MEGMENTETT OLDALAK
SZÉCHY ANDRÁS
Az orosz szocialista forradalom hatása
a magyarországi munkásmozgalomra
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt rendkívüli kongresszusát megelõzõen, a budapesti szervezett munkásság százezres népgyûlése - megszokott, hagyományos nagygyûlései helyén - a városligeti Iparcsarnok elõtt, 1917. november 25-én szolidaritását fejezte ki az oroszországi szocialista forradalommal. A gyûlés szónoka, Bokányi Dezsõ, késõbb kommunistává lett baloldali szociáldemokrata, majd a Tanácsköztársaság egykori népbiztosa, üdvözölte a forradalmat, s a szovjet kormány békedekrétumának elfogadására szólította fel a magyar kormányt, állást foglalt a munkás, és katonatanácsok hazai létrehozása mellett, sürgette a magyarországi munkásság önálló politikai cselekvését is. A kongresszuson ekkor még többségben lévõk nem fogadták el e javaslatokat, noha a szociáldemokrata baloldali ellenzék, Landler Jenõvel az élén, szorgalmazta érvényre juttatásukat, s a kongresszust követõ miskolci, pécsi, szegedi, temesvári, aradi, kassai, pozsonyi és más népgyûlések, az egyre erõsödõ szakszervezeti sztrájk megmozdulások, (magukba foglalva a nemzetiségi munkások támogatását is), melegen üdvözölték a szovjetek békefelhívását, s a különféle népi tanácsok megalakítását.
Az "orosz példa" kezdeményezése követése mellett voltak a Marx-Engels válogatott mûveit Magyarországon közreadó Szabó Ervin, s mesterük egyes anarcho-szindikalista nézeteit, a szociáldemokratizmust túlhaladó tanítványai, ahogy magukat nevezték: a forradalmi szocialisták, akik aktív antimilitarista mozgalmat szerveztek nemcsak az értelmiség, de a munkások, a születõ üzemi tanácsok köreiben is. (Vezetõik között voltak többek között: Mosolygó Antal, Mikulik József, Chlepkó Ede, a mátyásföldi repülõgépgyár, a csepeli Lõszergyár, a kispesti Lipták-gyár fõbizalmijai, akik meghatározó szerepet játszottak a késõbb létrejött gyárközi-bizottság, a munkástanácsok tevékenységében, és Sallai Imre, Korvin Ottó magántisztviselõk, az újjászervezett "galileisták" vezetõi). Közéjük tartozott a Ma címû baloldali avantgardista folyóiratból kivált forradalmi szocialista írók, Komját Aladár, György Mátyás, Lengyel József, Révai József csoportja, mely kezdeményezte 1917 decemberében a Kilencszáztizenhét címû kulturális és tudományos folyóirat elindítását. Mondhatni, e csoport lett a marxista szellemiséget következetesen vállaló hazai kommunista alkotó értelmiség úttörõ magja. E csoporthoz, a kommunista mozgalom kibontakozása során csakhamar újabb jelentõs írók, mûvészek, tudósok csatlakoztak (a nevesebbek közülük Balázs Béla, Nagy Lajos, Gábor Andor; Lukács György, Rudas László, Fogarasi Béla, Varga Jenõ és a mérnökcsoport vezetõje, Hevesi Gyula).
A megjelenést a cenzúra azonban megakadályozta. Kénytelenek voltak írásaikat jó ideig illegálisan terjeszteni. Készülõ folyóiratuknak alább közölt programját röpiratként terjesztették, ezzel gyûjtöttek elõfizetõket. A program szó szerint hû szövege - melyet, hitelt érdemlõ adatok szerint a fiatal Révai József írt, de név nélkül jelent meg - elõször egy évvel késõbb 1918 decemberében, az Internationale címû kommunista folyóirat elsõ számában került kiadásra, a lapot Komját Aladár és Hevesi Gyula szerkesztette. A szerkesztõbizottság tagjai és íróik között többek között részt vettek Kun Béla, Alpári Gyula, Rudas László, Lukács György, Révai József, az író Sinkó Ervin, Fogarasi Béla és Varjas Sándor filozófusok, Varga Jenõ és Lengyel Gyula közgazdászok és mások. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a folyóirat a kommunisták hivatalos orgánuma lett.
Nem lenne hû a kép, ha nem jeleznénk, hogy a magyarországi munkásmozgalom elõször Alpári Gyula révén került kapcsolatba a bolsevikokkal. Mint az ifjúmunkás mozgalom vezetõje, a Szocialista Ifjúsági Internacionálé egyik alapítója, baloldali szociáldemokrataként szembefordult a magyarországi párt opportunizmusával, ezért kizárták az MSZDP-bõl. A II. Internacionálé II. kongresszusának küldötteként nem ismerték el mandátumát, noha Lenin, Rosa Luxemburg, Clara Zetkin mellé állottak. A magyarországi munkásmozgalomban a zimmerwaldiak platformja alapján állott, egyik szervezõje lett a hazai kommunista mozgalomnak. A kommunista mozgalom rábízta nemzetközi közleménye, folyóirata az Inprekorr, majd a Rundschau szerkesztését. 1940-ben, Franciaországban a Gestapo elfogta; a sachsenhausi koncentrációs táborban agyonlõtték.
A lenini eszmék elterjesztéséért mondhatni a legtöbbet az Oroszországban hadifogságba került magyarországi munkásmozgalmi katonák tették. Vezetõik, a hazai munkás-mozgalomban már régebben jelentõs szerepet játszó Kun Béla, Szamuely Tibor és mások, az 1917-es forradalom elõtt beléptek a Bolsevik Pártba, s szervezték a magyarországi hadifoglyok között a kommunista csoportokat. Ezek aktívan kivették részüket az oroszországi forradalom és polgárháború csatáiban. 1918. március 24-én megalakult Moszkvában az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Magyar Csoportja, melynek elnökévé Kunt választották. Ugyanõ lett a Bolsevik Párt Külföldi Csoportjai Föderációjának vezetõje.
Az Oroszországból hazatért kommunisták sokat tettek - a baloldali szociáldemokratákkal, forradalmi szocialistákkal, szakszervezeti, munkás-, és katonatanácsi aktivistákkal vállvetve - a Kommunisták Magyarországi Pártjának 1918 végi megalapításáért, a polgári demokratikus forradalomnak a Magyarországi Szocialista Tanácsköztársaságba való átnövéséért.
(KIÁLTVÁNY)
Kilencszáztizenhét
1917. Ez a szám: az orosz forradalom történelmi dátuma, az emberiség legnagyobb gondolata. Ebbõl a gondolatból sarjad és ebbe a gondolatba olvad bele lapunk programja. >Ezért a gondolatért< - ez a mi egész programunk.1917 gondolatát akarjuk belevinni: nem a korgó gyomrokba, nem a lerongyolt testekbe, nem a vér és a könny folyójába, nem a napi politikába és nem a napi politikába és nem az anyagi lét mindennapi harcaiba; ezt a munkát ugyanis elvégzik az események.
Az emberek gondolkozásába és érzéseibe akarjuk belevinni, a tudományon és az irodalmon keresztül. Kerüljenek be a tömegek lelkébe, a tömegek logikájába is.
Tiszta tudományt, tiszta irodalmat akarunk mûvelni, és el akarjuk végezni az ezt megelõzõ tisztító munkát.
A kapitalista társadalom megfosztotta a tudományt, és a belõle fakadó technikai kultúrát egyetlen hivatásától, hogy az emberi boldogság és a jólét forrása legyen: a saját szolgájává, a saját hatalmi eszközévé tette azokat.
Ehhez a rettenetes kisajátításhoz nem voltak elegendõk az erõszak, a politikai és gazdasági hatalom eszközei. Az emberek lelkébe kellett betolakodniuk és fejlõdésében hamis utakra kényszeríteniök, hogy állattá nevelhessék a tömeget, amely a tehetetlenség buta nemtörõdésével tûrje, mint boltozza a tudomány és a technika a boldogság és a jólét helyett a kapitalizmus börtönfalát a fejük fölé. Befészkelték magukat a tudományba, megfertõzték és lealjasították a mûvészetet a saját prostituáltjukká és a tömegek narkotikumává.
Ezen a területen akarjuk 1917 felszabadító harcában kivenni a részünket. A kapitalizmus lelki depressziójának ködét akarjuk szétrobbantani a szociológia, a természettudomány, mûvészet forradalmasításával. Foglalkozni akarunk mindenekelõtt a korunk társadalmi történéseit mozgató erõk vizsgálatával, törvényeinek megállapításával, hogy irányításuk lehetõségeit kikutassuk. Újabb revízió alá vesszük mindazokat az elméleteket és tudományos rendszereket, amelyek alapjai lehetnek a szociális megváltás gyakorlati politikájának, és teret adunk minden törekvésnek, amely új irányokat keres és akar kijelölni. Propagálni, fejleszteni és kiépíteni minden gondolatot, amely a forradalmi cél érdekében áll, és tudományosan helyesnek bizonyult; kíméletlenül megtámadunk minden, még a szociális megváltás szolgálatában megöregedett dogmát és elméletet is, ha nem állják meg azt a tudományos kritikát, amelynek a társadalmi tények természetrajzilag igaz megfigyelésén kell alapulnia. A saját táborunkban sem tûrünk fétiseket, sõt innen akarjuk legelõször kipusztítani a hamis igazságokat.
Közelebb akarjuk hozni a természettudományt a szociális forradalom gondolatához, mint a gyakorlati élet legnagyobb és legsürgõsebb szükségességéhez. Nem csak mûvelni akarjuk a természettudományoknak a magasabb fokon közvetlenül a szociális átalakulás szolgálatába állítható ágazatait, de kifejezésre akarjuk juttatni elsõsorban azt az eszmét, hogy a természettudományi haladásnak saját etikai rehabilitálására is, a maga egész komplexumában, a társadalmi rend gyökeres megváltoztatásáért kell küzdenie.
Az irodalmat is 1917 szellemében akarjuk. Nem úgy, hogy szociális tendenciáknak rendeljük alá a tiszta mûvészet szempontjait, hanem a maga lényegében akarjuk szocializálni, szociális tartalommal megtölteni, tárgyában, formáiban esztétikailag is forradalmosítani. Ne az emberek narkotikuma, hanem a szociális forradalom ébresztõje legyen az új irodalom.
Mindent le akarunk rombolni, ami tudományban és irodalomban útjában van 1917 gondolatának. Fejlesztjük, kiszélesítjük, továbbépítjük 1917 megkezdett mûvét - akik nem törõdünk vele, hol leszünk és mi lesz velünk a nagy házfödés ünnepén.
Helyet adunk mindenkinek a rombolás munkájánál, minden új gondolatnak, minden új törekvésnek - próbálkozásnak és kísérletezésnek is, - amely az emberiség szellemi, etikai és anyagi felszabadításának célját becsületesen szolgálni akarja.
1917. december
V. I. Muhina: Síremlékterv
MÉRLEGSzázhúsz éve született és negyven éve halt meg Kassák Lajos (1887-1967). A kettõs évforduló alkalmából közöljük Kárpáti Béla tanulmányát, amely részlet a Kassák, az "új ember" prófétája címû még kiadatlan monográfiájából.
KÁRPÁTI BÉLA
Kassáki idill - a háború ellen
(Sötét egek alatt, 1940; Szombat este, 1942)
Kassáknak sokan felrótták - felróják ma is - a háborús évek alatti idillbe menekülését. A költõ is gyakran kényszerül önmaga elõtt igazolásra, érvelésre, a fel-felvetõdõ vádak, lelkiismeret-furdalások ellen. Nem egy helyen érvel úgy, ahogy az Anyám címére IV. levelében teszi: "Micsoda megátalkodott közönyösség kell ahhoz, mondhatná valaki, hogy idillikus hangokkal játszunk akkor, amikor ezrek és százezrek indulnak kényszerû halálba. Nem szégyellettem leírni az idillikus sorokat, mert tudtam, a végtelen fájdalom reakciója ez a lélekben…" (Kiemelés tõlem, K. B.)1
S valóban, ehhez hasonló gondolatmenetet ebben az idõben (1937) másutt is kifejtett: "Így végsõ következtetésemben is egy lehetek olvasóimmal: nehéz az élet, mondván, de egy eljövendõ szebb élet reményében harcolni mégis érdemes."2
Az "idillikus sorok" jogosságát tehát Kassák abban látja, hogy "a végtelen fájdalom reakciója ez a lélekben…" Ezen minden bizonnyal a maga és az olvasók lelkét érti. Persze, "a fájdalom reakciója" nem éppen az idill; sokkal inkább lehet az a fájdalomtól menekülésnek egy formája. A "fájdalomra idill" valamiféle freudista terápia, afféle narkotikum, altató fájdalomcsillapító, és merõben idegen Kassák eddigi racionalista manifesztumaitól. A Dokumentum-ban ugyanis még úgy nyilatkozik, hogy: "Az ész, a jellem, a tehetség üres drapériái mögött egy van ami érdekel, a félre nem érthetõ attitûd, amellyel az ember állást foglal önmagával, társaival s a világgal szemben." (A kiemelések tõlem, K. B.) Ez a "félre nem érthetõ attitûd" az idillbe menekülõ Kassáknál már elmarad, s úgy foglal állást, hogy leteszi a fegyvert. Pedig a Munka 1938. januári számában a Roger Martin du Gard levelére írt Reflexió-jában még azt írta: "Az az alkotó, aki elfordul a politikától: félreértésbõl leszûkíti maga elõtt a horizontokat s az, aki a hatalmi politika szekere elé hagyja magát fogni; a saját szolgaságát értékeinek megsemmisítésére készíti elõ. Nem elfordulni kell tehát a politikától, de szembefordulni az elvakult uralmi törekvéseivel és minden egyebet letipró kísérleteivel! A hatalmi politika ellen s az alkotó tevékenység szabadsága érdekében…"
Ekkor (1938-ban) még "az alkotó tevékenység szabadsága érdekében" harcot hirdet az elnyomó politika ellen - a mûvészet pártirányítása ellen is -, 1940-ben már a háború minden formája ellen. De az Anyám címére fent idézett levelében megfogalmazott "harc az életért a háború ellen" magatartás-képlet is a fonákjára fordul a XVII. levélben. A spanyol polgárháború évfordulóján így ír: "Az igazi békét csak egy igazi, gigantikus méretû és kollektív hõsiségû háborúval lehet megszerezni, mint ahogy az uszító demagógiát is csak a fegyverkezés õrületével lehet elnémítani. Ezt írták évek óta az újságok és ezt harsogják világgá a politika ügynökei s ezt ma már mindenki így tudja és megcáfolhatatlan igazságnak fogadja el…"3 De "Aki ocsút vét, hogy arathatna búzát, aki gyûlöletet prédikál, hogyan találhatna barátokra, író, aki a háború ellensége, hogyan írhat virágos szavakkal a gyalázatról, legendás dicsõséggel a halálba induló tömegekrõl?"4
Kassák itt a spanyol polgárháború megsegítése ellen, akkor lényegében a francia benemavatkozási politika szellemében emelt szót, s a magyar internacionalisták hadbavonulását ellenezte. Ez az álláspont akkoriban megegyezett a szociáldemokrata jobboldal álláspontjával is. Peyer Károly például az SZDP XXXI. kongresszusán (1937 áprilisában) így beszélt a spanyol polgárháborúról: "Nem is azok állnak szemben egymással, akik ennek az országnak polgárai, hanem idegenek, akik nem a véráztattta ország népének érdekét, hanem idegen politikai érdekeket szolgálnak."5
Kassák ezidõtájt - a szerkesztõ Mónus Illés révén - jó kapcsolatban volt a Szocializmussal és a Népszavá-val, e lapokban számos cikke, s tanulmánya jelent meg (pl. Babitsról, A mai francia regényrõl stb.).
A harmincas évek végére a szigetre kerülõ Kassák - osztálybázisát veszítve - valamiféle elvont, osztályok feletti humanizmusnak kötelezi el magát. Az Anyám címére XIII. levelében írja: "Így van, Mutterkám, s ha valaki kérdezõsködik felõlem és kételkedik bennem, mondja meg neki a nevemben, hogy én sem a jobb- sem a baloldalhoz nem tartozom, egyszerûen csak az emberekhez tartozom, aki magam is vagyok. Anélkül, hogy jobbra vagy balra tántorognék, egyenesen elõre törekszem. Nem csinálok osztálypolitikát, mert ellene vagyok minden egyéni és osztályuralomnak."6
Kassákban végig maradt valami a vallásos szocialistából. (Az anarchizmusban meg is fért egymással a vallás és a szocializmus.) Aktivista korszakát az anarchista megszállottság, konstruktivista korszakát pedig az elementárissal, a természettel való minél mélyebb azonosulás, átlényegülés irányította. A forradalmak bukása után az aktivista "új ember" kollektivizmusából fokozatosan kiábrándulva, a mûvészetet teszi meg vallásává, magát a tökéletesség papjává, s ennek alázatával közelít a dolgok tárgyi lényegéhez. Ez az etikus magatartás leginkább a kínai bölcselõk attitûdjének felel meg. Azok kedvelik a példázatokat, a paradoxonokat, a manifesztumokat, s magatartásuk is - Kassákéhoz hasonlóan - inkább etikai, esztétikai, semmint politikai attitûd.
Kassákot az idill felé is ez a panteizmussal telítõdött békevágy vezette. Utaltunk már rá, hogy a Munka-kórus jelvénye - a lefelé fordított bárd - is az erõszakellenesség szimbóluma. (Ez is kínai eredetû.)
Amíg az aktivista A Tett és a Ma, illetve a konstruktivista Ma, Dokumentum és a Munka késztette, addig színt vallott - még ha a manifesztumok rejtélyes homályával is -, elkötelezetten vallott forradalomról, munkásosztályról; a háborús évek alatt azonban egyre inkább magára maradt, s mint a legkedvesebb alteregója, a pásztor pusztában õrzi versei-mûvei nyáját, s új meg új elégiában, elégikus hangulatú idillekben ad hírt a hányódó világról - világáról. A világ, amelyben él, a "feje tetején áll", "sötét egek" borítják tájait, s alatta "boldogtalan testvérek", ártatlan gyermekek, szelíd, "humánus" állatok és jólelkû tárgyak éldelegnek, akik iránt az író-költõ részvétet érez. A részvét pedig olyan szociális érzelem, amelyet egy jobb, szerencsésebb, magasabb életszituációban élõ ember érez a gyöngébb, szenvedõbb, szerencsétlenebb társai iránt. Bizonyos arisztokratikus fölény érzõdik ebben a részvétben; ez pedig Kassák anarchizmusából, az osztálynélküli társadalom utópiájából származik. Ennek az illuzórikus világállapotnak és a levõ valóság - néha fiktív - ellentmondásából születnek a kassáki paradoxonok.
Ilyen paradoxona a költõnek például az Egy ember élete elsõ kötetére írt kéziratos dedikációja, amelyet mostohafiának, Rudinak címzett: "Csak a gyõzelemért érdemes élni. De az igazi gyõzõ elõtt nincsenek legyõzöttek."
Már a háború-ellenessége, erõszak-ellenessége ebbõl az osztálynélküli (valójában: osztályfeletti) szemléletébõl fakad, sõt, kényszerû magányát is ez az arisztokratikus önbizalom, ez a mindenekfeletti önhit édesíti idillé. Ebbõl az önhitbõl - ha úgy tetszik, nevezzük énhit-nek - fogalmazza azt a paradoxonát, hogy "Sosem a jelen eredményei, hanem az emlékeim és a vágyaim tartottak életben". A háborús valóságból - melyet lényegi osztályellentéte miatt eleve elítél - önmagába (álmaiba, emlékeibe) menekül; elemi valóját, "pásztori" magányát festi idillé, hogy ezzel az életszépséggel gyógyítsa maga és olvasói háborús sebeit. Ennek az idillikus én-nek ideáljai a szegénység, a békesség, a gyermekiség és a szerelem. E négy pillér tartja Kassák idillikus világát, amelyet a háború elõl, a háború ellen rakott - magából - magának.A szegénység idillje
A szegénység Kassáknál több is, mint költõi téma: egész világnézete a szegények "osztályából" - és osztályáért - képzõdött, elkötelezettség a szegények (proletariátus) iránt.
Ez involválja benne a szegénység gõgjét, arisztokratizmusát; a szenvedésre és a nélkülözésre való elhivatottság tudatát. Ismeretes, hogy a Tanácsköztársaság "gazdag proletárjai" (Révai, Gábor Andor) ellen permanens bizalmatlansággal viseltetett. A kortársak emlékeznek rá, hogy Hatvány Lajostól azért nem fogadott el pénzbeli segélyt, mert nem akarta elkötelezni magát a nagytõkének.7 Aszketikus szegénységét gõggel viselte:Mondom magamnak gõggel némely este:
Fiam! te úr vagy és szabad hajós
S míg árva lelkem könnyeken hajóz
Játszik velem a vágyak végtelenje…
(Szegénységemmel körbe-körbe)A költemény adys reminiszcenciáit látva (a vers még az induló költõ darabjaiból való), meghatódunk a Kassáknál nagyon ritka rímeken, de a szegénység "osztálygõgje", "osztálytudata" már itt is nyilvánvalóan kitetszik. "Született szegénysége" mint valami örökölt kiváltság vezérli végig az irodalomban. Mítosza már ez a szegénység: testvére a koldus, ki gazdag múltjával "elvarázsolt királyfi", s õ, a költõ a mitológiai-múzsás költõk után csak szamárháton kullog, mert õ "az a bizonyos szegény rokon, / akinek csak annyija van, amennyit naponta felás / és irgalmatlan lendülettel újjáteremt magából".
Népiségének forrása ez a szegénység-mítosz. Nem paraszti, nem munkásközpontú, hanem mindkettõ együtt. (A háborús évek idill-ciklusaiban már belefáradt a városba és a munkásságba, idilljeit kizárólag falun építi fel.) Munkásregényeiben (Marika énekelj!) még úgy érzi, idegen a faluban, de most is ideálja a falusi ház, emberideálja a pásztor, a koldus, a szántóvetõ, a halász vagy vadász (Sárvári az Azon a nyáron-ból), s a szabad természet munkása mind a városi ember romantikus ideáltípusa.Ha lenne kis házam, kicsi szõlõs kerttel
elégedetten élnénk…"
(Árnyékban)Vagyok és lenni szeretnék még sok ezer évig.
De nem így, Uram, ahogyan most kushadok
a kormos és irgalmatlan városokban.
Adj nékem kis házat, kicsi szõlõs kerttel
fényességet nappal és békességet éjszakára…
(Árnyékban)Most a paraszti vidék szószólója a városba szakadt munkásokkal szemben:
Isten irgalmazzon nékik helyettünk is.
Alul maradtunk talajnak s õk szívesen lépnek ránk
hogy följebb kerüljenek, egyre följebb
mint akik elfeledték, már, hogy egy szép napon
belõlünk szakadtak ki e világra.Ki szülte a városok népét, ha nem mi?
Kire támaszkodnak ma is, ha nem miránk?
Szeretik a gyümölcsöt s a fákat mi ültetjük
gyapjúba öltöznek s mi tenyésztjük a nyájat
gyógyfüvet szedünk s halat fogunk nekik…"
(Parasztok üzenete)A parasztok lelkéhez a csend, a nyugalom, a béke vágyképe vezette a költõt. S ez a vágy a háborús kínoktól csak fokozódott. Az egyszerûség - talán szegénységébõl adódóan - egész költészetének fókusza; errõl a tõrõl fakadt õszintesége is. Az egyszerû életmodell már a Tisztaság könyvének is vezérlõ csillaga, s ez táplálja gõgjét a nem proletár proletárokkal (Kun Béla, Lukács György stb.) szembeni vitában, harcban is. Ezt az egyszerû életmodellt a "friss kenyér és a hûs kútból merített víz" mítosza sugározza be. A magányos pásztor-költõ egész népet tud maga mögött: a "balga szegényeket", akiket "nyers, kemény fából faragtak, Mezítelenek, s ajkukról letépték a rózsát"; õk a "szolgáló szegénység kiválasztottjai", akikkel olyan egy a költõ, mint Francis Jammes vagy Tolsztoj, s akik olyan könyörületesek, mint "cirenei Simon, aki magára vette Jézus terhét". Francis Jammes-tól most is - mint az elõzõ ciklusokban - talán az alázat hiánya, a katolikus jámborság választja el Kassákot. Mert az õ vallásossága Ady "Rendben van, Úristen"-ének parolázó, kupeckodó atyafisága:
Én már torkig vagyok, igyál hát te is
egy jó pohár bor, Isten, kinek ártana?…
(Álomjáték)Jammes sosem volt forradalmár - ahogy aktivista korszakában volt Kassák -, nem politizált, s nem avatta magát a közélet áramába úgy, mint Kassák. Költõnknek viszont a háborús évek jelentették legmélyebb eszmei válságát, hiszen az önmagában békét (idillt) keresõ ember mitikus-hívõ rajongása ez a falusi menedék iránt.
Ezen túl: Kassákban van törekvés arra, hogy meghaladja a szegénységállapotot. Persze, ez is a rá jellemzõ ellentmondásokkal idézhetõ; mert míg a Vonuló felhõk III. darabjában azt írja, hogy "Aki oly szegény, mint én, szegény is marad örökké", másutt ezzel szemben azt, hogy: "Az az ember, aki a szegénység kiszolgáltatottja, nem lehet szabad a szó társadalmi értelmében. Én pedig úgy érzem, szabadság nélkül nem élet az élet, hanem hazugságokkal takart haldoklás és ezért is csak az az ember nyugodhat bele a szegénységbe, aki érdemtelennek találja magát a szabadságra."8
Ez utóbbi gondolatmenetben is benne rejlik Kassák anarchista szemlélete: mintha az embertõl magától függne szegénysége és szabadsága. Bennfoglaltatik e gondolatokban az osztályok feletti, (osztályok nélküli) társadalom "örök" eszménye, ahol az ember szegénységét és szabadságát nem osztályerõk határozzák meg.A béke idillje
A Sötét egek alatt verseit bevezetõ mottó - ha teheti - menti-magyarázza az idillikus magatartást:Pillantásod tüzével ne érintsd az alvót
álljon meg felette az éjszaka varázsa.
Álmában is ébren van õ, kék vitorlákkal
száll és énekel az örvénylõ tengerek felett.Az "alvó", "éjszaka varázsa", "kék vitorlák" azt a túlélõ, gyógyító álomvilágot idézi, amelybe a valóság elõl menekül a költõ. Az álomban is ébrenlét ezt a narkotikus félálmot magyarázza, amelyben a képzelet "kék vitorlákkal" száll és énekel. Ebben az álom- és emlékvilágban kerül Kassák legközelebb a szürrealistákhoz, s noha programszerûen sosem lesz a szürrealizmus híve, képalkotó és asszociációs technikájukat gyakran használja. Szemben áll velük azonban a versépítés tudatosságában, általában az "ébrenlét" állapotában. A kassáki életmû erõszak- és háborúellenessége afféle humanista pacifizmus. Ezt a passzív részvétet már korábban is felrótták kritikusai. Elõbb Komlós Aladár hibáztatja az Eposz Wagner maszkjában-nál a költõi magatartást, miszerint Kassák "nincs oda a háborútól", utóbb Rónay György említi a "háborús tûzijátékban gyönyörködés" pátoszát.9 Kassák ahogyan nem kötõdik egyetlen mûvészeti irányzathoz sem, ugyanúgy távol marad, fölébe áll minden pártnak, sõt - láttunk rá idézetet - minden osztálynak, az osztálynélküli társadalom utópizmusa alapján.
A húszas évek stabilitás- és harmónia-eszménye is ebbõl a politikai-eszmei forrásból táplálkozott, s most, a háború alatt, amikor a költõ, az "örök" háborúellenesség prófétája, idilli szigetére került, még inkább ez az eszme rendezi be, építi fel illúziókkal teli békéjét.
Kassák maga is érzi, hogy idillje és a valóság között áthidalhatatlan távolság, ellentét van. A viszony, mely a háborús valósághoz köti, hiányos, esetleges, paszszív. Emiatt állandó dilemmában lamentál, mint pl. a Lassú kapitány meg a többiek címû költeményében:Hiába szólítanak, némán vesztegel életem
szomszédaim gyûlölnek, hogy a kisujjam se mozdítom
értük vagy ellenük…A Bezárult kapuk elõtt halott katonájához is valami rideg részvét köti csupán, valami taoista halálkultusz igazítja gesztusait:
Elfordulok tõled, hogy én se lássalak
és engedjem, hogy békén alámerülj
az idõk hínárjaiban…Igazolja ezzel a versben idézett õsi mondást: ("mert, aki meghalt, betette maga mögött a reteszt / s háza ablakain leeresztette a redõnyöket…").
