ABLAK
GÖRBE TÜKÖR

WEÖRES SÁNDOR

Kisfiúk témáira

1
Ha majd hatéves leszek
Ibit elveszem feleségül
mercédes kocsit vezetek
Ibi nem ülhet bele
otthun a hele.
 

2
|KARESZ HÜJE|
|GYÖNGYI HÜJE|
csak én vagyok okos
énnekem a segembe is felyem van.
 

3
Jobbra át
balra át
én masírozok legelõl
temetjük a nagymamát.

4
Apukám házat épít.
Elõször a kéményt, borzasztó nagy füsttel.
Aztán a ház tetejét.
Azután aztán az ablakokat,
nem látunk át rajtuk, olyan feketék,
csak a falakon látok keresztül,
mivel még nincsenek.
De meg kell építeni a falakat is,
meg a szobákat külön-külön.
Mikor a ház leér a földig,
apukám azt mondja: Ujjé!
 

5
Tibor megfogja Zsuzsát.
Elõször jól megveri.
Aztán megfojtja.
Végül földarabolja.
Sziveit, májait mind kirakja
egyik kerítéstõl másikig.
Zsuzsa gondolkodik: Én nem mondalak be,
de ha nem tudsz visszacsinálni,
mehetsz ám a javítóba.
 

6
A házra süt a nap,
fölötte éccaka van az égen,
jóreggelt és jóestét.
 

7
Pityu és Pöszi
az óvodakertben mindenfélét sinálnak
ni mijen dicnók
a többi óvodások körülöttük álnak
nézi a Paidagógosz néni
pfuj meekkora dizsnók
ûrlapot és hegyes tollat ragad
dühtõl hullámozva ír:
Tüzdelt Zülõk!
Máskor scináljanak jobb jerekeket.
És felelnek a zülõk:
Kedves Paidagágász Néni!
Hun házasodunk hun meg elválunk
különb féle jerekekkel kísérletezünk
 
 

Tóth Csaba (15 éves): Teremtés, 4.

KOSZORÚ

Mártírköltõink kiemelkedõ alakja volt a száz évvel ezelõtt, 1907-ben született Pásztor Béla, aki 1943 januárjában tûnt el az ukrajnai télben, halálba hajszolt munkaszolgálatosként. Válogatott versei 1959-ben jelentek meg.
 

PÁSZTOR BÉLA

Gyerekektõl kérdezem

Ó mondjátok meg nékem, gyermekek,
Ha õszre jár s az erdõ vetkezik,
Halljátok ti is még a hegy megett
A kék Vadászok méla kürtjeit?

És látjátok még itt is éjszaka, –
Mint egykor én, – mikor a hold se süt
S a rabolt lúddal fut, csapong tova
A kerteken, a tolvaj Félszemût?

Az elhagyott, mohlepte csûr felett
A szél még mostan is huhogva zúg?
És hogyha elverik az éjfelet,
Kapirgál még a háromlábu Tyúk?

A régi házban vajh még ott lakik
A vén Anyó, ki láncfüvet szakaszt,
Hogy gyík-leveskét fõzzön hajnalig,
Melyért az ördög ád majd hét garast?

S kinek jelére szárnyat bont a mén
S ki kopár kõbõl szökkent babszemet,
A Diák nem járt nálatok idén?
Ó mért nem szóltok róluk, gyermekek?

Vagy úgy haltak meg õk is sorba tán,
Mint gyermekkorom régi vénei,
Kikrõl ti már nem tudhattok s csupán
Bennem leng arcuk fel kisérteni.
 

Indiánok és a halál

Nehéz földszagu nyári alkonyat volt,
A rózsák fullón tárták szirmukat,
Ültünk öcsémmel, mint két indiánok,
A bokrok sárga sátora alatt.

Õ négyéves volt, én meg tíz lehettem.
Fejünkön tarka varjú-jércetoll,
Õ Õz volt, ama szelíd, szõke Fõnök,
Én meg a kócos Fekete Bagoly.

