BIRTALAN FERENC

Megy a télbe

A találkozásig, Ördögh Szilveszternek

Tekintsd úgy - mondtad -: ez az otthonod.
De hogy lenne az, ha nem vagy ott,
ha Neked az itten lett a máshol,
ahol egy jöttment november elgáncsol,

hûlõ szádról a szót lerabolják.
Megy a télbe, szegényül az ország.
Kapuján beengedett az új évezred,
de tudtad, nem Tiéd. Érezted.

Valami szál, valami láthatatlan
feszült közöttünk. Én maradtam
- sorssal kit így, kit úgy veretnek -,
s az ami elvész, sose lesz meg.

Te már tudod, az ember belefárad.
Nekem csak eszem érti: megyek utánad.
Könnyû lesz, úgy szórtad szét a kincsed,
hogy ne tévedjen el az üres TEKINTET.

DOBOS ÉVA

A Fe del Valle park

Két szõke turistalány a park fái alatt
- retikül a mell elõtt keresztbe vetve
ahogy az idegenvezetõ tanácsolta -
a bédekkerben keresgél
Nézem õket az ablakrácsok mögül
- egy havannai öregasszony vagyok
a sok közül, aki naphosszat
az ablakból kandikál ki a parkba -
és el nem cserélném fürdõmedencés
luxusszállodájukra ezt a kutyapisis parányi
szobát itt mögöttem
ahol a pocsolyát kéziratés
újságlapok szívják lassan magukba
 

Itthon

Ez itt Európa
ahol a használt vécépapírt
a vécékagylóba dobják
nem pedig mellé
a mûanyag kosárba
hogy a vécé el ne duguljon
Ez egy másik film
most összeragasztjuk az itt hagyottal
- nyom nélkül
csak alig észlelhetõen zökken -
a kivágást meg eltesszük
a bádogdobozba
a regiszteres füzet mellé amelyben
a holtak telefonszámai sorakoznak
 

 
 
 

GYÖRE IMRE

Holdversek

Mondóka

Új Hold, új Nap,
új király
házasítja a fiát,
a sok csillag körbejár
egyik hozott pelenkát,
másnál tejjel telt pohár,
harmadik hoz pálinkát,
kínálgatja, meghúzzák,
egész népség táncra kél,
új Hold, új Nap,
új király,
csillagporban kavarog,
hanyatt esik, alszik el,
nézik csillag, Hold, Napok:
itt az új Év, jó napot.
 

Cicelle

Dávid király hegedül
szép Cicelle táncol
Hold fél fele éjben ül
más ég napvilágtól
Szép Cicelle szép csoda
szép õ minden ízben
szakállából száz felõl
nézi Öregisten
Mi lenne ha mindig is
effélét latolgat
Dávid királyt Cicellét
letépi a Holdat
 

Holdköszöntõ

Hozott Isten Holdacska
ülj a fámra ágakra
most keltél a tojásból
éj van borzongsz még fázol
Dávid király is fázik
köhécselve bokázik
meleg kályhám van három
ablakomat kitárom
szép Cicelle vacog még
hátha mellé ugornék
táncot járnánk éjfelig
vagy jó kedvvel reggelig
vagy míg éltünk eltelik
és a bakter föl se néz
véli nem járt senki itt
 

Új Hold

Új Hold
új király
Dávid király citerál
táltos lovam néz bele
fényes Hold közepibe
világítson homloka
ha fölmén a Tejútra
hol Szent Péter szekere
földült szénával tele
táltos lovam jóllakva
szikrásat rúg nyihároz
csüdjét mossa patakba
vihet Dávid királyhoz
 

Öregapám kapcája

Öregapám kapcája
fönn szárad a Holdon
Öreganyám néz rája:
nincs-e folt a folton?
Véli száraz, leszedné,
ha a sírdomb nem fedné
mindkettejük folyton…

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

Álom a Korong utcában

"A város peremén sivít e dal."

Munkaszolgálatos katonaként társaimmal,
a zuglói Korong utcai barakkban laktam,
s az egész napos robot után
kivágott faként
a vaságy szalmazsákjára zuhantam,
kegyes álomtündérem karjába vett
és ringatott, mint kisdedet,
kinek ártatlan, falánk száján
édes anyatej kihûlt csillagcseppje tipeg.

