ABLAK

Ali Moussa Iye 1957-ben született az akkori Francia Szomáliparton, Djiboutiban. 1992 óta Párizsban él. Pásztordemokrácia címû könyvéért a Tengerentúli Tudományos Akadémia (Párizs) díját kapta meg, 1994-ben.
 

ALI MOUSSA IYE

Somalitude

Ablakom emlékektõl fortyogó kráterre néz.
    Esténként, amikor a magány lelkem legtitkosabb járatain végigtajtékzik, szeretek a párkányra kikönyökölni s elmerülni a füstölgõ nosztalgiázásban.

    Vállamon átvetve feláldozott nemzedékem álmai. Nemzedékemé, mely elárult utópiák undorító vitaminjain nevelkedett. Egy mindörökre elfojtott politikai vérfertõzés szönyszülötte vagyok.

    A féregrágta holnapok fölé emelkedõ magaslatomról nézem, hogyan válik gõzölgõ semmivé egy látomásaiba burkolódzott város éj-termelte szemete.
    Mondd, mily lelkesedések lángolhatnak még e gyászos külváros égre meredõ kéményeiben?

    Padlásszobámba sem ajtó, sem lépcsõ nem vezet. Réges rég leszereltem a korlátot, mely életem folyosóit szegélyezte. A jövõ már messze, nagyon messzire tûnik mögöttem. Teljes a számûzetésem. És már a mások együttérzésére sem formálhatok jogot.
    Itt fönn, elszigetelõdve elefántcsont-tornyomban, éppen csak arra vagyok jó, hogy hiú lázadásaim kormával befeketítsem fehér éjszakáimat. Arra ítéltettem, hogy visszamenõleg elmeséljem neked életemet és vesztett reményeimet.

    *
    Herceg voltam az ártatlanság királyságában. Gyermek egy ásványoktól súlyos bazaltsziget közepén.
    Tágranyílt szemekkel habzsoltam a világot, felfúvódott hasamban tároltam ritka étkezéseink emlékét.
    Szüleimet kísértem, amikor azok a legelõre hajtották a nyájat. A mesterséges határok ellenére, melyek át meg átvágták vándorlásaink földjét, mindenütt kutattuk-fürkésztük a reményt-sugárzó felhõket.

    A szivárványok voltak azúr-sátraink feszítõrúdjai, a szomjúságtól szenvedõ ouedek pajzán játékaink ágyai. A karavánok hanyag nemtörõdömséggel vonultak át játszótereinken s szakították félbe csimpánzokkal vívott csatáinkat.

    Egy reggel a villám minden elõzetes bejelentkezés nélkül csattant fejünkön, vándortáborunk közepén, elvakítva a Nappal még versengõ utolsó holdsugarat.

    Hatalmas lyukat rajzolt, akkorát, mint törzsünk-látogatta kutunk nyílása. S az izzó seb körül a halál serénykedett, hogy az álmukban meglepett embereket és állatokat mint bozót-temetõ sírköveit elrendezze.
    Háború volt; gyermeki rettenetemben azonban csak jóval késõbb mértem fel súlyosságát. S már ott vándoroltunk az utakon, öszvérhátakon és guruló monstrumok ponyvái alatt.

    Csenevész-gyönge anyámról ízlelõszerveimben õriztem meg némi emléket. Petyhüdtté vált dús-tejû emlõinek sós ízét. Még szoptam, talán az végzett vele az éhínség elõtt, amely a szárazságra következett, s amelyet még megelõzött az a villámcsapás s az acél-esõ.
    Apám - csak néhanapján láttam - úgy ment el, hogy sohasem értettem meg, miért olyan rideg. Elrémített szigorúsága, mellyel a Fa titkait akarta nekem megtanítani. A Családfánkét, melynek ágai õseim fejét és saját eljövendõ szenvedéseim gyümölcseit hordozták. A méltóságteljes árnyékot vetõ Fa, tövében fel-fellobbantak klánunk konfliktusai. S szólt apám:
    "A világ labirintus, melyen végig kell mennünk.
    Meg kell ismernünk gyökereinket s az ágakra fölírni.
    Ha vérünket adjuk, nyomokat hagyunk az utánunk jövõknek,
    Hiszen egy nap úgyis visszalépünk elõzõ léptünkbe."

    A sors, ironikus módon, neki adott igazat. Hirtelen halt meg, arra sem jutott ideje, hogy nyomot hagyjon bennem. Meghalt, hogy mi terhet karavánja szállított, megmentse egy távoli, csak születõ birodalom törvényeit már alkalmazni kívánó rongyos katonái elõl.

    A sisakos, ragadozó gyarmatosítók jóvoltából a háború endémikussá vált, most már lépten-nyomon keresztezte utunkat, amitõl ugyanolyan ingatagokká váltunk, mint tépett batyujaink.

    Egy vándorúton, kétségtelen, szenvedünk, de mennyi mindent tanulunk. Két állomás között gyorsan rájöttem bolyongásunk okaira. És rádöbbentem az eszmére, amely késõbb segített bennünket továbbmenni gyászos hajnalokon: összeragasztgattam a földdarabkákat, hol nyájainkkal megfordultunk, s a kék zászlót el-nem-mozdítva, de a határjelzõ póznákat kijjebb leszúrva, kitágítottam szabadságunk mezsgyéjét. A nagyság álma ugyanúgy biztonságba ringat, mint a végtelen sivatagban utazókat kísérõ csillag.

    *
    Ablakomból kilátással a múltra, csak konstatálok. Gyermekkori kínjaim semmivé fakulnak fájdalmaim mellett, melyek a nagy álom megvalósulása közeledtére kerítenek hatalmukba.
    Az elhasználódott idõ obszervatóriumából jobban tudom megragadni a pásztori értékek megsemmisülésétõl menekült bölcselet jövendõ-látó mélységét, mely azt mondja: "Ki az övéi életére támad, gyógyíthatatlan betegség támadta meg azt."

    *
    Így tehát az álomra homályt bocsátanak; majd idõvel a sóval átitatott elnyomók aranyfüstjével, erjedt hagyomány maradékaival foltozzák ki.
    Az álom nem lesz végigálmodva, mindig más és más álmokat fog szülni. És a háború villámai újra és újra nagy lyukakat ütnek a szívekbe.

    Ez alkalommal nehezebb volt az Ügy határvonalait megrajzolni. Amiért szenvedni kellett és meghalni, az Értelem kontúrjait csupasz szemmel már nem lehetett kivenni. Ekkor az észkezelõ központokban torzító szemüveget tettek szemünkre. Hogy lássunk és figyeljünk, hogy megmérjünk és leleplezzünk, hogy ítéletet hozzunk és öljünk. Ettõl fogva a szavak és az eszmék váltak ellenségeinkké, és mindazokat, kik aljas terjesztõikké lettek, el kellett tenni láb alól. Géppuskával bevarrni a vétkes szájakat, melyek a Nagy Vezér kijelölte ragyogó jövõt káromolták.

    Az eredeti nagy utópia, az, amely segített, hogy a fájdalom-termelte epét megemésszük, hamarosan milliónyi gyûlölet-darabkává tört. Belõlük kerülnek ki a lélek-roncsok, az elevenen-nyúzottak, akik óva vigyázzák sebeiket, nehogy behegedjenek.
    Az exodus pedig újra megindult. Kiéhezett állatok hátán, vasmonstrumokon. Újra táborok, barmaiknál koszosabb menekültek, szemüket légyrajok piszkítják, a hullák szája töltések szemetét harapja, az eladott becsület s tisztelet szégyene, méltóságuktól megfosztott asszonyok szégyene, kiket nõre éhes férfiak elé dobtak.
    S a lelkiismeret-furdalások legelviselhetetlenebbike, azt tudni, hogy dicséretünk mézével együtt ittuk az álomzabáló Óriás hiúságát, aki ujjongva örvendezett aljasságunk láttán. A lelkiismeret-furdalás, hogy diktátori cinizmusának folyóját tápláltuk.

    *
    Milyen kegyetlen a szél, hogy így felkorbácsolja megsárgult emlékeinket! Rozsdált szlogenek divatjamúlt ideológiák lim-lomjai között!
    Ma este itt szenvedek ablakomban, a tátongó ûr fölött, s képtelen vagyok sírni. Mert csak az sír, akinek szemében még elég só és víz van a létezés kínjainak és örömeinek elsiratására.
    Nekem itt, ebben az egészségtelen kis lyukban már nincs utánpótlásom ebbõl az élet-folyadékból.

    *
    Késõbb az álom már-már rezzent és életre kelt. A rádió minden hullámhosszon bemondta. Egy cápák-lakta óceán közepén törpe-nép - a hír szerint - földre teríti lidércálmai szörnyét. Az öröm kiáltásai áttörték a számûzetés falait.
    Az ünnep azonban nem tart tovább, mint sivatagban az esõs évszak. A mese nem váltja valóra a boldog befejezésre tett ígéretét.
    Az Óriást kiûzték barlangjából, ám más sárkányok foglalják el ki nem hûlt helyét s tapossák el, amint összecsapnak, a remény csíráit.

    Ez alkalommal a háború mindennél borzalmasabb; borzalmasabb, mint a halál. Kép, melyet tiszta bibliai stílusban festettek meg. Káin és Ábel története géppisztollyal megfestve, gyõzelmi aratásnak pedig az isteni átok.
    Olyan, mintha bennrekedtél volna egy labirintusban, tükörtermek végtelen folyosóiban, s ott saját tükörképedre ürítenéd fegyvered tárját. Igazi népirtás, amit saját magadon követsz el.
    Mondd, milyen bíróság ítélkezhetne egy ilyen, emberiség elleni öngyilkosság fölött anélkül, hogy ne ítélné el a világ valamennyi "euta-náci"-ját, akik fegyvereket kölcsönöznek geostratégiai morzsákért cserébe?

    *
    Az éber lidércálomból visszatértek újból idegen égbolt alatt találták magukat, távol a felpuffadt holttestek pestises bûzétõl, távol a szabadjára eresztett õrülettõl.
    A díszlet ugyan változott, most a nemzetközi jótékonyság lerobbant menekülttáboraiban bukkantak fel. S hiába próbálják emmausi rongyokkal eltüntetni forradásaikat, mindenki rájuk ismer szarvuk-tört bakkecske-arcukról.
    Bõrük még most is izzadja csíráit a tébolynak, mely népüket barbársorba taszította. Még most is görcsökben a gondolat tetániájában, az értelem mocsárlázában rángatóznak.
    De ahol most ajtóról ajtóra járva árulják súlyos terhüket, már nem hivatkozhatnak puskáik füstölgõ csövére. Így tehát alkalmazkodnak, ahogy tudnak.
    Titkos mûhelyekké átalakított mocskos szobákban gránátokká, napalmmá s még más pusztító fegyverré konvertálják keserû dühüket.
    Gyûlölet-lövedékeikkel lövik szakadatlan a nemzetközi fórumokat és egyéb párbeszéd-maszkarádákat.
    Szóháborúk, miket képtelenek megérteni a zárt ajtók mögötti rendezéshez szokott elmék. Virtuális háborúk, melyek ugyanolyan nagy lyukakat ütnek a szívekbe. Háborúk, melyek újabb drámák eljövetelének képét vetítik elõre.
    Elaknásított jövõ, elaknásított városok, utak, szorgó-mezõk.

    *
    Ablakomon át, mely a reménységre nyílik, idõnként furcsa hallucinációk érnek utol.
    Hallani vélem, kiáltások törnek föl a törzsi blockhausok romjai közül és a hülyeség bástyáiból.
    Látom, mocsok fröcsköli az etnikai tisztogatás álomképeit, mik annyira beszennyezték az elméket.
    Látom, egész nemzedék, mely a klán Rák csillagképe alatt született, hogyan köpi le gyûlöletben élõ mesterei sírjait, s hajítja tüskebozótba a reá hagyományozott bosszú-végrendeletet.
    Látom, miként zubognak le a félelmek szívek túlfolyóin, a harag hogyan oszlik léggé s válik szûz hamuvá, melybe végre új sorsunkat rajzolhatjuk meg.
    Látok derû simította arcokat, bõrükön semmi tetoválás, mi a Másik különbözõségét felhergelhetné.
    Látom, vidám angyalrajok röppennek föl a temetõkbõl s megtelepszenek árvák vállán, hogy fülükbe suttogják a megbocsátás, a bûnbánat imáját.

