CSEPCSÁNYI ÉVA

Íme

Íme itt.
Íme máshol.
Akárhol. Bárhol.
Torzul az idõ.
Torzul a fény.
Kezdet. Vég.
Íme, itt.
 

Steril

Embernek tart meg
A fegyelem.
Aktusok, ösztönök
Négyzetbe rendezve.

Sírásom betonba zárva,
Gyönyöröm sterilizálva.
Négyzetrács-élet.
Törvény támaszom.

KUTAS JÓZSEF

Az orvvadász

"Errecart a nevem - mondta - valaha rég nagy vadász voltam én is - bent vagyok már a korban!"
 (F. Jammes: A puskadörrenésre)

A jóisten a tudója, nem is két fürge lábam, nem is nagy, okos fejem, hogyan tévedtem erre a sosem látott, keskeny útra, mely végül - mielõtt az alkony lerontott volna mindent, amit földi fény épített - egyenesen a Tûzdelt õzgerinchez címzett fogadóhoz vezetett.
    A táj sosincs túlságosan ínyemre, ha útitárs nélkül bandukolok - ilyenkor az emelkedõ egyenesen a hegycsúcs szívébe fúródik; a láp lapos és hideg, akár a halott hüllõ szíve; az erdõk, melyek máskor zajosak és mulatságosak, a messzi domboldalak csúfondárosan kiöltött, beteg nyelvének látszanak.
    Mindegy, itt vagyok a fogadó udvarán. Most, uzsgyi, befelé!
    A magamfajta vén csibésznek mindig akad egy hely valamelyik asztal mellett, ahol kedvelik a meséket. Minél hihetetlenebb, antúl jobb, jöhet a következõ, kedves mester! És pinteket rendelnek, foszlós kalácsot, míg el nem lobban a põre gyertya lángja, s odakint egyenletes léptekkel el nem kezdik soros õrjáratukat a fontoskodó kísértetek.
    A fogadó furcsa, kocka alakú épület volt, ablakai a dobókocka pettyei, ajtaja viszont csúf, ferde repedés a régen nem festett, málladozó falon. A fal tövében lonc és lapu lakmározott, a tetõ sápadt szalmája takaró alól kilógó emberi végtagként csüngött. Brr!
    Sötétlõ égbolton kandikáló csillagok gyenge fényénél fejeztem be aznapi vándorlásomat. Még egy hónap, és elérek lányomhoz, N.-be, ahol halálomig fogom hallani a sós tengeri hullámok ernyedt moraját; mintha egy holt hadsereg szuszogna az ember füle mellett.
    N. tisztes polgárváros, elférnek benne hozzám hasonló, fonnyadt csavargók is szép számmal: aszalt gyümölcsök a kamra frissen feltöltött polcain.
    Rongyos zekémet hátul két tenyérrel megtaszítja a sûrû fenyvesbõl kirontó, hideg szél. Megtántorodom. Ennek fele sem tréfa! Megigazítom hetyke tõrömet, babrálok egy kicsit, mielõtt végképp tisztába jönnék, mi okozza iszonyú bizonytalanságomat.
    A fogadó cégtábláját, feliratát már nem tudom kisilabizálni - néhány perccel korábban még tisztán olvashattam a felírást, mostanra minden fény, minden derengés kiveszett a faluból. Az alacsony házak hosszú sora alámerült a sötétségbe, akár a kútba dobott gyöngysor, csak az égbe kalapált csillagok rézfejei fénylenek úgy-ahogy, de ez az emberi tekintetnek túl távoli, félelmetes ragyogás nem elegendõ.
    És némaság üli meg, sarkantyúzza az éjszakába lovagló, erdõ menti falut.
    Semmi kedvem bokrok alatt tölteni az éjszakát.
    Nem mintha attól félnék, lidérc ül a mellemre, vagy hazatérõ boszorkány csábít szerelmi kalandra, az ok, amiért a fedett helyiséget jobban szeretem, igen egyszerû és földhözragadt; te is megtudod, egykomám, ha elér mindenki földi sorsa, az öregség. Itt fáj, ott szaggat, amott reménytelenül elzsibbad... még az emlékeim is sajognak.
    - Befelé, öreg - biztatom magam, szép csöndesen. - Csak akad egy falat kenyér a világ végén is, egy morzsa, ami kihullott Isten kezébõl.
    Nem akadt. Szégyen, nem szégyen, be sem tudtam jutni a Tûzdelt õzgerincbe. Az ajtó zárva volt, erélyes kopogtatásomra torzonborz hang rivallt rám, és felszólított, hogy igazoljam magam, vagy kilyuggatja az irhámat.
    - Ejnye - feleltem szívélyesen -, hát így fogadják errefelé az elcsigázott vándort?
    - Még ígyebbül, ha nem kotródsz innen! Ki vagy, mi vagy? Ne is válaszolj! Lesír a pofázmányodról, hogy nem jársz egyenes úton! Errecart küldött, igaz-e?