A kézzel fogható valóság:
cement, mész, malter, téglapor,
épülõ házak,
a kõmûvesek durva tréfái,
a Thököly út és az Erzsébet királyné
úton csörtetõ villamos
kattogva eliramlott.

Mint egykor még "a város peremén"
átrobogó vasút, melynek ablakából
emberarcú szellemek bámészan nézték
a gazella lábú tájat,
a mozdony füstjét, kormát,
ahogy magasba száll,
majd gúnyos varjú károgással
ágakon, házak cserepein landol.

A költõ cigarettára gyújt,
ahogy kilép a kapun, s kalapja alól
szeme gyufája rájuk sercen,
bajsza szárnya a hûvös széltõl
meglibben, fel nem repül,
gond húzza le.
Pénze nincs, gyalog megy,
hogy verseire kiadót találjon.

A vadgesztenyefák sündisznó gubójából
gitár pendüléssel kipattanó magjuk
földre pottyan,
s a nyálkás, ködös reggelen,
szõnyegként lába alá simul.
 

A cethal gyomrában

Mikor még a csepeli gyárban dolgoztam,
s reggelenként, mint Jónást a cethal,
sok ezer társammal együtt a kitárt kapuk
vasfogaikat csikorgatva bekaptak,
nem éreztem, hogy fogoly vagyok.
S nem rimánkodtam isteni kegyelemért.
A jobb élet reményében vállaltam
a verejtékes küzdelmet.
A dübörgõ kalapácsok, présgépek,
az újkor vas brontoszauruszai,
a sárkány fejû kohók félelmetesen bömböltek,
a magasban, a daruk archeopterix madarai
szárnyukat csattogtatták, acél körmükkel
a több tonnás, frissen csapolt
folyékony fémmel telt kokillákkal röpködtek.
Gáz és füstszag, melaszos homok
barna kendõjû, émelyítõ szaga
gondos anyaként takart be minket.
A csarnokok ablakára lerakódott kormot,
az aranyseprûs nap sem takaríthatta le,
bárhogy igyekezett. Inkább kinyitotta,
hogy friss levegõ áramoljon be.
Akár csak kezünkrõl, bõrünkrõl, a legszagosabb
szappan, forró zuhany sem moshatta le
a beleégett olajat.
S munka után kedvesemmel

- munkáslány volt õ is - ha sétáltunk
az Imre téri parkban,
s leültünk a nyillal átlõtt szívekkel televésett
padra, a hold rendre intette a kiváncsiskodó,
hangosan kuncogó csillagokat.
A máskor dübögõ gyorsvasút, lábujjhegyen
indult ki az állomásról Boráros tér felé.
 


 
 

TANDORI DEZSÕ

Három karc

Madárkám, aforizmák

yHa neked tehát - Neked Tehát, Neked tehát, neked Tehát -  még kórházba is kellett volna járnom hozzád, bocs., járnod  hozzám, ki gondozta volna madárkánkat, az épp most oly tollatlan, szépiával és más jókkal etetendõ verébkénket? Akit én nem akartam, eleinte, csak mióta a szemébe néztem, meg azt is tudom, hogy kétnapos sérültként nekem mentették meg, micsoda meló lehetett, cseppentõkkel etc., azóta, na... Az ember bfej, félreütéseket produkál, befejezetlen mondatokat, laposságokat mond, satnyán viccel. Csak a... mi is a tiszta beszéd? Heifeggernél az... bocs., Heideggernél az eléggé elolvashatatlan folytatású "lét" nem azonos a józsef- attilai léttel, az Heideggernél a jelenvalólét stb. Csak az aforizma a tiszta beszéd. Antik forizmák álltak a ligúr partokon, igen, a ligúriai partok sziklakiszögellõkre épült házcsoportjait rajzoltam én - atavisztikus olaszságom, tandori? nem indiai az? -, ld. egyebütt, meg itt is akkor, Szerk., Jóm, egyet. De az aforizmák a tiszta beszéd. "Elfogadtam a játszma szabályait, feladtam. Nem fogadtam el a játszma szabályait, nem adom fel." - "Már csak annyi könnyelmûség sincs bennem, hogy könnyelmû legyek, hát még bármi komolyabb." - "Ha nem írok verset, minden (bajom van, engem sújt, legyûr). Ha verset írok, már nem annyira. Ha pedig már verset sem írok... "Na, gyerünk viszsza madárkám szeméhez, fõleg csõréhez; jóféle salátára tátja, szõlõre, ezeken mind szépia, tollasodjék, leülök az alacsony sámlira, állítólag combizommerevedésem oka is volt ez a háromnegyed éven át tartó leülök, felkelek, de akkor hol van a prosztata, és miért renyhe a bélmûködésem, s mi ez a fájdalom tünet?!