    És ilyenkor sírok, igazi, sós könnyeket sírok, melyek egy hajdanvolt-remény kiszáradt ráncait öntözik; a reményét, melyet még Mogadiscio homokjába temettem el egy napon, amikor rettegéstõl remegõ gyomorral vártam a számûzetés tutajára.
    Álmomban újra találkoznak a szétszóródott nyájak, s friss tejük habzik a "gorof"-ban, a tûz fölött helyet cserélnek a finom birkafalatok, s az elégedett-jóllakás böfögését hallani.
    Álmomban az asszonyok vidám kiáltásaikkal felelnek a férfiak mondókáira, a "Sadah'le" ringó tánclépéseire felizzanak a szenvedélyek. Álmomban vívnak, költõ párviadalokat vívnak - a rímek azonban most nem gyilkolnak.
    Álmomban végre békességre jutok a bomlott-múlt-szabadította-idõvel s a sietõs jövõvel frigyre lépett jelennel.

    Igen, álmomban végre kiszabadulok ebbõl a koszos, ajtó nélküli, lépcsõház és lépcsõforduló nélküli, folyóvíz nélküli szobából, melynek csak egyetlen, szeletnyi égboltra nyíló ablaka van, amely elõtt somalitude-öm fekete filmkockái futnak megállás nélkül…

KUN TIBOR FORDÍTÁSA
 

JEGYZETEK

somalitude: szomáliság, a négritude (a fekete-afrikai kultúra eredetiségét valló irodalmi-mûvészeti irányzat) mintájára alkotott szó
oued: vádi, idõszakosan feltöltõdõ patak - vagy folyómeder
gorof: növénybõl készült edény, amelyben a megfejt állatok tejét fogják fel

Dane Zajc (1929-2005), költõ és drámaíró, a modern szlovén irodalom jeles alakja. Öszszesen nyolc verseskötete jelent meg, és elnyerte a legjelentõsebb hazai irodalmi kitüntetést, a Prešeren-díjat.
 

DANE ZAJC

Láthatatlan szemek

Felkelnek az oroszlánok.
A magas fûben kipihent oroszlánok ébredeznek.
Nehéz lábuk a földhöz tapad:
oroszlánok ordítanak a szélbe.

A hold, az éjjel fényes szeme,
a lombokon át figyel.
Puha hasak csúsznak a földön.
Fürkészõ szemek.
Zöld szemek a fák közt.
Sárga szemek a fûben.
A kákák közt vörös szemek.

Vigyázz a léptekre.
Vigyázz a lábakra.

A fatörzsek közt oroszlánok kúsznak.
Ugrásra készen.
Hátuk íve súlyos
várakozástól reszket.

Vigyázz a lépteidre.
Láthatatlan szemek tapogatnak,
hely készül az éhes fogaknak
Láthatatlan fogak a lábikráidba
kapnak.

Gazellákra vetõdtek az oroszlánok.
Az oroszlánok, mint az éhség süvítõ golyója ugrottak.
Az oroszlánok gyilkolnak.
A hold, az éjjel fényes szeme, az égen baktat.
A földön puha testek kúsznak.

Vigyázz a léptekre.
Vigyázz a karokra.
A hegyen át érkezik a hajnal, mint fehér, jóllakott állat.
A vörös nap keresi majd,
hosszan keresi csontjaidat,
a magas fûben elszórtakat.

Oroszlánok bömbölnek az éjbe.
Hogy téptük szét a félénk gazellákat.
Hogy ontottuk vérét a reszketõ gazelláknak.
Mint szaggattuk szét húsukat,
lágy húsukat az éjjel fekete abroszán.

Szomjas oroszlánok isszák a holdat.

Vigyázz a kezedre.
A nap majd csontjaidra lel,
elszórtan a magas fûben.

LUKÁCS ZSOLT FORDÍTÁSA

 
Holt tárgyak

Esõ paskolta, szétlazult kövek.
A tûzhelyen víztócsa.
Alámosta az esõ a kemencét.
Roskad a pince, zuhog a homok.

A lugas elvadult.
Beomlik a kút.
Már az utolsó fal is lerogyott.

Salétrom virít a sarokban,
hol egykor az asztal állt.
Ó, csöndes esti beszélgetések,
asztalra könyöklõ apám.
Ó, halott apám!

Könyököd szétesett már,
és porrá lett kezed.

Ki szelídíti meg a vad lugast!
A tûzhelyen ki gyújt megint tüzet!
Ugyan ki ássa elõ alóla
holt éveink, széthulló arcodat!

GARAI GÁBOR FORDÍTÁSA
 
 

Keresztelõ Szent János
 
 

GÖRBE TÜKÖR

SZALONTAI IMRE

A mizóp fordulat

Mizópiában már egy évtizede folyamatosan javult az élet, a közvélemény-kutató intézetek kimutatásai szerint. A Happy Years társaság, amely a legjelentõsebb volt közöttük, minden felmérésében 14 százalékkal több állampolgárt talált, aki elégedett volt sorsával és a fennálló renddel szemben; egyesek a wellness-szállók örvendetes szaporodásában, mások a szexklubokéiban, ismét mások abban a tényben jelölték meg boldogságuk forrását, hogy a Nap reggelenként megbízhatóan felkel az égen.
    Az igazi probléma épp ezzel a tizennégy százalékkal volt. A legutolsó kutatás ugyanis csaknem a népesség egészét mutatta ki boldog és sikeres emberként, ezért félõ volt, hogy a következõvel a száz százalék fölé kerülnek, ami rombolólag hathat a társaság hitelességére. Ezt, és sok más apróságot tárgyalta az intézet vezetõsége azon a szerda délelõttön, amikor a marketing-menedzser váratlanul szót kért. Rövid bejelentésében közölte, hogy nincs, akitõl kérdezzen a társaság többé. "Mióta probléma ez?" - kérdezett vissza az igazgató. Arra a közismert tényre utalt, hogy a válaszokat azelõtt is íróasztal mellett gyártották. "De közzétenni se tudjuk az anyagot senkinek" - replikázott a munkatárs. "Hogyhogy?" "Elfogyott a lakosság. Egyharmada éhenhalt, másik harmadát elvitte a járvány, a harmadik meg teljesen elhülyült a propagandánktól. Se írni, se olvasni nem tud." "De tévét csak tud nézni tán?" - dörrent rá idegesen a vezér. "Tudni tud. De nem ért semmit. Csak ül a képernyõ elõtt és üveges szemmel bámul maga elé." "Ajjaj" - mondta az igazgató. "Ajjaj" - mondták a csúcsmenedzserek is. "Nagyon nagy a baj" - állapították meg mindannyian.
    Így történt, hogy a társaság a következõ héten összecsomagolta mindenét és átköltözött Mongóliába, ahonnan demokratikus, a piaci viszonyok felé mutató változások és izgalmas reformok hírét hozta a szél.

Mi a szabadság?

Egy napon Szókratész, a mester elé állott egy ifjú, aki csak néhány napja csapódott a tanítványokhoz, de nyílt tekintete miatt szerfölött megkedvelték, megszerették. Sütött a nap, enyhe szellõ fújdogált a téren. A koldusok kórusban jajgattak az alamizsnáért.
    - Mondj nekem a szabadságról valamit! - kérlelte az ifjú a mestert. - Hogyan lehetek szabad?
    Szókratész megállt az útján, és végignézett rajta. Figyelmét nem kerülte el semmi. Sem a nyûtt viselet, a szegényes saru, sem az ébenfekete haj és a tüzes szem. Kettéharapott egy szõlõszemet, amit a markában tartott. Kiköpte a magokat, melyek kínozták odvas fogát.
    - Milyen hosszú az ágyad? -kérdezte.
    - Éppen megfelelõ - mondta az ifjú. - Felsõ támlája a fejem búbját érinti alvás közben, az alsó a talpam vonalát.
    - És jó így neked?
    - Ezt hogy értsem, mester?
    - A szó magában hordja jelentését. Elégedett vagy vele?
    - Elégedett, azt hiszem.
    - Akkor szabad vagy - mondta rezignáltan Szókratész. - Bizonyos értelemben szabad vagy. De szabadságod feltétele a képzelet hiánya. Amikor el tudod képzelni, hogy hosszabb is lehetne az ágyad, odalesz a szabadságod. - S azzal továbblépett a bölcs, mert közeledni hallotta a tanítványokat, akik már régóta keresték.
    A fiúra nem nézett többé. Lelkiismeret-furdalása volt. Elmondta volna azt a másik szabadságot is neki, amely ugyan homályos volt számára, de már öreg volt hozzá. Nehezére esett bonyolult ügyekbe belevágnia, amióta meggyengült a teste és oly nagyon szorongatta a Tanács.
    Anekdotázott a tanítványainak inkább.

GYIMESI LÁSZLÓ

Bolond Istók hagyatékából

(Részletek)

2.
Kutyavárban három pulit
Õriz egy mord komondor -
Szabad nyájról, rab gazdáról,
Mit gondolsz a bolondról?

3.
Az ódák, mint a mákfejek,
édes mákonyt rejtenek -
a versbe mártott rejtjelek
nem ûrt, de zûrt teremtenek.

5.
Hej te utca, kis utca!
Végigjárlak berúgva.
Éneklek egy keveset,
Döglenek a verebek.

Döglenek a verebek,
Hogyha én énekelek,
Józanul vagy berúgva -
Hej kis utca, zsákutca!

8.
Ropogós-piros sültmalac
(az az obligát citrom!),
akkor írj badar verseket,
ha már nincsenek itthon.

18.
"Ki szenet árul, ki szerelmet" -
Mester, gyalázzák kegyelmed!
Bár titkolja, mind ezt mûveli.
Íme: Istók összes mûvei…

19.
Õ a kedvenc Elemérem,
Az életem vele élem.
Jól megvagyunk Veleméren,
Boldogságom vele mérem.
Mellemen öt aranyérem.

21.
Rágógumit vettem Pesten
A papírját elvesztettem
Nem csoda hogy elfeledtem
Milyen rágót vettem egyszer

Egy másikat vettem Budán
Papírját eldobtam bután
Tudom-e még holnapután
Milyen gumit rágtam Budán

Se budait se nem pestit
Érdi gumit rágok estig
Õrizgetek néhány cetlit
Ezt dajkálta a legszebbik
32.
Baromállat - szól a másik.
Mosolyomban ezer év.
Kilenc percig még tart az éj.
Jön a reggel, s ez elég.

Odaég a kelõ naphoz
Minden dühünk, bánatunk.
Perzselt kövek a tó szélén,
Nem koccannak, várhatunk.

35.
a hídon át jön a sereg
bádogdobozos emberek
reggel tavasz volt
most meg nyár van
õsz készül a
gumigyárban
és tél lesz tél lesz jól tudom
hóembervér a körúton
 

Incselkedõk
 
 