    - Ja - mondtam magamban -, csakis. Hé, figyelj csak - kiáltottam fennhangon -, fogalmam sincs, ki az az Errecart! Sosem ismertem senkit, akit Errecartnak hívtak volna, és, ha ragaszkodsz hozzá, nem is állok szóba senkivel se, akinek a neve kicsikét is hasonlít az õ nevéhez! Egész nap kutyagoltam, völgybe le,martra föl, az én koromban nem egyszerû dolog az ilyesmi. Éhes és szomjas vagyok, a lábam felsebezték az út tüskéi.
    - Blablablabla - kiáltott egy utolsót a hang láthatatlan gazdája, valahonnét a felhõkbe ágyazódó padlás felõl. - Ismerem a fajtádat! Errecart küldött, hogy kémkedjél! Errecart, a sima nyelvû! Lódulj innen, mert viszket a tenyerem! Egy, kettõ - és hallottam, amint felhúzza özönvíz elõtti puskája závárját (hogy régi ócskaság lehet, azt kiszolgált katonaként, a vas ütötte neszrõl meg tudtam ítélni).
    - Szégyelld magad, amiért ilyen barátságtalanul bánsz egy öregemberrel - mondtam, remélve, hogy elbizonytalanodik. - Ha elérek N.-be, ahol a lányom lakik...
    - Három! - felelte a gazfickó, és bumm, kilõtt a résen.
    Sárga fénynyelv nyalta képen az éjszakát, és világította be a halott falu fõutcáját. A házacskák egy pillanatra kiemelkedtek az éj árkából, ahogyan a fény árja fölvetette õket - ám sok örömöm nem telt a látványban.
    A vérszegény, szomorú hajlékok ablakai, kapui mind-mind csukva, hajjaj, a kerti fák árnyékai mozogtak csupán az erõsödõ szélben, más semmi, mint a viharból kikötõbe menekített vitorlások vászonbóbitái, hajlongtak, és írták felesleges, ostoba jeleiket a felkelõ hold leterítette öreg abroszra.
    Még egy házõrzõ ebet se láttam sehol.
    - No - gondoltam, vállamra igazítva szakadt zsákomat, melyben azért lötyögött egy kisded kulacs, félig töltve vörös aramusival, amit tegnap éjszaka szereztem az elõzõ, ennél jóval barátságosabb faluban -, no, ez az Errecart, úgylátszik, kutyákat eszik, ezzel rémisztgeti a jótét lelkeket. Micsoda modor ez! Élnek-e vajon emberek a falak mögött?
    Még egy pillantást vetettem a nyomorult fogadóra - ha átkom megfogan, az épület négykézlábra ereszkedik, és megnyalja fájó térdemet -, melyet a holdfény
    furcsa halotti lepelbe öltöztetett, majd jobb felé fordultam, az árnyékcsuklyás fûzfák felé. Sok reményt nem fûztem a hallgatag házakhoz, de további híreket elvártam tõlük is.
    Nem volt még nagyon késõ, még vidéki viszonyok között sem volt késõ. N.ben áll még a bál, folyik az utcákon a mézsárga, édes sör, táncolnak s énekelnek a lányok, míg én ezt fonott bõrszékrõl szemlélem, pipázva ártalmatlanul.
    A korai óra ellenére se láttam háziállatokat sehol, hangjukat sem hallottam, a lakóépületek elfátyolozva várták a hajnalt, tehén se bõdült, kecske se mekegett, vadászó cirmos sem szelte át a teret... a 86'-os Baber-ismétlõfegyver dörrenésére sem jött elõ senki.
    Ez utóbbi tény két gondolatot eredményezett, egyik vigasztalanabb volt a másiknál.
    - Nagyon megszokták az itteniek a puskadörrenést - tûnõdtem, lassan lépegetve a puha homokban -, azért nem foglalkozik vele senki. És ez nem jó. Sõt,rossz. Még ennél is rosszabb, hogy senki sem siet a másik segítségére. Úgy látszik, itt könnyebb meghalni, mint élni. Lássuk, mi van a másik oldalon.
    A házak kertjeibõl a túlérett meggy bódító illatát zúdította rám a szél, mely, immáron meggyõzõdhettem róla, a névtelen falu tõlem távol esõ, északi felén húzódó, pompás erdõségbõl áradt.
    Mindegyik kerítés nevetségesen alacsony volt, néhol az egész szerkezet hiányzott, úgy ásítozott egyik-másik, mint a magára mit sem adó, foghíjas vénaszszony.
    Fûzfák kusza sorfala mögé bújó szánalmas rezidenciák között gyalogoltam, akár egy kísértetkanyonban, és szinte éreztem a testemet-szívemet tapogató, rejtett pillantások ártó erejét.
