a tyúkketrec
Tovább biceg
mintha a túlvilági tenger
hullámain sétálna
s közben a semmit nézi
és néz rá a semmi

A kiebrudalt melós
mikor vérzik az ég alja
a szobában a sezlonra dől
Hajnalban húzza a bakancsot
mert álmában látta
hogy a mindenkit
szélnek eresztett gyárnak
kinyílt a kapuja
s gyógyult lábával
a műhelybe igyekszik
ahol a hűséges esztergapad
a majszter helyett
a magyar mestert várja

---

FEKETE JÁNOS
   
Fuldokló felszabadulás
   
A nyomorúságos leltár: tífusz, mellhártyagyulladás, gennyes lábak, elvakart sebek, és mindössze harmincnyolc kiló, bruttó. Ebéd után, szarás előtt, sőt: pizsamazsebben az uzsonnára félretett karéj kenyérrel. Ebben a súlycsoportban ugyanis minden gramm számít. A száznyolcvan centimhez ez bizony nem sok. Nyuszi biztos kavicsot nyomna a zsebembe, hogy a huzat ki ne vigyen. Mert az van itt is, ebben a foghíjas, üvegcserepekből öszszeragasztott, faramucin föltámadt világban. Sebaj! De legalább azt is megtanultam, milyen az, ha valakinek a csontja belülről böködi a bőrét. A forgóknál a legrohadtabb, egyszerűen elsorvadt az ülőgumóm. Még jó, hogy az innenső szomszédomról – a szerencsétlen valami erdélyi zsidógyerek volt, szólni se nagyon bírt már az állandó hasmenéstől –, tőle maradt rám ez a felfújható, piros gumitömlő. Nem furcsa? Olyan örökségnek örülök, amin sírnom kellene. Hiszen a szegény srác ugyanolyan Häftling volt, mint magam, csak ő belehalt a szabadságba.
    Bezzeg most még a lélegzetvétel is fájdalommal jár. Zihálva aprózom inkább, mert egy-egy sóhaj, vagy önkéntelen ásítás mintha kést szúrna a bordám közé. Az a rohadt izzadmány idétlenkedik. Néha egy litert is leszívnak egy marha nagy tűvel. Da zdrasztvujet Krasznaja Armija!
    Felszabadítottak, de hogy életben maradok-e, az még nyitott kérdés.
    Ormótlan, régimódi ablakai vannak ennek a laktanyaszerű, vaskos falú, terezienstadti irdatlan katonai kórháznak. Odalent – nicsak! – milyen izgatott a nyüzsi. A kétemeletes mélységben feszülő villamossínekre épp most tolnak be egy végeláthatatlan vagonsort. Már rohamozzák is a magamfajták. Ki szerény tarisznyával, ki rogyasztó málhás batyuval, amiből hol egy hangszer, hol egy festmény, hol meg egy nyeles palacsintasütő kandikál ki. A hazakészülő Häftlingek, tőlük telhetően megvámolják a Birodalmat. Itt is, ott is felvillan közöttük valami fura fehérség, egyes sompolygó, kopott zakóhátakon. A cikázó horogkeresztes mészcsíkok engem csak földerítenek. Ámulva nézem a világ helyrebillenését, hogy Übermenscheim most milyen serényen söprögetnek, s kapcsolják a vagonokat össze meg szét, és zokszó nélkül cipelik-rakodják az úti-padokat. Persze, odalent lenne az én helyem is: a zabrált örömökhöz a halottainkkal, elárultatásommal és kálváriámmal, pislákoló egészségemmel váltottam meg a jogom. Ha lenne jártányi erőm! Hopp! Hogy ez előbb nem jutott eszembe! Üzennem kell velük!
    A ceruzacsonk csak úgy röpül a papíron. Levelem gondosan élibe hajtogatom. Nagy, nyomtatott betűkkel rávésem: „Magyarország”, meg hogy „Budapest”. A Ráday utcánál megdermedek, lehervadok. Vajon ki él? És ki nem? Azt se tudom, Apát hová transzportálták, amikor eltűnt a szemem elől. Kibírta-e? Nyusziban valamivel több a bizodalmam a Lagerbrief miatt. Azért is találok megoldást! „Ezerkilencszáznegyvennégyig itt lakott a címzett – kerítem zárójelbe –, kérem a postást, ha lehet, keresse meg. ”
    Újra az ablakban. – Fiúk! Tovariscsi! hahó!
    Hurrá! Fölfigyeltek.
    Hintázva lendül, falevélként perdül, és már siklik is lefelé halálfontos üzenetem, a hajótörött palackpostája, mígnem –iszonyú – az az átkozott szél csak visszasodorja a falhoz, valahová, alám. Félve-reménykedve kihajolok nagy-óvatosan. A fenébe is, nem fönnakadt az első emeleti párkányon! A korlátba csimpaszkodva evickélek hát lefelé. Egy félórát biztos igénybe vesz nyamvadt expedícióm. Végre sikerült lepöccintenem. Vajon fölszedi-e valaki? Netán széttépik? Vagy elhajítják? De az sem semmi, ahogy én mászok vissza a második emeletre…
    Egy nyitott kiskuffer kutyamód lenyomja a lábam. Félig hunyt szemmel is felismerem a gazdáját – van Isten az égben! –, de ameddig lehet, késleltetem az ébredést. – Csuda jó, hogy élsz! – ugrok Apa nyakába, már ahogy fektemből sikerül.
    A nagydarab, öltönyében lötyögő férfi köhécsel, hüppög, zsebkendőjébe trombitál, aztán kínjában-örömében a térdemet nyomó cucchoz fordul tanácsért. Kihalászik, és orrom alá dug egy fenséges kalácsrudat. Egy igazi, békebeli mákos bejglit.
    – Ugye, Nyuszi sütötte? A hazai íz! – habzsolom hunyt szemmel, csámcsogva.
    Apa alig észrevehetően int nemet. – Lehet, hogy mire hazaérünk, addigra otthon lesz. Adná a Jóisten!
    – Zoltán?
    – Hamarosan négyesben ünnepelünk majd. Mert hogy te egy-kettőre talpra állsz, az szent. Már a cseh kezelőorvosodat is kifaggattam.
    – Mellhártyagyulladás. Pleuritis – bizonygatom szakszerűen. – A minap négyen tanakodtak az ágyam fölött.
    – Csuti, inkább egyél! – vág a szavamba Apa, és töm a számba egy fenséges sonka-katonát. – Fütyülünk a kacifántos latin diagnózisokra. Rendes ember egy kukkot se ért azokból – dörmögi meggyőződéssel. – Amilyen étvágyad van, egy-kettőre felhizlalunk otthon. No, Giza néni házi málnaszörpéből tölthetek még egy pohárkával? Vérré válik, meglásd. A transzportunkat, tudod, Sziléziába irányították másnap. Öt napig se koszt, se víz. Háromszázunkból, ha a fele ért oda.
    A kép, amit fölvillant, kísértetiesen emlékeztet a mi hullaszállító nyitott vagonunkra.
    – Sachsenhausenben május elsején szabadított fel minket a Vörös Hadsereg. Kifosztottuk a várost. Ki hogy bírta. Volt, aki autót rekvirált. Én örültem, hogy élek, megelégedtem egy fogattal. Hát voltak úti kalandjaim, de azokról majd máskor. Huszonötödikén már Ambrus bácsi ajtaján zörgettem. Azt mondta: síromból kikelt kísértet vagyok.
    – És a lakásunk? – nyámmogom.
    – Gondolhatod, nyilasok ott is. A Szerdahelyi sógora, meg a pereputtya. Nem várták meg, hogy a népbírósághoz forduljak – derül a képe, ahogy az otthonunk visszafoglalását felidézi.
    – Hogy találtál meg? A kórházirodában igazítottak el? Hát a cseh kisdoktor mit mondott?
    – Nekem ugyan zöldbab! Hazaviszlek, és kész, kisfiam. Még hogy nicht tragen, hogy nem vagy szállítható. Szerinte, de nem Vígh-mértékkel mérve. Csak „saját felelősségre”, valami ilyesmit gagyogott, ha jól értettem.
    Apa azért komolyra veszi ám a felelősségét. Matracom, takaróm elkunyerálja. A vagonba puha fekhelyet vet. Szerez az útra lázmérőt, gyógyszert, s tartalék ennivalóval degeszre tömi a kisbőröndöt. Még az ágytálam is elzabrálja. Úgy cipeli lefelé az összes fontos cuccunkat, szuszogva, fél kézzel, mert neki kell engem is támogatnia. Én csak a felfújt piros gumikarikát viszem a vállamon, de az meg mintha vassal lenne kitömve, nem is levegővel…
    Zötyög, zakatol velünk a vonat újra, a sínek kattogása fájdalmasan ismerős, de végre hazafelé tartunk. A Kárpátok nemrég hűtlenné vált hegyei és fenyvesei most lesunyt koronával, megtért bűnösökként kullognak elém. A csélcsap-szeles Duna viszont mit se bán, úgy fecseg-csobog, mint aki semmi rosszra nem emlékszik már.
    Lehet, hogy róla kéne nekem is példát vennem?
    Időnként ugyanúgy ácsorgunk, mint a korábbi, kifelé hajtó gonosz ellenvonattal. Hát a rabvagonoktól sohasem szabadulhatok már? Csak ezúttal másokat szállítanak rajtuk, de a fegyveres őrizet ugyanolyan, mint akkor. A rácsok, dróthálók mögül szőrös, csontos arcok s riadtan égő tekintetek villognak rám. Azt mondják, a csendőreinket viszik a ruszkik Keletre. Hadifogságba. Eszembe sincs sajnálni őket, sőt! Erőm összeszedve tántorgok a vagon ajtajában. Gesztikulációmat lebírhatatlan indulat fűti. Lágernyelven, saját nyomorúságommal uszítom az őreiket: – Szoldáti! Ja bil u nyemecki lágeru! Vigyitye? – verem köhögve a mellem. Azt szeretném, ha bosszút állnátok értem s a többiekért! De úgy tűnik, csak elborzadnak tőlem.
    Egy biztos: nincs a világnak olyan aranyba foglalt szanatóriuma, ahol engem ennyi szívvel gondozott volna valaki is, mint itt, ezen a füstös, döcögő visszaúton, amelyen újra meg-megálltunk szenvedésünk szinte minden stációján.

---

SIMOR ANDRÁS

Emlék

Gyűlik a lim-lom, már halomnyi.
Maholnap én is eltörök.
A csorba bögrét nem dobom ki,
abból ivott a kiskölyök.

Átváltozás

Az öregasszony
csillárként
a fiú
lakásába költözött

„Veled
akarok
társalogni” –
mondja

„Odafent
unatkozom
Jahve öreg
az angyalok
hülyék”

A majdnem százéves
fényszavakkal
beszél

„Itt
jól érzem magam
világos
válaszokat kapok”

---

BERETI GÁBOR

Kimosolygok

Ma 14 és 15 óra között kimosolygok az időből.
Először perceken át a Holdra fogok mosolyogni,
míg észre nem vesz és meg nem mozdul, hogy a
láthatatlan oldalával felém fordulva visszamosolyogjon.
De nyugtalan maradok továbbra is.
Kimosolygok hát a Marsra, a Merkúrra, majd
a Jupiterre és a Neptunuszra is. Előbb vagy
utóbb, rövid, néhány pillanatig tartó időre
mindannyian visszamosolyognak.
De ez nem elég, mert körülöttem továbbra is
minden nyugtalanító.
Hát kimo solygok a Naprendszerből, ki a Tejút-
-rendszerből, a többi csillagködök felé. Úgy
érzem, ha csak rövid időre is, de a
csillaghalmazok megértenek engem, s tudják,
hogy mi, s miért fáj nekem: hogy köröttem
itt, ebben a világban nem szabad mosolyogni.
Mert ha mégis, tüstént lelökdösnek
bolygónkról. Mert nálunk minden percet
a nagy, a leghatalmasabb globális erőcentrum
táplálására kell fordítani. Ha mosolyogsz,
lemaradsz. Ha lemaradsz, versenyképtelen leszel.
Ha versenyképtelen leszel, kizsákmányolnak.
Ha kizsákmányolnak, elszegényedsz, s ha
elszegényedsz, véged. De én szeretek mosolyogni.
Olyannyira, hogy már életem értelmévé vált a
mosolygás. Ezért elhatároztam, holnap
15 és 16 óra között
fogok kimosolyogni az időből.