Mesélj valamit, szólt öcsém – s meséltem:
„… ekkor meghalt a vén indus király. ”
Mi az, hogy: meghalt? – kérdezte szomjúan.
Mi az. Hogy: meghalt? Mi az, hogy: halál?

Kérdezte százszor s én úgy néztem rája,
Mint népükre a sötét jóspapok.
Gonosz gyönyörrel futotta át testem
Az elmondatlan, rémséges titok.

Még vártam – s mögöttem a domb két ormán,
Mint oltártûz, úgy bíborlott a Nap.
Sötét köpenyként hullt a fûre árnyam,
Hogy kitártam két vézna karomat.

Még jó lehettem volna, mesehídon
Vihettem volna át a rém felett,
De gonoszul úgy harsogtam öcsémre
E szó értelmét, mint ítéletet.

„A halál az – hogy a levél lehullik
És pókhálóknak repül a bogár.
A hintalónak eltörik a lába,
S a búgó csiga nem búg soha már!…

„És én” Te is! – „és anyus?” Õ is meghal!
És meghal mind, mi él, repül, mozog!…
(Ekkor egy csillag konyult le az égrõl. )
„A csillag is?” Az is, nézd – láthatod!

„Akkor hát fussunk, fussunk a haláltól!”
De feleltem: elfutni nem lehet!
Gyilkos és hideg vérbírája voltam,
És úgy néztem rá, mint kísértetek.

Õ négyéves volt, én meg tíz lehettem.
S a lehullt idõk függönyein át,
Még most is látom: a halált már sejtõ,
De reménykedõ, rémült mosolyát.

És látom, amint sírva fut a kerten
A ház felé, s én: fekete madár,
Csapongó karral szállok a nyomában,
Kegyetlenül, mint maga a Halál…
 

Vladimír Flusser (1931 – 1944) terezíni rajza
 
 