    Nem vagyok gyáva nyúl, ne nevessetek! Csak, mint mondottam, nem szeretek egyedül kutyagolni - akkor vajon miért töltöttem el mégis így az egész életet?
    Egy-egy nyíratlan ribizlibokor fekete tömbje elõtt hõkölt a holdfény - bar-lang szája elõtt a babonás vadember -, míg a magasra nõtt, felmagzott fû jótékonyan elrejtette a kertekben szétszórt tárgyakat; amott mintha egy romba dõlt kútkávát láttam volna, emitt egy csonka-bonka vízimalom lyukas kalapját.
    A sötétség mély és élõ: ha feltartanám ujjamat a fejem fölé, tõbõl leharapná.
    Összehúztam magam, és vizsgálgattam a portákat, vajon melyik a legalkalmasabb egy újabb próbálkozásra? De egy gondolat mindvégig velem maradt: megéri-e vajon egy újabb próbálkozás?
    Csak akad itt a közelben egy ócska pajta, ahol meghúzhatom magam!
    Igen ám, de a kerítések lécei olyan szorosan zárultak, akár egy feketére festett fogsor. Átjárónak nyomát se láttam, és ösztönös elõvigyázatosságom óva intett, hogy (dacára a palánkok elhanyagolt állapotának) ukmukfukk behatoljak a holdsüveges, bús fák birodalmába.
    Köhintettem, összeütöttem a tenyeremet (többször is), és bíztam benne, a hang felkelti az alvó házak közt leselkedõk figyelmét. Semmi. Elhaladtam az elsõ, a második ház mellett. A sok magányos vándorút megtanított egyre-másra, többek közt arra, hogy mindig figyeljek, mi van a hátam mögött, ám ezúttal semmi szükségét nem láttam a máskor oly indokolt óvatosságnak. Legfeljebb aTûzdelt õzgerinc Baber-ismétlõpuskása osonhatott utánam, de (miként a hangjából kivettem) õ semmi szín alatt el nem hagyná biztonságos õrhelyét.
    Ki lehetett az az Errecart? Nem lehet akárki, akármi, hogy így tartanak tõle.
    Magamban feltett kérdésemre igen hamar megkaptam a választ. Egy hosszú, lapos épület mellett haladtam el, melynek - a többiektõl eltérõen - fala egyben pótolta a kerítést is; a mész erõs szaga csaknem megfojtott, mihelyt a közelébe értem, ám a fehérség kárpótolt a pillanatnyi kellemetlenségért. Ebben a mesterséges fényben láttam meg a falra erõsített lapot.
    Alapos munkát végzett, akit megbíztak ezzel a feladattal, mert több nagyméretû szöget használt, szél el ne vigye, esõ le ne mossa a Hirdetményt, melynek felsõ részét Errecart neve töltötte be.
    Megálltam, és mélyet húztam az éjszaka tömlõjébõl. Ha két lépést hátráltam, még mindig ki tudtam silabizálni a lapra kézírással rótt betûket, cserébe az utca, az erdõ jótékony légcsöve ellátott frissítõ levegõvel.
    - Errecart - olvastam suttogva -, Errecart, az orvvadász. Lássuk csak - s nekiláttam a hivatalos szöveg lefordításának -. Errecart, ez a törvényen kívül helyezett gonosztevõ... hm... bárki végezhet vele, bárhol, bármikor... hm... nesze neked jogállam! - A fogadóval való afférom után semmin sem csodálkoztam. - Vigyázni, veszélyes. Töltött fegyvert hord magánál. Ez körülbelül mindenkire igaz, akivel eddig találkoztam. De mit keres ez az Errecart a faluban?
    Újra és újra elolvastam a sorokat, megfeledkezve arról, hogy jelen állapotomban lenne fontosabb dolgom is. Egész nap talpaltam, port nyeltem, mérföldeket faltam friss kenyér helyett (a végén kénytelen leszek nyakára hágni az aramusinak), és jelenleg semmi kilátásom fedett helyre, ahol kialudhatnám ma-gam.
    Ifjúkoromban meg-megesett, hogy árokparton, magas fûben vagy fa odvában éjszakáztam, ha a gyanakvó gazda vagy a városõr elkergetett a kapuja elõl, de az évek múltával egyre veszélytelenebbé váltam az idegenek szemében. Nagyon ügyefogyott vagy gyáva ember hírét kelti, aki megijed egy magamfajta öreg migrerendtõl, zörgõ csontú vándortól.
    Most viszont alig maradt választásom. Még egy próba? Ám legyen! De hol? Végigfuttattam tekintetemet az alvó falun, és találomra kiválasztottam egyet, melynek kapuboltozata felett takaros kis kupola ült. Megközelítettem, és lélegzetemet visszafojtva bezörgettem a kis kopogtatóval.