Lovon ülõ férfi
 

FAKULÓ FOTOGRÁFIÁK

MOLNÁR GÉZA

Zelk Zoltán támadása Gergely Sándor ellen, az Írószövetségben

    Eltakarítottuk a hullákat, dögöket, romokat, heteken-hónapokon át hajnaltól éjszakába nyúló munkával lakhatóvá, élhetõvé tettük a várost. Még mindig tele voltunk a szabadság mámorával, s örömöt keltett a hír, hogy nálunk Pesterzsébeten is lesz Könyvnap.
    A Pflum mozi mellett állították fel a könyvnapi sátrat, az asztalon Gergely Sándor mûvei, mögöttük pedig ott állt olvasókra, könyveit vásárlókra várva az író. Középtermetû, idõsebb férfi volt, arcát nemigen lehetett látni a fekete szemüveg miatt. Odaléptem hozzá: "Örülök, Gergely elvtárs, hogy személyesen is láthatom. Katonaszökevényként rejtõzve olvastam nagyszerû könyvét, az Ég a Tiszát. Azokban a keserves napokban lelket, reményt öntött belém is."
    Még folytattam volna, de mogorván közbevágott: "Azt a könyvet Illés írta!"
    Leforrázva kullogtam el, zavaromban még könyvet is elfelejtettem venni, dedikáltatni. Szidtam magam hogy lehettem ilyen marha, hogy egyik író könyvét összekeverem a másikéval, ráadásul a másiknál dicsérem. Ennél nagyobb sértés talán nem is érhet írót.
    Gergely Sándorral személyesen sokáig nem találkoztam, csak akkor, amikor 1951-ben felvettek az Írószövetségbe; tagsági igazolványomat mint elnök õ írta alá, fõtitkárként Devecseri Gábor.
    Aztán jöttek azok a gyötrelmes, nehéz évek. Sztálin meghalt, Hruscsov 1956. februári emlékezetes beszéde aknát robbantott. Nálunk is megmozdult a föld, napvilágra került a Rajk-ügy meg a többi kivégzés, Rákosi számos vétke stb. A taggyûlések forró katlanokká váltak, fékezhetetlen indulatok szabadultak el. Így történt ez az írókkal is.
    … Nyár hevítette az Írószövetség elõadótermét, a tagok kétoldalt, rendezett sorokba települve hallgatták a felszólalásokat, a dühös vádbeszédeket. Gergely Sándor fekete szemüvegének védfala mögött, a feleségével, Gergely Viola mûfordítóval az elnök pulpitushoz közel, oldalt ült. Csendben volt, botjára támaszkodva, magába zárkózva hallgatott. Egyszer csak a sorok közül váratlanul felugrott Zelk Zoltán, a középen szabadon hagyott utcácskán elõrerohant, s karját kinyújtva, mutatóujját Gergely Sándorra szegezve azt ordította: "Gyilkos! Gyilkos! József Attila gyilkosa!"
    Az elõl ülõk nagy nehezen lefogták, visszacipelték a helyére Zelket, aki indulataival nem bírván, el is hagyta a termet.
    Gergely Sándor szótlanul, megdermedve, moccanatlanul ült a helyén.
    Mindenki tudta, vagy legalábbis tudni vélte, mivel vádolja Zelk Gergelyt. A szovjet emigrációból 1945-ben hazatért író korábban részt vett a magyar nyelvû, moszkvai Sarló és kalapács szerkesztésében, amelynek hasábjain 1931 nyarán József Attilát fasisztának, a fasizmussal cimboráló költõnek minõsítették. Zelk is, sokan mások is bizonyosak voltak abban, hogy a gyalázatos írás - a hírhedt platformtervezet - szerzõje Gergely Sándor. Csakhogy a platformtervezetet Gergely még csak alá sem írta. Késõbb pedig kétségtelenül tisztázódott, hogy a gyalázatos támadáshoz semmi köze sem volt.
    A galambepéjû, aranyos, mindenkin segítõ, az írók között a legtöbb magyar népdalt ismerõ Zelk Zoltán mögött keserves, viharos életút húzódott meg. Falusi zsidó kántor gyermeke volt, inasnak szegõdött, alkalmi munkából élt, közben autodidakta módon tanult. Részt vett a munkásmozgalomban, tagja volt a kommunista Vági-pártnak, letartóztatták, Romániába toloncolták, de álnéven visszaszökött, Kassák folyóirataiban, késõbb pedig a Nyugatban közölték verseit, végül 1942-ben munkaszolgálatba hurcolták.
    A felszabadulás új életet, reményei kiteljesedését hozta meg neki. Szívvel-lélekkel, nagy hittel vetette magát az új irodalom mûvelésébe, megírta a Hûség és hála énekét, A pártos énekét és A nép szívében-t. 1949-ben és 1954-ben Kossuth-díjban részesült. Sztálin halála után az új hitet keresés Zelket is elsodorta, indulatai már-már a tébolyt súrolták. Az 1957-1958-as börtönévei után írta meg szerelemi líránk egyik remekét a Sirály-t. A halál 1981-ben érte utol.
    Gergely Sándor mögött tekintélyes életmû sorakozott, még 1957-ben, de utána is írt regényeket, elbeszéléseket. Õ is kétszer kapott Kossuth-díjat, 1949-ben és 1956-ban. 1966-ban halt meg.
    … Csendesen szálldogál mindkettõjükre a feledés pora.
 

A Duna Nyergesújfalunál
 

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Zenei furcsaságok

1.
Suites pour le clavecin - szvitek csembalóra. Ezt írta Bach ama hat kis remekmû fölé, amelyeknek kéziratát a Klavierbüchlein für Anna Magdalena Bach feliratú füzet õrizte meg az utókor számára. A fél tucat kis szvittel tehát ifjú feleségének, a weissenfeldi udvari és tábori trombitás leányának kedveskedett 1722-ben Bach, aki - Hammerschlag szerint - "a zenetörténet leggrandiózusabb jelensége, minden idõk egyik legnagyobb lángelméje" volt. Friss házasok voltak még akkor (1721. december 3-án volt az esküvõ), méltán szárnyaló és ihletett tehát a mû.
    Hogy mitõl lettek ezek a szvitek utólag franciák, azt csak a jóságos ég tudná megmondani. A késõbbiek során ismerünk más szerzõktõl Prágai szimfóniát, Olasz capricciót stb. - de ezeket a komponálás helyszíne szerint nevezték el. Márpedig amikor Bach a Francia szviteket szerzette, éppen Köthenben tartózkodott, tehát meglehetõsen távol a francia határtól. Egyetlen magyarázat marad: a kérdéses szvitek azért lettek utólag franciák, mert franciás ízléssel íródtak.

2.
Robert Schumann, a német romantikának ez a kimagasló mestere 1845-ben, harmincöt éves korában, egy hosszadalmas oroszországi hangversenykörút után kezdte komponálni II. szimfóniáját. A depresszió elsõ tünetei ezekben az idõkben mutatkoztak nála, Schumann örökös szorongással, álmatlansággal, halálfélelemmel küzdött.
    Végeredményben ezt a küzdelmet tükrözi a C-dúr szimfónia. Schumann is saját sorsával kelt birokra, akárcsak Beethoven ötödik szimfóniájában. Elszántság, gyõzniakarás sugárzik a mûbõl, kiváltképp az elsõ tételbõl. A második, a Scherzo-tétel Schumann mûvészetének egyik csúcsa. A lassú harmadik tétel lírája a korai zongoramûvek világát idézi, ugyanakkor jótékony Bach-hatásról is árulkodik, legalábbis a Musikalisches Opfer reminiszcenciái ezt látszanak igazolni. A zárótétel szenvedélyessége szinte az égbe ragad fel.
    Ezt a Schumann-szimfóniát hazánkban ismerik a legtöbben. Legalábbis a scherzo-tétel elsõ néhány ütemét, de azt szinte az egész ország, hiszen a Magyar Televízió Híradója mintegy két évtizeden át a fõcímzenéjét tisztelhette benne. A C-dúr szimfónia részletét a hatvanas-hetvenes években bármelyik óvodás gyerek el tudta fütyülni nálunk. És most, felnõttként sem felejtették el talán.
    Lám, komolyzenei alkotás is lehet sláger, csak gyakran kell "bombázni" vele a nézõt, hallgatót.

3.
A középkori Spanyolországban volt egy tango nevû tánc. A mai tangóhoz körülbelül annyi köze van, mint a csûrdöngölõnek a tarantellához, hiszen az a régi tangó háromnegyedes ütemû, keringõszerû tánc volt. A kétnegyedes ütemben mozgó, argentin eredetû tánc századunk elején kelt át az óceánon, hogy meghódítsa Európát. Ez maradéktalanul sikerült: a tangó még ma is igen-igen nagy népszerûségnek örvend az öreg kontinensen, semmiféle divathullám nem tudta végérvényesen elsodorni. Idõnként diszkréten meghúzódott a háttérben, de a színrõl soha le nem lépett.
    Elegáns, jó tartású és kinézetû tánc a tangó. Nagyon hasonlít a kubai Habanerára, legalábbis ami a rövid, hangsúlyos ütemkezdeteket illeti. A század nem is egy olyan tangót termett, amely aztán örökzöldnek bizonyult. A Jalousie, a La Paloma, a La Cumparsita, az Olé Guapa, a Tango bolero és még jónéhány - immáron halhatatlan - melódia éppen úgy idézi a mi ifjúságunkat, mint nagyapáink ifjúságát.
    Ám hogy miért vette fel éppen egy középkori spanyol keringõforma nevét - ezt ma már senki sem tudja megmondani.
    Olyasféle dolog ez, mint Bach Francia szvitjeinek esete.
 

Õszi napfény az erdõben

KÉPZÕMÛVÉSZET

BÖLÖNI GYÖRGY

Kernstok

Kernstok Károly sok esztendõkkel ezelõtt már elfogadott és ismert nevû festõ volt. Tekintélybe került, olyan pozícióba, melynél többet mûvészeinek nem szokott kiutalványozni a magyar föld. Elhatárolt helyet töltött be, és képei, ha nem is sokat festett, amint kiállításokon megjelentek, becsülést váltottak ki, és olyan nyugodt, komoly lelki szenzációk maradtak, melyeket emlékünkben megtartunk. Kernstok képei egyszerûen, hatásvadászás nélkül, a magába temetõdés zugában készültek, és nem volt bennük a legtöbb magyar kép ismertetõjele, a zavarosság: lehiggadást adtak, csupa értelmes mondanivalóját egy intellektuális életre berendezkedett piktornak. Literális vonatkozás akadt rajtuk, amint egy szociális témakörben mozogtak, de mikor festõi okosságok kezdtek úrrá lenni rajta, nem a kép tárgya érdekelte többé, hanem a kép kialakulása maga, fõképpen pedig az emberi test, annak formái és gondos konstrukciója, a szerkezet, súly, izom, az ember testi volta, amint elhelyezkedik a térben. Elementáris erõvel tört elõ nála a tárgyak boncolgatása, és képein lassanként kezdett jelentkezni az ember, amint belép testének egész súlyával, ábrázolni teli formáival a piktúrába, a legfenségesebb masszaképpen. Kernstok Károlyban megvolt minderre a mûvészi hajlandóság, hanem fejlõdésére Párizsból kapta a legerõsebb lökéseket, amikor fiatalabb festõk szenvedélyes hitével elért hozzánk annak a nagy hagyománynak kultusza, mely Cézanne után fogant. Komoly párizsi munkálkodás, aztán esztendõs elvonulások az õ csendes falujában, Nyergesújfaluban, fejlesztették ki új törekvéseit, melyekben az anyag fogta le teljesen, a formák elrendezõdésének keresése, ami itthon, az impresszionizmus még zajongó esztendeiben nem érdekelt senkit a mutatkozó festõk közül, csakis a Párizsban útra induló ismeretlen magyarokat. Azokat sem úgy, olyanforma céllal és mértékkel, mint õt, akit a test új törvényeken szabott megkonstruálása izgatott csak. A képek tárgyát adó objektumok egyensúlyba állításával törõdött legtöbbet, általában azzal, hogy miként jöjjenek össze, és tartsák egymást egységbe a formák, hogyan helyezkednek el plaszticitásuk szerint a testek, és tapogatódnak ki fontosságaik.
    Kernstokban, az új Kernstokban, akinek éppen régi barátai tiltakozó sorain kellett a legvehemensebben átvágnia magát, programszerûleg kezdett kiszélesedni ez a tartalmassága. Lerántotta magáról a konvenciók megszokottságát, és igyekezett mélyebbre szállni mûvészetében. Nem érdekelte különösebben az a színritmus, mely Párizsban Henri Matisse-ék képein támadt, csak konstruáló képességüket becsülte, mellyel a leglényegesebb dolgokat mélyítették ki festés közben, amint vonalak mozgásából tömegeknek csodálatosan finom és érzékeny egyensúlya támadt. Így lettek képei zárt konstrukciók, hol számítással és próbák eredményeképpen halad minden vonal. Ha valamelyik alakját megmozgatnók, felborulna a kép, felbomlana az a nagy egység, melybe a festmény részei kiemelkedõ és fontos részeik szerint be vannak szorítva.
    Hogy ide elérjen, és ezekkel a nagy feladatokkal meg tudjon birkózni, nagyon messze kezdette Kernstok: anatómiailag felboncolta magát az embert, és újra összerakta. Esztendõkön át nem csinált egyebet, mint ezeket a konstrukciós gyakorlatokat, rajzolt, s ezekbõl a rajzokból még a hozzá szimpátiával közeledõ közönség sem akarta megérteni, hogy Kernstok mit óhajt. Egy vézna fiú, kinek testéhez a bõr tapadt, lankás magyar tájak, melyeknek  a rajz szerkezetüket emelte ki, mint ahogy a vékonypénzû lovaknak oldalbordáik szabják meg csontkonstrukcióját, és ismét vékony, izomból összetevõdött emberek állottak elõ a képein, amelyeken semmi más célja nem volt - ismétlem -, mint a konstrukció. Mind csak kezdetek voltak ezek a munkái, amelyeket a közönség végcélnak tekintett, az elsõ lépések arra, hogy próbára tegye a maga erejét.
    Hogy más szándékai vannak, és kellenek is hogy legyenek, azt legkézzelfoghatóbban nagy kompozíciójából (Lovasok a vízparton) láthatja meg mindenki. Itt nem egy alak, egy test születik meg, amelynek izoláltságát, egyedülvalóságában való festõi életét a nagyközönség szemében még ma is meg kell indokolni. Lovasok indulnak a Dunának, egy csapat meztelen ember, egy testsereg, különbözõ mozgásban, meglendülésben, tehát számtalan mozgás születik, számtalan testnek és testrésznek keletkezik egyensúlya, amivel váratlan nagy ritmus kapcsolja össze mindezeket. Kernstok Károly érzékelhetõen és képpé foglalva mutatja be eddigi szándékait, és amint ezt a képet néztem legelõször, és máig is látom, az marad gondolatom mindig: íme, ez a legkomolyabb magyar festmény. Talán címnek is ezt írnám alá, és ha valakinek eszébe jutna kétségbe vonni, meg tudnám védelmezni mindazokkal a kompozíciókkal szemben, amelyeket magyar festõk csináltak ez ideig, ennek elõtte. Kernstoknak nemcsak az õ megújhodott piktúrájának erõbe szökkenését és termelési erejét mutatja ez a képe, hanem örvendetesebb dologra irányítja a figyelmet. Nézzünk végig a múlton és a jelenen: van-e még valakink, festõnk, aki vette volna magának képességei mellett is ezt a nagyszerû munkát, ezt a lekötõ, hónapokat, esztendõket emésztõ képpel foglalkozást, amikor ma pillanatokat lehet pénzre és sikerekre beváltani?
    Ha ezt a képet látom, és látom a Kernstok többi képeit és munkáit annak a néhány festõnek még, akik vele együtt piktúrát mernek csinálni Magyarországon, a maguk passziójából és gyönyörûségére, akiknek nem a pénzsiker az élet legszebb örömöket fakasztó kútja, kétszer is megkérdezem magamtól: Hát okos-e az a minden erõkön felül való birkózás? Tíz vagy húsz ember szeretetéért, becsüléséért érdemes-e festõkultúrát teremteni Magyarországon? Érdemes-e szép és naiv lángokkal elélni az életet?