Kis verébhangok-testszagok

Visszacsíjjog, üljek a szoba közepére a nagy fotelba, melyet oda rendszeresítettem (odarendszeresített egyet az eb a Szaharába, ezek nem ily viccek), nagy, bolyhos törölközõ a karfáján, percenként törölközöm, mint egy salakteniszbajnok, ernyedt tagjaim egymásba ficamítom, a tüneteket hol érzem, hol nem. Viszszahív, jó, egyszerû munkákat végzek már csak, egy mozgássérült (vagyok), egy mozgássérült madárka szemfényét megengedhetem magamnak. Csak élhetnék neki! Öregekrõl mind több filmet látok tévémben, mindenki otthon szeretne meghalni (én örökké élni!) stb. Mennyire megértem! Átmegyek hozzá, kínálom szõlõvel, õ most magokat eszik. Jóízû falatozása közben Kassáknak szól ki, Berda-verseket skandál, mondanám, lilagõz értelmiségi poéta. Nem mondom. Szívom verébtest-illatát, süti a nap a gyér tollazatot, a saláta szottyad-fonnyad, ez is sajátos aroma, meg a kitisztíthatatlan kali, az ég oltalma véd minket. Klímaváltozásaival. Én a közmûveket se tudtam elfogadni, hát még a szelet, az anyag halmazállapotait, a felhõk mibõl lesznek, jó, a föld, az érc, a szikla öröktõl ott van, azonban az Öröktõl, hát az is öröktõl van. Híres szirtfokok, eleve a tengerpart vonala a térképen, eleve a térkép, elbizakodottságunk egyik forrása, hogy csak mint távolság kihajtogatós kartográfiai golyója mind... egy verébke szemének fénye, folyó, õ maga, ha szabadon repül, szintén golyó, amivel lelövik, golyó, amit a prosztata nyomhat, heregolyó, a világ így kerek. A négyszög körösül, a kör négyszögesül, a világ így kerek, ilyenkor látszik, mennyire nem érnek semmit az aforizmák, verébkém élne még legalább tíz évet, s én végig vele! Üdv, Berda.

    Bristol, vonat jár be

Egymás hajlott vágányú, kis angol vidéki pályaudvarait nem ismerjük, nem egymás bélfájását, prosztatáját, jó, azt sem, de hogy Bristol múzeumában azt a kis fehér kutyát láttam a képen, néz gazdája után, romantikusan "Visszajön-e?" volt a cím, mintha a juhászeb kérdezné, és "Nem jött vissza", mondja a teremõr az idegennek, nem, a kis pályaudvarokra "vonat jár be", szobámban a fotelt a bolyhos törölközõvel, kéretlen enyhület, átvetve támláján, középre tolom, madárkámnak MEGVAN, nekem vonat jár be. De mikor Te hazaugrasz, hét közepén, a kis fekete szem a Te kezedben akar csak ülni, én neki a rivális vagyok, a csapat, az elemi természetesség, a kajaösszeköttetés, Kontaktperson, ahogy mind többet hallom állatokról tévémben, kezedben elüldögélne, elaludgatna, de nem lehet semmit örökké. Persze, bedühödtem a "Mindig a halál elõszobájában élünk" - bölcs barátomra, s õ megsértõdik levelemre. Minden személyes érintkezés szerencsétlen. Ha az irodalom fel van  találva, a vele kapcsolatos személyesség csak tévedés vagy (vélt) üzleti érdek. A tárgyak nem Nemes Nagy Ágnes metafizikált realitásai, a tárgyak nekem nem tárgyak, nekem ez a KÖTET-LEN környezet van, VAN, ebben érdemes csak élnem, minden utazás már felébredés az utazáshoz, kimenés a reptérre, pályaudvarra, várakozás, elhelyezkedés, visz a gép, a mozdony, jön a kalauz, a stb. - már mások rendje. Csak a ma-gam törvényei szerint akarok örülni, így J. A., s mily igaz. Még az emberi szeretet törvényei is hagyjanak békén. Épp elég, hogy egy mozgássérült fekete szem szeretetét - nem is az! - emberszeretetté teszem. De különben csak mint a II. Vil. H. utáni clochard, az emlékezete-veszett Duras-nál a Colpi-filmben, a Hamlet-kötet óta öregedõ egóm, õ nem tudja, ki kicsoda, megsérült agy a lágerbõl, de él, ül a Szajna Párizs-kívüli partján, romterep (még), képes folyóiratokból vág, ragaszt össze kollázsokat ajándékba akárkinek, a hozzá közelítõkbõl. (Feleség, haverok, kollégák, rokonság.) Csak azt ne akarják, hogy emlékezzem rájuk, õ különben nagyon szereti õket, nagyon, nem nagyon, szereti.