    A ház tornácán több, egymásba kapó lámpafény gyulladt, és elárasztotta a környéket. Vagy fél tucat férfihang harsant, az üvöltözéssel talán saját félelmüket oszlatva el. Az emberi lármába szórványos kutyacsaholás vegyült - ez volt a pont, amikor menekülésre fogtam. Ha az emberi természet megismerésének terén voltak is hiányosságaim, az állatokat mindig jól ítéltem meg. Nem akartam megvárni, míg az agresszív, szarvas- és medvevadászatkor hajtásra használt kopókat kieresztik valamelyik rejtett csapajtón - mert ez lehetett a kiabálók szándéka, e felõl nem volt kétségem.
    Az üvöltözés tagolatlanságát néha-néha Errecart neve törte meg, és nekem ennyi elég volt. Mentettem a bõrömet, mint már annyiszor. A házak és a nagy fák árnyékrejtekét kihasználva az erdõnek vettem utamat, és közben arra gondoltam, ha valami isteni szerencse jóvoltából elérem N.-t, ahol lányom állandó, kényelmes hajlékkal vár, soha, de soha többé nem vágok neki a szürke messzeségnek, még akkor sem, ha az Dárius összes kincsével kecsegtet.
    Nyughatatlanságomat, lelkemnek ezt a furcsa örökmécsesét lányom számomra kijelölt szobájába helyezem, és többé feléje sem nézek.
    Percek múlva, amikor lélegzetem velem együtt az utolsókat rúgta, kiderült, hogy a fenyegetõ handabandázóknak eszük ágában sincs követni engem a holdfénnyel kövezett, nyílegyenes utcára, mely valóban õsi, hatalmas erdõségbe torkollt. Megelégedtek azzal, hogy elriasszanak, és nem akarták kicserzett bõrömet a nappali vagy a hall falára akasztani.
    - Fura orvvadász lehet ez az Errecart - gondoltam, nyilalló oldalamra szorítva mindkét kezem -, ha ennyire félnek tõle. Nem lehet közönséges csirketolvaj, annyi szent! - Inni akartam erre a nagy ijedtségre, ám észrevettem, hogy oldalamról leszakadt a vászoniszák, benne, ó, jaj, a kitûnõ aramusival.
    A veszteség iszonyú méreteket öltött - mert a hátam mögött hagyott, emberséges, jó világot jelképezte. Ivóvizet csak-csak lelek az erdõségben, hiszen van bõven gyakorlatom az ilyesféle keresgélésben, de aramusit... még az sem biztos, hogy visszatalálnék abba a tegnapi faluba. Álltam a szökõkútszerûen patakzó holdfényben (a fák árnyékai gyors táncot roptak), és dühöngtem. Fennhangon szitkozódtam, öklömet emelgettem a házak felé, melyek a sikeres akció után újra beburkolóztak a csendbe.
    A hideg átjárta csontjaimat, úgy bolyongott testemben, akár az az elátkozott lélek N.-ben, kirõl legutóbb lányom tudósított. Haragom ereje engem is meglepett, és ki is merített. Leeresztettem karjaimat, és egy utolsó káromkodást eresztettem a bûnös falu felé.
    Ekkor egy nagyobbacska árny vált le a nagy fák árnyékairól, afféle fiasötétség. Néhány lépés, és a hold fehér körébe lépett. Alacsony, mokány kis ember volt, tetõtõl talpig állatbõrbe burkolva, leginkább tölgyfagubóhoz hasonlított volna, ha hátán nem visel hosszú, özönvíz elõtti kétcsövû karabélyt. De viselt.
    - Ez szép volt, öreg - mondta cseppet sem gúnyosan. - Jó emberek élnek itt, igaz? Kaptál tõlük megfelelõ szállást? Aztán letörölték-e a széket, mielõtt ráültél volna? A bor pincehideg volt, amit eléd tettek cserépkorsóban, a leves forró? Ugyan, ugyan! Rossz helyen kopogtattál, öreg! Bezzeg én - hangja hirtelen eltorzult -... kiûztek maguk közül engem, öregember, elkergettek, mert... de mindegy is, miért! Mindig van ok a gonoszságra, öregember!
    Bólintottam. Lett volna errõl nekem is mesélnivalóm.
    - Te Errecart vagy, az orvvadász - állapítottam meg.
    - Én rájuk vadászom, öreg - mondta rekedten - és látod, cseppet sem orvul. Szépen elbántak veled. De, ahogyan szavaidból kivettem, téged várnak N.-ben, apó. N. éppen neked való hely.
    - Nos - feleltem neki, még mindig reszketve az iménti dühkitöréstõl -, nos, Errecart mester, úgy gondolom, ha van még egy puskád, N. várhat egy darabig.
 