    1911

KILÁTÓ

MARÓCZY MAGDA

Folklór

A többiek már mind elmentek, én is indulni akartam, amikor kopogtattak, és a kabinetfõnök nézett be az ajtón.
    - Nem zavarom?
    - Nem, pont menni akartam.
    - Nos, éppen azt akartam kérdezni, hogy mielõtt hazamegy, eljönne-e velem a két napja elhunyt Thong kolléga temetése elõtti látogatásra?
    Kétféle nagy csoportra oszthatók az emberek.
    Akik szeretnek temetésre járni, és akik nem. Én az utóbbiakhoz tartozom.
    Néhány hete kerültem csak Délkelet-Ázsiába, pontosabban Laoszba, a nemrég kikiáltott fiatal népi demokratikus köztársaságba, és még nehezen ismertem ki magam. Igazából semmiféle indíttatást nem éreztem a halottlátogatáshoz, hiszen nem is ismertem.
    - Nem is tudom - válaszoltam bizonytalanul.
    - A laoszi kollégák jó néven vennék…
    Ezt hívják szelíd erõszaknak, gondoltam lelkesedés nélkül. A kabinetfõnök a franciaországi Montpellier-ben végzett, ismerte az európaiakat.
    - Maga azt mondta nekem, hogy érdekli a folklór. Talán ilyen szempontból is jó volna, ha eljönne.
    - Azt sem tudom, hol lakik. Azt sem, hogy hívják. Vagyis, hogy hívták - próbáltam elhárítani.
    - Majd én elkísérem, ha megengedi. Én is el akarok menni.
    Õ volt a kabinetfõnök. A repülõtéren is õ fogadott. Igen csöndes, megfontolt embernek látszott.
    Lehet, hogy az illem és az itteni szokások úgy kívánják - gondoltam. A felkérés különben is inkább felszólításnak tûnt.
    - Ez úgy illik? - kérdeztem.
    - Igen - válaszolta határozottan.
    Nem volt mit tenni. A kolléga nagyon komolyan beszélt. Magas, kövérkés férfi volt, ritkán mosolygott, nem is látszott laoszinak.
    - Jó, menjünk hát - egyeztem bele. - De ugye, nem maradunk sokáig?
    - Magának nem kell. Csak udvariassági látogatás.
    Istenem, ez most francia, vagy laoszi protokoll, tûnõdtem. Besöpörtem a fiókba, ami az asztalomon volt és kézbevettem a táskámat.
    A kocsijába ültünk és percek alatt egy tágas, fás, napsütötte utca végén álltunk meg.
    Ahogy kiszálltunk a kocsiból, nagy zaj, zene és lárma ütötte meg a fülemet. Abból a házból hallatszott, ahova igyekeztünk.
    Nem hittem a szememnek. A zsúfolt, füstös szobában rengeteg ember volt. Hihetetlen káosz, zaj, ének, hangos nevetés, ment a tévé, jó hangosan, Tom és Jerry, gyerekek nézték. Egy asztalnál kártyáztak, csapkodták a lapokat.
    Két férfi jött köszönteni, mint kiderült, az elhunyt apja és fivére. Nem európai módon, kézfogással, hanem összetett tenyereiket mellükhöz téve, buddhista "vai"-jal üdvözöltek. Rögtön a részvétünket fejeztük ki, mire komolyan néztek ránk, bólintottak, aztán leültettek és otthagytak. Újabb vendégek érkeztek, pedig már így is zsúfolásig tele volt a kis ház. A kolléga is otthagyott. - Rögtön jövök - mondta.
    Legalább zavartalanul nézhettem körbe, ha nem is sokáig. Az egyik fal oldalán földre tett párnákon sárgaruhás buddhista papok, boncok ültek és monoton hangon kántáltak. Figyeltem a kártyázókat. Nem akartam hinni a szememnek. Az egyik kártyázó a velem szomszédos házban lakó középkorú asszony volt. A férje egy volt ezredes. Egyszerû ember volt, szigorú, jó katona, a katonái tûzbe mentek érte. Amikor a harcoknak vége lett, leszerelték és mezõgazdasági miniszterhelyettesnek nevezték ki.
    Rövid idõn belül sikkasztás vádjával átnevelõ táborba vitték. Nagygyûlést is tartottak errõl a minisztérium udvarán. Amikor a katonák vidéken megtudták, mi történt, küldöttségbe érkeztek a fõvárosba, és kérdõre vonták az illetékeseket, a gyõztes harcosok öntudatával. Tudni akarták, milyen összegrõl van szó, mert õk összeadnák. Zavart számolgatás után kiderült, hogy csak tíz dollárnyi kiprõl (laoszi pénz) volt szó. Ennek ellenére nem történt semmi, és az átnevelõ táborból csak három év múlva került vissza a férfi.
    Nos, a kibontott, kócos hajú, középkorú kártyázó asszony volt a felesége. Kilenc gyerekkel maradt magára, ápolónõként dolgozott a minisztériumban. Nem végzett iskolát, analfabéta volt, de a harcok alatt északon, Sam Nüa barlangrendszerében, ahol földalatti kórház volt, napok alatt megtanították sebeket kötözni, sebesülteket ellátni, mert naponta bombáztak az amerikaiak. A sebészek csodálatosak voltak. Sokszor egy bicikli dinamójának világánál kellett amputálniuk, vagy más mûtétet végezniük. Remek, összetartó közösség volt ott, mindenüket megosztották.
    Szép házba költöztették õket áthelyezéskor a fõvárosba. Az asszony magára maradt, ahogy a férjét elvitték. És lám, most, mint egy bolond, villogó szemekkel kártyázik. Nem fért a fejembe.
    Visszajött a kabinetfõnök, két asszonnyal. Az idõsebb volt az anya, a másik meg a nõvér. Közrefogtak és a másik szobába kalauzoltak. Eddig az a gyanú motoszkált bennem, hogy itt valami tévedés van. A vidám, zajos vendégsereg inkább lakodalomba illett, bár a kártyázás és tévénézés még akkor is furcsa volt.
    Itt viszont minden kétségem elmúlt. A szoba közepén, a földön díszes koporsóban egy fiatal férfi feküdt. Feje fölött volt elhelyezve egy korábbi, kinagyított fényképe. Virágok, égõ gyertyák és füstölõpálcák voltak a ravatalnál. Ez a szoba is zsúfolt volt, s mintha nem is lenne ott a halott, lármáztak. A bejárattal szembeni falnál kerek párnákon buddhista papok kántáltak. Teát hordoztak körül. Itt is vidáman nevetgéltek, hangosan társalogtak.
    A fülledt levegõtõl, zajtól és a látottaktól csaknem rosszul lettem.
    Hát ilyen szívtelenek ezek? - gondoltam. - Senki sem sír, nem szomorkodik?
    Kifelé indultam, a kollégám követett.
    Ahogy a kapun kívül voltam, méltatlankodva törtem ki.
    - Thongvan úr, mi volt ez? Temetés vagy lakodalom? Hát semmi részvét sincs ezekben az emberekben?
    Komolyan nézett rám. - Madame, mi buddhisták vagyunk - mondta -, és hisszük, hogy az ember halála után újjászületik. Ha az ember az életében becsületesen, jól viselkedett, egy jobb alakban fog újjászületni. Nálunk a halál nem az elmúlást jelenti. Annak örülünk, hogy ezután jobb élete lesz…
    - De a családtagok? Azoknak sem fáj?
    - Madame, mi azt tartjuk, hogyha az ember búsul, a test csak nehezen válik meg a lélektõl. Hogy ezt megkönnyítsük, vidámságot mutatunk. Persze, a nõk egyedül, titokban sírnak azért…
    Sokat tanultam. Igaz, hogy ez nem a folklórral, hanem a buddhizmussal kapcsolatos ismereteimet gyarapította.
 

Üvegablakok a budapesti Schiffer-villában
 
 
 
 

Fiúakt
 
 
 

MÚLTUNK

FERENCZ LAJOS

Életem

(Részlet)

