VOX HUMANA

BARANYI FERENC
 
Negyvennégy karácsonyán
 
Képes volt elhitetni, hogy nem szereti a cukrozott földiepret, képes volt elhitetni, hogy mi teszünk vele jót, ha megesszük az egészet, mert neki – úgymond – ártalmára is lenne. Ilyen volt anyám: úgy hozott áldozatot, hogy az áldozatvállalás büszke örömét is átengedte azoknak, akikért az áldozatot hozta. És ez a képesség az anyák legmegindítóbb tulajdonsága. Mert többféle módon és többféle indítékból lehet áldozatot hozni. Leggyakrabban – eléggé látványos módon
    – a saját lelkiismeretünk tetszésének kivívása az indíték. Meg aztán, valljuk be, szeretünk is szenvelegni, sõt: tetszelegni az áldozathozók pózában. Tüntetõen vagy diszkréten, de majdnem mindig gondoskodunk arról, hogy akiért „önzetlenül” teszünk valamit, az lehetõleg tudja is meg: ki tette érte, amit tett. Önzetlenségeink nagy része rafinált és jól álcázott önzés, mert nincs nagyobb és kétesebb öröm, mint meghatódni a saját jóságunktól. Az anyák önzetlensége és áldozata a legszemélytelenebb. A hivalkodóan hozott áldozatok is meghatóak,mert áldozatok. Ám a legigazibb áldozatok azok, amelyektõl meghatódni sem tudunk, mert észre sem vesszük õket.
    1944 karácsonyán hétéves voltam. Késõ délután, amikor már éppen elkészült a fa, lövedék csapódott be a közvetlen közelünkben, megsemmisítve anyám szeretetteljes, áldozatos fáradozásának gyümölcsét. (Csak ma gondolok bele, hogy mekkora áldozatot követelt egy „békebeli” karácsonyfát összehozni bombazáporok szüneteiben. ) Szóval, a becsapódás szelétõl – azt hiszem, légnyomásnak mondtuk – a felaggatott díszek egy pillanat alatt a földre potyogtak, javarészük ízzé-porrá tört. Mi, gyerekek, halálra válva bõgtünk a nagy hirtelen megcsupaszodott és felborult fenyõ mellett, pedig mi csak azt veszítettük el, amit éppen kaptunk volna. Anyám ennél sokkal többet: azt, amit adni akart.
    Ekkor átmenetileg Budán laktunk, a Szent Imre herceg útján (ma Villányi út). Ez volt az elsõ olyan karácsony, amikor a fenyõfadíszítésnek nem volt alternatívája. A korábbi években, Nyáregyházán, választhattunk: vagy segítünk anyánknak felékesíteni a fát, vagy elmegyünk apánkkal szánkázni a pótharaszti erdõben terpeszkedõ Akasztó-hegyre. Csak amíg ki nem gyúlnak a gyertyák, fel nem szikráznak a csillagszórók a gallyakon. Az ostromlott fõvárosban nem nagyon lehetett már kimenni a házból, legfeljebb a pincébe lemenni, amikor felsivítottak a szirénák. És ez a helyzet – furcsa módon – örömmel töltött el. Nem kellett választanom anyám és apám között. Mert a család szeretetteljes, közös megegyezésen alapuló, mindössze egy-két óráig tartó kettéosztottsága is szorongással töltötte el gyereklelkemet. Negyvennégy karácsonyán egyben tartott minket a veszedelem.
    Van egy kiváló olasz költõ, Dante Marianacci a neve. Õ az igazgatója az Olasz Intézetnek a Bródy Sándor utcában. Talán már a barátomnak mondhatom. Kilenc verseskötete, két esszé- és interjúkötete, több elbeszélése és két regénye jelent meg. A második tavaly, I fiori del Tibisco volt a címe. Magyarul Lukács Margit fordításában Tiszavirágzás címmel jelent meg nemrég. A megindítóan szép regény hangulata kicsit olyan, mint Fellini egyik híres filmjéé, az Amarcordé. A film címe dialektális szó, emlékezést jelent. Én belelátom az amaro (keserû) „gyököt” is, tehát keserûbb emlékezést jelent, mint a „hivatalos” ricordarsi. A fõhõs, Giorgio, depressziója elõl emlékeihez menekül. Egy helyen felidézi egy vasárnap délutáni séta emlékét, amelynek során a gyerekek füle hallatára zördül össze a nejével:
    „Olykor fölemelte a hangját, és a járókelõk utánuk fordultak. Giorgio ilyenkor kellemetlenül érezte magát és halkan csitítgatta. Gretta erre még dühösebb lett:
    – Látod, megint elõbújt belõled a gyáva alak. Csak a látszatra ügyelsz. Engem fikarcnyit sem érdekel, hogy az emberek mit gondolnak.
    S azzal hirtelen irányt változtatott, elindult egyedül, természetellenes léptekkel, csípõjét erõsen riszálva, mintha még jobban föl akarná hívni magára a figyelmet. A gyerekek elbizonytalanodtak, nem tudták, mit tegyenek: sétáljanak tovább a papával, vagy szaladjanak a mama után, aki senkire és semmire nem figyelve meggyorsította lépteit. Pillanatnyi tétovázás után a kislány pityeregve, bukdácsolva elindult anyja felé. Andrea viszont, aki már nagyfiú volt, úgy tett, mintha semmi sem történt volna: – Apa, én veled megyek. ”
    Nos, a mai világban, amikor a felbomló házasságok száma lassan több lesz, mint a megkötötteké, sok kisgyerek kerül válaszút elé: apával vagy anyával tovább? Mert még a bölcs felnõttek bírósága is olykor a legkisebbeket bünteti a legkeményebben: dönteni kényszeríti õket olyan ügyben, amelynek kimenetelétõl talán az egész életük függ. Olyankor, amikor a saját sorsuk felméréséhez éretlenek még, hiszen a fenyõfadíszítés és a szánkázás között is csak szorongva tudnak választani.
    Újabb világégés kell, hogy számos családot egyben tartson a veszedelem?
 

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
 
Ne csak nézd, szagold is!
 
Régi dolog, hogy a gyermek nem „kisebb ember”, félkész felnõtt, hanem a világban helyét még nem lelõ, új személyiség. Ehhez tartozik, hogy önmaga kifejezésének szándéka mindig határozott, éppenséggel színes, szikrázó, még alkalmi megoldásaiban is frappánsan találó. Minduntalan kapcsolódik hozzá a játékosság, mert a játék, állatnak, embernek, fizikumban, kifejezésben tréning is. Tréning a világban való létezéshez, vagy csoporton belüli pozíció eléréséhez.
    A gyerek mindig keresi a megfelelõ kifejezéseket. Alig múlt két éves, mikor repülõútra vittem magammal kislányomat. Megkérdezte: „Apa, ugye nem szakad le a repülõgép?” A lezuhanás még nem merült fel, a leszakadás igen.
    Jellemzõ a szavak már ismert, eredeti tartalmához való ragaszkodás: „Hogy hívnak, kislányom?” Válasz: „Gyere, gyere!”
    Karácsonykor a gyerek nem olyan háromkerekû biciklit kapott, mint amilyet elképzelt, szeretett volna. Dühösen jelenti ki: „Nem ilyet rendeltem!” Igen jellemzõ a fogalmak, szavak összevonása. Vidéki parasztházunknak istállójából is nagy termet alakítottunk ki. Erre egy vendég – a gyerek fülehallatára
    – azt mondta: „Olyan, mint egy lovagterem. ” A kislány, aki tudta, hogy a helyiség korábban istálló volt, ettõl fogva „lóteremnek” nevezte.
    Remek avantgárd eredményekkel járhat az élet jelenségeinek nyelvi feldolgozása. Anyjával az utcán részeg embert lát s megállapítja: „Ez borot itt. ” A pulikutya szerinte olyan, mint „egy rongypokróc. ” A Déli pályaudvarnál még gõzmozdonyok is mûködtek. A sötétben világos füstjük tör az ég felé. A kislány: „Anyu, ugye, a füstbõl lesz a hajnal?”
    Figyelmet érdemel a gyereknek nemcsak a család és a háztartás kis tárgyaihoz való ragaszkodása, hanem az igazán nagyok iránti is, ha azok kellemes voltát már megtapasztalta. Több mint nyolcvan éve volt elõször autónk, s persze a kisebb-nagyobb utakat nagyon élveztem, amint azt is, hogy az udvarba álló kocsi kormányát erre-arra forgathattam. Mikor esõ jött, én kétségbeesve kértem anyámat: vigyük be az autót a szobába. Ajtó és méret eszembe se jutott a fõ gondolat mellett.
    A család gondjai, problémái is mélyen érinthetik a gyermeket. Így egy árverési biztos kiszállása, a foglalás, melynek során jegyzékbe veszi az elárverezhetõ tárgyakat, autón, képeken át, ágyig, asztalig. Mindez jövedelmeink bizonytalanságával kapcsolatos. Gyógyszertárunk biztosította megélhetésünket, de nem annyira a vényköteles gyógyszerek kiadása, mint inkább a kézi eladás, kozmetikai cikkek árusítása, rovarirtó stb. Csakhogy nem mindig volt vevõ. Anyánk meg is kérdi estefelé fáradtan hazatérõ apánkat: „Vót-e vevõ?” „Egy lélek se. ” Másnap kisöcsém megkérdi: „Apuka, vót-e lélök?”
    A Horthy-korszakban így éltek még jómódú családok gyerekei is. De mindezt bearanyozta a játék – és a kert. Meg az állatok: mint a régi idõk embere számára, szinte misztikus lények. Persze, mindenféle mitikus képzet vagy transcendens elképzelés nélkül, pusztán az élõ másság révén. Az állatot már megismerik képrõl, de az élõvel való találkozás döbbenetes élmény a gyermek számára.
    Kislányunk elsõ állatkerti látogatása alkalmával legelébb a szarvassal kerül szembe. Rögtön megszólal, izgatottan: „Röf-röf! Kecske!” Szarvas képzete még nincs. Késõbb a medve már ismerõs, és mikor a három méter magas állat a kisebbel játszik, gyermekünk – mintegy a gyengébb védelmében – rákiabál: „Vigyázz, te medve, mert seggberúglak!”
    Kisfiúnk egy nyugat-dunántúli skanzenben lát elõször tehenet. Odacipel s ezt mondja: „Ne csak nézd, szagold is!” A látványnál is erõsebb a közvetlen szagélmény.
    Külön téma az állatok viselkedésének megfigyelése. A helybeli lap húsvéti számában rendezett sorsolás révén nyertünk egy kis fehér nyulat. Ez udvarunk elsõ, kerti részében, míg pulink a kerítéssel elválasztott hátsó felében lakhatott. Hanem a nyuszi léte fölöttébb izgatta a kutyát, ezért kikapart magának egy átjárót a hátsó részbõl az elsõbe, s mikor átmászva meglátta a nyulat, dühödten megrohamozta. Az se volt rest, rohant elõle a kõkerítés felé. A puli már majdnem beérte, mikor a nyúl a falnál szinte derékszögben hirtelen irányt változtatott, míg a kutya, mely erre nem képes, fejjel esett a kõfalnak. Ám mit sem okult, s a jelenet többször megismétlõdött, míg a kihízott nyulat helyette meg nem ettük.
    Ugyanez az eb volt hõse a tarzanosdiknak. A hátsó udvar közepén hatalmas diófa állt. Mi gyerekek a Tarzan-filmek lázában égtünk. Tarzant a világhírû úszóbajnok, Johnny Weissmüller alakította, akinek 100 méteres gyorsúszó rekordja páratlanul hosszú ideig volt felülmúlhatatlan. Nos, néha húsz-harminc gyerek is összegyûlt nálunk a nagy fa körül. Elõször kaptak egy-egy zsíroskenyeret, aztán õk lettek a majmok, öcsém a Tarzan, pulink pedig az oroszlán. A Bundást bezártuk a garázsba, s adott jelre én, a rendezõ kiengedtem, mire a majmok egymást tiporva kapaszkodtak föl a fára. Aki lemaradt, azt bizony meg-megkapdosta a kutya. Ekkor a már korábban fölmászott Tarzan, mármint az öcsém leereszkedett, elkapta az oroszlánt, s kemény küzdelemben fékezte meg, mint vadállatot. Igaz, utána napokig vakaródzott.
    Páratlan eset volt, amit 1934-ben a pesti állatkertben láttunk. Iskolai kirándulás résztvevõiként boldogan nézegettük a hatalmas rinocéroszt. Csakhogy magasrangú küldöttség érkezett: csupa jól öltözött tekintélyes úriember, külföldiek, élükön a vendéglátó Lieber alpolgármesterrel. Bennünket, gyerekeket odébb tereltek, de nem túl messze, így kárörömmel nézhettük, mikor az orrszarvú, háttal a vendégeknek fölemelte farkát és óriási sugárban ürüléket fröccsentett közéjük. Ilyen tekintélyes csoportot akkorát ugrani még filmen sem láttam.
    Legszebb öröm a káröröm. Ám még szebb öröm tapasztalni az egészséges gyermek testi és lelki, személyes és közösségi (csoporthoz alkalmazkodó s csoportképzõ) fejlõdését. A felnõttek jó befolyásának (pl. ízlés) átvétele révén néha meglepõen törnek elõ „koravén” nézetek. Van a budai hegyekben egy tisztás, közepén kereszttel, nyilvánvalóan népi faragvány: Krisztus Corpussal. Az egész emlékhely engedély nélkül létesülhetett, de – igen helyesen – meghagyták, hogy mûvészietlen színvonala miatti eltávolítása ne borzolja a hívõk kedélyét. Arra jártunkban is féltucat öregasszony pihen a keresztet övezõ ülõkéken.Öt-hat éves fiunk (tán már valamiféle pre-esztétikai megérzés révén) megjegyzi: „Nem szeretem a Jézust. ” Nincs ebben vallásellenesség, csak ízlés-megnyilvánulás. „De ha nem szereted, Jézus sem fog szeretni téged” – mondja az egyik idõs hölgy. „Nincs is Jézus! Csak gondolatban van!” Az öregasszony elismerõen bólogat: „Okos kisfiú. Nem is fog soká élni. ” Ennek harminc éve, az egykori kisfiú él és virul, míg az öregasszony egy különösen egyszerû õsi hitre utalt: az okos gyerek nem soká él.
    Hasonlóan õsi felnõtt magatartás a gyerekek ijesztgetése – egyfajta torzult mesélõkészség (és mítosz-folytatás, mítosz-képzés). A „torzultra” jó példa, hogy gépkocsivezetõnk elõadást tartott a gyerekeknek a rosszindulatú „Torzonborz”ról, akitõl óvakodni tanácsos. És a halál! Egy parasztember meséli: látta, ahogy éjszaka folyadékszerû tejfehér jelenség kúszott a földön a falu felé, a kutyák különös tutuló vonításától kísérve. – „A halál kereste a saját célját?” – kérdi az elõadó. De nem tudom, meghalt-e akkor valaki… Ám a fehér halál-kép sokáig kísértett bennünket, gyerekeket. Ilyen elemekbõl állnak össze a mesék, a mítoszok, a hitbeli képzetek, a babonák.
    Akármilyen kis lény pusztulásának megtapasztalása természetesen több a képzelgéseknél. Kisfiúnk szomorúan álldogált egy vödör felett, kezében egy halacskával: „Megdöglött, pedig annyit ápolgattam…”
    Mitikus-bibliai elemek máig kapcsolódnak modern technikai hallomással. Fiúnk megcsodálva Jan Breughel Paradicsom-képét, boldogan állapította meg: „Ez a madár rükvercben repül!”
 
 
 

Tandori Dezsõ karácsonyi rajza
    
 
 

Erika Taussigová (1934 – 1944) terezíni rajza
 
 

MEGMENTETT OLDALAK

TÁNCSICS MIHÁLY
 
A könyvszedõ oktatja gyermekeit*

* Részlet a „Gyásznapok emléke levelekben, melyeket feleségének írt Táncsics Mihály” címû mûbõl.

    […] Az új lakhelyen, házban, kertben, szomszédban gyermekei majd mindig nyomában s körülte voltak; a környékben bárhová ment, nem könnyen maradtak el tõle; s az új helyzet mintegy fölhítta õket mindenfélét kérdezni, s a feleletek sorozata természetes tanításba olvadt át; ugyanis még eddig nem szabott ki egy bizonyos órát sem, mely arra való lenne, hogy abban csak tanulnának.
    Midõn ilyképp az idõ elérkezett, hogy már a hatodik évben levõ nagyobbik lányával a betûket megismertethetni jónak látta, e célra csináltatott fekete tábláját elõvette, s azt vagy a falhoz támasztá, s maga is mellé, a földre lekuporodott, vagy a lábtámaszra alkalmazá s kis székre ült, krétát vett kezébe, és úgy játszott a táblán különféle, mindenféle girbe görbe s egyenes vonásokat firkálván rá, miket figuráknak mondott. A kíváncsi gyermek melléje kuporodott, de az apa így szólt hozzá: „Menj édes lányom, te valami mást játsszál, én meg itt, így játszom; ilyen furcsa figurákat írok, neked ez úgy sem mulatságos. ” De mi-vel a gyermek egészen hozzá volt szokva, nem könnyen távozott, hanem inkább vele õ is oly figurákat próbálgatni, firkálni, szóval játszani akart. Ez néhányszor így történt.
    Midõn aztán látta, hogy a gyermek jó kedvvel nézi a figurákat írni, sõt maga is próbálgat, mind sorban leírta a táblára, s elbeszélte neki, hogy valamint a képen, a táblákon minden állatnak más neve van; de kertben minden növénynek, virágnak más neve van; a szobában és konyhában levõ eszközöknek, edényeknek is mindeniknek más neve van; meg az ember testrészeinek is mindeniknek más-más neve van, azokat elszámlálván neki: ugye figuráknak, vagy betûknek is más-más hangja vagy neve van. Elmondott némelyeket. Az úgynevezett mássalhangzókat nem hangzó segítségével mondá ki az apa, hanem csak mint magokban kimondhatók.
    Figyelmezteté továbbá arra, hogy a figurák hosszú sorában némelyik olyan, mint valamihez hasonlíthatni, példát említett. Mondá neki, hogy némelyiket könnyen leírhatni, csak egy vonást, vagy karikát csinál az ember, s megvan; példát mutatva.
    De módja fõképp abban állt, hogy mikor a gyermeknek kedve jött egyet vagy mást megpróbálni, abbahagyatta vele, mondván: „Gyere lányom, hagyjuk ezeket a furcsa figurákat. ”
    Minthogy figuráit a nyomtatási betûk alakjához alkalmazva írta, máskor említést tett, hogy a könyvekben is vannak ilyenek, s hogy aki ezeket ismeri, az könyvekbül olvasni tud. Tettetve mondá gyermekének: ugye, te nem találnál ilyet a könyvben, mint ez? de a gyermek talált, s nagyon örült neki, meg az apa is. Az apa csudálkozást színlett, mintha nem hitte volna, hogy találjon. Ennek a gyermek még inkább örült, s még többet is akart keresni, de apja meggyõzõdése szerént e biztos sikert csak úgy remélte elérhetni, ha igen csínján, lassan halad, tehát abbahagyatta, mondván: „Ne bántsuk most, hiszen majd máskor talán jobban ráérünk, akkor megint próbálhatod, de csak úgy, ha jól viseled ma-gad. ”
    Midõn e játékát elhagyta, szorgalmasan összeszedte a krétadarabokat, s a gyermeknek értésére ejtve azért, hogy ez vele ne firkálhasson, s hiában ne rontsa. És igazán a gyermek, ha talált krétahulladékot, avval firkált, s mintegy kívánságát jelenté, bárcsak többet hullatott volna el apja; s a jól számító édesapa máskor nagyobb darabokat is felejtett szét készakarva. Néhány ily játék után a gyermek valamennyi figurának nevét tudta.
    Ekkor az apa kiválasztott a betûk közül kettõt, s egymás mellé írta; majd odább megint kettõt, vagy hármat is, úgy például, hogy a két vagy három betûegymás után megnevezve oly tárgyat jelentsen, mit a gyermek ismer. Így: á-cs (mivel éppen nálunk dolgozott), á-g; é-n; ö-t; u-j-j o-r-r; sz-á-j; I-l-k-a; f-a; v-a-s; t-û-z stb. – Majd aztán így folytatá: „Ugye, gyermekem, te nem tudnál a betûkbõl kettõt vagy hármat úgy össze, egymás mellé írni, hogy azok valamit jelentenének, amit te ismersz. ” A gyermek próbált, többször próbált, és egy két sikerült találás után a nagy kedv megjött; ami eszébe jutott, akarta kitenni, de nehezen ment, hanem az apa könyvet adott kezébe segítségül, hol egyes rövid szavak találtattak készen, például: á-s; á-gy; a-p-a; a-ny-a; b-a-b; cz-icz-a; cs-on-t; d-i-ó; e-g-é-r sat. – Amint így a könyvbül csak szavakat keresett, melyeket a táblán aztán maga leírni tudjon, észre sem vette, hogy a könyvbül olvasni kezdett, mert a betûket mind ismervén természetes, hogy az olvasásnak abból mindjárt következni kellett a céltalan ábéab nélkül. Hogy aztán ennek a gyermek nagyon örült, szükségtelen mondani is.
    Mire való volna efölött hosszasan szólni? A gyermek kedvét találván magától is ezzel bíbelõdni, az apának nem tettetett, hanem valódi csodálkozására kevés hét múlva olvasgatott, s apját is mindig unszolta, hogy így játsszék vele, mert a gyermek ezt is játszásnak vette, így hallotta.
    Nem lehetett ekkor meg nem emlékeznie, mennyire tévesztik az emberek gyermekeikkel a nevelést, tanítást, hogy többnyire kergetni, erõtetni kell õket arra; s némi gyermeki pajkosság miatt a tanulást büntetésül szabják rá. Már csak e kettõ maga is elég a gyermeket örökre elrontani, vagyis a tanulást vele megutáltatni; tudniillik hogy pajkosságokért, miket nem is kellene észrevenni, büntetik és hogy tanultatással büntetik. Mennyire örült, és kellett ez apának örülnie ezeket tudván, maga gyermekét pedig a tanulástól még inkább visszatartani kellett: „Ne tanulj, ne olvass még, gyermekem, ráérsz még késõbben is, eredj mással játszani, ne a könyvvel” – mondá neki gyakran apja, de a gyermek kérte, hogy csak engedje neki így játszani.
    Mivel minden apa igyekszik azon, hogy gyermeke tanuljon, tehát mindenik fáradozik gyermeke tanításában, legalább közvetve; a fáradság tehát majd egyre megy, de azzal a különbséggel, hogy könyvszedõnk elõbb fáradt, más szülõk utóbb fáradnak; õ az elsõ dajkálásnál kezdte, mikor még karján hordozta gyermekét, egész addig, míg azt munkálta ki, hogy a gyermek önként, magától szívesen tanuljon; ebben sokat fáradott; más szülõk meg a tanulásra való nógatásba fáradnak. […]
 

FÓKUSZ

FAIX DÓRA
 
A spanyol polgárháború gyermekei Juan Marsé mûveinek tükrében
 
A spanyol polgárháború gyermekei
A 20. század közepén, pontosabban a polgárháború (1936 – 1939) utáni korszakban válik a gyerek a spanyol irodalom kulcsfontosságú motívumává. Ennek ékes bizonyítéka, hogy számos író – Camilo José Cela, Carmen Laforet, Miguel Delibes, Juan Goytisolo, Rafael Sánchez Ferlosio, Ana María Matute, Juan Marsé – mûveiben központi helyet foglal el a gyerek, illetve a gyermeki látásmód. Különösen jelentõsek Camilo José Cela Pascual Duarte családja, Carmen Laforet Semmi, Juan Goytisolo Duelo en el paraíso (Párbaj a paradicsomban), Rafael Sánchez Ferlosio Industrias y Andanzas de Alfanhui (Alfanhui ügyeskedései és bolyongásai) címû regényei, melyek mellett feltétlenül ki kell emelnünk azokat az írókat, akiknél a gyerek nem egy, hanem számos alkotásban kap kulcsfontosságú szerepet: konkrétan Miguel Delibes: La sombra del ciprés es alargada (Megnyúlt a ciprus árnya), El camino (Az út), Mi idolatrado hijo Sisí (Imádott fiam, Sisi), Las ratas (A patkányok) stb. , Ana María Matute: En esta tierra (Ezen a földön), Los niños tontos (A buta gyerekek), Primera memoria (Elsõ emlék) és Juan Marsé: Si te dicen que caí (Ha azt mondják neked, hogy elestem), Gyíkfarkak1 vagy az El embrujo de Shanghai (A sanghaji varázslat) mûveirõl van szó. Mindez különösen érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy néhány évtizeddel korábban még egyáltalán nem volt jellemzõ a spanyol irodalomra a gyermekmotívum jelenléte. Maria-Gisela Sievering-Lorenzo értekezése a gyermekkor szerepérõl a 20. századi spanyol irodalomban, mely szintén kiemeli a polgárháború utáni korszak irodalmának gyermekközpontúságát, felhívja a figyelmet arra az érdekes elõzményre, hogy pár évvel korábban, egészen pontosan 1929-ben, Azorín még arról panaszkodott, hogy sem a klasszikus szerzõknél, sem kora spanyol irodalmában nem fordulnak elõ gyermekek: „Azt mondhatnánk, hogy a gyermek nem létezik a társadalomban. Sehol sincs gyermek. Az ember nem beszél a gyermekrõl, nem foglalkozik velük. Hol vannak a gyermekek a spanyol irodalomban? Hol vannak a gyermekek a világirodalomban? A gyermekek nem léteznek.”2
    A polgárháború utáni irodalom igen tág határain belül ki kell emelnünk azt az írónemzedéket, amelynek képviselõi – az elsõ kritikai megközelítés szerint
    – 1925 és 1928 között születtek, tehát a spanyol polgárháború kitörésekor 8-11 évesek voltak, s ezért a „háború gyermekei”-ként kerültek be a köztudatba. Josefina Aldecoa, aki Los niños de la guerra (azaz A háború gyermekei) címmel jelentetett meg egy igen személyes hangvételû antológiát, számos írót sorol ebbe a csoportba. A „háború gyermekei”: Ignacio Aldecoa (Josefina Aldecoa férje), Jesús Fernández Santos, Carmen Martín Gaite, Rafael Sánchez Ferlosio, Rafael Azcona, Juan
Benet, Juan García Hortelano, Medardo Fraile, José Manuel Caballero Bonald és Ana María Matute. A kifejezés nemcsak arra utal, hogy a felsorolt írók gyermekként élték át a polgárháborút, hanem arra is, hogy írásaikban felidézik emlékeiket, felejthetetlen tapasztalataikat.
    Josefina Aldecoa szöveggyûjteményébõl, mely – mint ahogyan a szerzõnõ is rámutat – sokkal inkább tanúbizonyság, személyes jellegû emlékezés, mintsem esszé vagy irodalomkritika, világosan látszik, hogy a polgárháború alatt és után a gyermekek különleges szabályok szerint éltek, egy olyan sajátos történelmi helyzetben, melyben a félelem, az aggodalom, a gondoskodás és következésképp a gyors felnõtté válás jellemezte õket. Mindennapos életükre a végtelen szabadság volt jellemzõ, hiszen nem álltak szülõi felügyelet alatt: apjuk eltûnt vagy meghalt a polgárháborúban, anyjuk sokszor éjjel is dolgozott, hogy gyermekeit el tudja tartani. Idõbeosztásuk is sokkal rugalmasabb volt (nem feltétlenül kellett egy bizonyos idõpontban kelni vagy ágyba menni), a tanulás pedig elsõsorban az utcán megszerzett tapasztalatokat jelentette. A gyermekek utcai jelenlétének nem feltétlenül csak szórakozás volt a célja, ott próbáltak például pénzt keresni, vagy élelmiszerért álltak sorba.3 Bár nem tudatosan, a gyermekek ugyanúgy átélték a társadalom két részre szakadását, annak súlyos következményeit, mint a felnõttek, vagyis azt, hogy családtagjaik vagy barátaik két ellentétes nézetet vallanak, hogy titkos tevékenységekben vesznek részt, menekülnek, eltûnnek, meghalnak. Ezek az élmények tükrözõdnek a polgárháború utáni irodalom, köztük Juan Marsé mûveiben is. Noha az író pár évvel késõbb született, mint a fent említett „háború gyermekei” (csupán három éves volt, amikor kitört a polgárháború), regényeiben elõtérbe helyezi a gyermekeket, akik a fent említett élményeket testesítik meg.
    A gyermekek központi szerepe Juan Marsé regényeiben szorosan összefügg tehát extradiegetikus elemekkel:4 a társadalmi és kulturális közeggel, az író gyermekkori tapasztalataival, élményeivel, hiszen ezekbõl táplálkozik az irodalmi szöveg. A szövegbeli megjelenítés szempontjából, azaz a narráció diegetikus világán belül, a gyermeki látásmódot meg tudjuk ragadni nemcsak a gyermekek mint szereplõk, hanem más narratológiai kategóriák vizsgálatán keresztül is. A narratív tér nemcsak háttere a történetnek, hanem gyakran mint a gyermekekhez szorosan kapcsolódó tér jelenik meg, a narratív idõ pedig a gyermekkort idézi fel. Mindemellett nem kevésbé lényeges a gyermekek narratív diskurzusban betöltött szerepe sem.
 
Valóságtól a fikcióig
Juan Marsé nézetét a gyermek- és serdülõkorról nemcsak maguk az irodalmi alkotások tükrözik, hanem az író nyilatkozatai és a vele készített interjúk is. Ezért elõször a valósághoz egészen közel álló szintrõl kiindulva, egy részletet idéznék egy interjúból, melyet ez év áprilisában volt alkalmam az íróval készíteni:5

    „Ami a gyermekeket illeti, elég határozott véleményem van. Ami az emberrel tizenöt éves koráig történik, annyira meghatározó, hogy egyáltalán nem meglepõ, hogy oly sokszor jelenik meg az irodalomban. És nemcsak a saját mûveimre gondolok, hanem minden egyes ország irodalmára, az egész világirodalomra. Ami tizenöt éves korodig történik veled, az egész életed meghatározza. Ez az a kor, amikor kialakul az ember személyisége, tehát nagyon fontos idõszak. ”
    A gyermek(kor) átültetése az irodalmi szövegekbe azonban – úgy tûnik – nem tudatosan megy végbe:
 
„. . . Ezzel kapcsolatban már nem vagyok olyan magabiztos, tulajdonképpen nem szándékosan adtam a gyermekeknek oly fontos szerepet a mûveimben. Azért alakult így, mert ez az a kor, és itt fõleg a kamaszkorra gondolok, amikor az ember kinyitja a szemét a világra. Ebben az életkorban hatalmas kíváncsiság jellemzi az embert, még nincsenek prekoncepciói, ugyanakkor a valóságnak csak egy részét látja. Egy kicsit olyan ez, mint amikor gyermekkoromban beleselkedtünk a barátaimmal a kerítések mögé, hogy megnézzük mi lehet ott, a kertekben […] errõl a kíváncsiságról beszélek. Szerintem a gyermeki látásmód ezért fontos. Semmi másért. És persze az is lényeges, hogy személyes tapasztalat […] Igen, sok történetem, legalább részben, a gyermekeken keresztül bontakozik ki, egyszerûen csak azért, mert ez történt velem. Én ezeket a dolgokat láttam. A polgárháború után hét éves voltam, és hét éves koromtól kezdve a hosszú polgárháború utáni korszakban éltem. Ez persze azt jelentette, hogy családi problémáink voltak, hogy küzdenünk kellett a megélhetésért, az életért […] Mindez benne van a gyermek figurájában. A saját emlékeim. ”
 
     A személyességet hangsúlyozza egy paratextus6 is, egy szöveg, valóság és fikció között, sõt – mint arra a szöveg végén található „J. M. ” aláírás utal – közelebb az extradiegetikus világhoz. Ez a paratextus a Si te dicen que caí (Ha azt mondják neked, hogy elestem) 1989-es kiadásában szerepel, melyben az író egy bizonyos elkötelezettségrõl is szól:

    „… azokra a név nélküli szomszédokra gondoltam, akik ugyanabban a szegény barcelonai negyedben laktak, egy olyan negyedben, amely ma már nem is létezik, azokra a polgárháború utáni dühös fiúkra, akikkel osztoztunk a mocskos utcákon, együtt éltük át ugyanazokat a kegyetlen játékokat, a félelmet, az éhséget és a hideget; egy olyan elkötelezettségre gondoltam, melyet saját magammal, a gyermek- és kamaszkorommal kötöttem, ez minden. Még soha nem írtam ennyire saját, ennyire személyes könyvet, soha nem volt a könyveimben ennyi belsõ láz és ennyi megvetés az iránt, amit a sors osztott ránk.”7
 
    Miközben tapasztalatai adják az elmesélt történetek alapanyagát, gyermekkorának helyszíne – Barcelona néhány kerülete – válik az elbeszélésekben létrejövõ fiktív világ hátterévé, a történetekben szereplõ gyermekek és kamaszok sajátos univerzumává. Ez a narratív tér, mely lényegében minden egyes Marsémû sajátja, Barcelona több valós kerületébõl áll össze – La Salut, Horta, Guinardó, Gràcia, El Carmel, el Parc Güell –, olyan (elsõsorban szegény) negyedekbõl, melyek a valóságban is léteznek, az író gyermekkora óta azonban sok változáson mentek keresztül (tehát valójában csak az író emlékezetében élnek így), és csak kiindulópontul szolgáltak egy fiktív világ létrehozásához. Annak ellenére, hogy a szerzõ-narrátor folyamatosan utal olyan terekre, utcákra, mozikra, melyek a valóságban is léteznek (vagy legalábbis léteztek), nem törekszik arra, hogy az említett helyeket földrajzilag is a valóságnak megfelelõen helyezze el. Az író szavait idézve, ún. „koktélt” hoz létre, különbözõ helyek keverékét, melynek következtében mindenesetre úgy tûnik, mintha az eseményeknek valós hátterük lenne.
    Juan Marsé regényeiben, a gyermek és a tér között, melybe a motívum beágyazódik, különösen szoros kapcsolat jön létre. Ezen kívül, a fent említett tágabb narratív téren belül, olyan kisebb helyszínek elevenednek meg, melyek nemcsak a gyermekekhez kapcsolódnak, hanem az ismétlések révén konnotációs tartalommal gazdagodnak. Ilyenek a ház/lakás/otthon (melyek paradox módon nem biztonságot nyújtanak, sokkal inkább zárt, fullasztó közegek); az utca (mely a szabadságot testesíti meg), a bunker (titkos tevékenységek színtere), a szakadék (a veszély, az ismeretlen szimbóluma), végül a mozi (a fantázia, a képzelet, az álmodozás fellegvára). A szoros tér és idõ (polgárháború utáni évtizedek) közötti kapcsolatban tehát oly alapvetõ interakció jön létre az idõ és a tér elemei között, melyek döntõ hatással vannak a többi narratológiai alkotórészre, a szereplõkre és az eseményekre egyaránt (ez a Bahtyin-féle kronotoposz).
    Marsé történeteinek szereplõit meghatározza a polgárháború, melynek a gyermekek csupán passzív szereplõi voltak, viszont a háború következményeinekmár abszolút részesei. Éhezõ, szegény gyermekek, akik jól ismerik a félelmet és az erõszakot; csonka családokban élnek, apa és néha anya nélkül; az utcán töltik napjaikat, ott keresnek társaságot, ott próbálnak életben maradni, ott kergetik (sok esetben elvesztett) illúzióikat. Marsé mûvei ugyanakkor egyfajta fejlõdésregények, melyben a gyermekek és a kamaszok önmagukat próbálják megvalósítani, s ennek következtében olyan témák kerülnek elõtérbe, mint a pszichológiai és érzelmi fejlõdés, a fõszereplõk érzelmi és szexuális problémái, próbálkozásai, tapasztalatai. Marsé regényeiben a gyermekkor kétszeresen is nehéz idõszak: a történelmi események által okozott nehézségeket leküzdve kell a gyermeknek/kamasznak felfedeznie önmagát, identitását, meglelni helyét a világban.
    A történelmi körülmények ellenére azonban, Juan Marsé számára a gyermekkor mégiscsak a kalandok idõszaka. A gyermekszereplõket végtelenül vonzza az ismeretlen, a kalandok, felfedezõkké válnak, akik addig ismeretlen, elhanyagolt, sok esetben veszélyes helyeket járnak be. Marsé regényeiben a kalandvágy nem mint az otthon biztonságának ellenpólusa jelenik meg, hiszen ilyen biztonságban nincs részük, a kaland sokszor kiút a nehéz családi helyzetbõl, sõt elsõsorban a hiány – a szülõkkel való igazi kapcsolat, az iskolai kötelezettségek, a pontos idõbeosztás hiányának – ellenszere. Valódi otthon helyett a gyermekek a nagyvilágot próbálják otthonossá tenni maguk számára, saját maguk próbálják látókörüket szélesíteni, s ebben a többi gyermek az útitársuk. (Ezért is van, hogy a gyermekek közötti kapcsolat olyan lényeges Marsé regényeiben). Néhány esetben fontos szerepet játszanak a gyermekek életében olyan felnõttek, akik nem feltétlenül családtagok, viszont ugyanabban a kalandokkal teli és fantáziadús világban élnek, mint a gyermekek: ilyenek például Jon Julivert az Un día volveré [Egy nap majd visszatérek], vagy Blay kapitány és Nandu Forcat az El embrujo de Shanghai [A sanghai varázslat] címû regényekben.
    A szegénység börtönében, félelmeik és gondjaik elõl a gyermekek különleges játékokba menekülnek, melyek gyakran nem nélkülözik a kegyetlenséget. Sõt, a gyermekeket és kamaszokat néha egyenesen lázba ejti az az embertelenség, melyet gyengébb játszótársaikkal szemben tanúsíthatnak. Egyik, még ártatlannak tekinthetõ szórakozásuk – hogy gyíkokat fognak és levágják farkukat –, teljes mértékben életrajzi ihletésû, és olyannyira emblematikus, hogy Marsé a Gyíkfarkak címet adja egyik regényének. De a játék lehet ennél kíméletlenebb is, elsõsorban a Si te dicen que caí (Ha azt mondják neked, hogy elestem) címû regényben, ahol a fiúk az árvaházban nevelkedõ lányokkal olyan játékokat ûznek, hogy az már szinte kínzás, szexuális erõszak.
    Az árvaházi lányokkal folytatott játék szimbolikus jelentõséggel bír, hiszen egy (kollektív) beavatási rítus részét képezi, melynek célja egyrészt a csoporton belüli erõviszonyok, szerepek meghatározása, másrészt egy titkos világ megismerése és birtoklása, a felnõttkorba való átlépés. A felfedezés azonban nem jár semmiféle pozitív érzéssel, sokkal inkább az erõ fitogtatása és a gyengébb féllel szembeni erõszak az uralkodó (csak zárójelben jegyzem meg, hogy fiúk és lányok két teljesen elkülönült csoportot alkotnak, s az áldozatok mindig a lányok). A „játékok” nyers és kegyetlen módon jelenítik meg azt a világot, ahol az erõszak rátelepedik a gyermeki világra is. A társadalom kiveti a gyengéket, eltörli az etikai és morális szabályokat, a szereplõk – köztük a gyermekek – a látszólag civilizált világban is rejtett ösztöneik szerint cselekednek. Jó példa a társadalom erkölcsi szabályai és az ösztönök ereje között feszülõ látens ellentét illusztrálására a Si te dicen que caí (Ha azt mondják neked, hogy elestem) címû regény Paulina nõvére, aki nem meri elmesélni mi történt vele azon a napon, amikor megleste a bunkerükben játszadozó fiúkat, és maga sem tudott uralkodni ösztönein.
    Ugyanez a regény ad némi választ az ártatlanság kérdésére is. Érdekes módon az ártatlanságra való számos pozitív utalás elsõsorban olyankor jelenik meg, amikor olyan fiúkról van szó, akik nem játszanak fõszerepet a történetben (például a balesetet szenvedett kisfiúk „ártatlan gyermekek”, „kisangyalok”), miközben a fõszereplõk többségére nem ez jellemzõ, a gyermekkor nem a feltétlen tisztaság és ártatlanság korszaka. A felnõttek világának mimézise ez, a gyermeki világot körülvevõ agresszió leképezése. Mindezt tökéletesen bizonyítja a Si te dicen que caí (Ha azt mondják neked, hogy elestem) párhuzamos eseménysora – a gyermekek és a felnõttek története –, melyben ez utóbbiak erõszakos, véres tettei mutatnak utat az õket követõ nemzedék számára. Meg kell említenünk azt is, hogy ebben a képlékeny, törékeny életkorban, az erõszakos légkör súlyosbítja a magukra maradás, a félelem érzését, és erre a helyzetre a gyermek nincs felkészülve. Jó példa erre a Ronda del Guinardó (A Guinardó körút), ahol egy idõs és megfáradt rendõr (ez a figura egyébként gyakori szereplõje Marsé történeteinek) arra kényszerít egy kislányt, hogy azonosítsa azt a férfit, aki állítólag megerõszakolta õt.
    A játék szimbolikus jelentésének egyik legjelentõsebb aspektusa Marsé regényeiben, hogy kiutat jelent a gyermek számára a „valós” világ problémái elõl, ezért feltétlenül említést érdemel a fiktív, reális és imaginárius (Wolfgang Iser féle) szövegbeli összjátéka is. A játék során a fikció újabb mélységei tárulnak fel, amikor a Si te dicen que caí (Ha azt mondják neked, hogy elestem) címû regényben a gyermekek létrehozzák aventi-nek nevezett történeteiket. Ezekben egyre több „valós” szereplõ jelenik meg (a mesélõvel azonos diegetikus szint szereplõi válnak a kitalált történetek szereplõivé), miközben a „fiktív” szereplõk száma csökken. Ezzel párhuzamosan egyre gyakoribbá válnak az utalások a szereplõk környezetében terjedõ pletykákra, anekdotákra. A narráció diegetikus világán belül létrejövõ történetek, melyet maguk a szereplõk találnak ki, s melyek saját diegetikus világukra utalnak vissza, úgy ékelõdnek a történetbe, hogy egy idõ után tulajdonképpen lehetetlen megkülönböztetni a mindentudó narrátor által elmesélt történetet a szereplõk által kitalált meséktõl, s a regény ettõl válik sokkal összetettebbé, bonyolultabbá. Ugyanakkor a mû felépítése ezáltal fejezi ki szimbolikusan is a fõszereplõ gyermekek kaotikus világát, melyben nehezen találják helyüket, nehezen lelik meg önmagukat.
    Az Un día volveré (Egy nap visszatérek majd) címû regényben visszatér az aventi-motívum, itt azonban a fiatal fõszereplõk már némi nosztalgiával a hangjukban emlékeznek vissza az aventi-mesélés boldog idõszakára, hiszen már túl nagyok ahhoz, hogy fantasztikus történetekben higgyenek, s inkább haszontalan játékokat ûznek (billiárdoznak, dominóznak) vagy lányokkal ismerkednek. Bár a Si te dicen que caí (Ha azt mondják neked, hogy elestem) után a kitalált epizódok nem játszanak fõszerepet a történetekben, továbbra is lényeges marad a képzelet, a fantázia. Az El embrujo de Shanghai (A sanghaji varázslat) címû regényben újból megjelenik egy kitalált történet, mely ezúttal egzotikus helyszínen (az igen szuggesztív Sanghajban) játszódik, és mint egy párhuzamos történet, ezúttal is ellenpólusává válik a fõ cselekménysor komor valóságának.
 
A gyermekek és a társadalom
Juan Marsé általában nem határozza meg konkrétan a regényeiben megjelenõ gyermekek (vagy kamaszok) életkorát, melyre azonban következtethetünk az idõutalásokból vagy a szerzõ több regénye közötti áthallásokból (amikor például az Un día volveré [Egy nap visszatérek majd] fõszereplõi megemlítik, hogy a Si te dicen que caí [Ha azt mondják neked, hogy elestem] címû történetben még gyermekek voltak). Körülbelül 8-13 éves gyermekek játszák a fõszerepet a Si te dicen que caí és a Gyíkfarkak címû regényekben, majd másodlagos szerepet töltenek be az Un día volveré vagy az El embrujo de Shanghai címû mûvekben, ahol a fõszereplõk már valamivel idõsebbek.
    A gyermekek a társadalmi helyzet tükörképei és egészen konkrét valóságot tárnak elénk: az alsó, szegény rétegek, elsõsorban a bevándorló családok életét és helyzetét jelenítik meg. Így magyarázta ezt Juan Marsé személyes találkozásunk alkalmával:

    „A gyermek minden társadalmi rétegben megpróbál elmenekülni a valóságtól, megpróbálja létrehozni saját világát, mert nem érti a világot, és ez különösen igaz ezekre a gyerekekre, a gyakorlatilag a társadalom peremére szorult, bevándorló, az ország déli részérõl érkezõ, fõleg andalúz vagy murciai családok gyermekeire, akik a szegénységtõl sújtottan a képzelet, a fantázia világában találnak menedéket. ”
 
A polgárháború által sújtott gyerekekrõl alkotott kép tehát még szomorúbb, amikor egyben egy társadalmilag elszigetelt rétegrõl van szó. A gyerek nemcsak a háború, hanem az éhség és a betegség áldozata is. Erre utalnak az igen szuggesztív nevek (a Si te dicen que caí [Ha azt mondják neked, hogy elestem] szereplõi közül például Sarnita, akinek a nevét a „sarna” azaz „rüh” szóból alkotta a szerzõ), vagy a nyers, egyáltalán nem megszépített személyleírások, a betegségre (elsõsorban a tüdõvészre) tett gyakori utalások. Ezekben az esetekben a gyermek leleplezõ funkcióval is bír. Lényeges azonban, hogy a bevándorlók világát nemcsak a gyermekeken keresztül szemlélteti az író: a történelmi, társadalmi (és kulturális) helyzet kritikus megjelenítése – bár a kritika valójában mindig rejtve marad – más nézõpontú regényekben is jelen van. Ilyen például az El amante bilingüe (A kétnyelvû szeretõ), melyben implicit módon a charnego (azaz a Murciából és Andalúziából érkezett bevándorló) réteg rossz életkörülményeirõl és elszigetelõdésérõl kapunk képet.
    A nyomor, az éhség, a társadalmi kiszorítottság érzése ellenére a Marsé regényekben megjelenõ gyermekek számára elsõsorban a kapcsolatteremtés a fontos. Pszichológiai szükségletük, hogy kapcsolatot teremtsenek elsõsorban a felnõttekkel, akik mintaként szolgálhatnak számukra, de ez különösen nehéz egy olyan közegben, ahol a családok legnagyobb része a történelmi események – szökés, bebörtönzés, halál – következtében szétesett. A Marsé történetekbõl elsõsorban az apa hiányzik, titokzatos távolléte (mivel nem tudni, hogy meghalte vagy csak bujkál valahol) több regény ismétlõdõ eleme. Az apa hiánya néhol teljes, amikor az apa már a gyermek születése elõtt eltûnt és nem is volt alkalma megismerni a gyermekét (mint a Gyíkfarkak címû regényben). Hiánya nemcsak érzelmi, hanem erkölcsi és anyagi veszteséget is jelent. Néhány esetben a gyermek egy hõsies, de sokkal elérhetõbb személlyel (mint a nagybácsi az Un día volveré [Egy nap visszatérek majd] vagy az apa barátja az El embrujo de Shanghai [A sanghaji varázslat] címû regényekben) próbálja apját pótolni.
    Az apa távolléte komoly terheket ró az anyára, aki hirtelen többféle szerepet játszik a családban: nemcsak a gyermek félelmeit kell elûznie, biztonságot és nyugalmat nyújtván az ellenséges világban, hanem az apa vezetõ szerepe is rá marad. Mivel az anyagi feltételeket is neki kell megteremtenie, általában éjjelnappal dolgozik, ezért az anya-gyermek kapcsolat valójában lehetetlen, csupán illúzió. Az anyával való együttlétre, egyesülésre irányuló vágy vezet az anyai méhbe való visszatéréshez (azaz egy elképzelt világba) a Gyíkfarkak címû regényben: a gyermek, aki valójában nem ismerhette meg anyját, úgy próbálja pótolni annak hiányát, hogy felidézi (azaz elképzeli) azt az idõszakot, amikor még meg sem született.
    A fent leírt nehézségek miatt a gyermekek és kamaszok társaságát elsõsorban a korukbeli gyermekek alkotják. Együtt élik át kalandjaikat, velük játszanak, velük osztják meg álmaikat. Egyetlenegy regényben sem osztja meg a gyermek álmait és reményeit a családjával.
    Narratív szerepüket tekintve a gyermekek igen aktív szerepet játszanak a történetekben: õk mozdítják elõre a történéseket és hozzájárulnak a cselekmény dinamikájához. A gyermekek és felnõttek közötti hagyományos szereposztással ellentétben, Marsé regényeiben a gyermekek irányítják az eseményeket, mint például Daniel, az El Embrujo de Shanghai (A sanghaji varázslat) címû regényben, aki az idõs Blay kapitányra felügyel, s ezzel a szerepek felcserélõdnek: egy gyermek vigyáz egy felnõttre. Ennek ellenére, Daniel példája azt is bizonyítja, hogy a gyermekek beilleszkedése a felnõttek világába nem lehet teljes, hiszen õ is valahol a két világ között reked: kalauzol egy bolondos öregembert, miközben neki magának is arra van szüksége, hogy vigyázzanak rá.
 
A gyermek szerepe a narratív diskurzusban
Marsé több történetet is gyermeki perspektívából közelít meg, de úgy, hogy a gyermek nem feltétlenül válik elbeszélõvé (hiszen perspektíva és elbeszélõ hang nem feltétlenül esik egybe). A Si te dicen que caí (Ha azt mondják neked, hogy elestem) címû regényben például, az elbeszélõ hang egy mindentudó narrátornak felel meg, aki a diegetikus világon helyezkedik el. Ugyanakkor megjelennek a regényben más elbeszélõi hangok is, szereplõnarrátorok, amikor a gyermekek saját történeteiket mesélik el. A váltás nem feltétlenül explicit, hiszen ezek a történetek nem úgy ékelõdnek a szövegbe, mint egy intradiegetikus (autodiegetikus) narrátor elbeszélései. A regény egyik kulcsa pontosan a nem feltétlenül azonosítható elbeszélõ hangok váltakozása, mely szándékosan félrevezeti az olvasót, aki azt kérdi magában: ki beszél?, kihez?, melyik szereplõ le-het ez a narrátor? A kérdések pedig nemcsak az elbeszélõ identitását, hanem az egész történet, sõt a különbözõ történetek valóságát kérdõjelezik meg. A végeredmény: kaotikus világ, melyben szinte lehetetlen a valóságot megragadni.
    A gyermeki diskurzus szempontjából elengedhetetlenül fontos regény a Gyíkfarkak, melyben Juan Marsé sajátos technikát alkalmazva tér vissza a gyermeki látásmódhoz: a történetet egy még meg nem született gyerek meséli el, anyja hasából. Maga az író úgy tartja ez csupán játék:

    „A Gyíkfarkak-ban egy kicsit merész irodalmi játékot alkalmazok, amikor a történetet egy még meg nem született gyermekkel meséltetem el. [. . . ] Kizárólag technikai okokból építettem fel így a történetet. ”

    A trükk alkalmazása azonban a történet és a fokalizáció szempontjából is fontos:

    „A gyermek, David története nagyon fontos, mert anyja viszonya a rendõrrel, az egész történet rajta keresztül elevenedik meg, és mert a bosszú története feltétlenül a fiúra épül. ”

    A narratív diskurzus egyéb elemei sokkal több titokra derítenek fényt. Az anyaméhben lévõ narrátor nemcsak arra képes, hogy anyja hasából mesélje el az eseményeket, hanem beszélget is, kapcsolatot teremt, de csak a történet bizonyos szereplõivel: testvérével Daviddal és Chispa kutyával (aki szintén beszél), miközben anyja (és általában a felnõttek) nem képesek részt venni a beszélgetésben, nem is hallják meg ezen képzeletbeli hangokat. Gyermekek és felnõttek világa között tehát létezik egy szakadék (érdekes módon pont ez lett volna a regény eredeti címe), mivel az utóbbiak nem képesek élni a fantázia, a képzelet által adott lehetõségekkel. Rá kell jönnünk tehát, hogy a Juan Marsé által megteremtett miliõben, a gyermekek olyan világban élnek, mely csak az övék: szabadok, nem korlátozza õket a szülõi kontroll, de míg a szülõk saját morális és elsõsorban anyagi problémáikkal vannak elfoglalva, a gyermekek csak sóvárognak, csak álmodoznak arról, hogy egyszer megoszthassák életüket a felnõttekkel. A narratív diskurzus kérdése tehát nemcsak alátámasztja a gyermekek kulcsszerepét Juan Marsé mûveiben, hanem a többi narratológiai aspektussal összhangban utal a gyermek magányára a polgárháború utáni korszak felfoghatatlan világában.
 

JEGYZETEK

1. A Gyíkfarkak Bényei Tamás az Élet és Irodalomban megjelent kritikai megjegyzése szerint „az utóbbi évek egyik legjobb regénye volt a magyar piacon” (Bényei Tamás: Ex libris, Élet és Irodalom, 2007. január 26., 04. szám).    [vissza]
2. Sievering-Lorenzo, M.-G. De la preocupación pedagógica a la expresión literaria de la infancia: de Ganivet a Lorca y Cernuda. Tesis doctoral, Universidad de Genève, 2003, 16. old. (Az idézetet e cikk szerzõje fordította).    [vissza]
3. Akorszak hangulatát, a mindennapi élet pillanatait örökítik meg, két – immár klasszikusnak számító – fotográfus, Francesc Català-Roca és a magyar származású Robert Capa képei, melyek tökéletes illusztrációi lehetnének Juan Marsé mûveinek is. Jól láthatóak, például, az utcán játszó gyermekek, az élelmiszerboltok elõtt kígyózó sorok, hogy csak néhány példát említsünk.    [vissza]
4. A cikkben Gérard Genette fogalmait használom. A diegézis a fabula, a történet szinonimája; ehhez képest beszélünk extradiegetikus illetve (intra)diegetikus szintrõl, attól függõen, hogy az elbeszélés tér- és idõbeli univerzumában helyezkedünk-e el. Például a narrátor is lehet intradiegetikus (a történeten belül álló) vagy extradiegetikus (amikor kívül áll az elbeszélt világon).    [vissza]
5. Abeszélgetésre 2007. április 12-én került sor, Barcelonában, az író lakásán. Afelejthetetlen alkalomért ezúton is szeretném köszönetem kifejezni Josep Maria de Sagarra úrnak, a budapesti Cervantes Intézet igazgatójának, aki segítséget nyújtott a találkozás megszervezésében.    [vissza]
6. A paratextus fogalom szintén Genette-tõl származik, s minden olyan járulékos elemre vonatkozik, amely nem maga az elbeszélés szövege (például cím, alcím, elõszó, utószó, lapszéli vagy lapalji jegyzetek, illusztrációk, stb.).    [vissza]
7. Marsé, Juan. Si te dicen que caí, Barcelona, Seix Barral, 1989, 5. old.    [vissza]
 

IRODALOM

ALDECOA, Josefina R. Los niños de la guerra. Madrid, Anaya, 1999
BELMONTE SERRANO, José – LÓPEZ DE ABIADA, José Manuel (editores). Nuevas tardes con
Marsé. Estudios sobre la obra literaria de Juan Marsé. Murcia, Nausícaä, 2002
KWANG-HEE, Kim. El cine y la novelística de Juan Marsé, Madrid, Biblioteca Nueva, 2006
MARSÉ, Juan. Cuentos completos, Madrid, Espasa-Calpe, 2002
MARSÉ, Juan. El amante bilingüe, Barcelona, Planeta, 1990
MARSÉ, Juan. El embrujo de Shanghai, Barcelona, Plaza & Janés, 1993
MARSÉ, Juan. Encerrados con un solo juguete, Barcelona, Seix Barral, 1960
MARSÉ, Juan. La oscura historia de la prima Montse, Barcelona, Seix Barral, 1970
MARSÉ, Juan. Rabos de lagartija, Barcelona, Lumen, 2000
MARSÉ, Juan. Ronda del Guinardó, Barcelona, Crítica, 2005
MARSÉ, Juan. Si te dicen que caí, Barcelona, Seix Barral, 1989
MARSÉ, Juan. Si te dicen que caí, Madrid, Cátedra, 1985
MARSÉ, Juan. Un día volveré, Barcelona, Plaza Janés, 1982
MARSÉ, Juan. Últimas tardes con Teresa, Barcelona, Seix Barral, 1984
ROMEA Celia (Coord. ). Juan Marsé, su obra literaria. Lectura, recepción y posibilidades didácticas.
Barcelona, Horsori, 2005
SCHERZER, William M. Juan Marsé: entre la ironía y la dialéctica. Madrid, Fundamentos, 1982
SIEVERING-LORENZO, M. -G. De la preocupación pedagógica a la expresión literaria de la infancia:
de Ganivet a Lorca y Cernuda. Tesis doctoral, Universidad de Genève, 2003
(http://www. unige. ch/cyberdocuments/theses2003/Sievering-LorenzoM-G/these. pdf)
WILLIAMS, Marla J. La poética de Juan Marsé. Madrid, Pliegos, 2006
 
 

Josef Novák (1931 – 1944) terezíni rajza
 
 
 

MÉRLEG

MIHÁLY ILDIKÓ
 
A nemzetközi szaksajtó a gyerekszegénységrõl

Bármily meglepõ, a gazdaságilag fejlett európai és amerikai társadalomban is léteznek szegény gyerekek. A tanulmány áttekintést ad a szegény gyerekek tanításában szerzett tapasztalatokról. Sorra veszi azokat a jellegzetes iskolai problémákat, amelyek a szociálisan hátrányos helyzetû réteg tanítása során jelentkeznek. A szegény gyerekekkel való foglalkozás ügye olyan fontossá vált az OECD-tagországokban, hogy az oktatás minõségét leíró indikátorok közé bekerült a szegény rétegek iskoláztatása.
    Ha igaz az a megállapítás, mely szerint „A szegény gyerekek száma mindig háborúk, felkelések, forradalmak, társadalmi szerkezetváltások idején nõ meg”1, akkor nem lehet csodálkozni azokon az adatokon sem, amelyek – néhány évtized távlatából szemlélve – egyidejûleg a gyermekszegénység alakulásának igen sajátos dinamikáját is megjelenítik. A II. világháborús sokk utáni Valahol Európában korszak évei sem csupán a család nélküli vagy elhagyott gyerekek akkori megdöbbentõen magas száma miatt maradtak meg az emlékezetben. Arról is vannak adataink2, hogy például 1949-ben még az Amerikai Egyesült Államokban is a gyerekek 55%-a elégtelen jövedelmû családokban élt, olyan körülmények között, hogy nem volt számukra biztosított még a megfelelõ táplálék és a szükséges orvosi ellátás sem. Sõt, 10 év múltán is – még mindig! – a gyermekkorú populáció egynegyedét szegénynek tartották az amerikai statisztikák.
    Pedig az ötvenes évekkel kezdõdõen a gyermekszegénység területén sok szempontból már látható mértékû javulás következett be, ami elsõsorban a gyerekek jobban tápláltságában, valamint az intézményes oktatásban való részvételük folyamatos növekedésében mutatkozott meg. Mindebben természetesen nagy szerepe volt annak, hogy ebben az idõszakban születtek meg a világon a jóléti államok, melyek viszonylag rövid idõ alatt soha nem tapasztalt anyagi és szociális biztonságot teremtettek polgáraiknak, valamint hogy ezekben az években már megkezdõdött a családok méreteinek csökkenése is. Ám fennmaradtak a korábbi problémák is, tapasztalható volt a hagyományos szegénység megannyi tehertétele, a segítségadás lehetõségét továbbra is megnehezítette a gyermekjóléti szolgáltatások – sok vonatkozásban még mindig – egyenlõtlen elosztása, sõt újabb, másféle gondok is jelentkeztek. Ez az új szegénység azonban nem jelentette szükségszerûen az anyagi javak közvetlen hiányát (bár a legtöbb esetben ezzel is együtt járt); mind több nehézség adódott ugyanis egyéb – elsõsorban szociális – jelenségek hatásmechanizmusának messzebbre mutató következményeibõl. Gondoljuk csak végig, mennyi újfajta ártalmat idézett elõ például – a gyermekek szocializációja során – a közösségi szolidaritás gyengülése vagy éppen csak a közös játékra alkalmas terek és helyek eltûnése a településekrõl!
    Amerika gyerekeinek a 20%-a viszont még a hatvanas években hagyományos mércével mérve is szegény volt, közöttük a többség fekete, spanyol ajkú, illetve egyszülõs családokban élt. Johnson elnök akkoriban hirdette meg a szegénység elleni harcot; melynek eredményeként a szegény gyerekek aránya az 1973as statisztikai adatfelvétel idejére 13%-ra mérséklõdött3, de ez az arány nem ment lejjebb, és nem is tudta magát sokáig tartani. 1988-ban az Amerikai Egyesült Államokban már ismét 12 millió szegény gyereket tartottak nyilván (a teljes szegénység a népesség 40 százaléka volt).
    Hasonló trendek érvényesültek a világ más területein is. 1975 után ugyanis a korábbi javulás üteme mindenütt érezhetõen lassulni kezdett. A világ sok országában a terjedõ munkanélküliség, valamint a romló jövedelemelosztás ugyanúgy a társadalmi polarizáció irányába hatott, mint a hagyományos családi formák tovább erõsödõ eróziója, az egyszülõs családok számának megállíthatatlan növekedése. Riasztó adatok jelezték, hogy például az Egyesült Királyságban4 1979 és 1987 között megduplázódott az átlagjövedelem felébõl élõ családok száma, amivel együtt járt a gyermekszegénység és a depriváció minden egyéb társadalmi következménye is. (A brit gyerekek 60%-áról például egy felmérés során megállapították, hogy öltözködésük hiányos; vagyis nem rendelkeznek valamely alapvetõ jelentõségû ruhadarabbal. ) Egyes vélemények szerint – az elmondottakon túl – a szociális és pénzügyi politika bizonyos elemei is közrejátszottak e kedvezõtlen folyamatban, sokan elsõsorban azt az adóztatásban érvényesülõ trendet okolják, mely nem annyira a fizetéseket adóztatja meg közvetlenül, hanem a fogyasztást közvetetten és nemegyszer többszörösen is. De ebben a periódusban ugyancsak kimutathatóak voltak a családstruktúrában végbemenõ – a gazdasági folyamatok következményeit is minden bizonnyal felerõsítõ – változások. Az iparilag fejlett országokban ugyanis tovább csökkent a termékenység és a házasságkötések száma, emelkedett viszont a házasságon kívüli születések aránya. (Ez utóbbi tény többféleképpen is közvetlen hatással van/lehet a gyermekszegénység arányainak alakulására, egyrészt ugyanis növeli az egyszülõs családok számát, másrészt viszont ezek a gyerekek nagyon gyakran tinédzserek terhességébõl születnek, ami viszont akár messzebbre mutató egészségügyi veszélyeket is magával hozhat.)
    1989-ben az Európai Bizottság a Közösség 12 országában megvizsgálta az ott nyilvántartott 38 millió szegény ember – köztük természetesen a szegénynek tartott körülmények között élõ gyerekek – problémáit, fõleg a szegénységszinten és ez alatt élõ munka nélküli, emigráns és migráns családok jellegzetességeit; de kiterjesztette a felmérést Kelet-Európa rendszerváltások lázában élõ országaira is.5 Akkor – európai mércével mérve – a Csehszlovákiában élõ gyerekek 8%-a, a Magyarországon élõk 12%-a, a lengyelországiaknak pedig 23%-a tartozott a szegénynek tekinthetõ hányadba. (Egyes számítások szerint az utóbbival megegyezõ arányt mutatott a szovjetunióbeli gyermekszegénység is; más számítások viszont ezt az adatot a késõbbi Oroszország viszonyaira vonatkoztatják. ) Állandó növekedést mutattak ezenközben a szegénység jelenségei Bulgária, Románia, Moldávia, Litvánia és Szlovénia lakosainak körében is.
    1992-ben egy – a lakosság akkori egészségi állapotával és táplálkozásával foglalkozó – több évet átfogó nemzetközi kutatás6 újabb, megdöbbentõ adatokkal szolgált: Albániában ugyanis a gyerekek egyötöde kórosan alultáplált volt, a bolgár gyerekek rosszul tápláltságának mutatói pedig egyetlen esztendõ alatt tizenhétszeresére nõttek. Romániáról számszerû adat nem került be az összefoglalóba, de a közvetett információk a szakértõket arra engedték következtetni, hogy mind a gyerekek szegénységi, mind pedig táplálkozási mutatói ott is folyamatosan romlottak. (A gyermekvédelmi szakirodalom közleményei viszont
    – például a Hollandiában szerkesztett Child Welfare Review-ban olvasható beszámolók – a nevelõotthonokban-árvaházakban élõ gyerekekre vonatkozóan pontosan az elõzõ feltételezéseket számszerûsítik. ) Még ennél is magasabb volt akkoriban – egy másik vizsgálat szerint – az ún. abszolút szegénységben élõk aránya, Portugáliában7, különösen a vidéki környezetben (35%), s ez úgyszintén súlyosan érintette a gyermekpopulációt is.
    A helyzet a kilencvenes évek folyamán sem látszott könnyebbedni. 1994-ben – akkor már az Európai Unió országaiban – 52 millió, a szegénységi szint alatt élõ embert regisztráltak8; és akkor a többi földrészrõl még nem is beszéltünk!Nem esett szó Latin-Amerika, Dél-Ázsia és a Szub-Szahara országainak rettenetes szegénységi statisztikáiról vagy India lakosságának 36%-át kitevõ nyomorgó tömegekrõl; konkrétan semmi utalás nem történt Mexikó, Ecuador, Kína, Vietnam, Banglades, a Fülöp-szigetek, Thaiföld lakosságának szegénységi adataira és a hozzájuk kapcsolódó, egyre súlyosabb szociális problémákra.9
 
Szegény gyerekek – utcagyerekek 
Bár a szegény gyerekek többsége különbözõ okokból szegény családokban él, óriási azoknak a száma is, akik ma is család nélkül, részben vagy teljesen az utcán élnek, mindannak ellenére, hogy 1979-ben az ENSZ szervezeteinek irányításával világméretû kampányt szerveztek a nemzetközi gyermekév programjainak támogatására, hogy az 1989-ben elfogadott Gyermeki Jogok Konvencióját rövid idõn belül 130 ország ratifikálta, s hogy 1990-ben egy Gyermek-Csúcs világkonferenciát is rendeztek a gyerekek sorsát jobbítani kívánó nemzeti cselekvési programok elfogadtatása céljából. Mindannak ellenére, hogy az elõzõ évtized alatt az ENSZ Gyermeksegély Alapjának (UNICEF) és más szervezeteknek a figyelme is egyre erõteljesebben az utcán élõ gyerekek problémái felé fordult, s az Európa Tanács Kultúra és Nevelés Albizottsága 1996-ban beszámolót készített „Az utcagyerekek problémáiról és a velük kapcsolatos jelenségekrõl”. A nevezett albizottság kénytelen volt megállapítani, hogy minden korábbi reménykedés ellenére az utcán élõ gyerekek problémáit még mindig nem sikerült megoldani, sõt, ez a létszám várhatóan növekedni fog.
    Az okokat pedig – melyek e riasztó prognózis magyarázatául szolgálhatna – a sok országban meglévõ, illetve fokozódó szegénység és munkanélküliség jelenségei mellett az illegális menekültek nem csökkenõ számának, valamint a lakáshiány miatt nehéz helyzetbe kerülõ családok növekvõ arányában jelölték meg a szakértõk, hozzátéve még azt is, hogy sajnos a szülõk egy része ezután is képtelen lesz gyermekeinek az ellátására, ami az utcára került gyermekcsoportok folyamatos utánpótlásának oka. Ebben a jelentésben ugyanakkor az Európa Tanács adatai egy csapásra azt a legendát is szétoszlatták, mely szerint az utcagyerekek problémái elsõsorban Brazíliában, Mexikóban (itt például 100 ezer gyermek él az utcán) jelentkeznek. Számszerûen kimutatták ugyanis, hogy az „öreg kontinens” országait is igencsak terhelik ezek a nem csökkenõ gondok. Az utcagyerekek problémáival leginkább terhelt európai országok pedig – a jelentés szerint – Törökország, Románia, Oroszország, Franciaország (és bármily meglepõ) néhány ezres tétellel magyarországi adatok is bekerültek.
    Az utcagyerekek problémái azért is nagyon súlyosak, mert egyrészt leképezik a szegénység okozta problémákat – az egészségügyi ellátás, az oktatásban való részvétel hiányát és ennek rövid és hosszú távú következményeit, valamint az éhezés és a hajléktalanság megannyi szociális veszélyét –, másrészt a gyerekek személyes és gazdasági kiszolgáltatottságából következõ ezernyi, az életüket közvetlenül is fenyegetõ ártalom tovább tetézi ezeket a nehézségeket. (Az utcagyerekek kriminalizációs, illetve „kiszemelt áldozattá válásának” fenyegetettsége ugyanis a legsúlyosabb következményeket hozhatja magával. ) A statisztikai adatok jelzései szerint az utcagyerekek legtöbbje fiú, a lányok aránya szignifikánsan alacsonyabb.
 
Gyermekmunka – a gyerekek kizsákmányolása
Az ún. „fejlõdõ” országok, a „harmadik világ” városainak utcáin évtizedek óta megszokott látványt nyújtanak a kocsimosó, cipõtisztító, rágógumit, ivóvizet stb. áruló gyerekek; de adataink vannak arról is, hogy a kis- és fiatalkorúak közül rengetegen dolgoznak üzemekben, bányákban, ültetvényeken, bárokban, konyhákon is, és nagyon sokan magánházaknál állnak alkalmazásban cselédként. Ma ugyanis a világban – a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, az ILO adatai szerint – legalább 100 millió gyerek végez kenyérkeresõ munkát. A gyerekek korai munkaerõ-piaci jelenléte pedig egyértelmûen a szegénység jele; s ezen a helyzeten az elmúlt évtizedek megannyi munkaügyi szabályozási kísérlete sem tudott javítani.
    Annak ellenére, hogy az ILO megtiltotta a gyerekek veszélyes munkakörben való foglalkoztatását, majd 1973-ban 138 ország ratifikálta a gyerekek munkába állíthatóságának alsó korhatárát 15 évben minimalizáló – ugyancsak az ILO által kidolgozott – jogszabályt; a Gyermeki Jogok Konvenciójának 32. §-a pedig kifejezetten a gyerekeket megilletõ jogok között említi a gazdasági kizsákmányolás elleni védelmüket is, a különféle felmérések számadatai sok helyen az elõírások be nem tartásáról árulkodnak. Portugáliában például a nyolcvanas évek végén a 10 és 14 év közötti gyerekek 7%-a munkaviszonyban állt; ez a helyzet ott több mint 39 ezer gyereket érintett. (Az országban egyébként 1989-ben már a 17 éves korosztály 59%-a ipari munkakörülmények között dolgozott10, alacsonyabb bérért, mint a felnõttek, biztosítás nélkül, többnyire veszélyes körülmények között. Mezõgazdasági munkásként pedig – a farmokon – 10 év alattiakat is foglalkoztatnak.) Ecuadorban az 1990-es évi népszámlálás szerint a gazdaságilag aktív népesség 10%-a gyermekkorú; az adatokból kiderül, hogy a 8 és 11 év közöttiek közül 32 ezren, a 12 és 14 év közöttiek közül 108 ezren dolgoznak rendszeresen; a 15 és 19 év közöttiek korcsoportjaiban pedig 368 ezren állnak munkában. Haitin például még ma is divatban van egyfajta modern rabszolgaság, vagyis az a gyakorlat, hogy a szegény szülõk gazdagabb családokhoz eladják a gyerekeket; az értük kapott pénz aztán segít valamiképpen megélni az otthon maradtaknak. Vietnamban elsõsorban a rizsföldeken dolgoztatják a gyerekeket; rendkívül nehezek a feladataik (bálákat cipelnek) és veszélyes vegyi fertõzéseknek is ki vannak téve. Bolívia, Kolumbia, Venezuela11 és Chile gyerekeit is elsõsorban a mezõgazdaságban foglalkoztatják; de ezekben az országokban rengeteg gyerek dolgozik piaci árusként is.
    A gyermekmunka világában ugyancsak különbözõ arányokban vannak jelen a fiúk és a lányok; általános megfigyelés szerint azonban az ún. látható szektorokban12 a munkaadók túlnyomórészt fiúkat foglalkoztatnak. A lányokat  – akik a fiúknál ma is jóval kisebb arányban vesznek részt a keresõmunkában – inkább a háztartásokban dolgoztatják világszerte, az õ foglalkoztatásuk tehát inkább a láthatatlan munka kategóriájába tartozik. A thaiföldi kislány, aki prostituáltként kénytelen biztosítani a maga és családja megélhetését. (Arról a – vitathatatlanul ugyancsak a láthatatlan szektorba sorolható – latin-amerikai gyakorlatról viszont még adatok sincsenek, hogy vajon hány kislány végez felnõttnek is megterhelõ munkát a saját otthonában, a saját családjában. ) Pedig ez utóbbi kategória, ha egyáltalán e téren lehet fokozatokról beszélni, még a látható szektornál is veszélyesebb; esetükben ugyanis még a gyerekek izolációja, a munkaadó esetleges ellenõrizhetõségének teljes hiánya is súlyosbít(hat)ja a lelkifizikai-szexuális kiszolgáltatottság amúgy is igen nagy ártalmait.
    Szükséges azonban a gyermekmunka fogalmának bizonyos mértékû finomítása, legalábbis így látja az UNICEF egyik-másik szakértõje.13 Õk ugyan sietnek kijelenteni, hogy eleve elhatárolódnak a gyerekek „foglalkoztatásának” olyan romantikus megközelítésétõl, mint amilyet Twist Oliver megkönnyeztetõ története képvisel, de ragaszkodnak ahhoz is, hogy – fõleg paraszti társadalmakban
    – a gyerekeknek a termelõmunkában való rendszeres és felelõs részvétele semmiképpen sem vonható párhuzamba a gyerekek kizsákmányolását jelentõ foglalkoztatással. A felnõtté válás folyamata ugyanis – szerintük – csak úgy lehet teljes, ha a gyerekek a család megélhetését biztosító munkába is folyamatosan beleszoknak; természetes azonban, hogy az a fajta munka, melyet velük végeztetnek, csak nem megterhelõ, egészséget nem veszélyeztetõ feladat lehet, legfõképpen pedig olyan, amely nem vonja el a gyermeket más, fejlõdése szempontjából ugyancsak meghatározó jelentõségû tevékenységtõl. Ez az álláspont tehát a gyerekek által elvégzett munka fogalmát élesen elválasztja a gyerekek intézményes dolgoztatásától, s az elõbbi nemcsak hasznosnak, hanem egyenesen szükségesnek is tartja, míg az utóbbit következetesen elítéli.
 
A szegény gyerekek oktatásának tapasztalatai
Eddig nem beszéltünk azokról a nehézségekrõl, amelyekkel az oktatásul során – ha egyáltalán eljutnak az iskolába – az intézményeknek, a pedagógusoknak szembe kell nézniük. Nem véletlenül nyilatkozott az UNICEF fentebb idézett szakértõje is arról, hogy csak olyan feladatok bízhatók a gyerekekre, amelyek nem vonják el õket más, fejlõdésük szempontjából meghatározó jelentõségû tevékenységtõl. A gyermekszegénység egyik legsúlyosabb következménye ugyanis éppen az, hogy – megfelelõ iskolázottság híján – a gyerekeket olyan kognitív, szociális és egészségügyi hátrányok is sújtják, amelyek miatt felnõttként is elkerülhetetlenül szegények lesznek.
    A szegény gyerek ugyanis legtöbbször nem jár iskolába, így nincs módja elsajátítani sem a legfontosabb ismereteket, sem pedig a társadalmi beilleszkedéshez szükséges alapvetõ viselkedési mintákat. (Érdekes módon egyes kutatók14 a szegénységben eltöltött idõ hosszának is meghatározó jelentõséget tulajdonítanak; véleményük szerint, ha a gyerek hét évnél kevesebb ideig él szegénységben, az még nem jelent komoly mértékben negatív befolyást a személyiségfejlõdésére; hét évnél hosszabb idõ azonban többségüknek már visszafordíthatatlan károsodásokat okozhat. )
    Rengeteg pedagógiai probléma adódik a szegény gyerekek körül akkor is, ha egyébként járnak iskolába. Az õ iskolába járásuk ugyanis legtöbbször a megfelelõ körülmények között élõ társaikénál sokkal rövidebb idõszakot fog át. Nemcsak az anyagiak szabhatnak gátat a rendszeres iskolalátogatásnak, hanem gyakorta szerepet játszik ebben a mulasztásban a szülõk és a környezet intézménynyel szembeni negatív attitûdje is; körükben mindenesetre statisztikailag is kimutathatóan magasabb a lemorzsolódási arány. De azt is sokan15 megállapították, hogy az õ esetükben az oktatás hagyományos modelljével aligha lehet igazi eredményeket elérni; ha pedig a pedagógusok mégis azzal próbálkoznak, eleve számíthatnak a sikertelenségre, a kudarcra. Más minõségû tanároknak – és más módszerekkel – kell a szegény gyerekekkel foglalkozniuk, és speciális, támogató jellegû szolgáltatásokat is be kell építeni a velük való foglalkozás programjaiba – mutatnák rá a szakemberek.
 
Milyeneknek kellene lenniük a sok szegény gyermeket fogadó iskoláknak?
Nem szabad – például – büntetõ jellegû atmoszférát megjeleníteniük.
    Igénybe kell venniük a gyerekek által egymásnak nyújtott és nyújtható segítséget is.
    Alkalmazniuk kell a tanulói önértékelés formáit.
    Választási lehetõségeket kell felkínálniuk a tanulóknak.
    „Életközeli” curriculum alapján kell dolgozniuk.
    Normarefenciájú vizsgáztatás helyett kritériumreferenciájú értékelést kell megvalósítaniuk.
    Nagy hangsúlyt kell helyezniük a gyerekek alkotókészségére.
    Az elmondottakon kívül oda kell figyelniük a szülõkkel való kapcsolattartás fontosságára; a szülõk megnyerése nélkül ugyanis nehéz – vagy teljesen lehetetlen – elérniük azt, hogy munkába kényszerítés helyett iskolába járassák a gyerekeket, hogy egy számukra kevéssé körvonalazható jövõ érdekében lemondjanak az általuk itt és most megszerezhetõ jövedelemrõl.
    Egy kanadai pedagógiai kutatási program16 jóvoltából sikerült rendkívül értékes részleteket is megtudni a szegény gyerekekkel való foglalkozás mindennapos tapasztalatairól. A hivatkozott kanadai International Development Research Centre által szponzorált, több éven keresztül végzett vizsgálat négy országra – Kolumbia, Bolívia, Chile és Venezuela – terjedt ki; célcsoportját az általános is-kola elsõ négy osztályába járó, tanulmányi kudarcokat is felmutató szegény sorsú tanulók alkották. (Az érintett gyerekek szociális háttereként szolgáló szülõk többsége ugyanis nagyon alacsony szocioökonómiai státusú vagy pedig hoszszabb ideje munkanélküli volt. ) A vizsgálat a szakértõk által a tanórákon felvett, rendkívül pontos jegyzõkönyvek alapján tárta elénk azokat a tényeket, melyek alapján a kutatók maguk is értékelhették a tapasztalatokat.
    A jegyzõkönyvek rögzítik az osztálytermi munka, vagyis a tanóra minden mozzanatát, a fegyelmezést, a kérdezés és a magyarázat részleteit is. Kiderül a feljegyzésekbõl, hogy a tudás átadásának hagyományos ösztönzéses-válaszadásos modellje az osztálytermi környezetben is nagyon erõsen hangsúlyozza az információ hierarchikus szervezettségét, és ez – mivel a külsõ tapasztalatokat képezi le – ösztönös elutasítást vált ki a gyerekekbõl.
    Megállapítható még az is, hogy a gyerekek kommunikációs készségeit rengeteg hiányosság – mondhatni: fogyatékosság – jellemzi: idõrõl idõre jelentkezik náluk egyfajta elnémulás, beszédükben rengeteg az ismétlõdõ nominalizmus és a szimbolikus erõszak megannyi megnyilatkozása. Gyakoriak a tanár-diák interakciók során a félreértések; mindennapos példák mutatják, hogy a gyerekek mennyire nem tudják dekódolni a kérdést, így elkerülhetetlenül rossz irányból indítják a választ stb. Mindezekbõl az is következik, hogy a tanárok egyedül nem tehetõk felelõssé ezeknek a gyerekeknek a kudarcaiért, de gyakran tudatában sincsenek annak, hogy saját maguk mivel járulnak hozzá egyik-másik tanulójuk eredménytelenségéhez.
    A kommunikációs problémáknak, a nagyon alacsony szintû olvasási készségeknek egyébként is meghatározó szerepük van a szegény gyerekek kognitív teljesítményét alacsony szinten tartó tényezõk sorában. A már hivatkozott amerikai beszámolóban17 ezért külön szó esik olyan csoportokról is, amelyek esetében éppen ezek okozzák a legnagyobb gondot. A falusi környezetben élõ amerikai gyerekeket tanulmányozva ugyanis kiderült például, hogy a szülõk otthon szinte nem is beszélgetnek velük, ezért õk az alapvetõ kommunikációs képességeket sem hozzák magukkal az iskolába, mint ahogy nem sajátítják el – például – a szemkontaktus kialakításának képességét sem, ami megint csak megnehezíti a kívánatos szintû iskolai szocializációjukat. Az indián családok esetében pedig azért nagyon nehéz az iskola szociális közegébe való sikeres beilleszkedés, mert ezekben a családokban rendkívül erõsek a családi kötõdések, emiatt például az indián szülõk kollégiumba sem engedik el a gyermekeiket. Külön gondot jelentenek azoknak a családoknak – legális vagy illegális bevándorlóknak – a gyerekei, akik otthon más nyelven beszélnek egymással, mint amilyen az oktatás nyelve. Ezt a helyzetet külön nyelvi programok beiktatása nélkül egyszerûen kezelni sem lehet. (Ezekre a problémákra a PISA 2000 vizsgálat megállapításai is felhívták a figyelmet, bár más összefüggésekben. )
 
A megoldás és a segítségadás lehetõségeirõl
Rendkívül sok szinten és sokféle formában lehet és kell keresni a nehézségek feloldását. A szintek átfogják a kormányzati segítés szintjét, de a helyi közösségek által biztosított különféle támogatásokét is. A formák egyike pedig nyilvánvalóan az anyagi-pénzügyi támogatás rendszerének kidolgozása. Támogatásra szorul ugyanis egyrészt a család (az a háztartás, amelyben a gyermek él), és támogatást igényel maga a tanuló is.
    A család támogatásának több módja lehet; ezek annyira meghatározóak, hogy az alkalmazott megoldásokat az OECD az adott ország oktatási rendszerének egyik indikátoraként18 is tekinti. E támogatási formának – magyarázza a szervezet szakértõje – az a célja, hogy segítséget adjon a családoknak az oktatási költségek elõteremtéséhez, és ezzel növelje a szegény családok gyerekeinek részvételi esélyeit az oktatásban. (A támogatás igénybevételére való jogosultságot tehát minden esetben a család jövedelemszintje alapján határozzák meg. ) Ez a támogatás közvetlenül az oktatási intézménynek a gyerekek után folyósított, vagy az intézményeknek biztosított egyéb forrásokon keresztül is megnyilvánulhat. Mindez a tanuló megélhetési költségeinek fedezését, ösztöndíjak kifizetését, visszatérítendõ kölcsönöket, esetleg az étkezéshez, a lakáshoz, az egészségügyi ellátáshoz nyújtott bizonyos mértékû anyagi hozzájárulás magára vállalását is jelentheti; de lehet segíteni a rászoruló háztartásokat családi, iskoláztatási pótlékkal, akár még adókedvezménnyel is. A gyakorlat, illetve az egyes támogatási formák aránya természetesen országonként változó. A statisztikai adatok ismeretében azonban az OECD szakemberei azt is megjegyzik, hogy jelen pillanatban e támogatási formák többsége leginkább csak a felsõfokú tanulmányokat folytatókhoz jut el, míg az alap- és középfokú oktatásra jogosultaknál kevésbé mûködik ez a rendszer.
    A tanuló anyagi támogatása ugyancsak többféleképpen és egyidejûleg több szinten is történhet.19 Kormányzati szinten ez a fajta támogatás elsõsorban ösztöndíjak, különféle adományok és jutalmak formáit öltheti; ez utóbbiak viszont kapcsolódhatnak valamilyen – az adományozó által különlegesen értékesnek ítélt – speciális teljesítményhez is, de a segítõ szándék megnyilvánulhat a tanuló lakhatásának, utazásának költségeihez való hozzájárulás formájában is. E támogatás kizárólagos feltétele minden esetben a tanulói jogviszony megléte. A tanulói támogatás másik lehetõsége a különféle kölcsönök folyósítása, melyek igen széles skálán helyezkednek el a kölcsönzött összeg, illetve a visszafizetés módja és idõtartama tekintetében. Ezen formák alkalmazása is fõleg az oktatás második, illetve harmadik szintjén terjedt el.
    Természetesen az anyagi juttatásokon kívül számtalan egyéb mód van arra, hogy a szegény gyerekek intézményes segítséget kapjanak tanulmányaik folytatása során. Alkalmat lehet teremteni – például – a különféle gyermek-egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzájuttatásra (ennek az értéke akkor válik felbecsülhetetlenné, ha a szülõknek maguknak nincs biztosításuk). Az amerikai Maryland államban például 3 év alatt 30%-kal sikerült csökkenteni az iskolai lemorzsolódást pusztán azáltal, hogy a tizenéveseknek az iskolások terhességmegelõzõ programja keretében ingyen fogamzásgátló tablettákat biztosítottak. De segítséget jelenthet a gyermekétkeztetésben való részvétel biztosítása. Az UNICEF által megjelentetett portugáliai esettanulmány20 az oktatási intézmények által közvetlenül biztosított támogatási formák között említi például az iskolai étkeztetést, illetve az iskolatejprogramot. Az elõbbinek azonban – sajnálatos módon – határt szab az iskolai éttermek korlátolt befogadóképessége, az utóbbi viszont már eléri az általános iskolai korosztályok 50%-át, és célcsoportjainak a létszáma folyamatosan bõvül. Segítséget jelenthet általában a gyermekjóléti szolgáltatások bármely formájának mûködtetése, illetve az azokhoz való hozzájutás lehetõségeinek megteremtése is. (A kilencvenes évek brit adatai szerint például az ottani szolgáltatórendszer mûködési köre már több mint kétmillió gyereket ölelt fel. ) Érvényt kellene szerezni a korábban már említett, egyértelmû és következetes munkaügyi szabályozók elõírásainak is; a gyermekmunka felszámolása ugyanis egyidejûleg több tényezõ javulását is eredményezheti a rendszerben. (Természetesen ehhez valamiképpen ellentételezni kellene a gyerekek által a családba bevitt jövedelmeket is!)
    Van azonban a szegénység okozta problémák kivédésének, hatásmechanizmusuk csökkentésének néhány olyan eszköze is, amely az oktatási rendszer struktúrája által nyújtható lehetõségekbõl kínálkozik. Az egyik az iskola elõtti nevelés következetes expanziója, a másik a kötelezõ iskolába járást elõíró esztendõk utáni, az oktatásból a munka világába való átmenet intézményrendszerének megfelelõ kiépítése. (Akár ez utóbbiak közé is besorolhatjuk a mind több helyen kialakított, ún. „második esély”-iskolák programjait is. )
    Az Európai Unió országaiban az iskola elõtti nevelés intézményeinek munkáját szabályozó pedagógiai dokumentumok egyre kevésbé használják a mi óvodánknak megfelelõ jelölést. Ennek az idõszaknak a kapcsán ugyanis az utóbbi években az érintettek szívesebben beszélnek általában az iskola elõtti nevelésrõl, és ez a fogalomhasználat pontosabban jelzi az ottani intézményrendszer egyéb jellegzetességeit is. Hiszen egyre több helyen az iskola elõtti nevelés kezdete már a 3 éves kor elõtti idõszakra esik. Vannak országok – pl. Belgium –, ahol már 2 és fél éves korban, de olyanok is – Spanyolország, Franciaország –, ahol még ennél is korábban, mindössze kétesztendõsen kapcsolatba kerülhet a kisgyermek az iskola elõtti nevelés programjaival.21 Ezek a programok pedig – számtalan meggyõzõ példa is bizonyítja – rengeteget tehetnek a szegény gyerekek szocializációja, a késõbbi sikereket ígérõ társadalmi mobilizáció lehetõségei érdekében.22
    A legnehezebb helyzetben levõ országokban azonban az iskola elõtti nevelési intézmények hálózata még korántsem kielégítõ, de még olyan – fejletlennek egyáltalán nem tekinthetõ – ország, mint az Egyesült Királyság23 esetében is riasztó hiányosságok vannak e téren. Míg ugyanis az ország fejlettebb régióiban az 5 év alattiak intézményes nevelése 61%-os, a kevésbé fejlett területeken mindez 12%-ot ér el.
    Az említett átmenet kérdéseivel kapcsolatban pedig elég arra a vizsgálatra24 utalni, melyet 1996-ban a Gazdasági Együttmûködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) Oktatási Bizottsága 14 ország – Ausztria, Ausztrália, Kanada, a Cseh Köztársaság, Dánia, Finnország, Japán, Norvégia, Portugália, Svédország, Svájc, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok és az akkor frissiben bekerült Magyarország – részvételével indított el. Ennek eredményeit egy 2000-ben összeállított jelentés foglalta össze. Ez az áttekintés ugyanis egyértelmûen rámutatott arra, hogy azokban az országokban okoz legkevesebb gondot a fiatalok iskolából történõ – idõ elõtti – lemorzsolódása, a munkaerõpiacon való szakképzetlen megjelenésüknek a veszélye (ezek egyszersmind a gyermekszegénységnek is hagyományos megjelenési formái), ahol segítõ oktatási rendszer, jól kiépített tranzitintézmények és erõs biztonsági háló szolgálja az esendõbb, sebezhetõbb rétegek megkapaszkodását is.
    Nagyon fontos feladat lehet a helyi szintû közösségi kötõdések tudatos újraélesztésére való vállalkozás is. E téren a civil társadalom ilyen szándékú szervezõdésétõl várhatók el leginkább valós, a szegény gyerekek sorsának alakulását is jó irányban befolyásoló eredmények. A közösség irányában már most is nyitott, szociális funkciókat is magára vállaló iskolák jó példái legalábbis ezt bizonyítják.25

    *
„A gyermekek jóléte nemcsak egy társadalom erkölcsi értékeinek indikátora; a gyermek emberi tõke is, a társadalom jövõjének legfontosabb forrása.”26
    Mindannyiunkon múlik, miként gazdálkodunk vele.
 

JEGYZETEK

1 Kinderarmut und Pädagogik. In Grundschule, 2001. 1. sz.    [vissza]
2 Giovanni Andrea Cornia: Child poverty and deprivation in industrialized contries. Recent trends and policy options. 1990, UNICEF    [vissza]
3 Sheldon Danziger and Jonathan Stern: The causes of child poverty in th United States. 1990. UNICEF. Special subseries: Child poverty in industrialized countries. [vissza]
4 Jonathan Bradshaw: Child Poverty and Deprivation in the United Kingdom, 1990, UNICEF. Special subseries: Child poverty in industrialized countries.    [vissza]
5 Giovanni Andrea Cornia: Child Poverty and deprivation in industrialized countries. Recent trends and policy options. 1990, UNICEF.    [vissza]
6 Giovanni Andrea Cornia: Ugly facts and fancy theories: children and youth during the transition. 1995, UNICEF. International Child Development Centre.    [vissza]
7 Manuela Silva: Child poverty and deprivation in Portugal. Anational case study. 1992 UNICEF.    [vissza]
8 Joanna Mcpake – Ghazala Bhatti: Education and Poverty in Western Europe. In Prospects, 1999/4. (Quarterly review of comparative education. UNESCO International
   Bureau of Education. )    [vissza]
9 Maggie Black: Street and Working Children. Innocinti Global Seminar Summary Report. 1993, UNICEF.    [vissza]
10 Lásd Manuela Silva: i. m.    [vissza]
11 Reimers: Educational chances of the poor at the end of twentieth century. In Prospects, 1999. 4. (Quarterly review of comparative education. )    [vissza]
12 Lásd Maggie Black: i. m.    [vissza]
13 Learning or Labouring: Acompilation of key texts on child work and basic education. Ed. By Judith Ennew. 1995, UNICEF.    [vissza]
14 Lásd Sheldon Danziger – Jonathan Stern: i. m.    [vissza]
15 The Report to the United States Office of Education of the National Task Forces on Institutional Strategies in Schools with High Concentration of the Low-Income
    Pupils.    [vissza]
16 Teaching Children of the Poor. An Ethnographic Study in Latin-America. Edited by Beatrice Avalos.    [vissza]
17 Lásd Sheldon Danziger – Jonathan Stern: i. m.    [vissza]
18 Education at a Glance. 1997, OECD.    [vissza]
19 Education at a Glance. 1998, OECD.    [vissza]
20 Lásd Manuela Silva: i. m.    [vissza]
21 Preschool and primary school education in the European Union. 1994, Eurydice (The Education Information Network in the European Union).    [vissza]
22 E szempontból is kiemelkedõek Rachel Cohen óvodai kísérletei, melyekben – egyebek között – a hátrányos társadalmi helyzetû családok gyermekeinél is nagyszerû
     eredményeket ért el. Lásd Új Pedagógiai Szemle, 2002. 3. és 11. sz.    [vissza]
23 Lásd Jonathan Bradshaw: i. m.    [vissza]
24 From Initial Education to Working Life (Making Transition Work). Education and Skills, 2000, OECD. Az OECD szakemberei által elvégzett összegzés a részt vevõ
     országok által öszszeállított, ún. Háttérjelentések és Országbeszámolók alapján készült.    [vissza]
25 A Programme on Educational Building kezdeményezéseit mutatja be az OECD Deisgn for Learning kiadványa is. Lásd errõl Program a korszerû, kényelmes és hatékony
     tanulást biztosító iskolákért. Új Pedagógiai Szemle, 2002. 12. sz.    [vissza]
26 Lásd Jonathan Bradshaw: i. m.    [vissza]
 

RÉDAI DOROTTYA – SÁFRÁNY RÉKA – TÓTH HERTA
 
Erõszak és bûnelkövetés a családban*

* Részlet „A családon belüli erõszak jelenségének kutatása nõi és férfi fogvatartottak körében” címû kutatási összefoglalóból.

A rokonok és házastársak sérelmére elkövetett erõszakos bûncselekmények száma, beleértve a szexuális bûncselekményeket is, az utóbbi néhány évben megnövekedett. Például a 2001-ben felderített összes erõszakos bûncselekmény áldozatainak csaknem a fele, 47, 8 százaléka családtag volt. Ha nem is minden egyes eset, de ezek jelentõs része összefügghet családon belüli erõszakkal, ezért is rendkívül fontos a családon belüli erõszak és a bûnelkövetés kapcsolatának mélyebb, elemzõ feltárása. Jelen kutatás1 célja annak felmérése volt, hogy a büntetés-végrehajtási intézetekben életellenes bûncselekmény elkövetése miatt fogvatartott nõk és férfiak életében milyen mértékben és formában fordult elõ a családon belüli erõszak jelensége, és milyen összefüggések tárhatók fel e jelenség és a fogvatartottak által elkövetett bûncselekmények között. A kutatás hozzájárul a családon belüli erõszak során áldozattá, illetve elkövetõvé válás folyamatainak megértéséhez, és annak megállapításához, hogy melyek azok a kockázati tényezõk, folyamatok és elmulasztott segítségnyújtási lehetõségek, amelyek a bûnmegelõzés szempontjából több figyelmet, illetve beavatkozást igényelnek.
    Bár a családon belüli erõszak nem csak az életellenes bûncselekményt elkövetõk körében fordul elõ, a kutatás erre a csoportra irányult. A kutatás során 50 nõi és 49 férfi, életellenes bûncselekmény elkövetése miatt elítélt, illetve büntetését fegyház vagy börtönfokozatban töltõ fogvatartottal készítettünk mélyinterjút, akiket kérésünkre a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) által kijelölt intézetekben, a kalocsai büntetés-végrehajtási intézetben fogvatartott nõk és a balassagyarmati, valamint a budapesti büntetés-végrehajtási intézetekben fogvatartott férfi elítéltek közül kértek fel az interjúra nevelõtisztjeik. Az 50, illetve 49 fõs minta, különösen a nõk esetében,1 jelentõsen lefedi afogvatartottak releváns csoportját. Éppen ezért, bár természetesen nem kívánjuk azt állítani, hogy a minta véletlen kiválasztás eredménye lett volna, vagy hogy statisztikai értelemben minden tényezõ mentén reprezentatív, úgy véljük, hogy a jelentõs arányú mintakiválasztás miatt a kutatás eredményei értelmezhetõk az életellenes bûncselekményt elkövetõk csoportjára.
    A kutatásban a fogvatartottak részvétele természetesen önkéntes volt – ez mind a büntetés-végrehajtási intézetekben alkalmazott kutatási irányelvekbõl, mind az elfogadott kutatási gyakorlatból adódott. Az interjúalanyok elérésében az intézetek nevelõtisztjei mûködtek közre, akik személyes beszélgetés során ismertették meg az elítéltekkel az általunk írásba foglalt kutatási célt, vagyis általában életútjuknak, ezen belül életükben az erõszak szerepének vizsgálatát. A kutatásban való részvételt nem mindenki vállalta, különösen a férfiak esetében, így szükség volt még egy büntetés-végrehajtási intézet bevonására is. Az interjúalanyok anonimitásának biztosítása végett nem írtunk le róluk semmilyen személyazonosságukra utaló adatot, a rögzített interjúkban egy kód alapján szerepelnek: a nõk esetében N, a férfiak esetében F betûvel és egy számmal jelölve.
 
A családon belüli erõszak szerepe a megkérdezett férfiak életében
Az alábbiakban a kutatásban szereplõ férfi interjúalanyok családon belüli erõszakkal kapcsolatos tapasztalatait összegezzük. Ismertetjük a feltárt gyerekkori és felnõttkori bántalmazásos eseteket, ezek következményeit és esetleges öszszefüggéseit, valamint a családon kívüli, más élethelyzetekben átélt vagy elkövetett erõszakos cselekményeknek az interjúalanyok életútjában játszott szerepét. Mint már korábban utaltunk rá, a férfi és a nõi fogvatartottakkal készült interjúkhoz használt kérdéssor majdnem teljesen azonos, néhány kérdésen azonban változtattunk a partnerbántalmazásra vonatkozó kérdéscsoporton belül és külön rákérdeztünk a katonaságban szerzett tapasztalatokra is. Az elemzés során jórészt az egész minta, 49 megkérdezett férfi2 interjúira támaszkodunk. Kutatásunk szempontjából ugyanakkor célravezetõ külön megvizsgálni azoknak a férfiaknak az életútját, akik feleségük vagy élettársuk elleni életellenes cselekmények következtében kerültek börtönbe, ezért az õ életútjuk közös elemeit egy külön részben jellemezzük.
 
Gyerek- és kamaszkori élmények – hagyományos nemi szerepek hatása?
A nõi mintához hasonlóan a férfiak legnagyobb arányban saját szüleikkel nõttek fel, a gyerekkorukat részben állami gondozásban, illetve javítóintézetbentöltött interjúalanyok száma 11 fõ (22%) volt. Általában jellemzõnek mondható, hogy amennyiben jelen volt mindkét szülõ, ott az anya és az apa is keresõ munkát végzett, esetenként közös vállalkozásban. Több példát találunk azonban arra is, hogy az anya háztartásbeli volt, és csak az apa végzett fizetett munkát. Azokban a családokban azonban, ahol az apa rendszeresen alkoholt fogyasztott, az anyagi gondok miatt az anyának sokkal többet kellett saját munkájában dolgozni, a feladatok ilyen aránytalan megoszlásáról több interjúalany is beszámolt.
 
    Édesanyámmal jó volt a viszonyom, de az apámmal nem. A fater sokat ivott. Anyám elõször tekercselõ volt, utána egy iskolában takarító, és késõbb máshol takarító, majd le százalékolták. Apám elõször a téesznél volt traktoros, de onnan elbocsátották, majd sokáig nem dolgozott. Volt éjjeliõr is egy ideig, de az alkoholizmusa miatt onnan is el kellett mennie. Apám azóta meghalt. Csak az anyám dolgozott, õ nagyon sokat, apám nem csinált általában semmit, otthon a ház körül sem, állatokat is tartottunk (F7)
 
    18 éves koromig együtt éltem a szüleimmel. Az anyámmal jó volt a kapcsolatom, tulajdonképpen õ nevelt fel minket. […] Anyám segédmunkás volt kõmûvesek mellett, kemény fizikai munkát végzett. Az apám nem volt munkás ember, alkalmi munkákból keresett némi pénzt, ha éppen kedve tartotta, , vagy az alkohol miatt képes volt erre. Apám erõsen alkoholizált. (F9)
 
    A gyerekekkel szembeni szülõi elvárások következtében az interjúalanyok egy része otthon vagy szüleik mellett kellett, hogy részt vállaljon fizikai jellegû munkákból. A megkérdezett férfiak egy részének gyerekkorában ez a fajta korai – elsõsorban fizikai jellegû – munkavégzés neveltetésük részét képezte.
    Kijöttem a tanáraimmal, normálisan elbeszélgettek velem, és meg lehetett velük beszélni azt is, ha éppen nem tudtam iskolába menni, mert a jószágolás azt igényelte, hogy mindenki otthon dolgozzon, ellássa az állatokat. Vagyis akkor az összes testvérem otthon segített. (F5)
 
    Szerettem is iskolába járni, meg nem is. Sokféle minden befolyásolta ezt. Apám az 5 km-re lévõ tehenészetben dolgozott, úgyhogy nekünk, gyerekeknek többnyire oda kellett járnunk segíteni. Késõbb jöttem rá igazán, hogy jó dolog lett volna tanulni. (F10)
 
    Gyerekkoromban folyamatosan dolgoztam. A teheneket takarítottam, kihajtottam a legelõre, krumplit szedtem, a tüzelõt én szereztem be stb. […] Szerettem az állatokat. Sokat dolgoztattak, azt nem szerettem. […] Terményeket kaptam a munkámért, ha nem a családnak dolgoztam. (F36)
 
    A szülõk elvárásai az iskolai tanulmányokkal kapcsolatban is érvényesültek, olykor az interjúalanyok kifejezetten egyik vagy mindkét szülõ kérésére fejezték be iskolai tanulmányaikat. Volt olyan interjúalany, akit gyerekkorában iskolai problémák miatt bántalmaztak. Az interjúalanyok által tanult szakmák legtöbbje azok közé tartozott, melyeket hagyományosan inkább férfiak töltenek be, például kõmûves, hegesztõ, festõ, mázoló, lakatos, vájár, faesztergályos, autószerelõ, cukrász.

    8 általánost végeztem, azután szakmunkásképzõben szerszámkészítõ osztályt. Tovább nem tanultam, ez is felesleges volt. Apám miatt fejeztem be az iskolát, szerette volna, ha van egy szakmám. (F4)

    Az apám rendszeresen megvert minket, gyerekeket. Derékszíjjal és ostorral verte a fiúkat, a lányokat soha nem bántotta. Elõfordult, hogy bátyám is megvert. […] Apám iskolai problémák és ügyek miatt vert derékszíjjal vagy ostorral. Egyszer még a tehenészeti munkám miatt is kaptam, mert valamit nem jól csináltam. Elég gyakran fordult elõ a verés. (F10)

    Nõk körében nagy arányban tapasztalt szülõi elvárás a testvérek vagy szülõk ellátása iránt néhány férfi interjúalany családjában is jellemzõ volt, de nem olyan nagy számban, mint ahogy azt a nõk körében tapasztaltuk.

    Nem tanultam tovább, dolgoznom kellett. 8 gyerek volt, és az anyám egyedül tartotta el a családot. (F24)

    Szerettem iskolába járni, de anyám megbetegedett rákban, amikor hetedikes lettem, és inkább otthon maradtam segíteni neki. A húgom még nagyon kicsi volt, apja és bátyja dolgozott. Inkább anyámmal foglalkoztam. […] Gyerekkoromban sokat vigyáztam a húgomra is, mindig jó volt a kapcsolatunk. (F33)

    Ugyanakkor a férfi interjúalanyok körében jellemzõbb, hogy gyerekkorukban – és még inkább kamaszkorukban – nem kizárólag, vagy nem kifejezetten a családi kapcsolatok jelentettek számukra fontos közösséget és viselkedési mintákat, hanem a kortárs iskolai és baráti kapcsolatok, melyekre az iskola és az otthoni elfoglaltságok mellett több idõt fordítottak. A gyerek- és kamaszkori tapasztalatoknak erre az aspektusára az alábbiakban vissza fogunk térni.
 
Gyerekkori bántalmazás a kérdezett férfiak életében. Fizikai bántalmazás
 A megkérdezett férfiak családjára – a nõkéhez hasonlóan – szintén sok esetben volt jellemzõ a családon belüli erõszak. Az összes megkérdezett férfi közül gyerekkorukban családjukon belül, illetve intézeti nevelõk részérõl 22-en (44%) szenvedtek el – elsõsorban fizikai – erõszakot. Néhány interjúalany kevésbé súlyosnak és traumatikusnak ítélte meg a szüleiktõl kapott pofonokat. Ám túlnyomórészt súlyos és rendszeres bántalmazást szenvedtek az interjúalanyok, akik fizikai és lelki bántalmazásról számoltak be.
    Az interjúalanyok a gyerekkorukban elszenvedett bántalmazásról szólva különféle erõszakos cselekményekrõl számoltak be, melyek között szerepelt a puszta kézzel adott pofon és testre verés, illetve a különbözõ eszközökkel történt ütlegelés.
    A kutatásunkban szereplõ férfiak gyerekkorukban elsõsorban apjuk, illetve nagyapjuk vagy nevelõapjuk részérõl szenvedtek el bántalmazást. Két esetben egy idõsebb fiútestvér követett el rendszeresen erõszakot az interjúalany ellen, egyikük a bántalmazó apa mintáját követve.
 
Mostohaapám, ha ivott, megverte az anyámat és engem is. Egyszer ékszíjjal vert meg, tiszta kék-zöld lettem, az ékszíj az egész testemen látszott. Kézzel vert minket, ahol ért. […] A konfliktust az okozta, hogy én éltem. A mostohaapámnak már volt egy elõzõ házassága, és abból született egy fogyatékos gyereke, aki velem egyidõs volt. Most is egy intézetben ápolják. Azért ütött engem a mostohaapám, mert én egészséges voltam, az õ saját fia pedig nem. (F23)

   Az apám az egész családot bántalmazta, szinte minden nap. Mindig részegen jött haza. Nem emlékszem rá józanul. Minden a baja volt, bármit kitalált. Felsorakoztatott minket maga elõtt, és mindig ezt mondta: „Miért piszkoskodsz velem?” Erre nem válaszoltunk, majd spontán ütni kezdett, nem kellett kiváltó ok. Voltak fülesek, vasalózsinórral, léccel, bármivel ütött minket. Egyszer egy táskával ütötte meg az öcsémet, amiben egy kés volt, akkor komolyan megsérült az öcsém füle. […] Anyámmal sokszor dulakodtak, anyám nagydarab volt, védte magát és minket is, késsel, baltával is. Sokszor vér is folyt, de általában az apám vére. Sokszor menekültünk éjszaka, volt, hogy valamelyik rokon marhaistállójában húztuk meg magunkat. (F25)

    A bátyám és én 16 éves koromtól kezdve rendszeresen nagy mennyiséget ittunk. A szüleink veszekedtek velünk az italozás miatt. A bátyám agresszív volt, ha ivott, meg is vert néhányszor. Kötözködõs volt, ha ivott. (F35)

    Néhány esetben számoltak be arról a megkérdezettek, hogy anyjuk részérõl érte õket erõszak. Kevésbé volt jellemzõ az adott mintában az is, hogy mindkét szülõ vagy nevelõszülõ fizikailag bántalmazta az interjúalanyt, ám volt erre is példa. Egy esetben az interjúalany, aki anyjával és mostohaapjával nevelkedett, gyerekként kényszerült arra, hogy fiatalabb féltestvéreit ellássa. Az õ esetében az õt fizikailag is bántalmazó szülõk akképpen bántalmazták érzelmileg is, hogy tanulmányait korlátozták, illetve korához képest túl nagy felelõsséget terheltek rá.

    Ha rosszak voltunk, kaptunk. Anyu fakanállal ütött, de tulajdonképpen csak színjáték volt az egész, apám elõtt, aki mindig anyu szemére hányta, hogy túl engedékeny: „Egy gyereket néha verni kell. ” Anyám szerint a gyerekeket „szóban jobban el lehet igazítani”. Apámnak volt egy nádpálcája, egy hónapban körülbelül ötször vert el minket pálcával. Apámtól pofont is kaptunk. (F26)

    1986-ban húgom született, onnantól nem volt gyerekkorom. Egy lány, egy öcs. Utáltam a testvéreimet, hogy vigyázni kellett rájuk. Maximum egy hét volt fizetés elõtt, amikor családra jellemzõ hangulat volt otthon. Egy újszülöttel egyedül hagytak egész nap. Kismamáknak szóló mûsorból tanultam, hogy kell pelenkázni. Robébyt adtam neki. Nem tudtam otthon tanulni. A két gyerek rám maradt. Gyógypedagógiai iskolát végeztem, kitûntem. Felülvizsgálaton voltam, megkérdezték anyámat, mit keresek gyógypedagógiai osztályban. A szakmunkáshoz korán reggel tanultam. Nem volt szabadidõm, nem fociztam, bár Felcsúton felfigyeltek rám, de édesanyám kikelt magából, hogy képzelik. Az egészbõl nem lett semmi – bántott a dolog. (F40)

Több családtag elleni bántalmazás együttes elõfordulása
Az interjúk alapján feltárt gyerekbántalmazásos esetek nagy számban együtt fordultak elõ a többi gyerek elleni bántalmazással, illetve az anya elleni erõszakkal. A megkérdezett férfi interjúalanyokat és anyjukat – sok esetben az interjúalanyok testvéreit is – 12 esetben bántalmazta rendszeresen apjuk vagy mostohaapjuk.

    Apám ivott. Anyám sokat veszekedett apámmal. Elõfordult, hogy apám nekiment anyámnak. Engem is gyakran bántott, egyszer, amikor 14 éves voltam, ostorral is megvert, mert nem akartam dolgozni. (F6)

    Az apám, ha ivott, akkor kiszámíthatatlan volt. Akkor volt úgy, hogy megvert. Volt olyan is, hogy menekültünk az anyámmal otthonról. (F14)
    Apám rendszeresen vert minket és anyámat. Túl sokat ittak, amiatt voltak feszültségek. 12-13 éves koromtól apám elkezdett féltékenykedni anyámra, innentõl kezdve bántott minket. Kisebb koromban is bántottak, mert rossz kisgyerek voltam, például megdobáltam õket sárral, mert nem akarták megadni, amit akartam. Ezek még nem voltak nagy verések, csak kamaszkoromban kezdett eldurvulni, amit apám csinált. Anyámat az ágydeszkával verte véresre apám egyszer, engem egy üveggel vágott fejbe. A mai napig meglátszik a sérülés nyoma. (F16)

    Minket, gyerekeket és anyámat is rendszeresen vert az apám. Például ha anyám grízgaluska levest fõzött, apám megverte, mert szerinte az nem volt étel. Bármi miatt megverte a családot, mindegyikünket vert. Hetente négyszer biztos volt verés, ütés, rúgás, bármi elõfordult. Anyám fején például egyszer egy palacsintasütõt tört szét, minket, gyerekeket elõször pofozott, késõbb rugdosott, aztán katonai csatos övvel vert. (F37)

    Ezenkívül 10 azoknak az eseteknek a száma, melyekben egyedül gyerekbántalmazás lépett fel, és 5-ben csak az anya elleni bántalmazás volt jelen, aminek az érintett férfiak gyerekkorukban szintén tanúi voltak, és mindez bennük is traumát okozhatott. Egy esetben, mikor az apa az anyát az arcán sebesítette meg, a kórház eljárást indított a bántalmazó férfi ellen.

    Kiabáltak. A pénz miatt, és mert az apám piázott. Apám az anyámat ütötte-rúgta, ezért került börtönbe. Az apám, miután késsel megvagdosta anyám arcát az utcán, bevitte a kórházba, így indult el ellene eljárás. Mi, gyerekek végignéztük az egészet. (F13)

    Apám csúnyán bánt anyámmal, azért is váltak el. Verekedtek is. […] Azt hiszem, anyám fellázadt apám erkölcstelen élete miatt. (F21)

    Abból az összesen 27 családból, ahol elõfordult családon belüli erõszak, az interjúalanyok 15 esetben említették, hogy a bántalmazó alkoholista volt, vagy ha nem is volt az, a bántalmazást ittasan követte el. Többen számoltak be arról, hogy a rendszeres bántalmazás arra az idõszakra esett, amikor az apjuk rendszeresen kezdett alkoholt fogyasztani, illetve, hogy alkalmanként nagyobb mennyiségû alkohol fogyasztása után bántotta tettlegesen a családtagokat. Bár az interjúban nem hangzott el kérdés a bántalmazó családtag pontos alkoholfogyasztási szokásaival kapcsolatban, a feltárt esetekbõl kitûnt, hogy számos bántalmazásos esetben jelent meg elõzményként a bántalmazó ittassága.
    Összefoglalva tehát megállapítható, hogy a 49 interjúalany közül összesen 27 fõ (54%) gyerekkori családjában fordult elõ súlyos, rendszeres bántalmazás. Ezen belül pedig az anya ellen a férj vagy élettárs által elkövetett erõszak 18 fõ családjában fordult elõ rendszeresen. Az interjúalanyok közül 22 pedig maga vált rendszeres bántalmazás áldozatává.
 
Gyerek- és kamaszkori szexuális bántalmazás 
A kutatásunk során megkérdezett férfiak – a nõi interjúalanyokkal ellentétben – nem számoltak be arról, hogy gyerek- vagy kamaszkorukban szexuális jellegû bántalmazást szenvedtek el. 3
 
Bántalmazás és intézetbe kerülés, bántalmazás az iskolában
A gyerekkori bántalmazásos eseteket kiegészítik azok az erõszakos cselekmények, melyeket az interjúalanyok a tanáraiktól, illetve intézeti nevelõiktõl szenvedtek el: az interjúalanyok közül 12-en (24%) tapasztaltak meg intézeti vagy iskolai bántalmazást. Az intézetben elõforduló gyerekbántalmazás különösen kritikus jelentõségû abból a szempontból, hogy az állami gondozásban nevelkedett interjúalanyok számára jellemzõen leginkább a nevelõik viselkedése szolgáltatott mintát.
 
    Gyermekotthonban, aztán 5 évig nevelõszülõknél éltem. A nevelõszüleimet kedveltem. A gyermekotthonokban a nevelõk frankón ütöttek minket. Volt olyan is, aki nem, de az szembeszállt a kollégáival. (F12)

    Nyolctól tizenhárom éves koromig éltem intézetben. Ott nagy szigor volt, volt, hogy gólyalábra kellett állni, belevágtak egy kopasz csíkot a hajunkba, hogy ne szökjünk. Ezenkívül a nevelési eszközök közé tartozott: körmös, bajusz- és pajeszhúzás. Sokszor büntettek minket. […] Nem volt jó, hasonló volt a börtönhöz. Ott is be volt zárva az ember, csak egy kicsit szabadabb volt, mint a börtönben. (F46)

    A férfi interjúalanyok közül néhányan a tanárok részérõl is találkoztak erõszakkal, fizikai bántalmazással.

    Az osztályfõnököm a csavargásom miatt egyszer megvert. Bevitt a cserépkályhához, jó meleg volt, odalökött, és fölpofozott. (F16)

    Az alsóbb osztályban volt egy tanárunk, aki nagyon agresszív volt. Kokikat adottgyûrûvel, pofonokat, cibálta a hajunkat az osztály elõtt. Én is kaptam, rossz gyerek voltam. De ezeket fel sem vettem, edzett voltam apám miatt. (F25)

    A tanárok általában húzták a fülemet és a pajeszomat. Az egyik tanárom egyszer egy akkora pofont kent le, hogy végigcsúsztam a folyóson. (F36)

    A fent idézett három esetben a gyerekek családon belüli erõszak áldozatai is voltak egyben, akik nemcsak a külsõ, tanári segítség esélyétõl estek el a tanári bántalmazás miatt, hanem mindez tovább növelte kiszolgáltatottságukat és traumatizáltságukat. Ugyanakkor néhány esetben az interjúalanyok arról számoltak be, hogy tanáraik tudtak az otthoni bántalmazásról, és próbáltak segíteni is.
 
Segítség a környezettõl 
A 27 családon belüli bántalmazásos esetbõl négybõl nem derül ki információ a segítségnyújtásról vagy azért, mert az interjúalany nem akart beszélni a témáról, vagy azért, mert nem volt jelen a történteknél, mert intézetben élt, és csak néha járt haza. A többi 23 esetben a család más tagjai is tudtak a rendszeres bántalmazásról, ugyanakkor csak 11 esetben tudtak a családon kívüli személyek az erõszakról. Ha az erõszak közismertté vált, általában sokan tudtak róla, az „egész falu vagy lakótelep”, a távolabbi rokonok és a szomszédok, nagyrészt a rendõrséget is értesítették. Néhány esetben az iskolában felfigyeltek a bántalmazásra, és elõfordult, hogy a gyámhatóságnak is tudomására jutott a családon belüli erõszak.
    Segítségnyújtás tekintetében az interjúalanyok több különbözõ tapasztalatról számoltak be. Fontos leszögezni, hogy a családtagok számára ismertté vált 23 esetbõl 12-ben semmiféle – sem családon belüli, sem családon kívüli – segítség nem érkezett az erõszak áldozatának. Ennek oka több esetben az volt, hogy maguk az interjúalanyok túl fiatalok voltak ahhoz, hogy segítséget kérjenek vagy közbelépjenek, illetve más családtag, szomszéd vagy ismerõs sem mert szembeszállni a bántalmazóval.

    Sajnáltam anyámat, de kicsi voltam, hogy meg tudjam védeni. Panelházban laktunk. Mindenki tudott a másik dolgáról. A katonatiszti réteg a leglezüllöttebb. Nem segített senki. (F27)
    Tudott ezekrõl az osztályfõnök, a szomszédok, a keresztanya és a rendõrség. Senki nem segített, csak a bátyám szállt szembe az apámmal (16-18 évesen). A rendõrségen azt mondták, hogy egy családi problémába, amíg valaki meg nem hal, nem avatkozhatnak bele. (F37)

    Abban az esetben, ha az apa a gyereket fizikailag bántalmazta, az anya gyakran megpróbált közbeavatkozni. Az esetek túlnyomó többségében azonban a bántalmazott gyerekek, részben mivel anyjukat is megfélemlítette bántalmazó férjük vagy élettársuk, nem kaptak jelentõs segítséget a fizikai erõszak megfékezésére vagy megelõzésére. Egy esetben a falu polgármestere beszélt az anyával, hogy az ne bántalmazza a fiát, de ennek nem lett következménye. Egy másik esetben az egyik tanárnõ közbenjárására a gyámhatóságnál intézkedtek, de nem az õ és anyját brutálisan bántalmazó mostohaapát, hanem a gyereket távolították el a családtól, és küldték intézetbe.

    Amikor apám minket, gyerekeket bántott, anyám próbált közbelépni vagy ténylegesen – ilyenkor dulakodtak –, vagy úgy, hogy amikor éreztük baj lesz, az anyám mindannyiunkat felcihõlt, és elmentünk máshová, ismerõsökhöz. Néhány napot ott töltöttünk, és amikor apám lehiggadt, visszamentünk. (F9)

    Apám bántott mindenkit a családban, amikor ivott. Fõleg az okozott konfliktust, ha csavarogtunk, és nem jártunk iskolába. Apám azt akarta, hogy tanuljunk – ha bármilyen iskolai gond felmerült, dühöngött. Anyám védett meg minket. (F10)

    Apám megpofozott, és ököllel is ütött, megrúgott. A nagyapa, rokonok tudtak róla. Nem kértem segítséget, utána már minek kértem volna? Sorozatban történt, anyám mindig közbelépett. (F42)

    Tornaórán nem akartam levetkõzni, a tornatanárnõ végül is lefogatott, és a többiek levetkõztettek. Akkor meglátta a tanárnõ és az egész osztály, hogy tele a testem foltokkal és csíkokkal. Azonnal rohant a tanárnõ az igazgatónõhöz, és kihívták a gyámügyet. (F23)

    Ugyanakkor az anya bántalmazása során két esetben a fiú, egy esetben a nagypapa avatkozott közbe, tettlegesen, illetve csak szóban. Négy esetben végzõdött válással az interjúalanyok szüleinek kapcsolata, melyben a férj vagy az élettárs bántalmazta az anyát, míg egy esetben a bántalmazó férfit börtönbe zárták, mert az arcán késelte meg feleségét.

    Egyik legelsõ emlékem, hogy apám le akarja szúrni anyámat. Ez még 10 éves korom elõtt történt. Meg akartam védeni anyámat, és az apám késétõl megsérült a nyakam. Anyám második öcsémmel volt terhes, pizsamában kellett menekülnünk. (F42)

    A nagyapám állandóan féltékeny volt a nagyanyámra. Állandóan veszekedett vele. Volt olyan, hogy meztelenül kergette végig a falun. Nem mert közbeszólni senki. […] Mindennap ivott, és a legtöbbször veszekedett is. Nagyon rosszul esett nekem, mert szerettem a nagyanyámat. […] Mindenki tudott róla. Én közbeléptem néha, de akkor én is kaptam. 10-11 éves voltam akkor. (F36)

    Számos interjúalany családjában a bántalmazásról értesítették a rendõrséget is. Három esetben jött ki a rendõrség, ilyenkor vagy nem csináltak semmit, vagy néhány órára vagy napra elvitték a bántalmazót, de aztán kiengedték, és az erõszak mindig folytatódott tovább. Egy interjúalany édesanyja, rendõri segítség hiányában, a családot védve leszúrta a bántalmazó apát.

    Apám, ha hazajött, ivott. Vér nem volt – megalázta anyámat. Mellénél fogva húzta, ütötte. Bennünket is megvert sokat, nemcsak anyámat. Borért kellett mennem pici koromban. Összeesésig álltam a hidegben. Toltuk mínuszokban a motort, agyhártyagyulladással kórházba kerültem. A rendõrök voltak kinn sokszor. Elvitték, pár óra múlva kiengedték. (F39)

    Anyám gyakran kérte a rendõrség segítségét. A rendõrök ismerték a helyzetet, ezért körülbelül 6 havonta, évente elvitték apámat, elzárták 20 napra. Ott az apa lehiggadt, majd kiengedték, hazajött, és minden folytatódott, ahol abbamaradt. (F9)

    Senki nem segített, csak a bátyám szállt szembe az apámmal (16-18 évesen). A rendõrségen azt mondták a családunknak, hogy egy családi problémába, amíg valaki meg nem hal, nem avatkozhatnak bele. Az apám halála után az anyám hirtelen felindulásból, jogos önvédelembõl elkövetett emberölésért 2, 5 év felfüggesztettet kapott. (F37)
 
A gyerekkori bántalmazás hatásai
A gyerekkorukban elszenvedett bántalmazás, illetve az anyjukat ért erõszak megtapasztalása miatt a megkérdezett férfiak is jelentõs traumás hatásokról számoltak be. Leggyakrabban az állandó félelmet, rettegést és a szorongást említették a fizikai fájdalom mellett.

    Kilenc évesen idegösszeroppanásom volt. De ez így utólag úgy tûnik, mintha a gyerekkorral járt volna. (F25)

    Most mosolygok, ha rágondolok, de akkor fájt. Visszagondolva úgy tûnik, hogy amit kaptunk, megérdemeltük. Eleven, rossz gyerekek voltunk. Egyszer pl. faklumpával betörtük a bejárati ajtó üvegét. Anyám megpróbált intézkedni, hogy elsimítsuk a dolgot, mire apám hazaér, de az üveges éppen nem ért rá. Ezért a bátyámmal megpróbáltuk eltörni a nádpálcát, mert biztosak voltunk benne, hogy most aztán kapunk. Húsklopfolóval aprítottuk fel, és kidobtuk a kukába. Az apám akkor levette a nadrágszíjat… (F26)

    Azok is ijedtségrõl, szorongásról számoltak be, akik anyjuk bántalmazásának tanúi voltak, legtöbben tudatában voltak anyjuk kiszolgáltatottságának, és együtt éreztek vele. A késõbbi, felnõttkori hozzáállásukat a partnerbántalmazáshoz, és tényleges viselkedésüket vélhetõen befolyásolták a gyerekkori élmények. Néhány interjúalany kifejezetten igyekezett a látott minta követését mindenképpen elkerülni. Ugyanakkor a partnerüket késõbb súlyosan bántalmazók túlnyomó részénél jelen volt a gyerekkori bántalmazás, ami mindenképp utal a gyerekkori minta jelentõségére. A gyerekkorukban bántalmazott férfiak nagy aránya mintánkban arra is következtetni enged, hogy a rendszeres erõszak elszenvedése összefüggésben állhat késõbbi erõszakos cselekmények elkövetésével.

    Nem jól viseltem, hogy apám vert minket. Megfogadtam, hogy én nem fogok inni, elég sokáig így is volt, de aztán én is belecsúsztam. (F9)

    Mi, gyerekek végignéztük, hogy apám bántotta anyámat. Akkor még csak megijedtem, de kamaszkoromban nem ítéltem el ezért apámat. Ma már azonban elítélem. (F13)

    Egyszer tizenévesen elgondolkoztam azon, hogy légpuskával lelövöm az apámat, de végül mégsem tettem meg. Szerintem én és a bátyám két véglet vagyunk, és ez az apánk brutalitása miatt van így. Én inkább visszahúzódó, zárkózott és félénk vagyok, a bátyám pedig ugyanolyan brutális és szadista, mint az apánk volt. (F37)4
 
Gyerek- és fiatalkori erõszak kortársak között
Mint korábban már utaltunk rá, a megkérdezett férfi fogvatartottak életútjában a nõkéhez képest nagyobb arányban játszottak szerepet a családon kívüli kortárs kapcsolatok. Az interjúkból kitûnik, hogy a mintában szereplõ férfiak között nagy számban vannak olyanok, akik életében meghatározó volt a fiatalkori kortárscsoportban eltöltött idõ. A „bandákban” vagy „galerikben” a megkérdezettek sok esetben vagy sokat verekedtek, vagy bûncselekményeket követtek el, amelyek miatt elõfordult, hogy börtönbe is kerültek.

    Épp a környéki fiatalok bandája miatt kerültem bajba. 18 éves koromtól 3-4 éven át voltam a banda tagja, elõször kisebb csínytevésekkel indult, aztán nagyobbak következtek. Nem én voltam a vezetõ. Sokat ittunk. A környéken élõk ismertek, a rendõrök is tudták, hogy a banda tagja vagyok. Ez késõbb, a bûncselekménynél nem volt jó. Az volt a baj, hogy befolyásolható voltam, és rossz társaságba kerültem. Nem akarok találkozni a volt bandatársaimmal, szabadulás után nem is akarok arra a környékre visszamenni. (F3)

    Voltak barátaim a környékrõl, az iskolából, és két unokatestvéremmel csavarogtunk so-kat. Sokat verekedtem, de egymás között semmi problémánk nem volt. Az elsõ rendõrségi ügyem is ebbõl eredt. Baseballütõvel rávágtam egy kocsi tetejére, de az behorpadt, és a benne ülõ fiút is eltalálta. Pártfogói felügyelet alá és pénzbírságra ítéltek. Olyan városban laktam, ami több kisebb faluból nõtt össze, a város különbözõ részein élõkkel álltunk harcban. Olyan volt, mint a bandaháborúk, csak itt nem halt meg senki, jól megvertük egymást, ennyi. A kisebbik unokabátyámmal 7. osztályos korunkban kezdtünk el csavarogni és inni. A nagyobbikkal verekedni jártunk, nagydarab, magas, erõs és szívós volt. […] Csak késsel lehetett otthonról elmenni. Mindig volt a kocsiban bot, plexicsõ, baseballütõ, mi úgy hívtuk: testápoló. Nálunk kés volt. (F7)

    Voltak barátaim, gyerekkoromban, ha elõfordult verekedés, az inkább játékból, és ritkán. 15-16 éves koromtól már gyakoriak voltak a verekedések. A falu különbözõ területekbõl állt, ezeket a területeket uralták a „bandák”. Én is tagja voltam az egyik bandának. A bandák között versengések voltak, nem léphettünk át a másik területére, ha igen, akkor kitört a harc. A barátnõmet 16 évesen meg kellett szöktetnem, mert a másik banda területén lakott. Ezek a verekedések elég súlyosak voltak, használtunk motorláncot, kerítést eszközként. Nekem is van egy fejsérülésem ebbõl az idõbõl. Ilyen harcok miatt 17 évesen súlyos testi sértésért kerültem Tökölre. (F24)

    Voltak barátaim, érdekbarátok. Pénz, kölcsönkérés, ital miatt. Átmentem hozzájuk –tizennyolc évesen – iszogattunk. Összebalhéztak, kettõjük közé álltam, kaptam egy fülest. A paradicsomkertben tértem magamhoz. Elindultam a lejtõn. Rossz társaság – ez csak egy üres kifogás. Rossz nem lehet – könnyû Katit táncba vinni. Volt alkohol, drog
    – nem tudtam róla: diszkóban adtak viszkit, benne volt a speed. Túl gyorsan pörögtem
    – két napig szét voltam, pörögtem. A füves cigaretta bejött, tudtam, hol a határ. (F40)
 
    A fiatalon bandák tagjává vált interjúalanyok között megtalálható családjában bántalmazott és nem bántalmazott férfi egyaránt. A családon belüli erõszak következményeivel kapcsolatban a szakirodalom felhívja arra a figyelmet, hogy a bántalmazás áldozataivá vált férfiak körében nagyobb számban fordul elõ, hogy maguk is erõszakosan viselkednek, illetve bûncselekményeket követnek el.5 Összesen 12 esetben számoltak be az interjúalanyok arról, hogy a családjukban is elõfordult erõszak, és õk is keveredtek verekedésbe más gyerekekkel vagy fiatalokkal. Ezek közül az interjúalanyok a verekedés okaként általában arra hivatkoztak, hogy a kortárs csoportban ez volt az elfogadott viselkedés, „mindenkiezt csinálta”. Általában kevés jelentõséget tulajdonítottak az ilyen irányú tapasztalataik és a börtönbe jutásuk közötti kapcsolatnak, csak akkor utaltak rá, ha a fiatalkori bûncselekmények következtében jutottak börtönbe.

Összefoglalás: gyerekkori bántalmazás a megkérdezett nõk és férfiak életében
A gyerekkori abúzus mértéke mind a nõk, mind a férfiak esetében jelentõs volt (a nõk 58%-át, a férfiak 44%-át érte gyerekkorában családon belüli erõszak, illetve más családtag bántalmazásával együtt a nõk 68%-ának, a férfiak 54%-ának volt része családon belüli erõszakban), az elkövetõk elsõsorban a szülõk, nevelõ- és mostohaszülõk, kisebb részt testvérek voltak. Az abúzus jellege annyiban eltérõ, hogy míg a fiúkat elsõsorban fizikai, és lelki, érzelmi jellegû bántalmazás érte, a lányok közül jónéhányan szenvedtek el szexuális erõszakot is, ideértve – a legtraumatikusabbnak számító – incesztust apjuktól, nevelõapjuktól.
    A családon belüli erõszak mind a nõk, mind pedig a férfiak gyerekkori családjaiban gyakran egyszerre több családtagot érintett: általában a gyereket, illetve gyerekeket és az anyát. A férfiak közül 27-en (54%) tapasztaltak meg vagy voltak szemtanúi családon belüli erõszaknak gyerekkori családjukban, ebbõl 12 esetben mind a gyereket, mind az anyát érte erõszak a bántalmazó apa vagy mostohaapa részérõl. A nõk közül összesen 34-en (68%) tapasztaltak meg vagy voltak szemtanúi családon belüli erõszaknak gyerekkori családjukban, ebbõl 29 esetben volt a gyerek (is) érintett, 5 esetben csupán az anya. A gyerekbántalmazás 29 esetébõl 13 esetben együtt járt az anya és a gyerek bántalmazása az apa vagy mostohaapa részérõl, 16 esetben csak a gyereket bántalmazta valamelyik vagy mindkét szülõ, esetenként báty, illetve nevelõszülõ. Mind a nõk, mind a férfiak gyerekkori családjában gyakran együtt járt tehát a gyerekek és nõk elleni erõszak.
 

 
JEGYZETEK

1 Az összefoglalót a Magyarországi Nõi Alapítvány tette közzé, 2005-ben. A kutatást az Igazságügyi Minisztérium Országos Bûnmegelõzési Bizottság Titkársága támogatta  (2005). A kutatást Sáfrány Réka és Tóth Herta vezette. Akutatásban interjúkészítõként részt vettek: Ignácz Mária szociológus, romológiaszakértõ; Vicsek Lilla szociológus; az Igazságosság és Esélyegyenlõség a Nemek Közt Egyesület (IgEN) tagjai: Rédai Dorottya és Sipos Eszter kutatók; a NaNE Egyesület munkatársa: Herman Judit; a Váltó-sáv Alapítvány munkatársai: Csáki Anikó, Kovács Éva, Mészáros Mercedes és Tajta Gábor; a Magyarországi Nõi Alapítvány munkatársai: Sáfrány Réka
és Tóth Herta kutatók. A kutatás elõkészítéseként képzésen vettek részt az interjúkészítõk, amely foglalkozott a családon belüli erõszakkal (NaNE Egyesület), illetve a fogvatartással, börtönélettel kapcsolatos alapvetõ ismeretekkel (Váltó-sáv Alapítvány), valamint a kérdéssorral.
Figyelmet fordítottunk a kérdezõk mentálhigiénés támogatására, melynek fontosságára a szakirodalom is figyelmeztet, mivel a családon belüli erõszak áldozatainak segítése során a traumás viszontáttétel veszélye jelentõs. A lezajlott interjúk után képzett szupervízor foglalkozott a nõi interjúalanyokkal dolgozó kérdezõkkel, miközben a férfi interjúalanyok kérdezõi, fõként ugyanazon alapítvány munkatársai, rendszeres szupervíziós foglalkozásaikba illesztették be a kérdezéssel járó élmények feldolgozását. Az adatok elemzését Rédai Dorottya, Sáfrány Réka, Sellei Anna és Tóth Herta végezték el. Köszönetet szeretnénk mondani minden interjúkészítõnek, valamint a MONA munkatársai és tagjai közül Süvecz Emesének és Balogh Lídiának a kutatás során nyújtott sokoldalú segítségükért, valamint Zentai Violettának és Lestál Zsuzsának a lankadatlan támogatásért. A teljes kutatási jelentés letölthetõ a Magyarországi Nõi Alapítvány honlapjáról: www. mona-hungary. hu A módszertan indoklása és a szakirodalmi áttekintés megtalálható a kutatási jelentés teljes változatában. Ebben a számban a nõi interjúalanyok élettapasztalata alapján kirajzolódó
elemzést mutatjuk be.   [vissza]
2 Az interjúk során rákérdeztünk a megkérdezett 49 férfi gyerekkori családjának társadalmi helyzetére. Azokban az esetekben, amikor az interjúalany legalább részben családjával nõtt fel, 32 esetben jellemezték anyagi körülményeiket átlagosnak vagy jónak, és 15 esetben szegényesnek vagy nagyon szegénynek. Hasonlóan, mint a nõk esetében, a férfiak válaszaiból is az derült ki, hogy a család szegénysége nemegyszer összefüggött valamelyik szülõ alkoholizmusával.
Iskolai végzettségüket tekintve a férfi mintában is az alacsony, általános iskolai vagy annál alacsonyabb végzettség volt a leginkább, 60%-ban jellemzõ. Aszakmunkásképzõi végzettséget szerzett 13 fõn kívül 4 fõ érettségizett le és 3 fõ egyetemi vagy fõiskolai diplomát szerzett. A 49 férfi interjúalany életkora a következõképpen oszlott meg: 20-30 év: 16 fõ, 31-40 év: 12 fõ, 41-50 év: 14 fõ és 50 éven felül 7 fõ. Aférfiak közül 16-an vallották magukat romának. A bûncselekményt, amely miatt elítélték õket, túlnyomórészt az 1990-es években, illetve a 2000 utáni években követték el. A férfiak közül 25-en voltak már korábban büntetve.   [vissza]
3 Annak ellenére, hogy bár rákérdeztünk, de az interjúalanyok nem számoltak be szexuális bántalmazásról, nem tudjuk kizárni, hogy mégis lehettek olyanok közöttük, akiket gyerekkorukban szexuálisan bántalmaztak. A nemi erõszak és annak kísérlete az áldozatok traumás amnéziája és szégyenérzete miatt gyakran nem derül ki.   [vissza]
4 Az interjúalany ugyanezzel a bátyjával együtt követte el a bûncselekményt, többszörös emberölést, ami miatt elítélték.   [vissza]
5 Herman, Judith Lewis: Trauma és gyógyulás. Az erõszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Budapest, 2003, Háttér Kiadó-Kávé Kiadó-NaNE Egyesült. 141. o.   [vissza]
 
 
 

 Tóth Csaba (15 éves): Teremtés, 5.
 
 

 
Tandori Dezsõ karácsonyi rajza
 
 

MÛHELY

BERNÁTH LÁSZLÓ
 
Szögletes szemek
 
Gyerek, film, televízió
 
A gyerek és a film, a gyerek és a televízió, mondhatjuk úgy is: a gyerek és a mozgókép viszonya, a kezdetektõl foglalkoztatta a közvéleményt. Sokáig, meglepõen sokáig – egészen a második világháború kitöréséig –, Magyarországon hivatalosan a középiskolásoknak csak tanári engedéllyel lehetett moziba menni. Ugyanakkor már a Tanácsköztársaság idején különelõadásokat kellett tartani a mozisoknak az iskolások számára. Sõt, az államosított filmgyárban – ahol az egyik népbiztost Korda Sándornak hívták, s akit ezért a darutollas katonák a Gellért Szálló pincéjébe zártak és csak egy angol üzletember kérésére engedtette ki Horthy, hogy aztán soha többé ne térjen vissza a hazájába –, tehát a Korda vezette filmgyárban külön programot készítettek: milyen filmeket gyártsanak a gyerekek számára.
    A két világháború között akadt a Fõváros tisztviselõi között is olyan jeles férfiú, aki külön listát készített a fiatalok számára ajánlott filmekbõl. Az oktatófilmektõl a játékfilmekig terjedt ez a lista, de a továbbiakban az oktatófilmekrõl nem szeretnék szólni, mert a Vallási és Közoktatási Minisztérium megbízásából számtalan, kifejezetten jóminõségû produkció készült. Természetesen – különösen a földrajzi tárgyú munkákban –, a szövegekben erõteljes volt a nacionalista felhang.
    A Televízió megjelenése ismét felerõsítette a vitát: áldás e vagy átok a gyerekek számára az otthoni, egyelõre kisméretû képernyõ. Különösen, hogy naponta több órát ülnek a most még csak varázsdoboz méretû képernyõ elõtt. Az utóbbi idõben ezen a képernyõn inkább csak játékokat játszanak a gyerekek, vagy interneteznek.
    Mindennek elsõ számú áldozata az olvasásra szánt idõ félelmetes méretû visszaesése, gyakran teljes megszûnése. Egy német szakcikk szellemesen úgy fogalmazott, hogy a fiatalok lassanként szögletesre nézik a szemüket a képernyõ elõtt.
    A televíziózást és a játékot, internetezést azonban nemcsak mint idõrabló körülményt tartják számon, hanem mint az erkölcsi, a humánus értékek elsõ számú rombolóját, az agresszió terjesztõjét. S ha a hazai és külföldi fiatalkorú bûnözés statisztikáját olvassuk, akkor ez a feltételezés bizonyítottnak látszik.
    Mielõtt a részletekbe bocsátkoznánk az agresszióval kapcsolatban, érdemes két megjegyzést tenni. A legtöbb pszichológiai vizsgálat megerõsíteni látszik azt a feltételezést, hogy az idegileg, különbözõ örökölt és külsõ adottságok miatt, a labilis idegzetû, ezért az agresszióra egyébként is hajlamos gyerekeknek ad mintát a követésre. S azt sem szabad elfelejteni, hogy különbözõ statisztikák szerint: a világon több tízezer kiskorú gyereket tartanak fegyverben, visznek el,  képeznek ki katonának, akik végképpen nem a képernyõrõl tanulják meg, hogyan kell a puskát használni és ezzel embert ölni.
    A képernyõkkel szemben az a leggyakoribb vád – nagyon sokszor maguktól a televíziókban dolgozó szakemberektõl hallunk ilyesmit – hogy nem egy valóságos, hanem egy virtuális világot közvetít, amelyet gyakran még a felnõttek jó része is a létezõ világgal azonosít.
    Ezt a „virtuális” meghatározást nem fogadom el, és ha szabad magamra hivatkozni (a kolozsvári Babeº-Bolyai Egyetem MEDok címû tudományos folyóiratában tettem közzé e témához kapcsolódó gondolataimat), ez a megközelítés azért hibás, mert az ember ismereteinek java része virtuálisnak mondható, tehát anyagában nem kézzelfogható tapasztalatokon alapszik. (Kivételt képeznek a kétkezi munkások, az orvosok, a közvetlenül természetes anyagokkal dolgozó mûvészek és még néhány szakember. De már a mérnökök is a virtuális világot tervezik, a tisztviselõk számszerû és egyéb anyagaik virtuálisak, és így tovább. )
    A „virtuális” szón rendszerint a manipulációt értik. S ennek már több köze van a televíziós világhoz. Egy kiváló – egyébként magyar származású –, kommunikációs elméleti szakember, Josef Gerbner, akit Amerikában valóságos „médiaguruként” ismernek, néhány éve Szegeden egy médiakonferencián elõadást tartott, amelynek a címe is telitalálat volt: Who tells the stroy? (Ki mondja el a történetet?) Egyébként arra a ritkán emlegetett tényre hívta fel a figyelmet, hogy az ember az egyedüli élõlény, aki el tud mondani társainak egy megtörtént, vagy kitalált történetet. (A magam, kissé ironikus megfogalmazásában: az ember az egyetlen elbeszélõ állat. ) Ezért olyan fontos, amire az elõadás címe utalt, hogy ki mondja el a történetet a képernyõn?
    A magántulajdon világában tudniillik már régen a nagy monopóliumok döntik el, hogy ki mondja, ki mondhatja el „a történetet” az újságokban vagy a képernyõn. Ehhez legfeljebb azt tehetjük hozzá, hogy a valóban nagy gazdasági egységek, ha nem is olyan gyakran, mint hirdetik magukról, egymással is konkurencia-harcban állnak. Ezért elõfordulhat, hogy az egyik érdekeltség „megmondója”, ami lehet egy csatorna, egy lap egésze, vagy egyetlen jelentõs személy, adott esetben mást, esetleg éppen az ellenkezõjét állítja, mint a másiké. Ilyenkor a befogadónak, hírfogyasztónak, módjában áll a vélemények, az álláspontok közül választani. Bár az is gyakran elõfordulhat, hogy az igazság egy harmadik tényben, véleményben található meg.
    A kommunikációs manipuláció lehetõsége és gyakorlata alig vitatható a televíziós mûsorokban és ez, a természetes gyanakvást még nem ismerõ, ahogy mondani szokták: tiszta naivitással közeledõ gyermekek számára különösen veszélyes lehet. Mégis, azt hiszem, a manipuláció mint olyan, elsõrendûen mégsem a gyerekek és a televízió, hanem a társadalom egészének közös veszélye.
    Ami most már a gyermek, az ifjúság és a mozgókép viszonyát közelebbrõl érinti – ezt a megkülönböztetést: gyermek, illetve ifjúsági film –, feltétlenül meg kell tenni. Valaha, ötven, nyolcvan évvel ezelõtt talán még lehetett általában „ifjúságról” beszélni és ez körülbelül a 6-tól a 18-20 éves korosztályokat jelentette, addig a 20. század második felében, részben az általános akceleráció, részben éppen a televízió hatására, már külön kell választani a más-más életkori sajátosságokkal is rendelkezõ 4-12 évesek korosztályát és a 13-18 éveseket. Ez utóbbiak érdeklõdési köre, befogadókészsége alig különbözik a felnõttekétõl. (Különösen a felnõttek bizonyos rétegeinek érdeklõdésétõl, ízlésétõl. ) Ez nem jelenti azt, hogy nem is kell foglalkozni ezeknek az ifjaknak szánt mûvekkel, és az õket érintõ veszélyes tendenciákkal, de ez teljesen más elméleti és gyakorlati megközelítést igényel.
    Elõbb azonban térjünk vissza a „valódi” gyerekekhez. Néhány jellemzõ lélektani vonás: kialakulóban levõ személyiségjegyek, élénk fantázia, de még nem teljesen kialakult absztrakciós, elvonatkoztatási képesség, igény a követésre méltó „hõsi” mintákra. S leginkább: nagy-nagy igény a mesére, a változatos, izgalmas történetre, amely feszültséget teremt és katarzishoz vezet. Ezeket az igényeket leginkább kielégítõ mûvek számíthatnak igazi sikerre.
    Néhány példa a Magyar Televízió produkcióiból. A Tenkes kapitánya, Süsü, a sárkány, a Mézga család története, általában a rajzfilmek, a scifik, de jónéhány a felnõtteknek készült és képernyõre került hazai és nemzetközi munka is ott található a gyermekkorosztály listáján. (A Televízió és a Filmmûvész Szövetség készített néhány éve egy ilyen listát. )
    Tapasztalhatjuk tehát, hogy elsõsorban nem mûfaj kérdése, hogy mi tetszik a gyerekeknek, és mi nem. Rajzfilm, krimi, scifi, kalandfilm és bizonyos mesefilmek egyaránt találhatók ezen a listán. Azért fontos ezt megjegyezni, mert erre a korosztályra nem egy-egy mûfaj erõltetésével lehet hatni. Ami igazán fontos, hogy a konfliktus – a jó és rossz között –, lehetõleg éles legyen, mert látszatellentmondások feloldása nem hoz katarzist, feloldozást a gyermekek számára (sem). Rendszerint ez okoz némi gondot a mûvészek, dramaturgok munkájában, hogy a csak nagyon agresszív megoldások oldják fel a konfliktusokat, ez hat ugyan a gyerekekre, de egyben növelheti az agresszív ösztönöket. Kemény Henrik bábmûvész sok évtizedes tapasztalata szerint: ha Vitéz László nem ütögeti a palacsintasütõvel az Ördögöt, akkor kis nézõi nem visítanának olyan boldogan a jó gyõzelmén érzett örömükben. Hozzátehetjük, hogyha ilyenkor alaposan körülnézünk a visongó kisgyerekek között, olyan magukból kivetkõzött arcokkal, gesztikuláló fiúkkal, néha lányokkal is találkozunk, akik teljesen megfeledkeztek magukról. Õk azok, akiknek vélhetõen agresszív hajlamaik vannak.
    A legfontosabb szabály tehát, hogy hallatlanul finom arányérzékkel lehet csak gyerekek számára filmet, tévéjátékot készíteni.
    De mi legyen az agresszió kétségtelen terjedésével a képernyõn a gyermekek által is nézett felnõttmûsorokban? Többféle próbálkozásnak is tanúi lehetünk. Az egyik: olyan szerkezet beépítése a tévékészülékekbe, amelyek megakadályozzák, hogy a magukra hagyott gyerekek ne nézhessék a számukra legveszélyesebb mûsorokat. (El nem tudom képzelni, hogyan mûködik egy ilyen kütyü a dobozban. ) A másik, a nálunk is alkalmazott módszer, amikor a szülõk számára figyelmeztetésül kis karikákba írják a korhatárt. Számomra – igaz, hogy ez csupán személyes, magántapasztalatom –, az a leghatásosabb módszer: vagy együtt nézni a gyerekkel a mûsort, akár nem, meg kell beszélni velük a látottakat. Ez látszik a legelõnyösebb védekezésnek. És nem a legszigorúbb tiltás, mert az rendszerint nem vezet eredményre, vagy éppen az ellenkezõ eredményt szüli.
    Nézzük most már az „ifjúságnak” nevezett 12-18 éves korosztályt. Mint már szó esett róla, õk ugyanúgy nézik – és vagy értik, vagy nem értik –, a felnõtt mûsorokat, mint a szüleik, vagy bárki más. A kérdés csak az: érdemes-e számukra külön filmeket, tévéjátékot készíteni? Az elsõ – ezért kicsit bizonytalan –, válasz az lehet, hogy talán igen. De mindjárt egy megszorítást is hozzá kell tenni, méghozzá azért, mert sok televíziós társaság, sok szerzõ, rendezõ tévhitben él. Abban ugyanis, hogy elsõsorban olyan dramatikus mûveket készítenek, amelyekben a megcélzott közönséggel azonos korosztályba tartoznak a szereplõk, mert azt hiszik, hogy ez az elfogadás egyik feltétele. Ez hamis illúzió, mert a do-log rendszerint éppen fordítva mûködik: többnyire „kis pisiseknek” szánt tanmesének tartják ezeket a produkciókat. Itt azonban meg kell állni egy pillanatra. Ilyen végletes elutasítás akkor születik, amikor a vásznon, vagy képernyõn látható fiatalok pedagógiai célokból, a nyilvánvaló mondanivaló érdekében, túlságosan is elrajzoltak. Nem valódi jellemek, gyenge, a felnõttek által „fiatalosnak” gondolt, valójában erõltetett dialógusok hangzanak el. Mindezt akár meg is bocsátják, ha a történet érdekes, fordulatos, pörgõs. A mai gyerekek klippeken nõnek fel, amelyekben igazán még megfigyelni sem lehet a környezetet, a hátteret, legfeljebb csak annyira, mint egy gyorsvonat ablakából a töltés mellett elsuhanó tájat.
    Ugyanakkor a legvégletesebb mesemotívumok, a feltûnõen „jó és rossz” lányok és fiúk a legkevésbé sem zavarják az ifjú nézõket, ha a történet fantasztikus és gyorsan pörög. Bizonyítékként elég a Harry Potter-filmekre hivatkozni. De hát éppen a Potter-filmek bizonyítják, hogy ezek egyáltalában nem csupán „ifjúsági filmek”. A könyveket is milliószámra olvassák, a filmeket is milliószámra nézik a felnõttek. Mégis azt hiszem, vannak olyan, a fiatal közönséget megcélzó mûvek, amelyek ebben a korosztályban is sikert arathatnak. Fõleg a történelmi, kosztümös munkák. Jellemzõ példája, a sok-sok évvel ezelõtt meghirdetett ifjúsági filmpályázat díjnyertes munkája, A Tenkes kapitánya. Ennek a korosztálynak szánták és ez a korosztály (is) vevõ volt rá. Jellemzõ, hogy kétháromévenként ismétli a sorozatot valamelyik csatorna. (Csak érdekességként mondom el, hogy több mint 30 évvel ezelõtt Mongóliában járhattam, ahol egy még nagyon kezdõ televízió vetítette, igen nagy sikerrel, a gyerekek és felnõttek körében. )
    Ezek után – és sok más, most elhanyagolt részlet ellenére – kérdés: lehet-e, érdemes-e valamilyen karakteres véleményt megfogalmazni a film, a tévé, a mozgókép és a gyerekek viszonyáról? Azt hiszem lehet, de nem olyan egyértelmûen elutasítót, kritikusat, mint oly sokan teszik.
    Nem lehet csupán átkosnak, mint ahogy áldásosnak sem nevezni ezt a viszonyt. Roppant veszélyesnek viszont igen. Valóban közrejátszik abban, hogy olyan sokan egyre kevesebbet olvasnak, hogy ösztönzi az agresszív hajlamú fiatalokat az erõszakra, hogy leszûkíti a fantáziájukat. Az általános képernyõs manipuláció jóvoltából, egy hamis világ látszatának sulykolásával, kevéssé teszi alkalmassá a felnövõ generáció egy része számára, hogy késõbb, esetleg csak kegyetlen tapasztalatok után, tudjanak tájékozódni az életben.
    Ezzel szemben, a most nem említett dokumentum és ismeretterjesztõ mûsorok jóvoltából, egy mai tizenévesnek több látványélménye van, mint 100-150 éve az akkori hatvanasoknak. Számtalan olyan drámai élményük van már fiatalon, amit azelõtt egy életen át sem lehetett beszerezni, megélni. Furcsa módon az emberismeretük is – általában –, jobb, mint elõdeiké, a képernyõ ugyanis nagy leleplezõ. Aki ott hazudik, az még a tanulatlan nézõk elõtt is rendszerint leleplezõdik. Azt hiszem, úgy kell tekinteni a képernyõ világára, mint az atomerõ felfedezésére annak idején. Mint óriási lehetõségre, és óriási veszélyre. Nem kellene-e úgy eljárni, ahogy az angolok tették a gépkocsizás megjelenésének hajnalán. Törvényt hoztak – ami igen sokáig érvényben volt –, hogy a balesetveszély miatt az autók elõtt egy embernek kell futnia piros zászlóval. Mint tudjuk, a balesetveszély az autók számának növekedésével együtt nõt óriásivá, de már mégsem lengetnek sehol piros zászlót, a balesetek elkerülésére más, és más módszereket találnak ki.
    Valahogy így kell eljárnunk a gyerekek és a televízió esetében is.
 
 

KARDOS LEA
 
A gyerekkorúakat célzó reklámokról*

* A szerzõ 1993-tól 2003-ig a Magyar Reklámszövetség Etikai Bizottságának elnöke volt. Ez az írása elõször az
    Üzleti etika (Saldo kiadó, 2006) címû könyv Reklámetika címû fejezetében jelent meg.

Európa szerte és hazánkban is az érdeklõdés homlokterében – és bizonyos viták kereszttüzében – foglal helyet a gyermekek és a reklám kapcsolatának kérdésköre.
    Miért a viták és mely kérdések ütköznek ezekben? Miért a fenntartás a gyermekeket megszólító reklámokat illetõen? Indokolja-e valami – s ha igen –, mi indokolja a reklámélet általános szabályozásán belül, illetve azon túl e speciális célközönség fokozott védelmét?
    A téma összetettsége miatt röviden csokorba gyûjteném a viták okait, a véleményeket és azok indokait, illetve elsõsorban azokat a tényezõket, amelyek miatt az ún. gyerekreklám kiemelten „kezelendõ”.
    A gyermekkorúak (nálunk õk hivatalosan a 14 éven aluliak, de inkább a 12 éven aluliakra vonatkoznak az alábbiak) értékrendje, tudata, ízlésvilága, személyisége még kiforratlan, képlékeny, alakulóban van. A reklám ezért a maga értékrendjével, ízlésvilágával jelentõs szerepet kap mindezek formálásában, alakulásában.
    A gyerek még nem szuverén lény. Nincs vagy még csak kialakulóban vanönálló értékelõ képessége, mindenfajta manipulációval szemben védtelen. Így értékelés nélkül, illetve e helyett még (különösen 7-10 éves korig) nagy súllyal az utánzás dominál.
    A reklám értékeket, normákat, stílust, gyakran még szövegeket is közvetít. Ezért nem mindegy, hogy a gyerekek mit utánoznak. Korombéliek még emlékezhetnek a Skála kópé egyszerû, de fülbemászó dallamának dúdolására vagy napjainkban – sajnos – a „hülye azért nem vagyok” szöveg óvodáskorúak részérõl történõ utánzására. A gyerekek fogyasztói informáltsága még igen korlátozott, így választási lehetõségeik is a reklám által behatároltan szûkek, korlátozottak. Márpedig a gyermekek fontos közvetlen és közvetett fogyasztók. Ha nap mint nap csokoládéval vagy más egyéb édességgel, esetleg chips-szel kínálják õket a reklámban, akkor nassolásként eszükbe sem jut más finomságot, esetleg az egészségesebb gyümölcsöt kérni.
    A reklámok a gyermekeket éppen életkori sajátosságaikra tekintettel nem a meggyõzés „fõútja” (mérlegelés, értékelés, viszonylag racionális döntés…) –, hanem a meggyõzés „mellékútja” (pillanatnyi benyomásokon, érzelmeken alapuló tetszés) segítségével igyekszik elérni, éppen annak nagyobb hatékonysága okán. A tetszõ és ezen keresztül megszeretett állatfigurák, érdekes jelenetek stb. függetlenül a terméktõl, annak milyenségétõl (szükségessége vagy szükségtelensége, hasznossága vagy annak hiánya, olcsósága vagy drágasága – tehát a szülõk részérõl fontosnak vagy szükségtelennek tartott voltától) vágyat, kívánságot ébresztenek a gyermekekben, a teljesíthetõség határán túl is.
    A fentiekhez szorosan kapcsolódik az is, hogy a reklámok jelentõs része – a figurák, a történések, a színvilág stb. egyszóval a vizuális megjelenítés okán – a gyermekek számára érdekes. Ha érdekes, akkor vonzó is, s ha vonzó, akkor ezzel természetszerûleg felkelti a tárgyak iránti vágyat. – Ez pedig gyakorta a megszerzés-megkapás, a megvásárlás „kikövetelésének igényét” váltja ki, erõsíti fel.
    A kisebb (fõleg 3-5 éves) gyermekeknél még nem válik el egymástól a valóság, a mese és a reklám. Még nem tudnak különbséget tenni közöttük. Mindehhez kapcsolódik még az is, hogy e korban igen nagy jelentõsége és szerepe van a fantáziának, amely ugyancsak valóságként is megjelenhet a gyermek tudat-,illetve érzelemvilágában. Így aztán gyakorta valóságosnak fogják fel a reklámban bekövetkezõ csodás elemet vagy a szimbólumot, összezavarodik bennük a szószerinti és átvitt értelmezés. Ez – bár a reklámnak nem szándéka, de eredményében, következményében mégis – a megtévesztés egy válfajának a lehetõségét hordozza.
    A gyermekek sok idõt töltenek (fõleg a televízió elõtt ülve) reklámnézéssel. Gyakran egyedül nézik a televíziót. Ez esetekben nekik kell feldolgozniuk a kapott információkat, ami esetenként bizonytalanságot, néha még félelmet is kiválthat. A bizonytalanság, szorongás, félelem beépülhet a gyermekek tudatalattijába, ami torzulást is okozhat. Persze mindez óvatosságra, meggondoltságra is késztetheti õket.
    Kívánatos lenne, hogy a szülõk értelmezzék, ha szükséges segítsék a megértést, egyszóval ne hagyják magukra (fõleg a 7 éven aluli) gyermekek reklám-befogadását-, értelmezését.
    Bár adott felmérések értelmében a befolyásolási sorrendben a reklámok csak az 5. helyet (szülõk, iskola, barátok, család/ok után) foglalják el, azért ez is jelentõs, hisz a reklámokra legfogékonyabbak éppen a gyermekek. A reklám hatása növeli a kommunikatív függõséget, csökkenti az aktív kommunikáló készséget, erõsíti a mintára utaltságot és gyengíti az önállóságot.
    Mindez nagy felelõsséget ró a reklámszakma szereplõire: a reklámozóra, a reklámkészítõre és a közzétevõre egyaránt. Nem mindegy tehát, hogy mit, s hogyan reklámoznak és hol, s mikor közzétéve találkoznak a gyermekek a reklámmal. Hisz a reklám erõsíthet bennük pozitív értékeket (összetartást, szeretetet, segítõkészséget stb.), de értékromboló is lehet (rossz-negatív minták bemutatásával, hazugsággal, mások semmibevételével stb.).  Az esetleges negatív hatásért nem tehetõ mindig felelõssé a reklám. Mégis a gyermekeket bármilyen szerepben is érintõ reklámok készítésénél éppen a fentiekben leírtakra tekintettel a kiváltható hatás okán az átlagosnál jobban oda kell figyelni.
    A gyermekek a rekláméletben többféle szerepet töltenek be, több oldalról érinti õket a reklám.
    Egyrészt õk alkotják a reklámok egy hányadának célcsoportját, amikor potenciális fogyasztóként megszólítják õket, felkínálva számukra játékot, édességet, üdítõitalt stb. Másrészt gyakorta szereplõként tûnnek fel a reklámban, hiszen köztudomású: a gyermekek szerepeltetése már fél siker.
    A fentieken túl megemlítendõk azok a reklámok, amelyek – bár nem a gyermekeket szólítják meg, de – rájuk is hatnak érdekességükkel, színességükkel, mozgalmasságukkal, egyben pozitív vagy éppen negatív értékrendjükkel.
    Nézzünk mindegyikre néhány pozitív és negatív példát.
    Egy óvodában a gyermekek önfeledten játszanak, majd láthatóan örömmel fogyasztanak egyfajta joghurtos tejterméket, mintegy felkeltve a figyelmét a gyermek-fogyasztóknak, kedvet csinálva e termék fogyasztásához. Közben egy ismert gyermekorvos és egy édesanya beszélgetésével népszerûsíti a terméket. Ez utóbbi racionális magyarázattal (a kalciumtartalmának beépülése a csontokba) a felnõtt vásárlóknak – a szülõknek – szól, de a képi megjelenítés a gyermek-fogyasztók számára teszi vonzóvá a reklámozott tejterméket.
    Egy magán nyugdíjpénztár reklámfilmje egy gyorsétteremben játszódik, ahol egy apuka ül szemben a kisfiával. Csak a kisfiú elõtt van étel: egy adag sült krumpli (süteményes variációja is van a filmnek), amelybõl az apuka – kérlelõ szavakkal – szeretne kóstolót kapni. A gyerek azonban elrántja apja elõl az ételt.
    – Nem éppen követendõ, inkább elvetendõ példát mutat a film a fiatal fogyasztó-generációnak, ugyanis egy negatív erkölcsi értékre, az irigységre ösztönöz. (A film szövege: „idõs korban ön is egyedül gyermeke gondoskodására akar számítani?” további negatív tartalmakat is hordoz: azt sugallja, hogy a gyermekek esetleges segítésére nem igen számíthatnak az idõs szülõk, tehát e sugallat negatív orientáció a gyermekek-fiatalok számára. Arról nem is beszélve, hogy egy nyugdíjbiztosító szükségességét alapjában nem ez indokolja. )
    Egy kisfiú érkezik haza apukájával és kinyitják a postaládájukat, hogy napi postájukat onnan kivegyék. Közben a kisfiú észreveszi, hogy a szomszéd idõs néni szomorkodik, mert õ – nyilván magányos és – senkitõl nem kapott levelet. Erre a kisfiú saját családjukat lerajzolva és e rajzot bedobja a néni postaládájába. Majd meghívják õt magukhoz egy kávéra (ugyanis egy kávé-reklámról van szó), hiszen egy jó kávé mellett jól lehet beszélgetni és ez oldja a magányosságot. – Lám, a szolidaritás, a segítségnyújtás pozitív erkölcsi értékeit jeleníti meg és ezzel erõsíti/erõsítheti a gyermekekben e reklám.
    Egy feltehetõen társadalmi célú, az állatvédelem érdekében szót emelni szándékozó plakáton egy kisfiú látható, akit pórázzal a fához kötöttek és ott áll mozgási lehetõségétõl megfosztva elhagyatottan. A felirat így szól: ha egy megunt négylábúval történik, már észre sem vesszük. – A szándék bármily dicsérendõ is lenne, mégis „remek” ötletet ad a gyerek-agresszióhoz, így tehát hatását, következményét, illetve annak lehetõségét tekintve morálisan elfogadhatatlan.
    Az egyik távbeszélõ hálózat reklámfilmjében láthatóan az anyuka van csak otthon a gyermekkel, akinek a lefektetéséhez készülõdik. Az apuka nem tud jelen lenni az esti puszinál, mert még dolgozik. E problémát úgy hidalják át, hogy az apuka telefonon mesét mond gyermekének, majd jóéjszakát kíván neki. Eközben a férfi közelében lévõ kollégái mosolyogva, de szinte gyermeki odaadással szintén hallgatják a mesét. A mese végére a kislány elalszik. A telefon letétele után pedig a kollégák tapssal fejezik ki tetszésüket. – Ez a reklám pozitív családi kapcsolatot mutat be, példaként állítva azt gyerek-szülõ számára egyaránt.
    Feltehetõen egy irodaházban játszódik az alábbi jelenet: egy fiatal nõ keres valamit az asztalán, egy férfi áll a folyosón és az egyik bulvárlapot olvassa. A nõ odamegy hozzá és látszólag ok nélkül verekedni kezdenek. A hölgy leteríti a férfit és elveszi újságját. Leül az irodában és olvasni kezd. Majd összetört szemüveggel megjelenik a háta mögött a férfi, amitõl a nõ kissé megrémül. Nevezett újság TV magazinja – „akarom” – mondja egy nõi hang. – E reklám nem szerepeltet gyermeket és nem is gyermeknek szól, mégis hat/hat rá. Az „akarom” és a „szeretném” bár rokon fogalmak, mégis a kisgyermeket, ha szeretne megkapni valamit, az utóbbira kell tanítanunk. Arra pedig végképp nem tanítjuk õket, hogy verekedéssel harcoljanak bárminek a megszerzéséért. Itt mind a szövegben, mind a cselekedetben rossz mintát kapnak.
    Mindezek után röviden megemlíteném a már említett vitákat, az azokhoz kapcsolódó-, s a vitákban állást foglaló gondolatokat.
    A viták tárgya: a gyermekekkel kapcsolatos reklámok szabályozásának elégséges vagy elégtelen volta, az engedés és a korlátozás mértéke, viszonya. Tiltani vagy engedni? Szigorítani vagy csupán ésszerûen szabályozni?
    Szerintem a feladat alapvetõen nem a további szigorítás, korlátozás, tiltás, hanem az érvényes jogi és etikai szabályok, elõírások betartása és betartatása. Egyben feladata szülõnek, iskolának, fogyasztóvédelemnek, médiának, adott civil szervezeteknek a gyermek- és fiatalkorúak igényes fogyasztóvá nevelése. Ez nemcsak a gyerekek, hanem az egész társadalom érdeke.
 
 
 

GREGOR ANIKÓ
 
„Azért okos, mert szép”
 
A nemi szerepek megjelenítése gyerekmagazinokban és a szépség túlmisztifikálásának hatása az óvodásokra
 
A tanulmány alapja egy két lépcsõbõl álló kísérlet. Az elsõ lépcsõben részletes vizsgálat alá vettük az újságpiacon kapható fõbb, legnagyobb eladott példányszámmal vagy keresettséggel rendelkezõ gyerekmagazinokat1, és arra a kérdésre kerestük a választ, hogy hogyan jelenítik meg képi és verbális világukban a nemi szerepeket. A második lépcsõben óvodás korú gyerekeket kérdeztünk a ne-mi szerepekrõl, külön kitérve az újságokban látható megjelenítésre, illetve kislányoknál a szépség témakörére.
    Hipotézisünk szerint a gyerekmagazinokban a tradicionális nemi szerepnek megfelelõ ábrázolási mód és férfialakok dominanciája található.
    A tanulmány legelején tisztázásra szorulnak azok a fõbb fogalmak, melyeketa dolgozatban használni fogunk. Így definiálásra kerül a tömegkommunikáció, a szerep, a nemi szerep fogalma, és kitérünk a nemi szerepek elsajátításáról szóló elméletekre is. Ezt követõen a korábbi hasonló kutatások eredményeire térünk ki, majd konkrétan bemutatjuk a kísérlet elsõ, illetve második lépcsõfokát és az eredményeket.
    Szeretnénk kiemelni a tanulmány alapját képezõ vizsgálódás kísérleti jellegét. Célunk sokkal inkább a problémafelvetés volt, semmint nagymintás kutatások lefolytatása. Arra voltunk kíváncsiak, hogy ez a téma rejt-e magában akkora potenciált, hogy késõbb egy nagyobb, mélyebb és átfogóbb kutatás során tovább boncolgathassuk.
 
Fõbb fogalmak definiálása
A tömegkommunikáció és a média fogalma azért érdekes a számunkra, mivel azok a sajtótermékek, melyeket vizsgáltunk maguk is a tömegkommunikáció eszközeit jelentik. A definiáláshoz Kósa Éva pszichológus a Mindentudás Egyeteme egyik elõadásán2 elhangzott fogalom-meghatározását tartjuk a legalkalmasabbnak, legtömörebbnek és legérthetõbbnek. „A tömegkommunikáció az a folyamat, melyben professzionális kommunikátorok üzeneteket készítenek, melyeket technológiai eszközök – azaz tömegmédiumok – segítségével széles körben terjesztenek, térben és idõben szétszórt, nagyszámú fogyasztó – a nézõk, hallgatók, olvasók heterogén csoportja, a befogadók – számára. A definíció értelmében tehát a tömegmédiumok a tömegkommunikáció olyan csatornái, eszközei, melyek alkalmasak az üzeneteket nagy távolságra, sok embernek továbbítani.Így a médiumok körébe sorolhatóak a könyvek, az újságok, magazinok, a rádió, a televízió, a filmek, mûsoros videó- és hangkazetták, CD-k, óriásplakátok stb. ” A definícióból számunkra és a dolgozat tárgya szempontjából a legfontosabb momentum az üzenet, melyeket tehát professzionális kommunikátorok készítenek. Azaz a nemek megjelenítése üzenettel bír az olvasó gyerekek számára. A gyermekmagazinok a tömegmédiumokon belül sajátos csoportot alkotnak, hiszen olvasói a gyerekek 5-12 éves korosztályából kerülnek ki. Abban is különlegesek, hogy az újság vásárlója és az újság által közvetített üzenet befogadója nem ugyanazon személy, a vásárlót a legtöbb esetben nem éri el az üzenet. Egyrészt azért tartjuk fontosnak a gyerekmagazinok vizsgálatát, mert ez a dimenzió még eléggé feltáratlannak bizonyult. Másrészt a gyerekek éppen abban az életkori szakaszban érintkeznek ezekkel a termékekkel, amikor a nemi szerepekkel kapcsolatos szocializációjuk zajlik. Nem állítjuk, hogy a szocializációs hatás erõssége szempontjából a gyerekmagazinok megelõznék a családot vagy a kortárs közösséget, de feltehetõen hatással vannak a kialakuló attitûdökre.
    Ha a nemi szerepekrõl van szó, elengedhetetlen annak definiálása. Goffman szerint a szerep a szocializáció alapegysége, elõre megszabott cselekvési minta. (Goffman, 2000: 24) Több szerzõ munkája és megközelítési módja alapján a ne-mi szerepeket úgy definiálhatjuk, mint olyan pervazív, azaz az egyén összes többi szerepét befolyásolni képes szerepeket, amelyek internalizált társadalmi és kulturális elõírások a férfiak és a nõk viselkedésével, gondolkodásával kapcsolatban. (Buda, 1985; Buda, 1997; Cseh-Szombathy, 1979; Giddens, 2000; L. Anderson, 1983; Conell: 1996)
    A nemi szerepek és a nemi identitás elsajátításával kapcsolatosan több elméleti irányzat is létezik. Nem bocsátkoznánk részletes bemutatásukra, csupán a legfontosabb jellemzõiket és állításaikat sorolnánk fel.
    A nemi identitás kialakulásának témájában klasszikusnak számít az identifikációs elmélet, amelynek legfõbb képviselõje Freud. Ezen elméleti kör szerint miközben a gyermek azonosítja önmagát az azonos nemû szülõvel, erõs érzelmi töltettel telítõdik a szülõ-gyermek kapcsolat, és mindez egy olyan tudattalan pszichoszexuális köteléket eredményez, amely sikerrel formálja a gyermek ne-mi identitását. Ezzel az elmélettel pusztán az a probléma, hogy mivel a tudattalanra helyezi a hangsúlyt, ezért igen nehezen mérhetõ és bizonyítható, hogy így zajlik a nemi identitás kialakulása. (L. Andersen, 1983: 91)
    A másik kiemelkedõen fontos elmélet a társas tanulás elmélete, amely igen erõteljesen vitázik az identifikációs elmélettel. Kemény kritikát fogalmaz meg Freuddal szemben, mert az elméletét etnocentristának találja, ami jól példázza a nyugati patriarchális társadalmak torzítását. A társas tanulás elméletének hívei a környezet fontosságát hangsúlyozzák, amikor a nemi szerepek szocializációjáról van szó. Értelmezésük szerint a társas viselkedés nem más, mint egy emberi válasz a környezet ingereire. A helyes viselkedést jutalmazza a környezet, míg a helytelent bünteti. (L. Andersen, 1983: 92-93)
    Az elméletek harmadik csoportját a kognitív-fejlõdési elméletek alkotják. Két kiemelkedõ képviselõje Jean Piaget és Lawrence Kohlberg. Kohlberg 1966-ban született elmélete szerint a nemi szerepek megismerése, elsajátítása fejlõdési folyamat, amely több szintbõl áll. Az elsõ lépcsõfok a nemek címkéinek felfedezése, annak a megismerése, hogy vannak fiúk és lányok. A második lépcsõfokban sajátítják el azt a tudást, miszerint ezek a kategóriák bizonyos szempontból lehatároltak, és egyes területeik nem fedik át egymást, azaz vannak, amit csak fiúk csinálnak, és vannak, amit csak lányok. A harmadik lépcsõfokban alakul ki a nemkonstancia, tehát megtanulják azt, hogy valakinek a neme nem változó do-log. Végül pedig elsajátítják azt, hogy ha valakinek változik a külseje, attól a neme még nem változik.3
    A dolgozat során többször használni fogunk egy fogalompárt: tradicionális ne-mi szerepek versus modern nemi szerepek, ezért elengedhetetlennek érezzük ennek definiálását is4. Ehhez Vaskovics László definícióit hívjuk segítségül, aki a következõképpen definiálta a „tradicionális” és a „modern” jelzõket a nemi szerepek szempontjából. „A „tradicionális” kategórián értjük azokat a rögzült szerepmintákat, melyek szerint a férfi a családfenntartó, míg a nõ a háziasszony és anya szerepét tölti be. Ezzel szemben a „modern” megjelölés azt jelenti, hogy a szerepmegosztás elvileg nyitott és a partnerek közötti megállapodáson alapszik. ”5 (Vaskovics, 2000: 287)
 
Korábbi kutatások eredményei
A következõkben a nemek és a nemi szerepek médiában való megjelenésével kapcsolatos korábbi fõbb kutatások eredményeit mutatjuk be. Gerbner egy 19821992 között zajló vizsgálatában amerikai tévécsatornák mûsorait vizsgálta, és arra a következtetésre jutott, hogy a nõk minden mintában alulreprezentáltak, a szereplõk 1/3-át vagy még kisebb hányadát teszik ki. A legkisebb százalékos arányt a hírekben (28%), ill. a gyermekmûsorokban (23%) képviselik. A szombat délelõtti rajzfilmekben a nõi szereplõk aránya mindössze 18%. A valóságos arányokkal szemben az átlagnézõ 2, 5-szer annyi érett férfit lát, mint érett nõt. A szombat délelõtti gyerekmûsorokban a nõi szereplõk nem csak hogy alulreprezentáltak, de a leggonoszabbak közé tartoznak a fõszerepekben látható anyafigurák (férjezett, idõsebb, megállapodott asszonyok), valamint a fõbb afroamerikai nõi szereplõk. Minden 100 pozitív idõsebb nõi szereplõre 88 negatív jut, a férfiaknál ez a szám 8. Tovább romlik a szombat délelõtti mûsorok megítélése abban a tekintetben, hogy 100 nõbõl átlagosan 15-öt gyilkolnak meg ezekben a mûsorokban. (Gerbner, 2000)
    Courtney és Whipple 1982-es kutatása arról számol be, hogy a nõkrõl szóló médiaüzenetek ellentmondásosak. Egyre jobban terjed a kompetens, sikeres, független, magabiztos nõ képe, ugyanakkor a reklámokban alárendelt szerepet töltenek be, ahol a rendszeresen férfi szakértõ irányítja õket abban a kérdésben, hogy melyik öblítõt vagy mosóport használják.6
    A gyermekmagazinokhoz nagyon hasonló tömegmédiumot, az óvodás korú gyerekeknek szóló mesekönyveket vizsgálta Lenore Weitzman. Kimutatta, hogy a nõk sokkal kevésbé jelennek meg a könyvek címeiben, a fõbb szerepekben s az illusztrációkban; amikor megjelennek, akkor is passzívnak és engedelmesnek ábrázolják õket. A fiúk sokféle foglalkozásra pályázhatnak, de a felnõtt nõket csak feleségként és anyaként mutatják be.7
    A különbözõ szakirodalmak tehát arra az eredményre jutottak, hogy a média világát a férfiuralom jellemzi, és a tradicionális nemi szerepeknek megfelelõ megjelenítés van jelen. Vajon mi a helyzet a gyermekmagazinokban?
 
Elsõ lépcsõ: mi található a gyerekmagazinokban?
A gyermekmagazinok igen széles palettájáról négyet választottunk ki: a már több évtizede létezõ és komoly hagyományokkal rendelkezõ Dörmögõ Dömötört, a rendszerváltás után nem sokkal betörõ Buci Macit, és két kb. négy-öt éve piacon lévõ Disney újságot, a Hercegnõket és a Micimackó Magazint. 8
    A vizsgált magazinokból egyedül a Dörmögõ Dömötör nem rendelkezik mottóval. A Buci Macié: „Barkácsolj, számlálj, színezz, mesélj Bucival!” A mottó kifejezi, hogy itt egy készségfejlesztõ magazinról van szó, mely a játékos feladatokon túl mesékkel pihenteti a gyerekeket. Sokoldalú, kreatív lapra tehet szert valaki, ha megveszi ezt az újságot. A Micimackó Magazin mottója: „Én és a természet”. Az újságban mindössze két ismeretterjesztõ írást találtunk, összesen négy oldalon. A mottó tehát nem igazán fedi az újság tartalmát, sokkal több a Százholdas Pagony lakóinak életérõl szóló történet, mint a természettel kapcsolatos írás. Ennek ellenére ebben is vannak készségfejlesztõ feladatok, gondolkodtató rejtvények. A Hercegnõk címû újság jelmondata: „Te is lehetsz hercegnõ!”. Ebben az újságban is vannak készségfejlesztõ feladatok. Felmerülhet a kérdés, hogy a mottó mennyiben van összhangban az újság tartalmával, s ha attól elüt, akkor annak mi lehet az oka? A Hercegnõk esetében a cél a Disney-mesékben szereplõ hercegnõkkel való azonosulás (Hamupipõke, Hófehérke, Arielle, a kis hableány, Csipkerózsika stb. ).
    Rátérnénk a három fõ vizsgálati területre, ezeken belül is legelsõként a szereplõk nemének arányára. Egyrészt megfigyeltük a képeket, és az írott történeteket, hogy a szereplõk milyen nemûek, és ezeket összesítettük az egyes lapok esetében. A Dörmögõ Dömötörben 48 szereplõ volt, ebbõl 34 fiú, 14 lány. A Buci Maciban 21 szereplõ szerepelt, 12 fiú és 9 lány. A Micimackó Magazinban a 10 szereplõbõl 8 fiú, 2 lány. A Hercegnõkben 29 szereplõ volt, ebbõl 17 fiú és 12 lány. Ez utóbbi eredmény annak fényében meglepõ, hogy a címszereplõ hercegnõk, akikrõl elméletben a lap szólna, lányok. A szereplõk nemének arányát tekintve a legkiegyensúlyozottabb magazinnak a Buci Maci bizonyult. Ugyanakkor ez a vizsgálat is azt támasztja alá, hogy a gyerekmagazinokban is férfiuralom van. Jól tudjuk, hogy a magyar népesség 52%-át alkotják a nõk, 48%-át a férfiak. Ehhez képest azonban minden újságban alulreprezentáltak a nõk. Gerbner kultivációs elmélete óta tudjuk, hogy a hajlamosak vagyunk a média valóságát tényleges valóságként észlelni. Ha a gyerekek gyakorlatilag minden magazinban azzal találkoznak, hogy a férfiak ilyen nagy arányban vannak jelen, akkor ez befolyásolhatja a való világgal kapcsolatos észleleteiket. (Gerbner, 2000)
    Ha azt nézzük meg, hogy csak a képeken milyen a nemek elõfordulásának aránya, még szomorúbb eredményt kapunk. A nõk a képeknek mindössze a negyedén jelennek meg, a többit férfiak „bitorolják”. Egyedüli kivétel a Hercegnõk, ott a képeknek majdnem a kétharmadán láthatunk nõket. Itt tehát a képi megjelenítésnél hozta be az újság az elõbb szemére vetett kritikát, vagyis hogy kevésnek mondható a nõi szereplõ. Ezek alapján tehát lehet, hogy kevés, de õket többször mutatja, mint a férfi szereplõket. A Buci Maci pedig az elõbbi dicséretét most korholásba konvertálta, ugyanis a Buci Maciban a legalacsonyabb a képeken szereplõk között a nõk aránya.
     Ezek egyszerû statisztikai mutatók. Jól leírják a tendenciákat, de felszínes képet adnak. Mindenképpen szükség van mélyebb elemzésre, hogy a nemi szerepek megjelenítésének kérdését feltárhassuk. Most újságról újságra fogunk haladni, így mutatom be a nemi szerepek ábrázolását.
    A Dörmögõ Dömötörrel kezdjük. Már a címlapon is elidõzhetünk, egy láthatóan bonyolult gépet vezet, irányít egy férfi, míg a gép mellett álló mackógyerekek közül a kisfiú arcán örömöt, a kislányén csodálkozást láthatunk. Ez már rögtön kifejezi a géphez való viszonyukat, s az abban rejlõ üzenetet. A technikai szerkezetek a kisfiúknak érdekesek, a kislányoknak bonyolultak, nem érthetõek. A két mackógyerek rajzát is érdemes szemügyre venni. A kislány szõke, piros szoknyácskája van, és hatalmas kék masnit visel a hajában, a feje tetején. A kisfiú nadrágban van, a fején pedig zöld sapka. A címlaphoz az újság belsõ oldalain történet is tartozik. A történet ismertetése nélkül szeretnénk kiragadni a legfontosabb elemeket. A történetben a kislány mackó végig passzív, a nagy ötlet a kisfiú mackó fejébõl pattan ki. A címlapon látható szerkezetet elkérik, és a kisfiú vezeti azt. A kislányt õ szólítja fel, hogy üljön be a gépbe, tehát az irányító szerep abszolút a kisfiú kezében van, a kislány ellentmondás nélkül szót fogad, engedelmeskedik.
    A Pirocin és Lizofen címû mese kezdetén a két fiú nyuszi (a címszereplõk) egy rémült fehér lepkét szabadítanak ki a gonosz pók hálójából. A lepke hajában sárga masni van, ezért bátorkodtunk azt gondolni, hogy a neme nõ. A nyuszik ingben vannak, ezért õket fiúnak vettük. A lényeg azonban abban van, hogy a szegény védtelen nõi lepkét a bátor, erõs, ügyes fiú nyuszik mentik meg. A következõ képkockán már azt látjuk, amint a lepke pirospozsgás, mosolygó arccal petéket rak a káposztákra, azaz boldogan szaporodik. Tehát a szaporodás, a termékenység nõi szereplõhöz van társítva, tulajdonképpen analóg lehet a nõk gyereknevelõi szerepével, illetve azzal, hogy a nõk várandóssága sokkal látványosabb, ezért a termékenység fogalmát hozzájuk kapcsoljuk.
    Az új otthon címû mesében a kislány egy kóbor macskával állít haza. „Az édesanya […] rögtön adott finom tejecskét egy tálkában. ” Az anyához tehát a gondoskodás van társítva. Az anya az, aki ellátja a macskát, közvetetten táplál.Érdemes szemügyre venni az anya képi ábrázolását. Otthonkában és kötényben nyit az ajtót, mintha éppen a gáztûzhely mellõl szólította volna el a csengõ. Egyértelmûen a tradicionális nemi szerepekre utal ez az ábrázolás. Anyuka otthon fõz, süt, takarít, a lényeg, hogy otthon van, apuka egyelõre még sehol. Anyuka a meleg otthon oldalán lett ábrázolva. Egy másik képen azt láthatjuk, amint a szõke hajú kislány simogatja a tejet lefetyelõ kiscicát. A gondoskodás tehát ismét nõi nemû szereplõhöz lett társítva. Apukát hiányoltuk ugyan a képekbõl és a történetbõl, de nem sokáig kellett rá várni. „Hazajött a kedves papa – bajuszban és szemüvegben. ” Feltehetõleg munkából érkezett meg, ez is a tradicionális nemi szerepek megjelenítését jelenti, a férfi az, aki keres, az anya pedig õrködik az otthon melege felett. Az apuka klasszikus kelléke a bajusz és a szemüveg. Ezek tekintélyt kölcsönöznek neki, ezáltal a hatalom birtokosa, a döntések legfõbb meghozója szerepét társíthatjuk mellé. A macskakérdésben is az apuka dönt, ezzel világossá válik, hogy õ a család feje. Az anyuka csak hosszas kérlelések árán tudja elérni, hogy az apa megengedje, hogy arra az éjjelre fogadják be a macskát. Ez a mese tehát a hagyományos családmodellre épül, és azt a képet sugallja, hogy az apa kizárólagos döntési kompetenciája teljesen rendben levõ dolog, az anya maximum rövidtávú engedményeket képes kicsikarni az apából, a döntõ szó akkor is a férfié, aki egyértelmûen a család feje.
    A Fûben, fában orvosság címû mese klasszikus népmesei hagyományokra épül. A történet lényege, hogy a legkisebbik fiú elindul szerencsét próbálni. Mivel gyógyfüvekkel meggyógyítja a király lábát, az hozzáadja gyönyörû lányát és fele királyságát. A királylány szerepe teljesen passzív, nincs más dolga, mint a királyfit várni, szinte ajándéktárgyként funkcionál. Majdnem olyan, mint a fele királyság egy kellemes velejárója. A nõt itt ismét passzív és reprezentatív szerepbe kényszerítik, tehát ez is a hagyományos nemi szerepeknek megfelelõen mutatja be a nõi alakot.
    A Micimackó Magazinra rányomja bélyegét, hogy a szereplõk javarésze fiú. Malacka neme vita tárgyát képezheti, hiszen az angol nyelvben „he”-ként hivatkoznak rá, miközben a rajzfilmen nõi magyarhangja van. Az egyértelmûen nõiszereplõ Kanga, a kenguru anyuka. Õ is klasszikus nemi szerepben, az anyaszerepben jelenik meg. Ez az elsõdleges szerepe. Az egyik történetben hangzavar támad az erdõben. „Kanga éppen tortát sütött a házában, amikor hirtelen úgy érezte, hogy elviselhetetlenné vált a hangzavar. ” A sütés-fõzés is klasszikusan nõi feladat, tehát Kanga, aki elsõsorban anya, tevékenységében is maximálisan eleget tesz a hagyományos nõi szerepnek. A hangzavar problémáját egyébként Kanga tanácsára oldották meg, tehát a problémamegoldás itt nõi szereplõhöz kapcsolódik. Ugyanakkor Kanga utolsó mondata ismét sokat mondó: „Azt hiszem, ez a zenekar igazán megérdemel egy finom tortát!” A gondoskodó, vendégül látó szerepében teljesedik ki ismét a nõi szereplõ. Egy harmadik mesében Kanga Zsebibabát fekteti le aludni. Itt is a gondoskodó anya szerepében látható a nõi alak. A Micimackóban tehát az okozza a leginkább a tradicionális nemi szerepeknek megfelelõ észlelést, hogy az egyértelmûen nõi szereplõ szinte mindig anyaszerepében jelenik meg, amikor gondoskodik, ápol, védelmezi vagy neveli a gyerekét.
    A Buci Maci kettõsségérõl már volt szó. Míg a szereplõk 43%-a nõ, addig a képi megjelenítésben a nõk aránya visszaesik 21, 2%-ra. Ám nem mindegy, hogy a szereplõ férfiak és nõk milyen tevékenységeket végeznek. A fõszereplõ nemét illetõen gyerekekhez fordultunk segítségért. Az 3-6 éves korú gyerekek egybehangzó véleménye szerint Buci Maci fiú, hiába vannak nagy szempillái és szívecskés nyaklánc a nyakában. Ezen véleményt elfogadva én is fiúnak számítottam Buci Macit. Ez a dilemma azonban már mutatja azt, hogy itt az állati szereplõ megjelenítése olyan, mintha a szereplõ nemtelen lenne. A gyerekek valószínûleg a mackó mivolta miatt mondhatták rá, hogy fiú. A címlapon Buci Macit kuktaként, fakanállal a kezében látjuk, amint a gõzölgõ kuglófot tartja oda a kék színû Bellónak, a kutyának. Ha tehát Buci Maci fiú, akkor itt a modern ne-mi szerepek megjelenési formáját láthatjuk, azaz a férfi szereplõ süt. Ez a tevékenység végigvonul az egész újságon. Buci Maci lekváros palacsintát csinál, és vendégül látja barátait. Ezek is tradicionális nõi feladatok, melyeket itt férfi lát el, és korántsem kényszerbõl, hanem teljesen magától értetõdõen. Több készségfejlesztõ feladat is a konyhához, konyhai eszközökhöz vagy mások vendégül látásához kapcsolódik. A fiú szereplõktõl nem idegen a bevásárlás sem. Peti, a kisfiú ugyanúgy viszi a karján a bevásárlókosarat, mint Liza, s így tesz Buci Maci is. Minden számban megjelenõ rovat Buci Maci fõzõiskolája. Mintha mesterszakács lenne, úgy ismerteti a könnyen elkészíthetõ recepteket. Az, hogy a gyerekek egy férfit látnak ilyen otthonosan mozogni a konyhában, és tulajdonképpen ez a domináns szerepe, nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy a konyhát nem fogják a nõk kizárólagos territóriumának tartani, hanem igenis úgy vélik, hogy az a szimbolikus terep megosztható, és így férfiak és nõk egyaránt használhatják. Hosszasan töprengtünk azon, hogy vajon hogyan értelmezhetõ az ebben a magazinban megjelenõ modern nemi szerep. A kulcs abban rejlik, hogy itt modern nemi szerepben csak a férfi szereplõt látjuk. A nõi szereplõk maradtak a hagyományosan nõi szerepben. A Kalandos kirándulás címû történetben Buci Maciék defektet kapnak, s a kerékcserét a mackó végzi el. Olyan ez, mint-ha fiús tevékenységeket csak fiúk végezhetnének, tehát errõl az oldalról nem mûködnek a modern szerepek, viszont nõi tevékenységeket már fiúk is végezhetnek, az rájuk nézve nem degradáló, lealacsonyító. Olyasmi ez, mintha felállíthatnánk egy fejlõdési fokozatot, ahogyan a tradicionális nemi szerepektõl eljutunk a modern nemi szerepekig. Az elsõ fok, hogy a férfiak végezhetnek nõi tevékenységeket is, a második pedig az, amikor a nõk is végezhetnek férfi tevékenységeket, méghozzá anélkül, hogy azok degradálódnának. Megfigyelhetõ ugyanis, hogy amint a nõk beáramlanak valamilyen korábban férfiak által végzett tevékenység területére, a tevékenység presztízse jelentõsen csökken.
    És végül elérkeztünk a Hercegnõk címû magazinhoz. Ez az újság azért különleges, mert míg a többi kisfiúknak és kislányoknak egyaránt szólt, addig ennek a magazinnak a célcsoportja kizárólag kislányokból áll. Már a mottója is sokat sejtet: Te is lehetsz hercegnõ! A lap egy életérzést kíván a kislányoknak eladni, olyan életérzést, amivel minimum egyszer minden kislány eljátszik az életében: királylány, királykisasszony vagy hercegnõ leszek, ha nagy leszek. A hercegnõk szépek, csinosak, nem mellesleg gazdagok, és kellemes velejárójuk még a herceg vagy királyfi. Kész a mese. Csakhogy pontosan ez a lényeg bennük: mesék, és közük alig van a valósághoz. Nem szeretnénk azt a látszatot kelteni, mintha a mesék esküdt ellenségei volnánk, fontosnak tartom õket, hiszen fejlõdik tõlük a gyerek, kreatívabb lesz, bõvülhet a szókincse. Azt tartjuk károsnak, amikor üzleti megfontolásokból szoktatják rá a kislányokat vagy kisfiúkat valamilyen életérzésre. A kislányok azonosulni kívánnak a hercegnõkkel, az azonosulás már a harmadik oldalon kézzel fogható, amikor arra kérik az olvasót, hogy írja a nevét a pontozott vonalra, melynek utótagja „hercegnõ”. És ez még folytatódik: „Sõt, õ maga is igazi hercegnõvé válhat, ha […] elkészíti Arielle kagylómedálját, hogy ugyanúgy csilloghasson, akár a tenger vize; […] ha valóra váltja Hófehérke álmait a kifestõk segítségével; […] elolvassa Hamupipõke bûbájos történetét arról az idõrõl, amikor új barátokra tett szert. ” A hercegnõi tulajdonságok tehát nem belülrõl fakadnak, hanem cselekvésekhez kötöttek. Nem önmagadtól leszel hercegnõ, hanem attól, amiket teszel.
    Az elsõ mesében Arielle, a kis hableány történetét olvashatjuk. „Arielle roppant izgatott volt, a híres divattervezõ, Aqua Gemstone divatbemutatójára készültek ugyanis a palotában. ” Ezzel kezdõdik a mese, sõt: „Be is nevezett az ékszerkészítõ versenyre. ” A fõszereplõ nõi alak – aki, ne feledjük: hercegnõ, tehát akivel való azonosulásra szólították fel a kislányokat – tevékenysége ismételten a „személyes karbantartást” szolgálja, a szépség és a csillogás társul mellé. Mint-ha nem is lenne más dolga (feladata), minthogy a külsejével foglalkozzon, és hogy divatbemutatókra járjon. A történet során adódik egy probléma, amit egy férfi nemû csikóhal old meg. Tehát újra azt látjuk, hogy a problémamegoldás a férfiak dolga, míg a nõi szereplõk csak a fejüket fogva sopánkodnak a problémán, tehát tehetetlenek, vagy inkább buták, mert nem jut eszükbe semmilyen megoldás. Arielle ékszerei elismerésben részesülnek a nõi divattervezõ által, ez pedig a gyerekekre nézve pozitív megerõsítést jelenthet: ha a külsõddel foglalkozol, és szép leszel, megdicsérnek, a többiek elismerését vívhatod ki, vagyis nem adnak semmilyen más alternatívát, hogy még mivel vívható ki elismerés. A tanulás, a tudás, valamilyen komoly feladat megoldása ugyanúgy dicséretet érdemel és kap is a külsõ világtól, ám itt mégis a szépségre apellálnak.
    A kellékek is fontos elemei a hercegnõvé válásnak. A már említett kagylómedál mellett a strandtáska is „trendi”, legalábbis az újság szerint. Véleményünk szerint ezek az oldalak felelnek meg a Buci Maci-féle barkácsoló rovatnak, ám itt nem játékok, hanem ékszer és divatos kiegészítõk elkészítését mutatják be. Ezek is a „személyes karbantartást” szolgálják, és azt sugallják, hogy az igazi hercegnõség a külsõségeken alapul.
    Arielle történetéhez hozzátartozik, hogy a játszótársa, Ficánka fiú, a felügyelõje, Sebastian szintén férfi, és Hablaty, a mindentudó sirály szintén férfi. Játszani tehát kisgyerekkel játszik, ugyanazt láthatjuk, mint Malacka és Zsebibaba esetében. Az apja egy férfit bízott meg a felügyeletével, és egy férfihoz fordul, ha olyan tárgyakat talál, amikrõl nem tudja, hogy mire használják. Itt is teljesen a hagyományos nemi szerepeknek megfelelõ leosztással találkozunk. A nõ felett gyámkodik a férfi, nincs mellérendelt pozíció, a férfi a mindentudó szerepében látható, míg a nõ hozzá fordul, ha valamit nem tud.
    Az átok címû mesében Hófehérke és a herceg próbálja meg megtörni a tükör átkát. Hófehérke nagyon bátran viselkedik, de a végsõ megoldást a herceg adja. A problémamegoldó szerepében tehát ismételten egy férfit látunk, míg a nõ a végsõ megoldásban passzív, a mesemondó is abban meríti ki a róla való értekezést, hogy a szépségérõl és annak erejérõl beszél. A szépség tehát igazából mint fegyver jelenik meg, amivel el lehet érni bizonyos dolgokat. Ez is veszélyes le-het a kislányokra nézve. Ezek a történetek túlhangsúlyozzák a szépség fontosságát, és azt a képet ültethetik el a kislányok fejében, hogy a szépséggel mindent el lehet érni, sõt, a szépség kompenzálhat bizonyos hiányokat.
    A Fészekrakók címû mese úgy kezdõdik, hogy Hamupipõke egy fejdíszt kapa hercegtõl. Ékszert ajándékozott a nõnek, aki ennek rettenetesen megörül, azonnal felteszi és a tükör elé szalad, hogy megnézze magát. A nõi boldogsághoz, lám, ennyi is elég. Legalábbis ezt sugallja ez a kép. Eszerint a hercegnõknek nincs más dolguk, mint ülni, és várni a herceg ajándékát. Mintha ez lenne a feladatuk. Szó sem esik arról, hogy bármilyen más tevékenységet végeznének, olvasnának, mûvelõdnének. Nem látunk más momentumot, amitõl boldogak lehetnek. Madonna Kolbenschlag így ír errõl a jelenségrõl a valós életbeli nõk esetén: „Ott láthatjuk õket a középiskolák tantermeiben, amint fürtjeiket csavargatva bámulnak ki az ablakon. Láthatjuk õket az irodákban, jelentések halmait pakolgatva, miközben izgatottan pillantgatnak az órára. Látjuk õket a mosodákban, a bevásárló központokban, a kozmetikai szalonokban és a buszon. Láthatjuk õket a heverõn, az üvöltõ tévé elõtt, a Seventeen címû magazint lapozgatva. […] De egy közös dolog van bennük: meg vannak gyõzõdve arról, hogy valamire várnak. Beleképzelik magukat egy készenléti, várakozó állapotba, hogy életük és igazi létezésük megkezdõdjön. Valójában azonban már megkezdõdött – és szépen elmegy mellettük, miközben energiáik elapadnak. Olyan Csipkerózsikák, akik talán sosem ébrednek fel. ” (Kolbenschlag, 1999)
    Elsõ pillanatra talán furcsának tûnhet a Hercegnõ magazint párhuzamba állítani a piacon található nõi magazinokkal, ezek közül is a Cosmopolitannel. Pedig számtalan analógiára bukkanhatunk, ha alaposan szemügyre vesszük õket.
 
 

Hercegnõk		Cosmopolitan
Az újság címe középen fenn, hatalmas betûkkel, középen a nõi alak.	címlap	Az újság címe középen fenn, hatalmas betûkkel, középen a nõi alak, bal és jobb oldalon a belsõ cikkek, témák.
fülbevaló	ajándék	mobiltelefon tok
Te is lehetsz hercegnõ!	mottó	A világ elsõ számú magazinja fiatal nõknek
strandtáska, medál	kellékek, kiegészítõk	strandtáska, bikini, papucs

    A kislányok számára az elsõdleges nõi modellt az anyjuk jelenti, õt kívánják utánozni. Az anyák számára potenciális modellé pedig a nõi magazinok címlaplányai váltak. A kislányok szintén azonosulhatnak címlaplányokkal is, méghozzá a Hercegnõk címlapján szereplõkkel. Feltehetõ, hogy anya és lánya mindketten valamilyen külsõ mérce alapján szeretnének nõk lenni, ám a kislányokra úgymond kettõs hatással bírnak a címlapok: egyrészt közvetlenül, másrészt az anya részérõl közvetetten. Ezek a magazinok a szépséget, a tökéletességet hangsúlyozzák, és ezeket tartják elsõdlegesnek és követendõnek.
 
Második lépcsõ: a gyerekekre tett hatás
A kutatás második lépcsõjében kifejezetten arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon ezek a magazinok mennyire jutnak el a gyerekekhez, és milyen hatással vannak a gyerekek mentális fejlõdésére, ezen belül is a nemekrõl és a nemi szerepekrõl való gondolkodásukra. Az elsõ lépcsõ fontos konklúziója, és egyben a második lépcsõ újabb hipotézise volt, hogy a kifejezetten 4-6 éves kislányoknak szóló újságok nem mások, mint az anyáknak szóló divat- és életmódmagazinok kicsinyített, megfelelõ másai. Mind a szerkezeti felépítés, mind a megszólítási mód, a témák szinte ugyanazok. Akkor úgy láttuk, hogy a kislányokat a nemi szocializációban a média által kettõs nyomás éri, egyrészt közvetlen módon a médiából (újságok, televízió), másrészt közvetetten az édesanya személyén keresztül, aki szintén a média által sugallt nõképnek igyekszik megfelelni.

 1. ábra: A média kettõs hatása a kislányokra

Kutatásunk tehát két szálra bontható, és ennek megfelelõen váltakozott a két nem esetén. A kisfiúknál csak a nemi szerepekkel kapcsolatban érdeklõdtünk, a kislányoknál ezen túl a szépség kérdéskörét is körbejártuk, és igyekeztünk arra fényt deríteni, hogy a szépség túlmisztifikálása mennyire és milyen módon éri el õket.
    Nagycsoportos óvodás9 gyerekekkel vettünk fel interjúkat, elõzetes terveinknek megfelelõen valamivel több kislánnyal, mint kisfiúval interjúztunk, hiszen a szépség túlmisztifikálásának vizsgálatában az õ véleményükre voltam kíváncsi. Az interjút azzal kezdtük, hogy megmutattuk nekik az újságokat, és megkérdeztük, hányat ismer, hány van meg neki, kitõl kapta, esetleg kérte vagy ajándékozták. Ez volt tehát úgymond a kompetencia-vizsgálat, hiszen végsõ soron az elõzõ lépcsõbeli hipotéziseket illetve megállapításokat ezen újságok vizsgálata alapján tettük. Ha a gyerek érintkezik ezekkel a magazinokkal, akkor mondhatjuk rá, hogy igazán kompetens személy.
    A kompetencia-vizsgálat után olyan kísérletet végeztünk velük, hogy Buci Macit két olyan képen mutattuk meg nekik, ahol az egyiken fõz, tehát tradicionális nõi szerepben látható, a másikon autót szerel, itt tehát tradicionális férfi szerepben látható. Feltettem a gyerekeknek a kérdést, hogy vajon Buci Maci fiú vagy lány? Ez a nemkonstancia-vizsgálat volt.
    Ezután tértünk rá a modern nõi szerepekre. Ismét két képet láttak a gyerekek, az egyiken egy irodában dolgozó nõ, a másikon egy családanya volt látható, s arról kérdeztük õket, hogy szerintük melyik lehet anyuka, melyiknek lehet családja. Nyilvánvaló, hogy a két kép eléggé determinálhatja a válaszokat, de úgy véljük, hogy ez a két kép tökéletesen tükrözi azt, ahogyan ma a nõk megjelennek a médiában. Ahogy arról már korábban írtam, Courtney és Whipple 1982-es kutatása arról számol be, hogy a nõkrõl szóló médiaüzenetek ellentmondásosak. Egyre jobban terjed a kompetens, sikeres, független, magabiztos nõ képének terjedése, ugyanakkor a reklámokban alárendelt szerepet töltenek be, ahol a rendszeresen férfi szakértõ irányítja õket abban a kérdésben, hogy melyik öblítõt vagy mosóport használják, ahol viszont kizárólag abszolút háziasszonyként és családanyaként jelennek meg. Ezt az ellentmondásosságot igyekeztem megragadni ezzel a két képpel.
    Ezután tértünk rá arra a kérdésre, hogy soroljanak fel olyan dolgokat, tevékenységeket, foglalkozásokat, amiket csak bácsik illetve csak nénik csinálnak. Külön megkérdeztük, hogy láttak-e már olyat, amikor valaki az ellenkezõ nemre jellemzõ cselekvést végzett, és ha látott, akkor ezt hogyan értékelte.
    Megkérdeztük azt is, hogy van-e olyan meseszereplõ, akire hasonlítani szeretne, mi szeretne lenni, ha nagy lesz.
    A közös kérdéseket azzal zártam, hogy szerinte kik vannak többen a tévében: nénik vagy bácsik? Arra voltam kíváncsi, hogy vajon õk hogyan érzékelik a média által sugallt valóságot.
 
Ezek után következtek azok a kérdések, melyeket csak lányoknak tettem fel. Elsõ kérdésként: hogyan szeretne kinézni, ha nagy lesz? Van-e olyan híres ember vagy meseszereplõ, akire hasonlítani szeretne? Elvégeztünk velük egy kísérletet, melyben négy testalak közül kellett választaniuk. A testalakok egyre vastagabbak voltak, a legvékonyabb már-már betegesen sovány. Arra kértük a kislányokat, hogy válasszák ki azt, hogy most milyenek, majd ezután azt, hogy milyenek szeretnének lenni.
    Ezután tértünk rá konkrétan a szépségre. Megkérdeztük tõlük, hogyha Hófehérke/Barbie stb. egy kicsit teltebb lenne, a herceg vajon ugyanúgy szeretnée? A szépség erejének, túlmisztifikálásának egyik dimenziójaképp vizsgáltuk a véleményüket arról, hogy vajon szépséggel le lehet-e gyõzni a gonoszságot, illetve hogyan másként lehet még ezt elérni? Szociálpszichológiai vizsgálatok bizonyítják, hogy az emberek a pozitív tulajdonságokat csatolják egymáshoz a megismerés során, és egy megnyerõ külsejû embernek inkább pozitív tulajdonságokat tulajdonítanak (holdudvarhatás). (Smith-Mackie, 2001) Feltettük a kérdést, hogy szerintük Hófehérke/Barbie stb. inkább okos vagy inkább buta, és miért gondolja úgy, ahogy.
    Majd zárásképpen igyekeztünk felmérni azt, hogy a kislány anyukája olvase nõi magazinokat, és hogy ezeket õ maga mennyire nézegeti, mi tetszik benne, s mi nem. Ebbõl próbáltunk meg információt kiszûrni arról, mennyire van valóságalapja a kettõs nyomásról alkotott hipotézisnek.
    Az interjúk kb. 25 percesek voltak. Optimális lett volna, ha több napon át tudjuk felvenni õket, de erre sajnos nem kaptunk lehetõséget. Minden interjú elõtt elmondtuk a gyerekeknek, hogy nincs jó vagy rossz válasz, minden válasz jó. Ha valamire nem tudott felelni a gyerek, akkor irányított kérdésekkel próbáltuk segíteni, ügyelve arra, hogy ne adjunk a szájába válaszokat.
 
Eredmények
1. Nemi szerepek
Nyolc gyerek említette, hogy a bemutatott újságokból legalább egyet ismer. A kislányok között többen is ismerték a Hercegnõk címû magazint. Késõbbi kérdésekbõl kiderült, hogy a televízió és a különbözõ mesecsatornák minden gyereket elérnek, ezek alapján azt mondanánk, hogy az írott média kissé háttérbe szorul az elektronikussal szemben, ez az eredmény nem meglepõ. Ugyanakkor a gyerekek az általam vártnál jobban ismerik ezeket az újságokat, ennek oka az lehet, hogy amint az óvoda vezetõjével való beszélgetésbõl kiderült, az intézményben enyhén felülreprezentáltak a középosztálybeli családból származó gyerekek. Az elõzõ lépcsõben az újságok vizsgálatánál a kiadóktól származó információk alapján látható volt, hogy a célközönség pontosan a közép-, felsõközép-, felsõosztályi családok gyerekei. Így érthetõ, hogy miért ismerik az általunk vártnál jobban ezeket az újságokat.
    A következõ kérdés Buci Maci nemére vonatkozott. Azért ezt a figurát választottuk, mert õ tûnt a leginkább „semleges” nemûnek, azaz nem egyértelmû, hogy fiú vagy lány. A gyerekek fele fiúnak, fele pedig lánynak látta. A lányok inkább lánynak, a fiúk inkább fiúnak látták, viszont a lányok között nagyobb volt azoknak az aránya, akik ellenkezõ nemûnek látta Buci Macit, mint a fiúk között. A neme megállapításánál két fõ ok jelent meg: a külseje, ábrázolása (nyaklánc, ruhák, kötény) vagy pedig cselekvése (fõz, autót szerel). Kezdésnek olyan képet kaptak, ahol Buci Maci fõz, kötényben van. Ezek után mutattunk nekik egy olyan képet, ahol autót szerel, és ilyenkor azok, akik elõször lánynak gondolták, megváltoztatták a véleményüket. Ennek alapján arra következtetünk, hogy nem alakult még ki ezeknél a gyerekeknél a nemkonstancia. A képi megjelenítés ereje jól látható: ebben az esetben szinte csak ettõl függ, hogy ugyanazt az alakot fiúnak vagy lánynak gondolják-e a gyerekek.
    Innen tértünk rá a nemekhez kötõdõ cselekvések témakörére. Tipikusnak mondható, hogy kifejezetten csak nõkre jellemzõ cselekvéseknek gondolták a gyerekek a házimunkát, gyereknevelést. Egy-két gyereknél fordult elõ, hogy pl. látta már az apukáját mosogatni, de kihangsúlyozta ennek különlegességét.
    – Láttál-e már olyat, hogy bácsi csinált olyat, amit néni szokott?
    – Apukám egyszer mosogatott!
    – És akkor mit gondoltál, hogy ez így rendben van?
    – Kicsit furcsa volt.
 
    Egy másik kislány hasonló élményrõl számol be, mégis érdekes megvizsgálni, hogy máshogy értékelte a jelenséget, megjelent nála a kettõs mérce.
    – Láttál már olyat, amikor bácsik csináltak olyat, amit nénik szoktak?
    – Igen, például fõzött.
    – És akkor mit gondoltál, hogy oké vagy nem oké?
    – Hogy oké.
    – És amikor néni csinál olyat, amit bácsi szokott?
    – Hát, az kicsit furcsa.
 
    Férfiakhoz kötõdnek a mûszaki problémák megoldásai. Az elõzõ lépcsõfok egyik megállapítása az volt, hogy a Buci Maci az az újság, amely valamilyen szinten túllépi a hagyományos nemi szerepekhez ragaszkodó ábrázolási módot, hiszen fõhõse, aki fiúnak tûnik, több olyan tevékenységet is végez, amit lányok szoktak, s mindezt anélkül teszi, hogy degradálónak tûnne. Valami hasonló kettõsséget érzezhetünk itt is: ha egy férfi tesz olyat, amit nõ szokott, az a gyerekeknek elfogadhatóbb, mint fordított esetben. Természetesen egy példa alapján még nem vonható le egyértelmû konklúzió, a jelenség mindenestre érdekes. A kettõs mérce máshol is megjelent. Az egyik kisfiú a dohányzást is olyan cselekvésnek nevezte, amit csak fiúk csinálhatnak.
    – Mi az, amit szerinted csak bácsik csinálnak?
    – Autót vezetnek, cigiznek, buszt vezetnek.
    – És a nénik?
    – Õk takarítanak, újságokat néznek.
 
    Azt mondhatjuk tehát, hogy a sztereotípiák már ebben a korban is mereven élnek a gyerekek fejében. Ezek kialakulásában leginkább a család szerepe a meghatározó, valamint fontos az óvodai közösség is. Az újságok csak megerõsítik ezeket a nézeteket az egyoldalú ábrázolási módjukkal. Azok a gyerekek, akiknél a családban esetleg modern munkamegosztás mûködik a szülõk között, elfogadóbbak akkor, ha valaki az ellenkezõ nemre jellemzõ cselekvést végez.
    A gyerekek következõ feladata az volt, hogy két, nõket ábrázoló kép közül ki kellett választaniuk, hogy melyik lehet anyuka, és miért. A gyerekek többsége azt a képet választotta, amelyiken a nõ családi környezetben volt, gyerekeket hintáztatott. A másik képen lévõ nõrõl, aki számítógépezett egy irodában, a többség úgy tartotta, hogy nincs családja, egy-két gyerek említette, hogy neki is le-het. A gyerekek tehát úgy találják, hogy a munkavégzés a nõnél akár kizáró oka is lehet annak, hogy családja legyen.
    – Mutatok két képet, mondd meg, hogy melyik néninek lehet családja?
    – A fekete-fehérnek lehet, a másiknak nem.
    – Aha. Õ mit csinál a képen?
    – Számítógépezik.
    – Szerinted neki miért nincsen családja?
    – Azért, mert egyedül van. Meg elfoglalt.
    – Ha nem dolgozna, akkor lenne családja?
    – Igen.
 
    Ez is a hagyományos nemi szerepfelfogást támasztja alá. A dolgozó, karrierista nõ csak úgy képes az élet ezen területén érvényesülni, ha minden mást kiiktat az életébõl. Az a gondolat, hogy esetleg a gyerekekre otthon az apa vigyáz, fel sem merül. Érdekes lett volna ezek után egy hasonló, viszont férfiakat ábrázoló képpárt megmutatni a gyerekeknek, s feltenni a kérdést, hogy vajon melyiknek lehet családja.
    A közös kérdések végén egy kicsit a televíziózási szokásokról esett szó. Mindegyik gyerek határozott igennel felelt arra a kérdésre, hogy néz-e tévét. A fiúk úgy találták, hogy a tévében több a fiú, mint a lány, a lányok vegyesen vélekedtek ebben a kérdésben. Ennek az lehet a magyarázata, hogy ebben a korban még olyan meséket néznek, melyekben a nemüknek megfelelõ szereplõk vannak túlsúlyban.

2. A szépség misztifikálása
A következõ kérdéseket csak lányoknak tettük fel. Elõször is arról kérdeztem õket, hogy hogyan szeretnének kinézni, ha nagyok lesznek? Ha erre nem nagyon tudtak válaszolni, akkor megkértük õket, hogy nevezzenek meg egy olyan híres meseszereplõt, akire hasonlítani szeretnének. A tulajdonságok között elsõ helyet foglal el a szépség, a vékonyság, a híres szereplõk között pedig Barbie, vagy valamelyik Walt Disney-mesébõl jól ismert nõi szereplõ. A kislányok tehát egyértelmûen külsõ tulajdonságok alapján választanak maguknak példaképet. Úgy tûnik, Barbie népszerûsége mit sem vesztett az évek alatt. Vajon ezek a kislányok tudják, hogy ha Barbie élõ, hús-vér ember lenne, akkor ezzel a testfelépítéssel milyen lenne? 190 cm-es magasságához mindössze 35-ös láb járulna, 90 cmes mellbõségéhez 40 cm-es derék- és 75 cm-es csípõbõség.
    A legmegdöbbentõbb pillanat az interjúk során az úgynevezett árnyékos kísérlet volt. A kislányoknak négy testalkat közül kellett kiválasztani elsõként azt, amelyikkel most õ rendelkezik, majd utána azt, amilyen szeretne lenni. A 7 kislányból 6 vékonyabb szeretett volna lenni, mint amilyen most, holott mindegyik kislánynak normális testalkata volt.
    – Mutatok négy alakot, válaszd ki, hogy melyik hasonlít hozzád legjobban.
    – 2-es.
    – És milyen szeretnél lenni?
    – 1-es.
    – Miért ezt választottad?
    – Mert ez soványabb.
 
    Úgy látszik tehát, hogy már a 4-6 éves kislányok is torzan észlelik saját testüket, s ez a testképzavar késõbb súlyosabb formában is megjelenhet. A különbözõ rajzfilm-szereplõk mind szépségesek, vékonyak, a gyerekek követendõ mintát látnak bennük. Több kislány is említette a Hercegnõk c. magazint. A kísérlet elsõ lépcsõfokának egyik megállapítása az volt, hogy ez az újság tulajdonképpen kicsinyített felnõtt nõként kezeli a kislányokat, ugyanazt a divatot diktálja a számukra, mint a felnõtt nõknek szóló magazinok. A Hercegnõkben bemutatott szereplõk ugyanazt a funkciót töltik be, mint a modellek vagy a sztárok: követendõ mintaként szolgálnak. A média azt sugallja, hogy a szépség és a csinosság feltétele a sikerességnek, a szeretetnek. A kislányoknál ezt úgy próbáltuk tesztelni, hogy rákérdeztünk: ha az általuk példaképnek választott szereplõ egy kicsit dundibb lenne, akkor vajon a szerelme ugyanúgy szeretné-e. A 7 kislányból mindössze ketten válaszolták azt, hogy a szerelme ugyanúgy szeretné, a többiek szerint elmúlna a szerelem, ha Barbie/Hófehérke/Hamupipõke stb. teltebb lenne.
    – Ha Barbie kicsit kövérebb lenne, Ken ugyanúgy szeretné?
    – Nem, mert kövérebb.
 
    Ismételten azt láthatjuk, hogy a külsõ tulajdonságok túlhangsúlyozásra kerülnek, és így a kislányok is túl nagy szerepet tulajdonítanak nekik. Ezek az újságok nemcsak ezért károsak: a szépség úgy jelenik meg bennük, mint egyedüli eredményelérési eszköz. Kíváncsiak voltunk arra, hogy a kislányok mit gondolnak: vajon szépséggel legyõzhetõ-e a gonoszág? Egyöntetûen azt válaszolták, hogy igen. A szépség, mint fegyver, mint célelérési eszköz tehát benne él a tudatukban, akár használják ezt, akár nem.
    Szociálpszichológiai vizsgálatok sora jutott arra az eredményre, hogy a megnyerõ külsejû emberekhez pozitív belsõ tulajdonságokat kapcsolunk. Ezt kívántuk akkor tesztelni, amikor feltettük azt a kérdést, hogy vajon Barbie/Hófehérke stb. inkább okos vagy buta? Az összes válasz az volt, hogy inkább okos. Amikor feltettük azt a kérdést, hogy miért, nem is gondoltuk volna, hogy milyen választ kapunk:
    – Szerinted Barbie inkább okos vagy inkább buta?
    – Okos.
    – És miért gondolod így?
    – Mert… mert szép.
 
    Egy másik kislánynál is hasonló oktulajdonításra figyelhetünk fel:
    – Szerinted mi a fontosabb: az, hogy valaki okos legyen, vagy az, hogy szép?
    – Hogy szép. Mert akkor okosabb.
 
    Egy belsõ tulajdonság okaként tehát külsõ dolgot jelölnek meg. Valaki azért okos, mert szép. Nem azért, mert sokat tanult, hanem azért, mert szép. Talán itt érhetõ leginkább tetten a média és a szépség túlmisztifikálásnak hatása.
    Nem minden kislányra jellemzõ, hogy bele-beleolvasna az anyuka nõi magazinjába. Ha igen, akkor a színes képek, a ruhák, a smink kelti fel az érdeklõdését.
    Véleményünk szerint a gyerekmagazinokban látható nemi szerepek és ábrázolási módjaik igazából már egy meglévõ sémát mélyítenek el a gyermekben. Ahhoz, hogy a hagyományos nemi szerepmodell, a háztartáson belüli egyenlõtlen munkamegosztás „eszménye” helyett nemek közötti egyenlõség és modern nemfelfogás létezhessen, a család, az óvoda és az egész társadalmi környezet komplex, összehangolt változására volna szükség. Látható, hogy nem elég, ha a családban látja a gyerek a modern modellt, ha mindeközben a társadalmi környezet, amelyben él, s amelyhez igazítania kell viselkedését és gondolkodását még mindig maradi elvek alapján mûködik, a gyermek legfeljebb nyitottabb, elfogadóbb lesz, de mégis a régi viszonyokhoz rendezi magát.
    A kettõs nyomás elméletét nem sikerült kétségtelenül bebizonyítanunk. A kislányokat érõ direkt hatások véleményünk szerint jól láthatóak, ám az indirekt viszonyok rejtve maradtak. Továbblépési lehetõség lenne anyákkal is interjúzni, nem csak gyerekekkel. Az kétségkívül jól látható, hogy a média károsan hat a kislányok önképére, önértékelésére, s mivel a média ilyen jellegû hatása állandó, ezért ez a konstans módon meglévõ hatás a kislányok késõbbi életében is gondot okozhat. Tulajdonképpen egész életüket végigkíséri az, hogy mindig eléjük van állítva valamilyen külsõ kép, elvárás, követelmény, aminek eleget kell tenniük A kérdés már csak az, hogy ezt felnõttként, anyaként hogyan fogják a saját gyermeküknek kommunikálni. Ha felnõttként is az elvárások fogják hajtani, akkor valóban beigazolódhat a kettõs nyomás elmélete.
 

JEGYZETEK
1 Az újságok közül kettõnek volt ismert az eladott példányszáma, emellett empirikus úton, néhány újságos megkérdezésével történt annak kiderítése, hogy melyek a leginkább keresett gyerekmagazinok.   [vissza]
2 Kósa Éva: A média szerepe a gyerekek fejlõdésében. Mindentudás Egyeteme, 2004. nov. 08.   [vissza]
3 Kohlbergrõl ír: Durkin, 1997: 75   [vissza]
4 Blaskó Zsuzsa a „Dolgozzanak-e a nõk?” címû tanulmányának bevezetõjében hívja fel a figyelmet a tradicionális versus modern fogalompáros használatával kapcsolatos problémákra. Véleménye szerint a nemi szerepekkel és a társadalmi nemekkel kapcsolatos kutatások szûklátókörûségére utal, hogy szinte ebben az egyetlen dimenzióban zajlanak a vizsgálatok. Blaskó értelmezése szerint a tradicionális, konzervatív, hagyományos felfogás azt a szerepmintát hirdeti, amelyben a nõk kizárólag háziasszonyként vagy anyaként jelennek meg, míg a pénzkereseti tevékenység kizárólagosan a férfiakhoz rendelt feladat. A tradicionális nézeteket vallók a nõk munkavégzését rossz szemmel nézik, fõleg akkor, ha kisgyermeke is van, a férfiaktól pedig nem várják el, hogy besegítsen az otthoni feladatok ellátásába. A modernnek nevezett szemlélet viszont – Blaskó szerint ugyancsak – a nemi szerepeket már nem kizárólagosan egy-egy nem képviselõjéhez rendeli, hanem felcserélhetõnek véli. Mindezzel a kutatónak több problémája is akad. Az egyik az, hogy nem azt a viselkedést nevezzük modernnek, amely önkéntes választás eredménye, hanem olyat, amely a tradicionálistól különbözik. A másik probléma, hogy kultúránként eltérõ a két fogalom tartalma, egy magyar kutatónak más a viszonyítási pontja, mint például egy svédnek. Mindezeken túl a legnagyobb probléma a fogalompáros értékterheltsége, a tradicionális ugyanis a negatív, a modernhez pozitív értékeket csatolnak. (Blaskó, 2005: 159-160) Blaskó következetesen idézõjelben használja ezek után ezt a két kifejezést (jobb híján), jelezve távolságtartását és azt, hogy nem kíván pozitív vagy negatív eredményként értékelni semmilyen jellegû véleményváltozást, nem tart semmit visszafejlõdésnek vagy fejlõdésnek. (Blaskó, 2005: 160) Ebben a lábjegyzetben jelezzük tehát, hogy fontos problémáról van szó, de az egyszerûbb használat és érthetõség kedvéért mi mégis ehhez a jelzõpároshoz folyamodunk.    [vissza]
5 Vaskovics, 2000: 287.    [vissza]
6 Kutatásáról beszámol: Smith-Mackie, 2001.    [vissza]
7 Kutatásáról beszámol: Aronson, 1994.    [vissza]
8 2005 májusában megjelenõ lapszámok.    [vissza]
9 Fõvárosi óvoda, jellemzõen közepes státusú szülõkkel és családokkal.    [vissza]
 

FELHASZNÁLT IRODALOM:
Aronson (1994): A társas lény, Budapest, KJK Cole – Cole (2001): Fejlõdéslélektan, Budapest, Osiris Kiadó Buda, Béla (1997): A szerep fogalma a szociálpszichológiában In: Szociálpszichológia szöveggyûjtemény (szerk. :Lengyel Zsuzsa), Budapest, Osiris Kiadó, 109-117. oldal Buda, Béla (1985): Nõi szerep – nõi szocializáció – nõi identitás In: Nõk és férfiak, hiedelmek, tények (szerk. : Koncz Katalin), Budapest, Magyar Nõk Országos Tanácsa, Kossuth Könyvkiadó, 93-111. oldal Cseh-Szombathy, László (1979): Családszociológiai problémák és módszerek, Budapest, Gondolat Conell, Robert W. (1996): A társadalmi nem elmélete In: A szex. Szociológia és társadalomtörténet, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 46-59. oldal Durkin, Kevin (1997): A szociális fejlõdés szociális természete In: Szociálpszichológia – európai szemszögbõl (szerk: Miles Hewstone, Wolfgang Stroebe, Jean-Paul Codol, Geoffrey M. Stephenson), Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Gerbner, George (2000): A média rejtett üzenete, Budapest, Osiris Kiadó Giddens, Anthony (2000): Szociológia, Budapest, Osiris Kiadó Goffman, Erving (2000): Az én bemutatása a mindennapi életben, Budapest, Thalassa Alapítvány-Pólya Kiadó, 24. oldal Kolbenschlag, Madonna (1999): Búcsúcsók Csipkerózsikának, Debrecen, Csokonai kiadó
L. Andersen, Margaret (1983): Thinking About Women – Sociological Perspectives on Sex and Gender, New York, Macmillan Publishing O’Sullivan – Dutton – Rayner (2002): Médiaismeret, Budapest, Korona Smith – Mackie (2001): Szociálpszichológia, Budapest, Osiris Kiadó Vaskovics, László (2000): A társadalmi modernizáció és a munkamegosztás a partnerkapcsolatokban és a családban (Összehasonlító vizsgálat) In. : Törések és kötések (szerk. : Elekes Zsuzsanna és Spéder Zsolt), Budapest, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, 287