 
ERDÕS OLGA

Vonaton, Pest felé

Betonpalánkra írt nevek
elmúlt szerelmek
lassú zakatolása
háttal ülve, akárha
a múltba vinne a vonat
talpfák sora rozsdás
sínek íve kanyarog
útközben megannyi állomás
és a borostás kalauz
még a jegyed sem kéri
másodosztályú huzat
járja át a kocsit
valaki a peronról integet
sosem látott arcáról
tudod nem neked
aztán könyvedbe mélyedsz
és fel sem fogod
hogy az élet a 3-as vágányon
már rég tovarobogott.
 

Vasárnap délután

Egy kávé az udvaron
vasárnap délután,
míg a szeptemberi
bágyadt napsugár,
mint vén kutyád
a lábadhoz ül.
Orrodba száraz falevél
fanyar füst szagát
hozza a szél:
béke van. Néhány
pillanatnyi csönd -
valódi nyugalom.
És csak távolról hallod,
ahogy tompán koppan
a dió az avaron.

OLÁH ANDRÁS

mezítelenül

mérgezett telek havával takarva
két part közt mélyen kucorog a bánat
fekete varjak seregei szállnak
mint szélnek feszített foltos vitorla

nyüszít bennünk a belénk gyúrt félelem
mezítelenek vagyunk mint a tenger
így köszönt ránk a józanító reggel
és összecsuklik körül a végtelen

nem hárítom át - magamnak kerestem
én pusztítottam magamban a vágyat
s vigaszt nem nyújt már semmilyen alázat

de most sem Júdás szenved a kereszten
s mint a platánok kínálkozó testét
pusztító féreg rágja szét az estét
 

Orpheusz

tedd félre gyászod Orpheusz
a bánat kútja kiüresedett
s te - ki kóstoltad a Sztüx vizét -
lágyítsd meg a révész haragos szívét
felejtse el egy éjszakára a halált
csodatévõ daloddal békéltesd meg
az erdõk-mezõk vadjait
térdeljenek eléd a hegyek
jöjjön Arion és a delfinek
hulljanak ki imádságos könyveinkbõl a szavak
aludják téli álmukat
töröld le Perszephoné könnyeit
Eurüdikét álmodd tarka rétek illatába
a harmatos ligetekre varázsolj
gyémánt-ragyogást
pusztuljon a mély torkú bánat
s csak azokat nézd akik hazavárnak

KOLOH GÁBOR LAJOS

Ne félj, szederkisasszony

sokszor hívlak el se jössz
paripámra fel se szöksz
magadtól már messze löksz
gyakran-gyakran meg is ütsz

dobog érted tûz-patám
megtalállak még talán
veres földek kapuján
hideg napok ablakán

megöltél már engemet
öreganyám eltemet
adjál nekem szebb nevet
halálban is életet!
 