Tandori Dezsõ karácsonyi rajza

MEMENTÓ

TABÁK ANDRÁS

Gyerekversek és gyerekrajzok a
terezíni gettóból

Különös, zord, erõdítményszerû település az Elba és az Ohøe összefolyásánál, Prágától hatvan kilométerre északnyugatra Terezín, német nevén: Theresienstadt. A II. József alapította, hajdani katonavárosnál alkalmasabb helyet kutatva sem találhattak volna a nácik legnagyobb csehországi gettójuk – valójában koncentrációs táboruk – felállítására. Az 1941 novembere és 1945 májusa között fennálló terezíni láger nem megsemmisítõ-tábor volt (noha lakói közül mintegy hatvanezren pusztultak el a megerõltetõ robot, az éhség, a sokféle járvány és betegség következtében), hanem munkatábor – az egykori gigantikus erõd csaknem negyven kilométernyi kazamatarendszerében a harmadik birodalom egyik legnagyobb és legfontosabb haidüzeme mûködött. Egyebek között, a V-1 és a V-2 rakéták alkatrészeit gyártották itt. A szövetségesek 1944 nyaráig nem tudtak errõl, s mivel a hitleristák Terezínt „nyílt várossá”, gettóját pedig „a civil elítéltek mintatáborává” tették, egyetlen légitámadást sem intéztek a város ellen.
    A „civil elítélteknek” ebbe a „mintatáborába”, amellyel mint a „nemzeti szocialista humánum megtestesülésével” oly gyakran s oly szemérmetlenül dicsekedett el a goebbelsi propaganda, csaknem kivétel nélkül cseh és szlovák zsidókat deportáltak. A házaspárokkal együtt gyerekeiket is. A lányok anyjukkal, a fiúk apjukkal lakhattak együtt egészen tizenkét éves korukig. Ezután szüleiktõl elszakítva s õket is munkára fogva szigorú kaszárnyarendszerben éltek, felnõtt felügyelõk ellenõrzése alatt. A tábor mûködésének három és fél esztendejében tizenötezer (tizenhat éven aluli) gyerek fordult meg Terezínben. Közülük kerültek ki azok a fiúk és azok a lányok, akik a náci lágerek történetének legfantasztikusabb fejezetét alkották meg.
    1942 decemberében az L 417-es blokkban lakó tizenhárom-tizenöt éves fiúk, a tizennégy éves Valtr Roth vezetésével, megalakították a gettó titkos gyerekönkormányzatát, a Skid Köztársaságot. (A Skid név a leningrádi hadiárvák nevezetes intézetének kezdõbetûibõl állt össze: Skola imenyi Dosztojevszkogo. ) A Skid Köztársaság tevékenysége – a gettóbeli illegális antifasiszta szervezet támogatásával – hamarosan a tábor egész gyerektársadalmának életét átszõtte. Megszervezte többezer gyerek étkeztetését, oktatását és orvosi felügyeletét, mindennapi életükben és hadiüzemi munkájukban egyaránt segítve, gyámolítva és védelmezve õket. A gyerekszolidaritás példátlan hõskölteménye volt ez. S álljon itt annak a három, utóbb kivégzett kommunista pedagógusnak a neve, akik e hõsköltemény megalkotásában a Skid Köztársaság legönzetlenebb támogatói és tanácsadói voltak: Friedl Dicker-Brandejsová és Valtr Eisinger középiskolai tanárok, valamint Bruno Zwicker egyetemi adjunktus.
    Az õ irányításukkal szervezõdött meg a Skid Köztársaság mûvészeti és kulturális élete is. Irodalmi, mûvészeti és tudományos önképzõköröket, kézzel írott, titokban sokszorosított és terjesztett lapot adtak ki Vedem címmel, a gyerekek kórust és zenekart alakítottak, hangversenyeket tartottak – sõt, operát (!) írtak (Brundibár, a kintornás), amelyet ötvenkilenc alkalommal elõ is adtak. Rajzaikból, festményeikbõl, iparmûvészeti alkotásaikból rendszeresen kiállításokat rendeztek, verseiket és prózai írásaikat a Vedem közölte, amelyet a tizenöt éves Petr Ginz szerkesztett. Több mint száz – olykor ismeretlen nevû – gyerekköltõ, gyerekíró és gyerekmûvész alkotásait ismerjük.
    Õk maguk csaknem mind elpusztultak. 1943 õszétõl a gyerekeket folyamatosan Auschwitzba szállították, és ott valamennyiüket gázkamrába küldték. Egy-két hírmondó maradt csak a Skid Köztársaság kis mûvészei közül. A Terezínt 1945. május 8-án felszabadító szovjet lövészezred katonái már gyereket is alig találtak a hatalmas gettóban. Megtalálták azonban a Vedem összegyûjtött számait, a Brundibár opera partitúráját s azokat a rajz- és festménykollekciókat, verskéziratokat, amelyeket ismeretlen, gondos kezek rejtettek el az SS elõl.Ma a prágai Jáchymova utcában, az Állami Zsidó Múzeumban láthatóak.
    Itt következõ kis gyûjteményünk verseit és képeit abból a katalógusból válogattam, amelyet az említett múzeum adott ki Dìtské kresby z koncentráèního tábora Terezín címmel, 1959-ben.
 

Karel Sattler (1932 – 1944) terezíni rajza: „Temetés”
 
 
 

HANUŠ HACHENBURG (1929–1944)

Terezín

Mocskos szó, mocskos épület,
szögesdrót körülötte,
bent harmincezren alszanak,
és egyszer majd, ha kél a nap,
felébrednek, s látják alant
elfolyni saját vérüket.

Kisgyerek voltam valaha,
ennek már három éve,
ki másféle szóra vár, gyöngédre, szépre,
de már nem vagyok kisgyerek,
gyûlölni megtanultam,
már tudom, mi a félelem,
felnõttem, van már múltam.
Szennyes szavak, halott napok,
Mumustól félni már ki fog!

