BISTEY ANDRÁS
 
Puszta Csárda
 
Az az este, amelyen porrá égett a Puszta Csárda, kezdetben semmiben sem különbözött a többi estétõl.
    Az ebédidõ után rendszerint rövid szieszta következik, amikor alig van vendég, legföljebb néhány autós tér be az országútról, sietõsen megisznak egy pohár üdítõt, azután robognak tovább. Amikor azonban a nap már vörösödni kezd, és hûvös szél borzolja a közeli tó vizét, a nyaralók összeszedik a partra terített gyékényeket és pokrócokat, összecsukják a nyugágyaikat, a kölcsönzõben pedig lelakatolják a csónakokat, és a fürdõmester mind gyakrabban tekintget az órájára, lesve, a mutató mikor éri el a hetest, hogy kiköthesse a mentõcsónakot, lassan gyülekezni kezdenek a vendégek.
    Patócs a napnak ezt az óráját szerette a legjobban. Még nem volt tömeg, a felszolgálók kényelmesen hordták ki a tálcákat, nem kellett beállnia a feleségével együtt a szakácsok vagy a pincérek mellé, attól függõen, hogy hol torlódott föl a munka. Ilyenkor szívesen nézelõdött egy kicsit, és a szíve megtelt csendes örömmel, ahogy érkezni látta az autókat a ház melletti parkolóba. Már nem Trabantok meg rozsdás Ladák álltak ott, hanem csillogó-villogó drága kocsik, Fordok, Volvók, Mercedesek, egyszer egy tûzvörös Ferrari is beállt, olyan gyönyörû volt, hogy a lélegzete is elakadt a látványától. Elhatározta, hogy ha az üzlet jól megy, egy-két év múlva maga is olyat vesz, bár most még inkább terepjáró illene a megsüllyedt, keskeny, kátyús mellékutakra.
    Elégedetten gondolt rá, hogy itt minden az övé: a nagy, nádtetõs, tornácos ház, elõtte a terasz az asztalokkal és a körbe lerakott virágládákkal, a ház mellett a parkoló, kicsit távolabb kocsiszín a két hintónak és még távolabb a lovak istállója.
    Amikor megvette az évek óta üresen álló tanyasi iskolát, a tetejérõl már jókora darabon lesodorta a cserepeket a szél, nagy foltokban omlott a vakolata, és karvastagságú suhángok nõttek közvetlenül a tornác elõtt. A néha itt tanyázó csavargók után szemét, korom és húgyszag maradt, sok pénzbe és idõbe tellett, amíg a mostani Puszta Csárda lett belõle.
    De most megér vagy ötvenmilliót - gondolta -, és még többet is ér majd. Képzeletében már lovarda emelkedett a ház mögött, hogy akkor is telt ház legyen, ha a fürdõzõk elmennek a tóról, sõt a motorcsónakosok, az õrülten száguldozó vízi motorosok meg a horgászok is eltûnnek késõ õsszel, és a fagy tavaszig megdermeszti a tájat.
    Aznap mintha kevesebb vendég érkezett volna. Már leszállt az alkonyat, de az asztalok felét sem foglalták el. Mielõtt teljesen besötétedett, kihozta a fáklyákat, letûzte körben a virágládák mellett, és meggyújtotta valamennyit. A fáklyákkal idén próbálkozott elõször. Kezdetben féltette a lángjuktól a vastagra duggatott nádtetõt, de ezek a modern fáklyák szikrák nélkül égtek, a vendégeknek pedig tetszett a szélben imbolygó sok láng, hát megtartotta õket. Ha bejön a hûvösebb idõ, és a terasz asztalait elrakják tavaszig a színbe, úgysem lesz szükség a fáklyákra, bent a kandalló tüze helyettesíti õket, amely sok meleget ugyan nem ad, azt a faráccsal rejtett radiátorok ontják, de segít megteremteni a helyiség különös hangulatát.