 

DIENES TIBOR

Félelem

Esküm hol
Átkom hol

Alkonytájon
Barnásfejû földpárnákon
Letépetett rongyaimban
Leszek halott
 


 

BALLAI LÁSZLÓ

Mosta

Amikor a többmázsás bomba átszakította a kupolát és hatalmas robajjal a fõhajó közepére zuhant, Pizani éppen abbahagyta az orgonálást. Természetesen Bachot játszott, hiszen nem volt jelen a vikárius. Néhány hónapja ugyanis, nem sokkal kinevezése után Mostába látogatott Zagallo, a vikárius, és kérdõre vonta: miért játszik Bachot? Merthogy õ evangélikus volt, tehát eltért a római egyháztól. Pizani kicsi gyermekkora óta templomi orgonista szeretett volna lenni. Már hat éves korában Berkeley, a valettai Szent János székesegyház kántorakezdte tanítani. õ ajánlotta be az eklézsiánál, amikor a mostai állás megüresedett. Húsz év elteltével sajnálta is, hogy ott kellett hagynia a jó öreget - akinek kedvence Bach volt, és azt tartotta, amíg a világ világ, nála nagyobb orgonista nem születik -, de hát egy saját templom, vagyis saját orgona és saját kórus azmégiscsak maga a mennyország. Vagy legalábbis annak elõtere. És most ezt veszélyeztesse, mert idejött egy birkaszemû püspöki helynök Rabatból? Hosszú hónapok óta szakadatlanul zuhognak a német bombák a valettai erõdökre, az olaszok tengeri zárral próbálják megbénítani Málta szigetét, miközben õk a brit hadsereget minden eszközzel segítve védik a hazájukat, és akkor valaki azzal foglalkozik, hogy miért játszanak Bachot a mostani bazilikában.
    Bármikor a levegõbe repülhet a templom. Furcsa mód Pisani mégsem merte veszélyeztetni oly hõn áhított állását, és azt mondta a vikáriusnak, hogy nem Bachot játszott, hanem Mozartot. Az egyházfinak fogalma sem volt arról, hogy Mozart orgonamûveket írt. Pedig Mozart korai templomi szonátái csaknem olyanok, mintha magától Bachtól származnának, magyarázta az orgonista. Zagallo azonban látni akarta a kottát. Fejbõl játszott, nincs kotta, érvelt kétségbeesve Pizani. Ám a vikárius ragaszkodott a kották bemutatásához, ha nincsenek meg, akkor kerítse elõ azokat, amelyekbõl tanult, különben vizsgálatot kénytelen kezdeményezni az ügyben. Pizani az összes antikváriust bejárta a szigeten, végül Zarbnál ráakadt néhány Mozart orgonaszonátára. A vikárius úgy tett, mintha zenetudós is lenne, és a látottak valóban felidéznék elõtte a Bach-partitúrákat, de azért megkérte az orgonistát, ne játsszon olyan mûveket, amelyekBachra emlékeztetnek. Érti, mondta Pizani, tehát ne játsszon Mozartot. Persze, hogy játsszon bátran, visszakozott Zagallo, csak Bachot ne játsszon. Berkley jót nevetett az ügyön, mondván, Pizani az egészet elkerülhette volna, ha megkérdezi a vikáriust, melyik pápai enciklika tiltja, hogy a katolikus templomokban Bachot játsszanak. Különben is a Missa Solemnis teljes mértékben a katolikus liturgia szerint íródott. Az orgonista tehát megfogadta, ha a mostani templomban nincs jelen a püspöki helynök, a legpompásabb Bach-muzsikát játssza, ha ott van, a legsilányabb szerzõk darabjait klimpírozza.
    E zagallói igyekezetnek ugyan mit köszönhet valaha valaki is? - gondolta Pisani, miközben ujjai a klaviatúrákon futkostak. Azzal az energiával, amellyel a vikárius az egyházkerületbeli szabálytalanságokat igyekezett felderíteni, egy évszázaddal ezelõtt Felix Calejának az akkori plébánosnak a saját püspöke aka-rata ellenére sikerült keresztül vinnie, hogy ennek az eklézsiának a templomát koronázza meg Európa harmadik legnagyobb kupolája. A férfiú ezzel Mosta városkáját örökre kiemelte a jelentéktelenségbõl. Még zengett a dór szonáta utolsó akkordja, midõn a hatalmas bomba áttörve azt, iszonyú csattanással ízzé-porrá törte a mozaikpadlatot. A tisztelendõ úr éppen az oltár felé fordult, s elõször azt hitte, az orgonával történt valami, ám amikor, kezében a serleggel a gyülekezet felé fordult, a földbe gyökerezett a lába. Kiejtette kezébõl az áldozati kupát. A bor, a vér elömölt a szõnyegen.