A költõ a szenvedõ élõkhöz szól inkább - hiszen a halottak felidézik a háborút, melytõl éppen menekülni törekszik, fõ gondja a feledtetés, a megnyugtatás. Egyetlen háborús versében már elmúlt, emlékké vált a háború, melyrõl a Biblia távlatával kántálhat verset:Ó, bátor hõs, aki voltál, konduljanak meg
sírod fölött Jeremiásnak siralmai…
(Aki gyõzni indult)E bibliai stílusban már minden nivellálódik; jelen és jövõ, katona és civil, testvér és ellenség összebékülnek, akár a Szombat este címadó versében is:
Lehet, hogy irigykedtünk és gyûlölködtünk
titokban egymás romlását kívántuk
de jólesik, ha olykor testben és lélekben
megtisztálkodik az ember…Az idill verskörnyezete a pásztor kunyhója, amelyben a házigazda kenyeret és hûs vizet - esetleg bort - rak a vendég elé, lámpát gyújt, és összebeszélik magukat a vendégek. Az idill ideje szombat este, a munkás hét után megtisztult test és lélek patyolatvilága, a háborús hétköznapok szennyes sötétjébõl az ünneplõbe menekülõ-tisztuló ember áhítatos csendállapota.
A szerelem idillje
A kassáki idillt alkotó elemek (álom, emlék, szerelem) közül kétségkívül a szerelem a legvalóságosabb élmény. Ez az, ami a földön tartja a költõt, s azt az általánosságot is megengedhetjük magunknak, hogy: a Klára-szerelem élménye menti meg Kassákot már-már a szolipszizmustól. Arra az eszmeállapotra gondolunk itt, amikor a magányból idillbe menekülõ költõ körül a világ csak szubjektíve felépített (konstruált) álom- vágy- és élményvilág, amely objektív (történelmi) tengelyét is veszítve, merõ szubjektív eszmélet lesz.
S hogy Kassákban ez ellen minduntalan kiütköznek a földön járó ember kétségei, abban talán éppen az új szerelmi élmény realitásának, érzékelhetõ humanizmusának van a legnagyobb szerepe.
Milyen ez a szerelmi élmény?
A két ciklus 78 darabjából 28 vers születik ebbõl az élménybõl. Jolán emléke 11, Klára élménye 14 versben szerepel. (Anna, az ifjúkori kedves, s az egész életmûben vissza-visszatérõ nõideál 3 költeménynek lett az alanya.)
A Sötét egek alatt verseit még Jolán szigorú-fényes emléke uralja, de már Klára, a fiatal kedves eleven képe is itt ragyog fölötte, a költõ "bánatának éke" úgy ragyog Kassák magányában, mint Csontváry kék éjszakáinak kísértet-alakjai. A Jolán-versek légies emlékfoszlányait a bûnbánat és a lelkiismeret-furdalás fanyar ízei kötik a földhöz:emlékszem rá, tegnap még magas kontyot viseltél
s talán áldott voltál egy szõke, kékszemû gyerekkel
tegnap még te voltál, akiért érdemes lett volna élnem
ma kicsiny vagy, mint egy gomba az erdõ fái közt
ma úgy keringsz körülöttem, mint a vihar tölcsére körül a szél
s ha feléd nyúlok, nem érlek el a sötétben.A Sötét egek alatt második felében (1940) már Klára fiatalsága színezi Kassák és Jolán fekete-fehér együttesét. Õ "a lány, kit felkeltett" a költõ szerelme "vörös hajakkal gömbölyû idomokkal és zöld tekintetû / szemekkel, melyekben ördögök és angyalok ütöttek sátrat". Ez a szerelmi élmény oly közvetlen, oly érzéki, mint a Zsu-szerelem versei voltak annakidején. Az Altató és a Felnõttek játéka vershelyzetében az idill már nem álmokból és nem emlékekbõl áll össze, hanem az "itt és most" eleven érzékleteibõl.
………… szívesen dalolok majd
a kedvesemrõl, aki délen született
azóta boldogan él verseimben
s naponta kóstolom csókja ízét.Ó, ha ismernéd õt, drága cimbora
sötét, nagy szemeit és fehér, szép nyakát
haját a kelõ nap festi vörösre
s ha alszik, kihunynak az ég csillagai.
(Álomjáték)Egészen más színû és más ízû lesz a dal
mely rólad szól és könnyedén emel a magasba.
(Egy csokor betû)vörös hajad tüzén szeretnék elégni
s hiába várok, vállaim meghajlanak
az esztendõk és emlékek súlya alatt.
(Két vers az útszélrõl I.)De a múló és ébredõ szerelem drámai dilemmája is ott jajong a boldog, örömteli sorok között:
Egy vérpiros rózsa szirmait hullajtja ránk
a múltból - vissza ne nézz, ó, vissza ne nézz…
(Téveteg sorok)Jolán "nagy fekete szemei" csillagként égnek az emlékek ezüst-fehér egén, a költõt ahol jár, egy angyal, egy árnyék kíséri, s csak A költõ önmagával felesel (1945) hálával telt szerelme feledteti az egyetlen Kedvest, "ki búcsú nélkül távozott" a költõ házából.
A gyermekség idillje
A Tisztaság könyve õszinteséggel és egyszerûséggel megszépített békeéveinek ellenpólusa az a "fejetetejére állt" világ, ami a háborús évek alatt körülveszi Kassákot. Mint a szegénység-motívum, a gyermekiség is végigvonul a költõi pályaképen: egyrészt a származás, a gyökér, a szegénység-mítosz (az elhivatottság-tudat) részeként, másrészt a tisztaság, az õszinteség, az eredetiség édeneként, ahol minden eredendõen szép és igaz. Az ötvenen túli Kassák költõi díszek helyett idilli emlékek montázsát rakja egymásra (egymásba) költeményeiben.
A gyermekkor nemcsak költõi élménytár Kassák számára, de emberi-mûvészi bázis is, ahová mindig vissza-visszatér "nyersanyagért". S az eleven ágy nem hûl, nem merül ki; az újra meg újra elõvett gyermek- és ifjúkori motívumok változó hangulati díszekkel színezik az életmû szürkébõl derülõ szövetét.
A gyermekkor szegénységét idézi leginkább, vállalva azt, mintegy a szegények osztályához való kötõdés folytonosságát igazolandó:Talán gyermekkoromat idézzem
a vetett ággyal, komisz játékaimmal és a rongyokkal
amikbe késõbb beleöltöztem…
Tavasz volt, mikor születtem,
fáztam kicsit és sírtam,
emlékszem rá, a kert alatt
fejszéztek már az ácsok.
(Változó színek)Az emlékek efemer pontállapota megfelel a kassáki (avantgardista) eredetiség-kultusznak egyrészt, másrészt túl is lép azon a klasszicizáló megmerevedés irányába, hiszen a motívumok ismétlõdése éppen az eredetiség ellenpontja, az építkezés tudatos rafináltsága pedig a spontaneitást cáfolja. Az emlékek csak felhõk (Felhõk I-II., Vonuló felhõk I-III.), amelyek fel-felsejlenek, megvillannak mint ezüstfehér halak a folyóban, de nem maradnak, nem szállnak le a földre, mert mielõtt konkrét, érzéki formát kapnának, egy jelzõvel, egy módosítószóval vagy egy kötõszóval már tovatûnnek, miután megrebbentették a költõ lelkének membránlemezét.
Egy gyermek tenyerébõl szállt fel a levegõbe
a gyermek az övé volt, akit én jól ismerek
a madár róla énekelt
akit én el szeretnék felejteni.
(Felhõk I.)A földi és égi, a konkrét és elvont szférák között ugrál a költõi-olvasói képzelet, rapszodikus hullámzását keltve a hangulatnak. A Jolán-szerelem darabja ez a vers; a Joláné, aki a szándékosan elmulasztott "lehetõség-gyermek" tenyerébõl "szállt fel". A második sor a szféra-váltás hármas sorozata: "a gyermek" (konkrét) "az övé volt" (elvont) "akit én jól ismerek" (konkrét), "a madár" (konkrét) "róla énekelt" (elvont) stb.
ha elmúltál felettem ifjúság, nem lesz többé semmi…
álldogálok majd a kapuban, mint a fáradt, tönkrement gazda
s nézem, hogy vonulnak el a felhõk, néma gyászolói szívemnek.
(Vonuló felhõk I.)Kassáknál a gyermekiség reminiszcenciái magukban hordják az idill klasszikus elemeit; az efemer boldogság és a tragikum ellenpontjait. Gyermekverseiben, gyermeki motívumaiban sohasem gyermek, bármilyen könnyen teszi is meg felé az utat:
s a gyerekek elõsereglenek kócosan és gyümölccsel a kezükben
testük üde illatát érzem, mosolyukban a lélek szárnyai lebegnek
ó, drága testvérkéim, együttjátszunk már a porban
naptányérból isszuk a reggel fényeit s egy daloló
madár szíve dobog a tenyeremben.
(Lassú kapitány meg a többiek)Az átlépést a gyermeki szférába egy nivelláló effektus, - példánk esetében a testvéresítõ megszólítás: "ó, drága testvérkéim" - képezi, s már (az öregember is gyermek) együtt játszanak a porban, de a gyermekkel ha azonosul is Kassák, gyermekké lenni, átlényegülni nem tud. A gyermeki idillbõl minduntalan kitetszik a "fáradt, tönkrement gazda", a magányos pásztor, a bûntelen rab, a mord szigetlakó, az "Ebadta vén csont" stb. A nosztalgiát - mely az emlék és emlékezõ között felhúzza a falat - a magányosság, a gyermektelenség árnyékolja, ez élezi az emlék és emlékezõ, a múlt és jelen, a gyermekség és öregség fehér-fekete kontrasztját. Kassákból hiányzik a játék képessége, az önfeledtség, az ártatlan felelõtlenség, amely gyermekké teszi a játszót, mint tette azt Móra, Móricz vagy Weöres Sándor esetében. Kassák életébõl hiányzott a gyermekség. Amikor gyermek volt, a szegénység és a lázadás (az iskolakerülés "gondja") gátolta gyermekké lenni. A kép- és számozott versekben vagy a dadaista eposzában eléri a játékosságot, a könnyed asszociációs trükköket, de ez olyan, mint ha a filmrendezõ történetesen gyermekfilmet csinál; hivatalos gondja a játékosság. Ezért ez az örök kettõsség a gyermekkor és az "öreg" jelen között: a költõ keresi, de nem tudja átélni gyermekségét: emlékei teremtik a verset a költõben, de a költõi benneélés (empátia) nem valósul meg. Ez az elemi távolság, idegenség adja a gyermekség-idill tragikumát is. Érdekes és különös jelentõségû, hogy ez az egész életében kemény, gyermekké válni nem tudó költõ 1957-ben kiadott, a hallgatás évei alatt írt Csillagok csillogjatok, virágok virágozzatok címû ciklusában milyen közel került a gyermeklélekhez. Ekkor gyermekversei (persze: rímesek!) betetõzik A ló meghal kamaszos játékosságát:
Kájabeli bambaló,
csikk-makk, tyúkfej káráló,
csámpás A és hasas O,
tili, binti, kója.
(Elkényeztetett bárány)Jelentõs szerepe lehet ebben Kárpáti Klára pedagógus- és gyermekvilágának, s fõleg a költõ és a világ kibékülésének, kultúrpolitikánk tágabb horizontjának, az öreg korára "beérkezett" költõ lelki békéjének, nyugalmának is.
Az építés játékossága
A gyermekség-idill költõi kísérleteiben a játékosságot hiányoltuk. A jelen bánata-szomorúsága, az emlékezés nosztalgiája valahogy kiszorítja, kizárja ezt a jókedvû játékosságot. Mint a késõbbiekben szólunk majd róla; a költõ a teremtett idillekbõl vissza-visszaébred a valóságra, s érzi idilljeinek talmi vigaszát, vérzõ nyugalmát. Ettõl nem tud az építkezés játékossága gyermekiséggé könyörülni, hiszen minden röpke kacaj, dévaj kuncogás mögül kihallatszik a menekülés, gondja-nyögése:látom-e még egyszer a gyerekeket, amint bújócskát játszanak
és egymás nevét kiáltják az erdõ tisztásán."Csupa fájdalom és csupa kérdés vagyok…" (A fájdalom kérdése) Az emlékezés önkénye montírozza az emlékképeket (ettõl kapnak azok bizonyos szürrealitást); a gyermekkort, melynek nosztalgiájában mint fekete virág ott sötétlik a szegénység; egy menyecskét, aki körül ott rajzik a szerelmi és családi élet minden öröme; egy gyermeket, ki magával hozza az élet gyümölccsel teli kosarát - fényt, falovat, galambokat, pillerajt és napraforgót -; az ifjúkort, mely a csavargás szabadságától és a szerelem tüzes szelétõl izzik fel a sorok között - mind egy-egy képzet-mag, melybõl sugároznak, mely körül csomósodnak-gyûrûznek az aszszociációk.
aztán felkel a szomszédház népe, a menyecske már második a kútnál
s a gyerekek elõsereglenek kócosan és gyümölccsel a kezükben
testük üde illatát érzem, mosolyukban a lélek szárnyai lebegnek…"
(Lassú kapitány és a többiek)A Kassáknál már hagyományos tömörülés-tágulás mellett a képzet-matricák lépcsõzetesen egymásra épített piramisával is találkozunk:
Ha most lehetnék valaki, talán az is lennék
akitõl mindig féltem és elhúzódtam tõle
mint a kutya, ha sunyítva menekül az idegen elõl
kinek husáng van a kezében és ég és füstölög
két gyilkos szeme.Ez a strófa egy feltevésre épülõ lépcsõzetes architektúra, amelynek kötõelemei a módosítószók, kötõszók és (vonatkozó) névmások. Talán jobban érzékeljük ezt a lépcsõláncot, ha az alapra (feltevésre) rárakjuk a képzet-matricákat, így:
és ég és füstölög / két gyilkos szeme.
kinek husáng van a kezében
ha sunyítva menekül az idegen elõl
mint a kutya
és elhúzódtam tõle
akitõl mindig féltem
talán az is lennék
Ha most lehetnék valakiS a második strófa ugyanígy felépítve:
melyet vörös virágok díszítenek.
s halántékán a töviskorona
tagjain a kinyílt sebek
s miközben nevüket kiáltja
ábrázatán még látszik a szülés kínja,
s most itt tántorog
aki szült bennünket /
és az õ világa
az én világom
Részegen forog körülöttem a világ
(Mielõtt a kakas szól)E játékos-trükkös építkezés jellemzõ típusai a tér- idõ- és személyiségcsere, melynek bonyolult áthatásai leginkább a szürrealizmusra (s azelõtt a kubizmusra) voltak jellemzõk. Nézzünk példát elõször tér-, majd az idõ- cserére:
Elmerült világokon át kiáltasz felém
úgy, hogy csak a holtak tudnak kiáltani.
Meghaltál volna már együtt az ellenséggel?
Ó, bátor hõs, aki voltál, konduljanak meg
sírod felett Jeremiásnak siralmai.
(Aki gyõzni indult)Az "Elmerült világ" és a "felém" a tér két pólusát az átkiáltás aktusa köti öszsze, hidalja át. Az elsõ sor a mélybõl felém irányuló, a második egy visszafelé ("ahogy csak a holtak tudnak") irányuló akciót (kiáltás) érzékeltet. A harmadik sor eldöntendõ kérdése már a gyászolók kétkedõ kérdése is, amely már le is zárja a halál, s be is vezeti a gyász processzusát.
Eddig a térváltást, a tércserét figyelhettük meg, most az idõcserére találunk példát: a megszólítás ("Ó, bátor hõs") jelenidejébe az "aki voltál" múlt ideje ékelõdik, hogy aztán a jelenbõl a jövõbe vezessen ("konduljanak meg sírod felett Jeremiásnak siralmai").
A személyiségcserére ugyanennek a versnek második strófája álljon itt például, (az elõzõ - elsõ - strófa a halott katonáról szól):
Testvérem, a tükörben, mely itt áll elõttem
arcod vonásait keresem, két nagy szemed
hiába és milyen riasztó, hogy nem értem
honnan szivárog ide a hang, a te hangod.A halott katonával való testvéresülést, azonosulást egy tükör-effektussal hiteti el a költõ, melyet a katona és maga arca közé helyez, s ettõl a halott katona arca helyett a magáét látja. Így érthetõ, hogy a költõ a maga vonásaiban a katona vonásait keresi, két nagy szemét, s "nem érti" (eltávolodás, ellenazonosulás), honnan szivárog ide a katona hangja. A személyiségcsere az azonosulás érdekében a filmben divatos Schüftan-eljáráshoz hasonló trükkel jött létre. Ehhez hasonló személyiségcserével találkozunk a Forgó tükörben s a Felhõk I. darabjában - ez utóbbiban a "gyermek tenyere" helyettesíti a tükröt.
Az azonosulás - mint beleélés -, mely Kassák hagyományos költõi attitûdje, most a menekülés egy formája lesz. Az idillekben általában a kedves alakokkal (gyermek, pásztor, galamb, virág stb.) azonosul a költõ, bennük fejezi ki eudemonikus kísérleteit.A kassáki idill értékelése
Király István egy Ady-vers (A Kalota partján) ürügyén "rehabilitálta" az idill mûfaját.10 Irodalomtörténeti elemzésében helyesli a kritika idill-ellenességét a polgári konzum -, illetve elitdekadenciából származó apologizáló, giccses idill esetében. Menti azonban az ún. realista idillt mint az életigenlés, az örülni tudás "mûfaját". Ehhez a realista idillhez - szerinte - elválaszthatatlanul hozzátartozik az efemerizálás, az idill pillanatszerûsége - az idõjáték révén -, térbelileg viszont - úgy látja, periférikus, rejtett, az élet köznapi sodrából messzeesõ helyekre, messzi szigetekre, eldugott falvakba, avagy a mesébe menekült az idill. A Jókai-féle Senki-szigete, a Mikszáthtól ábrázolt Kürtös patak-völgye, a Tamás-regények álomvilága, s a móriczi rejtõ mély lett az otthon. Az idõ- és térbeli idillépítés mellett ennek harmadik - érzelmi - szférájaként a szerelmet említi Király István. A szerelmi idillben - írja - együtt volt a béke, a szépség és az elíziumi lét. Az idillnek - most már Szigeti József gondolatmenetében folytatva - van egy természeti és egy társadalmi oldala. A természeti idillt a Király-féle felosztásból a térbeli, míg a társadalmi idillt talán az idõbeli (a múltba, jövõbe, mesébe menekülõ) és az érzelmi (szerelem, erotika, barátság, anyaság, gyermekiség stb.) idillek alkothatják. E kettéosztás (idilli és bájos) már Szigeti Józseftõl való, aki szerint "Az idilli és a bájos egyaránt a szabadság-szituáció feloldott feszültségének nyugalmas kategóriája, az emberi lényegerõ felszabadult, relatíve öncélú játéka; az idilli az ember és a természet viszonyában, a bájos az emberközi viszonyok formájában".
Kassák idillje kétségtelenül "téren és idõn kívülhelyezett" menedékek, ezzel "teljesítik" a Király István jelezte idill egyik jellemzõjét, a fiktivitást; a másik fontos jellemzõ, az efemerizálás viszont nála vitatható. Kassáknál ugyanis - a háborús évek alatt - az idill nem puszta motívum, nem pillanatszerû, hanem állandósított - legalábbis: állandóságra törekvõ - alkotásállapot, amely ha valóságos elemekbõl (álom, emlék, adott hangulat vagy lelkiállapot) áll is, benne a jelen valóság - amelybõl menekül -, csak mint hiány van jelen. Így az objektív (történelmi) valóság mint elhallgatott, titkolt - a versekben esetleg jelzett - világ s mint evidencia jelenik meg, amelyet mindenki saját szenvedésébõl ismer, ezért nem tárgya a mûnek, hanem - esetleg - ihletõje. A mû tárgya maga az idill, amelyet elvont, általános téridõben él, s ami hiányzik - mert szándékosan hagyta ki a költõ -, az épp az objektív történelmi valóság.
Ily módon közel van ez az idill ahhoz, hogy patológikus téveseszmévé válják. Hogy nem válik azzá, annak a valóság kényszere s az idill-világ szürkesége, "nyersanyagának" (emlék, vágy, félálom) realisztikuma az okozója. A háborús világ átüt az idillen, mint a nyirok a gyenge tapétán.
A kassáki idill célja a gyógyítás, a feledtetés, a szenvedõk testi-lelki sebeinek illúziókkal való gyógyítása. Kassák arra törekszik, hogy az idillt valósággá avassa, hogy az életpillanatot életállapottá tegye, de - érdekes módon: ez a realizmus diadala! - reális kétségei mindig kiütköznek az egyensúly, a harmónia, a nyugalom felhõköntöse alól. Így az idillek költõi hatása is elmarad, hiszen a bombáktól szenvedõ, a Donnál elesett s a frontokon pusztuló fiait vesztett népet nem vigasztalja, nem indítja meg ez a költõi hipnózis. Ezt tudja a költõ maga is, ezért szenved mindig tragikus dilemmában, mert rá-ráébred, hogy idillje puszta illúzió, és nem tud elmenekülni a háború valóságából. Legyen erre példa egy prózaverse, a Téli barázdák III. darabja:
"Nem tudom imbolygó felhõ az ott, vagy az erdõ felõl egy ember törtet a havon át? Egy bujdosott szán csilingelésére figyelek, de ezzel sem vagyok tisztában. Csakugyan az apró, sárgaréz csengõk lármáját hallom-e, vagy én magam vagyok egyszemélyben az imbolygó felhõ, a törtetõ ember, az elbujdosott szán és a csengõk összerázott dallama? A hideg januári nap megejtette szívemet s amíg járok a süppedõ, fehér mezõben kilõtt fegyverrel a vállamon, oldalamnál fáradt, vörösbarna kutyámmal - egy holló száll felettem a rút halálom közeledtét hirdeti világgá."
A nagy fehérség téli idillje puszta délibáb, rebbenõ, csalóka illúzió - s ezt látja, jelzi a költõ! -, s ami tény, az a kicsi, de súlyosan mély fekete pont, amit a holló képvisel, ki a költõ rút halálát "hirdeti világgá".
Milyen is hát a kassáki idill?
Talán Móriczéval érdemes összevetni; mert Móricz idilljei realisztikusabbak, a Kassákéi elvontabbak. A móriczéi naturalisztikusabbak, Kassákéi panteisztikusabbak. Móricz vérbõvé díszíti, Kassák éppen megfosztja õket díszeiktõl, s így azonosul idilljeivel. Móricz mítoszt teremt, Kassák éppen ettõl fosztja meg a paraszti vagy gyermeki világot. Móricz dzsentri-idilljeiben a munka, a tettvágy teremti ezt az idillt. Szakmáry Zoltánnak Rozika, Kopjáss Istvánnak Magdaléna ez az idill. Ez egyben tragikus vétkük is: idilljük illúzió, mely felszabadítja ösztöneiket, szenvedéllyé fokozza azokat, s annak tüzétõl égnek el.
A vidék idillje nálunk a századvég romantikus antikapitalizmusából születik újjá; a múlt nosztalgiája az a bûnös-új város ellen, a "régi jobb volt" ítélet jogán. (Persze, a mi késõn kelt kapitalizmusunk - a nemzetközi imperializmus idõszakában - már mint ab ovo embertelen kapitalizmus "mutatkozott be" az amúgy is erkölcsfilozófiától irányított költõinknek-íróinknak, annak forradalmi (szabadversenyes) korszakát mi, keleti társadalmak csak nyugati "áthallásokból" ismertük meg. A városi élet idillje a polgárírók regényeiben jelentkezett. Krúdy õs-Budája, Kosztolányi kisvárosa is lényegében a vidék idillje; a béke, a csend, a nyugalom nosztalgiája, amitõl a modern város megfosztotta az embert. De ezek az idillek is - pláne Krúdynál - múlt idejû (dejà vu) emlékvilágok, ahol a dolgok konkrétsága, közvetlen hitelessége nem köti az írót: arra emlékszik, amire neki jólesik.
Tragédia és idill - ez a klasszikus idillek lényegegésze. E két véglet között játszódnak például - a Lukács György által elemzett - Storm-novellák világának színjátékai. Ez az antinomikus kettõsség a kassáki idillek alapvonása is. Az életmû drámaiságát ez a szakadatlan fekete-fehér ellentét adta. Csakhogy a háború idejére ez a kontraszt - Kassáknál - ellágyult, az idill sem fehér - inkább szürke -, s a tragikus sötét (a háborús jelen) meg éppen hiányzik az idill mögül. Ettõl szürkül el a kassáki idill, vonzása - varázsa - éppen, mert dísztelen - csekély. Ezt a szürkeséget még fokozza az is, hogy ezek az idillek mind ismétlõdések, melyeket többször - ha nem: sokszor - megírt már a költõ. (Így a szegénységet, az öregséget, a gyermektelenséget, a magányt stb.)
Ily módon a menekülés (a sejtetett sötétbõl a szürke idillbe) nélkülözi a drámai feszültséget (mint az pl. Radnóti eklogáinak nagy értéke), a valóság és az idill feszültsége nem szül katarzist, hiszen ahová a költõ menekülget, az az idill (pásztor, gyermek, állat stb.) ismert - ha nem: unt! - szépsége immár. S a szépség maga már olyan természetû, hogy egyszerisége adja értékeit. Az idill szépsége, bája híján hitelét veszti a menekülés: "Ide menekülni nem érdemes!" - mondja az olvasó. A harmincas évek második felében a kassáki hõsök - mint írójuk is - az önkifejezésben lelnek megoldást. Az Egy kosár gyümölcs adóhivatalnoka a Hídépítõk Thomanja, a Mögötte áll az angyal Katija az írásban találják életük megoldását. "Egyetlen út áll elõttem - mondja a kibontott, vörös hajú és erõsen fejlett testû Kati, aki a versek vörös hajú, gömbölyû idomú és zöld szemû Kedveséhez hasonló -, minél jobban megközelíteni önmagamat. Sosem a jelen eredményei, hanem az emlékeim és a vágyaim tartottak életben…"
Az írás itt a világot pótolja. Az írás egyensúlyt teremt az íróban önmagával és a világgal. A szubjektum-objektum viszony eszerint a szubjektum-önkifejezés viszonyával helyettesül. Az önkifejezés tehát a világgal való kapcsolatot helyettesíti. S ha ehhez hozzágondoljuk, hogy az idillépítõ Kassák csak "emlékeiben és vágyaiban él", akkor belátjuk, hogy a magányba zárt, szigetre került költõ magatartását Katinak ezek a sorai szemléltetik a legjobban:
"Minden, amit eddig csináltam, tévedés volt. Írni fogok… Azok a nyugtalanságok, amik eddig fogva tartottak és ide-oda dobáltak, amik úgy hiszem, testet ölthetnének az írásban […] Ha élni akarok, egyensúlyba kell jutni önmagammal. Nem a végsõ cél érdekel, eddig is mindig az utat kerestem, amin elindulhatnék s most egyszerre talán rátaláltam…"
Kati fokozatosan vesztette el társadalmi kapcsolatait: elszakadt az anyjától, testvéreitõl, barátnõjétõl, a világtól, végül az írás békíti össze sorsával. Egyensúlya nem közte és a világ, hanem õ és a papír között jön létre. Írás közben békül öszsze a világgal: "Közben rájöttem, hogy nem õk a rosszak, csak bennem nem volt annyi jóság, hogy elbírjam õket magam körül."
Nem a problémák oldódnak meg tehát, hanem az "okosabb enged" képességét fejleszti ki benne az írás; így megbocsátóvá lesz az ember, a világ iránt. A súlypont így az önkifejezõ egyénre helyezõdik, illetve az kerül e világnézet közepébe.
A Mögötte áll az angyal-t az 1948-as kiadás elõtt, 1942-ben, tehát a háborús évek alatt írta Kassák, ahogy az Egy lélek keresi magát kulcsregénye sem a kiadás (1948), évében, hanem 1941-ben született. E regényének hõse, Dorogi is csalódik az önkifejezés világteremtõ képességében, sorsa sem a megdicsõülés, hanem a pusztulás: egy parasztszekeret akar kimenteni a megáradt folyóból, s ott pusztul. Ennek a regénynek mondandója már a kassáki háborúellenesség felkiáltójele: a mûvészet elpusztul a háborúban.
De hasonlóan jár a "természeti" idill regényhõse, Pataki János, az Azon a nyáron (1940) erdõkerülõje, aki lompos felesége mellõl horgászni, vadászni meg csempészni menekül, csendõrök viszik el és börtönbe kerül. Az idill - a természeti és társadalmi egyaránt - tragédiába fordult. A megoldás nem oldott meg semmit. A menekülés nem talált menedéket, az illúziók csalódást hoztak. Kassákot mûvészetének eredendõ realizmusa nézeteinek felülvizsgálatára késztette-kényszerítette. Idillizmusának meg is volt az a veszélye, hogy - mint Gottfreid Keller Pankraza - a valóság objektív képét illúzióvá változtassa át, s "ráhagyatkozzon": "Mivel mármost minden egyéb olyan találóan igaznak és egésznek látszott, és én a tulajdonképpeni és igaz világnak tartottam egészen […] ráhagyatkoztam."11 Lukács György a Strom-novellák kapcsán a szerencsével, a szerencsés véletlennel társította az idillt. (Idézzük itt most Kardos László Szerencsés Idill-elnevezését Kassák harmadik korszakára!)