    Már erõsen sötétedett, amikor a hintó befutott a pusztai túráról hat utasával, és hamarosan õk is asztalhoz ültek. Azután újabb vendégek érkeztek a tó felõl. A kemping lakói gyakran töltötték itt az estét, ha a faluban nem volt mulatság vagy egyéb rendezvény. Már alig néhány asztal árválkodott vendégek nélkül a teraszon, csak a nappali forróságtól túlmelegedett belsõ helyiségek kongtak az ürességtõl. Patócs elhatározta, hogy a következõ évben légkondicionálót szereltet be, hogyha kint minden asztalt elfoglalnak a korábban érkezettek, a többieknek se kelljen izzadniuk a benti asztaloknál, legalábbis amíg a huzat ki nem söpri a fülledt forróságot a nyitott ajtókon és ablakokon át.
    Hirtelen hatalmas csattanás riasztotta föl: mintha puskával lõtt volna valaki. A vendégek zsongása hirtelen elhalt, mindenki a hang irányába fordult. A parkoló mellett egy öregember állt, és rövid nyelû, fonott szíjostorával csördített egyet. Patócs ismerte, régebben kondás volt a faluban, amíg kihajtották naponta a kondát, azután az állattenyésztõ telepen volt éjjeliõr, most meg, már nyugdíjban, állandóan a tó, a falu meg a puszta között vándorolt. Egy kis kunyhóban lakott a gyümölcsöskert szélén, ahol megtûrték ingyen, mert amolyan ártalmatlan félbolondnak tartották, és ha nem is fogadták meg a gyümölcsös õrzésére, a puszta jelenléte visszafogta a tolvajokat, különösen a gyerekek tartottak az ostorától.
    Látva, hogy a figyelem feléje fordul, az öreg mosolyogva közelebb jött. Kajla kalapját félrecsapta, azután megsuhintotta az ostort, és újra csördített egy nagyot. Néhány vendég tapsolt, páran odamentek hozzá, egy férfi elkérte az ostort, és utánozni próbálta, de nem sikerült. Ezen jót nevettek, az öreg fogatlan szája is mosolyra húzódott.
    - Nem úgy kell azt! - mondta, és visszavette az ostort a férfitõl -, hanem emígy-e. - Arrébb húzódott vagy három lépéssel, és nekikészült, hogy újra suhintson egyet, a vendégek riadtan hátráltak, de ezen is csak nevetett. - Nem kell félni - mondta. - A cigarettát kiütném a szájából - fordult egy dohányzó férfihez -, de magának semmi baja se lenne. Hiszi-e?
    - Elhiszem - nevetett a férfi -, de azért ne próbáljuk meg.
    - Fogadjunk egy ezresbe! No, ki vállalja?
    A körben állók nevettek, de nem akadt jelentkezõ, sõt néhányan visszaültek az asztalukhoz.
    Patócs úgy látta, ideje közbeavatkozni. Odasétált, és megállt a férfi elõtt.
    - Jól van, öreg! - mondta. - Most már elmehet. Vége a látványosságnak.
    Egy vakítóan szõkére festett hajú fiatal nõ azonban, akiben már volt néhány pohár ital, sikítva tiltakozott. - Még durrantson! Még! Még!
    Ám az öreg a vállára dobta az ostort, és sértõdötten menni készült.
    - Még durrantson! Na! A kedvemért! - A nõ megsimogatta az öreg borostás arcát, és az ingujjánál fogva visszatartotta volna.
    - Nem lehet - mondta az öreg. - A korcsmáros úr nem szereti.
    A nõ most Patócshoz fordult. - Dehogynem szereti! Ugye hogy szereti! Na! Mondja, hogy szereti! Ne küldje el ezt a drága bácsit!
    - Jól van - felelte Patócs kényszeredetten. - Csattogtasson, ha annyira akarják.
    Az öreg azonban megmakacsolta magát. - Nem lehet.