    A pap térdre hullt, kezét imára kulcsolta és fennhangon rákezdte: - Pater noster, qui es in celis...
    - Sanctificetur nomen tuum... - zengte rá nyolcszáz hívõ.
    Pizani is imádkozni kezdett, bár átsuhant az agyán, hogy talán épp ez a hangorkán indíthatja be a detonációt. A tizedik Miatyánk után megérkeztek az angol tûzszerészek. A bomba nem robbant fel.
    - Csoda! - ugrott talpra a plébános - az Úr csodát tett. Megmenekültünk.
    Egy õrnagy lépett hozzá. - Kérem, atyám, rendezetten mindenki hagyja el az épületet.
    - Én is? - kérdezte a fõtisztelendõ, és hangján mintha átremegett volna az öröm.
    - Ön is. A pap mûködése következtében a hívõk a legnagyobb szervezettséggel, percek alatt elhagyták a bazilikát.
    Pizani is indulni akart, de a lábai odatapasztották a kórushoz. Vagy éppen a gondolat hatott rá zsibbasztólag? Mi lesz vele, ha a templom az orgonával együtta levegõbe repül? Értelmét veszti az élete. De talán nem lesz baj, az angolok ügyesen hatástalanítják ezt a gépi fenevadat. Meg kíváncsi is volt, mit is csinálnak a tûzszerészek, akik nem vették észre, de õ jól láthatta minden mozdulatukat.
    Az õrnagy mindenek elõtt körbejárta a bombát, majd alaposan szemügyre vette a gyújtószerkezetet.
    - Ez, úgy tûnik, mûködésbe jött - mondta, és egy erõteljes rántással, elválasztotta a bomba törzsétõl.
    - Ne! - kiáltott fel iszonyodva egy hadnagy, s hangjára a jókora mûszeres láda mellett sürgölõdõ két tiszthelyettes is megmerevedett. Pizaniban is megfagyott a vér.
    De csak annyi történt, hogy a bomba alja levált, és nagyot koppant a padlaton. Az így keletkezett lyukon peregni kezdett valami szemcsés anyag.
    - Homok - jegyezte meg a hadnagy.
    - Homok - ismételte meg az õrnagy. Közelebb hajolt, és a külsõ köpenyen kereste a jelzetet. - Nézze csak!
    - Albán?
    Az õrnagy megingatta a fejét.
    - Jugoszláv? - kérdezte a hadnagy.
    Az õrnagy bólintott.
    - Persze! - mondta most már magabiztosan a hadnagy.
    - Szóval, nem az Isten segített itt, hanem a jugoszláviai hadifoglyok szabotázsa - szögezte le az õrnagy. - Jöhetnek az emberek.
    A hadnagy intésére az egyik tiszthelyettes kisietett, és kötelekkel, csörlõkkel felszerelt közlegények kíséretében tért vissza.
    - Ügyeljen rá, hogy ne törjék össze jobban a kövezetet - mondta az õrnagy,azzal a templomkapu felé indult. Ám hirtelen megtántorodott, és ha a hadnagy nem nyalábolja fel, alighanem összezúzza a tarkóját.
    - Köszönöm, már jobban vagyok - mondta a törzstiszt, szinte azonnal, és már fel is egyenesedett.
    - Valóban, uram, meleg van. És amit tett, az hõstett, mindenkinek megviselné az idegeit. Büszke vagyok önre. Én soha nem leszek ilyen tûzszerész. Mit mondjak még?
    - Semmit, Boswell.
    Kimentek.
    A közlegények végeztek a csörlõk rögzítésével. Az egyik tiszthelyettes elle
    nõrizte a kötéseket.
    - Tudják, az õrnagy öccsét Jugoszlávia felett lõtték le - mondta.
    Pizani nem merte a manuálra tenni ujjait. De a fejében megállíthatatlanul hömpölygött elõre a Missa Solemnis dallama.