"Ez az idill - írja Lukács - az ilyen novellák hangulatában, az az érzés, hogy jön valahonnan a szerencse, a szépség, a boldogság, jön, benyit ott, ahol olyan lelkek laknak, akik szép lakások lehetnek számára. De ott nyit be, ahol akar, és személy szerint válogatja - az érdemesek közül -, hogy kinél fog bekopogtatni. Ezekben az idillekben megvan tehát a tragédiák szükségszerûségének érzése."12
Kassák háborús idilljei tehát csak költõi illúziók voltak, s jobbára a közéleti témában váltak uralkodó mûfajjá költészetében; magánéleti (szerelmi) lírájában töretlen a folytonosság a háború elõtti és utáni ciklusok között. Kassák idilljei is illúziók, mert lényegük - gyógyító szándékuk ellenére - a "téves kapcsolás", a téves érzéklet, az ítélethamisítás, amennyiben az idillt, mint egyetlen jelen valóságot mutatja be, eltérít, elámít a háborús valóságtól. Ugyanakkor Kassák kételkedik is teremtett idilljeinek valóságában, mint tette azt Vajda János is, akinél mint talányok jelennek meg az illúziók:
Mi megyünk-e vagy a felhõ,
Vagy a lenge déli szellõ,
A szelíden rám lehellõ?…
(Nádas tavon)Vagy a kortárs Pilinszky Jánosnál is talányos az illúzió:
… moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy õsi ünnepen,
hol ég is, víz is egy v
elem,
s mindent elöntve valami
idõtlen sírást hallani!…
(Éjféli fürdés)Az illúziót mindkét költõnél azonos látvány kelti: "Itt az ég a földet éri" Vajdánál, és "hol ég is, víz is egy velem" Pilinszkynél. Az egészséges ember illúzióit Nyírõ Gyula szerint arról lehet felismerni, hogy "téves észrevevésének külsõ ingere mindig bizonyítható".13 Vajdánál és Pilinszkynél ugyanaz a természeti jelenség (az ég és víz egybeolvadása) váltja ki az illúziót, de egyik sem hiszi el, nem tekinti adekvátnak a képet.
Kassák számára az alkotás - világépítés. A mûalkotásban a mûvész saját világát építi fel, s ezt (mely a háborús években az idill) gyógyírként appercipiálja, s ekként nyújtja az olvasónak is. Mintegy reflexiója ez a háborútól elundorodott, pacifista, békevágyó mûvésznek. Egyfelõl elhiteti magával - és olvasójával -, hogy az idill valóság, másfelõl váltig kételkedik benne. Ellentmondásos ez a költõi attitûd, mint ahogy a pályaszakasz, de az egész életmû is az, s az ellentmondások kettõsségével együtt kész egész: maga Kassák Lajos.
JEGYZETEK
1 Kassák Lajos Anyám címére, Cserépfalvi, 1937. 52. 1. [vissza]
2 Mit mond Kassák az Egy ember életérõl? Esti Kurír, 1931. dec. 13. sz. [vissza]
3 Anyám címére, 234. 1. [vissza]
4 I.m. 237. 1. [vissza]
5 A magyar forradalmi munkásmozgalom története, Kossuth, 1972. 331. 1. [vissza]
6 Anyám címére 180. 1. [vissza]
7 Kassák egyízben, 1919 elején fordult 1000 K pénzsegélyért Hatvany Lajoshoz a Ma papírkontingensének megvásárlására "akár pénzbeli visszafizetésre, akár kéziratokban való ledolgozásra"; 1926. febr. 5-én kelt levelében Kassák Lajosné Simon Jolán Bécsbõl Budapestre utazva kért 5 millió koronát elõlegül Hatvany Lajostól, mivel a Nyugat elfogadta közlésre az Egy ember életé-t, de fizetni csak a közlés után volt hajlandó. Ehhez kérte Simon Jolán Hatvany 5 millió forintos garanciáját. (Levelek Hatvany Lajoshoz, Válogatta és szerkesztette Hatvany Lajosné, Szépirodalmi, 1967. 256. ill. 337. 1.) [vissza]
8 Anyám címére, 155. 1. [vissza]
9 Komlós Aladár A költõ Kassák, Nyugat, 1927. febr. sz. 343. ill. Rónay György Kassák Lajos, Szépirodalmi, 1971. 98. 1. [vissza]
10 Király István A rehabilitált idill, ITK 1970. 5-6. sz. [vissza]
11 Lukács György Mûvészet és Társadalom, Gondolat, 1968. 447. 1. [vissza]
12 Lukács György Világirodalom II. Gondolat, 1969. 384. 1. [vissza]
13 Nyírõ Gyula Psychiátria, 1971. 53. 1. [vissza]
V. I. Muhina: Szoborvázlat
MÛHELY
ROZSNYAI ERVIN
Miért kell nevén nevezni?*
A "létezõ szocializmus" bukásáról
Korai volt?
Az ún. "létezõ szocializmus" bukását a szocialista társadalmi berendezkedés életképtelenségének tulajdonítják a szocializmus ellenfelei és ellenségei. Mások szubjektív tényezõkben jelölik meg az okokat: "Sztálin bûnei", "Gorbacsov árulása" stb.; ha más lett volna a vezetõ személy vagy csoport jelleme, pszichológiája, erkölcse, gondolkodásmódja, ha a szocializmust nem rontják el és nem szennyezik be méltatlan kezek, a történelem másképp alakul. Sokan objektív tényezõket neveznek meg a kudarc okaiként: gazdasági és kulturális elmaradottság, nemzetközi elszigeteltség, a feltételek éretlensége és kedvezõtlen együttállása. Tehát a bukás elkerülhetetlen volt? Akkor mi lett volna a teendõ: elhalasztani a forradalmat érettebb idõkig? Pusztuljanak csak a lövészárkokban a katonák értelmetlenül, rohadjanak továbbra is milliószámra, amíg kimutatható nem lesz pontos, hitelesített mûszerekkel, hogy hiánytalanul együtt vannak a forradalom feltételei? Addig pedig hadd legyen a hatalom Kerenszkijé, Kolcsaké, a fehéreké?
Felfoghatjuk persze úgy is a dolgot, hogy az oroszországi forradalom kirobbanásakor számítani lehetett a nyugati országok munkásainak hasonló mozgalmaira, az európai proletariátus többségének vagy meghatározó osztagainak együttes, döntõ rohamára a kapitalizmus ellen; ilyen összefüggésben az orosz forradalom, mint a több országban egyidejûleg fellobbanó világforradalom része, egyáltalán nem volt sem korai, sem eleve bukásra ítélt vállalkozás. Miután azonban Nyugaton a várt forradalom hamvába holt, Szovjet-Oroszországnak egyetlen alternatívája maradt: vagy önként kiszolgáltatja magát a bosszúra éhes burzsoá-földesúri rablóknak, vagy minden belsõ erõt összegyûjtve, egymagában kezd hozzá a szocialista építéshez. Reménytelen feladat, állították sokan az utóbbiról. De akkor vagy a forradalom exportjának kalandorpolitikájához kellett volna folyamodni (megtámadva az intervenciós és polgárháborúkban legyengült szovjet ország kivérzett fegyveres erõivel a stabilizálódó világkapitalizmust), vagy pedig a fegyverletételhez, elismerve, hogy a forradalom korai volt, nem lett volna szabad elkezdeni. Visszajutottunk a gondolatmenet kiindulópontjához.
Korai volt? Az igaz, hogy egy elmaradott, félfeudális országban látta meg a napvilágot, ahol - a fejlett nyugati országokkal ellentétben - a szocializmus anyagi-termelési feltételei alig-alig voltak jelen. De bizonyos értelemben maga az elmaradottság kínált jobb esélyeket a forradalom számára, mint a legfejlettebb Nyugat. Oroszországban nem létezett számottevõ munkásarisztokrácia, volt forradalmi párt (egyedülálló a világon!), a parasztság pedig, amelyet sokszorosan kizsákmányoltak, és harmadik éve értelmetlenül a lövészárkokba hajtottak, csatlakozott a forradalomhoz. Rendkívül kedvezõ volt tehát a feltételek együttállása a forradalom megkezdéséhez. Más téma, hogy késõbb, az építõmunkában, aránytalanul nagy nehézségeket támasztott a termelõerõk elmaradottsága és az ország bekerítettsége. Ezért mondta Lenin, hogy Oroszországban könnyebb volt a kezdet, de nehezebb lesz a folytatás; másutt, a fejlett országokban, a kezdet lesz nehezebb, a folytatás könnyebb. A kezdet szempontjából az orosz forradalom egyáltalán nem volt korai: pontosan a kellõ pillanatban indult; folytatni pedig csak azt lehet, amit elkezdtek.1
A szocializmus életképtelenségét bizonyítandó, gyakori a hivatkozás arra, hogy az egykori szocialista országok messze elmaradtak termelékenység és hatékonyság dolgában a vezetõ tõkés országoktól. Csakhogy szélesebb összefüggésben és tágabb idõperspektívából szemlélve, nem egészen így áll a dolog. A tõke véres ellentmondásokon keresztül fejlõdik: minél látványosabb technikai gyõzelmeket arat a természet meghódításában, annál kevésbé tud úrrá lenni az általa elõidézett társadalmi és természeti katasztrófákon. Termelékenységi eredményei valóban lenyûgözõek, ha a termelékenységet csupán a természethez való technikai viszonyként értelmezzük, és az egységnyi idõ alatt elõállított használati értékek mennyiségi és minõségi mutatóival mérjük. A gazdálkodás azonban meghatározott társadalmi viszonyok között zajlik, és nem ítélhetõ meg ezektõl elvonatkoztatva, pusztán technikai szempontból. A tõkés viszonyok között végzett munka átlagos termelékenységérõl vagy hatékonyságáról, meglehet, reálisabb képünk lenne, ha a társadalmi összteljesítmény eredményébõl levonnánk, vagy költségeihez hozzáadnánk a profithajsza, a konkurencia és egyéb rendszerjellegû tényezõk ki nem iktatható, de a lakosság tömegei szempontjából improduktív költségeit, az össztermelés eredményét pedig nem egyszerûen a foglalkoztatottaknak, az újratermelés tényleges résztvevõinek felhasznált munkaidejére vonatkoztatnánk, hanem számításba vennénk az egész termelõképes lakosságot, a munkanélküliekkel együtt, akiknek potenciális munkaideje és munkaereje nulla teljesítménnyel (vagy a részleges munkanélküliek esetében korlátozott teljesítménnyel) elpocsékolódik, noha kétségkívül része a társadalmi munkaidõ- vagy munkaerõ-alapnak. Még reálisabb képet akkor kaphatnánk, ha az így értelmezett átlagteljesítményt hosszabb idõszakaszokra számítva, a visszaesések és válságok veszteségeit sem tévesztenénk szem elõl; igazán reálisat pedig akkor, ha beszámítanánk a háborús rombolások és újjáépítések idõköltségeit, a nyomorúság, a diszkriminációk, a környezetszennyezés és még ki tudja, hányféle bûn és aljasság anyagi pusztításait is. (Ha egy szabó megvarr egy remekbe szabott nadrágot a szokásos munkaidõ töredéke alatt, azután szétszabdalja és tûzbe dobja, a termelékenysége nulla.) Mire megyünk a tõkés centrumok magas termelékenységével, ha olyan viszonyokba ágyazódik, amelyek világháborúkká fajuló véres összecsapásokat érlelnek, és elevenen rothasztanak el egész kontinenseket? Az elõnyök és hátrányok tárgyilagosan csak történelmi és rendszer-szemléletû megközelítésben értékelhetõk; összefüggéseikbõl kiragadott adatok, legyenek bár önmagukban hitelesek, nem adnak objektív információt.
Az elõnyök és hátrányok mérlegelésekor nem szabad szem elõl téveszteni a tõkés felhalmozás paradox, ellentmondásos természetét.
A tõke szakadatlanul forradalmasítja a termelõerõket; de útját is állja fejlõdésüknek, mert a megnövekedett termelékenység, amely a nagyobb profit kedvéért csökkenti az élõmunkának, a profit egyedüli forrásának viszonylagos súlyát a munkafolyamatban, növekvõ erõvel nyomja lefelé a profitrátát (a profit arányát a befektetett össztõkéhez). A felhalmozási kényszer, a verseny, a soha ki nem elégíthetõ profitszükséglet a tõkét a termelékenység ismételt növelésére sarkalja - ami viszont újabb munkaerõt tesz fölöslegessé, és tovább erõsíti a ráta sülylyedõ tendenciáját. A kedvezõtlen tendencia ellensúlyozására a tõke újabb és újabb proletarizált tömegeket ránt be a profittermelésbe, a kizsákmányolás kiterjesztésével és fokozásával kárpótolva magát a veszteségért, amelyet a nagyobb profit utáni hajsza szédületében, a fölöslegessé vált munkaerõ kiszórásával õ maga okozott magának. Ezen az ellentmondásos úton jutott el a napjainkban zajló tudományos és technikai forradalomig, a (hagyományos értelemben vett) termelékenység példátlanul felgyorsult és állandósult forradalmáig, amely automatizálással, a tudomány és a termelés szoros összekapcsolásával szûkíti a rést a munkamegosztás különbözõ területei és szintjei között (például nagy szellemi felkészültséget igénylõ tudományos-ipari tevékenységgé kezdi átformálni a mezõgazdaságot), de a monopóliumok eszközeként ugyanakkor tágítja ezt a rést, mert tömegesen értékteleníti el a munkaerõt, és szakképzetlen olcsó munkaerõ bekebelezésére, a külsõ és belsõ perifériák folytonos kitágítására ösztönöz. A hagyományos nagyüzemi munkásság a perifériákon növekszik, a centrumországokban abszolút számokban is csökken: eltaszított elemei nagyrészt a krónikus munkanélküliek táborát gyarapítják, vagy szétszóródnak az otthonmunka és a szolgáltatások mozgalmilag nehezen szervezhetõ területein. Ebben a törvényszerûen felgyorsuló romlásban, amelyet erõsen leegyszerûsítve, éppen csak jeleztünk, a tõke szégyenletesen párosítja ragyogó tudományos és technikai vívmányait a barbár erõszak, a bûnözés, drogfogyasztás, erkölcsi züllés bûzlõ bugyraival; saját zsírjában fuldokló gazdagságát nem alapozhatja semmi másra, mint a fakérget rágcsáló nyomorúságra. Minél késõbbre halasztódik történelmileg a proletárforradalom, annál nyomorúságosabb állapotban lesznek a rothadástól fertõzött, megnyomorított tömegek, amelyekkel hozzá kell majd fogni az önkéntes együttmûködés anyagi bõségen és magasrendû eszmeiségen nyugvó közösségi viszonyainak építéséhez. - És akkor még nem szóltunk arról, hogy a nukleáris fegyverek korában az újrafelosztásért vívott imperialista háborúk elpusztíthatják a földi életet, mielõtt gyökereiket végképp kiirthatná a forradalom.
Korai volt? El kellett volna halasztani? 1917-ben a történelem nem így tette fel a kérdést. Nem is kérdezett, hanem parancsolt: most! Most, azonnal, mert holnapra már késõ lesz!
V. A. Favorszkij: 1917 októbere
Az átmenet két szakasza
Minthogy a tõkés árutermelés és konkurencia viszonyai közt a szocialista gazdálkodásnak nincsenek meg sem az anyagi, sem a kulturális feltételei, az új társadalom a legfejlettebb országokban sem válthatja fel a kapitalizmust közvetlenül: többé-kevésbé hosszú átmenetnek kell megelõznie. Lenin így írt errõl: "Elméletileg kétségtelen, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus között bizonyos átmeneti idõszak van. Ez az idõszak szükségképpen egyesíti magában a társadalmi gazdaság mindkét formájának vonásait, illetve sajátosságait. Ez az átmeneti szakasz szükségképpen a haldokló kapitalizmus és a születõ kommunizmus, vagy más szóval: a legyõzött, de meg nem semmisített kapitalizmus és a megszületett, de még egészen gyenge kommunizmus közötti harc szakasza."2
Lenin sorai 1919-ben íródtak, amikor a burzsoázia tulajdonát nem sajátította még ki teljes egészében az új társadalom. A kisajátítás csak késõbb, a mezõgazdaság kollektivizálásával fejezõdött be a Szovjetunióban: akkortól fogta át a köztulajdon, állami vagy szövetkezeti formában, a termelés és a forgalom csaknem teljes területét, és a burzsoázia mint osztály megszûnt létezni. Világtörténelmi jelentõségû változás volt ez, új alkotmány rögzítette 1936-ban. Az alkotmány azonban úgy értelmezte a változást, mintha a burzsoá tulajdon teljes kisajátítása lezárná az átmeneti kort, és egyet jelentene a szocializmus felépülésével. Az elmélet akkor még nem ismerte fel, amit azóta végzetes katasztrófákkal bizonyított a tapasztalat: hogy a burzsoázia gyökerei mélyebben fekszenek a burzsoá tulajdonnál, s amíg a termelõeszközök köztulajdona nem párosul a termelõerõk olyan mérvû megsokszorozásával, amely elegendõ a kapitalizmusénál magasabb termelékenységnek és az önkéntes együttmûködés társadalmi viszonyainak megalapozásához, addig a fennmaradó hierarchikus munkamegosztás szakadatlanul újratermeli a gazdasági elkülönültséget és konkurenciát, a kiváltságokat és egyenlõtlenségeket, a burzsoá viselkedési mintákat; ezek pedig, ha nincs megfelelõ ellenállás velük szemben, restaurációs folyamatokat indítanak el, és elõkészítik a burzsoá tulajdon újjászületését.
Marx és Engels eredeti elképzelése, amely feltételezte, hogy a kisajátítás fokozatos lesz, és igazodni fog a termelõerõk növekedéséhez, talán valószerû volt a szabadversenyes kapitalizmus idején, a szétszórt kis- és középtõkék világában; de a fináncburzsoáziáról aligha képzelhetõ, hogy békességben elviselné, amint lépésrõl lépésre megfosztják tulajdonától. A fináncburzsoázia támad, ahogy természete diktálja; támad, hogy agyagba döngölje a forradalmat, a forradalomnak pedig védekeznie kell, hacsak nem akarja önként hóhérkézre adni magát. A burzsoá tulajdon kisajátítása, amely Marx és Engels eredeti szocializmus-modelljében még kéz a kézben haladt a termelõerõk növekedésével, a valóságban - akármilyen rohamosan fejlõdött is a szovjet termelés - megelõzte a szocializmushoz szükséges termelési és kulturális feltételek kiépülését. Szétcsúszott a két mozzanat, és a szocializmushoz vezetõ átmenet történelmileg két szakaszra oszlott: az elsõ a hatalom megragadásától a burzsoá tulajdon teljes kisajátításáig tartott, vagyis addig a pontig, amely "a szocializmus alapjainak lerakása" néven ismeretes; a második az alapok lerakásától a szocializmusig tartott volna, ha a cél elõtt el nem bukik. A kétszakaszosság, úgy tûnik, törvényszerû, a jövõbeli átmenetekre is érvényes. A burzsoá tulajdon teljes kisajátításával a Szovjetunióban nem az átmenet "mint olyan" zárult le, hanem az "elsõ átmenetet" váltotta fel a "második".
A "második átmenetet" még lényeges különbségek választják el a szocializmustól. A döntõ különbség az, hogy a szocializmusban megszûnik a tõkétõl örökölt hierarchikus munkamegosztás: a tudományokkal összefonódó, nagy hatékonyságú termelõerõk általános alkalmazása mentesíti az embert a nehéz, veszélyes, egészségtelen munkáktól, a munkafolyamatok meghatványozott szellemi tartalma többé-kevésbé elmossa a határokat a munkamegosztás különbözõ szintjei és területei között, maga a munka pedig, amely a magántulajdon évezredei alatt gyötrelmes kényszer volt a nagy többség számára, elsõrendû társadalmi kötelességgé válik (ha általános létszükségletté még nem is). Ez az átalakulás magába foglalja az egyének döntõ többségének közösségi lénnyé való átformálódását, önkéntes azonosulásukat a társadalommal annak a felismerésnek az alapján, hogy a személyes érdekek érvényesítésének legjobb és egyetlen módja a társadalmi gazdagság gyarapítása. Igaz, hogy a szocializmusban - a kommunizmus alsó fokán - az elosztás még nem a szükségletekhez, hanem a teljesítményhez igazodik, ami egyenlõtlenségekkel terheli a társadalmat; ezek azonban már nem hierarchikus társadalmi-hatalmi egyenlõtlenségek, amilyenek a munkamegosztás következményeiként a szocializmust megelõzõ átmeneti szakaszban is léteznek még, hanem csupán a régi egyenlõtlenségek elsimuló maradványai, az elõzõ társadalmak anyajegyei a "hosszú vajúdásból" születõ új társadalom testén; ahogy a teljesített élõmunka átváltása egyenlõ mennyiségû, fogyasztási javakban tárgyiasult múltbeli munkára nem egyenértékek piaci cseréje többé, hanem csak anyajegy, mintegy hátrahagyott emléke a hierarchikus munkamegosztással együtt letûnt értéktörvénynek.
A szocializmust közvetlenül megelõzõ "második átmenet" jól kirajzolódó különleges vonásokat mutat: az "elsõ átmenettõl" elhatárolja a termelõeszközöknek gyakorlatilag az egész gazdaságot átfogó köztulajdona, a szocializmustól pedig az, hogy a munkamegosztás és az értéktörvény még eleven erõként hat, éppenséggel nem zsugorodott "anyajeggyé". Pontosan megkülönböztethetõ formáció ez, noha nem önálló, csupán keverék, amelynek kettõs szerkezetében a szocialista közösségi érdekek egyidejûleg, olykor összebogozódva hatnak ellentétükkel, a magánemberi elkülönültség burzsoá típusú érdekeivel.
A közösségi társadalomhoz fûzõdõ érdekek nem pusztán távlatiak: a munkásosztály politikai hatalma és a fõ termelõeszközök köztulajdona révén közvetlen személyes érdekekként is megjelennek a mindennapokban, olyan vívmányokhoz kötõdve, mint a létbiztonság, a munkához, kultúrához, egészségügyi és öregségi ellátáshoz való - gyakorlatilag érvényesített, nem üres szólamként deklarált - jog stb. Mindez kézzelfoghatóan bizonyíthatja a tömegek elõtt, hogy közvetlenül érdekeltek a szocialista irányú társadalmi együttmûködésben és fejlõdésben. Amíg azonban a termelõerõk színvonala nem teszi lehetõvé a hierarchikus munkamegosztás, a piaci viszonyok és a konkurencia (a fogyasztási javakért folytatott kiszorítósdi) megszüntetését, addig nem valósulhatnak meg egyetemesen sem a képességek szerinti munka, sem a teljesítmény szerinti elosztás szocialista elvei, nem formálódhat az egyének túlnyomó többsége szocialista elkötelezettségû közösségi lénnyé.Osztályharcok az átmeneti korban. Új Gazdaságpolitika (NEP) és a proletariátus demokratikus diktatúrája
Az átmenet második szakasza - a köztulajdon és a munkamegosztás békétlen szövetsége - olyan mezõre hasonlít, amelyrõl úgy-ahogy lekaszálták a gyomnövényeket, de a felszín alatt hangtalanul szétburjánzanak a gyökerek, és újra meg újra felfröccsentik a napvilágra zöld mérgüket.
Két ellentétes tényezõ küzd egymással: a szocialista közösségi viszonyokat építõ forradalmi hatalom, és az elkülönültséget, konkurenciát, burzsoá tendenciákat tenyésztõ munkamegosztás. Az utóbbinak tulajdonítandó, hogy a termelõeszközök köztulajdonba vétele után és ellenére újratermelõdik "a régi szemét" - mégpedig egy idõn át bõvülve, magának a szocialista elõrehaladásnak az elkerülhetetlen kísérõjelenségeként. Legalább két okra kell itt rámutatnunk, amelyek - részint egymással kölcsönhatásban - tágítják az értéktörvény hatókörét: 1. az általános gazdasági fejlõdés nyomán bõvül a piac, nõ a fogyasztási cikkek és a lakossági szolgáltatások kínálata; 2. miután a proletárdiktatúra államhatalma felszámolta a munkanélküliséget - a kapitalizmus egyik legszörnyûbb csapását -, a munka iránti kereslet kezdi meghaladni a kínálatot, és erõsödik a munkavállalók mint magánérdekû eladók alkupozíciója munkáltatójukkal, az állammal szemben. A szocialista elemek halmozódásával tehát a burzsoá tendenciák is újratermelõdnek, és óhatatlanul élezõdik az osztályharc a két ellentétes oldal között. Ez az a döntõ sajátosság, amely az átmenetet (a "másodikat" is!) a szocializmustól megkülönbözteti.
Az osztályharc az átmeneti korszakban a hatalom proletár vagy burzsoá jellegéért, a fejlõdés szocialista vagy restaurációs irányáért folyik, a "ki kit gyõz le" kétesélyes folyamataként, amelyet a szovjet történelembõl ismert "NEP" fogalommal jelölhetünk. (A szó az "új gazdaságpolitika" orosz eredetijének rövidítése.) A NEP a szovjet kormány 1921-ben bevezetett gazdaságpolitikája volt, amely a hadikommunizmus megszorításai után bizonyos mértékig ismét teret adott a piaci kapcsolatoknak, hogy helyreállítsa a forgalmat város és falu, szocialista és magánszektor között. A hagyományos marxista felfogás a NEP-et - helyesen - nemzetközi érvényûnek tartotta, kötelezõnek minden szocializmust építõ társadalom számára: nélküle valóban nem biztosítható az átmeneti gazdaságban a tevékenységek és termékek cseréje. Túl szûkre szabta azonban ez a felfogás a NEP történelmi határait. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem egyszerûen a magántulajdon és a kistermelés, hanem ennél szélesebb és általánosabb ok, a hierarchikus munkamegosztás az, ami az áru- és pénzviszonyokat, az értéktörvényt, a burzsoá tendenciákat táplálja; minthogy pedig a munkamegosztás az átmenet második szakaszában is fennmarad, a NEP a korszak mindkét szakaszának követelménye. A "NEP" fogalmával azt a különleges osztályharcot jelöljük, amelyet a proletárdiktatúra talaján, de a piaci viszonyokat is felhasználva, a társadalmi fejlõdés irányának meghatározásáért folytatnak a szocializmus erõi a piaci viszonyok által újratermelt burzsoá elemekkel és tendenciákkal.
Az átmenet két szakasza közötti minõségi különbség az osztályharc jellegét is lényegesen megváltoztatja. Az elsõ szakaszban a burzsoázia mint osztály ellen folyik a harc; a második szakaszban, a fõ termelõeszközöknek az egész gazdaságra kiterjedõ köztulajdonba vétele után, a burzsoázia mint osztály nem létezik többé, és a szocialista hatalmat - az ellene szervezett akciókon túl - elsõsorban a piaci viszonyokból fakadó friss burzsoá tendenciák fenyegetik. A proletariátus, amely egyrészt a hatalom birtokosa, másrészt a hierarchikus munkamegosztás alsó szintjeinek eleme, kettõs érdek-meghatározottság alatt áll: a piac logikája a rövid távú különérdekek vonzásába tereli, a szocialista viszonyokhoz fûzõdõ érdekei viszont azt követelik tõle, hogy szálljon szembe saját magáncélú különérdekeivel, és rázza le magáról mindazt a szennyet, ami az osztálytársadalmakban óhatatlanul hozzátapadt. Nemcsak a burzsoázia hazai és külhoni osztagai ellen kell a proletariátusnak védekeznie, hanem úgyszólván önmaga ellen is, hogy saját tudatvilágából ûzze ki a benne megfészkelt ellenséget, az önzés, fegyelmezetlenség, közéleti érdektelenség, rasszista gyûlölködések és egyéb ideológiai alantasságok ördögét.
Az érdekek mindkét csoportja (a "piaci" csakúgy, mint a közösségi) objektív, az anyagi életviszonyok kifejezõdése - melyiket fogja az osztály magáévá tenni? Valódi érdekei a szocializmushoz kapcsolják; a magáncélú különérdekek pusztán látszólagosak, mert a proletariátus újbóli leigázásához, az osztály, a tömegek, egész népek szenvedéséhez és pusztulásához vezetnek. Átmenetileg mégis a különérdekek csoportja az erõsebb: ezt táplálják az értéktörvény mindennapos negatív hatásai és - ahogy Lenin mondta - a szokások, "amelyeket az átkozott kapitalizmus hagyott örökségül a munkásnak és a parasztnak"3. A különérdekek folyamatosan hatnak mindaddig, amíg az értéktörvény mûködésben van, az általános-közösségi érdekek hatása ezzel szemben hol fellobban, hol lelohad, s ha érvényesül is, jóideig csupán egy kisebbség cselekedeteit vezérli. De az átmeneti kor gazdasági szerkezete mindenképpen létrehozza és újratermeli az érdekeknek ezt a második csoportját is, legalább mint állandó objektív lehetõségét annak, hogy kialakuljanak az osztály sorsáért való felelõsség, tettrekészség és áldozatvállalás reflexei, amelyek szervezett anyagi erõvé válhatnak, és alkalmas idõkben történelemformáló forradalmi erõvé érlelõdhetnek. Hangsúlyozni kell: csupán a lehetõség az, aminek a fennállása szükségszerû. Mivel a szubjektív érdektudat korántsem tükrözi automatikus pontossággal az objektív érdekek tartalmát és rangsorát, a játszma kétesélyes: vagy létrejönnek az osztályban, eleinte az osztály kisebb-nagyobb csoportjaiban, a forradalom tudati-ideológiai csírái, vagy nem. Ha nem, annál rosszabb; de a lehetõség mindig megvan, és mindig objektív.
Az átmeneti korszak proletár bázisának szilárdsága - ha úgy tetszik, a politikai hatalom "legitimációja" - elsõsorban azon múlik, hogy mennyire sikerül valóra váltani a legfõbb követelményt, kielégíteni a tömegek növekvõ anyagi és kulturális szükségleteit a termelés módszeres bõvítése és tökéletesítése útján. A követelmény azonban, amely a szocializmus alaptörvénye, az átmenet idején bizonyos értelemben ellentmondásban van kielégítésének eszközeivel, és az ellentmondás idõnként heves konfliktussá fokozódhat. Ismeretes például, milyen rendkívüli politikai és gazdasági feszültségekkel járt a Szovjetunióban a nehézipar fokozott ütemû felfuttatása, vagy a mezõgazdaság kollektivizálása; mégsem lehetett mellõzni egyiket sem, mert elmulasztásuk meghiúsította volna magának az alaptörvénynek a távlati teljesülését (egyszerûen elbuktatta volna a forradalmat). E nagy társadalmi próbatételeken túl, elkerülhetetlenek voltak azok az ismétlõdõ, kisebb-nagyobb politikai feszültségek is, amelyeket a felhalmozásnak, a termelés bõvítésének és korszerûsítésének problémái okoztak: a munkanormák felülvizsgálata, termelékenyebb technológiák bevezetése stb. A konfliktusforrások részint ideiglenesen hatottak (mint a "normarendezések", vagy más átmeneti megrázkódtatások), részint állandóan (mint a burzsoá elemeket és tendenciákat újratermelõ munkamegosztás). - Maradjunk most a konfliktusok gócánál, a magánérdekû elkülönültség ellentmondásait mintegy magába sûrítõ konkurenciánál.
Ha a javuló ellátás új igényeket támaszt, de a termelés anyagi és kulturális szintje még nem elégséges az elosztás szocialista elvének egyetemes érvényesítéséhez, fellángol a rivalizálás a fogyasztási javakban való részesedésért. Nemcsak az ínség: a javak és szolgáltatások növekvõ tömege is szíthatja a konkurenciát. Ebben a vetélkedésben elõnyben vannak a kulcspozíciók birtokosai, akik többnyire a munkamegosztás felsõbb szintjeit foglalják el. Minél nagyobb elõnyre tesznek szert a fogyasztási javakért folytatott harcban a "felsõk" az "alsókkal" szemben, annál inkább rögzõdnek meg újra és élezõdnek ki a két csoport között a helyzeti különbségükbõl adódó, de a forradalom által bizonyos fokig már fellazított ellentétek: a "felsõk" társadalmi kiváltságokat kovácsolhatnak munkamegosztásos elõnyeikbõl, a munkások pedig a maguk módján, teljesítményük visszafogásával vagy a szembenállás és nyomásgyakorlás egyéb megnyilvánulásaival igyekeznek a maguk részét fölkerekíteni.
Ez a visszalopakodó elidegenültség különösen veszélyesre fordulhat akkor, amikor a termelõeszközök köztulajdonba vétele - az alapok lerakása - már megtörtént, és az extenzív növekedés tartalékainak kimerülésével a növekvõ termelékenység lép elõ a felhalmozás fõ forrásává, a továbbfejlõdés gazdasági alapfeltételévé. Miután a munkanélküliséget felszámolták, a tõke által kifejlesztett brutális fegyelmezõ erõt olyan önkéntes fegyelemnek kellene tömegesen felváltania, amely a szocialista fejlõdésben való közvetlen érdekeltség felismerésére épül: másképp a termelékenység problémáját szocialista alapon, úgy tûnik, nem lehet megoldani. Elsõrendû gazdasági kérdéssé válik, hogy milyen a munkavállalók politikai és ideológiai viszonya saját államukhoz: magukénak tudják-e az államot, vagy úgy tekintik, mint egy tõlük idegen, velük szembenálló tulajdonost. A pozitív viszonyulásnak azonban van egy döntõ elõfeltétele, amelynek hiányában az alaptörvény követelményei maguk sem teljesíthetõk: a tömegek mozgósításával módszeresen vissza kell szorítani a teljesítmény nélkül élvezett kiváltságokat. Ha ez elmarad, vagy csak papíron "mûködik", akkor a "felsõk" és az "alsók" közötti kölcsönös elidegenülés törvényszerûen erõsödni fog, és az építõmunka vívmányai maguk rombolják le önmagukat, felgyorsítva a burzsoá, fékezve a szocialista elemek kibontakozását.
Nézzük ezt kicsit közelebbrõl.
Az átmeneti korszakban, ahol a munkateljesítményt még nem a képességek szabályozzák belülrõl, hanem a munkabér vagy másmilyen külsõ ellenszolgáltatás, a munka szerinti elosztás még korántsem valósulhat meg azzal a természetességgel, mint fog majd - várhatóan - a szocializmus viszonyai között. Ami a szocializmusban mindennapos, megszokott gyakorlattá, a teljesített élõmunka és a fogyasztási javakban tárgyiasult múltbeli munka közvetlen mennyiségi összehasonlításává egyszerûsödik, azt az átmeneti korszakban még jobbára a piacnak, az értéktörvénynek kell közvetítenie. Az átmenet államhatalma ellentmondásosan viszonyul az értéktörvényhez: egyrészt nem nélkülözheti pozitív, teljesítmény-ösztönzõ hatását, másrészt nem bízhatja a gazdaságot a piac anarchisztikus mûködésére, és a termelõeszközök köztulajdonára támaszkodva, igyekszik az értéktörvényt a tervgazdaság tudatos céljainak hálójába fogni.
A tervgazdaság és az értéktörvény kölcsönösen korlátozzák egymást, mindegyikük azon van, hogy maga alá rendelje, szolgálatába kényszerítse, és idõvel kiszorítsa a másikat. A teljesítmény szerinti elosztás nyilvános demokratikus tömegellenõrzése tehát nem puszta bérharc az elosztási arányok megváltoztatásáért, hanem a munkáshatalmat megvalósító politikai harc az elosztás szocialista elvének uralmáért; a proletariátus és a burzsoázia osztályharcának folytatódása, ha gyökeresen új formákban is. E harc közvetlen célja: felerõsíteni az értéktörvény pozitív hatásait, háttérbe szorítani a folyamatosan újratermelõdõ negatív hatásokat; a távlati cél pedig az, hogy a konkurenciát, az elõítéleteket, a mesterségesen szított konfliktusokat fokozatosan felváltsa a szocialista együttmûködés, és a tudatos korlátozásnak alávetett értéktörvény maga mozdítsa elõ önmaga fokozatos elsorvasztását.
A konkrét módszereket persze csak "élõben" lehet kikísérletezni, annyi azonban világosnak látszik, hogy a széles körû mozgósításhoz nem elég az - egyébként nélkülözhetetlen - ideológiai és propagandamunka: elsõsorban a tömegek gyakorlati tevékenységét kell megszervezni, a viszonylag legegyszerûbb - például a lakóközösségben vállalt - önkéntes feladatoktól, a hivatali packázások elleni társadalmi fellépéseken át, a bonyolult ellenõrzési mûveletekig. Ebben a harcban az osztály maga vívja ki és gyakorolja mindennapos tevékenységével, közvetítõk nélkül, mintegy "személyesen" a munkáshatalmat, tartja kordában az újratermelõdõ burzsoá tendenciákat, gyõzõdik meg róla, hogy a hatalom valóban az övé, és megtanul élni vele. Ilyen értelemben a proletárdiktatúra "nemcsak erõszak a kizsákmányolókkal szemben, sõt nem is legfõképpen erõszak"4, hanem a demokrácia történelmi formáinak betetõzõje, legszélesebb körû, legfejlettebb, legmagasabb formája, amelyben a két ellentét - a diktatúra és a demokrácia - közvetlenül azonosul egymással. A burzsoá gondolkodás számára ez képtelenség, pedig egész egyszerûen arról van szó, hogy a régi és az újonnan keletkezõ burzsoá tendenciákat, az "ember embernek farkasa" õserdei ösztöneit csak a proletariátus demokratikus tömegmozgalma fékezheti meg, és válthatja fel a szocialista együttmûködés viszonyaival.5 A mozgalom elsõrendû célja: a tömegeket saját államhatalmuktól elidegenítõ bürokráciával szemben érvényre juttatni a demokráciát, amely - Kautsky találó formulája szerint - nem más, mint "a tömegek uralma megbízottaikon".A szovjet pártbürokrácia ellenállása a demokratizálással szemben az 1930-as években6
A bürokrácia foggal-körömmel védelmezi kiváltságait. Errõl tanúskodik teljes egészében a szovjet történelem. Felidézünk néhány példát az 1930-as évekbõl.
Mint J. A. Getty, a kommunistákkal éppenséggel nem rokonszenvezõ amerikai történész írja, a moszkvai központ szakadatlan harcot folytatott a kiskirálykodó helyi apparátusok ellen, igyekezett a tömegek mozgósításával, velük szövetségben megvalósítani a pártszervek demokratikus ellenõrzését. 1933-ban a KB párttisztítást ("csisztka") rendelt el; Kaganovics, a Politikai Iroda tagja, felhívásban figyelmeztetett rá, hogy az akció végrehajtásához a szovjet polgárok tömegeinek együttmûködése szükséges. A párttisztítást a KB utasítása szerint nyilvános gyûléseken kell lebonyolítani, pártonkívüliek jelenlétében, akiknek elõzõleg elmagyarázták a gyûlés célját és feladatát; az akciót irányító helyi bizottságokat legalább tízéves párttagsággal bíró párttagokból kell összeállítani, miután a nevüket idõben közzétették, hogy bárki megtehesse kifogásait.7
A helyi vezetõk ellenállása miatt a "csisztka" elhúzódott, helyenként formalizmusba fulladt, gyökeres változást nem hozott. Újabb intézkedésekre volt szükség, ezt sürgette a pártdokumentumok rendezetlensége is. 1935-ben megkezdték a "proverká"-t, a tagsági könyvek nyilvános gyûléseken való ellenõrzését. A módszer ugyanaz volt, mint 1933-ban: szabad kritika, a pártonkívüliek bevonásával. A résztvevõk általában erõsen bírálták a vezetõk bürokratikus munkastílusát, és véleményt mondtak az egyes párttagokról: szóvá tették például, hogy az illetõ fehértiszt volt, a cári rendõrségen szolgált, kicsapongó életet él, korrupt, antiszemita, vagy éppen köztörvényes bûnözõ. A kritikák négyötöde rendszerint igazolódott.
A felsõ vezetõk demokratizálási törekvései más vonalon is megfigyelhetõk. Sztálin rámutatott, hogy a szovjetrendszer megszilárdulása nyomán "az értelmiség áttérõben van a szovjethatalom oldalára", figyelmesnek kell lenni hozzá, megnyerni és bevonni az építõmunkába8; ugyancsak Sztálin kezdeményezte, hogy a szovjet kormány hatálytalanítsa a régi megszorításokat a polgári származású fiatalok egyetemi felvételénél. A KB 1937. februári plénumán, amelyrõl lesz még szó, Molotov a gazdasági vezetõk önállóságát illetõen leszögezte: "határozottan érvényesítenünk kell az egyszemélyi irányítás elvét, de nem szabad belenyugodnunk ennek az elvnek olyan értelmezésébe, hogy a vezetõk mentesülhetnek a tömegellenõrzés alól." A párt és a szovjet állam vezérkara azonban tisztában volt vele, hogy kimondani ezt könnyebb, mint megoldani, és a tömegellenõrzést nem lehet a középszintû bürokráciára kifejtett felsõ nyomás nélkül, a bírálat bátorítása és a bírálók megvédelmezése nélkül megszervezni.
Getty nagy szerepet tulajdonít a bürokratizmus elleni harcban Kirovnak és Zsdánovnak. Zsdánov (1934-tõl leningrádi titkár és a KB titkára) egyre élesebben lépett fel a kritika elfojtása, a párttagokkal szemben alkalmazott megtorlások ellen. Követelte és keresztülvitte, hogy a párttitkárokat titkos szavazással válasszák, bár - teszi hozzá Getty - tudta, hogy a helyi titkárok autoritárius módszereit bizonyos fokig érthetõvé teszik a rendkívül magas gazdasági követelmények, az alacsony iskolázottság, a tapasztalt és képzett vezetõk hiánya. Zsdánovnak kétségkívül része volt a KB 1934. decemberi határozatában, amely utasította a helyi pártbizottságokat, hogy a fontos kérdéseket ne egy szûk vezetõi csoport tárgyalja meg, az aktíva és a tagság vegyen részt a döntéshozatalban.
Az 1933-as "csisztka" és az 1935-ös "proverka" után, 1936-ban a KB tagkönyvcserét rendelt el, ismét a bürokrácia elleni harc és a nyilvános bírálat jegyében. A középszintû apparátus ellenállására utal a KB május 24-i körlevele: sok párttagot formális, mechanikus eljárással zártak ki; "tûrhetetlen önkényeskedés", hogy a szovjethatalom iránt lojális személyeket származásuk vagy passzivitásuk miatt zárnak ki a pártból, azután automatikusan elbocsátják õket állásukból, megfosztják lakásuktól. 1936 november-decemberében, az Összoroszországi Szovjetkongresszuson, Sztálin és legközelebbi munkatársai hangsúlyozták, hogy titkos választásokra van szükség ellenjelöltekkel, a választójog kibõvítése alapján. Molotov kijelentette: hasznos lenne a pártnak, ha párton kívüliek is szerepelnének a jelöltek között. "Ez a rendszer senki mást nem sérthet, mint a tömegektõl elidegenült, elbürokratizálódott elemeket; megkönnyíti új erõk elõléptetését, az elidegenült bürokraták leváltását. Lehetséges persze, hogy ellenséges elemeket is megválasztanak. De végül még ez a veszély is hasznos lehet, jelezheti a pártszervezeteknek és pártmunkásoknak, hogy ideje felébredni."9 Sztálin még nyomatékosabb volt: "Egyesek azt mondják, veszélyes, hogy a szovjethatalommal szemben ellenséges elemek, például egykori fehérgárdisták, kulákok, papok stb. befurakodnak a legmagasabb intézményekbe. De miért kell félnünk ettõl? Ha félsz a farkasoktól, ne menj az erdõbe. Egyrészt nem minden kulák, fehérgárdista és pap ellenséges a szovjethatalommal szemben, másrészt, ha polgáraink ellenséges elemeket választanak, ez csak azt jelentheti, hogy rosszul szervezzük a munkánkat, és megérdemeljük ezt a szégyent."10
A területi elsõ titkárok hallgattak, láthatóan nem volt ínyükre a javaslat. A KB 1936. december 4-i plénumán, amelynek ülése egybeesett a Szovjetkongresszussal, alig beszéltek az alkotmánytervezetrõl. Sokkal nagyobb érdeklõdést keltett Jezsovnak, az NKVD vezetõjének beszámolója "A trockista és jobboldali szovjetellenes szervezetekrõl". - December 5-én a Szovjetkongresszus elfogadta az új alkotmány tervezetét. De élénk viták itt sem voltak. Jóllehet Sztálin, Molotov, Zsdánov, Litvinov és Visinszkij beszédeiben az alkotmány volt a fõ téma, a küldöttek - többnyire pártvezetõk - szinte tudomást sem vettek róla, inkább a belsõ és külsõ ellenséges tevékenységgel foglalkoztak. A választásokon bevezetendõ többes jelölésrõl nem esett szó.
Az 1936. augusztusi elsõ moszkvai pert 1937 januárjában követte a második. Újabb és újabb csoportokat tartóztattak le azzal a váddal, hogy a szovjet vezetõség megdöntésére szervezkedtek. Közben, 1937 február-márciusában, lezajlott a KB leghosszabb, két héten át tartó plénuma. Sztálin és támogatói ismét a demokratikus választások elõkészítésérõl és az év végéig megtartandó titkos választásokról beszéltek, ahol az új alkotmány jegyében érvénybe lépne a többes jelölés. Követelték, hogy a pártvezetõket titkosan válasszák az alapszervektõl felfelé, szûnjön meg az a gyakorlat, hogy a vezetõségi tagokat az elsõ titkárok kooptálják. Zsdánov kiemelte: több demokráciára van szükség a pártban és az egész országban, szorosabb kapcsolatra a tömegekkel, akár párttagok, akár párton kívüliek; az új választási rendszer erõteljes lökést adhat a szovjet szerveknek, hogy felszámolják a bürokratikus torzulásokat; csak így készülhetnek fel a választási harcra, ahol ellenséges jelöltekkel és ellenséges tevékenységgel is számolni kell. Zsdánov részletesen szólt a demokratikus normák pártbeli érvényesítésérõl. "Ha ki akarjuk vívni a tömegeknek, a szovjet- és pártmunkásoknak a tiszteletét új alkotmányunk iránt, akkor szavatolnunk kell, hogy pártmunkánkat a párton belüli, teljes és kétségbevonhatatlan demokrácia alapján fogjuk átalakítani, ahogy azt pártunk rendelkezései elõírják." Felsorolta ezután a legfontosabb intézkedéseket, amelyeket a beszámolójához mellékelt határozattervezet elõirányzott: fel kell számolni a kooptálásokat, szavatolni a párttagok korlátlan jogát, hogy a megnevezett jelölteket bírálják, vagy ne fogadják el. De ezekre a kérdésekre az elsõ titkárok többnyire nem reagáltak, fõként azt állították elõtérbe felszólalásaikban, hogy a szovjethatalom ellenségei, papok, eszerek és mások, tudatosan készülnek a választásokra. Molotov ismételten hangsúlyozta az önkritika szükségességét, és figyelmeztetett rá: ne keressünk mindenütt ellenséget. A küldöttek nem vették tudomásul Molotov felszólalását, továbbra is az összeesküvésekre koncentráltak. Március 3-án hangzott el Sztálin beszéde: az alkalmatlan vezetõket el kell távolítani. Az õ beszámolója is csaknem teljesen visszhangtalan maradt, mintha a falnak beszélt volna. A vita 24 felszólalója közül 15 fõleg a "népellenségekrõl" beszélt; a pártmunka fogyatékosságairól és a választásokról gyakorlatilag egyikük sem, noha Sztálinnak ez volt a fõ témája. Sztálin közvetlen munkatársai megtámadták ezt a magatartást. Jakovlev többek közt Hruscsovot, a moszkvai pártszervezet vezetõjét bírálta, párttagok jogtalan kizárása miatt; Malenkov szemükre vetette a párttitkároknak, hogy közömbösek a tagság véleményével szemben. A KB tagjai ezután már nem annyira a "népellenségekrõl" beszéltek, inkább önmagukat igyekeztek igazolni. De Sztálin beszédére továbbra sem reagáltak.
Március 5-i zárszavában Sztálin felszólította a résztvevõket: csökkentsék minimálisra a "népellenség" üldözését, a trockistákét is, akik közül sokan ismét a párt felé fordultak; differenciált elbírálásra van szükség, nem szabad mindenkit ugyanazzal a mércével mérni. Hangsúlyozta: a pártszervek ne csak a gazdasággal foglalkozzanak, kötelességük a harc a bürokratizmus ellen, és az általános politikai felkészültség megerõsítése. Kiállt a kritika nyilvánossága mellett, elítélte a hibák elkendõzését. A helyi vezetõségek - mondta - gyakran cimborákból tevõdnek össze, akik egymást dicsérik, és émelyítõ jelentéseket küldözgetnek a központba a sikerekrõl; erõsíteni kell az ellenõrzést, és nincs eredményesebb ellenõrzés annál, amit a tömegek gyakorolnak vezetõiken. Ostobaság azt állítani, hogy jobb, ha takargatjuk a hibáinkat, mert nyílt elismerésüket ellenségeink gyengeségnek tartják, és kihasználják. Ellenkezõleg: a hibák becsületes elismerése és kijavítása csak növeli a párt tekintélyét a tömegek elõtt, "és ez a legfontosabb". "Némelyik elvtárs azt hiszi, mindent tud, csak azért, mert õ népbiztos. Azt hiszik, a rang kimeríthetetlen tudást kölcsönöz. Vagy úgy gondolják: ha KB-tag vagyok, nem tévedhetek, mindent tudok. Csakhogy ez nem így van."
A pártvezetõkre, az elsõ titkárokat is beleértve, Sztálinnak az a követelése volt a legveszélyesebb, hogy mindegyiküknek ki kell választania két kádert, akik egy ideig átveszik majd a helyüket, amíg õk hathónapos továbbképzésen fognak részt venni. A funkcionáriusok joggal tartottak tõle, hogy távollétük alatt elvesztik "uszályukat", a bürokratikus hatalom alapját. Sztálin záróbeszéde egyébként kiemelte, hogy tanulni kell a tömegektõl, és figyelni az alulról jövõ bírálatokra. A határozat is Sztálin beszámolójára épült, 25 pontjából egy sem foglalkozott bõvebben a "népellenség" témájával.11
A plénum után az elsõ titkárok hazatértek, és a határozat ellenére folytatták a régi gyakorlatot: ez volt számukra a legésszerûbb módja annak - írja Getty -, "hogy a kellemetlen kritikusokat és beosztottakat eltávolítsák, egyúttal pedig bizonyítsák saját ügybuzgalmukat".12 A következõ hónapokban Sztálin és közeli munkatársai megpróbálták átterelni a pártmunkát a népellenség-vadászatról - amely az elsõ titkárok fõ tevékenységévé lett - a pártbürokrácia elleni harcra és a közelgõ választásokra. Közben "a helyi pártvezetõk igyekeztek minden lehetséges módon, a pártfegyelem határain belül, de néha azt áthágva is, meggátolni vagy átformálni a választásokat".13
1936-37-ben sorozatosan közölt a sajtó a pártmunka demokratizálását ösztönzõ írásokat. Néhány dátum: Pravda, január 4., 7., február 6., 13., 23., 25., 27.; a Partyijnoje sztroityelsztvo januári száma közli Krupszkaja cikkét a demokratikus munkastílusról és a politikai nevelésrõl; a Pravda március 10-én támadja azokat a helyi vezetõket, akik hitbizománynak nézik pozíciójukat; március 17-én felszólítja a párttagokat, hogy gyakoroljanak szigorú bírálatot, "tekintet nélkül a személyre". Jaroszlavszkij, a neves történész, a Központi Ellenõrzõ Bizottság tagja, a "Bolsevik"-ban írja 1937 áprilisában: "A pártapparátus, amelynek segítenie kellene a pártvezetést, nemritkán benyomul a párt tömegei és vezetõi közé, növelve a vezetõk elszakadását a tömegektõl." Nagy számban teszi közzé a sajtó a kritikai hangvételû vagy panaszos leveleket. "Még a Hruscsov-korszak párttörténetei és beszámolói is elismerik - mondja Getty -, hogy a februári plénum utáni idõszak sok antidemokratikus visszaélést korrigált, jóllehet ezt az idõszakot Nyugaton csak úgy ismerik (Keleten is! - R. E.), mint »a csavar végsõ megszorítását« az ellenséggel szembeni éberségi hadjáratban."14
Getty szkeptikus a bürokrácia elleni hadjáratok eredményét illetõen. "Az alulról jövõ népi ellenõrzés nem naiv gondolat volt; inkább hiábavaló, hogy feltörje a zárt helyi apparátusokat." Ezek hajtották végre a kollektivizálást és az iparosítást, vitték keresztül a pártpolitikát a feszült, megosztott vidéki területeken - a túlkapásaik elleni harc nem volt egyszerû feladat.15 Ennek ellenére az amerikai történész úgy ítéli, hogy az antibürokratikus hadjárat végül is tért nyert, amit az 1937. májusi adatok mutatnak: 54 000 alapszervezeti gyûlésen a régi vezetõk 55 százalékát kiszavazták, és nagyrészt fiatal munkásokat vagy mûszakiakat (mérnököket, technikusokat) választottak titkárnak. A sikeres gyûlések hangulatáról képet ad a Za indusztrializaciju címû lap 1937. április 20-i tudósítása, amely arról számol be, hogy a moszkvai "Sarló és Kalapács" gyárban, többórás nyilvános vitában, harminchárom felszólaló bírálta az igazgatót: durva, pökhendi, távol tartja magát a munkásoktól. A gyûlés után az igazgatót leváltották.16
A feszült belpolitikai légkör azonban keresztülhúzta a központ bürokrácia-ellenes erõfeszítéseit. A hadsereg, a rendõrség és a titkosszolgálat vezérkarában összeesküvéseket fedeztek fel, 1937 márciusában letartóztatták Jagoda belügyi népbiztost, az állambiztonsági erõk fõnökét. Májusban és júniusban magas beosztású katonai parancsnokok beismerõ vallomást tettek: megegyeztek a német vezérkarral, hogy a Szovjetunió elleni német támadás esetén elõmozdítják a Vörös Hadsereg vereségét. Ilyen helyzetben került sor a KB júniusi plénumára.
A plénumon Jakovlev és Molotov bírálták a pártvezetõket, amiért elmulasztották a szovjetválasztások megszervezését. Molotov hangsúlyozta: érdemes forradalmárokat is félre kell állítani, ha nincsenek felkészülve a napi feladatok megoldására. Jakovlev megvádolta az elsõ titkárokat: akadályozzák a pártban a titkos választást, tovább folytatják a kooptációs (kinevezéses) gyakorlatot. "Meríteni kell az új káderek hatalmas tartalékából, és leváltani a korrumpálódott és bürokratizálódott elemeket."17 Ezek a felszólalások nem változtattak a valóságos erõviszonyokon, nem késztették meghátrálásra a pártbürokráciát. Ellenkezõleg: fokozódott az ellenállás, Sztálin sem tudott úrrá lenni a helyzeten. A plénum után Robert Ejhe, a Nyugat-Szibériai Terület elsõ titkára külön találkozót kért Sztálintól, utána több más elsõ titkár követte példáját; valószínûleg ekkor követelték ki a felhatalmazást, hogy az összeesküvõk elleni harcra "trojkát" szervezhessenek, amelynek joga van bírói végzés vagy ítélet nélkül letartóztatásokat végrehajtani, sõt kivégzéseket elrendelni. A történetíró Zsukov szerint a trojkák tevékenysége elsõsorban azok ellen irányult, akik visszakapták a választójogukat, és veszélyeztethették az elsõ titkárok pozícióját.18
Tömeges megtorlások kezdõdtek, amelyeket - Jezsov, az új belügyi népbiztos neve után - "jezsovscsinának" szoktak nevezni. Hruscsov 1956-os és 1961-es kijelentései egyértelmûen arra utalnak, hogy a "jezsovscsina" fõleg a párt és az állam kiemelkedõ vezetõit vette célba.19 Ezt az idõszakot elõszeretettel taglalja a szovjetellenes propaganda, rendszerint a tárgyilagosság legcsekélyebb igénye nélkül, tízszeresre vagy még nagyobbra felszorozva az áldozatok valóságos számát. Kevésbé ismeretes, hogy a "jezsovscsinát" heves belsõ harcok kísérték; Getty felsorolja néhány külsõ jelüket. 1937 közepén cikk jelent meg a Pravdában a túlkapások, az indokolatlan letartóztatások ellen; a Szovjetunió fõügyészsége utasítást kapott ezek kivizsgálására. Júniusban újabb hasonló tárgyú cikkeket közölt a sajtó. Októberben, a Donyec-medence alsó- és középszintû ipari vezetõinek fogadásán, Sztálin kijelenti, hogy a szovjet mûszaki és gazdasági vezetõk rászolgáltak a nép bizalmára és tiszteletére. Getty megjegyzi: "Szükségtelen lett volna ilyen észrevételeket tennie, ha a radikális szakemberüldözés nem esik kívül az ellenõrzésen." 1937 decemberében, az NKVD megalakulásának 20. évfordulójára rendezett ünnepi gyûlésen, Sztálin nem jelent meg. (Az elõzõ hónapokban megjelent a hõs repülõk és sarkkutatók, a kolhoz-parasztasszonyok, az ipari vezetõk részére adott fogadásokon, találkozott a választókkal stb.)20
A KB 1938. januári plénuma végül, úgy tûnik, felülkerekedett a kaotikus terrorhullámon. A január 19-én elfogadott határozat megállapítja, hogy a párttisztítások folyamán a pártszervezetek, "a KB ismételt utasításai és figyelmeztetései ellenére, sok esetben helytelenül és bûnös könnyelmûséggel jártak el a pártból kizártakkal szemben", automatikusan megfosztották õket állásuktól és lakásuktól. Mindez "azért fordulhatott elõ oly gyakran, mert a kommunisták között ma is vannak karrieristák, akik a pártból való kizárásokkal, megtorló intézkedésekkel igyekeznek kitûnni és elõrejutni, úgy biztosítani magukat az éberség hiányának esetleges vádja ellen, hogy válogatás nélkül megtorlásokat alkalmaznak párttagokkal szemben". A KB kötelez "minden pártszervezetet, hogy vessen véget a pártból való tömeges, válogatás nélküli kizárásoknak", vonja felelõsségre azokat a pártvezetõket, akik megrágalmaztak és alaptalanul büntettek párttagokat és tagjelölteket, február 15-ig gondoskodjék a tanácsi és gazdasági szervek révén a kizártak elhelyezésérõl. - E határozat nyomán az illetékes pártszervek 1938 augusztusáig 154 933 fellebbezést vizsgáltak meg, és 85 273-nak (54 százalék) helyt adtak. Jezsovot menesztették funkciójából, embereit kicserélték, sokukat megbüntették visszaéléseik miatt.21Élesedik-e?