Gyermekkorom

1925 novemberében születtem, a koronát felváltó pengõ bevezetése után, a Baross utcai klinikán. A józsefvárosi Koszorú utcában laktunk akkor, egy kétemeletes bérházban. Ez nagyszüleim lakása volt. Hét gyermekük közül már csak édesanyám élt. Nagyapám, aki erdélyi magyar ember volt, Szászrégenbõl került Budapestre, a lakásán papucsokat készített. Elõzõleg sok mindennel foglalkozott, világot járt ember volt, hét idegen nyelven beszélt.  Végül tartósan a pincér-foglalkozást választotta, azt folytatta idõs koráig. Nagyanyám, aki a Trianon után Ausztriához csatolt, Vas megyei Városszalónakon (Stadtschlaining) született, áldott jó lélek volt. Gondozta férjét, hét gyerekét, vezette a háztartást. Amikor férje nem tudott már állást vállalni, és otthoni munkájával próbált valami jövedelemhez jutni, nagyanyám könyvekkel házalt, így járult hozzá a napi kiadásokhoz.
    Nem sokkal születésem után édesanyám varrónõi munkát vállalt egy vidéki kúrián, mivel édesapámat - általam még ma sem ismert politikai okokból - a Margit körúti fegyintézetben szállásolták el. Nem is ismerhettem meg apámat: mire felcseperedtem, már nem élt. Engemet anyai nagyszüleim gondoztak, igen nagy szeretettel. Mind a ketten a hetednapi adventista felekezethez tartoztak, azt tervezték, hogy belõlem is prédikátort nevelnek.
    A gazdasági válság bennünket sem kímélt. Nagyszüleim nem tudtak lakbért fizetni, a háziúr kilakoltatott minket. Annyit megengedett, hogy néhány napig a kapu alatt aludhassunk bútoraink között. Ezalatt nagyapám valahonnan deszkákat szerzett, és összeeszkábált egy deszkabódét a ferencvárosi Kiserdõ-telepen, a Szent István Kórház és a Szent László Kórház közötti üres telken. A bódé a Lenkey utca 1. számot viselte. Nagyapám itt élte meg utolsó éveit, mielõtt csendben elhunyt volna.
    Édesanyám közben ismét férjhez ment. Nevelõapám a Baranya megyei Selylyén született, géplakatos segéd volt. A kõbányai Lampart Mûveknél, majd az angyalföldi Láng Gépgyárban dolgozott. Lakbért õk sem tudtak fizetni, ezért õk is a Kiserdõ-telepen "építkeztek", összetákoltak egy fabódét a helyi építészeti stílusban. A mintegy ezer viskó közül az övék a katolikus kápolna melletti területen állt, és az 524-es számot kapta. (Nagyanyáméké a 788-as számú viskó volt.)
    Nevelõapámmal az történt, hogy mint szakszervezeti fõbizalmi sztrájkot szervezett, és a GYOSZ feketelistájára került. Így fix jövedelme nem volt. Édesanyám közben világra hozta két testvérhúgomat, Irént és Juliannát. Én magam is édesanyámhoz és nevelõapámhoz kerültem, innen jártam a Tûzoltó utcai elemi iskolába. Jól emlékezem rá, egyszer egy nagy esõzés után édesanyám jött elém az iskolába, magával hozta magasszárú cúgos cipõjét, és rám adta, mert én, cipõm nem lévén, mezítláb jártam iskolába.
    Édesanyám egy ideig munkásként dolgozott a Tûzoltó utcai RAB Csokoládégyárban, de késõbb elvesztette a munkáját, és nem tudott másikat szerezni. Nevelõapám szintén munka nélkül volt. A Zita-telepi népkonyháról, az úgynevezett "Sipõcz-konyháról" hoztuk az ebédet, én jártam el érte, kosárban vittem haza az ételt. Reggelit és vacsorát a Kiserdõ-telepen, a római katolikus kápolna oldalán elhelyezett kondérból kaptunk, az egyház jóvoltából: személyenként egy merõkanál rántottlevest (zupát) és egy szelet rozskenyeret. A kerületi elöljáróságon néha-néha még lóhús vagy lókolbász ingyenes vásárlására szóló utalványt is kaptunk. Én jártam el naponta gyalogosan a Vas utcai Gyermekvédõ Intézetbe is, kisebbik húgom, Julianna ételéért. Üvegbe töltött sárgarépával, spenóttal, tejbegrízzel és más folyékony ételekkel tápláltuk húgomat, mivel édesanyánk beteg volt
    Második húgom születése után betegedett meg édesanyám, tüdõgyulladásban. Az akkori Horthy Miklós (ma Bajcsy-Zsilinszky) kórházba vitték, s onnan már nem tért haza. Én 9 éves voltam, amikor meghalt. Ott voltam a rákoskeresztúri temetõben, édesanyám temetésén. És ekkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nincsenek édesszüleim. Teljesen árva vagyok, csak anyai nagyanyámra támaszkodhatok. Nevelõapám tehetetlen volt, kénytelen volt "szétszórni" bennünket, gyerekeket. Én magam nagyanyámhoz kerültem ismét - nagyapám közben szintén meghalt -, idõsebb húgomat, Irént, apai nagyanyja vette magához, kisebbik húgomat, Juliannát pedig a menhelyen keresztül egy sokgyermekes gyömrõi családhoz "utalták ki". Engem nagyon bántott, hogy Julianna húgom lelencként van kiadva. Nagyanyámmal elutaztunk Gyömrõre, meglátogattuk. Húgom, úgy emlékszem, négyéves volt akkor. Az ott tapasztalt embertelen körülmények miatt addig könyörögtem nagyanyámnak és nevelõapámnak, míg végül elhoztuk és magunkhoz vettük. Hamarosan örökbe fogadta õt édesapjának Vajszlón élõ testvére, ott végre meleg otthonra lelt.
    Anyai nagyanyám, aki egyben az Árvaszék által kinevezett gyámom is volt, egy 75 százalékos hadirokkanthoz ment feleségül. Ez a nagyapám Kolozsvárról került Horthy Miklós hadihajójára matróznak. Zendülés tört ki a romlott étel és a gyalázatos bánásmód miatt. Horthy megtizedeltette a legénységet, minden tizedik katonát agyonlövetett. Nagyapám megúszta, viszont az olasz fronton maláriát kapott, így lett hadirokkant. Borbély foglalkozását nem tudta folytatni, kõmûvesként dolgozott, majd ószeres igazolványt váltott ki, és egy "pénzes" társsal együtt házaltak. Egy ideig kocsihúzó voltam náluk, 75 filléres órabérért. Nagyanyám is munkába állt, a Korona Csokoládégyárban helyezkedett el gyárimunkásként.
    Kiserdõ-telepi bódénkat le kellett bontani, újra "építkeztünk" a telepnek egy másik részén, a kijelölt helyen. Innen jártam a Tûzoltó utcai elemibe, majd a Telepi utcai polgári elsõ osztályába. Nem éreztem ott jól magam. Osztályfõnököm, Pécsi tanár úr, rendszeresen gúnyolt a társaim elõtt: a Kiserdõ-teleprõl jár be, még rendes lakása sincs.  Ez volt a témája. Részint emiatt, részint megélhetési okokból nem folytattam a polgári iskolát. Mivel olyan életkorban voltam, amikor kötelezõ a tanulás, egy ún. "ismétlõ iskolába" iratkoztam be. Közben munkát vállaltam: a Ferencvárosi pályaudvaron elõbb a pályafenntartó munkásokhoz osztottak be, késõbb az IBUSZ-hoz rikkancsnak. Hajnali négykor már a vonatoknál árultam a hírlapokat, este pedig az utolsó vonatoknál is kint voltam. Az utasoktól akkori mérce szerint sok borravalót kaptam, ezt fõnökömmel meg kellett osztanom. Örömmel dolgoztam, hiszen még rám szabott egyenruhát is kaptam a cégtõl.
    Közben az egyik nyáron lehetõség adódott egy kis kiruccanásra is. Ez úgy történt, hogy az evangélikus egyház - édesapám után én is evangélikus voltam - orosházai nyaralásra toborozta a gyerekeket. Jelentkeztem, így kerültem a gyerekcsoportba. Csaknem száz gyerek utazott velem együtt Orosházára. Egész éjjel utaztunk, fáradtan érkeztünk meg. A hajnali órákban az orosházai evangélikus templom oldalán egymás mellé sorba állítottak bennünket. Mint kiderült: "emberpiacra" kerültünk. Egymás után jöttek a jómódú parasztemberek, és mustrálgattak bennünket. Alaposan megnézegettek, megfogdosták az izmainkat, kérdéseket tettek fel, aztán ki-ki magával vitte a kiszemelt gyereket. Én a legkisebb és legvéznább voltam a gyerekek között. Végül késve megérkezett egy idõs gazda, Kocsondi Mihály uram, és kénytelen volt jobb híján engem elfogadni, mivel utolsónak maradtam. Neki a városban volt háza, fiának pedig, ifjabb Kocsondi Mihálynak, Pusztaföldvár tanya 1. szám alatt volt vagy 100-150 hold földje, jelentõs állatállománya, szép nagy tanyája, hozzá a közelben egy kisebb tanyája is, ahol a béresei laktak. Itt ismerkedtem meg, lévén pesti fiú, a tanyasi élettel. A nálam idõsebb béresfiú mellett megtanultam elõször a libákkal, kacsákkal való foglalkozás fortélyait, majd a nagyszámú disznó- és tehéncsorda került gondozásom alá. Természetesen a lovak csutakolása, kefélése is feladataim közé tartozott. Még a tehenek fejésének tudományát is elsajátítottam. A gazdának tenyészbikái voltak, a mezõgazdasági kiállításokon több díjat is nyert velük. A gazda felesége idõközben kisleányt szült, ezután egyre gyakrabban a gyerek mellett kaptam teendõket, a kislányra kellett vigyáznom. Kölcsönösen megszerettük egymást a gazdáékkal. Igyekeztem mindenben a legtöbbet és legjobbat nyújtani.
    A következõ nyáron már más gazdához kerültem, Bazsali Lajoshoz a Gyopárosi ugarok nevû területre, amely Orosháza és Gyopárosfürdõ között fekszik. Ennek a gazdának ugyan kisebb földterülete volt, mint Kocsondiéknak, de méhészettel és gyümölcstermesztéssel is foglalkozott. Rendkívül sokszínû gazdálkodást folytatott, így aztán megtanulhattam mellette a méhészkedés, a gyümölcstermesztés titkait, valamint - mivel már nagyobbacskává fejlõdtem - a szántás-vetés, az aratás, a cséplés, a betakarítási munkák és az állatgondozás minden mûveletét. Felejthetetlen volt, amikor egy éjszaka, viharlámpa fényénél, a disznóólban vigyáztam az anyakoca ellésére, nehogy a malacait megegye vagy agyonnyomja. Télre is ott maradtam. Az iskola a gazda háza mellett volt, tanítási idõszakban oda jártam az "ismétlõ" osztályba. Itt minden korosztályból egy osztályba jártak a fiúk és a lányok. Mondanom se kell, hogy vajmi keveset tanultunk. A bizonyítványom azért kitûnõ lett.
    Akkortájt télen igen nagy ha
vazások voltak az Alföldön. Csak lovasszánnal lehetett a tanyák és a város között közlekedni. Egy téli napon esküvõre volt hivatalos a gazda és felesége, engem is elvittek a közeli Szentetornyára, az esküvõre és az utána következõ lakodalomba. Lovasszánnal mentünk. Mondanom sem kell, hogy gyerekkorom egyik legnagyobb élményét éltem meg ez alkalommal, a lakodalmas nép soraiban.
    1938-at írtunk, 12 éves voltam. A Felvidék visszacsatolásának lázában égett az ország. Gazdám Ráró nevû lovát és egy szekerét is behívták a katonasághoz. Én hajtottam be az orosházai laktanyába a lovat a szekérrel. Félõ volt ugyanis, hogy a gazdát is ott tartják, és neki is be kell vonulnia. Így ezt megúszta…
    A nyár folyamán nagymamám is meglátogatott a tanyán. Egyik reggel mellém ült a bakra, együtt vittük eladni az orosházai piacra a túrót, tejfölt, tejet, mézet. Büszke voltam rá, hogy nagyanyámat egyedül vihettem be lovaskocsival a városba. - Összesen két évig voltam hol kanász, hol béresgyerek Orosházán, Pusztaföldváron és Gyopárosfürdõn.
    Budapestre hazatérve, egy Ferenc körúti tejüzletben lettem kifutófiú. Hajnali 5 órától 10-11 óráig tartott a munkaidõm. Heti 5 pengõ volt a fizetésem. Év végén jelentõs borravalót kaptam a vevõktõl, akiknek a lakására szállítottam a tejet és a péksüteményt. Elsõ karórámat, egy Anker tipusú használt órát is a borravalókból vettem újév táján egy Rádai utcai órásüzletben. Aztán a József utca és Rigó utca sarkán lévõ Munkaközvetítõ (népszerû nevén: Köpködõ) útján triciklis kifutó lettem egy Hunyadi téri tojás-nagykereskedõnél, aki több ajánlkozó közül engem választott ki. Lámpáztuk a tojásokat, rábélyegeztük a "lámpázott" feliratot, és szállítottuk az árut a megrendelõkhöz. Két emlékezetes kalandom volt. Egy alkalommal a Hársfa utca és Dob utca sarkánál egy szódáskocsi felborította tojással teli triciklimet. Szerencsémre egy ott tartózkodó rendõr tanúja volt az esetnek, és a szódás kénytelen volt fizetni. A másik eset az István úton történt, ahol egy hosszú egylovas kordély-sor a triciklimet a járda széléhez nyomta, és az egyik kerék bizony alaposan nyolcasra görbült. Elkeseredetten álltam, csodára vártam. Jött is a csoda: egy arra járó munkásember levetette a zakóját, nekifeszült a keréknek, és pár mozdulattal kiegyenesítette. Hálálkodásomat sem várta meg, szó nélkül továbbment. Munkáltató gazdám észre sem vette, hogy a kerékkel baj történt.
    Nagyanyám közben váltig unszolt, hogy tanuljak már ki valamilyen szakmát. Elõször egy Bajnok utcai lakatosüzembe kerültem inasnak. Az István kórház mögötti Kiserdõ-teleprõl naponta gyalog tettem meg az utat oda-vissza. Jól emlékezem: naponta 20 fillért kaptam nagyanyámtól. Ebbõl ebédre 10 fillérért egy közeli Szív utcai hentesnél "absicnit" (összegyûjtött töpörtyû- és felvágott-maradékokat, végeket), 10 fillérért pedig kenyeret vettem. Meg kell vallanom, hogy gyaloglásomat elég sûrûn tarkították a villamos lépcsõin és az ütközõn tett utazások.
    Mivel a lakatosinasság nemigen volt ínyemre, egy Király utcai ezüstmûvesnél kötöttem ki. De az ezüst tárgyak reszelését-csiszolását sehogy se tudtam megszokni, úgyhogy innen is tovább álltam. Ekkor kerültem mint árvagyerek a Fabinyi Tihamér Tanoncotthonba, az Attila körút 50. szám alá. Itt aztán megállapodtam. Elhelyeztek a Szénásy Géza papír- és írószerkereskedésbe. A Ferenciek tere 9. szám alatti üzletben tanultam ki a szakmát; emellett persze más teendõim is akadtak. Minthogy "császári és királyi udvari szállító" cég voltunk, a legelõkelõbb körök vásároltak nálunk. Így adódott, hogy rendszeresen szállítottam egy rózsadombi villába a "nemzetesasszony" által megrendelt árucikkeket, többször megfordultam a Királyi Várban, jártam Anna fõhercegasszonynál, József fõhercegnél, Horthy Istvánnénál. Karády Katalin színmûvésznõnek több alkalommal is szállítottam levélpapírt és írószert Kaas Ivor utcai lakására. Minden alkalommal maga a mûvésznõ vette át és fizette ki - borravalóval megtetézve - a szállítmányt.