---

NYILAS ATTILA

A sellő

Az Álmoskönyvből

I.
(Amikor ezt álmodtam, még férjnél voltam,
több hónapja veszekedtünk, és énbennem
megszületett a végső tehetetlenség érzése. )
Fiatal erdőn sétálunk kettesben, levél alig,
de a tavasz első virága, az a halvány-halott-
lila, már nyílik, ám azt nem szeretem, én az
ibolyát szeretem, és korábban felfedeztem,
hogy a kettő nem fér meg egymás mellett;
szóval olyan nem-igazán-szeretem erdő ez.
Egyszer csak leérünk egy vízpartra: széles,
nyugodt, állóvíz: egy holtág. Szemben sűrű
nádas horgászokkal. Tőlünk balra, a holtág
kanyarulatában lezárt terület, és utána már
a nyílt tenger, nem nagyok itt a távolságok.
Mivel nem mehetünk tovább, az álom átdob
egy másik képbe: csónakban ülünk, én elöl,
a férjem evez; most a nyílt víz felől tartunk
a földnyelv felé. Kifeszített kötél állja utunk,
rajta tábla LEZÁRT TERÜLET fölirattal.
És akkor mi van? Ugyan már, egyszerűen
felhajtom a kezemmel a kötelet, gondolom
először, és simán átsiklunk alatta. Azután
valami megszólal bennem, hogy ezt mégse
kéne – az álom ekkor ismét új képbe dob.

II.
Bent állok a lezárt területen, a férjem már
nincs velem. Mögöttem teljesen elhagyatott
ház, nem lenne jó ott lenni. Nézem a holtág
alacsony, megfáradt vizét, és észreveszem,
hogy van benne egy halott sellő. Arccal le-
felé, mozdulatlanul fekszik, húsz-harminc
centire a felszín alatt, hosszú, barna haja
szétterül – gyönyörű. Sajnálom szegényt,
hogy ide van kényszerítve, be van ide zárva,
itt kell haldokolnia ebben a poshadt vízben,
ugyanakkor érzékelem: ez maga a csoda. A
horgászok tudják, végig tudták; ők ismerik
a titkot, és a sellő az a titok. Váratlanul ki-
emelkedik a vízből, magasra – felfelé kell
néznem, hogy lássam az arcát: ez egy férfi
sellő! Az ámulattól és áhítattól nem jutok
levegőhöz. Ám fejét hátravetve, fájdalmas
és szomorú kiáltás hagyja el az ajkát, ilyen
végtelen fájdalmat és szomorúságot aligha
ismerek. Visszahullik, ismét felemelkedik –
hirtelen úszni kezd azon a rövid távon, oda-
vissza, elsöprő erővel, már látni sem lehet
őt a tomboló habok közt; félelmemben be-
hátrálok abba az idegen és piszkos házba.

III.
Ott maradtam az ajtó előtt, kis ablakon át
figyeltem. A sellő folytatta őrült tombolását,
majd képe kimerevedett – s mint lassított
felvétel, szétszóródott, feloszlott különböző
lényekre. A központi fenyegető sárkány volt,
szőrgombócszerűek lebegtek körülötte, de
tudtam, az egész banda egybetartozik. És
egy a célja. Most éppen rám nézett, én meg
összeszartam magam. Nem bújhatok előle,
hozzám jött, nincs kitérő. Egy pillanat alatt
mindent megértettem. Akkor már egy csomó
ember volt ott, s tudtam, én felelek értük, és
kevés az idő, jöjjenek, fogjuk egymás kezét,
most azonnal! Kikerülünk majd a tengerre,
elhagyatva, szörnyszülöttek riogatnak, az a
céljuk, mondtam, hogy feladjuk, és halálba
kergessenek, ám az illúzió lesz, igazából mi
itt vagyunk, ez legyen az útravaló oda, ahol
nincsenek emlékek, hogy mi innen indulunk,
nem a magányos sodródásból, ne felejtsük!
Mert bármennyire csak illúzió lesz, igenis
bele lehet halni! Meg kell próbálnunk, hát
csukjátok be a szemeteket, hogy ne lássátok,
de érezzétek, együtt vagyunk, emlékezzetek! 

---

SZEPES ERIKA
   
A pofon*
   
Gyerekkoromban egy hatalmas, az én szememben valóságos palota méretű és szépségű ház egyik lakásában laktunk. A belső gangos, elülső és hátulsó épületrésze között ecetfás, virágoskertes udvart körülfogó háztömb eredeti tulajdonosa egy grófi család volt, tőlük elvéve államosították és osztották szét az addig egy család három generációja által lakott épületet emeletenként öt, a négy emeleten összesen húsz lakásra, és a szuterénból is alakítottak ki még négy lakást. Huszonnégy család kapott ezáltal otthont a kerületi tanácstól, amely ez esetben sajátosan értelmezett demokráciával osztotta el az ingatlanokat: a szuterénokba költöztek a „lumpen elemek”, az elülső épület földszintjére a munkások és a proletárok (ezt így hirdették ki a közösség megteremtésére összehívott lakógyűlésen), a földszint hátsó traktusára az egyéb kategóriások, az első emeletekre az értelmiségiek (tanárok, orvosok, mérnökök), a második emeletre az államigazgatás tisztviselői költöztek, e fölé már ismét a kevésbé kedvezményezettek, hiszen az emeletenként négy és fél méter belmagasságú épületben nem volt lift. Minderről persze én akkor, 1948-ban még semmit sem tudtam, a lakáselosztás hierarchiája és a házirend írott szövege 1956-ban került elő a házmester pincéjéből, ahová félelmében rejtette – egyébként ő is együtt lakott a szuterénban a lumpen elemekkel, vajon mitől félt? –, és akkor mi, a ház alsó tagozatos és pincében kuporgó gyermekei megpróbáltuk értelmezni a számunkra értelmezhetetlent.
    Akkor mi, gyerekek, mindannyian, nem tudván, hogy lumpen-proletár, értelmiségi vagy egyéb kategóriába tartozunk, valóban igaz közösséget alkottunk: a belső kert biztonságot nyújtott a felnőtt felügyelet nélküli játékokhoz és őrjöngéshez, a pincék a bújócskázáshoz (ennek legfelső fokát, a bujkálást 1956-ban közösen éltük meg); az egyik szuterén-család hét gyermeke közül valamelyik mindig egyidős volt a banda valamelyik tagjával, így ők voltak a gyermekseregnek a családi szolidaritás által megerősített vezérei. Akkori életem legfinomabb ételével ők kínáltak meg mindannyiunkat: tőlük kaptam először – édesség gyanánt – cukrozott zsíros kenyeret. A család első hat gyermeke lány volt, s addig-addig kísérleteztek, amíg a hetedik végre fiúnak sikeredett, és a kor névadó szentjéről Józsefnek neveztetett: Joszinak, Joszikának kellett becézni.
    A ház ily módon megszerkesztett hieratikus rendjéből egyetlen lakás tulajdonosa rítt ki: a ház elülső frontjának földszintjére, a munkás- és proletárkategória számára fenntartott horizontjának egy lakásába különös öregasszony került, aki szemlátomást nem volt sem munkás, sem proletár (bár pontosan nem tudtuk, mit jelentenek ezek a szavak): megjelenésében teljesen különbözött tőlük. Mindig tetőtől talpig fekete csipkeruhában járt, különös csipkés esernyői esőben igazán nem nyújthattak védelmet, utólag tudatosodott bennünk, hogy ezek napernyők voltak, s így még kevésbé értettük, miért kell ernyőt hordani a várva várt, melengető napsugarak ellen; madárkalitka nagyságú és formájú kalapjain fekete bogyók, szalagok és tollak rezzentek meg minden lépésnél (ha egyáltalán lépésnek lehetett nevezni azokat az apró csosszanásokat, amelyekkel magas szárú, fűzős, gavallérsarkú cipőin előretologatta sovány, hajlott testét). Már a neve is furcsa volt: hirsmannnéninek hívták (az ajtajára ugyan Dr. Hirschmann Ödönné volt írva, ami csak részben hasonlított az általunk ismert névhez), érthetetlenek voltak a szokásai: minden péntek délután sötétbe borult a lakása, és ez így tartott szombat estig. Ilyenkor nem szólt a csengője, nem lépett ki a lakás ajtaján, nem rezegtette meg a levegőt reszkető, kásás kiabálása: – Takarodjatok innen, ebadta kölykei! – amivel egyébként akkor kergetett el minket, ha csak úgy, viccből becsengettünk. Öregnek és csúnyának láttuk: az orrán éktelenkedő bibircsókból szőrszálak meredeztek ki, vastagon fehérre púderozta ráncos bőrét, a púderréteg egy idő után úgy hámlott le arcáról, mint lakása nedves faláról a vakolat. Valami sajátos, áporodott szag áradt belőle: a dohos ruhák nehéz párája keveredett a molyirtó és a régóta besűrűsödött kölni erős, tömény illatával. A fiúkat mindig külön ajándékkal kényszerítették a szüleik, hogy húsvétkor menjenek meglocsolni hirsmannnénit is, mert tőle soha semmit nem kaptak, még saját kezűleg festett tojást sem. Ez újfent különössé, sejtelmessé tette az öregasszonyt.
    Voltak viszont saját kezdeményezései, amivel igyekezett magához édesgetni az őt szemlátomást kerülő gyerekeket. Minden évben rendezett gyermeknapi uzsonnát, olyan finomságokkal, amilyeneket a gyerekcsorda egy része még csak nem is látott-kóstolt máshol, mint nála. Egyedül ő ismerte a habos kakaót márványerezetű kuglóffal, a réteges süteményt, amelyben dió, mák, alma, szilvalekvár emelkedett két-két tésztaréteg között, a nevét akkor meg se tudtuk jegyezni, ma már tudom, hogy ez volt a misztikus áhítattal emlegetett flódni. De mindezen finomságok ellenére sem tudtunk nála jóízűen enni: zavart az egész lakást uraló, átható dohszag, az ismeretlen betűkkel írt könyvek, zavartak a ki-tudja-mire-jó ezüst evőeszközök, a mindent elborító, horgolt csipketerítők, amiket érinteni sem volt szabad, és főként zavart a gyerekről gyerekre terjedő, egyre elhatalmasodó feszengés. Alig vártuk a sötét lámpaernyők alá terített gyermeknapi uzsonnák végét, s amikor végre kiszabadultunk, harsány csatakiáltással rohantunk föl-alá a négyemeletes házban. („Száznegyvennégy” – mondta egyszer a lakásba belépő, a legközelebbi székre zihálva leroskadó apám. Száznegyvennégy. Ennyi volt a lépcsőház aljától a magasföldszinten át a mi első emeleti lakásunkhoz vezető lépcsők száma. Soha senkinek nem jutott eszébe megszámolni, csak neki, akinek minden egyes lépcső megmászása súlyos erőfeszítést jelentett. )
    Apámat szerették, de még inkább tisztelték, mert a népes házban ő volt az egyedüli orvos. A körzeti orvosi hálózat még igen gyatrán működött, csaknem kizárólag járóbetegrendelés volt, hiszen telefont még nagyon kevesen kaptak, a mi vonalunk is orvosi vonal volt, hogy bármikor lehessen apámat a kórházba berendelni. A házban lakók így nem is tudtak a lakásukra, beteghez orvost hívni. De minek is hívtak volna, amikor ott volt mindig segítőkész, nagy tudású apám, aki többeket és jobban gyógyított meg, mint tíz körzeti orvos együttvéve. Bár beteg lábával nehezen járt, mégis azonnal elindult bármelyik lakásba, ahonnan hívták.
    Csak egyvalamit nem szerettünk: az éjszakai csengetéseket. Nem elsősorban azért, mert álmunkat zavarták meg, hanem mert soha nem lehetett tudni, ki csönget. A fekete autó három ízben minket sem került el. Szinte megkönnyebbültünk, ha az éjszakai csengetés éjszakai rosszullétet jelentett. Apám nagy levegőt véve kézbe kapta kopott, henger alakú orvosi táskáját, és megindult az éppen soros szívrohamhoz, vesegörcshöz, szüléshez.
    Egy délután ismét csöngettek. Szaladtam ajtót nyitni – hamarabb értem oda, mint bicegő apám –, de előbb kinyitottam a kukucskálót ablakot, hogy megnézzem, ki az. Legnagyobb rémületemre hirsmannnéni állt ott, a szokottnál is fehérebb arccal, reszkető fejjel. A keze is remegett, ahogy a rácson átnyújtotta, hogy megsimogassa a fejemet. Én azonban hirtelen hátraléptem, hogy ne érhessen hozzám, és jó erősen becsaptam az ablakot. Feldúltan rohantam a szobába. Néhány perc múlva újra csengettek, most már apám nyitott ajtót, mert az előző csöngetés után kint maradt a bejárati ajtóval szomszédos konyhában, hogy rágyújtson. Hallottam, hogy beengedi hirsmannnénit, betessékeli a szobájába, magukra csukja az ajtót, és innentől kezdve már semmit sem hallottam.
    Úgy fél óra telhetett el, amikor apám kikísérte a vendéget, majd bejött hozzám a szobába. Megijedtem, mert egyre közeledett, rémisztően komor arccal. Nem volt hirtelen haragú ember, szigorú volt, de fegyelmezett, és szidalmait, büntetéseit mindig a megfontolás irányította. Akkor azonban, sokkal inkább meghökkenéssel, mint fájdalommal érzékeltem, hogy lekevert egy irtózatosan nagy pofont.
    Sosem vert meg, se előtte, se utána. Valami nagyon komoly dolognak kellett történnie, valami nagyon nagyot hibázhattam. Akkor csak ennyit fogtam fel halk, rövid magyarázatából, hogy megsértettem, emberségében aláztam meg egy embert, aki azért jött, hogy rosszullétében segítséget kérjen tőle. Ezt megértettem, igaznak találtam. Szégyelltem magam, de ezt szóban nem tudtam kinyilvánítani. Sírva hátráltam a szobámba.
    Évekkel később, a felszabadulás tizedik évfordulójának ünnepén az iskola nagyszabású kiállítást készült rendezni fotókból, újságokból, levelekből – mindenből, amit a gyerekek szülei a háborúból és a háborúról megőriztek. Én apám segítségét kértem, mert tudtam, hogy ő rejtette hatalmas íróasztalába mindazokat az emlékeit, amelyekre összefoglalóan csak ezt szokta mondani: – Gyerekem, ez már mind csak a múlté. Ne bolygassuk. – Most, kérésemre meg az ünnep tiszteletére kihúzta fiókjait, és két hatalmas dobozt vett elő. Az egyikre akkurátusan a Dokumentáció feliratot jegyezte jellegzetes, szálkás-görcsös betűivel, a másikon csak ennyi állt: Várpalota. Tudtam, hogy ott született, gondoltam, hogy gyermekkori emlékeit gyűjtötte itt egybe.
    Kiborította az első doboz tartalmát. A Dokumentáció felirat alatt újságkivágások, röplapok, brosúrák, igazolványok, hatósági papírok keveredtek áttekinthetetlen összevisszaságban. Ő azonban biztos kézzel választott: újságfotókat marhavagonokról, vonuló, agyongyötört emberekről, falhoz állított és legépfegyverezett rabokról; munkaszolgálatra szóló behívókat, tiltakozásra szólító plakátokat, valamint néhány elismerő oklevelet az ő és anyám háború alatti embermentő tevékenységéről.
    – Ezek mehetnek – mondta –, de számozd meg őket, és írj róluk katalógust, mert mindet vissza akarom kapni.
    – Ez csak természetes – bólintottam mint nyomolvasást végző és kötelességét kiválóan teljesítő úttörő. – És a többi? – kérdeztem. – A fényképek? A Várpalota doboz?
    Nagy elszánással kinyitotta a szülővárosának emlékeit őrző dobozt. Általam ismeretlen férfiak és nők fényképei kerültek elő, a férfiak szigorú kis fekete sapkában, a nők fekete csipkefátyolos kendőben, állig felgombolt ruhában. Körülöttük életük tárgyai: csipketerítővel borított kanapék és székek, könyvek, címoldalukon ismeretlen betűkkel, és egy olyan tárgy, amit addig csak hirsmannnéni lakásában láttam: egy kilenckarú gyertyatartó. És mintha a könyvek betűit is már láttam volna a hirsmannnéni könyvein. A ráismeréstől az egész környezet kezdett ismerőssé válni: egy kerti kép, amelyen terített asztalt ülnek körül a többi fényképen már látott férfiak és nők, s ahol ezüsttálcán kínálta magát a márványerezetes kakaós kalács, egy emeletes ezüstépítmény (apám magyarázta meg, hogy süteménykínáló), három szintjén különféle édességek voltak: a hirsmannnéninél látott, rétegezett flódni, apró kis töltött kiflik, üvegtányéron narancs, alma. A kilenckarú gyertyatartó, a terítők, a terített finomságok és az idegen betűs könyvek annyira felidézték a hirsmannnéni gyermeknapi zsúrjait, hogy hirtelen valami émelygést éreztem.
    – Ezeket is vigyem el? – kérdeztem félénken, mert a külön dobozos szétválasztás bizonytalanná tett.
    – Ezek a fotók itt maradnak. Ők a családom – felelte apám.
    A mondat megrázott. Mindaddig azt hittem, hogy mi vagyunk az ő családja: anyám, öcsém, én és anyám szülei, az én nagyszüleim, akikkel együtt éltünk. De most már mindent tisztázni akartam:
    – Mi lett velük?
    – Meghaltak – felelte apám szűkszavúan.
    Nem magyarázott sem gázkamrákról, sem holokausztról. Azt hitte, mindazt, amit látni engedett, végérvényesen beletemetheti a múltat magába záró íróasztalba.
    A teljes felzaklatottságban kezdett összeállni bennem valami összefüggés. Ha apám családja sok mindenben hasonlít hirsmannnénihez, akkor hirsmannnéni is valamiféle rokon. S anélkül, hogy tudtam volna gázkamrákról, holokausztról és más történelmi ismeretekről, megértettem, hogy hirsmannnéniben rokonaim egyikét sértettem meg, így apám pofonja a megalázott emberen túl az eltűnt családért is csattant.
    És akkor ott, a Dokumentáció és a Várpalota dobozok kusza papírhegyei közé beágyazódva, gyomrom felől felfelé emelkedett a sírást mindig megelőző gombóc.
    – De hát én ezt nem tudtam! – szólt a védekezés belülről. – De hát miért nem szólt nekem soha minderről? – a támadóvá változott kérdés fellökte a gombócot a torkomba, és kitört belőlem a bőgés. – Akkor ő is elmulasztott valamit, akkor ő is hibázott, nemcsak én – támadtam és védekeztem egyszerre, természetesen magamban. Hogy is mertem volna őt mulasztással vádolni?
    De a vádak, ha csak belül szólaltak is meg, valamit segítettek megérteni. Apám valószínűleg, ugyanakkor, ugyanezeket a vádakat fogalmazta meg magában. Valamiféle tévedésére, hibájára ő is rájöhetett. A pofon ezért sikeredett olyan nagyra: önmagát is büntette vele.
    Ötven év után jutott eszembe ez a történet. Gyermekeim felnőttek, soha nem vertem őket. Unokám – éppen most kezdte el az óvodai nagycsoportot – itt játszik mellettem, és ezredik rászólás után is tovább hadonászik egy szúrós bottal, vaktában döfköd vele a levegőbe, nem törődve a körülötte játszó kisebb, ügyetlenebb gyerekekkel. Pofonra emelem a kezem – megáll a levegőben. Talán mindahány pofontól ez az emlék tartotta vissza nekilendülő tenyeremet: nehogy apám saját tehetetlensége miatti múlhatatlan kétségbeesése mozduljon helyettem.