Ah, mely igaz, mit Camullus Lssullo mondott, Quantum Becitgi, VII. ének: "Mondom hetedikánek" (rejtélyes célzás), "amikor verset ír az ember, persze, nem írni volna jó", mondta Jusepos Altessi, de Taroodi Denonoes megfejelte ezt ezzel:  Ld. mondásom. Ha nem írok verset, minden alatt vagyok, ha írok, messze nem annyira, de ha még verset sem írok... Csak ez nincs, mindig már csak a "vers" abbahagyása van, és nem üldögélhetek parti kunyhómban tömérdek kivágandó újság közt, mert beépítenek.
 

LADÁNYI-TURÓCZY CSILLA

Költõ dilettáns múzsája

(Jelzõcsere megengedett)

Van egy árnyék, férfiárnyék,
van egy átkozott nagy árnyék
az én hátam közepén,
megvesszõzném két kezemmel,
megmarkolnám tenyeremmel,
megszorongatnám biz én,
megszurkálnám hegyes ujjal,
rá is fújnék macskajujjal,
szállna már le gerincemrõl,
megkérném egy ellenõrtõl,
kérjen tõle bérletet,
tán trolinak nézhetett,
de õ nem száll, el nem repül,
belém kapaszkodik, megül.

Tolla lapockámba fúr:
mit csinál ott oly vadul?
Ezt feleli cudarul:
engem õ ír, ír az úr.
 

Ez a város

Ez a város
zománclábos,
piros fazék,
amely alatt
rozzant tûzhely
nem takarék,
kis lánggal ég,

ez a város
kemény vánkos,
amelybõl tollaknak szára
szúrva szálldos,

ez a város
fémtest-táltos,
acélszája foggal átkos,
nyelve duzzad,
nyála pártos,

ez a város
oly ragacsos,
zsíros, mint egy
lepénylángos,

ez a város
sosem álmos,
lába rongyból,
orra füstbõl,
a válla mégis palástos.
 

Cipõhajfésülõ

Rongyokba bújt az egykor cifra láb.
Szégyellte magát tíz fekete ujj.
Nem voltam soha ennél pipogyább -
mondta a haj- és léktalan Muruly.

Foglalkozásom nemes, tiszta célt
lebegtetett cipõkefék elõtt,
fésûm bolondult a lábbelikért,
hajszálaikból mert pénzmagja nõtt.

Ó, nagysörényû, copfos szép saruk,
hányszor fésültem vad loboncaik!
A gumicsizmák rászáradt saruk
mögül vihogtak, mint kopasz szakik.

Tûsarkak alá szorult fürtöket
hányszor becézett fésûm sok foga!
Hány surranónak nyírtam üstöket,
így múlt el a hajas cipõk kora.

Muruly csak sír a lék két oldalán,
koszos fésûjén hajharmónikáz,
ne fogjátok szegényt nagyon szaván,
a cipõfodrászra rájön a frász.

BARANYI FERENC

Lumbágóveszély

Lábam zsibbadt a guggolástól,
mert még azokra is felnézni igyekeztem,
akik a mellemig sem értek.
Botor dolog volt, belátom,
de sosem voltam képes arra,
hogy bárkit lenézzek.

Tanulom szorgosan ma már, mert
bokáig érõ tollnokokra
hanyatt fekve sem nézhetek fel,
s ha állni kényszerül az ember:
másképp nem tudhat nézni rájuk,
csupán mellkasra horgadt fejjel.