A felnõttkor kezdete. Háború, ostrom

Tizennyolc évesen felszabadultam, segéd lettem. Idõ elõtt, mert hatósági légoltalmi szolgálatra kellett bevonulnom: egészségügyi-szolgálatos lettem a Bakács téri légoltalmi segélyhelyen. Ezzel tulajdonképpen véget ért úgynevezett gyerekkorom. És mindjárt a háború kellõs közepébe cseppentem.
    A IX. kerületi századhoz, annak egészségügyi szakaszához kerültem. A szakasz három körletben helyezkedett el: a Bakács téren, a Vásárcsarnokban és az Ipar utcai iskolában. Engem a Bakács téri segélyhelyre vezéreltek, tisztesként az írnoki teendõket is elláttam. Minden légitámadáskor, amely a IX. kerületet sújtotta, gyalogosan, lefoglalt jármûvekkel, Beszkárt-autóbuszokkal rohantunk a helyszínre, kötöztük a sebesülteket, lábcéduláztuk a halottakat. Elõfordult, hogy szülést kellett levezetnünk az óvóhelyen. Számtalan borzalmas élményben volt részem. Ilyen volt - többek között - az Illatos úti légiakna-támadás, amikor nõk és férfiak holttesteit lemeztelenítette a bomba, és csak a szájuk szegletén folyó vércsík jelezte: a tüdõ felmondta a szolgálatot, miután a levegõt kiszorította a légiakna a környezetbõl. A Soroksári úti FANTO olajtárolóval szemben ruszin munkaszolgálatosokat ért a támadás. A futóárokba menekülteket meztelenre vetkõztette a légiakna, és tömegsírrá változtatta az árkot. (1990 után fedezték fel ezt az esetet, melynek én szemtanúja voltam. Azt híresztelték, hogy kommunisták követték el ezt a tömeggyilkosságot. A tények hamar kiderültek, de helyreigazítással a sajtó nem veszõdött.) A Knézich utca egyik földszintes házát is bombatalálat érte. Életjeleket észleltünk az óvóhelyrõl. Egy kiszabadított nyíláson át lementünk az élõkért, és derekunkon kötéllel, magunkhoz szorítva húztuk fel õket a szabadba.  Bombatalálat érte a Bakács téri Elöljáróságot is. Egy aszszony fûtõanyagot gyûjtögetett a romokon, de jött az újabb légitámadás, és a bomba lefejezte a szerencsétlent. Én egy kapualjban hasaltam, onnan láttam, hogy az asszony elguruló fején pislogva mozognak a szemek.
    Emlékezetes számomra az áprilisi nagy angol-amerikai légitámadás, amelynek nappali hullámát éjszaka újabb bombázás követte. Nagyanyámnál voltam ekkor régi Mária Valéria-telepi lakásunkban; a riadó jelére levonultunk a szükségóvóhelyre. Ez egy cikk-cakkban ásott, lefedett árok volt, deszkából készült ajtókkal, belül fapadokkal. Kimondhatatlan halálfélelem kerítette hatalmába az óvóhelyen tartózkodókat. A sötét éjszakát nappali fénnyel árasztották el a közvetlen közelünkben felrobbanó bombák. Mintha viharos tengeren hajóztunk volna, ingott velünk az egész óvóhely. Az ajtók kicsapódtak. Kitört a hisztéria. Amikor vége lett, s végre felszínre kerültünk ebbõl a pokolból, láttuk a másik poklot, a körülöttünk levõ pusztítást. A mi lakásunk is lakhatatlanná vált. Egy Viola utcai ismerõsünk konyhájában kaptunk menedéket, nagyanyámmal ketten aludtunk egy ágyban.
    Közeledett 1944 karácsonya. Élelmünk fogyóban volt, pótlásról kellett gondoskodni a segélyhely és a családtagok részére. A Vörös Hadsereg már megközelítette a fõvárost, a csepeli sziget is nagyrészt a kezükben volt. A Dunántúlon, Dunaföldvárnál, szintén elõnyomultak. Pintér nevû cipész barátomnak, aki szintén eü. szolgálatos volt, Adonyban laktak a szülei. Oda indultunk kerékpáron élelemért. A Duna mellett, a töltés aljára húzódva haladtunk Ercsi és Adony között. Csepel-szigetrõl lövések dörögtek. Adonyban éjszakáztunk. Hajnalban arra ébredtünk, hogy a szovjet harckocsik a közelben járnak. Az utca végérõl láttuk is távolból a szovjet tankok közeledtét. Az utcán német SS-ek álltak harckészültségben.
    A magyar katonák szekereken és teherautókon vonultak vissza a Vértes hegységen át, igyekeztek elkerülni az ütközetet. Mi kerékpárjainkon szintén a Vértesen át haladtunk Bicske felé, némi élelemmel felpakolva. Éjszakára egy tanyasi istállóba szállásoltuk be magunkat, a katonalovak szomszédságában bóbiskoltunk egy keveset. Hajnalban indultunk tovább. Bicskén leírhatatlan látvány fogadott bennünket. Az állomás közelében egy teljes lovas egység lekaszabolt maradványait láttuk. Többszázan lehettek, valószínûleg légitámadás pusztította el õket. December 24-én érkeztünk vissza a fõvárosba, akkor zárult be az ostromgyûrû Budapest körül.
    Karácsony után, január elsõ napjaiban, már Budapest külsõ területén folytak a harcok. A szovjet csapatok egyre közelebb nyomultak a belsõ kerületekhez. Január 15-16-án már a Haller térnél voltak, majd házról-házra küzdve haladtak a Ferenc körút felé. Egy napon a Duna felõl szovjet repülõgép jelent meg a Ferenc körút fölött. Látva a gépet, a Tompa utca sarkán levõ Gyógyszertár-ház kapualjába menekültem. Onnan láttam, amint a gépbõl kioldott bomba a velem szemben álló ház tetejére csapódik. A robbanás nyomán a ház a földszintig összeomlott. Egy magyar katonai teherautó állt a ház elõtt. A katonák a kocsiból kiugorva, éppen a leomló ház kapualjába menekültek…
    A szovjet csapatok idõközben a Ferenc térre érkeztek; velük szemben, a Tompa utca és Ferenc körút torkolatában, a Bakács tér felõli oldalon barikádokat emeltek a magyar és német alakulatok. 17-én egy magyar õrmester jött le a segélyhelyre, elsõsegélyt kért egy sebesült magyar katona részére. Én mentem vele. A barikádhoz érve, hirtelen lenyomott a járdára, õ azonban, miután megmentette az életemet, halálos lövést kapott. A sebesültet bekötöztem, és magammal vonszoltam a segélyhelyre.

Új élet kezdõdik

Amikor ezeket a sorokat írom, nem tudom megállni, hogy vissza-visszatérõ emlékeimbõl ki ne ragadjak egy-egy töredéket. Ilyen volt az a pillanat, amikor az elsõ szovjet katonával találkoztam. 1945. január 18., reggel 7 óra volt. Világosodott. Elhallgatott a fegyverropogás, a segélyhelyen úgy gondoltuk: valami történt, talán itt vannak már az oroszok. A kollektíva azt javasolta, hogy a két legifjabb - az egyik én voltam, a másik Domján Béla barátom - menjen fel, és nézzen körül. Így is történt. Amikor az óvóhellyel egybeépített segélyhelyrõl a lépcsõházi kapualjba értünk, két vöröskatonát pillantottunk meg a kapu mögötti fedezékben. Féltünk egy kicsit, de õk ránk mosolyogtak. Mi elõzõleg megtanultunk két orosz szót: Zdrasztutye, Pán! Erre õk is köszöntek, aztán megkérdezték: Nyemecki szoldat jeszty, puski jeszty? Válaszoltunk: Nyema nyemszki, nyema puski. Mi vrács vagyunk. Kézzel-lábbal magyaráztunk, valahogy sikerült megértetni magunkat. Lejöttek velünk a segélyhelyre, meggyõzõdtek róla, hogy nincsenek veszélyben, és kis idõ múlva nálunk helyezték el egységük parancsnokságát. Ez biztonságot jelentett számunkra.
    Másik nagy élményem az a jelenet volt, amihez hasonlót a Budapesti tavasz címû film is megörökített: rikkancs futott be a Bakács térre újságcsomóval a kezében, és "Megjelent a Szabadság!" kiáltással kínálta a lapot, vele pedig az Új Szó-t, a Vörös Hadsereg magyar nyelvû napilapját. Mondanom sem kell, hogy az emberek szétkapkodták az újságokat.
    Január 18-án már a szovjet csapatok uralták a Bakács teret, sõt a Kálvin térig hatoltak elõre. Ekkor egy szovjet katona jött a segélyhelyünkre, kérte, hogy menjünk vele. Domján Bélával követtük a szovjet katonát. A Kálvin térnél, azt hiszem, az Üllõi út 3-as számú házban, a jobboldali elsõ földszinti lakásban találtunk rá egy szovjet harcosra, aki a szó szoros értelmében meg volt skalpolva. Még élt. Hordágyra fektettük, és a Bakács téri ideiglenes szovjet tábori kórházba vittük.
    A budai Várban és környékén folytak még a harcok, de a mi oldalunkon már viszonylag csend volt. Mi is új feladatokat kaptunk. Az óvóhelyeken, a pincékben, tisztálkodási lehetõségek hiányában sokan megtetvesedtek. A katonák is terjesztették ezt a nyavalyát, a front mindkét oldalán. Így az elsõ egészségügyi intézkedés a lakosság tetvetlenítése és tífusz elleni beoltása volt. A mi egységünk is részt vett ebben a munkában. Minden lakos számára kötelezõ volt a megjelenés. Tetveket keresve, megvizsgáltuk az alsónadrágokat és a bugyikat, fertõtlenítettünk és oltottunk.
    A katonák és civilek holttesteit a lakosság az Üllõi út mindkét oldalán az erdei favágók farakásaihoz hasonló, mintegy másfél méter magas gúlákba rakta, majd a villamos-síneken begurított vasúti vagonokba emelte, és kézierõvel kitolta a holttestekkel megrakott kocsikat a temetõbe. A kisebb utcákon és tereken is sok hulla hevert szanaszét. Õket a környezõ házak lakói tömegsírokba hordták, és mésszel leöntve eltemették a tereken, vagy más alkalmas helyeken. Ilyen tömegsír volt, többek között, a Ferenc téren is, ahonnan 45 végén vagy 46 elején a temetõbe szállították a tetemeket. Én is ott voltam a tömegsír feltárásánál.
    Az élelmezés gondjai az éhínség szélére sodorták a fõváros lakosságát. Ezért aki csak tehette, vidékre ment "batyuzni" - vagyis ruháért, cipõért, egyéb értékekért élelmiszert vásárolni. Mi, Kiss Mihály társammal és egyik ismerõsével, 1945. február 13-án hajnalban gyalogszerrel vágtunk neki a Kecskemét felé vezetõ országútnak. Még hallatszottak a Gellért-hegy felõl az ágyúlövések. Úgy gondoltuk, Ócsáról majd vasúton tudunk továbbutazni, de sajnos tévedtünk, mert a németek elõzõ éjjel lebombázták az állomást, és tönkretették a vasúti pályát. Kutyagolnunk kellett Kecskemétig. Sötét este volt, amikor Kecskemét határába értünk. Az útkaparó házában kaptunk egy sarokban helyet, ahol megpihenhettünk. Hajnalban kimentünk a bugaci piacra, hazafelé pedig betértünk néhány tanyára, így sikerült némi élelmiszert szereznünk. Liszt, bab, egy kis sonka, túró, zsír került a zsákunkba.
    A vasúti pályát közben rendbe hozták, s mi a vonat tetején utazva, másnap este visszaérkeztünk Budapestre. Ekkor értesültünk róla, hogy elõzõ nap a város felszabadult.
 