Az 1930-as évek Szovjetuniójában összekuszálódtak az osztályharc frontvonalai. Nagy társadalmi próbatételek idézték elõ ezt a jelenséget: a feszített ütemû iparosítás és kollektivizálás, illetve a kényszerû háborús felkészülés, amely könyörtelenül diktálta mindkettõnek a tempóját.
Ami a kollektivizálást illeti: elméletileg ugyan egyértelmû volt, hogy a városi burzsoázia kisajátításában döntõ szerepet játszó erõszak falun csak alárendelt szerephez juthat, és lényegileg csak a gazdag felsõ rétegek ellen irányulhat, az általuk szervezett ellenállás erejétõl és módjától függõen; de az elmélet gyakorlati érvényesítése rendkívül nehéz volt, a közös gazdálkodástól idegenkedõ paraszti individualizmus és a módosak befolyása miatt. A polgárháborúban sokszor az utóbbiak is fegyverrel harcoltak a fehérek ellen - az úri birtokosok uralmát a parasztság minden rétege elutasította -, majd leszerelésük után vezetõ tisztségekre tettek szert a helyi szovjetekben, a hatalmi és igazgatási apparátusban. A gazdag parasztoknak egyébként is tekintélyük volt a faluban vagyonuk és fejlettebb gazdálkodásuk folytán, a szegényebbek pedig rendszerint anyagilag is függtek tõlük. A tulajdona kisajátítása ellen elszántan védekezõ falusi burzsoázia, amíg ellenállását le nem gyûrték, az egész parasztságot átható magántulajdonosi hajlamokra és az általános kulturális elmaradottságra támaszkodva, maga mellé tudta állítani a szövetkezetesítéssel szemben folytatott harcában a közép- és kisparasztság számottevõ részét is. Egész falvak tagadták meg az adófizetést és a termények eladását az államnak, vágták le az állatokat, rongálták meg a gépi és egyéb felszerelést, vagy folyamodtak a harc szélsõségesen durva formáihoz (gyújtogatás, gyilkosság); az idõ pedig sürgetett, mert amíg falun rejtegették a gabonát, a városok éheztek. Az osztályharc frontvonalainak összekuszálódása (amely a forradalmak történetében valószínûleg törvényszerû), az antagonisztikus ellentmondások összekeveredése a nem-antagonisztikusakkal, a népen belülieké a nép és az ellenforradalmi elemek közötti ellentmondásokkal - mindez egy hajlékony, képzett, politikailag tapasztalt apparátust is próbára tett volna.22
Az iparosítás és a kollektivizálás elõrehaladtával a Szovjetunióban objektív társadalmi szükségletté érlelõdött a Sztálin és munkatársai által szorgalmazott demokratizálás, amelyet az extenzív fejlesztési források kimerülésével maga a szocialista irányú elõrehaladás tûzött napirendre a gazdaságirányításban és a társadalmi élet minden területén. A fasizmus nemzetközi elõretörése azonban a védelmi felkészülés gyorsítását követelte, az ezzel kapcsolatos anyagi erõfeszítések pedig fokozták a belsõ ütközéseket. Mivel a Szovjetuniót kétfrontos háború fenyegette, objektív szükséglet volt, hogy a védelem és a belsõ biztonság feltétlen elsõséget kapjon minden egyéb feladathoz képest - ami erõteljes központosítást feltételezett. Két ellentétes objektív szükséglet állt tehát szemben egymással, és a központosítás követelménye keresztezte a demokratizálás követelményét, az állami és pártapparátusok rendszeres tömegellenõrzését. Szélesebb út nyílt az akarnokok, önkényeskedõk, túllicitálók elõtt. A perek szinte kapóra jöttek a demokratizálási törekvésekkel szembeszegülõ apparátusok és pártvezetõk számára: önkényeskedéseiket a szovjethatalom védelmével indokolhatták, és meglehet, csakugyan ebben a hitben cselekedtek. De éppúgy lehetséges az is, hogy csupán a kiváltságaikat védték, karrierjüket építették, személyes leszámolásokra használták hatalmukat, vagy egyszerûen ostobák voltak, és megtakarították maguknak a bonyolult ügyek kibogozásának veszõdségét - ahogy, egyebek közt, a francia forradalom is bõvelkedik hasonló történetekben.
A fegyverkezési kényszer nagy terheket rótt a lakosságra, éppen azokra az osztályokra, amelyeknek államhatalmaként a rendszer létrejött. Az erõltetett ütemû iparosítás, kollektivizálás és fegyverkezés feszültségei nyomán, a párton belül is kialakultak olyan csoportok - meglepõ lett volna, ha nem így történik -, amelyek vagy a terheknek a távlati érdekeket veszélyeztetõ csökkentését, vagy az elviselhetõnél nagyobb növelését (Trockijjal szólva, "a csavarok megszorítását") sürgették. Szubjektív szándéka szerint mindkét csoport a dolgozó tömegek szószólójaként léphetett fel - képviselõi között számosan forradalmi múlttal rendelkeztek -, de objektív hatását tekintve, mind a kettõ a munkáshatalmat veszélyeztette. A harmincas évek közepén egyesültek a különféle irányzatú ellenzéki csoportok: együtt bírálták a bürokrácia és a nélkülözés valóságos tényeit, ám olyan intézkedéseket követeltek, amelyek a szocialista építés feladását jelentették volna (a veszteséges termelésre hivatkozva, az állami nagyüzemek feloszlatását a mezõgazdaságban, koncessziós politikát az iparban; a tömegek szûkös életviszonyaira hivatkozva, az erõforrások átcsoportosítását a nehéziparból a könnyûiparba, a mezõgazdaságba és a szociális szférába stb.). Amikor tehát a frakciós áramlatok szembefordultak a párt vezetõ magjának a történelem által azóta sokszorosan igazolt, helyes stratégiai döntéseivel, kritikájukban a szocialista demokrácia objektív követelményeit kérhették számon, és rendszerint olyan jelenségeket is elítéltek, amelyek valóban tûrhetetlenek voltak. De ahogyan a helyes döntések elleni jogosulatlan támadások jogos kritikai mozzanatokkal keveredtek, ugyanúgy keveredett ennek reakciójaképpen a helyes döntések védelme a jogos kritika elfojtásával; és a kettõs keveredés annál kuszábbá vált, minél inkább élezõdtek a háborús veszély fokozódásával mind a belsõ osztályharcok, mind a hozzájuk kapcsolódó pártbeli frakcióharcok.23
Tekintsünk most el a külsõ környezettõl, és pusztán a rendszer belsõ szerkezetére, belsõ gazdasági folyamataira összpontosítva, tegyük fel gondolatkísérletként a kérdést: élesedik-e az osztályharc az átmenet idején?
Már az is kérdéses, lehet-e egyáltalán ilyen kérdést feltenni. Nem mindegy ugyanis, hogy az átmenet melyik szakaszáról van szó, s hogy a régi burzsoázia maradványairól beszélünk-e, vagy a frissen keletkezõ burzsoá tendenciákról. Az sem mellékes, hogy a régi burzsoázia nem alkot többé egységes tömböt: bár egy része, külsõ szövetségeseinek támogatásával, továbbra is elkeseredetten harcol elvesztett pozícióinak visszaszerzéséért, mások többé-kevésbé beilleszkednek, végül egy növekvõ rész, különösen a mûszaki és tudományos értelmiség, közeledik a megszilárdult proletárhatalomhoz (vagy azért, mert belátja, hogy értelmetlenség harcolni ellene, vagy pedig - és valószínûleg elsõsorban - azért, mert a proletárállam munkalehetõséget, anyagi és erkölcsi megbecsülést, kibontakozási távlatokat kínál neki24). Többek közt erre az átalakulásra hivatkozva javasolta Sztálin a jogi egyenlõség kiterjesztését azokra a rétegekre, amelyeket korábban átmenetileg kizártak az állampolgári jogokból.25 Amikor társadalmi feszültség támad, az osztály maradványainak legmakacsabb elemei újjászervezik ellenállásukat, magukkal rántva más társadalmi csoportokat is; az osztályharc ilyenkor, és a front meghatározott szakaszain természetszerûen kiélezõdik. Ez azonban átmeneti jelenség lehet, amely a feszültség enyhülésekor lecsillapulhat. Törvényszerûnek látszik, hogy a hagyományos burzsoázia frontján az osztályharc nem élezõdik állandóan, hanem hullámzik, hol felcsap, hol alábbhagy.26
Más folyamatokkal találkozunk az osztályharcnak azokon a frontjain, ahol az átmenet gazdasági szerkezete maga sarjaszt ki friss burzsoá csírákat.
Ha nincs demokratikus ellenõrzés, amely felügyeli a teljesítmény szerinti elosztást, és megtorolja a munka nélküli jövedelemszerzést (magyarán: értéktöbblet kisajátítását), akkor óhatatlanul erõsödik a versengés a fogyasztási javakért a "felsõk" és az "alsók", irányítók és végrehajtók között. Osztályharc ez? Bizonyos értelemben igen: proletárok harca a munkamegosztás felsõbb szintjein bontakozó burzsoá tendenciák ellen, a társadalmi termékben való nagyobb részesedésért. Csakhogy ebben a harcban egyik fél sem a szocializmusért száll síkra, hanem ki-ki a maga szûkös magánérdekeiért, s ha nincs erõ, amely eltéríthetné ezt a harcot saját ösztönös logikájától, akkor - a "felsõknek" a konkurenciában élvezett elõnye miatt - a társadalom egyre inkább nyertesekre és vesztesekre szakad, és a két oldal között mind tágabbra nyílik az olló. Így történt a "szocialista táborban", nálunk is, és ami a legdöbbenetesebb, a hivatalos propaganda lelkes buzdításával. Emlékezzünk a 20. század 60-70-es éveire: a magát kommunistának hírlelõ sajtó maga sulykolta fáradhatatlanul a fogyasztói szemlélet dicshimnuszát, szektásnak bélyegezve az akkortájt felvirágzó "frizsider-szocializmus" kritikusait. Hát nem éppen az a célunk, hogy mindenki szükségletei szerint részesüljön az anyagi javakból? Hát nem éppen Marx és Engels ostorozták a legszenvedélyesebben a "nyers", aszkétikus kommunizmust?
A fogyasztói szemlélet harca a közösségi törekvésekkel szemben nem egyéb, mint a tõke élesedõ osztályharca a szocializmussal, a burzsoáziáé a proletariátussal szemben - annak ellenére, hogy a tõkét kisajátították, burzsoázia mint osztály nem létezik, sõt a proletariátus is megszûnt, tulajdon nélküli osztályból tulajdonos osztállyá, a társadalom vezetõ osztályává lett. Bármely "normális" osztályharchoz hasonlóan, ez a sajátos osztályharc is gazdasági, politikai és ideológiai területen folyik, mégis jócskán elüt a hagyományostól. Támad a burzsoázia, noha nem létezik - de mégiscsak létezik, a fû alatt lappang, beveszi magát a gondolkodásba, anyagi alakot ölt a cselekvésben, itt is, ott is megtelepszik, gócokká áll össze, szétágazik, a vérárammal sodródva áttéteket képez, hatalmába keríti és szétrágja az egész szervezetet. Másképpen szólva, az osztályharc élesedik; mindenképpen élesedik, még ha csak "féloldalasan" folytatja is a támadásba lendülõ burzsoázia, amely egyelõre nem is létezik, csupán keletkezõben van, de ellenállás híján napról napra és óráról órára erõsödik, míg fel nem falja végül a szocializmus sejtjeit.
Valamilyen ellenállás persze mindig van, csak az a kérdés, mi a célja, mi ellen irányul, és milyen erõkkel folyik. Az "alsók" és a "felsõk" közötti magánérdekû osztályharc, amelyrõl az imént szóltunk, annál biztosabban rombolja a gazdaságot, minél élesebb az ellentét a marakodó felek között. Másrészt valóságos ellenállást is kiváltanak a bomlás jelenségei: volt annak idején néhány spontán kezdeményezés, de elszigeteltségükben szétporladtak a bürokrácia tömör falán anélkül, hogy egyetlen karcolást is ejtettek volna rajta. Folytatódott a konkurencia-viszonyok burjánzása, követve a maga saját logikáját: a felhalmozódó magánjavak kezdenek presztízsigényeket kielégíteni, majd eljön az idõ, amikor szaporításuk szükséglete már tõkésítésre sarkall, elõbb a forgalomban, azután a termelésben is. A gazdaság atomizálódik, és a központi tervezés gyorsuló hanyatlása közepette fokozatosan mûködésképtelenné válik. Egymással kölcsönhatásban lép fel tehát a gazdaság szerkezeti válsága és a magánérdekû felhalmozásnak az a szükséglete, hogy a termelõeszközök ismét tõketulajdonná legyenek. A reménybeli tõkések diadalmasan mutogatnak a rogyadozó állami tulajdonra és a bekómált tervgazdaságra, amelynek tönkretételében nem csekély részük volt: íme a szocializmus csõdje! Majd ha mi leszünk a tulajdonosok, akkor lesz itt bõségkosár és Kánaán!
Tegyük fel, hogy a szocializmus híveinek sikerül megszervezniük a tömegek valódi osztályharcát a munka nélküli jövedelemszerzés, a konkurencia, a bürokratizmus ellen. Hogyan fog alakulni ez az osztályharc, illetve az általa megvalósítandó demokratikus diktatúra: erõsödik vagy gyengül, élesedik vagy tompul? Mivel a fogyasztási javak növekvõ bõsége nemcsak a szocializmus vonzerejét növeli, hanem a szerzési vágy csábításait és kísértéseit is, a szocialista építés elõrehaladtával erõsödniük kell az ellenõrzés és hatalomgyakorlás (a diktatúra) demokratikus formáinak. Az osztályharc ilyen értelemben szükségszerûen élesedik - egészen addig, amíg a nagy többség el nem sajátítja és mindennapos szokássá nem asszimilálja a társadalmi folyamatok ellenõrzésének és irányításának demokratikus gyakorlatát, az önigazgatás mûvészetét. Ha viszont nem sikerül megszervezni a tömegek aktív harcát az elszaporodó burzsoá kezdemények ellen - nos, az osztályharc akkor is élesedni fog, csakhogy ezúttal egyoldalúan, a keletkezõben levõ burzsoá elemek részérõl: támadást indítanak, elsõsorban azért, hogy kezükbe kaparintsák az átmeneti rendszer szervezõ központját, a pártot.
Eljött a Hruscsovok ideje.
Az SZKP a burzsoázia kezén
Kimagasló eredményei ellenére, a szovjet gazdaság sok tekintetben messze mögötte járt a fejlett tõkés országokénak, gyakran még saját meglévõ lehetõségeit sem volt képes kihasználni. Az SZKP KB plénumának 1953. július 7-i határozata megállapítja: "nálunk még nem kevés elmaradott ipari vállalat, sõt ipari ágazat létezik, számos kolhoz és egész mezõgazdasági körzet van lepusztult állapotban. A haszonnövények terméshozama és az állattenyésztés termelékenysége nem felel meg sem a mezõgazdaság mûszaki felszereltségének, sem a kolhozrendszerben rejlõ lehetõségeknek. Ezért még mindig nem vagyunk abban a helyzetben, hogy népünk növekvõ anyagi és kulturális szükségleteit kellõképpen kielégíthessük".
A gazdaság továbbfejlõdéséhez döntõ fontosságú volt, hogy a központi tervezést maximálisan összekapcsolják a konkrét helyi viszonyok ismeretére épülõ helyi kezdeményezéssel, ezzel egyidejûleg pedig, az általános korszerûsítéshez szükséges erõforrások elõteremtése érdekében, lehetõleg mérsékeljék a fegyverkezés ütemét. A forradalom története nemegyszer bizonyította már, az intervenciós és polgárháborúktól a fasizmus feletti gyõzelemig, hogy a politikai és erkölcsi erõ semmivel sem számít kevesebbet a háborúk gyakorlatában, mint a fegyverzet: a három tényezõ kölcsönhatásban van egymással. Egyébként sem volt már a Szovjetunió egyedüli és beszorított szocialista ország, s ha újonnan létesült szövetségi rendszerének gerincét a szovjet-kínai szövetség alkotja, és a szocialista irányú országok összehangoltan cselekszenek mind egymással és a kommunista világmozgalommal, mind a "harmadik világ" eszmélõ népeivel, az atombomba elõállítása után a Szovjetunió valószínûleg a fegyverkezési ütem csökkentésével sem került volna hátrányba.
Nem vitatható tehát, hogy az SZKP két irányváltó kongresszusa, a XX. és a XXII. reális, létfontosságú, és valóban a politikai vonal lényeges módosításait sürgetõ feladatokkal került szembe. Más lapra tartozik, hogy a megoldás módja semmibe vette a reális viszonyokat és a marxista alapelveket. A bürokratizmus visszaszorítása ürügyén a Hruscsov-csoport szétverte a központi tervezést, és összefüggéstelen részekre szabdalta a gazdaság egységes folyamatait; az értéktörvény negatív hatásai elleni harcot eleve leszerelte azzal, hogy a proletariátus diktatúráját és az élcsapat-pártot túlhaladottnak, az osztályharc élezõdését bûnös sztálinista rögeszmének minõsítette; demokratizálás helyett liberalizált, marxista eszmei nevelés helyett maga bátorította a Nyugatról importált - bár ott legalább bõséges árutömeggel gerjesztett - fogyasztói szemléletet; egész politikájával segítette a burzsoá elemek újjáéledését vagy újratermelõdését. Ami pedig a fegyverkezés csökkentését illeti, ezt a Hruscsov-csoport nem a szocialista országok egyesített erejére kívánta alapozni, hanem csúcstalálkozókra, az imperialista országokkal létesülõ partneri kapcsolatokra, vagy éppen a nyugati vezetõkkel kialakítandó kölcsönös bizalomra és megbecsülésre. A nemzetközi kommunista mozgalom több tekintélyes pártja és vezetõje nem lelkesedett ezekért az enyhén szólva opportunista módszerekért, de Hruscsov megbélyegezte elgondolásainak ellenzõit mint sztálinistákat, és nagy energiával züllesztette szét a nemrég még egységes elveket valló, egységesen cselekvõ mozgalmat.27 Szétesett a béke megõrzésére alkalmas egyetlen politikai erõ, és a hatalmi egyensúlyt most már csakugyan nem biztosíthatta más, mint a fegyverkezés - noha csak ideig-óráig, a tõkés országok túlnyomó gazdasági fölénye miatt.
Miért volt képes Hruscsov hatalmon maradni, elsõ leváltása után pillanatok alatt újból nyeregbe pattanni, tömegeket évekre maga mellé állítani? Megtévesztette õket? Hogyan?
Hruscsov programja, ha a szocialista fejlõdés objektív követelményeit nem is, a maga módján a szovjet nép mélységes békevágyát tükrözte. Az iszonyatos emberveszteség és anyagi pusztulás után, amikor máris újabb háború árnyéka sötétlett, hogyne fogadták volna örömmel az emberek a békés együttélés és a szocializmusba való békés átmenet távlatait; az ellátási nehézségek közepette, amelyeket a háborús károkon túl az újabb kényszerû fegyverkezés terhei súlyosbítottak, hogyne lélegeztek volna fel arra az ígéretre, hogy belátható idõn belül lesz elég élelem, ruhanemû, lakás, bõség lesz és gazdagság, húsz év alatt utolérjük Amerikát! Megszûnnek a törvénytelenségek, a bürokratikus packázások, a mindennapos feszültségek, végre meghozza gyümölcsét a tengernyi nélkülözés és áldozat! Miért is kételkedett volna a nagy többség az ígéretekben, amikor évtizedeken át hozzászokott, hogy amit a párt meghirdet, amit a vezetõk megígérnek, az sorra teljesül! Hruscsov a vágyaikat mondta ki; kevesen vették észre, hogy programja hajszálpontosan az ellenkezõje annak, amit az objektív feltételek lehetõvé és szükségessé tesznek, módszerei pedig félelmetes biztonsággal gondoskodnak róla, hogy az ígéretek ne teljesüljenek, és a szocialista irányú rendszer a pusztulás útjára lépjen.
De sem Hruscsov jelleme, sem a tömegek hiszékenysége nem magyarázza meg az SZKP éles revizionista fordulatát. Végrehajthatott volna egyetlen ember ilyen fordulatot? Meghatározhatta-e az irányváltást és nyomában az egész világtörténelem menetét ennek az egyetlen embernek a jelleme vagy pszichikai alkata? Nem: a Hruscsov-csoport bizonyos társadalmi törekvéseket képviselt, amelyek ellentétesek voltak a szocialista fejlõdési iránnyal, és szorosan összefüggtek a szovjet társadalomnak a háború által elõidézett szerkezeti változásaival. Egy korábbi írásomban a következõképpen igyekeztem felvázolni ezeknek a változásoknak a természetét:
1. A szovjet ország nyugati területein, a harci cselekmények és a német megszállás következtében, a munkásosztály csaknem teljes egészében elpusztult (az Urálon túli munkásság egy részét pedig kitelepített egykori nepmanok, kulákok vagy leszármazottaik alkották).
2. A háború után Ukrajna és Belorusszia sok körzetében a falvak - csaknem vagy egészen - férfilakosság nélkül maradtak. A kolhozisták és szovhozmunkások létszáma országosan a háború elõttinek 70 százalékára, a mezõgazdasági termelés 50-60 százalékra csökkent. 1946-ban aszály és éhínség pusztított; a Szovjetunió európai területein hektáronként 2-4 q gabona termett. Szibériában jó volt a termés, de nem tudták idõben betakarítani és raktározni.
3. Az SZKP 5 millió tagjából 3 millió hõsi halált halt. A háború nagy próbatétele során 6 millióra emelkedett a párttagok száma, de kétharmad részben fiatalok voltak, ideológiai képzettség és tapasztalatok nélkül.
4. A kolhozpiacok részesedése a kiskereskedelmi forgalomban az 1939-es 15,9 százalékról 45 százalékra nõtt, és a pénzhalmozódással kialakult a milliomos kolhoztagok rétege, akik törvénytelenül kolhozföldeket sajátítottak ki; becslések szerint a háború után már közel 5 millió hektárral rendelkeztek. Mindez, párosulva az élõsdiség számos formájával, amely a hihetetlen anyagi nehézségek talaján tenyészett, rendkívüli módon kedvezett a burzsoá elemek újjáéledésének, a revizionizmus gyõzelmének a marxista elmélet és politikai gyakorlat felett. E gyõzelem végsõ objektív alapja tehát az, hogy a munkásosztályra - a szocializmusra - nézve hátrányosan változott meg a Szovjetunió osztályszerkezete és belsõ politikai erõinek viszonya.28
Nem Hruscsov személyiségében kell keresni az SZKP politikai fordulatának okát, hanem az osztályerõk átrendezõdése teremtett objektív lehetõséget a revizionista politikai és ideológiai fordulatra. Adva volt a lehetõség, és Hruscsov ügyesen meglovagolta; jelleme, egész személyisége mintegy rendeltetésszerûen emelte õt a keletkezõben lévõ burzsoázia vezetõjévé. Burzsoá osztály ugyan nem létezett már a Szovjetunióban (erre a tényre alapozták a "megvalósult szocializmus" dogmáját), de kezdettõl fogva voltak kiváltságos rétegek (a gazdasági elmaradottság, a szakemberhiány, az alacsony kulturális átlagszint miatt), a háborús anyagi veszteségek nyomán pedig természetszerûen felszaporodtak az áruhiány vámszedõi, világukat élték az élõsdiek és ügyeskedõk, felerõsödtek a konkurenciaviszonyok. Ez alkotta a revizionista fordulat társadalmi talaját. A különérdekeik érvényesítésére törekvõ, számban és súlyban megnövekedett - bár osztállyá még nem szervezõdött - rétegek liberalizáló reformokat sugalltak, és szükségletet támasztottak olyan politikai szatócsok iránt, akik reformbóvlijukat a mindennapos égetõ gondok megoldásának csodaszereként tudják a tömegek nyakába varrni.
Feltétlenül hangsúlyozni kell azonban, hogy a fordulatot nem az objektív helyzet hozta magával sorsszerûen, hanem a szubjektív tényezõ, a párt revizionista szárnya valósította meg a kommunista bázis elleni harcban, nagyobb szervezettsége és cselekvési elszántsága révén. Egy forradalmi következetességgel irányított lenini párt úrrá lehetett volna a nehézségeken - ahogyan súlyosabb helyzeteken is úrrá lett az intervenciós és polgárháborúkban, majd a Nagy Honvédõ Háborúban. A Hruscsov-csoport ezzel szemben, amely meghirdette az össznépi pártot és államot, a proletárdiktatúra és az osztályharc elhalását, az imperializmussal való összebékülést, a könnyûipar elsõségét a felhalmozásban, mindazt, amit a lakosság elmaradottabb rétegei, vagy egyszerûen nyugalmasabb és gondtalanabb életre vágyó tömegei hallani szerettek volna - a Hruscsov-csoport kiszolgáltatta az országot belsõ és külsõ ellenségeinek, fokozta az ellátási nehézségeket29, fellendítette az árnyékgazdaságot, elõsegítette a burzsoázia mint osztály újjáalakulását és szervezett osztályharcát a fejlõdés szocialista iránya ellen.
A demokratikus centralizmusról
Az átmenet fejlõdési irányát, tehát magának a forradalomnak a sorsát végeredményben egyetlen kérdéscsoport dönti el: alkalmas-e a párt hivatása betöltésére? Képes-e megóvni magát az erkölcsi és ideológiai fertõzések seregnyi fajtájától? Melyik fél javára dõl el az osztályharc legfontosabb ütközete: az, amelyik magában a pártban folyik a proletár és a pártba beszivárgó burzsoá elemek között?
A párton belüli osztályharc legkoncentráltabb formája az ellentétes politikai irányvonalak harca. Ez a harc, amelyben forradalmárok állnak szemben reformistákkal (vagy akármilyen néven futó, nemegyszer az árulásig züllõ "belesimulókkal"), áthúzódik a kommunista pártok egész történetén, és folytatódni fog mindaddig, amíg csak létezik forradalmi párt és burzsoá, vagy egyszerûen a magánemberi elkülönültséget újratermelõ környezet. Minél élesebbek az ellentétek proletariátus és burzsoázia, illetve (az átmeneti társadalomban) közösségi és magánérdekek között, annál mélyebbek lehetnek a stratégiai és taktikai törésvonalak a pártban, másrészt annál égetõbb szükség van cselekvési egységre. Élhetnek a párttagok között ugyanarról a kérdésrõl a legkülönfélébb vélemények, de aki a szervezethez csatlakozik, annak önként vállalnia kell a szervezeti fegyelmet, egyebek közt azt a kötelezettséget, hogy a vita után hozott többségi határozatot akkor is végrehajtja, ha nem ért vele egyet. Felvetõdik azonban a kérdés: mi történik, ha hibás a határozat? Végtére is az igazság nem azon múlik, hányan szavaznak mellette vagy ellene, s ha Kopernikusznak igaza van, hiába dönt Ptolemaiosz mellett a Szent Inkvizíció.
Mi hát a teendõ, ha a cselekvési egység követelménye hibás határozat végrehajtását írja elõ? Mi okoz nagyobb kárt: a határozat végrehajtása, vagy a cselekvési egység megbontása? Ahol a demokrácia következetes alkalmazásával, tárgyszerû kollektív vita után döntenek, majd kollektívan ellenõrzik a döntés végrehajtását, ott minimálisra csökkenthetõ az ilyesfajta dilemmák elõfordulása. Csökkenthetõ - de a hibák teljes kiküszöbölését a legjobban mûködõ szervezeti demokrácia sem szavatolhatja. (Nem szólva arról, hogy eszményi demokrácia aligha létezhet, amíg a környezeti fertõzések elkerülhetetlenek - amíg tehát pártra és demokráciára egyáltalán szükség van.) A valóságos fejlõdés inkább az ellenkezõ irányba csúszott: formálissá merevült a demokrácia, a szervezeti tevékenység eltávolodott a közösségi érdekektõl, s végül a vezetõ kommunista pártok legtöbbjét hatalmába kerítette az önálló irányvonallá erõsödõ burzsoá befolyás. Az egység és fegyelem követelménye, az az elv, amely bizonyíthatóan létfeltétele, sine qua nonja a pártnak, az adott esetben a párt elpusztítását gyorsította fel. Nem kellett volna-e inkább az elvet félrelökni? Meddig érvényes a demokratikus centralizmus, meddig tekinthetõ kötelezõ alapértéknek a pártegység?
Lenin lépten-nyomon szembetalálkozott a mindennapos politikai gyakorlatban a cselekvési egység és a helyes cselekvéshez nélkülözhetetlen kritikai magatartás ellentmondásával. "A párt fogyatékosságainak feltétlenül szükséges kritikáját úgy kell irányítani, hogy minden egyes gyakorlati indítványt a lehetõ legvilágosabb formában, azonnal, minden huzavona nélkül terjesszenek be megvitatás és döntés céljából a párt helyi és központi vezetõ szerveihez. Ezenkívül mindenkinek, aki bírálattal lép fel, a kritika formájában tekintettel kell lennie arra, hogy a pártot ellenség veszi körül, bírálata tartalmát tekintve pedig a szovjet- és a pártmunkában való közvetlen részvételével a gyakorlatban kell megkísérelnie a párt vagy az egyes párttagok hibáinak kijavítását. A párt általános irányvonalának elemzését… semmi esetre sem szabad valamely »platform« stb. alapján kialakult csoportokban elõzetes vitára bocsátani, hanem közvetlenül az összes párttagoknak kell megvitatásra elõterjeszteni." Ahol a frakciózást felújítják vagy megtûrik, ott a pártbüntetés minden fajtáját alkalmazni kell, "beleértve a pártból való kizárást is"30; "… minden néven nevezendõ frakciózás ártalmas és megengedhetetlen.31"
Az egységet azonban Lenin nem formálisan értelmezte. Az 1912-es prágai pártértekezleten éppen az egység érdekében szakított a mensevikekkel: ha szervezetileg együtt maradt volna a forradalmi és a reformista szárny, a párt megbénult volna. Lenin jogosnak tartotta akár "a legélesebb és legfrakciósabb fellépést", "olykor még a szakadást is", "ha valóban rendkívül mélyreható nézeteltérésekrõl", "egy új és meg nem értett igazság kimondásáról van szó", és "a párt vagy a munkásosztály által követett helytelen politikai irányt nem lehet másképp kijavítani". Ilyen esetekben "a formális demokratizmust alá kell rendelni a forradalmi célszerûségnek!"32 Lenin felkiáltójellel nyomatékosította, hogy a döntést nem lehet, és nem is szabad mindig a számszerû többségre bízni. - Ma már tudjuk: a Hruscsov és Gorbacsov vonalát lehetetlen volt a szokásos keretekben "kijavítani", a kommunistáknak kötelességük lett volna frakciót, vagy végszükségben akár felkelést szervezniük az áruló pártvezetõség és az azt kiszolgáló kormány ellen. Elmulasztották, többnyire valószínûleg a pártfegyelem formális értelmezése miatt. Voltak ugyan elszórt kísérletek, ezeket az uralkodó csoport elnyomta, helyenként vérbe fojtotta; volt nemzetközi szintû ellenállás a kommunista világmozgalomban, elsõsorban Kína és Albánia részérõl, de a belsõ ellenállást nem lehet kívülrõl helyettesíteni. És nem lehet holmi operettpuccsal sem.
Nincs tehát szükség szervezeti egységre, fegyelemre, demokratikus centralizmusra? De igen, nélkülük a párt tapodtat sem léphet elõre. Szükség van rájuk hibás határozatok esetén is, mindaddig, amíg remény van a "törvényes" korrekcióra, amíg a hibák nem veszélyeztetik a pártot azzal, hogy kispolgári-burzsoá elemek kezére kerül, és forradalmi vezérkarból a tõkés restauráció eszközévé fajul. Ha viszont megbillennek a belsõ erõviszonyok, ha felülkerekedik a hibás irányvonal, és nincs más mód a felgöngyölítésére, mint a szervezett ellenállás, akkor a szervezeti fegyelem kötelezõ érvényét korlátozni kell arra a csoportra, amely a párt proletár jellegének helyreállításáért küzd. Kockázatos mûvelet ez? Kétségkívül. Láttuk azonban, Hruscsov és Gorbacsov fehéren-feketén bebizonyították, hogy nem vállalni a harcot annyi, mint birkaként terelõdni a biztos pusztulásba, kiszolgáltatni a szocialista irányú rendszert a megsemmisülésnek.
Semmiféle mûveleti rajz nem tünteti fel azt a pontot, ahol a pártegység és eszköze, a demokratikus centralizmus, a szocialista fejlõdési irány szükségszerû feltételébõl annak béklyójává lesz; ahol a centralizmust, a kötelezõ egységet és fegyelmet nem a számszerû többség döntése határozza meg, hanem közvetlenül az, amit Lenin "forradalmi célszerûségnek" nevez. Kérdés, milyen ismérvek szerint dönthetõ el, hogy az egységes cselekvést meghatározó többségi döntés megegyezik-e a forradalmi célszerûséggel, vagy eltér tõle. És ha eltér: mennyire? Mit követel a forradalmi célszerûség: a hibás döntés fegyelmezett végrehajtását az egység megõrzése kedvéért, vagy szembefordulást a döntéssel, akár az egység megbontása árán? Recept természetesen nincsen, de vannak történelmileg hitelesen igazolt sarkpontok, amelyekbõl ismérvek általánosíthatók az eligazodáshoz. Trockij hívei frakciós tevékenységgel bontották meg a világ elsõ munkásállamában a vezetõ párt egységét, olyan idõkben, amikor a forradalmi Szovjetunió élethalál harcra készült a fasizmus ellen. Ez - gondolom - ugyanolyan bûn volt, mint elmulasztani a szakítást az ellenforradalmivá züllött Szovjetunióban, amikor a párt már a burzsoázia hatalmában volt, és vezetõi általános fegyverletételre készültek az imperializmus elõtt. A demokratikus centralizmus: eszköz, ahogy a pártegység is az; és az eszköz alkalmassága vagy alkalmatlansága attól függ, hogy milyen célra használják, megfelel-e a kitûzött célnak, és melyek a következményei.
Lenin szerint a frakciós fellépés akkor jogos, "ha valóban rendkívül mélyreható nézeteltérésrõl van szó", és "a helytelen politikai irányt nem lehet másképp kijavítani". De mi a biztosíték rá, hogy az irányvonal kritikusainak valóban igazuk van? És ha igen, levonják-e a gyakorlati következtetéseket, vállalva a szembeszegülés társadalmi és személyes kockázatait? (A történelem azt mutatja, hogy némelyek hamis ügyekért kockáztattak, mások olyanért sem, amiért elemi kötelességük lett volna.33) Ha pedig vállalják a kockázatot: be tudják-e bizonyítani igazukat a tömegek elõtt? Van-e saját alternatív programjuk, amelynek megvalósítására reális erõket tudnak felsorakoztatni? Képesek lesznek-e elragadni a hatalmat a hibás irányzat embereitõl?
Csupa nyitott kérdés, semmi sincs elõre eldöntve.
Szóval: miért is kell nevén nevezni?
A burzsoá tulajdon kisajátítása önmagában még nem szocializmus: nem vet véget a NEP szükségességének, csupán az átmenet elsõ szakaszát váltja fel a másodikkal, vagy ha úgy tetszik, a NEP elsõ szakaszát a másodikkal. A két szakasz együtt alkotja az átmenetet, az átmenet pedig teljes egészében a NEP idõszaka, a "ki kit gyõz le" élet-halál harcának terepe.
Az átmenet második szakaszát "szocializmusnak" (vagy jobb esetben "korai", "fejletlen", "nyers" szocializmusnak) szokta nevezni a hagyományos marxista elmélet, nem ismerve föl, hogy a szóban forgó idõszakot sajátos, csak rá jellemzõ gazdasági szerkezet határolja el mind az elõzõ fejlõdési szakasztól, mind a (felépült) szocializmustól. Ez az ellentmondásos szerkezet, ahogyan már említettük, egyesíti a termelési és forgalmi eszközök csaknem teljes köztulajdonát (ami az elõzõ szakaszban, az "elsõ átmenetben" még nem valósult meg) a múlttól örökölt munkamegosztással (amelyre a szocializmusban már csak az "anyajegye" fog emlékeztetni). Ha azt kérdezem: felépíthetõ-e a szocializmus, akkor konkrétabban fogalmazva, a kérdés tulajdonképpen így szól: lebontható-e a magántulajdon évezredeitõl örökül hagyott munkamegosztás, létrehozható-e helyette az egyéni munkaerõ önkéntes egysége a társadalmi összmunkással?
A munkásosztály politikai hatalma és a köztulajdon uralkodó szerepe lehetõvé teszi a munkamegosztásos egyenlõtlenségek fokozatos tompítását; a piaci közvetítés viszont elkerülhetetlenül vagyoni differenciálódást és társadalmi egyenlõtlenségeket gerjeszt, s ha ösztönösen, irányítás és ellenõrzés nélkül mûködik, restaurációs folyamatokat indít el. Persze, ne abszolút ösztönösségre gondoljunk - ilyesmi még a legliberálisabb kapitalizmusban sincsen -, hanem arra, hogy az államhatalom és a tervgazdaság nem fejt ki olyan korlátozó-szabályozó tevékenységet, amely meghiúsíthatná az értéktöbblet-kisajátítás "fû alatti" módjainak elharapózását. Ebben az esetben a fokozódó magánemberi elkülönültség és konkurencia felerõsíti az egyéni munkaerõ és a társadalmi összmunkás kölcsönös elidegenültségét, tehát a munkaerõ árujellegét, amely az átmenet idején nem egyenletes erõsséggel van jelen, hanem a piaci és a politikai viszonyoktól függõen gyengül vagy erõsödik, és az extenzív növekedési források kimerülésével akár erõszakosan is észrevéteti magát. Erõszakosan - nevezetesen azáltal, hogy a munkaerõ piaci keresletének és árujellegének fokozódásával kiélezõdnek a részleges (helyi, csoportos, vállalati, ágazati stb.) érdekellentétek, súlyosbodnak az egyensúlyzavarok, a központi tervezés görcsei, a válságjelek.34
Az egykori szocialista irányú országok, amelyek az átmenet valódi természetét nem ismerték fel, a "bal-" és jobboldali voluntarizmus különféle változataiban keresték a kiutat sûrûsödõ gazdasági és társadalmi zavaraikból, s végül, kapkodó irányváltások után, védtelenül estek áldozatul a revizionizmus által betessékelt ellenforradalomnak. Ebbõl a történelmi tragédiából le kell vonnunk, nem szabad nem levonnunk azt a tanulságot, hogy az átmeneti kor valódi természetének ismerete nélkül a válság elkerülhetetlen, a leküzdésére irányuló intézkedések pedig, még ha jóhiszemûek is, ösztönösségük miatt mindenképpen ellentétesek a kitûzött céllal, és a tudatos restauráció kezére játszanak. "Magától", ösztönösen nem kerekedhet felül a szocialista irány, nem bontható le a munkamegosztásos hierarchia. (Az "aki nincs ellenünk, az velünk van" jelszó az ösztönösség, a kapituláció jelszava.) Nem pusztán verbális kérdés tehát, hogy az átmenetet minek nevezzük, átmenetnek vagy szocializmusnak, átmenetnek vagy a szocializmus kezdeti, fejletlen szakaszának: a fogalmak nem arra valók, hogy elmázolják, hanem hogy kiemeljék az általuk jelölt dolgok lényegét, a hibás, tévesen értelmezett fogalmak pedig szinte kínálják magukat, hogy a Hruscsov-Gorbacsov féle csalók visszaéljenek velük. Csalók és sarlatánok - miért hálózhattak be minket? Vajon behálózhattak volna, ha nem állunk szemben értetlenül saját világunkkal, ha nem akadunk fenn, mint a horgon, társadalmunk kérdõjelein?
Az átmenet valódi természetét ma is elrejti a dogmává rögzült hibás hagyomány (a termelõeszközök köztulajdonba vételének azonosítása a szocializmussal), korábban pedig, az egykori szocialista irányú társadalmakban, mesterségesen is homályba burkolta a kiváltságos rétegeknek, a dogma haszonélvezõinek ellenérdekeltsége az elfogulatlan tisztázással szemben. A haszonélvezõk többnyire parancsnoki posztokat töltöttek be, a párt nevében, a marxi elvek hiteles értelmezõiként léptek fel - nem is mindig rosszhiszemûen -, és nemegyszer azzal vádolták bírálóikat, hogy egységbontókként kezére játszanak a rendszer ellenségeinek. Maximális tudatosságra, az átmeneti kor specifikumának lehetõ legvilágosabb ismeretére van szükség ahhoz, hogy a kusza, mesterségesen is összezilált politikai szálak meg ne hiúsítsák a tájékozódást, és a bürokratikus kiváltságok elleni harc ne halasztódjon sohanapjára, de ne is nyisson rést a forradalom frontján. Két veszélyes szirt között kell hajózni; térkép nélkül biztos a katasztrófa.
Nem is mehet sokra a puszta kritika, ha nem szervezõdik harcképes anyagi erõvé, amely szembe tud szállni a helyzeti elõnyöket birtokló elidegenült "felsõk" szervezett ellenállásával. A bürokratikus szervezettség ellen egyetlen esély a tömegek szervezettsége. Ez pedig nyilván nem jöhet létre ösztönösen, az objektív viszonyokat felmérni képes, tudatos vezérkar nélkül, amely megszervezi és irányítja a proletariátus demokratikus diktatúráját, a tömegek osztályharcát a termelés és elosztás szocialista elvének érvényesítéséért, az értéktöbblet-kisajátítás rejtett módjainak megakadályozásáért. Az átmenetnek ez a szakasza - a "második átmenet" - végeredményben a következõ három tényezõ kombinációját feltételezi: 1. tervgazdaság a termelési és forgalmi eszközök köztulajdona alapján; 2. áru- és pénzviszonyok a kettõs hatású, teljesítmény-ösztönzõ és közösségromboló értéktörvénnyel; 3. a proletariátus demokratikus diktatúrája, amely egyedül alkalmas rá, hogy az értéktörvényt a szocialista építés szolgálatába fogja, negatív hatásainak visszaszorításával felerõsítse a pozitívakat. Ezen a három pilléren nyugszik az átmenet második szakasza - amelyet egyébként éppúgy nevezhetünk a NEP második szakaszának, vagy a proletárdiktatúra második szakaszának.
Az, hogy sikerül-e ebben az idõszakban a szocializmus javára eldönteni a "ki kit gyõz le" kérdését, egyes-egyedül az osztályharcon múlik - végsõ fokon a pártbeli osztályharcon a proletár és a kispolgári irányzatok között. A proletár irányzat gyõzelmének szükségszerû elméleti elõfeltétele, hogy a harc szervezõi - nem gyõzzük hangsúlyozni - tisztában legyenek az átmeneti kor valódi természetével. Ellenkezõ esetben a kispolgári irányzatok kerekednek felül, és a kiújuló régi ellentmondások, amelyeket most százszoros és ezerszeres dühvel öklend fel az újjáéledt alvilág, ismét napirendre tûzik a társadalmi valóság adekvát megismerésének követelményét. Az újrakezdésért azonban - a történelmi pótvizsgáért - véres árat kell fizetni.
Bizonyos értelemben persze minden proletárforradalom korai, akárhol robbanjon is ki. Korai, mert a kapitalista vagy a feudális viszonyoktól eltérõen, a szocialista viszonyok nem csírázhatnak ki az elõzõ formációban, megszervezésük teljes egészében a forradalom által létesített új típusú államra és intézményrendszerre vár. A forradalomnak tehát meg kell elõznie, neki magának kell megteremtenie saját létfeltételeit.
2 V. I. Lenin: Gazdaság és politika a proletárdiktatúra korszakában.
Lásd: Lenin Összes Mûvei (a továbbiakban: LÖM) 39. k. Bp., 1973. 261. o. [vissza]
3 Vö. Lenin: A nagy kezdeményezés. LÖM 39. k. Bp., 1973. 5-6. o. [vissza]
4 Lenin: A nagy kezdeményezés. Id. k., 13-14. o. [vissza]
5 Ahogy Lenin írta: "A proletariátus, miután kivívta a politikai hatalmat, nem szünteti meg az osztályharcot, hanem folytatja - persze más viszonyok között, más formában, más eszközökkel - egészen az osztályok megszüntetéséig", egészen addig, amíg meg nem szûnik a különbség város és falu között, fizikai és szellemi munkát végzõk között. Ehhez - vagyis a szocializmus megvalósításához - olyan társadalmi képességekre van szükség, amelyek csak történelmileg, az osztályharc gyakorlatában fejlõdhetnek ki. (Vö. uo. 15-16. o.) [vissza]
6 A beszámoló forrásai: John Archibald Getty: Origins of the Great Purges. The Soviet Communist Party Reconsidered, 1933-1938. Cambridge - New York - New Rochelle - Melbourne - Sydney, 1985.; Grover Furr: Stalin and the Struggle for Democratic Reform. Part One. 2005. "Cultural Logic", 1097. skk. o.; valamint Jurij Zsukov írásai. [vissza]
7 Vö. J. A. Getty: id. mû, 51., 75. o. [vissza]
8 Vö. Sztálin: Új helyzet - új feladatok a gazdasági építõmunkában. Lásd A leninizmus kérdései. Bp., 1950. 414-415, o. [vissza]
9 Idézi Jurij Zsukov: Represszii i Konsztyitucija SZSZSZR 1936 goda. "Voproszi isztorii", 2002. 1. sz. 15. o. [vissza]
10 Idézi Jurij Zsukov: Inoj Sztálin. Polityicseszkije reformi v SZSZSZR v 1933-1937 gg. Moszkva, 2003. 293. o. [vissza]
11 Vö. uo. 343., 345., 352., 357-364. o. [vissza]
12 J. A. Getty: Origins… 145. o. [vissza]
13 Vö. J. Archibald Getty: "»Excesses are not permitted«: Mass Terror and Stalinist Governance int he Late 1930s." The Russian Review, 2002. január. 126. o. [vissza]
14 J. A. Getty: Origins… 161. o. [vissza]
15 Vö. uo. 162-163. o. [vissza]
16 Vö. uo. 158-160. o. [vissza]
17 Vö. J. Zsukov: id. mû, 424-427. o. [vissza]
18 Vö. J. Zsukov: Represszii… 23. o. [vissza]
19 Vö. J. A. Getty: id. mû, 258. o., 16. jegyzet. [vissza]
20 Vö. uo. 176-177. o. [vissza]
21 Vö. uo. 189. o. és 262. o., 73. jegyzet. [vissza]
22 Vö. Rozsnyai Ervin: "Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió". 84. o. [vissza]
23 Vö. uo. 85-86. o. [vissza]
24 Nem éppen érdektelen a következõ eset. A Szovjetunió Legfelsõbb Bírósága 1930-ban golyó általi halálra ítélte Ramzin professzort, szabotázs, kémkedés és a kormány megdöntésére irányuló összeesküvés vádjával. A vádlott kegyelmi kérvényét a bíróság elfogadta, a halálbüntetést tízévi börtönre változtatta. A professzor a börtönben folytathatta munkáját, és kidolgozott egy új típusú turbogenerátort, amely a maga idejében a legjobb volt a világon. 1943 júliusában a professzort találmányáért Lenin-renddel és Sztálin-díjjal tüntették ki. (A díjjal járó pénzjutalom a korabeli árfolyamon 30 000 dollárt tett ki.) [vissza]
25 Érdemes megemlíteni, hogy Trockij, aki szerint a "sztálinizmus" nem egyéb, mint bürokratikus bonapartista zsarnokság, "a fasizmussal párhuzamos jelenség", és "több tekintetben nyugtalanítóan hasonlít rá", másfelõl - ugyanabban az írásában! - megalkuvással, "békülékenységgel" vádolja a szovjetkormányt, amiért eltörölte "a társadalmi származásból fakadó törvényes megszorításokat", és megnyitotta a burzsoázia gyermekei elõtt a felsõfokú tanintézeteket. (Lev Davidovics Trockij: Az elárult forradalom. Bp., 1990. 200., 202., 88. o.) [vissza]
26 Bár más történelmi összefüggésekre és az átmenet korábbi szakaszára vonatkozott, ma is érdekes és tanulságos Sztálin 1929 áprilisában kifejtett véleménye a forradalmi hatalomnak a hagyományos burzsoázia elleni osztályharcáról. "… a szocializmus gyorsabban nõ, mint a kapitalista elemek", az utóbbiak "fajsúlya ennek folytán csökken", és érezve a halálos veszélyt, "fokozzák ellenállásukat. S egyelõre nemcsak azért van módjuk fokozni ellenállásukat, mert a világkapitalizmus támogatja õket, hanem azért is, mert bár fajsúlyuk csökken, bár viszonylagos növekedésük csökken a szocializmus növekedéséhez képest, a kapitalista elemek abszolút mértékben mégis nõnek, és ez bizonyos lehetõséget ad nekik arra, hogy erõt gyûjtsenek az ellenállásra a szocializmus növekedésével szemben. Ezen az alapon jön létre a fejlõdés adott szakaszában, az erõviszonyok adott körülményei között, az osztályharc kiélesedése és a városi és falusi kapitalista elemek ellenállásának fokozódása." (Sztálin: A jobboldali elhajlás a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában. III/b. Lásd: A leninizmus kérdései. Id. kiad., 280-281. o. A dõlt betûs részt, amely a hamisításokkal ellentétben, nem az osztályharc állandó élesedésérõl, hanem erejének és élességének hullámzásairól, idõszakos váltakozásairól beszél, Sztálin emelte ki a szövegben.) [vissza]
27 Ami a "sztálinizmust" illeti, Hruscsov errõl mindig úgy nyilatkozott, ahogyan éppen célszerûnek találta. Miután 1956-os "titkos beszédével" nagy vihart kavart, kevéssel utóbb szemrebbenés nélkül visszavonulót fújt, és 1957. november 6-án, a Forradalom ünnepének elõestéjén így beszélt: a párt "küzdött és a jövõben is küzdeni fog mindenki ellen, aki Sztálint rágalmazza, és a személyi kultusz elleni harc zászlaja alatt pártunk tevékenységének egész történelmi idõszakát meghamisítja és eltorzítja … Az efféle kritikusok vagy megrögzött rágalmazók, vagy olyan emberek, akik a revizionizmus rothadt álláspontjára csúsztak, és a sztálinizmus elleni rikoltozásukkal próbálják leplezni, hogy letértek a marxizmus-leninizmus elveirõl." - Késõbb ismét csavarintott egyet, például 1963 júniusában, a KB plénumán: "Szembeszállunk azokkal a vezetõkkel, akik a nép fölé, a párt fölé helyezik magukat, azt hiszik magukról, hogy õket egyenesen Isten küldte, a nép pedig csak tömeg, amelynek csak annyi a dolga, hogy õket hallgassa, és nekik tapsoljon. Ez jellemzõ volt Sztálinra. Sztálin nem szerette a népet."
Hruscsovról és a revizionizmusról alapmûveknek tekinthetõk Kurt Gossweiler írásai: Wider den Revisionismus (1997); Die Taubenfuß-Chronik oder Die Chruschtschowiade. 1953 bis 1964. I-II. (München, 2002., 2005.); Genosse Domenico Losurdos "Flucht aus der Geschichte" ("offen-siv", Hannover, 2001/10. sz.); Brief an Robert Steigerwald ("offen-siv", 2006/7. sz.) stb. További fontos forrásmûvek: Enver Hoxha: Die Chruschtschowianer. Erinnerungen. Tirana, 1980.; Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940-1956. 2. köt. Bp., 1997. 909. o.-tól. [vissza]
28 Vö. Rozsnyai Ervin: "A »létezõ szocializmus« összeomlásának okairól (távirati stílusban)". Lásd a "Dialektika" 2001. október-novemberi és decemberi számát, illetve "Szocializmus volt, vagy valami más?" c. füzetemet, Bp., 2002. [vissza]
29 Varga Jenõ írja, hogy a szovjet munkások életszínvonala 1961 és 1964 között legalább 15 százalékkal, de valószínûleg még nagyobb mértékben süllyedt.
(Eugen Varga: Der Konflikt zwischen der Sowietunion und China. "Streitbarer Materialismus", 19. sz. München, 1994. december. 183. o.) [vissza]
30 V. I. Lenin: Az OK(b)P X. kongresszusának eredeti határozattervezete a pártegységrõl. LÖM 43. k. Bp., 1974. 80., 83-84., 85. o. [vissza]
31 V. I. Lenin: Az OK(b)P X. kongresszusának eredeti határozattervezete a pártunkban jelentkezõ szindikalista és anarchista elhajlásról.
Uo. 87. o. [vissza]
32 V. I. Lenin: Még egyszer a szakszervezetekrõl, a jelenlegi helyzetrõl és Trockij elvtárs hibáiról. LÖM 42. k. Bp., 1974. 268., 275. o. [vissza]
33 Nem lett volna a kommunistáknak kötelességük Gorbacsovot pokolra küldeni? Miért tûrték, hogy gúnyt ûzzön belõlük és az elárult osztályból? Íme néhány életkép az ellenforradalmivá züllesztett Szovjetunió végnapjaiból. Az SZKP KB 1989. április 25-i ülésén a vlagyimiri területi pártbizottság elsõ titkára ismerteti a választási gyûlések tapasztalatait. "A lakosság nagyrészét bõszíti, hogy mindennaposak a burkolt áremelések, s hogy fontos közszükségleti cikkeknek nyoma veszett. A választói fórumokon a munkások felháborodva kérdezték: miféle állam ez, ahol még mosdani sem tud az ember? Eltûnt a szappan, nem tudjuk se a gyerekeinket mosdatni, se a ruhánkat kimosni." A leningrádi területi pártbizottság elsõ titkára a rohamosan romló életszínvonalról és a lakosság növekvõ haragjáról számolt be. "Az egyik gyûlésen a munkások azt kérdezték tõlem: meddig fogják még a bérünket villamosjegyekkel fizetni, ráadásul olyanokkal, amik már ki vannak lyukasztva? […] A fiatalok egy része úgy vélekedik, hogy az SZKP a népellenes bûnözõk pártja. A legtöbb munkáskollektívában elterjedt az a nézet, hogy a legutóbbi évek változtatásai csak a szélhámosoknak és a feketézõknek kedveztek." (Lásd: Presse der Sowjetunion. 1989. május. 6., 10. o. Idézi Kurt Gossweiler: Genosse Losurdos »Flucht aus der Geschichte«". Id. kiad.) - A gorbacsovi peresztrojka csõdbe vitte a gazdaságot, hogy a lakosság a rendszer ellen forduljon, a rendszerrõl pedig ország-világ elõtt bebizonyosodjék: életképtelen, csõdbe viszi a gazdaságot, elemi szinten sem tudja biztosítani az emberek létfeltételeit. Hegellel szólva, "elõbb rühössé tette, hogy azután vakarhassa." [vissza]
34 Ha ezt az erkölcsi-politikai-gazdasági romlást mint "szocializmust", vagy éppen mint "fejlett szocializmust" magasztalja a hivatalos képmutatás, írmagja sem marad a szocialista eszme nemzetközi tekintélyének. (Ez volna a szocializmus? Ahol sorba kell állni egy kiló krumpliért, vagy egy pár gyenge minõségû, idétlen szabású cipõért?) [vissza]
El Liszickij: Repülõ Nap
FÓRUM
SZARKA KLÁRA - KRAUSZ TAMÁS
Lenin a 21. században
Egy készülõ nagymonográfia elé
Krausz Tamás történész hamarosan befejezi nagymonográfiáját Leninrõl. A több mint harminc ív terjedelmû mû nemcsak a hazai, de a nemzetközi történeti publikációk sorában is egyedülállónak mondható. Krausz a legújabban megismerhetõ források, s az eddig megjelent fontosabb tudományos publikációk ismeretében vázolja fel az 1917-es orosz forradalom vezetõjének intellektuális pályáját, s igyekszik átfogni és értékelni a mennyiségileg is jelentõs szellemei hagyatékot. Krausz Tamás szerint Leninnek és politikai tevékenységének reális és kiegyensúlyozott megítélése nélkül bajosan leszünk képesek a múlttal szembenézni, s ez különösen igaz mindazokra, akik a kapitalizmussal szemben is alternatívát tételeznek fel az emberiség számára.Milyen írások jelennek meg manapság Leninrõl? Mennyivel többet tudhatunk róla és mûvérõl, mint másfél évtizeddel ezelõtt?
- Sok fércmû, rövid és hányaveti, a történeti folyamatokra nem figyelõ, a több tízezernyi Lenin-dokumentumból egyet-egyet kicsemegézõ írás lát napvilágot. Olyasmiket kapnak elõ, amelyeket a szovjet korszakban megengedhetetlenül eltitkoltak, s ezeket olyan primitíven általánosítják, hogy nem is igen érdemes szót ejteni róluk.Gondolom, ezek a nagy "leleplezõ" mûvek.
- Így van. De kevésbé a "nagyság", mint inkább a "leleplezés" a jellemzõ. Ezekben elõbukkannak a régi-régi hazugságok megint, hogy német pénzen ment haza Oroszországba, hogy a vilmosi imperializmus finanszírozta a bolsevikokat. Vagyis hogy Lenin német ügynök volt, s terrorista lett, sõt az is, hogy szifiliszben halt meg, errõl nemrég éppen Váncsa István írt az ÉS-ben.
A tudományosság másik irányzata komolyabban veszi Lenint, ezek a szerzõk fõként liberális tudósok. A legfontosabb ezek közül - tudomásom szerint mostanában adják ki magyarul - Robert Service monográfiája. Még a kilencvenes években írt egy háromkötetes könyvet Lenin politikai nézeteirõl, elméleti munkásságáról. Most pedig megjelent egy biográfiája. Tipikus polgári liberális értelmezés. Lenint nagyító alá veszi, szinte minden sorát megvizsgálja, s szinte minden szavát meg is cáfolja - így hetven évvel késõbb, hallatlanul bölcsen. Az embernek az az érzése, hogy Service sokkal okosabb ember, mint Lenin volt. Már csak az a kérdés, miért is maradt meg a történésznek?Utólag én is mindig roppant bölcs tudok lenni...
- Ez a historizáló történetírás legabszurdabb következménye. Ezek a tudósok hetven év után "javítják ki" a történelmet meg Lenint. Módszertanilag tarthatatlan, hiszen egy másik korszakot ítél meg a mai korszak szerint. Az is tarthatatlan, hogy Lenin életmûvét szétdarabolják, gondolkodásának összefüggéseit felszámolják, elméleti koherenciáját megsemmisítik, esetleges elemekre szétbontják, "dekonstruálják", s nem képesek, s persze nem is akarják belõle összerakni a valódi politikai és intellektuális portrét. Service is összekeveri az elméleti és politikai síkokat a Lenin-hagyaték vizsgálódása során - nem mondom, hogy tudatosan -, de éppen az sikkad el, ami ma a leglényegesebb: Lenin gondolatainak összefüggésrendszere. Sõt, a szerzõ éppen azt bizonygatja, hogy a részek - az elmélet és praxis valóságos összekapcsolásának kísérletei és eredményei - nem rakhatók össze egésszé. Olyan ennek a történésznek magatartása, mintha egy õskori régészeti leletet vizsgálna, holott nagyon modern jelenségrõl van szó.Elképzelhetõ, hogy Service úgy is gondolja, esetleg reméli, hogy mindez már a "tökéletesen halott múlt"?
- Nyilván ez mûveinek egyik fontos sugallata. Lenint egy képzeletbeli múzeumba teszi, ahol a "kegyetlen terroristákat" tartják nyilván. Van egy harmadik típusú megközelítés is, a baloldali tudományosságé. Ennek egyik részét ma már úgy hívják: "antileninista marxizmus". Ez a szemlélet Lenint hovatovább diktátorrá redukálja, ahogyan egy közönséges konzervatív, jobboldali történész, mondjuk pl. Richard Pipes is. Ezek a "balosok" úgy gondolják, Lenin a fõ oka annak, hogy az orosz forradalom kibicsaklott. A valódi történeti elemzés helyett arra jutnak, hogy a történelmet Lenin bizonyos koncepciói mozgatták. Mondván, ha Lenin demokrata vagy "tanácskommunista" lett volna, akkor az orosz forradalom is más irányba mehetett volna. Szerintük Lenin végsõ soron is csak egy rossz terrorista, egy "kibicsaklott szocialista" volt. S ezen a ponton össze is ér ez az értelmezés a korábban emlegetett liberális megközelítéssel. Ez a beállítódás ma a baloldalon az uralkodó trend. Úgy is hívom ezeket a balosokat, hogy "trendi balosok".
Van a baloldalnak másik szegmense is, ez pedig a régi sablon alapján alkotja újra a romantikus Lenin-képet. "Marxista-leninista" képnek hívom, már megszoktuk a régi államszocializmusban. Ez is redukcionista ábrázolás, hiszen nem figyel a problémákra, az ellentmondásokra, hanem megelégszik egy kedves nagypapa bemutatásával. Akinek élete és munkássága egyenes vonalú fejlõdést mutat, mindig a jó oldalon áll, mindig jót lép. Lenin afféle történelem fölötti, "önjáró" figura itt is.
Sem a polgáriakat, sem az antileninistákat, az ún. radikális baloldalt, sem a "hagyományos" marxista-leninista megközelítéssel dolgozókat nem igazán érdeklik a valóságos történeti folyamatok, sem a valóságos alternatívák. Példának okáért, ha csak annyit mondunk a kronstadti lázadással kapcsolatban, hogy Lenin nem demokrataként viselkedett, s azért történt, ami megtörtént, azzal szinte semmit sem mondtunk. Hiszen meg kell tudnunk különböztetni az Állam és forradalom Leninjének, valamint a társadalmi önigazgatást és a vörös terrort "menedzselõ" Leninnek a pozícióit történeti alapon. Végsõ soron nem eszmék és politikai elgondolások önmozgásáról van szó, hanem történeti alternatívák szükségszerûségérõl. 1917 szeptemberében, amikor befejezi az Állam és forradalom írását, akkor az európai forradalom horizontja van elõtte, s nemcsak elõtte, nemcsak a bolsevikok elõtt, hanem az anarchisták és Rosa Luxemburg elõtt is. No, de 1918 nyarán már egészen másmilyen a társadalmi és gazdasági helyzet. Az orosz forradalom akkor már tökéletesen magára van hagyatva, körülvéve külsõ és belsõ ellenséggel. Ebben a helyzetben nyilván nem lehet ugyanúgy cselekedni, mint egy évvel, félévvel korábban. Ez a hadikommunizmus, a polgárháború Leninje. Abban a korszakban, amit úgy hívtak, hogy proletárdiktatúra (bár Lenin szerint ezt nem tudták megcsinálni a társadalmi okok, az elmaradottság, az analfabétizmus miatt, hanem pártdiktatúra van, a kommunista párt diktatúrája), másmilyen Lenint látunk. Éhínség van, a munkásság jó része vidékre menekül az éhezés elõl. Mit lehet tenni? Átadni a hatalmat a fehéreknek vagy a nemzetközi intervenciónak (amely nyilván feldarabolná az országot)? A konkrét alternatívák vizsgálata nélkül nem lehet megérteni Lenint. 1921 tavaszán a NEP folyamán kibontakozó kronstadti lázadás leverésekor Lenin és a bolsevikok a pártdiktatúrát fontosabbnak tartották a szocialista önigazgatás kísérleténél, mert úgy vélték, hogy annak a feltételei nem jöttek létre. A szocializmus mint társadalmi lehetõség csak "szigetként", gazdasági szektorként, a vegyes gazdaság egyik szektoraként maradhat fenn "egy ország keretei között".Létezik-e más tudományos megközelítés egyáltalán? Vannak-e olyanok, akik egyik irányzatba sem illeszthetõk be?
- Van a baloldalon belül egy harmadik csoport is. Most jelent meg éppen egy tanulmánykötet - ennek a megközelítése áll az enyémhez a legközelebb -, már a címe is beszédes: Lenin reloaded. A "reloaded" számítógépes kifejezés, nagyjából azt jelenti: újratöltve. Neves szerkesztõ- és nemzetközi szerzõgárda jegyzi. Csak néhányat a szerkesztõk és szerzõk közül: Slavoj Zizek, Alan Shandro, Daniel Bensaid, Etienne Balibar, Jean-Jacques Leclerce, Sebastian Budgen. Õk azt vizsgálják, hogy mi tud hozzátenni Lenin intellektuális-politikai hagyatéka a mai baloldali gondolkodáshoz. Végre hozzá mernek nyúlni.Eddig miért nem?
- Mert Lenin - Marx-szal ellentétben - az európai akadémiai értelmiségnek "nem adható" el. Mert nem szaktudós. Bár van egy ragyogó történeti monográfiája, a Kapitalizmus fejlõdése Oroszországban. A mai napig forgatható, elég ritka dolog a történeti monográfiák esetében. Mégsem történész szaktudós, ahogyan filozófusnak sem mondható, bár vannak filozófiai munkái. Magát sem tartotta soha szaktudósnak, sem filozófusnak. Soha nem is volt efféle ambíciója. Forradalmár volt. Teoretikus és politikus egyszerre, forradalmi entellektüel, aki a marxi elmélet és a gyakorlat összekapcsolásának szentelte egész életét az "orosz feltételek" között. A tudomány eszköz volt számára a politikai harcban. Nem színvonaltalan elméleti tevékenységrõl van tehát szó, csak arról, hogy nincs önmagában szaktudományos vagy filozófiai jelentõsége annak, amiket írt. Az egészet nézve azonban világtörténeti jelentõsége van a kapitalizmussal szembeni szocialista alternatíva létrejötte szempontjából. S ezt mindenki tudja, aki tudni akarja. Lenin teljesítménye tudniillik megváltoztatta a 20. századot. S hogy miért nem akarják ebbõl a nézõpontból vizsgálni? Miért deklarálják inaktuálisnak? Mert az egyetlen sikeres antikapitalista kísérletet irányította. Az a forradalom, tetszik vagy sem, áttörte a kapitalista világrend burkát. Igaz, hogy aztán elbukott, de félsikernek mindenképpen elkönyvelhetõ. Ha valaki a kapitalista világrenddel szemben alternatívát akar állítani, nem kerülheti meg Lenint.
Miután a hivatalos, liberális akadémiai (liberális vagy nacionalista) értelmiségnek nem célja támogatni semmilyen antikapitalista projektet, természetesen elhallgatja, vagy megpróbálja nevetségessé tenni Lenint.
Ha úgy vizsgálnák õt mint forradalmár politikust és gondolkodót, akkor rájönnének, hogy világtörténetileg is egyedülálló személyiség. Ekkora intelligenciával, felkészültséggel, szaktudományos és általános mûveltséggel egyetlen politikus sem rendelkezett azóta sem. Senkit sem tudnánk hozni "konkurenciaként" vele szemben egyik politikai oldalról sem. A marxista szerzõk azt is bebizonyították, hogy Lenin tevékenysége a marxizmusban kopernikuszi fordulatot.Hogy értik ezt?
- Lenin kiásta Marxot a 19. századból, s a 20. századba helyezte, teoretikusan és gyakorlatilag rá támaszkodva megalapozott egy szervezetet és egy mozgalmat, olyan politikát volt képes folytatni, amely - ha csak rövid idõre is - a mozgalomra és a szervezetre támaszkodva képes volt kilódítani Oroszország szekerét a "feudál-kapitalista" önkényuralom zsákutcájából. Hol látni még ekkora jelentõségû történeti figurát? Miközben Napóleonról havonta jelennek meg könyvek, Leninrõl napjainkban szinte csak közhelyes gyalázkodás jelenik meg. Szinte a teljes magyar nacionalista és liberális értelmiségre jellemzõ ez, Csoóritól Váncsáig.
Azok az intellektuális kísérletek az antileninista baloldalon és a liberális oldalon, amelyek Lenint beteszik Sztálin zsákjába, úgyszintén alapvetõen hamis megközelítések. Lenin például soha egyetlen elvbarátját sem záratta börtönbe, nem végeztette ki. Ha erre valaki azt mondja, ez nem olyan fontos, nem ez különböztette meg Sztálintól, akkor azt kérdezem: hát mi a fontos? Egyszeriben nem fontos, máskor meg az egyetlen emberélet mindenek felettiségét hangoztatják - ezzel egyébként én elvben egyetértek!Mióta foglalkozik a témával?
- Ha jól összeszámolom, lassan akár negyven éve. Számos írásom jelent meg róla évtizedek alatt. Ezért is készül a könyv lassan, annyit változik a világ, annyi új dolog kerül napvilágra, s az ember igyekszik mind megismerni. Minden korszak új kérdéseket tesz a régiek mellé.Új forrásokra gondol?
- Újdonság nincsen olyan sok, mint ahogyan azt beállítják. Néhány dolog került napvilágra, amit a szovjet korszakban tudatosan meghamisítottak vagy lehazudtak. Ezeket már jórészt az 1990-es évek elején kiadták: 422 új dokumentum jelent meg. A több tízezer publikálthoz képest elenyészõ. Mondjuk meg õszintén, igazi nagy titkok nem tárultak föl. Richard Pipes is kiadott ezekbõl egy válogatást, itt van a polcomon. Õ úgy válogatott, hogy a könyvébõl "kiderülhessen": Lenin gonosz terrorista volt.
Kétségtelen, s már a szovjet korszakban is megjelentek errõl források, hogy Lenin a vörös terror alkalmazását követelte. Vannak olyan rendelkezései, amelyek túszejtésrõl és bizonyos feltételek között a túszok likvidálásáról szólnak. De egyetlen esetben sem került sor a parancs végrehajtására. Azért ez is számít. Ha alaposan megvizsgáljuk ezeket az eseteket, látható, mindig korábban elkövetett tömeggyilkosságok megtorlásáról van szó. Polgárháborús helyzetben meg kell torolni a fehérgárdista tömeggyilkosságokat. Azért elmarasztalni Lenint, mert polgárháborúban polgárháborús módszerekkel hadakozik? Nevetséges! Nem rendezhetett babazsúrt, amikor békés állampolgárok tízezreit etnikai alapon likvidálták a gyenyikinisták.
Most nem akarok hosszan kitérni azokra a szovjet hamisításokra, amelyekkel a szovjet idõkben Leninnek egy személyes kapcsolatát, nagy szerelmét tussolták el Inessza Armanddal. Errõl majd a könyv biográfiai fejezetében írok.
A korábban titkos dokumentumok más része 1922-ben keletkezett, és a pravoszláv egyház politikai, illetve vezérkarának részben fizikai megsemmisítésérõl szólnak, amennyiben meggátolják az egyházi kincsek beszolgáltatását. A nagy éhínség idején Lenin be akarta gyûjtetni a templomi kincseket, hogy azokból az éhezõket megsegítsék, s részben az állam és párt mûködési költségeit is gyarapítsák. Az akció nem sok sikert hozott gazdaságilag, de volt egy politikai célja. Magát az egyházat mint politikai alternatívát hosszú évtizedekre el kívánták lehetetleníteni. Mirõl van szó itt? Lenin azt mondja, véget ért a fegyveres polgárháború, gyõztek a harctéren, de nem gyõzték le azt az ellenfelet, amely végig az ellenforradalom támogatója volt. S ez az erõ, az egyház, abban a korszakban, amelyben bevezetik a NEP-et, továbbra is az ellenforradalom háttere lesz. Ez volt a politikai mozgatórugó. Részben csak mostanában jelennek meg Leninnek az orosz értelmiség eltávolítását szorgalmazó intézkedés-sorozatának dokumentumai is, szintén 1922-bõl. Az értelmiséggel szemben is ugyanaz volt Lenin álláspontja, mint az egyházzal kapcsolatosan. Úgy értékelte, hogy intellektuális ellenforradalom folyik, s erre a harcra intellektuális ellenerõ dolgában a szovjethatalom finoman szólva nem volt, nem lehetett felkészülve. Semmilyen tömegmészárlást nem akart - Sztálin késõbb alighanem elvégezte volna ezt -, úgy látta, hogy egy titkos akcióban ezektõl az ellenforradalmi értelmiségiektõl, liberális és nacionalista ideológiai "vezérektõl" (Nyikolaj Bergyajev, Pityirim Szorokin stb.) megszabadul a szovjethatalom. Két hajóra tették õket, és irány a Nyugat.
Ezeken a döntéseken gondolkodni kell, mérlegelni szükséges ezeket. Miért teszi, hogyan? Amiként azon is, hogy 1918. január 6-án feloszlatja az alkotmányozó gyûlést. Én is elgondolkoztam ezeken a könyvemben. Ez az alkotmányozó gyûlés a forradalom gyõzelme elõtti listák alapján állt össze, s nem volt hajlandó elismerni a szovjethatalmat. Lenin szerint tehát ez a gyûlés még a polgári rendszer történetéhez tartozik, s az egynapos ülésen ki is derült, hogy sem a földrõl szóló, sem a háborúról szóló dekrétumot nem fogadták el.Ezért is mondhatják rá, hogy diktátor...
- No, de õ nem a polgári demokráciában gondolkodott, hanem a plebejus, közvetlen demokráciában. Amit az Állam és forradalomban le is írt. Csakhogy belekerült egy történeti szituációba, amelyikben a közvetlen demokrácia feltételei nem voltak meg. Legalább ötvenféle okból. Nem egy ember, vagy egy csoport miatt. A forradalmi Oroszország az önkényuralom romjaira épül rá, a korábbi cári rendszerre, írástudatlan néptömegekre. Nem következtek be a sikeres nyugati forradalmak, amelyekre az orosz is támaszkodhatott volna. Az igazi probléma az volt, hogy nem talált gyakorlati megoldást arra, hogy a forradalom, a szovjethatalom ellenfeleinek üldözése ne terjedjen át a rendszer bázisát képezõ elégedetlen rétegekre. Ez volt a tragédia, amelynek tehát nem volt "dialektikus megoldása". Persze, ilyen alapon minden forradalmat meg lehet kérdõjelezni. Vannak, akik meg is teszik ezt. A forradalmakat nem lehet megrendelni. Korábban már az Árral szemben címû könyvünkben is beszélgettünk errõl: nem a bolsevikok csinálták a forradalmat, hanem a munkásmozgalom és a forradalom csinálta a bolsevikokat.Hogyan értékelhetõ ezek tudatában Lenin jelentõsége?
- A kommunista párt és a szovjet állam megalapítójaként, a szocialista gondolkodás megújítójaként. Ez már önmagában is elég jelentékeny dolog, akármilyen világnézet alapján ítéljük is meg. Ha baloldali tradíció szerint értékelem, akkor visszatérek arra, amit korábban már mondtam. Lenin kopernikuszi fordulatot hajtott végre a marxista gondolkodás történetében. Kiásta a dialektikát a marxizmusra ráépülõ hatalmas intézményrendszer, a II. Internacionálé romjai alól. Magyarán: a dialektikát a politikai cselekvés centrumába helyezte. Jól példázza ezt zseniális tanulmánya a nemzeti kérdésrõl az I. világháború idején. Jelentõs interpretációját adta az imperializmusnak, s az abból következõ politikai cselekvésnek. Lenin volt az elsõ, aki feltárta az egyenlõtlen fejlõdés törvényszerûségét, a tõkés világrendszer hierarchikus felépítettségét, a hegemonisztikus világot s osztálymeghatározottságát. Döntõ fordulatot hozott a nemzeti és gyarmati kérdés megközelítésében, miként az államfelfogás terén is. Ezt senki sem vitathatja el tõle.Ezek máig nem elavult kérdések.
- Hát persze, hogy nem. De azóta több évtized telt el, s volt egy Antonio Gramsci, egy Lukács György, itt a globalizáció, s annak is számos remek elméleti elemzése, Mészáros István vagy Wallerstein. S mind jórészt Leninre épül. Gramsci vagy Lukács ezt nem is tagadták, a maiak nem tudom, hogy vannak vele. Mintha taktikázgatnának. Lenin felismeri a történelemben a forradalmi ugrás jelentõségét. A tudatos forradalmi elhatározottság jelentõségét. Minderrõl olyan kiváló gondolkodók nyilatkoztak már meg a régi államszocialista rendszer burkában, mint például Szabó András György vagy Tõkei Ferenc.Ebben a kérdésben aztán tényleg rengeteg vita van a baloldalon is.
- Igaz, de azt állítani, hogy az októberi forradalom pusztán puccs volt - az vagy szélhámosság, vagy tudatlanság. Hogyan lehet puccsnak nevezni egy olyan forradalmat, amelyik elsöpör egy évezredes földbirtokos osztályt? A puccs az eliten belüli változás csupán. Azért, mert volt puccsista mozzanata a forradalomnak, a fõbb intézmények és hivatalok elfoglalása? Ugyan! Egyébként ennek a forradalomnak alig volt halottja. Két részeg matróz balesetet szenvedett; volt, aki az ijedtségtõl lett rosszul stb. Péterváron alig voltak összecsapások, az ellenforradalom szüli majd a vérontást. A terrort nem a forradalom, nem a bolsevikok hozták el. Már a világháború kezdetétõl jelen volt (fõleg az antiszemitizmus, a zsidómészárlás formájában) és aztán végig a polgárháborúban.
S hogy megspórolható-e a forradalom? Nem. Ha nem Leninék, akkor más csinálta volna meg. Oroszországban akkor ez volt az alternatíva: Lenin vagy Kolcsak? És a mögöttük álló tömegmozgalomnak volt jelentõsége. A forradalmak végig szoktak gördülni a végsõ konzekvenciákig. Az ellenforradalmak is. Lenin úgy látta, a kapitalizmus forradalom nélkül, minõségi ugrás nélkül nem haladható meg. Úgy gondolta, utópia, hogy a kapitalizmusban majd szépen kifejlõdnek önmaguktól a szocializmus feltételei, és a végén már semmit nem kell tenni, mert megy magától. Ezt a kétségét a 20. század történelme tökéletesen igazol. Hiszen még ami megvolt, az is összeomlott; kiderült, amit már persze Lenin is tudott, hogy a kapitalizmust a maga strukturális egészében lehet csak meghaladni. De addig mi legyen? Várni a sült galambra?
Hogy hogyan kell a forradalmat megcsinálni? Ebben Lenin nem ismételhetõ meg. A probléma érvényes, amit felvetett, erre igaz, hogy Lenin reloaded. A mai viszonyok között kell gondolkodnunk. Mit lehet mondani az államszocializmus bukása után két évtizeddel, a szinte teljes politikai apátiában, abban a helyzetben, amikor nem jött létre az új munkásosztály für sich, s több generáció nõ fel úgy, hogy semmilyen történelmi tapasztalata nincsen már a kapitalizmussal szembeni ellenállásról. Ráadásul a régi ellenállási formák szinte tökéletesen lejáratódtak. Új helyzet van, s ebben kell valamilyen széles társadalmi hálózatot kiépíteni. Hús-vér embereknek kell megtölteniük ezt a hálózatot, mert addig minden csak ködevés. Van új tömlõ, de a régi bort már nem lehet beleönteni, ahogyan Lenin sem tette ezt annak idején. Az internet csak eszköz, valóságos közösségek szervezõdésérõl van szó a társadalmi létszférák mindegyikében.
Természetesen úgy válik kerekké a dolog, hogy Lenint parafrazáljam: "a dialektikus ellentmondásokat fel kell tárni". Dialektikusan. Profánul szólva, Lenin nem volt isten. Úgy halt meg, hogy nem találta meg az új rendszer alapvetõ ellentmondásaira a konkrét választ. Mit tudott mondani? Elõször azt, hogy a szocializmus nem más, mint a kooperáció, a szövetkezetek, az önkéntes társulások világa, a társadalmi önigazgatás a tõke és az elkülönült bürokrácia nélkül. Ez a perspektíva, de ezt nem lehet az egyik napról a másikra megvalósítani. A másik dolog a tudatlanság és a bürokrácia hatása. A szakszervezeti vita tapasztalatai alapján azt mondta, hogy a munkásoknak meg kell tudniuk magukat védeni a saját államukkal szemben.
Ez a két üzenete volt, s ezeket a gondokat nem tudta megoldani. Senki más sem tudta megoldani. Az ultrabalos válasznak, az önigazgatás közvetlen bevezetésének sehol sem voltak meg az össztársadalmi feltételei: voltak csírák, voltak hasznos tapasztalatok, de csak ennyi. Ez a cél, persze, de az átmeneteket nem lehet kihagyni, mert akkor jön Kolcsak - képletesen szólva. Lenin készült a forradalomra, nem õ csinálta, a lehetõ legjobbat akarta belõle kihozni, csakhogy az a bizonyos lehetõ legjobb nem volt meg benne, mármint a történelemben. A forradalmak már csak ilyenek, messzebbre látnak, mint amennyit valóságosan meg tudnak tenni. A francia forradalom hármas jelszavát több mint kétszáz éve ismételgetjük. S a polgári forradalom már soha sem fogja megteremteni a szabadságot, az egyenlõséget és a testvériséget. A marxi értelemben vett "bérmunkások" ("bérbõl fizetésbõl élõk" és a munkanélküliek) milliárdjai még nem mondták ki a történelem utolsó szavát a közösségi társadalom távlatait illetõen.
Oly messze látni a forradalom perspektívájából még ma is, hogy a polgári ideológusokat a 90. évfordulón is kirázza a hideg, még ha csak tárgyszerûen említik is meg elõttük az oroszországi októberi forradalmat.
V. J. Tatlin: A III. Internacionálé emlékmûve (Terv)
MORFONDÍROZÁS
SZERDAHELYI ISTVÁN
Mixerekkel és masszõrökkel a tudóstársadalomba
Ha jól emlékszem, arról, hogy most már a tudástársadalomban élünk, Garai László barátom egyik cikkébõl értesültem, amelyet én közöltem a Kritika címû folyóiratban, még az 1980-as években. A késõbbiekben aztán inkább az olyan sajtóközleményekre ütöttem fel a fejemet, amilyen 1999 szeptemberében az az Árok Antal, a Pedagógusok Szakszervezetének titkára által közzétett adat volt, miszerint "májusban 3100 állástalan pedagógusról tudtak a munkaügyi központok. Augusztus elsejére számuk hatezerre nõtt", s "huszonnyolc általános iskolával és négy középiskolával kevesebben kezdõdött meg szeptemberben a tanítás", továbbá "százhúsz óvodát érintettek összevonások".
2003 januárjában viszont sorsdöntõ fordulatot jelentett be az illetékes miniszter: "az oktatási törvény módosításának köszönhetõen nem lesz több munkanélküli pedagógus", mert "az alsó tagozatban a buktatás eltörlése miatt a felzárkóztatás igényel több tanítót, a szakképzésben pedig a kiscsoportos foglalkozások bõvíthetik az oktatók létszámát. A középiskolai tanároknak pedig azért nem kell a kenyerüket félteniük, mert egyre több diák érettségizik, így az iskolákban több lesz a különóra". Egy évre rá pedig egy nála is fontosabb ifjú miniszter is felfedezte, hogy "Magyarországon a tudásalapú gazdaságnak, úgy tûnik, nincs alternatívája. Sem az agrárium, sem a nehézipar nem tesz alkalmassá bennünket arra - már csak az ország méreténél fogva sem -, hogy gazdasági nagyhatalom legyünk. A kimûvelt emberfõk sokasága szellemi bázisára támaszkodva egy versenyképes gazdaságot építsünk, ahol a zsenit és a tudást a termékesítés követi, ahol a magyarországi belterjességet a nyitottság, az Európai Unióhoz való tartozás és akár távoli földrészek gazdaságaival való kiváló kapcsolat váltja föl." Igaz, egy esztendõvel késõbb, 2005-ben a fiatal közgazdászok találkozóján már úgy nyilatkozott: "a földdel kell egyenlõvé tenni a Magyar Tudományos Akadémiának azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet. Késõbb azt is kijelentette: Nobel-díjasaink aktuális teljesítõképességét jelentõsen korlátozza, hogy zömük már nem él." S jóllehet - amint ezt a Hír Televíziónak Vízi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke elmondta - a miniszter aztán bocsánatot kért kijelentéseiért, a kormány, amelynek vezéregyénisége volt, nemigen törekedett Nobel-díjas utánpótlásunk biztosítására. "Az utóbbi években kiderült - olvashattuk egy 2005-ös jelentésben -, hogy a magyar diákok fele alig, negyede pedig egyáltalán nem érti, amit olvas. A PISA-felmérések tanúsága szerint Magyarország minden területen a nemzetközi átlag alatt teljesített - írja a FigyelõNet."
Ezek pedig még igazán boldog idõk voltak az idei esztendõhöz képest, amikor az augusztusi rádióhírek arról tudósítottak, hogy "több mint félezer közoktatási intézmény szûnik meg szeptembertõl", és "a közoktatásból csaknem tíz-tizenkét milliárd forintot vonnak el." A már eddigi állástalan tanárok 10 ezres létszáma tovább emelkedik, mert "a közoktatási törvény módosításának több eleme szeptember 1-tõl lép életbe. Egyebek mellett nõ a tanárok és tanítók napi óraszáma is, ami újabb pedagógus elbocsátáshoz vezethet. Árok Antal, úgy látja, szeptemberben ismét több ezer fõvel csökkenhet a pedagógusok létszáma. A csaknem 160 ezer pedagógusból számításaik szerint nyolc-kilencezer válik munkanélkülivé. A pedagógusoknál mindig a tanévváltás kapcsán van az elbocsátás, hiszen az intézmények, osztályok összevonása ekkor történhet csak meg, tanév közben nem - mondta Árok Antal. Az érdekképviseleti vezetõ azt sem tartja kizártnak, hogy a magasan képzett, tehát egyetemet végzett, több évtizedes szolgálati viszonnyal rendelkezõ tanároktól váljanak meg az intézmények. Ezek a pedagógusok kerülnek ugyanis a legtöbbe, hiszen õk állnak a bértábla csúcsán." Igaz, nyílik számukra más karrierlehetõség: "a volt pedagógusok többek között mixeri, biztonsági õri, informatikusi, gyógymasszõri, hivatali ügyintézõi, pénztárosi továbbképzéseken vehetnek részt".
Az eredmény - a http://toprengo.freeblog.hu/archives/2007/06/ internetes címmel jelzett szakember szavait idézve - az, hogy "óriási botrány törne ki, ha csak egyetlen osztály középiskolai érettségiztetését videóra vennék, és sugározná néhány tv-csatorna. A makogó, tájékozatlan feleletek sokasága, melyekben hemzseg a személy-, korstílus- és korszaktévesztés, a teljes tájékozatlanság olyan fogalmak meghatározásában, melyek már az elemi hatodikos anyagban szerepeltek, egyenesen borzalmas. A jelöltek sokasága képtelen egy normális mondatot szerkeszteni idõ és szám egyeztetésével, hiányoznak az értelmesen, logikusan fogalmazott sokszorosan összetett mondatok, szinte csak vakkantások hangzanak el a szaktanár kérdéseire adott válaszokként. Ugye, képtelenségnek tûnik, hogy a tanár hosszan fogalmazva kérdez, a diák meg szinte csak rábólint, s úgy kapja a jegyet?!"
Nos, ha ifjú miniszterünknek igaza van abban, hogy Magyarországon a tudásalapú gazdaságnak nincs alternatívája, akkor ideje magasan képzett, egyetemet végzett, több évtizedes szolgálati viszonnyal rendelkezõ pedagógusaink helyett a politikusainkat mixerekké, gyógymasszõrökké továbbképezni. A biztonsági õri, informatikusi, hivatali ügyintézõi és - fõként - pénztárosi állásoktól viszont távol tartanám õket.
OLVASÓLÁMPA
BISTEY ANDRÁS
Egy igaz katolikus költõ
Bozók Ferenc: Szélkutya"Egy igaz szocialista és egy igaz katolikus író ezer kérdésben találkozhat, míg egy rossz szocialista és egy rossz katolikus író szükségszerûen ellenfelei egymásnak". Bozók Ferenc Kassák Lajos kérdése címû esszéjébõl származik ez a Kassák-idézet, amelyet, korántsem véletlenül, Lisztóczky László is idéz a könyvhöz írott elõszavában, hiszen kulcsmondatnak tekinthetjük Bozók munkáinak megítélésében.
A piarista szerzetes, Bozók Ferenc ugyanis, esszéinek és verseinek tanúsága szerint, igaz katolikus költõ és esszéista, aki törvényszerûen találkozik ezer kérdésben az igaz szocialista írókkal, költõkkel, mint Kassák Lajos vagy József Attila. Pilinszky János munkássága áll hozzá legközelebb, de, mint Lisztóczky László írja, "keresztényi részvéttõl átitatott szociális érzéke" József Attilától eredeztethetõ. Ez a szociális érzék munkált benne, amikor megírta Krisztus és Csöre címû esszéjét, amelynek alcíme "Keresztény megfontolások Móricz Zsigmond Árvácska címû kisregényének újraolvasásához". Árvácska és Krisztus szenvedéseinek párhuzamba állítása elsõ pillanatban talán furcsának tûnik, az esszé azonban következetesen végigviszi és elfogadhatóvá teszi a gondolatot.
A kötet négy esszéje közül kettõ a katolikus irodalom kérdéseivel foglalkozik, beleértve a világirodalom és a magyar irodalom katolikus vonulatát is. Irányzatként a 20. század elején Franciaországban jelent meg a katolikus irodalom Bernanos, Valéry és Mauriac munkásságával. Bozók maga hívja föl a figyelmet arra, hogy a katolicizmusnak mint fogalomnak a használata irodalmi vonatkozásban sok szempontból még tisztázatlan. Kérdéseket tesz föl, amelyekre nem ad tételszerû választ, inkább csak kijelöli a gondolkodás irányait.
"Önmeghatározások különös lélektani helyzetekben szoktak megfogalmazódni […] például egy mozgalom születésekor. Másfelõl akkor, amikor egy irányzat vagy eszme egzisztenciális veszélybe kerül." - írja. Úgy is mondhatnánk, hogy az önmeghatározás a kisebbség igénye, amely önvédelemként igyekszik magát megkülönböztetni a többségtõl. Nem véletlen tehát, hogy a legvallástalanabbnak nevezett században, a huszadikban merült föl a katolikus irodalom önmeghatározásának igénye.
A szerzõ megkülönbözteti az igazi, átélt, megszenvedett katolikus vallásosságot a felszínes látszat kereszténységtõl, amelyet vallási szempontból veszélyesebbnek tart a nyíltan vállalt ateizmusnál.
Ugyanez a kettõsség megjelenik a katolikus irodalomban is. A valódi mûvészi igénnyel föllépõ, modern katolikus írók, akiknek munkásságában a katolicizmus nem dísz és nem álca, hanem szigorú és következetes életprogram mûvészi kivetülése, mindig megkülönböztették magukat azoktól az íróktól, akik betöltötték azt a szerepet, amit a hivatalos keresztény nemzeti irodalom-felfogás elvárt tõlük, azaz, hogy ideológiai szerepet vállaljanak a fennálló rendszer támogatásával. A katolikus irodalomnak e vonulatát nevezte Pilinszky "fehér katolicizmusnak". Ez volt a meghatározó irányzat a század közepéig, s miatta alakultak ki Magyarországon "késve és torzszülöttként […] azok a progresszív jelenségek, amelyek elõször a francia, majd a német és angol irodalmi gondolkodásban egyfajta neokatolikus revolúciót eredményeztek". Bozók Ferenc, amikor számbaveszi, hogy a magyar irodalomban kiket tekinthetünk a "revolúció" részeseinek, elsõsorban az Élet címû folyóirat körét, abban is elsõsorban Sík Sándort, a késõbbi idõszakból pedig fõleg Pilinszky Jánost említi.
A másik esszé (Georges Bernanos és a Sátán) Bernanos mûvészi pályáját elemzi. A fõ kérdés azonban itt is modern katolikus irodalom önmeghatározása. Bernanos pályája ebbõl a szempontból éppen különlegességével válik etalonná. "Bernanos magányos csillag az irodalom egén, akinél csak regényhõsei magányosabbak. Evangéliumi radikalizmusában hajlíthatatlan volt." Bozók Ferenc egyúttal jelzi azt is, hogy ez az emberi és mûvészi magatartás törvényszerûen csak egy kis rajongó tábort vonzhat, hiszen olyan igényeket fogalmaz meg, amelyeknek az emberek nagy tömegei nem tudnak, és nem is akarnak megfelelni. "Szúrós, kellemetlen író, mert állandóan kínos, kellemetlen helyzetbe hoz minket azzal, hogy langyosságunkra, megalkuvásainkra, önelégült látszatkereszténységünkre figyelmeztet."
Az esszék ismeretében különös érdeklõdéssel kezdhetjük Bozók Ferenc verseinek olvasását. Az elsõ benyomás a költõ rendkívül gazdag formakultúrája. Bizonyítékul teljes terjedelmében idézem az Éjjeli bánat címû költeményt, de a választás esetleges, bármelyik versébõl idézhetnénk.Súlyos poharát kiüríti szelíden,
ismét belemártja az éteri csöndbe,
fáradt tükörarca borítva korommal.
Szûk pórusain belekúszik az éjjel
csontig hatoló szurok, éjjeli bánat.A versekben kevés a közvetlen vallási szimbólum, inkább egy nehezen azonosítható, a gondolkodás egészét átitató vallásos szellemiségrõl van szó. A kötet elõszavában Lisztóczky László így próbálja ezt meghatározni: "A mulandóság, az ideiglenesség, a hiábavalóság tünékeny közegébõl a végtelenséghez, az örökkévalósághoz fellebbez, nem a földre, hanem az égre szegezi tekintetét."
A mai korban különösen gyakori, hogy a költõk elõdök hangján szólalnak meg, s jellemzõ, hogy kit választanak ki. Petõfi Szeptember végén címû versét idézi a Még koppan a léptem címû költemény:… még koppan a léptem a hajnali utcán,
még csörren a flaszter a talpam alatt,A Röpteti és kikacagja Weöres hangján szól:
Játszani hív ma az Isten
Õ aki van, s aki nincsen.
Égig emel, s letarolhat,
angyalain lovagoltat.
[…]
Kis gyerekét örök atyja
röpteti és kikacagja.Villon (Egy jámbor henyélõ balladája) és Csokonai (Csokonai posztumusz epilógja) versei is megihlették, de ezek az álarcos költemények nem öncélúak, nem a stílusbravúr vágya hozta létre õket, a kölcsönzött hang mindig valami fontos egyéni mondanivalónak ad nyomatékot.
Bozók Ferencben egy rendkívüli formaérzékkel rendelkezõ, hívõ, de hitéért mindennap megharcoló költõt ismerhet meg az olvasó. Õ az a jó katolikus költõ, akire Kassák idézett szavai tökéletesen illenek, akivel egy jó szocialista költõ ezer kérdésben találkozhat, s akinek õszinte istenkeresõ vívódására egy ateista is rokonszenvvel tekinthet. (Z-füzetek/122)
SIMON CS. JÓZSEF
A titkos fiók feltárult
Bistey András: Papírkápolna
Megkönnyebbülök. Befejeztem az olvasást. Bistey András új könyvét (Papírkápolna), a képzeletbeli "kápolna" ajtaját becsukom. Most már enyém is a titok, bevonódtam vele végleg, a szerzõ önzetlenül megosztotta velem a titkos fiók tartalmát, amelyet gyerekként elzártak elõle, felnõttként pedig - nagy bölcsen - oly sokáig halogatott kinyitni. Mert a számvetéshez, a múlt lapozgatásához, a kellemesen túli esetleges kellemetlennel való szembenézés felvállalásához, a gyökerekkel való azonosuláshoz, a személyes, családi múlt elfogódottság-mentes analizálásához érettség kell.
A többkötetes író a gyermeki kíváncsiság fellobbanásától számítva - vajon mit rejt az elõle mindig oly akkurátusan, kulcsra zárt fiók? "… az egyetlen, amely zárva van a házban" - több mint fél évszázadot várt a múltidézéshez. És most, amikor megteszi, egészen sajátos módon személyes iratokat - asztalfiókban évtizedeken át lapuló dokumentumokat: munkakönyvet, mindenféle tagsági könyvet, anyakönyvi kivonatot, katonai és egyéb igazolványokat, adásvételi szerzõdéseket, hivatalos leveleket - elemezve, tartalmukat részletesen idézve, személyes emlékeivel kiegészítve tárja fel az édesapja, és ezen keresztül családja, itt-ott saját életének rejtett zugait.
A könyv mûfajilag besorolhatatlan alkotás. Dokumentumelemzés és önéletrajzi elemek, anekdoták, emlékek, az apa és fia közötti rövid párbeszéd részletek keverednek benne - az apa és a család életútján keresztül - a 20. század apokalipszisét, emberi sorsokat formáló és deformáló történelmi fordulópontjait is megidézve.
A kötet akár egy nagyobb lélegzetû családregény vázlata is lehetne. Talán. De korántsem ez a lényeg. A könyv erénye ebben a formában megírva a tömörítettsége, a visszafogottsága, a szépíró arányérzéke, ahogy az egyes, levéltári pontossággal megidézett dokumentumokat megjegyzéseivel kiegészíti. Az egyik oldalon például a "vadonatújnak látszó szakszervezeti tagkönyv" tartalmát ismerteti. Lenin-idézetestül, mindenestül, amit így zár: "… majd négy, apró betûkkel telenyomott oldalon Kivonat a Magyar Szakszervezetek Szabályából, de ezt nincs kedvem elolvasni". Úgy mosolyogatóak ezek a megjegyzések, hogy az író nem humorizál, nem ironizál, csak megjegyez. Attól komikusak, hogy nem annak szánja az író. Az egész zivataros, a kisember számára önazonosság-keresõ múlt század errõl szólt. A kis helyzetek komikumáról. Az emberi kiszolgáltatottságról, a megalázó szituációk megélésérõl és a túlélés apró fortélyairól. Például a Jászapáti Vadásztársaság 1962-ben kiadott igazolásával lehetett bizonyítani, hogy a korábban "bélistázott", 1949-ben állásából elbocsátott Bistey Rezsõ volt adóhivatali dolgozó nem lehetett a rendszer ellensége, ha fegyvertartási engedély birtokában vadászfegyverrel rendelkezett még az 1950-es években is.
Hiteles ez a könyv úgy, ahogy van. Egy kötelességeit minden körülmények között teljesítõ, a családjáért félvakon is dolgozó, az országban a megélhetésért ide-oda költözõ kétgyermekes köztisztviselõ mindennapjai elevenednek meg a dokumentumok tükrében. A fiú - az író - dolga a leltározás. A rendrakás a fiókban. Eközben van idõ gondolatban az apával is beszélgetni. A rövid, visszafogott párbeszédek arról a szülõ-gyerek közötti tiszteletrõl árulkodnak, amit nem lehet megvásárolni a hipermarketekben. Apja egyik gyerekkori kellemetlenségét éppen csak megemlítve a kötetben, ezt mondja az író az egyik oldalon: "Errõl nem beszélt, én meg nem faggattam." Az utolsó oldalt az író képzeletében megszólaló Bistey Rezsõ ezzel zárja: "Történhetett volna rosszabbul is. Nekem szerencsém volt."
Én pedig megkönnyebbülten teszem le ugyan a könyvet, az olvasólámpát is lekapcsoltam már régen, még sem tudok sokáig elaludni. Mert mindenkinek van egy titkos fiókja. (Bíbor Kiadó, Miskolc)
KRISTÓ NAGY ISTVÁN
Nagy Lajosék, puputevék, eszmék
Nyolc könyvrõl
Az Ezredvég-hez, mint irodalmi-mûvészeti csoportosulás, a szintén baloldali Nagy Lajos Társaság áll a legközelebb, indokolt hát, hogy mostani szemlénket - noha bõven van mit ismertetni-megítélni - e Társaság új, immár nyolcadik antológiájával kezdjük. (Az esti tûznél találkozunk.) Az antológia három részbõl tevõdik össze: az elsõ a Bartók életmûvérõl írottakból áll, a második a Társaság több nemzedékének válogatott írásait adja közre, míg a harmadik rész az aquincumi költõversenyek anyagát hozza el újból számunkra.
Ez utolsó sorozat zárótanulmánya a kötet szerkesztõjének, Szepes Erikának nagyívû írása a klasszikus költõi formák újjáéledésérõl. Ebben páratlanul mélyenjáró, mégis sûrített, valósággal költészettani összefoglalást nyújt, melynek mintegy kétharmada az ókori kezdetektõl T. S. Eliotig szinte mindent felölelõ esszé, mellyel jórészt csak egyetérteni lehet. Jórészt? Amivel nem értek egyet, az, hogy újból terjednek a klasszikus költõi formák - ennek ellenkezõje igaz, mint ahogy az elrettentésül említett Ver(s)-ziók címû, negyedszázaddal ezelõtti Magvetõ antológia ügye sem. Újból elõvéve, annak maradandóságát érzem, még olyanokra is tekintve, mint a konzervatív formához és népi-nemzeti érzelmekhez visszatért s a Kossuth-díjig meg sem állt Nagy Gáspár esetében, akinek hajdani modernista versei jobbak a késõbbieknél. Mint ahogy az egész akkori avantgárd bemutatkozás versei jobbak az aquincumi gyûjtemény egészénél, mely inkább unalmas, semmint meggyõzõ. Mindez azonban mit sem von le Szepes eszszéjének érdemébõl - ez többet ér, mint maguk a versek. Ezeknek alapos ismertetését adja, miáltal engem itt és most ettõl mentesít. Nekem Gyimesi Medveének verse s Láng Éva Viatorin írása tetszett leginkább. A kötet második része a különbözõ nemzedékek termésébõl válogat a középen olvasható Gyimesi-, Rigó-, Simor-, Szarka-, Varga Rudolf-versek a leginkább kiemelkedõk, melyekhez még a gyûjtemény elején Képes Gábor Nem felejtünk-je csatlakozik - utóbbinak prózai írásai kissé kiagyaltnak tûnnek. Az elbeszélések az egész antológiában különben is másodrendûek, bár Szepes Erika ifjonti szomorúságokról szóló emlékezései megnyerõek. Illés László fõhajtása Pándi Pál emléke elõtt oly emberi, megértõ, hogy az illetõ teljes egészében talán meg sem érdemli.
Az antológia elsõ részét képezõ, Bartókról szóló írások között a versek igencsak közhelyesek (még jó, hogy "a tiszta forrást" nem emlegetik), no de, jó Bartók-verset eddig senki sem írt, még Illyés sem. Az egész "disszonancia-hangzavar" contra "rend és népiség" szemlélet általános zenei mûveletlenségünk kísérõje. Az e részben szereplõ írások közül Rigó Béla tanulmánya a legérdekesebb, Bartóknak a karriert következetesen visszautasító magatartásáról. Ám nem ír Rigó arról, hogy Bartók elõadó-zongoramûvészi karrierje tulajdonképpen már ifjúkorában tört meg és nem önkéntes visszavonulás miatt, hanem mert egy zenei versenyen csak második lett a nála végül e téren csakugyan különbnek bizonyuló, nála is fiatalabb Backhausszal szemben. Rigó azon megállapítása, miszerint a Bécs-Budapest "kulturális versenyben" "ott elképzelhetetlen lett volna egy ilyen, forradalmi generációs hatalomátvétel", csak akkor lett volna igaz, ha Bécsben nincs Mahler, Schönberg, Webern. No de, ez a tanulmány így is igazi s új érték, beleértve a másoknál rég aktualizált s ezáltal silányított politikumot is. A kötet képanyagát Dániel Mária nem egy grafikája gazdagítja, de amit Szepes ír, hogy ti. ezt az alkotói közösséget "jegyeznie kell az irodalomtörténetnek, mint a Nyugatosokat…", az legföljebb önerõsítést szolgáló túlzás.
Ugyanehhez az irodalmi körhöz tartozik, bár fölé is nõ Simor András, aki kisebb prózai írásait gyûjtötte össze Félszegségem természetrajza címmel. Versei mostanság túlságosan sötét világát ezek színessége jól ellensúlyozza, számos személyt idézõ, meg derûs kubai emlékeivel, s mai, nem egyszer vidám társadalomkritikájával, mely az egész felemásra sikerült rendszerváltás valóságos naplója, a töredékességtõl az abszurdig. A versben kép és jelkép új, költõi világgá válik, itt a valóság lesz jelképpé. A legszebb az Imre Katalinnal folytatott "posztumusz" beszélgetése. Nem lehet eléggé dicsérni Bálványos Huba illusztrációit, melyek nem közvetlenül e mûhöz készülhettek, de illeszkednek hozzá.
A Z-füzetek sorozatban jelent meg Nemes László elbeszéléseinek gyûjteménye (Kinek a bûne?). Nem egyben szinte családregény gazdagsága van komprimálva, egy-egy másik épp drámai sûrítésével hökkent meg. A legkülönbek egyike a címadó novella, noha a két hõsnõ egyikét a novella végén eltûnteti, pedig vele indított. Mesteri, ahogy érzékeltetni tudja a történések, dolgok mélyebb értelmét, valódi tartalmát, amely nehezen érezhetõ, de pontosan errõl az érzésrõl tud Nemes számot adni. Mint ahogy érzékelteti az emlékezés bizonytalanságát. Kár, hogy olykor sematizmusba ragad: az Álompár sorsát jó elõre sejtjük, és nem tévedünk. Másszor viszont épp a véletlen sorsszerûsége fogja meg az olvasót (Al-Khoury). Alkalmasint a hajdani emlékek megoldhatatlansága biztosítja a történeti hitelt. (Z-füzetek/121)
Konczek József Ölelhetõ térség címû füzete mindössze negyven oldal, ám negyven év költõi életmûvébõl válogat - nagyon jól. A hozzáértéssel formált konzervatív megoldásoktól a képversig s tiszta betûhalmazig mindent sikerrel kipróbál. Mert bizonyos színvonal felett minden mélyen átélt tartalmat igyekezni kell kifejezni. Ahogy több évtizeddel ezelõtt maga mondotta: "… kezdettõl több versidommal dolgoztam ugyan, s tudatosan, mert egyfajta élményvilágot, egyfajta külsõleg is jól különbözõ modell mögé akartam mintegy »gyûjteni«, ha tetszik, a legszikrázóbban ütköztetni is egymással õket…".
De mi az "ölelhetõ térség"? Hát a haza! A legnemesebb hazafiság hatja át Konczek verseit, minden kirekesztés, meg populista szólam mellõzésével. Magyarnak lenni nem öröm, hanem életvitel; éppúgy megkerülhetetlen, mint a szerelem. Noha a térség természeti szépségeit, sõt sivárságát is leírja, mindenképp szeretni kénytelen, akár önmagát, hiszen egy vele. Mindez megjelenik mint népi valóság, a nyelv újrafelfedezésén s a vele való játékon át a szürrealizmusig. (Napút füzetek)
Bozók Ferenc Szélkutya címû kötete egy katolikus pap kis költõi remekléseit adja közre. Konzervatív tartalma és formálása ellenére a szó legszorosabb értelmében "felemelõ" írások ezek, a baloldali és katolikus szellemiség közös humánumának dokumentumai. A frappánsan összefogott versek mellett nekem leginkább a nálunk alig ismert (bár már több mint hatvan éve magyarul is olvasható) Bernanos regényeinek elemzése tetszett. - A fiatal szerzõtõl (aki máris több mint Pilinszky követõ) még sokat várhatunk. (Z-füzetek/122)
A fiataltól addig lehet többet várni, amíg él. Sajnos irodalmunkban nem egy ígéretes szerzõ tûnt el, mondhatni, alkotóereje teljében. (Ez persze nem magyar specialitás, például az angol költészet legnagyobb ígérete, Owen egy héttel az elsõ világháború fegyverszünete elõtt esett el…) Bozzai Pál nem a csatatéren halt meg, de még huszonévesen aggastyánná öregedett az 1848-49 megtorlásául szolgáló kényszerû katonasorban. Pedig már a nála idõsebb Petõfi sokat várt tõle. Nemcsak kissé szokványos versei, hanem óriási, már-már az expresszionizmust elõlegezõ romantikus szabadság-szózata, meg a barátokhoz, irodalomhoz, hazához való hûséget kifejezõ, szomorúan szép levelei azok, amik ma is megragadnak. A budai gimnázium Táncsics Mihály tagintézménye és a békéscsabai Szent-Györgyi Gimnázium kiadása egy eddig hozzáférhetetlen hajdani értékeket fölelevenítõ sorozatának újabb fontos kötete a Megagg az ember (megagg = megöregszik). Nyelve a Károli Gáspár magyarságának 19. század eleji meg- és fölelevenítése. Amit az igazságról és jogról "a nép nevében" mond, máig felülmúlhatatlan összegezés.
Bozzai több mint százötven év elõtti szabadság himnusza kapcsán eshet szó az igazság, nép és jog viszonyáról, ám ez máig a demokrácia egyik kulcsproblémája. Mert ma is problémává teszi a voltaképpen alapvetõ bírói függetlenség, mely kizár minden, testületen kívüli kontrollt. És a bírák ezzel olykor vissza is élnek - aminek máig van irodalma, pl. a nagyszerû jogász, Fleck Zoltán számos írása. Ez persze nem tetszik a bírói karnak: épp napjainkban dr. Újkéry terjedelmes vitairatban utasított vissza minden bírálatot. Nevezett somogyi fõbíró félig-meddig dilettáns író is - ehhez képest fogalmazványa eléggé silány.
De silányságban nem veszi fel a versenyt Fanyar László Judikatura címû regényével. (OK Kiadó) Bár dokumentum lenne, vagy összefoglaló tanulmány, errõl a témáról akár az Ezredvég-ben… Ehelyett primitív tyúkpör folyvást ismétlõdõ leírása: hogy a "puputeveként" említett neurotikus vénasszony miként keseríti meg egy pestkörnyéki településen élõ négy család életét. Ezek nyolc kilónyi beadvány révén sem tudják elérni a puputevének legalábbis pszichiátriai kivizsgálását, végül kínjukban - ez lenne az egyetlen megoldás? - a strasbourgi nemzetközi emberjogi bírósághoz fordulnak. Ahogy a hátsó borítón olvasható kedvcsináló ismertetésben szerepel: "van szerelem is", kár hogy ízetlen, ízléstelen, hiteltelen. A szerzõ stílusára jellemzõk: "A q…va istenit" s egyéb kiszólások. Ezzel szemben mindent megmagyaráz: "Majakovszkij = Szovjet-orosz költõ." Ám a dokumentumanyag s érvelés figyelemre méltó lenne, ha valaki el tudná olvasni. (Becsületbõl megtettem = megbántam.)
Igazság - jog - demokrácia kérdésköreit sokkal magasabb színvonalon tárgyalja legújabb könyvében Albert Gábor: Védekezõ halálraítéltek. A magyar esszé legjobb hagyományait folytatja az általa is idézett Péterfytõl Németh Lászlóig, szerencsére mit sem véve át Hamvas Béla magasztos blablájából. A politikai okokból halálla szembekerült Szókratész és ezerötszáz évvel késõbbi Bakunyin viselkedésének elemzése tulajdonképpen az értelmiségi személyiség hozzáállását vizsgálja.
Mi fontosabb: élet árán is az igazság, vagy (a netán folytatható társadalmi harc érdekében) egy többé-kevésbé õszinte megalkuvás? Persze, nemcsak a görög s orosz hõsrõl van szó, hanem akár - noha szó sem esik róla - Nagy Imrérõl, netán Kádárról: elõbbi a szókratészi, utóbbi a bakunyini stílust folytatja. Közben Albert bámulatos analízisekkel szolgál - a számtalanszor elemzett szókratészi védõbeszédrõl is tud újat mondani, így az elõzményrõl szólva (amirõl alig tudunk): miként jelentette föl már több mint húsz évvel korábban Arisztophanész Szókratészt a Felhõk-ben - akkor hiába. A másik zseni vígjátéka még hatástalannak bizonyult, ám az Athént ezután sújtó féltucat rendszerváltás alkalmassá tette a demokráciától elbúcsúzott polisz-lakókat arra, hogy bûnbakot keressenek. És a bûnbak vállalta is azt, amivel vádolták, bár - Albert Gábor erre okosan rámutat - nem vállalta az általa helyesen alkalmazott szofista vitamódszerrel a szofista filozófia cinikus relativizmusát.
Bakunyin pedig? Õ egy még sötétebb (mert már régen állandósult) rémuralomban próbál kimagyarázkodni, mert mi lehet több az életnél? A szókratészi (és kimondatlan Nagy Imrei) példa mutatja, hogy lehet, de ha valakinél fontos nemcsak a puszta lét, hanem a társadalmi szerep, az Bakunyinná válhat.
Albert Gábor a szókratészi morál (és epiktétoszi filozófia) mellett foglal állást: jól teszi, de mindenképpen nemcsak tudomásul vételre, hanem elgondolkodásra is késztet. Mintha egy kissé elfogult lenne Bakunyinnal szemben: nem ismerné Pirumova szovjet történész 1970-es (nem sokkal késõbb magyarul is megjelent) tanulmányát, amely persze szigorúan marxista szemszögbõl vizsgálja Bakunyin eszméit s az államellenes anarchistának azt a tételét kifogásolja leginkább, mely szerint a proletárdiktatúra könnyen rémuralommá lehet…
Tény, hogy Bakunyin szibériai számûzetése és kalandos szökése után még évtizedekig tevékenykedett s a szókratészi életkorban halt meg. Mint Pirumova leírja, az anarchizmus ideológiájánál is fontosabb az agrárszocializmus és a dunai konföderáció eszméje, mely épp a mi térségünkben igazán megfontolandó lett volna.
Albert Gábor minderrõl alig szól, ám annál inkább a népuralom alapvetõ kérdéseirõl, melyek Szókratész és Bakunyin sorsán is túlmutatnak. A számszerûséggel döntõ demokratikus választások bizonytalansága alkalmat adhat az aljas többség uralmára. "Az igazság nem dönthetõ el többségi szavazattal" - ám de van jobb módszer? Elvben egy élcsapat: a közösség üdvét szolgáló öntudatos, kritikus értelmiség tehetné "igazivá" a demokráciát - no de, tömegmozgalom nélkül ez éppúgy elképzelhetetlen, mint Szókratész elit-gondolata (amit aztán Platón fogalmaz meg), vagy Bakunyin anarchizmusa. Hogy "a tömeg" önmagában mit jelenthet, azt láthattuk a pesti csõcselék tavalyi megmozdulásai során; a platóni államból pedig a filozófusok uralma helyett rendõrállam lehet. Tessék gondolkodni, mint Albert Gábor vagy Konczek József, vagy másfélszáz évvel korábban Bozzai Pál tette-teszi. (Pont Kiadó)