Így nyakam merevül meg egyszer.
 

Egy velem hetvenkedõnek

Zsini, odébb van még a nóta vége,
az élet - hidd - nem elviselhetetlen,
tedd még a dolgod s rá se ránts a tényre,
hogy éveidnek mennyisége hetven,
tedd még a dolgod, mert az elhanyatló
humánum földre addig nem zuhan,
amíg vagyunk, akiknek visszatartó
hatalmú, bátor mozdulata van,
egy mozdulat, amely nem hagyja porba
taszítani, mi árbocként mered,
amely kalóz-vitorlákból kifogja
a rossz sodrású, féktelen szelet.
Köteles vagy, testvér, sokáig élni,
hogy a világon eggyel több legyen,
aki hiszi - és nem csupán reméli -,

hogy a jóság nem életképtelen.

FINTA ÉVA

Sírfelirat lehetne
egy emlékoszlopon
a bátrak temetõjében

Hosszu vitéz vereség!
Mily ártatlan a te orcád!
Mily nagyok a te füleid
s ó mily nagy a te szád és a gyomrod!
Jámbor gyõzteseket
derékban átnyalábolsz
megpörgeted õket a déli verõben
az északi jeges fuvallatban
csak a langymelegben nem.
Kaján pofádon zsíros öröm
nyeled portyád
vérükkel enyhíted szomjad.
Nos én kicsi gyõztes
itt állok lábaid elõtt
zsugorodva a tájba
félelmeim bugyra: mûködõ gyomor
nagyításban látom elolvadásom
a sósav tengerében.

De kiénekelek innen is
mint a bátrak
akik ötvenen mentek bizony
és várok mint Arany János
hogy utánam nyúl egy szigony.
 

Alakzatok nélkül

Ma is írna receptre a szerzõ verset
Szepes Erikának a könyve elõttem
Szakácskönyvemben lapozgatok ilymód
Gyertek anapesztusok palimbacchiusok s mások
Krétikusok amphibrachiszok sorra
Elvesztem ma úgyis Ariadné fonalát
S kilépek andalgó alakzataitokból ugyancsak.

Nézegetem felgyûjtött verseim tömegét
Mifenének mondom mifenének e halmazat ismeg
Majd újraolvasom polcaim anyagát s érzem
Milyen hasztalan múlik a mindent újrakezdõ örökké

Ha semmi nyoma a tettenérésnek a napnak
Ha semmi nyoma lábam itt-taposó lépteinek
Ha semmi nyoma barackfám rám-figyelõ tudatának.

Ma lenyírjuk a kerti füvet és a rózsát
Megkötözöm ne hajoljon földig
Megigazgatom birodalmam szétesõ határait
Megcsinosítom konyhámat és a bejárati lépcsõt
Kidobom a kidobásra ítélt melléktermék-szagu holmit
Átalakítom magamat fenyõtobozzá barackmaggá
S várom kikelésem majdani nagy kikeletjét.

Talán így kell élnie az embernek okosan
Vagy egész másként is remekül igazi
Ez a bõr tart össze ötvenhárom éve és ebben
Nincs alkalom változtatni s ha lenne is abban
Lenne-e másik a lélek s a szándék lenne-e más?
Az égbolt sem tudja fog-e esni ma éjjel
S a szél sem lesz-e vihar ma mennydörgés jégesõ…
 

Forráspont

Állnak az úti zsivajban
zöldszinü lombozat-ingek
sistereg rajtuk az ólom
sistereg rajtuk a permet
s fulladoz rajtuk a por.

Városi lángfejü vermek.
Nyüzsög alattuk az úttest
nyüzsög alattuk az aszfalt
teste hevére borultan
rezge szinek vonalakkal -
mozdul a léggel a látvány.

Az oszlopra rászáll egy angyal.
Mestere légnemü felleg.
Issza az égi szivárványt
permetesõ s bogarakkal
telnek az alkonyi termek.

BENE ZOLTÁN

A válasz

Ült a padon, nézte a lába elõtt vonuló hangyákat. Mikor felnézett, látta, ahogy a postás kifordul a szomszédból, de még nem tudta, hogy minden megváltozik. Akkor sem sejtette, mikor a zöld sapkás alak, fogai közt szûrt szitkok kíséretében a lába elé hajított egy levelet. Sárga volt, és gyûrött. Percek teltek el, mire megértette, hogy neki kell felemelkednie, felvenni a levelet a porból, kibontani és elolvasni. A szívverése felgyorsult ettõl a lehetõségtõl. Évtizedek óta nem kapott levelet. Abban sem volt bizonyos, hogy tud még olvasni. Néhány évvel korábban még képes volt elolvasni az újságok fõcímeit a kocsmában, mióta azonban nem engedik be, csak kiadják neki a fröccsöt a hátsó ablakon, azóta nem próbálkozhatott. Megvakarta a fejét, bámulta a porban heverõ papírt, a pulzusa lelassult. Próbálta kitalálni, mi lehet. Ha a postás hozta, nyilván levél, de ki írhat neki? Ki írhat egy fekélyekkel borított testû, sárga szakállú, toprongyos vénembernek, akiben a bor tartja az életet - úgy, ahogy. Tévedés lesz, döntött végül, és mikor feltápászkodott, nem a levél irányában indult, hanem a kocsma felé. Mikor odaért, az ablakon kinyúlt egy kövér asszonykéz egy nagyfröcscsel, õ elvette a poharat és ivott. Kevéske nyugdíját régóta ide hordta a postás, õ az idejét sem tudta, mikor látott utoljára pénzt. A kocsmáros levonta a nyugdíjból a fogyasztást, de be nem engedte a helyiségbe, mert azzal elriasztotta volna többi vendégeit, akik még az ablakon kiadott fröccsök miatt is gyakorta fintorogtak. Megitta a vizezett bort, megkocogtatta az ablakot, beadta a poharat, majd kisvártatva újra elvette. Ezt is elszörcsögte, s akkor megint eszébe jutott a levél. Mi van, ha mégis neki szól? Izgatott lett, szívverése újra felgyorsult. Lenyelte az utolsó kortyot, poharát az ablakpárkányra tette, indult haza. A kidõltbedõlt falú vályogházba, amelyben lakott; azóta, hogy hosszas bolyongás után visszavergõdött szülõfalujába, ahol gyermek- és ifjúkorát töltötte, s ha már viszszavergõdött, elfoglalta örökségét, a romladozó házikót. Ott hevert még mindig, ahová a postás ledobta. Nézte. Látta, hogy a hangyák óvatosan körülkémlelik a papírt, egyik-másik felmászik rá. Lehajolt, felemelte, lerázta róla a port és a hangyákat. Kétség kívül az õ neve állt rajta. Ezek szerint a saját nevemet még el tudom olvasni biztonsággal... Remegõ kézzel bontotta fel a megsárgult borítékot, kibányászta belõle az írást. Széthajtotta, nézte. Az ákombákomok kusza vonalakká ugrottak össze a szeme elõtt. Hiába erõltette maradék agysejtjeit, nem engedelmeskedtek, nem tudták szavakká fûzni a jeleket. Nem is keseredett el. Régóta nem érzett már kíváncsiságot, csoda, hogy a levél érkezése legalább haldokló, nyûglõdõ, kínlódó szívét gyorsabb ütemekre sarkallta. Tudomásul vette, hogy neki szól a levél, de olyan az, akár süketnek a szerenád. Jó érzés, hogy tud róla, de érteni nem fogja. Begyûrte a papírt rongyos inge alá, újra a hangyákat figyelte, aztán visszavánszorgott a kocsmához. Újabb fröccsöket ivott, élvezte, hogy a bor bizsergeti a nyelõcsövét. Izzadt a nyáreleji naptól, érezte, ahogy bepisil. Néha felvihogott a fröccs hatására. Vakarózott éppen, mikor kezébe akadt egy darab papír. Nem emlékezett rá, honnan került hozzá, már éppen el akarta hajítani, mikor felsejlett benne a postás hanyag, megvetõ mozdulata, ahogy elébe dobja a porba. Az õ levele. Megkocogtatta az ablakot, ám ezúttal fröccs helyett arra kérte a kövér nõi kar gazdáját, hogy olvasná fel neki azt, amit a papírra írtak. Az asszony nem ellenkezett, emlékezett, micsoda hisztire képes ez a nyomorult, ha nem teljesítik valami ostoba kérését. Nem akarta, hogy megrugdossák az italozó törzsvendégek, mint ilyen esetekben mindig. Elvette a papírt, és leküzdve az undort, felolvasta. A megszólításon meg az aláíráson túl három szóból állt az egész, a lap alján dátum állt. Egy harmincöt évvel korábbi dátum. Az asszony szörnyülködött, hogy milyen régi levél, s mikor megtudta, hogy ma érkezett, csóválta a fejét, vadul szidalmazta a postát. A három szó ennyi volt: Igen. Én is! Aláírás, dátum, fröccs. A levél újra a hosszú körmökkel terhes, mocskos, reszketõ kézbe vándorolt. A kéz gazdája megitta a fröccsöt, azzal a levelet maga elõtt tartva visszabotorkált a helyre, ahol él. Valami halvány derengést látott, és a derengésben egy lányt. Izgalmat érzett, a várakozás izgalmát. Aztán csak keserûséget. Leereszkedett a padra, hátát a vályogfalnak vetette, érezte, hogy mozdul, de nem dõlt tovább. Kezében tartotta a papírt, rajta a vonalak, betûk, amiket elfelejtett. Kezében tartotta a papírt, s érezte, hogy ez egy válasz. Nem volt világos elõtte, hogy mi lehetett a kérdés, csak a szomorúság tûnt bizonyosnak, ami feszegette, s amit nem értett, hiszen évek óta nem ébredtek már benne érzések. Sóhajtott - ez is meglepte. Sejtette, hogy megváltozott minden, de kezdeni semmit sem tudott a változással. Ölébe ejtette a levelet, behunyta a szemét. Egy lány arcát látta, valóságosan, jelenlevõn. Megpróbálta kinyitni a szemét, de nem sikerült. Úgy érezte, feláll és elindul, közben tudta, hogy a padon üldögél, és arcán nedvesség csorog. A szíve egyre lassabban vert, s egyre hosszabb visszhangokat vetett, végül elhallgatott. Az utolsó dobbanásra nem jött válasz. Már nem volt rá szükség.
 

 

FÖLDVÁRI JÓZSEF

Öreg énje õszikéje

(Invitálás egy kártyapartira)

az étkezõkocsiban lassan
- a zaccról a hab lekaparva -
perceimet vonatom
horgaimban a megannyi
derengve pendülõ kontúr
rajzik szét remegõn

az Úrjézus kertje
friss húsgyümölcsök
testeket formáló rebbenõ ágak
levendulabokron
anyaölt árnyak…
partomon elnyílt
don danadák
hívják az énem tetemre.

falra egy firka
hosszasan írva
- egy transztextuális
telefonszáma -
éppen hogy csendben
hermafordítva
köszönt az õsz
fel egy lassú sziára
éppen ma tegezem.

már rögvest meséli,
hogy merre volt dolga
az erdõháton
baktatott végig
és tollával
- mint az õsz - ez a csõsz
kiiktatta a záp orv vadakat

és játszani gondolt egy egyszerû ultit
nem értek hozzá fejfám leszegve
így húzok lapokat egy mások kárán
már kiokult tudományból
 

A vasárnapi pilóta

ki éppen száll elébe
- a bátor paparazzi -
térképe táj.

amikor lejött közibénk
szóltak a harsogók
zengtek a tromponák
hersengtek a hekkek
és az elhersent uborkát
kedvesen zümmögte körbe
egy õszinte nyári légy
- és nem volt már nyoma, sem gyári vágy -
kopó grafit csaholása
ebugatta töpszledék
borravalóra csúsztatott
karton szatírtárca.

és bámulák a strandolók hol éppen ott
egy lapp tapír alkotói válságának
éppen csak hogy közepén halzsíros száját
törölve haját csudán törülkölve
hullámfürdõre intette meg a harmadik nejét.
gyógymelegviz poshasadás.
tán a holnap messze még
sárga vízben, cickafarkban
dalom no lám!
most megyek fel panaszra
az atyaégi szavazra
tücsköt, nyájat fegyvergyárat!
bizisten megkövetném!
holnap hétfõ, ma vasárnap
lassan fordulunk dugóba
itt a sztráda kész esztráda
hölgyvezetõ fúr elénk
melleinket széjjelrágó
büszke kokáderje zeng
felcsikordul büszke hangon
az üllõi úti fék