Önarckép, 1936

---

MÉRLEG

ILLÉS LÁSZLÓ

Gesine Schwan tanulmányáról

Gesine Schwan (1943) a német szociáldemokrácia egyik mérvadó teoretikusa az Odera-Frankfurtban levõ Viadrina - Európai Egyetem elnöke, az NSZK kormánya mellett mûködõ Német-Lengyel Kapcsolatok Bizottságának koordinátora és a Német Szociáldemokrata Párt programalkotó bizottságának tagja.
    Tanulmánya a Good governance als programmatischer Baustein, amely az alábbiakban olvasható, a Német Szociáldemokrata Párt elméleti lapja, a Frankfurter Hefte 2007. áprilisi számában jelent meg. Ez a tanulmány a német szociáldemokrácia legújabb útkeresése történelminek tekinthetõ dokumentuma. Ismeretes, hogy az ún. Godesbergi Program (1959) lemondott az osztályszemléletrõl, elhatárolódott a marxizmustól, és egy "néppárt" megvalósítását tûzte ki célul. Az ún. Berlini Program (1989) és legújabban a Brémai tervezet (2007 januárjától) tovább megy ezen az úton, és eltávolodik még a schröderi "Új Közép" koncepciótól is.
    Gesine Schwan tanulmányában nem fordul elõ a "munkás", vagy akárcsak a "munkavállaló" kifejezés sem, a szociális feszültségekre utaló "sóhajok" senkit sem köteleznek többé semmire. A halványan és ellentmondásosan az egykori nemzetállamiságra hivatkozó vízió, amelyet felvázol, a "jó globális igazgatás", tehát a közönséges általános közigazgatás szintjére süllyeszti a világnépesség szociális problémáinak megoldását, így az a multik, a transznacionális mohó nagytõke különbözõ színárnyalatú kormányzati képviselete, a nagyrészt koordinálatlan civil szervezetek és a korporációk (!?) játékterévé válik. A háromnegyed társadalom alsó rétegeinek sorsa elsüllyed a közgondolkodásból, ügyüket kevesek "magányos lelkiismerete" - lényegében erõtlenül - képviseli. Nincs erõ és eszme, amely a néptömegeket ellenállásra vezethetné, így engedelmesen hajtják fejüket a leigázásba.
    Meglehetõsen hasonlít - ha távolról is - a jelenlegi világhelyzet a második világháború vészterhes idejének ideológiai állapotára, amikor Adorno és Horkheimer, német emigráns filozófusok a "negatív dialektikáról" szólva rezignáltan jegyezték meg: a néptömegek "menekülésüket az örvényben keresik, amely majd elnyeli õket".
    Schwan kétségtelenül érzi inkább, semmint látja a globalizált világ meghatározó erõinek brutális, agresszív elõretörésének és megfékezhetetlenségének a veszélyeit, ajánlata ezek elhárítására azonban nem több nemes, naiv és jámbor óhajnál.
    Ide jutott August Bebel és Karl Liebknecht óta Közép-Európa legerõsebb munkásmozgalma és annak szociáldemokrata pártja.
 
 

GESINE SCHWAN

A "jó irányítás" mint a programok építõköve
a globalizáció korában

Elbizonytalanodás a globalizáció korában
 
Mélyre nyúló bizonytalanság hatja át ma az európai társadalmakat. Ennek oka mindenekelõtt a tartósan magas munkanélküliség, aminek következménye a demokratikus politikába vetett bizalom markáns elvesztése. Az emberek világosan érzik e politika erõtlenségét. Az ok a gazdasági globalizáció 1989 utáni új hulláma, amely egyre inkább megakadályozza a nemzetállami politika hivatását abban, hogy alakítani tudja az emberek gazdasági és szociális életkörülményeit.
    A legtöbb európai államban magas a munkanélküliség, amely a túlságosan alacsony gazdasági növekedésre és a csekély belsõ fogyasztásra vezethetõ viszsza. Ehhez járul a munkát keresõ bevándorlók növekvõ száma, amely tovább növeli a bizonytalanságot, s mindez a gazdasági globalizációval függ össze. Ezzel együtt növekednek a szociális konfliktusok, amelyek csillapítására, illetve a növekvõ életszínvonal emelkedésére jelenleg semmi kilátás. Ezáltal negatív körforgás keletkezik, amely a nemzetállami demokráciákat és rajtuk keresztül az Európai Uniót létében fenyegeti.
    A jelenlegi helyzet analógiákat mutat fel azzal a korral, amikor a 19. században megszületett a szociáldemokrácia. A kapitalista gazdaság akkori szédületes ütemû fejlõdése szociális ellentmondásokat és válságokat idézett elõ, amire a munkások és a kézmûvesek tiltakozással és konstruktív ellenprogramokkal válaszoltak. Ennek következtében a szociáldemokrácia soraiban évtizedeken át viták folytak arról: miképpen lehet a kis lépések reformista politikáját, a kapitalizmus alapjait érintõ kritikával összeegyeztetni. Sokan nem hittek annak lehetõségében, hogy egy demokratikus állam keretében létre lehet hozni a szociális demokráciát, amely a megregulázatlan kapitalizmus okozta éles szociális ellentéteket kiegyenlíthetné és minden polgár demokratikus részvételével tartósan áthidalhatná. S hogy ez a valóságban a 20. század közepéig nem sikerült, az Németországot, Európát és a világot egy halottak millióit eredményezõ katasztrófába taszította.
    Marx Károly úgy képzelte, hogy a szociális kérdést csakis a proletárforradalommal lehet megoldani, amely a kapitalizmust, egy világot átfogó "harmonikus" tervgazdasággal váltja fel. Ebbe õ az ember ön-meghatározottságát is beleértette. E perspektíva tévútra vezetõnek és illuzórikusnak bizonyult. Õ nyilván nem akarta - de az eszme gyilkos politikai totalitarizmushoz és gazdasági csõdhöz vezetett.
    A második világháború után a nyugati demokráciák levonták a következtetéseket a totalitarizmusok katasztrófájából. Az egyik legfontosabb tanulság volt ezek közt, hogy az európai államoknak szorosabbra kell zárni soraikat. Németország számára még egy további tanulság is adódott: mégpedig a szociáldemokrata Godesbergi Program (1959), amellyel [a párt] története folyamán elsõ ízben preferálta a demokratikus államot, ezáltal kihasználta a kapitalizmus gazdasági dinamizmusát egyfelõl és másfelõl az ennek mûködése következtében elõálló társadalmi sérelmeket kiegyenlítette a szociális piacgazdaság útján. Ez a politika mély rokonszenvet keltett a szociáldemokrácia iránt és a társadalom alsóbb rétegeit a munka- és a beleszólási lehetõséget illetõen a demokratikus állam egyenrangú polgáraivá avatta. Ezáltal növekedett Nyugat-Németországban a felelõs társadalmi alapegyetértés, ami olyan fogalmakban jutott kifejezésre, mint a "szociális partnerség", és az "antagonisztikus együttmûködés". E politika rendszer elvû kerete a nemzetállam volt.
    A globalizáció azonban ezt a bonyolult rendszert fokozatosan kiemelte sarkaiból. A szociális piacgazdálkodás modellje, amely a versenyt politikai szabályokkal biztosította, a konjunktúra-válságokat kiegyenlítette és a piac antiszociális kinövéseit mérsékelte, azért veszítette el maga alól jelentékeny mértékben a talajt, mert nemzetállami alapvetésében a globális piacgazdasággal szemben nem tudott minden további nélkül "fogást találni". Helyét fokozatosan egy olyan gondolkodás foglalta el, amely a szabályozatlan, "láncaitól megszabadított" piacot, mint a sikeres gazdaság modelljét propagálja és az állami szabályozást alapvetõen zavaró tényezõnek tekinti.
    Ezt a tendenciát, amelyet globális síkon a 80-as, 90-es években Washington Consensus-nak (Washingtoni Egyezménynek) neveztek, s amelyet különösen a második és harmadik világ átalakulása vonatkozásában, de az ún. "elsõ világban" is a szigorú fiskális politika, a piac privatizációja és liberalizációja jellemezett, nos, ezt a tendenciát idõközben heves viták övezik. Mélyen ható hibás fejlõdést, a munkanélküliséget és a szociális lázadások keletkezését írják a számlájára. Ahelyett, hogy a fiskális politikát, a privatizációt és a liberalizálódást eredeti értelmében az életszínvonal emelése és a szociális békesség érdekében alkalmazták volna, most mint öncélt stilizálják fel és nem törõdnek a gyakorlati következményekkel. Így aztán a közvéleményben az a benyomás keletkezik, hogy a kapitalista piacgazdaságnak csak egyetlen formája létezik, és mindazok, akik ezt az egyetlen piacgazdaságot bírálják, egyáltalán tagadják a piac szükségességét. Joseph E. Stiglitz, a Nobel-díjas közgazdász például e piacfundamentalista politika kritikáját a Nemzetközi-valutaalap bírálatához hasonlította.
    De már a Nemzetközi-valutaalapnál, és sokkal inkább a Világbanknál megerõsödött az a nézet, hogy a politika és a piac viszonyát újra kell gondolni, mert a piac sem a társadalmi javakhoz - mint pl. a környezet megóvása, az általános képzés, az egészség megóvása, a néptáplálkozás, a szegénység elleni küzdelem és egy jó szociális, adminisztratív és államigazgatási infrastruktúra - nem tud megfelelõen hozzájárulni, sem a társadalom kohézióját nem szolgálja. Ellenkezõleg. Hozzájárul saját hatékonysága elõfeltételeinek lerombolásához. Megerõsödik az a nézet, hogy a radikálisan piacorientált ideológia vakká tesz ama belátással szemben, hogy alternatívákban és mindenekelõtt a demokratikus politika és a piac "helyesen adagolt" kombinációjában gondolkodjunk, amely a mindenkori szociális, kulturális és politikai környezetet figyelembe veszi, hogy egy piac pártoló politikai irányítás lehetõségeit a közjó szolgálatában kikísérletezze és a gyakorlatba átvigye.
    Olyan alternatív koncepciók, amelyek a fentieknek meg akarnak felelni, a governance (irányítás, kormányzás) címszó alatt mûködnek, s ama szabályokra hivatkoznak, amelyek a privát vállalkozásokban önkéntesen olyan magatartási kódexeket követnek, amelyek az ún. Corporate Governance-nak (korporatív irányításnak) felelnek meg. A Bosch-cég erre jó példa. De még maga egy ilyen "global player" is (a globális játékban részt vevõ szereplõ), amely igen elõnyös pozícióban van, az elõtt a kérdés elõtt áll, hogy be tudja-e tartani a "normális" szabályokat a globális konkurenciával szemben, amely fütyül e szabályokra. Olyan tõketulajdonosok illetve alapkezelõk, akiknek tekintet nélkül vállalkozásuk szociális és egyéb költségeire egyedül csak az a céljuk, hogy profitjukat rövid távon növeljék, nemcsak a saját vállalatuk munkavállalóinak és a közjónak ártanak, hanem azoknak a konkurenseiknek is, akik faire módon igyekeznek eljárni.
    Ezért nem elég a cégek tevékenységének önkéntes, etikai szabályozása, sokkal inkább arra van szükség, hogy olyan mechanizmusokat találjunk, amelyekkel azokat, akiket Franz Müntefering "sáskáknak" nevez, megfékezzük. E mechanizmusok közt, amelyeket újabban good governance-nak (jó irányításnak) neveznek, a leghatékonyabbak valószínûleg azok, ahol a demokratikusan legitimált politikai intézmények, a privátszektor és a nonprofit civil társadalmi szervezetek önkéntesen együtt mûködnek. A középpontban az átláthatóságnak kell állnia.
    A good governance (a jó irányítás) elvileg nem irányul a deregulációs politikai program ellen. Elsõrendû feladataink közé tartozik, hogy a politikai vitákban precízen megkülönböztessük egyrészt a szándéktalanul is növekvõ bürokratikus akadályok elleni társadalmi ellenállást általában és a gazdasági befektetések szükségességét különösen, az itt keletkezõ akadályokat el kell hárítanunk. Ugyanakkor a szándékolt és szükséges politikai szabályokat a közjavak és a demokratikus közjó javára lépésrõl lépésre - európai és globális módon - meg kell vitatnunk és a gyakorlatba át kell ültetnünk.