---

TANDORI DEZSŐ

Városjárás-etűd

A városban kezd
nekem
teljesen
élvezhetetlen lenni.
Jó, ez eddig semmi.
De lassan az,
hogy – akár tavasz –
semmi évszak nem tud
élvezhető lenni,
ha városi út
(jár vele),
bele
kell törődnöm,
hogy a városjárás
kezd élvezhető lenni:
nem kell lemenni. Így.
S ez már nem semmi.
Jusson ide bár más,
nem utánzás.
Nincs is rá irígy.
Teljesen eredeti,
hogy a magamféle
a városjárás
állítólagos örömei
ellenére az életet
– sőt! – élvezheti.
Nem élek,
máris élvezetes az élet.
S mi lesz itt még, előre félek.
Hogyan tovább vagy haza-etűd
A szél majdnem eldűt.
Ez volt eddig számomra a városjárás-etűd.
De most?
Elengedem a buszt, a villamost,
pedig haza kéne menni.
Az sincs, hogy az messze van.
Haza kéne menni, de hogyan?
Ha erre megyek, csak távolodom,
ha arra, már olyan régen unom.
Középen vezet a busz útja.
Bele a csúcsba?
A villamos? Végül az marad,
de még előbb elálldogálok
egy utcai óra alatt.
Semmire se várok.
Beckett: Godot-ra várva.
Nem várom, mint az a két árva
szegénylegény,
hogy valaki megjöjjön, akit a darab elején
megálmodtak maguknak.
Én nem álmodok magamnak semmit, esküszöm,
s a várossal épp „túl bővem: szűköm”.
Olyan vagyok, mint aki beszól egy kereskedelmi
rádiónak, de nem tud sem kellemkedni,
sem profi mód fogalmazni. Így állok
itt, ni. Istenem, kereskedj velem!

Mi teszi hát? S a mit s a mit?
Begörcsölt sanzon. Ha mondom.

Mi teszi hát, mi teszi ezt, mi teszi
sokkal szürkébbé a kelleténél, mi teszi
az életemet? Erre jöttem rá ma délelőtt.
Az teszi – szürkébbé, de meg ez teszi az életemet
is, az életemet magát –, az, hogy valamit kikötök,
kitűzök egy célt napra nap, remegve várom
a várakozás eredményét, azt, hogy holnap
ugyanolyan nap legyen a számomra, mint ma,
ne legyenek események, ne sérüljek meg,
42. éve használt takaróm alatt alhassak,
alacsonyan, a földön, senki ne lássa
– szeretteim szűk körén kívül –, napjaimat
mivel töltöm, s legföljebb egy-egy pillanat
üthessen el a többitől, de itthon,
forma szerinti épségben, nem kényszerében
rendelőlátogatásnak, fogam semmi bajának,
bármim bármi fogyatkozásának – hajam hulljon,
abba már beletörődtem, ebbe az egybe –, de ugyanaz
és ugyanaz és ugyanaz stb. legyen egyre meg egyre,
hétfő után keddre, aztán szerdára etc., és ennek
a boldogságnak, ennek a természetességnek, ennek a
– mondhatni már – semminek ez az ára; hogy életem
szürkébb a kelleténél, és majdnem sivár, igen,
a boldogság, mely így jut ki nekem, sivár, de már
egyebet akarni nem akarok, legyek, ahogy és ami vagyok,
kalandok nem érdekelnek, múzeumok, utak, lovak rég messze
elmentek, így játszom Legnagyobb Szerencsejátékomat,
makacs céllal kitűzött önmagamat, melyet eltép tőlem egy nap a nap.

---

BÜKI PÉTER

A maradék

Bejött.
Jobbra majd balra lépett kettőt.
Végeredményben ugyanott állt,
ahová bejövetelével érkezett.
Mozgalmas élete volt.
Nem állított és nem is tagadott.
Evett, ivott, de mintha maradt volna
valami a tányérja szélén.
Jól nevelt volt.
Nem hagyta ott az ételt,
de maradt utána.
Jobbra a második sír a bal oldali soron.
Mindegy, melyik temetőben.


a tér előttem

a tér előttem
mint húsz éve
akkor már
most még
talán mégis
megdobbant
a szívem


Üdvtörténet

Baltával egyengetem
Karácsonyra feldíszítem
Húsvétra ráfeszítlek

---

FECSKE CSABA

Két zöldfülű

nem tudhattuk veszendőbe
vagy a boldog jövőbe megyünk
mintha fájdalmat okoztunk volna neki
nyöszörgött alattunk a kis fahíd

a Színva olajos vizének tükrében
olyan furcsák már-már ijesztőek voltunk
sírni tudtam volna a vágytól
mely érintetlen volt még a tapasztalattól

teliholdat fújt az őszi est
lebegett felettünk az angyali lufi
érzések óvóhelye volt törékeny testünk
szívünket már karistolta valami 

---

ZÁSZLÓS LEVENTE
   
Sziszüphosz második halála

„Sziszüphosz az istenek proletárja. ”
    (Camus)
    
    És eljött annak is az ideje, amikor már Sziszüphosz nem számolta többé, hányadszor gördült vissza a hatalmas sziklatömb a fekete mélységbe. Megállt egy pillanatra hallgatózni: a szikla dörrenő hanggal csapódott a szakadék fenekéhez, néhányat ugrott és lassú gördüléssel megnyugodott. A zuhanás emléke még kis ideig tovább élt a visszhang erőtlenedő ismétlődéseiben, s ha nem lenne odalenn mindig olyan sötét, láthatta volna a sziklák közt bolyongó kósza lelkek szétrebbenő árnyait.
    Gondolatok nélkül, vánszorogva indult lefelé. Az út ilyenkor gyors változásokat hozott. Minél jobban távolodott a csúcstól, annál rugalmasabbá váltak léptei; leszegett fejét fölvetette, atlétateste kinyúlt, Zeusz atyáról pajzán dalok jutottak eszébe s mosolygott.
    De a szikla már ott súlyosodott előtte: simára koptatott, szürke tömegét rátapadt, vörös agyagfoltok tarkították; két szemgödre is volt, orra és szája, mint a vicsorgó koponyáknak. A lázadás pillanatai következtek. Kezei kinyúltak, hogy messze lökjék – de a szikla nem érezte a taszító düh sűrűsödő erejét, s Sziszüphosz remegve küzdött tulajdon teste ellen; a karok a tiltakozó ész ellenére ölelő mozdulatra hajlottak, a lábak az első lökéshez megfeszültek, s a bal váll nekiszorult a kemény testnek.
    Arca hirtelen ellágyult. Emlékei közt Korinthosz fehér tetői tünedeztek föl; karcsú, barnára sült női lábakat látott és könnyű szélben ringatózó olajfák sötét foltjait. Zeusz bolond – dünnyögte –, nem tudja, milyen ajándékot adott. A hűségét, a kövek boldogságát… átkozott sorsom ikercsillagát! Teljes azonosulásuk a hegy dereka táján következett be. Sziszüphosz szeméből kialudt a fény, bőre elszürkült, teste kőkeménnyé vált. Arca merev szoborarc lett. Ereje mintha fokozódott volna, kezei között a szikla elkezdte elveszíteni keménységét; puha tapintása az élő hús simasága volt már! Így folytatták az utat fölfelé. Sziszüphosz teste egyre keményedett és tűrhetetlen fájdalmak fészkévé vált. Merev kőarcán megrándult a bőr, szája kinyílt, szemhéjait gyorsan növekedő verejtékcseppek tartották félig zárva. Teste ekkor elvesztette az iménti keménységét, visszalágyult az arca is, hirtelen megszűnt a fájdalom, és Sziszüphosz felzokogott.
    A sírást követi a megkönnyebbülés és a nyugalom. Az agy kitisztul, s a szemek előtt lebegő ködpára szétoszlik. Ilyenkor az ember még reménytelenségében is tervek kovácsolásába kezd. Sziszüphosz is kovácsolni kezdte szabadulásának terveit.
    A Tartarosz örökös félhomálya derengeni kezdett, hűsítő szellő támadt. Sziszüphosz orrcimpái kitágultak: – Virágszag! – hördült föl a fölismerés gyönyörében. Mint a párzás előtti csődörön, apró rezzenések szaladoztak végig rajta. Hátranézett. Perszephoné szelíd tekintete sugarazott rá. Így néztek egymásra sokáig: a halandó, aki érezte, hogy sajnálják, s az istennő, akinek szánakoznia kellett.
    – Légy üdvözölve, Aiolosz fia! – hangzott Sziszüphosz fülébe halkan, lágyan Perszephoné köszöntése.
    – Légy áldva, szekfűillatú istennő! – suttogta vissza Sziszüphosz. – Már nem tudom, kinek tiszteljelek, Holtak Úrnője. Itt, az időtlen Tartaroszban megjelensz néha, és nekem eszembe jut, hogy odafönn egy tavasszal meg egy nyárral ismét kevesebb van. Megérzem virágaid bódító szagát, és újra embernek hiszem magamat. Visszahozod az időt, fölkelted bennem az eszeveszett vágyakat, és rámbocsátod a nyomorúságos reménytelenséget. Miért jössz mindig hozzám?
    – Mert odafönn is folyvást látlak magam előtt. Eszembe jutsz, ha verejtékező embert látok, sziklád dörrenő hangjait vélem hallani a zuhatagokban. És ha eljön visszatérésem ideje, hozzád kell jönnöm először, mert rajtad nem érzem a holtak szagát. Élsz! Élőbb vagy, mint maga Hadész!
    – Nem tudsz megvigasztalni, isteni Perszephoné. Gyermekkoromban Abszürtosz, Korinthosz bölcse nevelt. Nem sokat figyeltem rá, de azért valamit megjegyeztem. Úgy mondta, hogy valamennyien körök mentén futunk. Mennél kisebb sugarú jutott neked, annál szerencsétlenebb vagy.
    – És neked milyen jutott?
    – Mindegy, akármilyen! Folyton-folyvást csak arra gondoltam, hogy én leszek az egyetlen, aki letér a számára elrendelt útról. És nem úgy, mint Abszürtosz, aki úgy próbálta kijátszani a törvényt, hogy nem csinált semmit. Otthagytam őt hamarosan vastag törzsű fái alatt, hiszen látszott, nemsokára szívós gyökereket fog ereszteni a földbe, sűrű hajában pedig madarak vernek fészket. Úgy akartam élni, mint az istenek: kényszer nélkül… Hét holdfordulóig álltam a tengerparton, amíg eljött értem Poszeidon habsörényes lovaival. A tritonkürt búgása mellett szálltam a mélybe. Óriás harangvirágok és furcsa húsfaló liliomok között éltem vörös és zöld derengésben.
    – Akit az istenek asztalukhoz ültetnek, az már istennek képzeli magát.
    – Így történt velem is. Poszeidon erősen megkedvelt, és még az isteni szépségű Meropé kezéhez is hozzásegített. Mindenki szeretett, csak Meropé gyűlölt. Mereven nézett, amikor először oldottam meg rajta az övet. Hideg viaszt öleltem meg. De lassan átforrósodott, testemen tüzes csíkokat húztak korallpiros körmei. Ekkor éreztem, hogy isten vagyok és isteni örömök részese. Ám mit ér mindez most itt, annak a nyomorultnak, akinek odafönn még a halotti végtisztességet sem adták meg! Akinek temetetlen testét az erdei vadak csupaszították le a sárgálló csontokig. Mit érnek a hajdani csodák, mit az érzékek villámló örömei, ha most csak a tehetetlen bosszúvágy égető kínjait érzem?…
    Az istennő szánakozó tekintetében ott sugarazott a szelíd gúny sárga fénye is. És Sziszüphosz érezte, hogy elveszett. Perszephoné átlátott a csaláson. Az elmaradt végtisztesség is csak Meropé végtelen szerelmét bizonyította.
    – Eredj, büntesd hát! – suttogta kétértelműen, de Sziszüphosz inkább csak sejtette, mint érzékelte a szavakat, s a váratlanul támadt forgószélben végleg elenyészett. A forgószél fölkapta Sziszüphoszt is, s a Tartarosz boltozatán megnyíló kürtőn kirepítette.
    Babérfák alatt találta magát; füstszerű teste kezdett sűrűsödni, s amikor izgalmában belemart önnön karjába, újra megízlelte az eleven hús fájdalmát. Kilesett a lombok közül: ott fehérlett előtte a ház, s távolabbi végén, ott állt az éjszakában a várakozásba dermedt asszony is. A kezében lobogó fáklya könyörtelenül világította meg a hajdanszép arcot: Meropé vén volt már, vénségesen vén…
    És Sziszüphosz, torkába szűkült lehelettel, elsompolygott az éjszakában. El, egészen a tengerparti barlangig, ahonnan csak napnyugta után merészkedett elő, hogy rá ne találjon Héliosz kutakodó tekintete.
    Egy alkalommal, amidőn vastag, áthatolhatatlan fellegek takarták el a nap útját, kifeküdt a tengerpartra. A tenger ritmusos zenéje távoli, rég letűnt eónokból hozott megfejthetetlen üzeneteket; s nosztalgikus álmokat sugalmazott. Sziszüphosz verejtékező arccal aludt. Álmában érezte, hogy vádaskodó, kék szempár sugaraz rá – hirtelen fölriadva, kék szempárra meredt. Zöldarany pofájú, óriási gyíkkal nézett szembe. Az állat rátelepedett Sziszüphosz mellére, s félelmetes nyugalommal meredt a férfi arcába. A szemei Meropé üzenetét hordozták, a szikrázó ékköves test pedig rég letűnt korok óriás szörnyeinek iszonyatát. S mindezt a ráhulló vörös fénynyaláb egy szempillantás alatt látomássá fakította, odaföntről, a széttolt felhők közül Héliosz kaján napszeme ragyogott le. Ezernyi fénydárdája szögezte mozdulatlanná Sziszüphosz testét a parti fövenyhez.
    S a nyugati égbolt alján már föltűnt a halottak hírnöke, óriási szárnycsapásokkal közeledett.




A révész

---

BARANYI FERENC

Kérdések a Tanár Úrhoz

Kodály Zoltán emlékezetére

Kinek az udvarát szántsam fel én, hogy
belévethessem hazám búbaját? S ha
ekét ragadni volna is elég ok:
megvan-e még a szántás tudománya?

Sehol a császár, nincs szántóvető sem,
kinek még ismerős az eke szarva,
s ki úgy dalol nehéz munkája közben,
ahogy valamikor az öregapja.

Ki vette el dalos kedvét e népnek?
Ki tette, hogy elnémult benne minden,
mi arra volt jó, hogy aszályos évek
vihar előtti csendjén átsegítsen?

S most mire jó a harsány hangok árja?
Hogy halk harmóniánk ne bátorodjék?
Hogy süket is legyen a némaságba
beletörődött, elszontyolodott nép?

Felelj, Tanár Úr! Szólj ránk újra bölcsen,
nem mindegy, hogy mi veri fel a csendet,
a lélek csendjét, mely az ősidőkben
utat nyitott sosem volt zengzeteknek,

hisz tőlük zendült emberré az ember,
s ha dallam vértezi, az is maradhat!
Ám akinek a szíve süketen ver,
mit kezdhet azzal bármiféle hangzat?


Faust a Sváb-hegyen

Kétezerhét decemberében
– tizennyolcadikán – a nap
oly tündöklőn, olyan merészen
záporozta a sugarat,

hogy a hegyen, a Normafánál
szinte lobbot vetett a hó,
éreztük: ez a ragyogás már
sosem lesz visszahozható.

Lesznek nyarak, sugarasabbak
s melengetőbbek biztosan,
de jól tudom: én boldogabbnak
sohasem érzem már magam,

mint ama téli délelőttön
sétálva, fönn a Sváb-hegyen,
hol győzve tűnt s jövő időkön
megmutatkozott a jelen,

a jelen, mely nem létezik, mert
múlt lesz egy villanás alatt,
de akkor ott, megállást színlelt
az örökmozgó pillanat,

a kedvesem tekintetében
látszott időzni – torpanó,
majd illanó jelenésképpen
tűnt fel, mi örökkévaló.

---

ROZSNYAI ERVIN

Ha kérded

Ha kérded, hol lehetnél boldog,
miféle csillagzat alatt,
azt válaszolom: tedd a dolgod,
és ne kérdezz bolondokat.

Tudod, hogy alkalmasabb délkör
lappang a horizont mögött.
Keresd, míg ki nem lépsz a képből,
s magába nem szippant a köd.


Teremtés

Lesz-e vagy nem, ki tudja?
Egyelőre
nincs még se igen, se nem,
csak egy megfoghatatlan,
sejtésnyi rezgés, elnyelődő,
csak egy „talán”, vagy annyi sem,
csak a magába göngyölt semmi, amely
fájni se tud, ha beléhasít
az elmúlás hiánya –

a semmi, ahonnan időnként
csóvák lökődnek ki csokorrá bomolva,
mint egy váratlan tűzijáték –

lesz-e vagy nem, persze, fontos,
de egyelőre mégis
inkább a képzelet számít,
a képzelet, amelyben
pillanatok, napok, évezredek
rovátkolják az időtlent,
egymásba forduló évszakok
értelmezik a tagolatlant –

vizek nyújtóznak, s íme, testet ölt
a felettük lebegő ige,
szelíden, gyönyörűen.

---

CSEH KÁROLY

Tavaszpont

Töppedt hófoltot
súrol a fecske hasa –
fehér találka. 

---

OLÁH ANDRÁS

minden a régi

fecskék hazudták szemünkbe a tavaszt
csivitelő közvetlenségük
megtévesztette a hiszékenyeket
az utcán érthetetlenül megnövekedett
a napszemüvegesek száma
csak a Jereván-kertben hevertek
durcásan egymáson az asztalok-székek
s köztünk is megmaradt
a rég tetten ért távolságtartás
az elsuhanó reggelek fényében


a kitagadott

        Ratkó József emlékének

visszavár elnémult városod
a szökőkút jéghideg vize
s takarja bár süppedő homok:
kopott sínpár vár valakire

egy bolond szív hazáról dalol
mit belep az idő horhosa
tapsol s a teljességről csahol
a sok szabadlelkű ostoba

lágy napsütés hullámverése
nyit álmaidnak tág teret
fuldoklik benne ezer éve
a megsebzett lelkiismeret

---

RUDNAI GÁBOR

Öregen születtem

Öregen születtem én is, mint Füst Milán,
nincs negyven betegségem, csak az az egy.
És elkerül az öregkor derűje,
már csak haldoklás lesz az életem.
Nem fogok tolószékkel dodzsemezni,
fáj minden lépés, minden mozdulat.
Méricskélhetem, mennyi van még hátra:
két éve nyolc év, idén tavasztól másfél.
Hajthat-e levelet elkorhadt fa ága?
Öregen születtem, meghalok fiatalon.


Elefánt

Elefánt voltam, bőröm bő redő,
egy nagy, kitágult fürdőlepedő.
Az állat addig él, míg ül vagy áll,
aki ledől, kidől, maga a halál.
A sár leszárad rólad, pereg a homok,
a csorda megvéd, ne hidd, hogy
    magad vagy,
körülötted hiába ugatnak
gazdátlan lábnyomok.

---

BISTEY ANDRÁS

Kómában
   
Kilencvennel mentem a főút nemrég átadott szakaszán. Sütött a nap, az úttest száraz és sima volt, amilyen csak egy néhány napja leterített aszfaltréteg lehet. Fütyörésztem, valami derűs elégedettség volt bennem. Szeretek száraz, napos időben vezetni őszi országutakon, amikor az út menti fák levelei már rozsdásodni kezdenek, és ökörnyál úszik a levegőben.
    Egy szürke Škoda ment előttem. Vagy harminc méter volt közöttünk, talán több is, ilyen sebesség mellett ez elegendő távolságnak látszott. Mögöttem egy vadonatúj kamion haladt, abból gondolom, hogy új lehetett, mert tükörfényes fémborításán szikrázott a napfény. A kamion kissé közelebb jött, mint ahogy a sebessége és a tömege alapján biztonságosnak látszott, de a nyugodt és kiegyensúlyozott forgalomban nem aggódtam miatta. Talán előzni szeretett volna, csak a szembejövők akadályozták.
    Gondozatlan kis erdő mellé kanyarodott az út, a fák alatt embermagasságúra nőttek a surjánok. A kanyar belső ívében azonnal megláttam az őzet, amint kibukkant a sűrű bozótosból. Csak éreztem, hogy baj lesz, gondolkodni már nem volt idő. Az őz egy pillanatra megtorpant az út szélén, még belém villant a gondolat, hogy az autók láttán talán megfordul és visszamegy a sűrűbe, de mire ez átfutott az agyamon, egy hatalmas ugrással már a Škoda elé vetette magát. A vezető a fékre taposott, a kocsi csikorogva, sivítva csúszni kezdett, és az út menti árokba repítette az őzet. A Škoda megfarolt a fékezéstől, és keresztbe fordult az úton. Fékeztem én is, talán egy tizedmásodperccel később, mint lehetett volna, abban reménykedve, hogy az őz visszafordult az út széléről. Az én kocsim is csúszni kezdett, és tompa puffanással a Škoda bal oldalának ütközött. Még láttam, hogy benyomja a karosszériát, azután felcsapódott a motorháztetőm, és eltakarta a kilátást.
    Éreztem, hogy az ütközés nem volt túlságosan erős, a Škoda még mozgott, amikor nekimentem, és én is csúsztam már, az ütközésünket csak nagyobbfajta koccanásnak lehetne nevezni.
    Éppen fellélegeztem volna, amikor csattanás hallatszott, sokkal hangosabb, mint az előző, csak most hátulról jött, és a visszapillantó tükörben láttam, hogy a kamion úgy gyűri a kocsim hátulját, mint egy papírdarabot.
    Amikor hosszú idő múlva végiggondoltam ezeket az eseményeket, amelyek pillanatok alatt játszódtak le, de bennem úgy maradtak meg, mintha percekig tartottak volna, rájöttem, hogy centimétereken múlt az életem. Oldalra dőltem, tulajdonképpen lefeküdtem az első ülésekre, és talán ez mentett meg. Valami ellenállhatatlan erő lenyomott a kocsi padlójára. A fejem az anyósülés előtt volt, a lábam meg a pedáloknál. A testem beszorult, de akkor még nem éreztem fájdalmat. Nagy csend lett. Az utolsó gondolatom az volt, hogy a tűzoltók vajon hogy szednek majd ki innen az összevissza görbült fémlemezek közül, azután hirtelen elszakadt a film…
    
    Furcsán könnyűnek éreztem magam, mintha a testemnek nem lett volna súlya. Fehér kórházi pizsama volt rajtam, sehol sem látszott vér, nem éreztem fájdalmat, és kötést sem vettem észre a testemen.
    Ezt megúsztam! – gondoltam elégedett sóhajjal. Felidéztem az ütközés pillanatait. Nem volt nehéz, mintha minden most történt volna, néhány másodperccel azelőtt. Tehát kórházban vagyok, idehoztak a mentők, miután kiszedtek a harmonikává gyűrött kocsiból. Nem volt komoly sérülésem, mégis, valami furcsa, szokatlan érzés támadt bennem. Tudtam, hogy valami nincs rendben.
    Azután belém hasított a felismerés: nem fekszem, hanem állok valakinek az ágya mellett. De mikor keltem föl? Emlékeztem, hogy amikor magamhoz tértem, már ugyanezen a helyen álltam. Talán félig kábultan keltem föl, és csak később tisztult ki az agyam? De hol van az ágyam, és kinek a fekhelye mellett állok? És miért éppen itt?
    Közelebb hajoltam az ágyban fekvő alakhoz. A talpától a derekáig be volt gipszelve, a mellén, a félig kigombolt pizsama alatt, és a pizsama alatt, és a fején fehér kötés virított. Csak a két karja, és az arca látszott ki a kötés alól, de a szája, az orra és a homloka ismerősnek látszott. A szemeit lehunyta, talán ezért volt nehéz felismerni. A bal karján felgyűrődött a pizsama ujja, és a csuklója fölött megláttam egy kerek anyajegyet, amilyen az én bal karomon is látható, pontosan a csuklóm fölött. Megnéztem a karomat, azon is ott volt az anyajegy. Furcsa, de nem lehetetlen, hogy két embernek pontosan ugyanott, ugyanolyan anyajegye legyen.
    Először is keresnem kell valakit, akitől megtudhatom, hogy hol vagyok, milyen súlyos a sérülésem, ha ugyan van egyáltalán. De ha nincs, akkor miért hoztak ide? Talán csak megfigyelésre, és még ma vagy holnap reggel elengednek. Akkor is értesítenem kell a családomat…
    Körülnéztem a kórteremben. Két ágy volt benne, az egyiken friss, érintetlen ágynemű, nemrég húzhatták föl. A másikon a derékig begipszelt alak feküdt. Megfordultam, hogy elinduljak az ajtó felé, és akkor megpillantottam a hátam mögött egy alakot. Fehér köpenyféle volt rajta, de nem olyan, amilyet az ápolónők hordanak, annál hosszabb, és finomabb anyagból készült.
    – Jó napot kívánok! – mondtam udvariasan, pedig bosszantott egy kicsit, hogy bizonyára már régebben ott állt mögöttem, hiszen nem láttam bejönni az ajtón, a lépéseit sem hallottam, és nem szólalt meg, mintha tréfálni akart volna velem.
    Nem válaszolt, csak megbiccentette a fejét üdvözlésül.
    – Megmondaná kérem, hogy me lyik kórházban vagyok, és mióta?
    Hirtelen nem jutott eszembe jobb kérdés, pedig lett volna fontosabb kérdeznivalóm is, például, hogy milyen sérülést szenvedtem, meddig tartanak bent, és nem utolsósorban, hogy hol van az ágyam, hiszen a másik ágy aligha az enyém. Fölkelés előtt nem fekhettem benne, hiszen egyetlen ráncot sem láttam a párnán vagy a takarón.
    Megmondta a város nevét, azután hozzátette: – Két napja vagy itt.
    Furcsa volt, hogy tegez, kétszer is voltam már kórházban, de sehol sem tegeztek az ápolónők. Kicsit jobban megnéztem, és valami kellemetlen bizonytalanság kezdett növekedni bennem. Vállig érő szőke haja volt, de nem viselt semmit a fején. Kék szeme nyugodtan tekintett rám, olyan ember pillantásával, aki tökéletesen ura a helyzetnek, és minden rendben van körülötte. Ez nyugtalanított a legjobban, mert én zavarban voltam, tele bizonytalansággal.
    – Maga ápolónő?
    – Nem – mondta, és elhallgatott, pedig én magyarázatra vártam. Szépen zengő hangja volt, valahol az alt és a bariton között.
    Hirtelen rájöttem, hogy mi zavar ebben az alakban. Nem tudtam megállapítani, hogy férfi-e vagy nő. Hosszú hajat férfi is viselhet, és az arcvonásai is utalhattak egy kissé férfias nőre vagy nőies férfira. A köpenye elől domborodott egy kicsit, de a domborulat lehetett női mellektől vagy erősen kidolgozott férfi mellizmoktól is.
    – Meg tudja mondani, hogy hol van az ágyam?
    – Ott. – A mellettem lévő ágyra mutatott, ahol a begipszelt férfi feküdt.
    – De hiszen itt fekszik valaki!
    – Te fekszel rajta – felelte nyugodtan.
    Elöntött a méreg. – Szórakozik velem? Egyáltalán kicsoda maga, és hogy kerül ide? Mondhatom, elég ostoba dolog viccelni valakivel, aki éppen most élt túl egy súlyos balesetet!
    – Az még nem biztos…
    Nem fejezte be a mondatot, mert a kórterem nyitott ajtajában hirtelen megjelent egy ápolónő. Köszöntem neki, de nem válaszolt. Egyenesen felém jött, és nekem ütközött volna, ha az utolsó pillanatban nem ugrom félre. Meglepetten és ingerülten morogtam valamit, talán azt, hogy micsoda modortalanság ilyen látványosan semmibe venni valakit, de erre sem reagált.
    Az ágyhoz ment, amelyen a begipszelt férfi feküdt. Aggodalmas arccal fölé hajolt, felhúzta az egyik szemhéját, azután az ágy melletti asztalkán álló elektromos műszerekhez fordult. Ezekre a műszerekre eddig nem figyeltem, pedig drótok és csövek vezettek belőle a begipszelt alakhoz. Az ápolónő igazított valamit az egyik gépen, azután ahogy jött, szó nélkül kiment a szobából.
    – Nahát! – Egy pillanatig nem találtam szavakat. – Látta, hogy milyen otrombán viselkedett? – Visszafordultam a hosszú hajú, hm… emberhez, némi együttérzést várva, de nem látszott rajta meglepetés.
    – Nem vett észre téged – mondta nyugodtan, és szeme sem rebbent.
    – Hogyhogy nem vett észre? – Széttártam a karom. – Itt vagyok, a szobában világos van, és vakokat aligha alkalmaznak ápolónőnek.
    – Mégsem vett észre – felelte csökönyösen. – Nem azért ment át kis híján rajtad, mert udvariatlan, és elvárta volna, hogy állj félre az útjából, hanem azért, mert nem vett észre.
    Egy pillanatra feltűnt, hogy azt mondta, „nem azért ment át kis híján rajtad” és nem azt, hogy „nem azért ment kis híján neked”, de túlságosan bosszús voltam, hogy ilyen apróságokat szóvá tegyek.
    – Na, idefigyeljen! – mondtam elszántan. – Elég volt ebből a komédiából. Azonnal mondja meg, hogy kicsoda maga!
    – Tényleg akarod, hogy megmondjam?
    – Nem akarom, hanem követelem! És megkérem, hogy ne tegezzen állandóan, milyen jogon…
    – Én vagyok az őrangyalod.
    
    Némán néztem rá egy darabig. Nem tudtam, mit mondjak. Nyilvánvaló volt, hogy gúnyt űz belőlem, de olyan nyugodt és kiegyensúlyozott maradt, hogy zavarba jöttem. Ha szívatna, meglátszana az arcán, a szeme villanása vagy egy ajakrándulás elárulná.
    – Szóval azt mondja, hogy…
    – Tegezz nyugodtan – vágott közbe. – Mi így szoktuk. Még az Urat is tegezzük, sőt tegezitek ti is.
    – Mit beszélsz?
    Elégedett bólintással nyugtázta, hogy áttértem a tegezésre.
    – Igen – mondta azután –, tegezitek ti is. Azt mondjátok például, hogy „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket…” és így tovább. Ha az Urat tegezed, nyugodtan tegezhetsz engem is.
    Leültem vagy inkább leroskadtam az ágy szélére a begipszelt alak mellé. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Valami nagy átverés szenvedő alanya vagyok, vagy… de hát mi lehetne az a vagy…?
    – De hiszen nincs is szárnyad! – kiáltottam fel hirtelen. – Az angyaloknak szárnyuk van, ez minden ábrázoláson látható. Neked pedig nincs, tehát nem lehetsz angyal. Ha volna szárnyad, rögtön felismertelek volna, hogy angyal vagy, legalábbis annak akarsz látszani.
    – A festők egymást utánozva évszázadokon keresztül szárnyakat festettek az angyaloknak, de ez egyáltalán nem bizonyítja, hogy valóban van szárnyuk – felelte. – Különben is, minek kellene nekünk szárny? A földön járva csak zavarna a mozgásban, a repüléshez pedig nincs rá szükségünk. Mi a gondolat erejével közlekedünk, sokkal gyorsabban, mintha csapkodnánk a szárnyainkkal.
    Nem hittem neki, hiszen tudtam, hogy angyalok nincsenek. Mindenképpen szerettem volna sarokba szorítani.
    – Azt mondtad, hogy az őrangyalom vagy.
    Bólintott.
    – Vagyis a te feladatod, hogy vigyázz rám?
    – Igen.
    – Mondhatom, elég pocsék munkát végeztél. – S az ágyban fekvő alakra mutattam.
    – Ez volt az Úr akarata – felelte vállat vonva. – Az ő akarata nélkül semmi sem történik.
    – Ez nem logikus – mondtam. – Ha igaz, hogy az ő akarata nélkül nem történik semmi, akkor mi szükség őrangyalra? Hiszen ha ő nem akarja, hogy veszélybe kerüljek, nem kerülök, ha meg azt akarja, hogy meghaljak, vele szemben úgysem védhetsz meg.
    – Az Úr fölötte áll az emberi logikának – felelte, azután félig maga elé morogva hozzátette: – Már megint egy materialista, sőt ateista! Mindig ezekkel van baj!
    – Egy hívő mit tenne a helyemben?
    – Térdre borulna, és imával dicsőítené az Urat. Te meg a logikáddal jössz, vitatkozol és kekeckedsz!
    – Micsoda szavakat használsz! – Elnevettem magam. – Még hogy kekeckedem! Az angyalok is elsajátítják a szlenget?
    – Aki közülünk sokáig az emberek között van, bizonyos mértékig hasonul hozzájuk.
    – És mi történik, ha a hasonulás túlságosan nagy lesz?
    – Visszahívnak a mennybe, és ott maradunk egy darabig, amíg levetkezzük magunkról az emberi szokásokat.
    – Mit csináltok ott? Ez valami büntetés?
    – Szó sincs büntetésről. Énekelünk az angyalok karában, dicsőítjük az Urat, és az emberi jelleg lassan lekopik rólunk.
    – Mennyi ideig tart ez a… hm… megtisztulás?
    – Ötszáz évig, ezer évig… ameddig az Úr jónak látja.
    – Nem mondom, megadjátok a módját.
    – Az örökkévalósághoz képest ez semmi. De most ne rólam beszéljünk, hanem rólad, te szerencsétlen! Fogalmad sincs, milyen helyzetben vagy, ezért nem érzékeled a pillanat fenséges voltát.
    – Jó – intettem elkomolyodva. – Beszéljünk rólam! Hogy értetted azt, hogy én fekszem ezen az ágyon, bepólyázva, mint egy múmia? Hiszen nyilvánvaló, hogy itt vagyok, akkor nem lehetek egyszerre ott is.
    – Már megint ez a primitív földi logika! – sóhajtotta. – De jól van, megpróbálom olyan egyszerűen elmagyarázni, hogy még te is megértsd. A baleset következtében kómába estél, és a kóma idejére a lelked eltávozott a testedből. Az ott a tested – az ágyon fekvő múmiára mutatott. – Ez pedig – felém bökött az ujjával – a lelked. Érted már?
    – Tehát azt mondod, hogy én lélek vagyok? Vagy szellem? Akár kísérthetnék is éjfélkor, fehér lepedőben?
    – Ne humorizálj, a helyzeted egyáltalán nem humoros.
    – A lélek idealista fölfogás szerint a lelki jelenségek független hordozója, szubsztrátuma. Én azonban lélekről csak nagyon körülhatárolt értelemben beszélnék.
    – Éspedig?
    – Talán a pszichikum szinonimájaként. Vagy mint a tudat…
    – Ez reménytelen – mondta egy kissé rezignáltan. – Ne bocsátkozzunk meddő vitákba, beszéljünk fontosabb dolgokról.
    – Jó, akkor mondd meg, hogy meddig tarthat ez az állapot. Mert úgy gondolom, ez átmeneti helyzet, amely előbb-utóbb megoldódik valahogy.
    – Egész jól látod – mondta némi elismeréssel. – Ez az állapot addig tart, amíg kómában fekszel… vagyis a tested. Ha a kóma megszűnik, visszamégy bele, ha pedig a tested meghal, akkor finito, a testedet eltemetik vagy elhamvasztják, a lelked meg megy a mennyországi ítélőszék elé, ahol mérlegre teszik a bűneidet és az erényeidet… már persze, ha vannak erényeid.
    Az utolsó szavait meg sem hallottam, csak utólag visszagondolva ugrottak be. Már más foglalkoztatott akkor.
    – Mi van, ha ez az egész találkozás csak a tudatom terméke – mondtam elgondolkozva –, álom, amelyből felébredek, és vagy emlékszem belőle valamire, vagy nem?
    – A tudatod terméke, persze – felelte gúnyosan. – Materializmusból átcsaptunk szubjektív idealizmusba? A világ csak az én tudatomban létezik? A kamion is csak a tudatodban létezett, amelyik maga alá gyűrte az autódat?
    – Nem így gondoltam – mondtam némileg bizonytalanul. – De az álom az álom, és nem valóság. Ti talán sohasem álmodtok?
    – Hogy mi? Soha. Nekünk nincs anyagi létünk, nincs anyagcserénk, sohasem fáradunk el, következésképpen pihenésre, alvásra sincs szükségünk, tehát nem is álmodunk.
    – Akkor te ezt nem értheted.
    – Nem érthetem? – Határozottan ingerült lett a hangja. – Még hogy nem érthetem! Ti halandók nagyon önteltek vagytok. Azt hiszitek, a kisujjatokban van minden bölcsesség, pedig hát… Meglátod, rossz vége lesz ennek. Ádám csak egyetlen almát szakított a tudás fájáról, és azóta is nyögitek a büntetést miatta. De úgy látom, nem tanultatok belőle. Még hogy nem érthetem, amit mondasz! Én már akkor pontosan tudom, hogy mit fogsz mondani, amikor még te magad sem tudod!
    – Akkor rohadtul unhatod a beszélgetésünket.
    – Azt azért nem mondanám – felelte egy kissé megenyhülve. – Szereted a zenét?
    Nem tudtam, mit akar ezzel a kérdéssel, egy kissé csodálkozva válaszoltam: – Szeretem.
    – Mi a kedvenced?
    Végképp nem tudtam, mire megy ki a játék. Vizsgáztat, vagy mi?
    – Elég eklektikus a zenei ízlésem – kezdtem mentegetőzve. – Egyformán szeretem a Bolerót, a Carmina buranát, Bachot, sőt időnként gregorián énekeket is hallgatok.
    – Gregoriánt? – kérdezte csúfondárosan. – Jó pontot akarsz szerezni a mennyei ítélőszék előtt?
    – Ha tényleg ismered a gondolataimat, tudhatod, hogy nem azért mondtam.
    Elkomolyodott. – Csak tréfáltam.
    – Miért faggatsz a zenéről?
    – Hogy érzékeltessem, miért nem unom a veled folytatott beszélgetést, habár előre tudom, mit fogsz mondani.
    – Most már végképp elveszítettem a fonalat.
    – Gyakran meghallgatod a kedvenc zenéidet – kezdte magyarázni –, pedig már jól ismered valamennyit; tudod, hogy milyen dallam következik, mégsem unod meg. Hát így vagyok én, ha veletek beszélgetek. Ami egyébként elég ritkán fordul elő, hiszen az emberek nagy része úgy hal meg, hogy nem esik előtte hosszabb időre kómába.
    Hirtelen elhallgattunk mind a ketten, és csend volt néhány másodpercig. Ha otthon, családi körben történt meg, hogy egy pillanatra mindenki csendben maradt, apám azt mondta, hogy angyal szállt át a szobán. Ezt éppen el akartam mondani neki, de megelőzött.
    – Most mit akarsz csinálni?
    – Az előbb azt mondtad, hogy ismered a gondolataimat.
    – Gondolatok útján akarsz társalogni velem? Ez nem volna fair, mert én tudom, hogy te mire gondolsz, de te nem ismered az én gondolataimat. Hogy nézne ki, hogy te folyton hallgatnál, én meg beszélnék hozzád?
    – Valami ruha kellene. Ebben a pizsamában nem mehetek ki az utcára.
    – Nyugodtan kijöhetsz, hiszen láthatatlan vagy.
    – Igen? – Eszembe jutott az ápolónő, aki kis híján átment rajtam. – Azt mondod, hogy az előbb az ápolónő nem látott, ezért kellett elugranom az útjából?
    – Nem kellett volna elugranod. Átment volna rajtad, és észre sem veszi.
    – Te is láthatatlan vagy?
    – Az emberek számára én is.
    – Kamaszkoromban kedvenc olvasmányom volt Wells regénye, A láthatatlan ember. Magamban néha fantáziáltam arról, hogy mit tennék, ha sikerülne láthatatlanul elvegyülnöm az emberek között.
    – El tudom képzelni, hogy kamaszként miket fantáziáltál… Női öltözők és hálószobák… bankpénztárak teli dohánnyal… elégtétel különféle sérelmekért… Csakhogy van egy kis bökkenő. A női öltözőkben ugyan láthatnál egyet s mást, de jobb, ha elfelejted a bankpénztárakat és a sérelmek megtorlását. Anyagi szempontból ugyanis nem létezel, az anyagi részed ott fekszik az ágyon.
    – Ez azt jelenti, hogy látok ugyan mindent, de semmiféle hatást nem tudok gyakorolni a környezetemre?
    – Egy tollpihét sem tudnál arrébb mozdítani. És kísérteni sem tudnál, mert akit meg akarnál rémíteni, egyszerűen nem látna és nem hallana.
    – Tudtam én, hogy nincsenek kísértetek.
    – Azért ne hidd, hogy a materializmus mindenre választ tud adni.
    – A világ megismerhető – mondtam nyomatékosan, és kétkedő mosolyára elfutott a méreg. – Nem úgy értem, hogy a tudomány máris mindenre választ tud adni, hanem úgy, hogy képesek vagyunk a világról valóságos ismereteket szerezni.
    – Az nem ugyanaz.
    – A végtelenidőben – mondtam lelkesen –, megismerhető a végtelen anyagi világ, amely persze maga is állandóan változik.
    – Reménytelen eset vagy – legyintett, majd egy pillanatnyi szünet után hozzátette: – Még mindig nem mondtad meg, hogy mit akarsz most csinálni. Nem álldogálhatunk itt a végtelen időben.
    – Ha láthatatlan vagyok, miért van rajtam pizsama, és rajtad ez a hálóing?
    – Ez nem hálóing – felelte sértődötten –, ez az angyalok hagyományos viselete. Amit pedig te pizsamának nevezel, az a kómában a testből kiszabadult lelkeké. Mégsem mászkálhattok meztelenül…
    – Ugyan miért nem? Hiszen láthatatlan vagyok.
    – Én látlak – mondta, azután szemrehányóan hozzátette: – Nudista is vagy, nemcsak materialista? Vigyázz, mert ennek az útnak alighanem a pokol lesz a végállomása!
    – Fenyegetsz?
    – Csak figyelmeztetlek. Talán még nem késő.
    – Szerintem a pokol sem létezik – jelentettem ki. – Vagy ha igen, néha itt a földön valósul meg, de korántsem lelkek kerülnek bele. – Nem méltatott válaszra, hát más irányban folytattam a kérdezősködést: – Mondd meg őszintén, te tulajdonképpen mi vagy?
    – Angyal vagyok. Már mondtam: a te őrangyalod. Bár nem tudom, mit követtem el, hogy melléd rendeltek. Fele ennyi bajom se lenne, ha egy hívő mellé osztottak volna be.
    – Azt tudom, hogy angyalnak nevezed magad – feleltem kitérően. Közbe akart szólni, valószínűleg azt mondta volna, hogy nemcsak annak nevezi magát, de az is, ám nem engedtem szóhoz jutni. – Azt akartam megkérdezni, hogy nő vagy-e vagy férfi?
    – Miért fontos ez? – kérdezte óvatosan.
    – Hogyne lenne fontos. Az ember másképp beszél egy hölggyel…
    – Az angyaloknak nincsen nemük.
    – Ezt hogy értsem? Nektek ott nincs semmi?
    – Nincs. De ne kívánd, hogy megmutassam.
    – Pedig nem akármilyen látvány lenne! Azt hiszem, kevés ember mondhatja el, hogy…
    – Egyetlen ember sem mondhatja el – vágott közbe ingerülten. – És légy szíves, fejezd be ezt a témát!
    – Jól van – mondtam békülékenyen. – Csak még egyet… Azt mondtad, az angyaloknak nincs nemük, de akkor az arkangyalok miért viselnek férfineveket? Mihály, Gábriel…
    – Ezeket a neveket az emberek adták az arkangyaloknak.
    – Vagyis nincs nevetek sem.
    – Mi másképpen érintkezünk. Nem néven szólítjuk egymást. De te azt úgysem értenéd.
    – Magyarázd meg!
    – Nem lehet. Emberi elme nem foghatja föl a mennyei dolgokat.
    – A matriarchátusból a patriarchátusba való átmenet után, amikor a tételes vallások kialakultak, férfiuralom volt, tehát az emberi gondolkodás a túlvilág elképzelésekor mintegy leképezte a valóságos társadalmi viszonyokat, amelyekben uralkodó és egyáltalán vezető csak férfi lehetett. Ezért viselnek férfineveket az arkangyalok.
    – Történelmi materializmusból jeles – mondta ironikusan, és néhányszor lassan összeütögette a tenyerét, azután hirtelen témát váltott. – Azt hiszem, szeretnél már kimenni ebből a kórteremből. Az intenzív osztály nem valami derűs hely…
    
    Kitalálta a gondolatomat. Némán tettünk néhány lépést az ajtó felé, de hirtelen megtorpantam.
    – Milyen messzire távolodhatunk el… hm… ettől a testtől? – Az ágyra mutattam. – Hátha közben magához tér, és itt fekszik majd lélek nélkül. Képzeld el…
    – Nem térsz magadhoz olyan hamar – felelte. – És különben is, mire magadhoz térsz, akkorra biztosan visszatérhetünk ide. Úgy is mondhatnám, hogy a felébredésed és a mi… pontosabban a te visszatérésed kölcsönösen föltételezik egymást.
    – Azt mondod, hogy bárhová eljuthatok egy pillanat alatt?
    – Tulajdonképpen igen.
    – Mondjuk Ausztráliába is?
    – Oda is. De miért pont oda?
    – Mert az van a legmesszebb. Akkor menjünk Ausztráliába!
    – Nem ez az Úr akarata.
    – Tehát mégsem mehetek oda?
    – Már nem is akarsz odamenni.
    Tényleg már nem is akartam. Elindultunk a neonfényes kórházi folyosón, felmosószer szaga úszott a levegőben.
    Egy darabig szótlanul mentünk egymás mellett, azután megkérdeztem: – Te láttad már Istent?
    – Én egyszerű közangyal vagyok – felelte –, nekünk az Úr ugyanúgy nem fedi föl az arcát, mint a halandóknak.
    – Gondolom, mégis beszélgettek róla magatok között, amikor mondjuk éppen nem énekeltek az angyalok karában, vagy nem az ő dicsőítésével töltitek az időt.
    – Jó, hogy azt nem kérded, ple tykálunk-e.
    – Érdekelne, hogy Isten milyen formában létezik.
    – Azt te sohasem tudod meg.
    – Szerintem gömb alakú.
    – Micsoda? – Az angyal nagy szemeket meresztett. – Ezt meg honnan veszed?
    – Logika kérdése az egész. Azt mondjátok, ugye, hogy Isten a legtökéletesebb létező?
    – Természetesen.
    – A legtökéletesebb létezőhöz pedig csakis a legtökéletesebb forma illik. És melyik a legtökéletesebb forma?
    – Na, nem!
    – De bizony. A gömb.
    – Már megint ez a primitív földi logika! Mondtam már, hogy ennek nem lesz…
    Még mondott volna valamit, de két ápolónő jött szemben. Én félreugrottam előlük, az őrangyalom azonban nyugodtan átment rajtuk, azok meg őrajta. Ez a kis közjáték jó alkalmat adott neki, hogy témát váltson.
    – Mondtam már, hogy nem kell ugrálnod.
    Kékköpenyes, ősz hajú takarítónő jött szembe, a kezében vödröt és partvist cipelt. Nem tértem ki az útjából, egy pillanat alatt átmentünk egymáson. Nem éreztem semmit, és ő is nyugodtan ment tovább.
    – Na, mit mondtam? – Az angyal mosolygott. – Ennyi az egész.
    Egy fiatal bögyös ápolónő elől sem tértem ki. Azt reméltem, hogy ez más érzés lesz, mint amikor az öreg takarítónőn mentem át, de ugyanúgy nem éreztem semmit. Egy kissé csalódott arcot vághattam, mert az angyal nevetett.
    – Mit reméltél?
    – Hát nem ezt.
    – Pedig természetes, hiszen nincs tested, amelyre hathatna egy ilyen találkozás.
    Az intenzív osztály az első emeleten volt, gyalog mentünk le a földszintre. A kapunál először a kilincs után nyúltam, azután észbe kaptam, hogy úgysem tudnám kinyitni, hát egyszerűen átmentem rajta. Az angyal mellettem jött. A nap már a jegenyefák csúcsán állt, egy kis szél borzolta a lombokat. Betegek és látogatók ültek a fák alatti padokon.
    – Mintha hűvös volna – mondtam az angyal felé fordulva.
    – Igen, esteledik – felelte szórakozottan.
    – Ha nincs testem, hogyan működhetnek az érzékszerveim? Most érzem, hogy hűvös van, az előbb pedig a felmosószer szagát éreztem a folyosón.
    – Borzasztó ez az örökös faggatózás! – fakadt ki az angyal türelmetlenül. – De jól van, megmagyarázom, vagy legalábbis megpróbálom. Amikor fogorvosnál voltál, kaptál egy injekciót, és akárhogy fúrta az orvos a fogadat, nem fájt. – Bólintottam, az angyal pedig folytatta: – Nem fájt, de érezted, hogy a fúró meg a többi műszer hozzáért a fogadhoz?
    – Igen.
    – Nos, itt is valami ilyesmiről van szó: látsz, szagolsz, érzékelsz, de nem támadnak benned érzetek, sem kellemesek, sem pedig kellemetlenek. Tudod, hogy hűvös van, de nem fázol. Fázni csak a tested tudna.
    Csendben mentünk tovább, egészen az utcára nyíló kapuig. Balra hosszú sorban taxik várakoztak, szemben pedig, az utca túloldalán autóbusz kanyarodott a megállóba. Sokan szálltak le, mind a kórházba igyekeztek. Megálltunk a kerítés mellet, és figyeltük a látogatókat. Átjöttek a zebrán, és összetorlódtak a szűk gyalogosbejárat előtt.
    Egyszerre anyámat pillantottam meg a tömegben. A húgommal karonfogva jöttek, anyám bizonytalanul lépegetett, a húgom támogatta. A sógorom meg az unokaöcsém unott arccal baktattak mögöttük.
    
    Ott jön a családom!
    Az angyal közömbösen odanézett. – Látom.
    – Gyerünk oda hozzájuk!
    – Fölösleges. Úgysem vennének észre.
    – Anyám megérezné, hogy itt vagyok a közelében. Az anyai ösztön…
    – Nem érezné meg – biztosított róla. – Nekem elhiheted.
    – Ezt te nem érted. Hiszen nincs anyád. – Elhallgattam egy pillanatra, azután hirtelen más irányt adtam a beszélgetésnek. – Egyáltalán, ti hogy születtek?
    – Az Úr akaratából – felelte kelletlenül, mint mindig, ha személyes dolgairól faggattam.
    – De mégis, hogyan? Milyen módon?
    – Hogyhogy milyen módon? – Megint ingerültebb lett a hangja. – Az Úr akarja, hogy legyünk, hát leszünk, egyik pillanatról a másikra. Ennyi az egész.
    A családom már eltávolodott egy kicsit. Anyám lassan tipegett, nagyon gyenge volt szegény, megviselte az izgalom a balesetem miatt. Egy pillanat alatt utolértük őket. Ott mentünk mögöttük észrevétlenül, és én egy kicsit szégyelltem magam, hogy hallgatjuk a beszélgetésüket, anélkül, hogy ők tudnának róla.
    De nem beszéltek. Anyám szipogott, egyszer megállt, a táskájából zsebkendőt vett elő, és megtörölte a szemét, amely egészen vörös volt a sírástól.
    – Jól van, anyuka – nyugtatgatta a húgom. – Nem kell kétségbeesni, hiszen Laci él, és az orvos azt mondta, hogy visszatérhet a kómából.
    – Visszatérhet – mondta anyám, és újra elsírta magát. – Visszatérhet. – Erősen megnyomta a „het” szótagot.
    Hirtelen dudálás hallatszott a hátunk mögül. A kórháznak ezen a részén nem volt külön járda, az autók és a gyalogosok ugyanazon az úttesten jártak. Félreugrottam, az angyal meg újra elmosolyodott.
    – De hiszen dudált – mondtam, és az autóra mutattam, amely szinte hangtalanul ért mögénk, és a vezető csak akkor nyomta meg a dudát, amikor már vagy két méterre volt tőlünk.
    Anyám talán meg sem hallotta, úgy elmerült a gondolataiba, a többiek azonban ijedten hátratekintettek, a sógorom halkan káromkodott, azután félrehúzódtak a kocsi útjából.
    – Nem neked dudált, hanem nekik – mondta az angyal nyomatékosan. – Még mindig nem szoktad meg, hogy láthatatlan vagy.
    A kocsi elrobogott mellettünk, a vezető szinte álló helyzetében felpörgette a kerekeket. Mögötte azonban egy másik autó jött, az út szélén kellett maradnunk.
    – Nyugodtan elébe állhatsz – mondta az angyal. – Ha az őrangyalod mondja, bátran megteheted.
    Volt bennem egy kis aggodalom, amikor megálltam az autó előtt, az meg simán áthatolt rajtam. Nem éreztem semmi különöset, ugyanolyan volt, mint amikor emberekkel ütköztem, ha ugyan helyes ütközésről beszélni. Csak egy kis benzinszagot éreztem, lehet, hogy valamelyik részem a benzintankban is töltött egy tizedmásodpercet.
    – Veszel nekem kólát a büfében? – kérdezte az unokaöcsém az apjától, amikor visszatértek az útra.
    – Nem tudom, mit szeretsz úgy azon a vacak kólán – mondta az apja ingerülten.
    – Megígérted! – S mert a sógorom nem szólt semmit, hát megismételte: – Igenis megígérted! El se jöttem volna ebbe a hülye kórházba, ha nem ígérted volna meg!
    A húgom szikrázó szemmel hátrafordult: – Itt helyben kapsz egy hatalmas pofont, ha nem fejezed be ezt a vinnyogást!
    – A kórház unalmas – mondta a fiú.
    – Nem is szórakozni jöttünk ide.
    – Talán már nem is él – sóhajtotta anyám, aki nem vett tudomást a családi perpatvarról.
    – Ugyan már, anyuka! – A húgom hangján még mindig érződött az idegesség. – Ha nem élne, már értesítettek volna minket. Ne tessék belehajszolni magát mindenféle képzelődésekbe!
    Anyám nem válaszolt, némán léptek be az előcsarnokba. Kétszer is meg kellett állniuk miatta, amíg fölértek az emeletre, nehezen kapkodta a levegőt az erőlködéstől, pedig a húgom támogatta. Középkorú, mogorva ápolónő ült egy pultszerű építmény mögött a szobámmal szemben.
    – Ide nem lehet bejönni! – mondta kioktató hangsúllyal. – Ez intenzív osztály, nem lehet csak úgy becsörtetni az utcáról!
    Anyám ismét elsírta magát.
    – De hát a fiam… – motyogta.
    – Fia vagy nem fia – mondta a nő határozottan –, akkor sem lehet. Behurcolnak valami baktériumokat, és kész a fertőzés. Azután majd minket okolnak, hogy a kórház nem elég tiszta.
    – Hát nem értem aggódik, az biztos – mondtam az angyalnak.
    Nem tudom, hogy válaszolt- e valamit, mert hirtelen a sógoromra kezdtem figyelni, aki erélyesen odalépett a nőhöz. Azt hittem, lekever neki egyet, de ehelyett a zsebébe csúsztatott egy ötezrest, amit már régebben a markában rejtegetett. A nő megcsóválta a fejét, de a szigorúsága enyhült egy kicsit.
    – Hogy maguk milyen erőszakosak! – mondta, és már majdnem elmosolyodott. Azután egy széles üvegablakhoz lépett, vagy inkább üvegfalnak nevezném, amelyet függöny takart, és egy erélyes mozdulattal elhúzta a függönyt. – Innen megnézhetik – mondta, azután hozzátette: – Sok látnivaló nincs rajta, mozdulatlanul fekszik, amióta behozták.
    – De ugye meggyógyul? – kérdezte anyám reménykedve.
    A nő vállat vont. – Azt én nem tudhatom.
    – Mit mond a professzor úr? – kérdezte a húgom.
    – A professzor úr már elment – mondta a nő. – Ha beszélni akarnak vele, holnap délelőtt jöjjenek. Két operáció között esetleg elkaphatják néhány percre.
    Hirtelen csörömpölés hallatszott a folyosó vége felől. Az unokaöcsémről teljesen megfeledkeztek, ő meg beült egy félreállított kerekes székbe, és a széket nagy lendülettel nekikormányozta egy beteghordó kocsinak, amelyet otthagytak a fal mellett.
    – Idejössz rögtön! – sziszegte a húgom. – Hogy téged egy pillanatra sem lehet magadra hagyni! – Mivel a srác húzódozott, kinyújtotta felé a kezét. – Megfogod a kezem, és nem mozdulsz mellőlem!
    – Még nem is láttad Laci bácsit – mondta a sógorom.
    – Nem érdekel Laci bácsi, nem érdekel Laci bácsi! – énekelte a fiú, de lassan közelebb oldalgott.
    Az anyja elkapta a kezét, és magához rántotta. – Itt maradsz!
    – Most már menjenek – mondta az ápolónő. – Azt sem lett volna szabad megengednem, hogy bejöjjenek ide. Kikapok a doktor úrtól, ha észreveszi magukat.
    Láthatóan elege volt már az unokaöcsémből és az egész családból. Anyám újra sírni kezdett.
    – Istenem! – sóhajtotta –, hogy így kell látnom!
    Tudtam, hogy hiábavaló, mégsem bírtam megállni, átöleltem, de a karom mintha a semmit ölelte volna. Ő lassan megfordult, és indult a kijárat felé. Most még gyengébbnek és elesettebbnek látszott.
    
    Rosszkedvem lett hirtelen, ahogy láttam őket elmenni a folyosón. Álldogáltunk egy darabig, az ápolónő közben újra elhúzta a függönyt az üvegablak előtt, azután visszaült a pult mögé, és valami képeslapot kezdett olvasni. Közben lassanként besötétedett, a kórház kertjében kigyúltak a lámpafények. Az éjszakás orvos jelent meg a folyosón, bement a kórterembe, hosszan nézegette a műszereket az ágyam mellett, azután elment. Az arckifejezése semmit sem árult el.
    – Te már tudod, hogy mi lesz velem? – kérdeztem az angyalt, aki közömbösen álldogált mellettem.
    – Nem tudom. Az Úr akarata szerint…
    – Na igen.
    Még sok kérdést tehettem volna föl neki, de valahogy elvesztettem az érdeklődésemet. Az angyalhoz fordultam. – Hogyan töltjük az éjszakát?
    – Ahogy a nappalt – vont vállat. – Nekünk mindegy, hogy nappal van-e vagy éjszaka.
    – Itt ácsorgunk a folyosón egész éjjel?
    – Ne mondd, hogy fáradt vagy. Ha nincs tested, nem lehetsz fáradt.
    – Mégis valami fáradtságfélét érzek.
    – Az lehetetlen. Egy lélek nem lehet fáradt.
    – Létezik szellemi vagy lelki fáradtság is…
    – Az nem ugyanaz. Bár lehet, hogy túl sok minden történt ma veled. Olyasmik, amiket egy egyszerű halandó sohasem élhet át.
    – Elborzadok, ha arra kell gondolnom, hogy az éjszakát itt töltjük a folyosón állva.
    – Teljesen mindegy, hogy hol vagyunk, ugyanaz történik velünk. De ha még túl erősek benned a régi megszokások, menj be a kórterembe, és feküdj az üres ágyra. Ne félj, egyetlen ránc sem lesz rajta, hiszen nincs súlyod…
    – És te mit csinálsz?
    – Semmit.
    – Legalább ülj le valahova!
    – Nem bírsz megszabadulni ezektől az emberi szokásoktól. Nekem teljesen mindegy, hogy állok, ülök vagy fekszem.
    – Te tudod…
    Bementem a kórterembe, és lefeküdtem az üres ágyra. Lehet, hogy csak képzelődtem, de valamivel jobban éreztem magam. Hirtelen kialudtak a neonfények a mennyezeten, csak egy kék fényű lámpa világított még az ajtó fölött, egy másik meg az ágy fölött, ahol a testem feküdt. A félhomályban láttam az angyalt, mozdulatlanul állt az ágyam mellett. Behunytam a szemem, olyan volt, mintha aludnék.
    
    Hajnaltájban olyan érzésem támadt, mintha a kórteremben levő kék lámpákat is eloltotta volna valaki. Teljesen sötét lett, én pedig nagyon rosszul éreztem magam. A régi könnyedség elmúlt, most mintha ólomsúlyok nehezedtek volna a testemre. És valami meghatározhatatlan eredetű fájdalmat is éreztem. Nem volt túl erős, de nyugtalanított. Meg akartam mozdítani a karomat. Nem sikerült, és a fájdalom már a szándéktól is megerősödött, pedig úgy emlékeztem, hogy a karjaim nem sérültek meg. Legalábbis nem volt rajtuk kötés.
    A sötétség valami nehezen átlátható ködös homályba olvadt, amelyen át kezdtem megkülönböztetni a kórterem berendezését. Világos lett, a mennyezeten ragyogtak a neoncsövek. Minden ugyanúgy volt, mint előző este, de éreztem, hogy valami hiányzik. Az őrangyalom nem volt sehol.
    Itthagyott – gondoltam. – Nem foglalkozik velem, talán már nem is élek, ez a kórterem pedig valami átmenet… hová is?
    Lépéseket hallottam, szerettem volna megnézni, hogy ki jött be, de nem bírtam fölemelni a fejemet, mintha odaszíjaztak volna az ágyhoz. Azután egy hófehér fityulás ápolónő fölém hajolt. Amikor észrevette, hogy nyitva van a szemem, először egy kis ijedtség jelent meg az arcán, azután szélesen elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a tekintetemmel követem a mozgását. A gépek fölé hajolt, majd felugrott, és kisietett a kórteremből.
    Nem tudom, mennyi idő telt el, az időérzékem nagyon bizonytalanul működött. Csak arra figyeltem föl, hogy egyszerre négyen jönnek be a kórterembe, és jobbról-balról megállnak az ágyam mellett.
    – Mozgatta a szemét! – mondta az előbbi nővér lelkesen egy középkorú, szakállas férfinek, akit a többiek látható tisztelettel vettek körül; alighanem ő volt az osztályvezető főorvos. – Amikor reggel bejöttem, hogy ellenőrizzem, észrevettem, hogy nyitva van a szeme. Olyan furcsa volt, még meg is ijedtem, hogy már… de később láttam, hogy követ a tekintetével, és…
    – Jól van, jól van – mondta a főorvos, mintha nyugtatni akarta volna a lelkes ápolónőt. – Majd megnézzük.
    A gépekhez hajolt, hümmögött, azután lehajolt hozzám, olyan közel, hogy éreztem a fogkrémje illatát.
    – Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte barátságosan, és megveregette az arcomat. – Magát aztán jól elintézték. Hall engem?
    Hallottam, de nem tudtam válaszolni. Vettem egy nagy levegőt, de nem volt annyi erőm, hogy hangot préseljek ki a számon. A főorvos megcsóválta a fejét, azután fölegyenesedett. Mondott valamit az egyik mellettem álló fiatalabb orvosnak.
    – Igenis, professzor úr! – mondta az orvos jó hangosan, és olyan katonásan, hogy éppen csak nem szalutált.
    Kivonultak, majd kis idő múlva visszajött a fiatal orvos, és injekciót adott a bal karomba. Megjelent mögötte az előző ápolónő is, aki észrevette, hogy nyitva van a szemem, és tisztelettudóan megállt a háta mögött.
    – Tartsa rajta a szemét! – mondta neki az orvos. – De úgy – tette hozzá –, mintha az őrangyala volna!
    Az utolsó mondattól mosolyognom kellett. Az orvos már háttal állt nekem, az ápolónő viszont éppen rám nézett, és hirtelen felsikoltott: – Mosolyog! Doktor úr! Láttam, hogy elmosolyodott!
    – Ne fantáziáljon, Rózsika! – mondta az orvos feddően. – Legyen szíves, vegye komolyan a munkáját. – Fejcsóválva kifelé indult, és közben azt mormogta: – Még hogy elmosolyodott!
    Az ápolónő közelebb hajolt hozzám.
    – Ugye, hogy mosolygott? – kérdezte reménykedve.
    Ismét elmosolyodtam, amit hálás grimasszal nyugtázott, de nem mert újra szólni az orvosnak.
    
    Nem tudom, mennyi idő telt el, mint már mondtam, az időérzékem szinte teljesen csődöt mondott. Néha láttam a világos szobát, máskor meg ki tudja, menynyi időre elborított a sötétség. A napszakokat is csak lassanként tudtam megkülönböztetni, főleg azért, mert borús napok jöttek, nappal is világítottak a mennyezeten a neoncsövek.
    Egy délelőtt, amikor újra bevonult a prof a sleppjével, és lehajolt hozzám a szokásos kérdéssel, hogy „Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk?”, önmagam számára is váratlanul, megszólaltam: – Köszönöm, a körülményekhez képest jól!
    A prof elégedett grimaszt vágott.
    – Brávó, fiatalember! Hát csak visszahoztuk magát.
    Alaposan kikérdezett, azután utasításokat adott a kíséretében lévő orvosoknak és ápolónőknek. Éppen menni készült, de utánaszóltam:
    – Professzor úr! – Megtorpant, és kérdő arccal nézett rám. – Kérdezhetek valamit?
    – Nem kellene ennyi beszéddel fárasztania magát – jegyezte meg az egyik orvos, de a prof leintette:
    – Mondja csak! Ameddig saját maga nem sokallja, nem lehet baj belőle.
    – Kómában feküdtem, ugye?
    – Igen.
    – Lehetséges, hogy a kómában álmodik az ember, és emlékszik arra, hogy mit álmodott?
    Tűnődve nézett rám egy pillanatig.
    – Nem lehetetlen – felelte végül. – Előfordult már, hogy akiket tetszhalálból hoztunk vissza, különös dolgokról számoltak be. Fényes alagútszerű helyen siklottak, furcsa villódzásokat láttak… Szokott álmodni?
    – Szoktam, és nagyon plasztikusak az álmaim. Arcokat, egészen reális háttereket, színeket tudok megjegyezni belőlük, párbeszédek, néha nem is csak magyarul folytatott párbeszédek maradnak meg az emlékezetemben…
    – Kómában az agy tovább működik – felelte –, és lehetséges, hogy ez az agyműködés álomhoz hasonló jelenségeket produkál. Egy neurológust kellene megkérdezni… És mit álmodott?
    – Találkoztam az őrangyalommal. – Mindenki mosolygott. – Igen – folytattam – és beszélgettünk mindenféléről…
    – Az agyműködése produkálhatott valamit – mondta a prof –, majd amikor visszatért a kómából, álmai is lehettek, és mindezt kiegészítette a fantáziájával. Érdekes… – tette hozzá, olyan hangon, amelyből érezhettem, hogy egyáltalán nem érdekli tovább a dolog.




Kozmosz

---

LADÁNYI-TURÓCZY CSILLA

Budai lányok

Még mindig itt siklanak valahol
a sárga villamosok peronjain
hűvös életeikkel
háziasszonyságuk süteményes illatával
engedelmes angoltudással
hosszú hajukkal
gyerekeiket hittanra hordják
és uszodába
férjük nevét viselik
bálokat rendeznek
és nincs bennük undor
se kétely se torpanás


Séta földszintes sorházak között

Három nehézkes lépegető mögött
földszintes házak sora:
vonalzóval rajzolt telkecskék
hallgatják kongó lépteinket,
boltíves ajtók, ablakok
bámulnak ránk vakon,
metsző kihívással,
sötétkék égők fáznak
koloratúr éjkirályfenyőn,
pazarlón csorgó
szökőkút dermeszt jéggé
bágyadt vízsugarat,
kutyák rohannak hangtalan
s fordítottan lebeg a fák gyökere.


Népköz

Végig a Népközön
a nép köz, a nép köszön,
arra van a melegutca,
a szúrós, sárga harisnya,
ott az öreg földalatti,
sárga az is, mint a masni,
bebújik az operába,
a szfinxnőnek tappancsába,
és a szfinxnő megremeg,
szép e népi,
népközépi,
népközépes egyveleg.


Molotov-koktél

Csak saját zihálását hallja
a kapucni alatt
akkora zaj van a csöndben
léptei most kemények
csizmásak, száradt sárszagúak,
bokája megdagad
bőre éget
minden lépésére
kosz ragad
megáll
leveszi a kapucnit
a szél húsába váj
a kapura mered
és vár egy percig

csak aztán dobja el

---

BOZÓK FERENC

Lord Byron imája

Angyalok, űzzetek éjjeli vámpírt!
Hókarokat mutat olykor a tükröm,
hószinü lángokat őriz a v itrin,
s moccan a nipp-baba néha a polcon.
Angyalok, adjatok éjjeli álmot!


Tükör

Ez évi elhatározásom:
tükörbe nézve reggelente
saját tekintetem kiállom.
Remek tükör, de nincs elég fény.
Remek tükör, de rozsdaszeplős.


Figyelj a mára

Figyelj a mára, mert rumok
között a lanyha mában
koccannak össze metrumok
e dísztelen világban.

Keringnek olykor verssorok
a féldecis pohárban,
s becéznek, mint a jó borok
a lomha délutánban.


Istenek átka

Mummu Tiámat az ősöm,
vén, keserű vizek anyja,
rémalak ő, kusza hajjal.

S Kingu, papucs-puha férje
nem zabolázta meg őt, s lám
hintve a Föld tele jajjal.

S Marduk, elúnva a némbert
únva a bajt, meg a jajszót
kétfele vágta a testét.

Így alakult ki a létünk,
s váltja az éjjel a nappalt,
s váltja a nappal az estét.

Így alakult ki a szív is,
ambivalens, fura szívünk,
ördögi, angyali egyben.

Istenek átka, örökség,
ősi teher, hogy a szívben
jó meg a rossz keveredjen.