NYELVTUDOMÁNY
 
KICSI SÁNDOR ANDRÁS
 
Mi az etimológia
 
Az Etimológiai Szótár (Esz.) megjelenésére
 
A Tudományos Gyûjtemény G. L. névjelû szerzõje, 1818-ban, A'magyar nyelv' fõ törvényeirõl címû tanulmányában (8: 39-66) írta a következõket: "Az etymologia tágos értelemben a 'szavak' eredeteknek, és tulajdonságoknak szoros visgáltatása; szorosb értelemben pedig maga a 'nyelv' alkotmányjának sarka, és lelke, melly a 'nyelvnek sarkalatos törvényjeit fundálja, osztogatja" (1818: 56, idézi Papp 1967: 164).
    Maga az etimológia szó a nyugati nyelvészeti hagyományban nem elsõsorban 'szóeredettan', hanem általában 'szótan' értelemben volt használatos, például Sylvester János meghatározásában: "Igík [azaz szók, KSA] igaz tulajdonságárul való tudomány" (1539). Még Pápai Páriz Ferenc latin-magyar szótárában is az etymologia magyar megfelelõje igazán szólás, az etymologus megfelelelõje nyelvnek mivolta szerint szóló (1767: 219). Ebben a hagyományban a görögöktõl a római grammatikusokon át a humanista nyelvészekig a betût vagy hangot (littera) tekintették a legkisebb nyelvi elemnek, ebbõl kiindulva haladtak tovább a nagyobb nyelvi egységek, a szótag (syllaba), a szó (dictio), majd a mondat (oratio) felé. A nyelvi közlés ezen elemeinek a grammatika részeként az orthographia, prosodia, etymologia és syntaxis feleltek meg. Igaz ugyan, hogy a szójelentés felbontásának csak egy módja, ha történeti rétegekre bontjuk, a magyarban - miként általában az európai nyelvekben - a 19. század elején, a történeti nyelvtudomány kibontakozásának kezdetén az etimológia szó 'szófejtés' jelentéssel honosodott meg (TESz 1: 809).
    A szóeredettan jelentés nyilvánvalóan a francia enciklopédistáktól kezdõdik (a korszak nyelvfilozófiájáról: Kelemen 1977). Az Enciklopédiába a grammatikai szócikkeket César Chesneau du Marsais írta A-tól G-ig, s egyik jelentõs, didaktikus mûve pedig a Véritables principes de la grammaire ou nouvelle grammaire raisonné pour apprendre la langue (1729). Du Marsais ez utóbbi mûvében azt állította, hogy az etimológiának "tárgya az a kérdés, hogy egy szó francia-e vagy más nyelvbõl jön; hogy miért hívjuk így a szóban forgó tárgyat, s vannak-e más szavak, melyek belõle származnak" (idézi Kelemen 1977: 158).
    Az etimológia mint egy-egy szó- vagy szóelem eredetét, történetét vizsgáló tudományág visszavezethetõ a legkorábbi irodalmakig (tulajdonnevek etimologizálása az Ótestamentumban, Platón Kratüloszának idevágó részletei stb.), ám rendszeres tanulmányozásának elveit csak a 19. században fektették le. Elsõsorban az újgrammatikusok (róluk Kicsi 2006: 12, 83) fogalmazták meg az etimológia általános elveit, melyek szerint (1) egy szó (vagy szóelem) legkorábbi formáját kell rekonstruálni, lehetõleg a párhuzamos és vele összefüggõ formákkal együtt, (2) a szó minden hangjának meg kell találni a megfelelõjét, így rekonstruálva az etimont, (3) minden hang- és jelentésváltozást lehetõleg magyarázni kell. Az etimológia mûveléséhez elsõsorban nem valamely alapmû (például az újgrammatikusok korából Paul 1880) ismerete segít hozzá, hanem inkább nagyszámú mintafeladat megismerése révén sajátítható el módszere.
    A modern nyugati nyelvtudomány két-három évszázados története olyan lépések sorozata, amelyekkel a kutatás egy-egy terület lehetõségeinek kimerülése után továbblép valamely más területre. Az etimológia elsöprõ lendülettel tört a 19. század szellemi tájaira, s azt várták tõle, hogy mintegy varázsütésre megold majd egy sereg tudományos problémát, amelyek között kitüntetetten fontos volt a népek eredete. Az etimológia - és árnyékában a nála idõközben döntõbbnek bizonyuló történeti nyelvtan - például magyar vonatkozásban azzal kecsegtettek, hogy tisztázzák a magyarság eredetét. Hasonló kulturális lendület megfigyelhetõ más európai népeknél is. Az etimológia teret nyerésétõl kezdõdõen a 19. századi historizmus szellemében köré épült számos elemzõ rendszer, amire jó példával szolgálnak a történészek, néprajzosok etimologizálásai.
    Az etimológiát kipróbálták számos területen (vallás- és tárgytörténet stb.), a legkülönbözõbb célokra, s az etimológiák tanulságainak merész általánosításaival próbálkoztak. Idõvel azonban az egykor új gondolat - például az oktatásba való leszivárogtatása révén is - beépült az emberek fogalomkészletébe, a vele szembeni várakozások is egyensúlyba jutottak a tényleges felhasználási lehetõségeivel, s túlzott népszerûségének vége is szakadt. Eközben azonban a szellem- vagy társadalomtudományokban végigpróbálták alkalmazásait, kiterjesztették minden lehetséges területre. Kiderült, hogy meg kell állni egy bizonyos határnál. Ezalatt elsõrendûen jelentõs gondolattá vált, szellemi fegyverzetünk állandó és tartós részévé. Hatókörét azonban már nem tartjuk olyan óriásinak, mindent ígérõnek, alkalmazási lehetõségeit oly végtelenül változatosnak, mint egykor tettük. A mindent átetimologizálás hajlama, ami Max Müllernél, Ipolyi Arnoldnál még vezérelv volt, az a 20. században visszaszorult a szaktudományba.
    A tudományos etimológia elõzményei közé tartozik Budenz Józsefnek a finnugor nyelvtudományt megalapozó munkássága a 19. század második felében, fénykora az újgrammatikusok mûködésének idejére esik, s nálunk is elsõ kiemelkedõ képviselõi az ezen az irányzathoz sorolható Simonyi Zsigmond és Gombocz Zoltán voltak (Kiss 1970). Magyarországon a 20. század elejére lett igény önálló magyar etimológiai szótár megalkotására, melyre a kor két jelentõs nyelvésze vállalkozott (Etsz., Gombocz Zoltán és Melich János mûvérõl: Kicsi 2006: 34-37). E torzóban maradt (a geburnus szócikkig eljutó) vállalkozást követte Bárczi Géza egykötetes összefoglalása (Szófsz.), majd a nekik kedvezõ korban sorra elkészültek a hatalmas kollektív vállalkozások (TESz., MSzFE., EWUng.), sõt Kiss Lajos külön a földrajzi nevek etimológiai szótárát is megírta (FESz., amely arról is nevezetes, hogy tíz év alatt negyedik kiadására terjedelmében megkétszerezõdött). A Zaicz Gábor szerkesztette Etimológiai Szótár Bárcziéhoz hasonlóan egykötetes, ám a toldalékok etimológiáját is tartalmazza (ESz.). Ráadásul mind a Szófsz., mind az ESz. egy-egy folytatásokban, füzetekben megjelent vállalkozást követ (EtSz., illetve EWUng.).
    Az etimológia azonban a 20. században a nyelvtudományon, sõt a történeti nyelvészeten belül is háttérbe szorult. Yakov Malkiel az etimológia hanyatlásának nem kevesebb, mint tizenhárom fõbb okát sorolja fel laza sorrendben (1993: 135-142), ezekbõl érdemes felidézni a következõket:
    (1) A szinkronikus szemlélet diadala a diakronikussal szemben. A hanyatlás ezen oka a strukturalista paradigma 20. század eleji térnyerésére, egyáltalán a historizmus hanyatlására vezethetõ vissza, távolabbról pedig például ezzel áll összefüggésben a holt nyelvek (görög, latin) középfokú oktatásának fokozatos számûzése is.
    (2) Nincs kidolgozva az etimológia általános elmélete, noha ennek igénye évtizedek óta napirenden van (Kiss 1967, 1976). Rendkívül sokféle tényezõ alakít ki egy etimológiát (ellentétben az újgrammatikusok kivétel nélkül teljesülõ szabályaival). Ennek megfelelõen rendkívül szubtilis céhes szabályrendszere alakult ki az etimologizálásnak, s talán ennek is köszönhetõ, hogy az etimológia "elméletét" nem kodifikálták.
    (3) Az etimológia presztízsvesztése a szellemtudományok intézményrendszerében (egyetemi oktatásban, akadémiákon, kutatóintézetekben).
    (4) Az etimológia függése más tudományoktól, így a néprajztól, régészettõl, vallástörténettõl; nem kellõen megalapozott jelen állapotában például a valószínûségszámítás felõl.
    (5) Nagy fokú szubjektivitás. Az etimológiák jelentõs része (a valaha felállított, nem triviális etimológiáknak valószínûleg többsége) hibás, ami ellentmond a tudományosság alapvetõ kritériumainak. Különösen Thomas Kuhn paradigmaelméletének népszerûvé válása óta elfogadott, hogy bizonyos tudományos tények nem így-és-így "vannak", hanem bizonyos elmélet szerint így-és-így "lehetnek". Mint minden nyelvtörténeti rekonstrukció, minden etimológia csupán hipotézis, mégis zavarbaejtõ a hibásnak bizonyult - vagy csak szubjektíve elfogadhatatlan, legalábbis nehezen elfogadható, gyanús - etimológiák óriási száma.
    (6) A történeti nyelvtanok és az alapos filológiai szövegkiadások jelentõs része - az etimológiai szótárakkal rivalizálva - kidolgozott szómutatókkal jelenik meg.
    (7) Egy új etimológia kidolgozásakor hallgatólagos követelmény minden régebbi kísérlet áttekintése.
    (8) Bizonyos segédeszközök (térképek, rajzok, egyéb illusztrációk) rendkívül költségesek. A pontos átírások követelményének megfelelõ etimológiai szótárak kiadása a legköltségesebb kiadói vállalkozások közé tartozik.
    (9) A csupán - vagy egyáltalán - etimológiával foglalkozó tudós a 20. századra anakronisztikus egyéniséggé vált.
    További feltûnõ tulajdonsága az etimológiának, hogy a cikkek a 19. század második felétõl, az újgrammatikusok fellépésétõl rövidítésapparátussal írandók; ezek a rövidítésjegyzékek egyre gyarapodnak, generációról generációra egyre duzzadva hagyományozódnak. Egyáltalán, rendkívül szubtilis céhes szabályrendszere alakult ki a tudományos etimologizálásnak (amibõl a dilettáns etimologizálás kedvére válogat), s talán ennek is köszönhetõ, hogy az etimológia elméletét nem kodifikálták. (A többé-kevésbé jól megalapozott tudományos tekintély és konszenzus dönti el, hogy egy etimológia helyes-e vagy sem.)
    A mitikus gondolkodás jellemzõje, hogy a dolgok lényegét genezisükkel azonosítja - egy dolog magyarázata így nem más, mint keletkezésének elbeszélése. Décsy Gyula véleménye szerint az etimológia nem egyszerûen egy tudományág, hanem egyben különleges attitûd is, a szimbólumképzéssel ellentétes irányú folyamat, amely során az "önkényes" szimbólumokból bizonyos értelemben "képi" módon jelölõ ikonok lesznek, s megint csak bizonyos értelemben oksági kapcsolat jön létre a hangsor és jelentése között (Décsy 1983: 50).
    Akadtak és akadnak emberek, valószínûleg nem is csak nyelvészek, akiknek még személyiségét, beszédmódját is áthatja az etimológia. Például a nyelvész Pais Dezsõrõl írta egy méltatója: "A megszokott szavaknak is az 'õsjelentését' kereste írás közben, etimologizálva fogalmazott" (Károly 1981: 273). Az egyes újgrammatikusok által is felismert ún. "etimologizáló tévedés" ("etymological fallacy", Lyons 1977: 244, már Henry Sweet is használta a kifejezést, 1964: 87) az a hiedelem, mely szerint a szók jelentését eredetük határozza meg, egy szó etimológiája hivatott beszámolni a szó jelentésérõl. Ennek szellemében a szók jelentése úgy vizsgálandó, hogy meg kell határozni alapjelentésüket. Kétségtelen, hogy egy-egy szó jelentéstörténete szempontjából kitüntetett jelentõsége van a szó etimológiájának. Ugyanakkor nem egy szó etimológiája hivatott beszámolni se a szó jelentéstörténetérõl, se egy adott korszakbeli jelentésérõl, esetleges jelentéseirõl. Ez a hagyományos, "etimologizáló" jelentéstan azonban továbbra is vonzó, s olyan jelentõs képviselõi is voltak, mint például Hadrovics László. Ilyen típusú történeti jelentéstan (Hadrovics 1992) azonban elsõsorban az olyan átetimologizált nyelveknek kedvez, mint a magyar. (Ráadásul maga Hadrovics a "szótárforgató etimologizálás" után a "forrásolvasó etimologizálás" mesterének számít.)
    A több etimológiai szótár meglétének és az etimologizáló hagyomány eleven voltának köszönhetõen többféle tudományosan elfogadható állásfoglalás létezhet egy-egy szó eredetét illetõen. Például a beteg legújabb etimológiai szótárunk szerint "Bizonytalan eredetû, talán egy önállóan nem adatolható tõ származéka" (ESz. 66), míg egy valószínûbb feltevés szerint közép-felnémet jövevényszó (Kicsi 1991, Hadrovics 1992).
    A magyar nyelv nemcsak számunkra, beszélõinek fontos, hanem ténylegesen is jelentõs szerepet játszott az általános nyelvészet kialakulásában és fejlõdésében, ezt ugyanis nemcsak általában a nyelv tulajdonságai, hanem egyes kitüntetett nyelvek struktúrájának sajátságai is meghatározzák. A magyarnak sikerült jelentõségét több tekintetben máig megõriznie. Ami a nyelvtörténetet illeti, a magyar külön szerencséje, hogy azon viszonylag kevés (pár tucat) élõ nyelv egyike, amelynek több száz éves írásbelisége van és a nyelvi változások menete jól dokumentálható. Ráadásul nyelvünk a benne található jövevényszók révén más nyelvek etimológiáihoz is kulcsot adhat. (Magában a magyarban is meglepetés például, hogy a falu és az ól, illetve a borjú és az üszõ szópárok ugyanarra az etimonra vezethetõk vissza, Sinor 1967.) A kedvezõ körülményeknek megfelelõen a magyar nyelvtudománynak talán máig is legerõsebb oldala a nyelvtörténet - ezt bizonyítja többek között, hogy több megbízható etimológiai szótárunk van.
    Befejezett tudomány nincs. Az etimológia útjai is szabadok és új irányokba vezethetnek. Hagyományos fegyvertára pedig minden képzett filológusnak rendelkezésére áll.

    ETIMOLÓGIAI SZÓTÁRAK

    ESz. Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete. Fõszerkesztõ Zaicz Gábor. Bp.: TINTA Könyvkiadó 2006.
    Etsz. Gombocz Zoltán & Melich János: Magyar etymologiai szótár 1-17. Bp.: Magyar Tudományos Akadémia 1914-1944.
    EWUng. Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen. Fõszerkesztõ Benkõ Loránd. Bp.: Akadémiai 1992-1995.
    FESz. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp.: Akadémiai 1978.
    MSzFE. A magyar szókészlet finnugor elemei 1-3. Fõszerkesztõ Lakó György. Bp.: Akadémiai 1967-1978.
    SzófSz. Bárczi Géza: Magyar szófejtõ szótár. Bp.: Egyetemi Nyomda 1941. (Bp.: Trezor 19912.)
    TESz. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1-4. Fõszerkesztõ Benkõ Loránd. Bp.: Akadémiai 1967-1984.
 

Fekvõ nõ kisfiúval
 
 
 

TUDÓSPORTRÉK
 
ALEXANDER EMED
 
Egy debreceni literátor
 
Kardos Pál (1900-1971)
 
Az irodalmár Kardos Albert (1861-1945) házasságából három gyermek született: két lány és egy fiú. A lányok közül Mária tanárnõ volt, Rózsa pedig orvosnõ. Az egyedüli fiú, Pál, apja nyomdokaiban járt: literátor lett Debrecen városában.
    Apjához hasonlóan õ is a református gimnáziumban tanult, ahol iskolatársa és barátja, a költõ Szabó Lõrinc volt. Ugyancsak az apja útját követi, amikor a pesti egyetem bölcsészeti fakultásának hallgatója. Itt tanítja, többek között, Beöthy Zsolt, aki apja oktatója és pártfogója volt. Egyetemi tanulmányait Debrecenben fejezte be, ahol magyar-német szakos diplomát nyert el.
    23 éves korában már tanított a zsidó gimnáziumban, amit akkoriban apja szervezett. Apa és fia együtt dolgoztak abban az intézetben. Tanártárs és barát volt a névrokon: Kardos László.
    Kardos Pál már fiatal bölcsészhallgató korában rajongott Adyért és azok közé tartozott, akik vonzódtak Ady költõi forradalmához és az új szellemi mûvészethez. 1927-ben ott találjuk a debreceni Ady Társaság szervezõi között Juhász Géza, Kardos László és Gulyás Pál mellett. Meghívták a Nyugat íróit matinékra és elõadó estekre, s õ volt a társaság egyik jelentõs munkása. Gazdagították és színezték a cívis város szellemi életét, ahol a konzervatív szellemû Csokonai Kör uralkodott - apja, Kardos Albert titkársága és vezetése mellett. Számos bírálatot publikál a kor íróiról és apjához hasonlóan õ is sokat írt a helyi újságokba. 1930-ban feltûnt Kardos Lászlóval közösen írt tanulmányuk, amelyben Hankiss János és Juhász Géza A kortárs magyar irodalom címû - francia nyelvû - könyvét bírálták. Elsõ cikkei között a legjelentõsebb volt Babits Nyugtalanság völgye címû könyvérõl megjelent kritika. Munkái a Nyugatban, a Válaszban, valamint a Pesti Naplóban és a Pandorában láttak napvilágot.
    Érzékenyen reagál a náci kor közeledtére: Arany János izenete címû füzetében a nagy költõ emberiességét és tiszta eszmeiségét állítja szembe a fasizmus terjedésével. A vészkorszakot munkatáborban élte át, de elvesztette szüleit, feleségét, valamint egyetlen fiát. Az ausztriai lágerben maga olvasta meggyilkolt családja névsorát. Ebbõl a tragédiából igen nehezen tért magához, és ami történt, természetesen nyomot hagyott egész életén és felfogásán.
    Fáy Árpád az Élet és Irodalom-ban megjelent nekrológjában a következõket írta: "45 tavaszán történt, színhelye az Arany Bika nagyterme. Talán az akkori formáit még keresõ demokrácia elsõ igazi nagygyûlése volt. Zsúfolt terem, lelkes hangulat. És akkor szólásra emelkedett Kardos Pál. Elõbb nyugodtan, tempósan, idõnként szüneteket iktatva beszédébe, szólt a lezárult korszakról, majd a fasizmusról magáról, amely az õ családját is kiirtotta. És itt sírásba csuklott a hangja, a próféták megszállottságával ostorozta a világraszóló bûnt, azokat sem kímélve, akik közömbösségükkel, opportunizmusukkal váltak a vandalizmus cinkosaivá. Lehetett vagy ezer ember a teremben, mindenki könnyezett, volt, aki hangosan sírt."
    Régi iskolatársam, Nagy János, a magyar irodalom debreceni tanára úgy jellemezte Kardos Pált, hogy "torzóvá tették a borzalmas körülmények". A háború után visszatért szülõvárosába, és 1947-tõl az egyetemen tanította a 20. század magyar irodalmát. Abban az évben közölte az Ady Társaság 20 éves történetét. 1949-ben Hajdúböszörmény elpusztult zsidóságáról emlékezik.
    Az ötvenes években szaporodnak értékes filológiai és eszmetörténeti munkái, valamint arcképvázlatai. Ezzel párhuzamosan gyarapszik kritikai munkássága is. Különös mértékben foglalkoztatta Debrecen irodalma és irodalmi élete, 1952-ben Móricz Zsigmond vallomásai Debrecenben írt leveleiben címû tanulmánya újabb adatokkal gazdagítja a Móricz-irodalmat. 1958-ban látott napvilágot elsõ nagyobb irodalomtörténeti vállalkozása, a Nagy Lajos élete és mûvei címû monográfia. Ez volt a magyar marxista irodalomtörténetírás elsõ jelentékeny alkotása a kiváló íróról. 1962-ben Ének a magasban címmel a debreceni Nagy Zoltán költészetérõl írt. Nem kerülte el figyelmét Oláh Gábor sem, aki apja pártfogoltja volt, és Tóth Árpád sem, aki apja negyven éves költõi évfordulója alkalmával, Köszönöm címû versével fejezte ki háláját. Érdeklõdése sokirányú volt: Tanulmányokat írt az orosz és szovjet irodalom nagyjairól, Csehovról, Majakovszkijról, Fagyejevrõl. Az új modern szovjet irodalomból kiemelte Jevtusenko költészetét. Õ szerkesztette Hviesdoslav, a nagy szlovák költõ verseinek elsõ magyar kiadását. Legértékesebb kritikai mûvei a hatvanas években készültek. Az Alföld címû folyóiratban jelentek meg bírálatai a korszak nagy irodalmi munkáiról, többek között Lukács György irodalmi tanulmányairól, Vas István költészetérõl, Németh László és Sánta Ferenc regényeirõl.
    Barátjával és névrokonával, Kardos Lászlóval együtt a világirodalom nagy költõinek debreceni fordítója. Számos kötetben adja ki magyarul az európai líra nagyságainak mûveit: Goethe, Hölderlin, Burns, Keats, Verlaine és mások kerülnek az olvasó elé. Életmûvét a Babits-monográfiával koronázta meg, ami már posztumusz jelent meg (1972). Ebben összefoglalta Babitsra vonatkozó kutatásainak részeredményeit és sok új felismeréssel bõvítette és tette teljessé Babits-élményét és értelmezését.
    Kardos Pál nemzedékek sorát tanította az egyetemen az irodalom értõ szeretetére. Gazdag publicisztikai munkásságával hozzájárult a magyar irodalom jobb és teljesebb megértéséhez.
    1971. július 2-án hunyt el Debrecenben.
    Apjával, Kardos Alberttel együtt aranybetûvel írta be nevét a magyar irodalom és Debrecen szellemi életének történetébe.
MORFONDÍROZÁS
 
SZERDAHELYI ISTVÁN
 
A feljelentgetõ gádzsók
 
Az Interneten kutakodva véletlenül bukkantam rá Kenedi János Egy kiállítás (hiányzó) képei címû (Élet és Irodalom, 2004: 41-42. sz.) dolgozatának arra a megállapítására, amely "az MSZMP tudománypolitikusai által drasztikusan félbeszakított cigánykutatások"-at emlegetve azt a vádat is megfogalmazza ellenük, hogy a cigányokkal kapcsolatos "fajelméleti értelmezés ellen azonban nem emeltek kifogást (ld. Dr. Várnagy Elemér-Dr. Vekerdi József: A cigány gyermekek nevelésének és oktatásának problémái, Tankönyvkiadó, 1979)." Ami, ugye, világosabban fogalmazva azt jelenti, hogy Várnagy Elemér és Vekerdi József publikáltak egy olyan tankönyvet, melyben a cigányokat faji alapon alacsonyabb rendûeknek minõsítették, s ezt az MSZMP meg nem nevezett tudománypolitikusai és a Tankönyvkiadó ugyancsak megnevezetlen igazgatója és munkatársai kifogástalan álláspontként jóváhagyták.
    Ez a vád közvetve engem is érint. 1981-ben a Kritika címû folyóirat közölte Vekerdi cikkét (7. sz. 6. old.) a Fekete korall címû versantológiáról, melyben a szerzõ a "ki tekinthetõ cigánynak" kérdésben kifejtett álláspontja alapján marasztalta el a kiadványt. Írását többen hevesen bírálták. E hozzászólásokat - a ma már sutba dobott demokratikus sajtóerkölcsi normáknak megfelelõen - Pándi Pál fõszerkesztõ közrebocsátotta, de szerkesztõségi zárszavában Vekerdi álláspontja mellett érvelt. Minthogy akkoriban a lap fõszerkesztõ-helyettese voltam, ha Pándi, az MSZMP tudománypolitikusainak intencióját követve egy fajelméleti koncepciót igazolt volna, kötelességem lett volna különvéleményemet a nyilvánosság elé bocsátani. Meg kell jegyeznem, hogy Pándi ezt is közölte volna. A Kritika munkatársainak ugyanis (bezzeg) - pártcenzúra ide vagy oda - még joguk volt a lap hasábjain vitatkozni feletteseikkel.
    Vekerdi itt kifejtett - és egész munkásságát jellemzõ - álláspontja az volt, hogy a cigányság kérdésében az anyanyelv és a kultúra dönt. Aki tehát magyar anyanyelvû és a magyar kultúrában nevelkedett fel, az ugyanolyan magyar, mint a többi, legyen bármilyen a bõrszíne, testalkata, arcformája. Leszögezte: a közhiedelemmel ellentétben a cigányság korántsem egységesen sötétbõrû, hanem "éppúgy kevert embertanilag, mint a magyarság vagy bármely más európai nép". Ebbõl következõen abszurdak a származásból kiinduló meghatározások. "Ugyanilyen alapon - írta Vekerdi - szláv költõk antológiájába vehetnõk fel Petõfi költeményeit, német költõk antológiájába Kalász Márton verseit. Ha ezt bárki megkísérelné, kétségbe vonnánk épelméjûségét. A cigánysággal kapcsolatos tévedések és elõítéletek szívósságára jellemzõ, hogy cigányok esetében nem tartjuk különösnek ugyanezt az eljárást. Valahogy úgy képzeljük, hogy a cigány az »más«. Az asszimilálódott német ugyanolyan magyarnak számít, mint bárki más, de az ugyanígy asszimilálódott cigány hetedíziglen cigány marad. Nem csodálkozhatunk, ha ennek a faji elõítéletnek a csapdájába elõbb-utóbb maguk a cigányok is beleesnek, másnak érzik magukat, mint a többi magyar. […] Ez az álláspont ijesztõen emlékeztet arra az idõszakra, amikor fajelméleti alapon, szintén származásuk miatt különítették el a német kultúrától Heinét és a magyar kultúrától Radnótit."
    Nos, aki ezt a felfogást - Kenedi módján - fajelméletinek minõsíti, az vagy nem tudja, mi fán terem a fajelmélet, vagy tudatos rágalmazó. S nem akárkiket rágalmaz, hiszen Vekerdi Józsefrõl a Révai Új Lexikona azt írja: "Magyarországon az elsõk között végzett filológiai pontosságú anyaggyûjtést cigánytelepeken. Alapvetõ összefüggéseket mutatott ki a cigány mesék és több európai népmese között. Különösen értékesek a magyarországi cigány nyelvjárásokkal kapcsolatos összefoglaló kutatásai, összeállította a magyarországi cigány nyelvjárások szótárát." A Terebess Ázsia Lexikonból ezenfelül megtudhatjuk, hogy 2002-ben kapott Széchenyi-díjának odaítélésében is elsõ helyen említették a magyarországi cigány szubkultúra kutatásában, fordításában és közkinccsé tételében végzett egyedülálló munkásságát. Aki veszi magának a fáradságot, hogy az Országos Széchényi Könyvtár katalógusában átpörgesse a neve alatt található cédulákat, megállapíthatja, hogy 95 közül 30 ciganológiai publikációt jelez. Társszerzõje, a vele együtt lefajelméletizett Várnagy Elemér a világon elsõként létrejött Romológia Tanszék vezetõje volt, híres ciganológiai szintetizáló mûvek (Cigány fiatalok a nagyvilágban, 1993; Romológiai alapismeretek, 1999) szerzõje, az UNESCO szakreferense, a Comité Catholique International pour les Tsiganes tagja.
    Cigányország útjain címû munkájában André Barthelemy "a világszerte ritka tudósok" sorában, "akiket ciganológusoknak hívnak", a legkiemelkedõbbek sorában említi Vekerdi Józsefet, aki maga köré gyûjtött "nemrég néhány szakértõt egész Európából Duna-parti vidéki házába. Nagyszerû hetet töltöttünk együtt. E kiváló szakemberek közül sokan összegyûltek Párizsban is, a ciganológia kerekasztalánál. A cigány tanulmányok gyûjteményérõl volt szó, amely az elnök, Alain Gillermou professzor kezdeményezésére jött létre." André Barthelemy azt is megemlíti, hogy "a ciganológia a gádzsók [a nem cigányok, Sz. I.] által kevéssé látogatott terület".
    Jobb lenne elõbb látogatni, s csak aztán feljelenteni.
 
OLVASÓLÁMPA
 
BISTEY ANDRÁS
 
Négy év termése
 
Nemes László: Kinek a bûne?
 
"Jóval közelebb a kilencvenedik, mint a nyolcvanadik évéhez […] mi az, ami még írásra késztetheti az írót?" - teszi föl a kérdést legújabb könyvének ajánlásában Nemes László. A válasz részben hagyományos, az írót hosszú életének sok el nem mondott eseménye készteti írásra, azok az események, amelyek eddigi mûveibõl valami miatt kimaradtak, mert akkor nem érezte olyan lényegesnek, de most fontosnak tartja, hogy mégis elmondja õket. Nemes László azonban immár kilencvenedik éve felé haladva sem húzódik vissza emlékei, bármilyen gazdag, tárházába. Nem is teheti, hiszen a múlt sohasem zárul le egészen.
    Négy év termése ez a tíz elbeszélés, amely a karcsú kötetben olvasható. Az Ezredvég olvasói ismerhetik valamennyit, hiszen az elmúlt években napvilágot láttak a folyóirat hasábjain. Együtt olvasva azonban mindig más hatást keltenek az elbeszélések (és a versek is), mintha külön-külön ismerkedne meg velük az olvasó. A jó novellista mûvei kötetben erõsítik egymást, az egyik írás érzelmi hatását az olvasó átviszi a többire is, ettõl sajátos többletet kapnak.
    Nemes tíz elbeszélése többféle élethelyzetet mutat be, de érzelmileg, hangulatilag nagyon egységes kötet született belõlük. Ez fõleg az író sajátos, kissé rezignált stílusából ered. Hosszú élete során örömeibõl és csalódásaiból megtanulta, hogy nem mindig azok fontos dolgok, amelyeket egy-egy élethelyzetben annak érzünk.
    Hõsei gyakran kerülnek nehéz, kínos helyzetekbe, olykor jó szándékú tetteik is visszájára fordulnak. Ennek példája a Bûn címû elbeszélés, amelynek fõszereplõje bonyolult érzelmi okokból, részben anyai önzésbõl, hogy fiát a maga közelében tarthassa, részben vélt jó szándékból, úgy avatkozik be a fia életébe, hogy egy rossz házasságban szerencsétlenné teszi, s maga is bûnhõdik a tettéért.
    Az Álompár címû elbeszélés szintén egy kisiklott élet krónikája. A pénz, a vagyon hajszolása igen gyakran tönkreteszi az emberi kapcsolatokat. Ez önmagában nem új felismerés, könyvtárnyi kötet szól errõl a legrégebbi korok irodalmától kezdve. Nemes azzal mond újat, hogy bemutatja: mai világunkban a pénz hajszolása ugyanolyan kegyetlenül romboló erõ, mint száz évekkel ezelõtt. Legföljebb a mai ember itt és most, a világnak ezen a részén védtelenebb ezzel a pusztító erõvel szemben, mert a többségének másféle világban alakultak ki az erkölcsi elvei.
    Természetesen ebben a kötetben is felbukkannak Nemes László életének meghatározó nagy kalandja, a második világháború eseményei. A szerzõ, mint az más, életrajzi fogantatású mûveibõl ismeretes, önként belépett az angol hadseregbe, hogy harcoljon a fasizmus ellen. Nem rajta múlott, hogy nem került ki a tûzvonalba, hátországi szolgálatban végezte feladatait a Közel-Kelettõl Egyiptomon át Olaszországig. Azonban ez a szolgálat is adott élményeket, amelyek munkásságának meghatározó elemeivé váltak. Az már az író tehetségén múlik, hogy a történetek többet mondanak a világról és az emberekrõl, jobban megragadják az olvasót, mint sok esetben a szokványos harctéri események fölidézésébõl született írások.
    Emlékei néha csak villanásszerûek, mint amilyeneket a Hemingway és én, én és Hemingway vagy az Al-Khoury címû elbeszélésben ír meg, máskor összetettebbek, múlt és jelen összemosódik bennük, mint a Még egyszer Velence történetében. A múltat idézõ elbeszélésekre általában jellemzõ, hogy a szerzõ nem öncélúan meséli el egykori élményeit, hanem a jelen valamely, olykor egészen jelentéktelennek tûnõ eseménye indítja el az emlékezés folyamatát.
    Nemes László az utóbbi mintegy tíz évben jó néhány kötettel jelentkezett, elég a Légüres tér és a Menekülõk címû regényre vagy a Szólnék a pillanathoz címû elbeszéléskötetre utalni. Alkotókedve tehát töretlen, a Kinek a bûne? egy újabb termékeny alkotói korszak mûveinek nagyszerû sorába illeszkedik. (Z-füzetek/121)
 
 

 
NOVÁK VALENTIN
 
Írott fotóalbum
 
Jenei Gyula: Ha kérdenéd
 
Belelapozunk Jenei Gyula Ha kérdenéd címû, új kötetébe. Olyan ez, mintha egy baráti összejövetelen megmutatná életét összefoglaló fényképalbumát. Azt a régiféle albumot, ahol füstös, pókhálómintás hártyapapír óvja a fotóemlékezést. Lapozunk, lapozunk, egyre mélyebbre szállunk a szerzõ személyes létébe, de ez a megismerés mégsem tolakodóan bántó, sõt, egyfajta rácsodálkozás saját élményeinkre. Így is lehet? Nekünk is megvannak valahol hasonló múlt-ereklyéink? Csak sikerrel lenyomtatjuk õket a jelen hordalékával? Aztán óhatatlanul feltolul a kérdés, mire jó ez az analízis, megkönnyebbülhetünk, ha eszünkbe jutnak régvolt dolgaink? Vagy nincs is szükség itt megkönnyebbülésre… Egyszerûen kötelességünk ön-lényegünk megértéséhez a magunkra figyelés, a múltunkba szállás, a hajdani részletek fölötti szöszmötölés?
    Jenei a múlt idõ költõje. Már a kötet elsõ ciklusának címe is egyfajta rendszerezõ, gyûjtõ elmét feltételez - "gombostûre tûzni". Kicsit megölni, hogy megmaradjon. Személyes, nem elfeledhetõ, halálig visszaidézhetõ múlttá varázsolni a jelent. Ez a költõ célja. Ez a passzív szemlélõdés, mely aktív múlt-teremtés valójában. Emlékárnyak, poros pillanatok kísértenek. Légy, mint múlt idõ, légypapír, mint emlékezet (Kép). E durva-szép alapmetaforáról röppenhetünk tovább Jenei gondolataival. Egyben megtudhatjuk azt is, e kísérlet, ez a múltfeltáró küzdelem csak fragmentumokat képes a felszínre emelni, olyan töredékeket, amelyek valójában nyelvvel kifejezhetetlenek. (E "nyelvproblémás", nyelvfilozofálós, kissé elcsépelt attitûdnek ékes ellenbeszéde ez a könyv. Az írás lehetetlenségén [Belakja], ami manapság kötelezõ érvényû költõi-írói felsóhajtás, hamar felülemelkedik a szerzõ. Minden kifejezhetõ a nyelvvel, csak akarni kell, mert ahol "isten kezébõl kihullik a téli délután" [Fosztóképzés], mert ahol a "sápadt hold"-at "felhõrongyokkal pólyálja a szél" [Próbálkozik], ott az akaraton túl a tudás is megvan ehhez.
    Jenei Gyula "Befejezetlen múlt"-ját, amelyet másodpercenként továbbír, erõs motívumok teszik fényérzékennyé. Az elmúlás, és végsõ városunk, a temetõ kikerülhetetlen fogalom (Mellérendelõ), ha a múltat vesszük górcsõ alá. Az utazás nem különben, mely tér-idõ szegmenseket kapcsol össze (egyre gyorsabban). Ha utazunk, vonaton utazunk, az emlékeinkkel (Megérkezik, Így van ez, Párhuzamosok), a csalóka, végtelenben összeérõ párhuzamoson, ami nekünk, halandóknak az idõmúlás legkézzelfoghatóbb tárgya.
    A ciklus ars poeticájának is felfogható vers a Jelentésszintek, ahol a szerzõ nem véletlenül bíbelõdik el a hárombetûs toldalékokon: mi a fontos - magas szinten élni valamibõl (Gauss) vagy valaminek (Bolyai), ez a valami pedig a megidézettek kapcsán a matematikát jelenti. A költõ életmûvet, jellemet épít erre a "-nak, -nek"-re. S felteszi a kérdést: az érvényesülés "-ból, -bõl"-je nem rontaná-e meg, a hit és elkötelezett költõi szerep "-nak, -nek"-jét, ha ez a két párhuzamosan futó lehetõség találkozna. A fénysebesség képletébõl generálódó relativitás azonban megoldás erre a dilemmára, amennyiben a problémán való túllépés megoldást jelent… De túllépéseink csak a halálig tartható megoldások, mikor is Gombostûre tûzi (cikluszáró vers) lényegünket egy kéz…
    A "feltételes mód" feltétele, hogy képesek legyünk elmerengeni, továbbgondolni, élethelyzetté növelni egy lehetõség csíráját. Az utcán látott lányok efféle esélyek, melyek hirtelen átcikáznak agyunkon, esélyek egy egész életre, vagy csak szeretkezésre. Ezek a nõvázlatok s a hozzájuk fûzõdõ improvizációk adják e ciklus lényegét. Most épp egy kifestõ könyvbe lapozunk bele, amiben a lányokhoz asszociált életképvázlatokat a remény és képzelgés tintájával színezzük ki. Érdekes kísérlet… De közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a képzelgés-jelen nem oltja ki a nõi entitásban rejlõ erõs múlt-jelleget (anya-anyaméh-visszakívánkozás).
    Az "innen az ott" relativitás élménye, a szemlélõdési, átélési, értékelési bizonytalanság jól megragadható a következõ stádiumban. A ciklus egymást kioltó ellentétei, mintegy szimbolizálva az örök költõi tépelõdést (Innen az ott, Fényárnyék) szinte elõkészítik a következõ versfüzért, melynek címe "fekete fehér", s egy tényleges fotókiállítás kalauza, ahol a fekete és fehér feloldhatatlan ellentéte épp a mûvek, a fotográfiák leglényegét adja. De maradjunk még az "innen az ott" ciklusnál. Az elsõ három vers (Ragadozó, Görgeti, Látomást ragaszt) a természetet kínálja rejtekül, hiszen a táj kiolthatatlan része az ember, s fordítva. A bennelevés és velesodródás taója manifesztálódik: "ijedtében a szomszéd faluba // szalad a közeli gyalogút; arra // indul, amerre a nagyhasú felhõk. // fehér szakállt növeszt a délután." Aztán visszazuhanunk a hétköznapi dilemmák közé. Szabadnak maradás-e a lopás? Felmenthetõ-e a tömegszerencsétlenség Laokoón-csoportjának (A kép mögött) vagy az óriásplakát alatti valóság (Innen az ott) kukkolója? "Csak az út fogy, meg a társak" - hangzik a Janus Pannonius-felidézés. S bár tudjuk, hogy a diszkófény sebessége mindenütt ugyanannyi, s hogy a papírhajó a következõ folyókanyarig sem jut el, mégis meg kell vonnunk életünk mérlegét - "egy számból, ha kivonunk egy másikat, // a különbséget maradéknak nevezzük…", azét az életét, melyet leginkább kívülrõl szemlélünk, még ha azt is hisszük, nyakig vagyunk benne. A ciklus záró költeményének (Fényárnyék) "semleges délután"-jában pedig felüdül végre a lélek, eggyé válik kül- és belvilág, jelen és múlt, egyetlen lélegzet-egységgé, buddhai közöny-nyugalommá, redõnyök közötti végtelenné…
    Mire azonban relaxációnk beteljesedne, az idõ megszûnne, végletes színeivel és éveivel szakad ránk a már megidézett fotókiállítás ("fekete-fehér // sorok Tabák Lajos képeire"). Most e kiállítás képei szó-zenét szülnek. Vajon az elõhívott kép elõhívhat-e olyan gondolatokat, amelyek többé teszik a megmerevült, rabságba ejtett idõt, azaz a fotográfiát? Néhol sikerült, néhol kevésbé ez a próbálkozás. A guberáló asszony, a hadirokkant, a cseléd láb-kéz-arc triptichonja vagy a vashordó, a háztapasztó férfi, a panel-idill Jenei Gyula szavai által érzékelhetõvé lesznek. Megelevenednek számunkra, akik nem látjuk a képeket. Ám néhol túl szájbarágósnak tûnik a kép szóvá "transzportálása"'. Mintha vakoknak mesélné a képeket… De hát vakok vagyunk in situ, hisz nem voltunk jelen akkor, ott, vethetnénk ellen… Igen, de most a versre vagyunk kíváncsiak, nem a képre, a vers indukálta többletre. Merüljön föl a versbõl egy esetleges képvízió, de ne a képrészletek tükrözõdjenek át egy másik mûvészeti ágba… Ahol ez a továbbgondolás markáns, ott azonban nagyon jól érzi magát a kettõs mûélvezetben lubickoló elme. A Szemcsés kép kislánya, aki már nyugdíjas lehet, a Vashordó munkáskeze ("megvastagszik kezén a bõr. // másként ér tárgyhoz, nõhöz, gyerekhez"), A háttérben panelek túlélõi, s nem utolsósorban a Mintha hatalmas játszó kisfiúja ("ezerkilencszáznyolcvan- // öt. A homokozóban hihetõen süt a nap.") érdekes, továbbgondolós játékba hívja az olvasót. Ez utóbbi fotó példának okáért azt sugallja Jenei Gyula révén, minél régebbi egy kép, annál hihetetlenebb a benne megõrzõdött valóság, s fordítva… Milyen igaz! Nem feltétlen gondolunk erre, ha antik fényképeket nézegetünk…
    Az utolsó ciklus ("nem szomorú, nem vidám") egyfajta lefokozása a bennünk eddig épült várakozásnak. A költõ lefokozza az idõt, megfosztja történelemformáló szerepétõl, épp a benne rejlõ befejezettség-esélytõl, s egyben degradálja a költészetet is ("nincs történelem. // a költészet: váladék // utcakövön…" - Másutt esendõbb). Aztán kegyelemdöfést is ad Kronosznak, miután szétszabdalta percre, órára, évekre; és tárgyiasította -zsebóra, karóra, vekker, monitor, valamint digitális pálcikaszámok kénye kedvére bízta, hadd késsen, hadd siessen. Mert ha nem járnak a múlást rögzítõ órák, akkor megszûnik maga az Idõ is. De ha pulzálna még néhány másodperce, akkor a versidõ idõtlensége végleg elemészti. Ám ez csak az elmúlásnak néha nekibõszülõ ember agyjátéka. Igenis elenyészik minden! Az élet, a vers, a kötet. Az utolsó költemény elõtt szöszmötölök. "Nem szomorú, nem vidám." Olyan magától értetõdõ. Olyan ez, mintha egy baráti összejövetelen megmutatná életét összefoglaló fényképalbumát. S most becsukja. Félreteszi. Az idõ fogy, vagy megy, vagy múlik. Ebben az áradásban kis cselekedeteink (hozzáértéseink, ügyetlenségeink) adják meg komfortérzetünket. Ha jól értem.
    De majd kinyitom újra a könyvet. (Parnasszus könyvek)
KRISTÓ NAGY ISTVÁN
 
Alfieritõl Wilsonig
 
Hét könyvrõl
 
Az Ezredvég-ben, évente legföljebb egyszer, arra is rászánom magam, hogy a hozzám eljutott olvasnivalók közül egyikre (pl. Csányi) rámondjam: az év legfontosabb könyve. De arra még nem volt példa, ami most következik: "Meg ne vegye, el ne olvassa! Kár a pénzért meg az idõért!" Márpedig ezt kell mondanom egy világhírû és sajna, nálunk is újból kiadott bestsellerrõl. Bram Stoker Drakula címû rémregénye indításában jó atmoszférát teremt az erdélyi várkastély hátborzongató légköréhez s a végén is van egy halálos hajsza, no de közben egyre hülyébb, s ami még rosszabb: unalmasabb a história, melyben a (szó legszorosabb értelmében) vérszomjas szörnyeteg megfékezését csak külföldi "vámpírszakértõ" professzor utasítását követve képesek elérni. A százéves vadregény a még száz évvel korábbi angol "gótikus" történetek méltatlanul sikeres utánzata. (Európa)
    Annál szívesebben ajánlom elolvasásra a tavaly Nobel-díjat nyert török Orhan Pamuk regényét, mellyel egyszerre világhírûvé lett. A címben szereplõ Fehér vár voltaképpen a nyugati kultúra jelképe, amit a (hanyatló) török birodalom nem tud bevenni - s egyáltalán: Kelet és Nyugat szembenállása, elõbbinek az utóbbi bekebelezésére való törekvése a regény lényege. Ez teszi elfogadhatóvá, hogy az oly sokszor (Heine által csodálatosan) megénekelt Doppelgänger (hasonmás) történetet mai szerzõ egyáltalán fel merhette eleveníteni. A török tanító (hodzsa) és a neki átadott velencei rabszolga tempósan folydogáló, mégis érdekfeszítõ fejlõdésregénye errõl szól: a személyiség keresésérõl, az emberi azonosságról, amit az eltérõ gondolkodás tesz színessé. Csattanója, hogy a Nyugat iránt szenvedélyesen érdeklõdõ s korántsem ostoba, igazi kutató szellemû, gépépítõ muszlim férfiú végül is a (bukás elõtt álló) szultáni hatalom elõl menekülve, szerepet cserél a hasonmás velenceivel s így "Európába" térve találja meg saját igazi értelmiségi valóját… A háttérben egy kamasz fõvel szultánná lett ifjú, mit sem fejlõdõ személyisége áll szemben a keresõ lelkületû hodzsával, noha ez utóbbi még nevelné is a természetkedvelõ, ám infantilizmusban megragadt, továbblépni nem képes nagyurat. Lassú menetû, mégis élvezetes könyv, s azzá teszi Csirkés Ferenc fordításának szép magyar szövege is, és (ma már szokatlan, ám) hasznos jegyzetelése. (Ulpius Ház)
    Ennyit egy máris klasszikusnak mondható mai törökrõl. No de mit tegyünk a múlt klasszikusaival? A kutató-tudós bele is szerethet "tárgyába", s egy-egy szerzõ életmûvébe. Nyilván ez motiválja az olasz kultúra legkülönb kutatóját, Madarász Imrét, aki immár negyedik könyvét adta közzé Alfierirõl (Halhatatlan Vittorio. Alfieri utóélete: kultusz és kritika.) Ez pár évvel korábbi hatalmas Alfieri monográfiájának folytatása. (Írtam is róla: Vittorio Alfieri életmûve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között.) Úgy foglalkozik a drámaíróval "ahogyan az olasz szakirodalom sem vizsgálta több mint száz éve." "Alfieri kutatója azonban úgy találja […] mintha legkedvesebb klasszikusával a szokásosnál is mostohábban bánnának kollégái" - írja Madarász. - "Fenséges igazságait pedig a - fõként marxista - kritikusok kérdõjelezik vagy támadták meg". Ezt olvasva fölmerül bennünk: netán utóbbiaknak volt-van igazuk? Alfieri hátha nem tartozik a tíz legkülönb olasz író közé? Alig olvastam tõle valamit, de egyáltalán nem éreztem egyenrangúnak pl. Pirandellóval… És nem tudom, nem helyes-e még a klasszikusok értékelésének "felülvizsgálata" is? Amit nálunk (szinte Pogány József óta) a marxista kritika sem végzett el igazán. Például Arany János értékelését tekintve. És mikor lesz a Madarász odaadásához méltó, átfogó Shakespeare életmû-ábrázolásunk? Vagy - ami épp Madarászra várna - Dante monográfiánk? (Hungarovox)
    Ezek után essék szó a ma legnépszerûbb magyar költõrõl, akirõl Ézsiás Erzsébet írt szép kis könyvet: Az örvénylelkû fiú. Ez azonban zömmel Baranyi Ferenc személyes vallomása életérõl, származásáról, baloldali politikai következetességérõl, szerelmi életérõl. Nem mindenben lehet és kell vele egyetértenünk. Elõször is: hiába tudna Baranyi (utóvégre Dantétól Montaléig sok mindent megtanult) korszerû verseket írni, a közérthetõséget mindennél fontosabbnak tartja. "A versnek szerintem érthetõnek, fogyaszthatónak kell lennie." Pedig amiért a mai olvasónak kicsit sem kell megküzdenie (mint még Ladányi verseivel is), az végül is könnyûnek tetszhet. Aki így ismeri a költészet mesterségét, még jobb (áttételesebb) verseket is írhatna, legalábbis szerintem. Ez az egyik. A másik: noha az "örvénylelkû" kifejezés magának Baranyinak versébõl vétetett, mintha éppen az örvények hiányoznának a költõ végtelenül rokonszenves, kiegyensúlyozott alkotói egyéniségébõl. Meleg személyisége többet ér a (nyilván rejtett) örvényeknél. No de épp ezek az ellenérzések teszik igazán érdekessé, elgondolkodtatóvá ezt a vallomássort. (Papirusz Book)
    Írói kulcskérdés az emlék és emlékezés technikája. Mondhatni az, amit Freud tett igazán "korszerûvé". És íme: két dráma magáról Freudról, legnagyobb drámaírónk, Hubay Miklós tollából, az Apokrif találkozások címû gyûjteményben, mely összes drámájának imponáló, immár ötödik nagy kötete. Freud mellett a Monarchiára, balettra, wilsoni "rendezésre" éppúgy reflektál, mint a magyar reneszánszra, Bornemissza Péterre s korára, melybõl a legnagyobb hazai drámai elszánás egyikét hozza tetõ alá. (Színház a Cethal hátán.) Lélektan, sors és politikum együtt, egészen a (tudatalatti) mélyrétegekbe hatolva: ez Hubay hatalmas vállalkozása. Olvastam már, színházban is láttam, írtam is róla, de ahol kinyitom a kötetet, olvasni és (újra)olvasni is szinte kénytelen vagyok, "látom" a drámai helyzetek hõseit-áldozatait. (Elektra Kiadóház)
    Szóval, drámában is lehet egyszerre történetit s újat mondani, mint ahogy ezt tette Pamuk is a török múlttal. De mai magyar regényben? Legalábbis nehéz. Marafkó László is leszámol a regényírással, mert új könyvének címe: Búcsúregény. (Széphalom Könyvmûhely.) Csakhogy nem fukarkodik a manapság már ritkaságszámba menõ cselekményességgel, nemiséggel, gengszter-romantikával sem, hogy végül is az egész regényt (és hõsét) mintegy "lebegtetve" búcsúzzék. "Az élet a mû". "Írás helyett élet." Mi más lehet igaz abból, ami egy mai regényben (nálunk) egyáltalán kitalálható, megírható? Elmélet és pompás írói gyakorlat: ez Marafkó új (s reméljük, mégsem "búcsúszámba menõ") regénye.
    Mi az, ami több lehet, mint kitaláció? A szinte szociográfiailag, topográfiailag megragadható valóság! Akár egy utca életrajza - és végigjárása. Sárközi Mátyás ezt teszi A Király utcán végestelen-végig (Kortárs Kiadó) címû írásában. Végigmegy a Király utca több mint két kilométerén és kettõszáz évén, svábok, zsidók, koldusok, kocsisok, kereskedõk, kurvák és költõk építészetileg követhetõ hosszú útján, mely valóságos budapesti mûvelõdéstörténeti kislexikon. Szinte kedvet csinál ahhoz, hogy a sokszor bejárt utcán házról-házra kövessük a szellemes és kellemes mûvet, mely szinte (a szintén itt élt) Krúdy tollához méltó.