A good governance mint a globalizációra adott válasz
 
Miképpen is nézne ki a szabadság és igazságosság, valamint a szolidaritás rendje egy globalizált gazdaság keretei között? Mindenek elõtt: Már most is - egy még nem demokratikus és igazságos részvételben koordinált - világméretû governance szisztémájában élünk. Hogy válhatna lehetségessé, hogy ez a de facto globálisan ható, de még nem koordinált rendszer, amelynek résztvevõi a nemzetállamok, nemzetközi kormánycsoportosulások, a privátszektor globális vállalatai, nem-kormányszervezetek, globális konferenciák és médiaesemények, nemzetközi jogi szerzõdések és törvényszékek, valamint nemzetközi szervezetek (mint pl. az Egyesült Nemzetek Szervezete) egyûvé szervezõdjenek, s úgy rendezõdjenek, s olyan együttmûködésre legyenek készek, hogy abból aztán egy Good Global Governance (jó globális igazgatás) álljon elõ. Mert hiszen erre vagyunk ráutalva, midõn a társadalomban és a társadalmak között a mindenütt jelenlévõ és egyre növekvõ ellentétekre gondolunk, továbbá a környezetvédelem hosszú távú politikájában megnyilatkozó hiányosságokra, egy szabályozatlan globális gazdasági dinamika folytán elõálló víz- és energiagazdálkodás következményeire emlékezünk, ugyanúgy, mint a terrorizmus elleni védekezésre, nos akkor ha mindezt a deficitet egy megújuló demokratikus politika érdekében akarjuk meghaladni, akkor több igazságosságra, több hosszú távú demokratikus részvételre van szükségünk.
    Mivelhogy a globális demokratikus politika nem csupán nemzeti szekciós szabályozásokra nyúlhat vissza, arra vagyunk utalva, hogy a Good Global Governance (a jó globális igazgatás) keretében alapvetõen csakis önkéntes megállapodásokra gondoljunk. Az indíték, hogy ilyeneket megkössünk, csak a döntéshozók és a felvilágosult nyilvánosság belátásából származhatnak. A csupán csak hatalmi késztetésbõl származó megoldások helyére egyre inkább ama készségnek kell lépnie, hogy koalíciókat kössünk, nem személyek és célok ellen, hanem más személyekkel és intézményekkel közös célok érdekében. Ez az, amit Hannah Arendt valódi, mert hatékony politikaként definiált. Ezt a következtetést nem morális posztulátumként kell felfognunk, hanem aktuális konzekvenciának, már amennyiben egy Good Global Governance-hoz, mint demokratikus közös összcélhoz tartjuk magunkat.
    Az ily típusú konstruktív hatalom-gyakorlat céljaihoz tartozik pl. a Kofi Annan által kezdeményezett Global Compact (globális tömörülés), amelynek résztvevõi bizonyos értékszabályokhoz és magatartási normákhoz kötelezik el magukat. Az ebben foglalt tíz elv átfogja a nemzetközileg kihirdetett emberi jogok megtartását és tiszteletben tartását, ezek megsértéseinek elhárítását, a gyülekezési szabadságot, a kollektív tárgyalási szabadság effektív elismerését, a kényszer- és a gyermekmunka felszámolását, a munkahelyen történõ bármiféle diszkrimináció megszüntetését, a környezettel való óvatos és felelõsségteljes bánásmódot, az ennek érdekében való megfelelõ technológiák kidolgozását, és a korrupció elleni harcot.
    Egy ilyen "tömörülés" résztvevõiként mindazok számításba jönnek, akik még a jelenlegi nem koordinált, de a gyakorlati elvek és értékek szerinti "irányításban" tevékenykednek. A kormányok, illetve a politikai intézmények jövõbeli szerepe abban áll, hogy legitim politikai döntéseket hozzanak. Minden esetre ezek gyakran nem képesek a megfelelõ elõkészítésre és az utólagos ellenõrzésre. Ugyanakkor megfordítva: lehetnek olyan nem demokratikus legitimált, de nagyon befolyásos "akteurök", pl. a globális cégek [multik], valamint éppen így nem demokratikusan választott, de magas közbizalmat élvezõ nem-kormányzati szervezetek, amelyek segíthetnek, hogy ezt a bizalmat a döntési koalíciók elõkészületeihez és az utólagos monitoringhoz, a közjóra orientált megegyezés érdekében mûködtessék.
    Persze a szervezett civil társadalom eddig nem volt mindig abban a helyzetben, hogy nyújtsa ezt a segítséget. A továbbiakban a maga részérõl a közjóra kell orientálódnia (különben elveszti egyetlen fontos tartalékát, a bizalmat, amely a hozzáértésbõl és az igazságosság iránti érzékenységbõl fakad), a jövõben demokratikusan felelõsen és a finanszírozás tekintetében átláthatóan kell magát szerveznie, menedzsmentjét amennyire lehetséges professzionalizálnia kell, s a megvesztegethetetlen oppozíció és a konstruktív együttmûködés kényes egyensúlyát folyamatosan fenn kell tartania. Különben könnyen megtörténhet, hogy vagy terméketlen oppozícióba, vagy kedélyes alkalmazkodásba siklik le, és így ismételten elveszíti bizalmi bonusát. Egyik lehetõség abban áll, hogy létezése nincs rövid futamidejû választási periódusokhoz kötve. A demokratikus társadalmak sürgetõ feladatai közé tartozik, hogy egyre több ilyen civiltársadalmi, szakmai és politikai kompetenciát fejlesszen ki, mégpedig nemzetközi síkon.
    A hagyományos politika ezen túl a privátszektor kooperációjára is rá van utalva. Mégpedig azért, mert a nemzeti határoktól és kényszerûségektõl többnyire mentesen köt ez komoly társadalmi kompromisszumokat, messzire ható döntéseket, amelyek az életet, az egészséget, a klímát, egy társadalom jövõbeli technológiai fejlõdését s mindenekelõtt a munkahelyzeteket befolyásolják. Több intézmény már belátta idõközben szociális felelõsségét. Erre való válaszként alakult több ún. Corporate Social Responsibility (korporatív szociális felelõsségû intézmény), amelyek pl. alapítványokat, szociális és kulturális támogatási projekteket finanszíroznak. Ez érdemes tevékenység, de messze nem elég, hogy a közjó iránti felelõsségnek eleget tegyen. Ehhez a vállalatoknak a saját erõfeszítéseiket is hozzá kell adniuk, hogy a Good Global Governance demokratikus politikájában szerepet vállalhassanak, amennyiben a politikával és a civil társadalommal együtt azoknak a szabályozásoknak a keresztülviteléhez hozzájárulnak, amelyek globális szinten a verseny és annak átláthatóságát biztosítják, és a környezet védelmét és a szociális biztonság szintjét lehetõvé teszik, biztosítják az infrastruktúrát, alátámasztják a szociális békét, amelyre egyébként vállalkozói tevékenységükben bármely országban rá vannak utalva.
    Például, ha a kínai politika mostanában felismeri azokat a hatalmas károkat, amelyeket mértéktelen tõkés beruházási- és kizsákmányolási politikájával elõidéz, akkor a privát szektor globális politikai felelõsségének nem tesz eleget, ha a szociális kiadások kínai növekedése esetén a tõke Indiába való áthelyezésével fenyegetõzik. Annak érdekében, hogy a következõ generációknak is élethez méltó egzisztenciát biztosítson, a tõkének az "elvándorlás" helyett arra kellene törekednie, hogy Indiában is olyan szociális és környezetbarát viszonyokat teremtsen, amelyek egy méltó globális közös túléléshez szükségesek. Ha ez nem így történik, akkor a privátszektor a jövendõ vállalkozások lába alól is kihúzza a talajt.
    A kapitalista piacgazdaság világszerte jelentõsen vesztett hitelébõl, ezt csak azáltal szerezheti vissza, ha a privátszektor is világosan felismerné felelõsségét. Egy olyan szabályzás erõsítné a piacot, amely minden résztvevõ számára egyenlõ feltételeket biztosítana. Ugyanakkor ez adna perspektívát a visszafordíthatatlan globalizálódás számára, miszerint annak elõnyeit a feltörekvõ társadalmak piacainak megnyitását, a kulturális gazdaság növekedését, a kommunikáció felgyorsulását eredményezné, és ugyanakkor megnyitná az életnívó lassú kiegyenlítõdését, ahelyett, hogy egy destruktív konkurencia lefelé vezetõ spirálját egyengetné.
    Az új paradigma legújabb példája és egyúttal a Good Global Governance fontos mozaikkockája a 2006 októberében alapított Extractive Industry Transparency Initiative (az Ipari Átláthatóság Kezdeményezése Kivonata), amelynek keretében már 24 állam alapanyag-ipari nagyvállalatai és civiltársadalmi szervezetei kötelezték magukat arra, hogy megállapított szabályokat tartanak be, és ügyelnek arra, hogy a koncessziós fizetések átláthatósága - pl. a nyersanyagszállítások és a támogató államok fejlõdését elõsegítõ költségvetési beavatkozás terén ehhez igazodjanak. Ily módon zsoldos csapatok létesítése helyett, és ahelyett, hogy a pénzek svájci magánszámlákon landolnának, ezeket az anyagi erõket az egyes országok képzési intézményeibe irányítanák. Az ilyen önkéntes megállapodások politikai legitimációját az aláíró államok szavatolják. A privát szektor kötelezi magát, hogy kizárja a korrupciót az átláthatóság tekintetében, a civiltársadalom társult szervezetei pedig az állammal és a privát szektorral szemben a transzfer-fizetések monitoringja tekintetében vállalják ugyanezt.
    A Good Global Governance nem zárt szisztéma, hanem "következetes" rend, amelynek vezérelve az emberi és polgári jogok ama megvalósítására irányul, amelyet Angliában, 1215-ben a Magna Charta rögzített, amely a jogállam és a késõbbi demokratikus rend magvát képezi, s a nemzetállamiság keretében a nemesség és a korona közötti szövetségben létesítettek, s amelyet késõbb további nyilatkozatokkal és szerzõdésekkel teljesítettek ki. Egyes rendelkezéseiben, ahol áthidaló jogokról és privilégiumokról van szó, hasonlóképpen van ez egybefoglalva, mint a Governance, és politikai rendszerek hasonlóságait mutatja a nemzetállamok elõtti és utáni idõkbõl is. A nemzetállami szervezetek egyszerû áttekinthetõségének ideje elmúlt. Meg kell tanulnunk, hogy egy olyan összekötõ, és lehetõleg kötelezõ értékhorizonttal éljünk, amely tele van törékenységgel, áttekinthetetlenséggel és komplexitással, ahol a globalizálódás veszélyeit lefojtjuk, lehetõségeit pedig - a potenciális gazdasági és kulturális gazdaságot - kihasználjuk, s ha lehet, még kiterjesztjük.
    Ha tehát a szociáldemokrácia eszmélkedése során egy új alaptörvény-programhoz keresi az utat, amely a szociális demokráciához a globális gazdaság felé és a nemzetállami politika hatástalanítása irányában fejlõdik tovább, és egy új Governance-koncepcióhoz európai és globális szinten is hozzájárul, és ezt kialakítani segíti, akkor nemcsak saját történeti tradíciója és a Godesbergi Program szellemében jár el, hanem a legfontosabb közjavak tekintetében a kapitalista piacgazdaság-politika alakításáról folytatott nemzetközi viták magaslati szintjét is eléri.
    Most ugyanarról van szó, mint a szociáldemokrácia keletkezésének idején, a kapitalista piac öndestrukciós erõit (amelyeket senki sem tagad) az ember és a piac javára meg kell fékezni. Egy Good Governance elméletét és gyakorlatát kell megalapozni, amelyben a demokratikusan legitimált politika a tõkésvállalatokkal, nemzetközi szervezetekkel, és a közjóra orientált civiltársadalommal együtt tevékenykedik - ez a jövõ feladata. Ezen kell megmérettetniük magukat Németország politikai pártjainak.

ILLÉS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA