GYÖRE IMRE

Majakovszkij-ügyek

Majakovszkij, Öntõl ma
rossznéven veszik,
ha e Föld-forma
Földön valahol
fölemlegetik.
Manapság? Minek?
S mi ösztönözhette
jó szüleit,
hogy Önt egyáltalán
valahogy összehozták,
vagyishogy megszületett,
akár a többi gyerek,
s a kezdõ csecsemõ
torkából mindjárt
visítás tör elõ,
s követel, ahelyett
hogy csöndben rágna
egy kenyérszeletet,
vagy bármit, amit csak
rágni lehet,
majd nõ, nõ,
s ennek megfelelõen
mind kamaszabb,
s ahogy élemedik,
rojtozza a felhõ-
nadrágszárakat,
jön-megy, csatangol,
s nincs hatalom,
mely útján magához
vonná, csak a proletár-
forradalom.

Be kár!
Költõ is lehetett
volna akár,
ha forradalmi ügyekben
nem szórja szét erejét,
s nem emleget,
ki lakáshoz jutott,
holmi Iván Kozirevet.
Lakás! Mi az?
A lélekhez képest
négy fal és ablak.
S ha öntõmunkás?
Adtak mindenféle alaknak.

Ám kár lenne hosszan
mellébeszélni, itt, ma.
Csak nehéz szólni
arról, hogy miként
fordult az idõ
kereke vissza,
száz évet is tán.

S a munkás bambán
bámulja: mi ez itt?
Talán az egész
országot szétszedik?
S nem mondják meg neki:
mi a teendõ!
Így hát csak sápítozik,
s feledi, hol az ökle.

A Szovjet megszûnt.
Nem tudja persze,
s hogy Önbõl is elegük
van minden idõkre.

Nehéz évtizedek
nyomakodnak elébünk,
s csontvázként állunk sorba,
hogy jövõnket újra
magunkkal kerítsük körbe
vigyázón.
Majakovszkij, az Ön
költõ-cafatjai -
mik szétlõve, vörös
zászlórongyokként
lengtek a Kreml tornyán a szélben -
s versei lesznek a zászlónk.
 

 Létváltozat

"Ez jó mulatság, férfimunka volt!"
(Vörösmarty)

Se jó mulatság nincs, se férfimunka,
tél: bugyoláltuk szívünk ócska rongyba,
most letekerjük: süsse Nap, tavasz,
reméljük nem lesz jeges és havas.
Szemünk lehunyva bámulunk magunkba,
szívünk tövén marékszám nõ a gomba,
kötelet látván kötnénk föl magunk,
köldökig nyelvvel undorodhatunk,
így taknyolunk el, magunk és korunk,
szakajtók alatt gyertyák, pislogunk.
De mi lesz, mi lesz, könnyünk tengerével?
Noé apánk siet, mosóteknõbe szállva,
hagyja: vigye a sodrás Ararátra.
 

Idõ-óhajtás

(Tamás Gáspár Miklósnak)

Gazsi, kihúzhatatlan
nyilalás oldalamban,
nem látszik tõröd marka,
s terelgetsz gondra-bajra.
Tudom, serkent a részvét,
hogy gondjainkban részt végy,
hisz a nép sorsába törött,
a tükre tócsa: beleköp,
ar
cára fröccsen, dörzsöli.
Jobb tükröt mutass föl neki:
múltat s holnapot mutatót.
Keresd ki neki azt a szót,
amelytõl dolgát megleli,
s nem szédítheti szép mese.
Dolgod van, ne szállj el te se:
a gyöngeség ködöt kavarva
forog, nem látszik egünk alja,
hát tégy: való világunk gyúrd át,
s magad, ki mába holnapot lát,
másfélét, s változzunk bele,
teljék be Idõk ideje.

SZALONTAI IMRE
 
A jóslat
 
Az író álló nap a városban csatangolt, nem találta a helyét. Bement egy templomba, elnézegette a falakból kiálló, háromágú bronz gyertyatartókat, megvonta a vállát és továbbállt. A következõ egy mûszaki kereskedés volt, ahol patront vett a nyomtatójába, de becsapták, mert színeset akart és fekete-fehéret kapott, mégis amazt fizettették vele. Ezután kiballagott a Tisza-partra, nekidõlt a mellvédnek, bámulta a zöldesen kavargó vizet és elképzelte, hogy nyolcvanvalahány évet visszapergett az idõ, a fiatalember pedig, aki tõle jobbra a lépcsõkön üldögél, maga József Attila, amint éppen a Tiszta szívvel címû versén gondolkodik.
    Az író válságban volt. Válsága abban állt, hogy volt egy témája, de képtelen volt megtalálni hozzá a formát. Ezen rágódott hetek óta: sohasem került hasonló helyzetbe, mivel minden ötlete valósággal "magához rendelte", vonzotta az adekvát kifejezésmódot, amellyel mûködhetett, kiteljesedhetett és hatást gyakorolhatott az olvasóra. Most azonban még a mûfajt is képtelen volt megválasztani. A semmi, a vég, a nemlét végül is feldolgozhatatlan az emberi elme számára. Fogfájásnál eltûnik a filozófia, olvasta valahol, s a szólást igazán illõnek találta a helyzetéhez.
    Valamit mégis, mindezekkel együtt is, tennie kellett. Amit mondani akart, ezúttal parancsolóbban nehezedett rá, mint bármikor azelõtt. Ez így volt akkor is, ha végsõ olvasatában mostani ötlete látszott leghaszontalanabbnak az összes elõzõk közül, például mert senki sem fogja elolvasni (módja nem lesz rá), ha elolvassa is, biztosan nem hasznosul belõle, átadni pedig végképp nem tudja senkinek. Mégsem tehette meg, hogy hallgasson. Meg kell találnia hozzá azt a formát, amellyel eldöcög valahogy ez a rettenetes mondanivaló, az sem baj, ha esztétikailag nem értékelhetõ, csak õrültnek ne nézzék az elsõ sorok után, s kedvük is legyen végigolvasni a horogra akadt áldozatoknak.
    Elõször arra gondolt, nyílt levelet ír valamelyik irodalmi lapba. Jó mûfaj ez, de nyílt levél nem írható az egész emberiségnek, legfeljebb egyes képviselõinek, kisebb-nagyobb csoportjainak. Történetet is keríthetne hozzá, de gyanította, hogy izzadságszag lengné át az egészet, s a végén ki se adná a kezébõl, úgy szégyellné az eredményt. Vers, dráma szóba sem jöhetett, mindkettõ részproblémák megjelenítésére való, neki pedig az egésszel volt dolga, mégha fellengzõsen hangzik a maga számára is. Tanácstalan volt. Csellengett a városban, várta, hogy az idõ megérlelje benne a megoldást.
    A Tiszán árhullám vonult le, piszkos és zavaros víz hömpölygött a kétoldalt magasra emelt mellvédek között. Egy hajléktalan spárgával átkötött nejloncsomagokat dobált a folyóba. Mi lenne, ha egyszerûen megírni, amit a dologról gondol, jutott eszébe, sallangmentesen és tárgyilagosan, szépirodalmi igénnyel, de a túlzott szakszerûséget mellõzve, kizárólag a célt látva maga elõtt? Egészen beleszeretett a gondolatba, sõt: meg is nyugodott jócskán. Így lesz, döntött, ezt kell tennie, egyébként meg nem is tehet mást. Elmegy a kocsijáért, amit a múzeum elõtt hagyott, hazahajt és nekifog a munkának. Sikerülnie kell. Semmiképpen sem mondhat le a kísérletrõl, mert kötelezõ megpróbálkoznia vele. Ezt tudta biztosan csak, semmi mást.

    Elmondom, hogy lesz. Illetve hogyan kell lennie a dolgok természetes logikája szerint, amennyiben a jelen tényeibõl akarjuk "extrapolálni" a jövõt. A jelek az út végére mutatnak. A korszak legnagyobb ellentmondása az emberiség minden elõzõt meghaladó létszáma és a civilizációja anyagi alapjait jelentõ energiafélék vészes fogyása között feszül. Ez az ellentmondás rövidesen kikényszeríti a globális status quó borulását, a területi újrafelosztást a fosszilis energiamezõk maradékáért, az utolsó olajszigetekért. A helyzet különössége, hogy olajjal csaknem kizárólag alulfejlett, az uralkodó világrendhez érintõlegesen tartozó, azzal energia-exportjuk révén kapcsolódó országok rendelkeznek, míg a másik oldalon a gazdaságilag legfejlettebb, a jelenkori civilizáció csúcsain álló ipari-katonai szuperállamok állnak. A két tábor összeütközése elkerülhetetlen. Az érdek ugyanis, amely a múltban összefûzte õket, most ellentétébe fordul és az egyre magasabb piaci árakban kulminálódik. A felhasználók nem hátrálhatnak, mert az energiaárak kritikus szintje fölött a termelésbõl profit nem képezhetõ. A termelõk sem, hiszen az energiaexport létük egyetlen alapját, társadalmaik egyetlen bevételi forrását jelenti.
    Mindez felülírja a világ minden más érdekellentétét és konfliktusforrását, s jól meghatározott (helyenként bizarr) szövetségeket, szembenállásokat teremt a nemzetközi politikában. A tõkés országoknak egyesülniük kell a tõkés termelés felsejlõ szakadéka elõtt. Az olajtermelõ országoknak sürgõsen meg kell szervezniük védelmüket. Ezeket látjuk a globális terrorellenes harc meghirdetésében és Oroszország körbekerítésében, az arab országok nukleáris próbálkozásaiban és Kína hezitálásában természetes szövetségesei és ellenségei között.
    A várható összecsapás legfontosabb színterének kétségkívül az amerikai-orosz háború ígérkezik. A hidegháború nem fajulhatott tényleges háborúvá a két ország között, mert emberi vezérléssel a ballisztikus rakéta kiiktatása lehetetlen. A számítástechnika fejlõdése azonban megnövelte az elsõ csapás biztonságát, s ma már nem igaz, hogy az elõször támadó csupán másodikként hal meg. Reális esély nyílt a kezdeményezõ büntetlenségére, amennyiben ellenfele közelébe telepítheti semlegesítõ apparátusát. Ezt jelenleg csak Amerika teheti meg. És Amerika már el is kezdte ennek megtételét.
    Nem állítható, hogy az energiaéhségtõl szenvedõ országok feltétlenül háborút akarnak indítani az energiahordozók birtokosaival. Utóbbiak el is kerülhetik azt készleteik önkéntes átadásával. Ez azonban nem valószínû, hiszen nyilvánvaló, hogy utólagos pusztulásuk akkor is bekövetkezik, másrészt a globális energiaválság e módon sem szûnne meg, csak a civilizáció halála (s az emberiség bizonyos hányadáé) odázódna el valamelyest.
    Így állunk tehát. A fosszilis energia kiváltására szolgáló, alternatív források "feltalálásával" elkéstünk, a rendszerbe állításukhoz szükséges idõrõl és pénzrõl nem is beszélve… A szélenergiával, Napcellákkal, bioetanollal folytatott szánalmas kísérletek említésre sem méltóak. A szabályozott magfúziót - magas hõmérséklete miatt - mágneses erõtérrel kell összetartani, aminek energiaszükséglete a várható nyereség körüli. Minden jel minimálisan is civilizációs/létszámbeli törés, történelmi hanyatlás irányába mutat a totális megsemmisülés opciójával. Lehet, hogy a kémiai alapú élet alkalmatlan a túlélésre. De akkor miért született és tart közel négy milliárd éve a Földön? Kipusztítható-e valamennyi formája egy mûvi kataklizmával, vagy van esélyünk egy retardált, államnélküli létre rablóbandákkal, járványokkal, pár millióra fogyott népességgel - újrakezdésként? Nem tudom. Már nem is érdekel. Sohasem értettem, miért nem találtunk idegen lényeket az Univerzumban. A helyzet, amibe kerültünk, megmagyarázhatja a tényt.

    Az író kikapcsolta a számítógépet, s csak nézett maga elé. Fáradt volt. Túl volt a munkáján, de nem érezte a megelégedettséget, a jólesõ nyugalmat, amit ilyenkor érezni szokott. Sejtette, hogy a témától (a témában rejlõ probléma konzekvenciáitól) nem szabadulhat soha most már, s hátralevõ éveit ebben a kényszerû helyzetben kell eltöltenie. Nyolc, tíz évem lehet hátra, gondolta, esetleg tizenöt. De a világnak sincs több ennél. Csak a csoda segíthet, ami létezik, de olyan ritka, hogy attól csoda.
    Észre sem vette, hogy közben beesteledett odakint. Az udvaron újra, még jobban dobolni kezdett az esõ. Egész délután zuhogott, aztán elállt, s most megint esett. Az égen alaktalan, sötétszínû fellegek gyûltek, nagy, ronda állatok vigyorgó pofával és hurkás testtel, amelyek fölémagasodtak a tájnak és sötétségbe borítottak mindent. Az író felkelt a székébõl, odament az ablakhoz és kikönyökölt a párkányon. A fellegek csúfondárosan, önelégülten bámultak le rá. A meteorológus jutott eszébe, aki tiszta, napsütötte idõt és enyhe reggelt ígért aznapra a televízióban.
    Elfordult az ablaktól és a szekrény tetejére dobta a patront, amit délelõtt vásárolt.
 

El Liszickij: A konstruktõr
 


 
SIMOR ANDRÁS

Hitvalló

Van pöröm a Kapitalizmussal,
hogy becsüljön, csöppet se igénylem.
Vitatkozom vele régi jussal,
kegyeiért nem könyörgök térden.

Az ítélet mért késik, ez furdal,
a pör végét, félek, meg se érem.
Sietteti néhány kicsiny gúnydal,
mikért nem jár fizetség, se érem.

Az elhasznált, szerencsétlen Földön
éhen halnak milliók. Fölöttünk
kilyukadt ég pusztulásunk jelzi.

Görcsbe rándul a haragtól öklöm.
Utat látok, merrõl tegnap jöttünk.
Másik utat kellene keresni.
 

Fejfák

Keljetek föl, csontok,
menjetek haza,
kemény a magyar rög,
nem jó, lágy anya.

De nem vár tirátok
a Dnyeszter, a Don,
furcsa dalotok se
szól hívogatón.

Koponyák szem nélkül,
messze nézzetek,
végtelenbe indul
a csonthadsereg.

Taszítsátok félre,
ki elétek áll,
háború van, Szergej,
Iván, Nyikoláj.
 

Hozzászólás a baloldal vitáihoz

A tetszhalott a föld alatt
koporsóját feszegeti,
férgek várják, hogy ott marad,
õrzik-e láda szögei,

vagy kiszakítja azokat,
és a föld fölé visszatér,
félig csontvázként jobb alant,
kevesebb, mint fönt, a veszély.

Nem látja többé társait,
kik vitatkoznak odafent,
habár ordashad közelít,
és csattog foguk, a kifent;

ezt nem hallja a tetszhalott,
a szél szaguk se hozza el;
heverne bár, maradna ott,
emlékét se õrizze jel.
 
 

D. D. Burljuk: Litográfia
 
 

Ina

Egy mondatra emlékszem
a telefonból:
"Itt most Haza vagy halál van"
miközben
Fidel beszélt
Nem látogattam meg
utoljára
valami fontosabbnak ítélt
ügy miatt
Kutyáival élt
a régi
jól ismert lakásban
ahol
a szekrény tetejére tettem
négyéves fiamat
az ugató szörnyek elõl
Olyan volt
mint
maga a nép
és a népet gyakran
nem látogatja meg
senki
mert mindenkinek
fontosabb dolga akad
Most
e-mail hír érkezett:
"Ina meghalt"
és hetek óta
egy mondatra emlékszem
"Itt most Haza vagy halál van"
és látom a szobát
ott vagyok
nincs ami fontosabb
 

Szebb jövõt!

Mi nem vagyunk fasiszták,
csak hasonlítunk rájuk,
mitõlünk nem kell félni,
ha a gátra kiállunk.

Mi parlagfüvet irtunk,
és vért adunk utána,
nem dobjuk a zsidókat
azonnal a Dunába.

Sokféle szerencsétlen
elél ezen a földön,
a cigányt, a kurvanyját,
se fingatjuk ki rögtön.

Aki melegebb, mint egy
tüzet okádó katlan,
annak mi megmutatjuk,
még nyakunkon is fasz van!

Mi vagyunk az agyarság,
törtetünk át az erdõn,
agyarságunkat védjük,
ha a mi idõnk eljön.

Megáldják lobogónkat
papok, lelkészek, szentek,
legjobb, ha innét gyorsan
másik hazába mentek.

Kipusztítjuk a férget,
a komcsikat leginkább,
mitõlünk nem kell félni,
mi nem vagyunk fasiszták.

NEMES LÁSZLÓ
 
Virtigli
 
A hírek valamilyen úton-módon mindig gyorsan kiszivárognak. Amikor Barna János megkapta a rendõrségi idézést, már tudta, hogy Marosi Lajos meghalt. Az öreg házmesterné, Vali néni azt is elmondta, hogy öngyilkos lett. Vali néni mindent tudott, mindenrõl értesült. Pontosított is: - A kórház ablakából ugrott ki. A rabkórház ablakából.
    Barna János soha nem járt még a kerületi kapitányság épületében. Tízen-tizenöten ültek a kopott falak mentén a váróterem kényelmetlen székein - ki tudja, miféle ügyek tanúi, vádlottjai, feljelentõi? -, némelyek bennfentesen, szinte otthonosan mozogtak, egymásnak és a helyiségen átsietõ rendõröknek is köszöngettek. A másik szobában a fiatal rendõr hadnagy gyorsan, unottan egyeztette a tanú adatait: Barna János, nyugdíjas gimnáziumi tanár, nõs, született Budapesten… milyen viszonyban volt Marosi Lajossal? Csaknem azt felelte, hogy ennek a cipõmnek a talpát itt, a lábamon, ezt is õ foltozta meg, de azt gondolta, ez nevetséges vagy inkább frivol válasz lenne… Hogy milyen viszonyban?… Csaknem négy évtized után? Tulajdonképpen semmilyenben. - Marosiék a folyosó végén laktak - mondta.
    Rákóczi úti óriási, kopott bérház negyedik emeletén volt az a körfolyosó, a sötét lépcsõház minden fordulójában köpõcsésze, lenn az udvaron még poroló is állt, amikor a fiatal házas Barnáéknak kiutalták a hosszú folyosó elején, a lépcsõház mellett a kétszobás lakásukat. - Saját otthon! Maga a Paradicsom! - mondogatták. És úgy is érezték. A kollégiumban ismerték meg egymást, magányos fiatalok, tervekkel, a nagyszerû jövõbe vetett töretlen hittel tele - a Fényes Szellõk kora volt az -, az egykori munkaszolgálatos Barna János szülei nem élték túl a nyilas rémuralmat, Szép Annuska Békés megyei falusi asztalos katona apja valahol a Don kanyarban tûnt el örökre. János, néhány év múltán, zsebében a friss tanári, Annuska a könyvtárosi diplomával költözött be a Rákóczi úti házba. Kétszáznál is többen laktak abban a kopott, még háborús belövések nyomait is õrzõ épületben, volt ott egy fogorvos is, egy szabómester a népes családjával, háborúban megözvegyült nõk és férfiak, nagy és megcsonkult családok a lakásukba betelepült, többnyire gyûlölködõ, hangosan civakodó társbérlõkkel, gyerekek, középkorúak, öregek - élték mind a maguk kisiklott vagy új sínekre állított életét.
    A folyosó végén, a fordulóban lakott már akkor is Marosi Lajos a szép, fiatal, szõke, mindig mosolygó, mindig csinosan öltözött feleségével. Marosi magas, izmos széles vállú férfi volt, az akkori plakátok munkás alakjainak szolgálhatott volna modelljéül, Barna Jánosnál néhány évvel volt talán idõsebb. Annyit tudott csak róla, hogy valóban munkás, valamelyik nagy cipõgyárban dolgozik. Aztán egyszerre csak eltûnt mellõle az a mosolygós feleség; a házmesterné - nem a Vali néni, hanem annak egyik elõdje, de az is mindenkirõl, mindent tudott - fûnek-fának elmondta, hogy egy amerikai tiszttel vagy az amerikai követség valamelyik tisztségviselõjével lépett le. Mintegy esztendõ múltán bukkant fel Marosi Lajos lakásában az új feleség: széles arcú, vizenyõs szemû asszony, két év körüli vézna kislányával.
    Múltak az évek, évtizedek, az a vézna kislány is régen kikerekedett, férjhez ment, elköltözött; mások az idõk folyamán, úgy hírlett, Kanadába, Franciaországba, Ausztráliába, Németországba szöktek, menekültek, települtek át - ki mikor, hogyan mondta, magyarázta -, mind többen költöztek el vagy haltak meg a régi lakók közül, a megmaradtak és az újak a lépcsõházban és a már újra mûködõ liftben barátságosan vagy közömbösen, de többnyire azért köszöntötték egymást. Lehet, hogy barátságok is kötõdtek némelyek közt - Barnáéknak errõl nem volt tudomásuk.
    Egyszer, egy kora esti órán Marosi Lajos becsöngetett Barnáékhoz. elmondta, hogy nemrég nyugdíjazták a gyárban - bizony, múlik az idõ, tette hozzá mosolyogva -, de õ még elég erõsnek és egészségesnek érzi magát, no meg egy kis mellékkereset sem árt a nyugdíj mellett, így hát kihasználva a szaktudását, meg azt, hogy olyan régi, igazi foltozó susztert már szinte sehol se találni, berendezett egy kis mûhelyt a konyhájuk sarkában, és néhány ismerõsnek, kedves szomszédnak szívesen megtalpalja, megjavítja a tönkrement cipõjét.
    Barna Jánosék, akárcsak még néhányan a ház lakói közül, éltek is néha-néha ezzel a lehetõséggel. Egy szombati vagy vasárnapi estén Marosi Lajos bevitte hozzájuk Annuska megjavított cipõjét. Barnáék éppen befejezték a vacsorájukat, és János egy pohárka konyakkal is megkínálta folyosó végi szomszédjukat. Ahogy az a poharát fogta, ahogy felcsillanó szemmel felhajtotta a konyakot, Barna János azonnal rájött: nem ez az elsõ itala azon az estén. - Tudja, tanár úr - mondta Marosi Lajos, hátradõlve a kényelmes fotelben -, nem ilyen életre készültem én valamikor! Engem is úriembernek nevelt az apám. Az volt õ maga is. Én még csak nyomozó voltam, fogalmazó, úgy mondták akkoriban, de szép jövõ állt elõttem… Szabad? - kérdezte, és újra a konyakos üveg felé nyúlt. Barna János, aktív korának vége felé közeledõ magyar-történelem szakos tanár, bólintott. - Aztán fordult a kocka, fordult a világ. És mindent titkolni, mindent tagadni kellett… kinek, mit… hiszen tudjuk, ugye - folytatta a szomszéd. - Én munkás lettem, kérem… ki ez, ki az… Én virtigli melós. Röhej, kérem, tanár úr, mint az egész élet… micsoda röhej, ugye… Emlékszem, egyszer a gyári étkezõben megfeledkeztem magamról és evés közben kihúztam magam, mindkét könyökömet az oldalamhoz szorítottam, ahogy tanultam, aztán megdöbbentem, most rájönnek… és gyorsan az asztalra könyököltem, szürcsöltem a levest, azt hittem, úgy kell… ha már virtigli melós az ember…
    Barna János kissé távolabb húzta a kisasztal kerek lapján a konyakos üveget. Marosi Lajos észrevette a mozdulatát. - Ez volt, kérem szépen, tanár úr. Ön is tudja. Ilyen világ… Pedig nem volt semmi bûnöm. Higgye el… Zsidók ügyeivel is kellett foglalkoznom. Hivatalból… mert akkor meg olyan volt a világ. És én mindig emberségesen… Segítettem, ahol lehetett. A rám bízott értékeket is jól megóvtam. Brilleket… aranyakat… Nem is keveset. És a végén mindet viszszaszolgáltattam. Az utolsó darabig…
    Aztán feltápászkodott. - Vár az asszony - mondta. - Nem szereti, ha sokáig elkódorgok. - Még azt is hozzátette, nevetve: - Rövid pórázon tart a Rózsi.
    Annának kezet akart csókolni, de Barna Jánosné ezt sose szerette, elhúzta a kezét, Marosi Lajos ajka csak a körme hegyét érintette.
    Két vagy három évvel késõbb történt, hogy egy kora reggeli órán Barnáék éktelen ordítozást és kétségbeesett sikoltozást hallottak. Amikor Barna János kinyitotta az elõszobájuk ajtaját, akkor ért éppen oda a folyosó vége felõl rohanva, mezítláb, anyaszült meztelenül, tetõtõl talpig csurom vizesen Marosiné; csapzott szürke haja alól ráncos, szürke arcára, nyakára folyt a vér, a nyomában meg Marosi Lajos, kezében valami vasrúd-szerûséggel, azzal kergette, ütötte a feleségét, és ordított közben: - Megöllek, te büdös kurva! És aki idejön, azt is agyonverem!
    Barnáné közben, telefonon már a rendõrséget hívta. A közelben érhette a járõrt a riasztás, mert perceken belül ott voltak a rendõrök. Addigra a mégis kimerészkedõ Barna Jánost és még két szomszédot is ért egy-két ütés; Marosi Lajosné, meztelen testén szétfolyt vízzel-vérrel, látszólag élettelenül hevert a folyosón, a lépcsõház elõtt; az õrjöngõ Marosit a rendõrök - gumibottal?, acélbilinccsel? -, Barna János nem is tudta, mivel, de szakszerûen leütötték, õt a rendõrök, feleségét a mentõk vitték el.
    A mindent tudó Vali néni mondta a lakóknak már aznap este: néhány nappal azelõtt valami vesegörccsel feküdt be a kórházba a Marosi; õ az ágyszomszédjaitól tudja, hogy tegnap meglátogatta a felesége, veszekedtek, az asszony valami olyasmit mondott neki, hogy úgyis meg fogsz dögleni, meg azt is, hogy tudom én, már régen tudtam, hová rejtetted a kincseket, de már úgy sincsenek ott, én mindet elvittem, jó helyen vannak, biztonságosan… A férje meg, mondták az ágyszomszédok, üvöltött, ordított, az ápolók rohantak be hozzá… És ma hajnalban, tette hozzá a házmesterné, kiszökött a kórházból, az udvaron valami vasrudat is talált… az a szegény Rózsi meg a fürdõkádban ült éppen, amikor a Marosi betoppant és ütni kezdte, meg üvöltött, hogy agyonütlek, agyonverlek, te rohadt… Hát micsoda õrültség, ugye? - folytatta Vali néni. Barna Jánoséknak azt is mondta: - Micsoda hülyeségeket beszélt az a szerencsétlen Rózsi. Még hogy kincsek! Annak a szegény suszternak!
    Másnap aztán ugyancsak õ közölte a hírt a Rákóczi úti ház lakóival, hogy Marosi Lajos kiugrott a rabkórház ablakán.
 
 

El Liszickij: A hegedûs (Népmese-illusztráció)

KOSZORÚ

Az Októberi Forradalom 90. évfordulójának tiszteletére közöljük Vlagyimir Majakovszkij (1892-1930) hatalmas mûvének, a Vlagyimir Iljics Lenin címû poémának azt a részletét, amely a forradalom elõzményeit és legdrámaibb eseményeit tárgyalja. A huszadik századi orosz költészet kimagasló alkotása ez a mû, amelynek négy magyar fordítása - Radó Györgyé, Eörsi Istváné, Veress Miklósé és Csala Károlyé - közül az utóbbiét, az 1977-ben megjelent legérettebbet választottuk.
 

V. V. MAJAKOVSZKIJ
Vlagyimir Iljics Lenin
(Részlet)

S a városba,
mely már
elnehezült a hájtól,
amonnan,
a Néván túlról hirtelen,
a Finnlandi-pályaudvar irányából
páncélautó robogott,
végig a Viborgi-negyeden.
S megint
friss szél
ragadta magasba,
tajték reng
a forradalom
hullámhegyein.
A Lityejnijt
elárasztja
a zubbony, a micisapka.
"Lenin velünk!
Éljen Lenin!"
- Elvtársak! -
S az elsõ pár száz
fõ felett
elõre
vezérlõ keze
rávall.
- Dobjuk le
az elnyûtt
szocdem köpönyeget!
Le
a köpönyegforgatók és tõkések
hatalmával!
A mi hangunk
a nép
mélyébõl szállt,
a munkásvilág akaratából
fölfelé.
Éljen
a kommunizmust építõ
párt!
Éljen
a Szovjetek hatalmáért
indított fölkelés! -
Elsõ ízben
jelent meg itt
a báván bámuló
tömeg elõtt
s elõtted is szintúgy,
mint minden ízében
egyszerû
tennivaló,
az elérhetetlen szó:
"szocializmus".
A zúgó üzemek mögül
imhol hirtelen
föltûnt,
a nagy kerek égbolton
ragyogva,
a dolgozók
holnapi közössége -
hol nincs se hely,
se szükség
burzsujra,
prolira,
urakra és rabokra.
Megoldja
a megalkuvók
gúzsbafont csomóját
baltacsapásként
Iljics szava.
S föl-földörg
szavára
gördülõ hegyomlás:
"Úgy van, Lenin!
Ideje!
Igaza van,
igaza!"
A láblengetéssel nyert
Kseszinszkaja-ház
mostan:
munkás-zubbony
sereglet.
Ide árad
a gyári sokaság,
itt
kovácsolódik
lenini veretre.
"Élj ananászon,
fajdkakast falj,
eljön a végnapod,
burzsoá faj."
Zargatjuk már
a gazdai székben
ülõket:
hogy s mint is éltek,
mit is falatoztok?
Júliusban,
próbálgatva erõnket,
pocakon a burzsujt,
tapogatjuk torkon.
Meresztett agyarral
máris
ránk acsargott.
- Lázong a rab!
Korbácsot,
vérük ereszteni!
S Kerenszkij kezével
írják
a parancsot:
Lenint célgömbre!
Zinovjevnek - a Kreszti!
S a párt
a föld alá vonult
újból.
Iljics Razlivban,
Iljics Finnországban.
De sem padlás,
sem mezõ,
sem kunyhó
a vezért
e bõsz banda kezére
nem játssza.
Lenint nem látni,
de érezni közelét.
A munkából,
mi folyik,
s ami lesz még,
látni
Lenin
vezetõ kezét,
látni
az irányító
lenini eszmét.
Iljics szavainak
van foganatjuk:
a legjobb talajra
találnak
itt,
s a munkásváll mellett
máris
ott láthatjuk
a paraszti milliók
vállait.
S mikor már
a hetek sorában
a nap is kitûzve,
s a barikádra menni
maradt hátra
már csak,
Lenin
maga is
Pétervárott tûnt fel:
- Elég a huzavonából,
elvtársak! -
Tõke járma,
éhezések réme,
háborús banditizmus,
intervenciós betörõnép
- elég volt! -
anyajegynél
fakóbb fehérre
válik mind
e vén anyó,
ez ó történelem bõrén.
S e napokra
majd onnan
nézve vissza,
a tekintet elsõként
Lenin fejére
téved.
A kommúna korába
e fénylõ hágó
visz majd
rabságából
tíz
ezredévnek.
E mostani nyûgök
évei
elfogynak,
évek melegszenek
a kommúna
nyárhevén,
s a boldogság,
mint jóíze
óriás bogyóknak,
beérik
az októberi
vörös virágok helyén.
S a lenini parancsolatok
olvasóinak, kik
sárgult rendeletek
lapjait
lapozzák,
szemébe
- a használatból már kivont -
könny tolakszik,
és halántékuk
hevesen
lüktet hozzá.
Ha számot vetek vele,
mit eddig
megéltem,
napjaim közt kutatva
a legfényesebbiket,
egyazon kép
ugrik
mindig csak elébem:
az elsõ nap,
huszonötödike.
Szuronyok nyüzsgése -
villámokat szórni.
Matrózok
bombákkal
labdázgatnak.
Remeg
a morajtól
a fölbolygatott Szmolnij.
Lent a géppuskások -
állig töltényszalagban.
- Magát
Sztálin elvtárs
hivatja,
Sztálin.
Jobbra
a harmadik,
ott a! -
- Elvtársak,
nem ácsorogni!
Minek itt állni?
Páncélautókba,
és irány a posta! -
Ez a parancs
Trockij elvtárstól.
- Igenis! -
Sarkonfordult
parancsszóra,
s a lámpa alatt
csak annyi villant
forduláskor
a matróz szalagján:
Auróra.
Ki paranccsal száguld,
ki csoportban vitázik,
ki pedig
a závárt csattogtatja
térdein.
Föltûnés nélkül,
az irdatlan folyosó
végébõl idáig
észrevétlenül
jött
Lenin.
A csatákba
már
Iljics vezette katonák,
arcképekrõl
még
nem ismervén õt itt,
lökdösõdtek,
ordítoztak,
és koma a komát
lehordta elõtte
a sárga földig.
S e vaskemény viharban,
amelyre várva várt,
Iljics
valahogy
szinte álmatagon
lépdelt
hátratett kézzel,
meg-megállt,
s szemét
szúrósan hunyorítva,
figyelt nagyon.
Egy lábszártekercses,
loboncos
legényre
szegezõdött
a tévedhetetlen tekintet,
mintha
a szavak burkát bontva
a szívéig érne,
mintha
mondatai mögül
a lelkét
hámozná ki szinte.
S tudtam én,
hogy föltárt és megértett
mindent,
és ez a pillantás
fölfogja
nyilvánvalóan -
mit kiált a paraszt,
a front jajszava mit rejt,
mit akar a munkás
a Nobel-gyárban
vagy a Putyilovban.
Forgott
koponyájában
vagy száz kormányzóság dolga,
hordozott
embert,
másfél milliárd sereggel.
A világot
egyetlen éjszakán
megmérte-latolta,
s reggel:
- Mindenkinek!
Mindenkinek!
Mindenkinek szól ez, nektek,
frontoknak,
hol vértõl részegen ölnek,
minden rendû
rab léleknek,
kik gazdagok kényén
tengõdnek.
Hatalmat a Szovjeteknek!
A parasztoknak földet!
Békét a népeknek!
Kenyeret az éhezõknek! -

1924

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA
 

A. P. Apszit: Fel Petrográd védelmére!

VOX HUMANA
 
CSÁK GYULA
 
A 130. születésnap
 
(Elin Pelinrõl)

Ha valaki azzal az igénnyel fordulna hozzám, hogy beszéljek neki a mai Bulgáriáról, igen szûkös lenne a hiteles mondanivalóm. Bizonyos pedig, hogy sûrû élet zajlik ott most is, de a magamfajta újságból-tévébõl tájékozódó emberhez kevés jut el belõle.
    Ellenben: ha arról kérdeznének, mi volt a helyzet száz évvel ezelõtt Bulgáriában? - hosszú elõadásban sorolnám az akkori, ottani emberi létezés jellemzõ eseteit. Arra alapozva tenném - tehetném - ezt, hogy pár napja Dimitar Ivanov bolgár író olvasásába kezdtem.
    Életrajza szerint a szüleitõl kapott fenti neve helyett egy bolgár népdal játékos kezdõ sorából formálta írói álnevét, amely úgy hangzik: Elin Pelin. Ez áll az általam olvasott könyv borítóján s ezen a néven ismerik Bulgáriában, és így jegyzik a világirodalomban is.
    Elin Pelin (1877-1949) idén júliusban lett volna százharminc éves. Mégsem a kerek évforduló indít ezekre a sorokra. Azért szólok róla, mert írásait megismerve késztetést érzek, hogy tisztelegjek elõtte.
    A Föld címû elbeszélésében így mutatja be Enyõ nevezetû hõsét: "Nekivágott a határnak. Az áttüzesedett föld könnyû szaga és a zöld vetések illata szinte elkábította. Felébredt benne a földéhes paraszt, a föld szerelmese, ki szántó után szántót, rét után rétet vásárolt. Hívta, vonzott a föld. Belegázolt a vetésekbe. Hajadonfõtt, fényes csizmában haladt, meg-megállt a mezsgyéken, körülnézett, lehajolt, kitépett egy szál gazt, félredobált néhány követ, majd újra nekiindult. Elért a második táblához, amelynek egyik oldala zöld vetés, a másik fele fekete ugar volt. Álldogált, nézelõdött. Ismét lehajolt, ezúttal egy rögöt markolt fel, ujjai közt szétmorzsolta, megszagolta, majd áhítattal széthintette. Széles léptekkel, karjait lóbálva haladt. Katonához hasonlított, akit az Úr küldött a földre, hogy elûzze a gonosz szellemet."
    A felszínnek ezzel a fenséges ábrázolásával ellentétben áll a mélyebben rejlõ igazság: nem sikerült elûzni a gonoszt. Az elbeszélés végére érve megtudjuk, hogy Enyõ nem a földet szereti valójában, hanem a vagyont, amiért lemond másik szerelmérõl, a falu legszebb, de szegény leányáról s egy púposat, ámde gazdagot vesz feleségül. Mérhetetlen kapzsisága okán testvérgyilkosságra is vetemedik.
    A Barázdában címû novella parasztja angyali modorban biztatja eke elé fogott kis teheneit. "Lassabban Belcsó, lassabban! Lemarad Szivuska… No, hát ne maradj le, kedves… Induljunk Szivuska, gyerünk soványka. Tudom, hogy elfáradtatok, de hát mitévõk legyünk? Én is fáradt vagyok." Szivuska azonban összeroggyan és csendesen elpusztul, noha gazdája utolsó falat kenyerét kínálja neki, valamint könyörögve kérleli: "Kelj fel Szivuska… Ne tedd ezt velem. Várjál, kiszabadítalak a járomból. Szánj meg, hallod?! Már csak ez az egy tábla van hátra. Nézd, milyen porhanyós a föld, öröm szántani. Szántsuk még ezt fel, utána aztán pihenünk… Nem foglak eke elé soha többé ebben az életben. Fekszel egész nap az istállóban és kérõdzöl. No, állj fel, kedves…" Minthogy a jószág fekve marad, elkeseredetten sóhajt a gazda. "Lassan végignéz cserepesedõ, száradásnak indult földjén, azután az erdõ felé, majd a sietõ napra tekint, és rádöbben, hogy sehonnan nem várhat segítséget."
    Távolról sem csupán parasztokról ír Elin Pelin. Sár címû novellájában tanítókkal találkozunk, az Isten csapása pópák társaságába vezet s olvashatunk más írásokban szerelmesekrõl, kupecekrõl, katonákról. A szereplõk azonban mind-mind paraszti tengerbe ágyazottan léteznek, abból következõen, hogy Bulgária paraszti ország volt a múlt század elején. Ámde ezekbõl a többnyire rövidre vágott, csip-csup ügyekbõl olyan emberkép és társadalomkép áll össze, amely híven illeszkedik a mégoly igényes történettudományi kutatásokhoz. Az ábrázolás ugyanis nemcsak lebilincselõen szép szavak szövete, hanem a korabeli valóság realista rajza. Tudom, hogy a realizmus mostanság szerfölött idejét múlt alkotásmódnak minõsül, Elin Pelin munkálkodása idején viszont ez volt a nagy újdonság Bulgáriában is, Oroszországban is, vagy éppen Magyarországon is.
    Ezért van, hogy írásmódja nyersnek tûnhet helyenként az idillikus, balladai hangvételû kortársai jó részéhez képest, meg például a magyar irodalom akkori képviselõinek egy s más csoportjához képest. Amit Elin Pelin felfedezett embertársai jellemében, abból semmit sem hallgat el. Szép emberséget és szellemi sivárságot egyaránt híven mutat például a Kaszások-ban, vagy tiszteletre méltó erkölcsiséget, ugyanakkor lelki durvaságot a Kései aratás-ban. Az ügyvéd ügyvédje akként próbálja menteni védencét, hogy hazudni akar az érdekében, de a védenc nem partner ebben, mire így ordít fel a tanult ember: "Barom! Ha nem tudsz hazudni, akkor mért fogadsz ügyvédet?"
    Elin Pelin sem tud hazudni, mégis pompás képviselõje népének és a világirodalomnak.
    Akkor született, amikor véget ért Bulgáriában a törökök ötszáz éves uralma s a felszabadulást követõ mámoros és reményteljes évek után gyors kiábrándulás következett. Hányszor de hányszor ismétlõdik ez a történelemben! Lehet, hogy Elin Pelin múlt században született mûveibõl sokat megtudhatunk a mai napokról is?
    Szívesen ajánlom ennek a vizsgálatát mindazok figyelmébe, akik még ma is szeretnek jó irodalmat olvasni.

BISTEY ANDRÁS
 
A munkásmozgalom fõhajtása
 
A mûvész ez év február 28-án töltötte be életének 103. évét. Ebbõl az alkalomból a Május Elseje Társaság a Tabák Lajos címû kis kiadvánnyal tisztelgett a magyar és a nemzetközi fotómûvészet és a magyar munkásmozgalom nagy öregének életmûve elõtt.
    A fotózást nem öncélúan mûvelte, nem elvont, öncélú szépségeket keresett fényképezõgépével, ennél sokkal többet tett: a legmagasabb mûvészi színvonalon adott hírt egy, az akkori "hivatalos mûvészet" számára nem létezõ világról, a munkások és a szegényparasztok világáról. Arról a világról, amelyet Veres Péter, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Nagy Lajos és mások is felidéztek, de sem a szépirodalom, sem a szociográfia nem volt képes olyan kegyetlen, vitathatatlan õszinteséggel megmutatni, mint ahogyan a fotó.
    Ezért volt Tabák Lajos a rendszer "bélyeges embere" a két világháború között, ezért szenvedett rendõri zaklatásokat, letartóztatást, ezért kobozták s tûntették el negatívjait. Az igazi mûvészetet azonban nem lehet rendõri eszközökkel elhallgattatni, nem lehetett elpusztítani Tabák Lajos képeit sem. Megsemmisíthették a negatívokat, ám a képek évek-évtizedek múlva föltámadtak magyar, német, angol, francia és más lapok oldalairól, hogy hirdessék Tabák Lajos mûvészi nagyságát, és a mai megdöbbent nézõnek kétségbevonhatatlan bizonyítékot szolgáltassanak egy embertelen korról.
    Készültek Tabák Lajos munkásságáról díszesebb kiadású, átfogóbb szemléletû kiadványok, mégsem lehet meghatottság nélkül kézbe venni a Május Elseje Társaságnak ezt a szerény füzetét, amely köszöntõk s rövid méltatások mellett a mûvész legismertebb képeit s néhány kevésbé ismert fotóját közli, és egy kis összeállítást ad közre a 103 éves Tabák Lajos mai ünnepeirõl és hétköznapjairól.
    Azért nem lehet meghatottság nélkül forgatni ezeket a lapokat, mert rajtuk a munkásmozgalom tiszteleg egy olyan mûvész munkássága elõtt, aki több mint nyolc évtizede, erejéhez mérten, mindig aktív résztvevõje ennek a mozgalomnak.
    Ma, amikor a munkásosztály puszta létezésérõl is vitatkozni kell olykor, mert azt is tagadják, akik szétzilált, félrevezetett, megalázott helyzetében is tartanak tõle, különösen örvendetes, hogy megjelent ez a kis kötet. Munkásmûvelõdésrõl manapság nemigen esik szó, a létükért küzdõ vagy a tõkés rendszer segédcsapataiként mûködõ szakszervezetek nem folytatják ezt a sok évtizedes hagyományt, amely egykor olyan bensõségessé, érzelmileg telítetté tette a munkásság és a szakszervezetek viszonyát.
    Ez a könyvecske a létével bizonyítja, hogy munkásmozgalom és mûvelõdés nem vált el véglegesen egymástól, s hogy a mozgalom a mai súlyosan apályos idõszakban is számon tartja, megbecsüli értékeit.
 

K. Sz. Malevics: Tehén és hegedû