Mégis hiszem, hogy most csak alszom,
s fölnevet reggel gyermekarcom,
mint édes, kicsi rózsabimbó;
harang ébreszt, álomból hívó,
s mint beteg gyermeket az ágyban,
anyai kar ölelne lágyan.

Élünk a bitófa tövében,
fejünk felett hóhérkötéllel.
Hogy mondhatod a kisgyereknek:
ez jó, az rossz, tedd meg, ne tedd meg?

A gyerekkor ott messze szunnyad
a fák között, végén az útnak,
ott túl azon a régi házon,
ami volt egykor boldogságom.
Az volt kisgyerekkorom háza,
ott hozott anyám a világra,
hogy sírva sírjak…

Ágyam mellett gyertyák égtek,
egyszer talán mindent megértek,
oly kicsiny voltam akkor én,
mint ez a költemény.

A harmincezer alvó lélek
Egyszer majd ott a fák közt ébred,
szemét kinyitja,
s mert lát annyi kínt,
elalszik megint…
 

Kérdõjelek felelettel

Minek a szép tudás hatalma?
Minek a nõ varázsa, éke?
Minek a világ, ha jog nincsen?
Minek a fény, ha éj jön éjre?

Minek az Isten? Hogy lesújtson?
Azért, hogy jobbítsa az embert?
Vagy, hogy pusztuljon ez az állat,
ki önnön járma alatt szenved?

Minek élni, ha fáj az élet,
ha a világ csak gondot s bajt oszt?
Tudd meg fiam, azért van mindez,
hogy férfi légy! Hogy álld a harcot!
 
 

FRANTIŠEK BASS (1930-1944)

A kert

Virágoskertben
rózsa ontja illatát.
Rózsák közt út, keskeny,
rajta kisfiú megy át.

Kisfiú, édes, szép,
bimbózó virág.
Mire a bimbó kipattan,
nem lát többé a világ.

EVA PICKOVÁ (1929 – 1943)

Félelem

A gettóba rémület tör be:
gonosz betegség, iszonyat.
Kaszát szorít a Halál ökle,
s fejeket vág, míg elhalad.

Az apa szíve majd kiugrik,
az anya lehajtja fejét,
a tífusz viperája kúszik
sorra a gyermekek felé.

Ma, bár az én szívem még dobban,
barátnõm már a túlpartra evez,
s ki tudja, nem az jár-e jobban,
ki inkább meghal, semhogy lássa ezt.

Nem – hiszen élni, élni vágyunk,
még dolgozni akar a két kezem.
Mi jobbá tenni akarjuk világunk,
még nem szabad meghalnunk, Istenem.

ISMERETLEN GYEREKKÖLTÕ

Honvágy

Egy éve otthonom e gyászos
gettó s ez a fekete város,
s ha szívem oda visszagondol,
most tudom csak, mi volt az otthon.

Szomorú, vánszorgó sereggel
tõled messzire vittek engem,
ide, hol ki megállni gyönge,
elesik, s ott marad örökre.

Édes szülõföldem, te áldott,
úgy látlak most, mint szép virágot.
Míg odahaza, nálad voltam,
nem tudtam, milyen jó dolgom van.

Jaj, szülõföldem, édes otthon,
miért is vittek el udvarodból!
Az utcákon emberek járnak,

homlokukra kiül a bánat,
látszik, hogy Terezínben élnek,
ahol rettenetes az élet.
Alig-alig akad mit enni,

nem lehet ezt már elviselni,
de a világ ha térül-fordul,
kilábolunk mi még a bajból.
Remélem, eljön az az óra,

hogy visszatérek udvarodba.
Most, hogy a szívem visszagondol,
most tudom csak, mi volt az otthon.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI
 
 

Doris Zdekauerová (1932-1944) ) terezíni rajza
 
 

Ruth Heinová (1934 – 1944) terezíni rajza
 
 

Marie Fantlová (1930 – 1944) terezíni rajza