    - De hát miért nem? - erõsködött a nõ. - Ez az úr is azt mondta, hogy lehet.
    - Õ azt mondta, és meg azt mondom, hogy nem.
    Egy férfi is beleszólt a vitába. - Ugyan ne ellenkezzen már! Ha egy ilyen szép asszony akarja…
    Patócs kellemetlenül érezte magát. Nem szerette volna, ha a vendégek azt gondolják, hogy õ rontotta el a mulatságukat.
    - Csördítsen még néhányat, kap egy pohár bort.
    Az öreg már háttal állt nekik, de erre visszafordult.
    - Egy pohárral! - mondta, és a nyomaték kedvéért, az ujjával is mutatta. Azután hátrált néhány lépést, és a körülötte állók is ösztönösen elhúzódtak a közelébõl. Kétszer körbesuhintott az ostorral, azután nagyot csördített, de nem egyet, hanem vagy tízet egy huzamban, úgy hangzott, mint a puskaropogás. Azután elégedetten körbenézett, a vendégek pedig megtapsolták a produkciót.
    Amikor az öreg a házban levõ italospulthoz ballagott, Patócs a nyomában maradt.
    - Mit akar itt öreg? - kérdezte a pultos meglepetten, amikor belépni látta õket.
    - A boromat.
    - A borát? - A pultos nevetett. - Mióta van itt magának bora?
    - Amióta csördítettem.
    - Na, ide figyeljen! - lépett elõre Patócs. - Vége a mókának. Itt ötszáz forintba is belekerül egy pohár bor. Annyit pedig nem ér nekem a maga csattogtatása.
    - De hát azt mondta… - morogta döbbenten az öreg.
    - Akkor azt mondtam, most meg ezt mondom. Úgy, hogy köszönjük a produkciót, de most már menjen isten hírével!
    - Nem úgy van az! - Az öreg fölvetette a fejét. - Megegyeztünk!
    Patócs hallgatott egy pillanatig, azután elmosolyodott.
    - Na, jól van - mondta. - Egy pohárral. - A pultos felé fordult, és az öreg háta mögül mutatta neki, hogy pálinkáspohárba mérje a bort. - De aztán ne lássam itt többet!
    A pultos is mosolygott, az öreg pedig gyanakodva figyelte, hogy háromcentes apró poharat vesz elõ, abba tölti a bort. Azután odalökte elébe. - Na! Igya meg és menjen!
    - Nem errõl volt szó! - Az öreg arca elvörösödött a haragtól, amikor látta, hogy kinevetik. - Másképp egyeztünk meg!
    - Ez is pohár - mondta a pultos, és szeretett volna komoly maradni, de kipukkadt belõle a nevetés. - Arról nem volt szó, hogy…
    Patócs azonban közbevágott. - Én magával nem egyezkedek! És ha nem megy, kidobatom vagy rendõrt hívok.
    - Én pedig nem megyek el addig…
    - Ne makacskodjon, és nehogy botrányt csináljon itt nekem a vendégek elõtt, mert… - Hirtelen elhallgatott, és az istálló felõl érkezõ kocsishoz fordult. - Az öreg menni akar - mondta. - Segítsen neki, Pista, hogy megtalálja a kijáratot!
    A kocsis vagy másfél fejjel magasabb volt az öregnél. Megfogta a vállát, és szelíden rászólt: - Na induljon. Nem kell balhé! Értve vagyok?
    Az öreg nem akart elmenni, de a kocsis tolta maga elõtt.
    - Ez nem igazság! Egy pohár bort ígért… egy pohár bort!
    - Ne kiabáljon - súgta a kocsis -, mert baj lesz! Menjen, amíg jó dolga van! - Menet közben aggodalmas pillantásokat vetett a vendégek felé. Az öreg ki akarta szabadítani magát, de a kocsis erõs kézzel tartotta, és közben igyekezett eltakarni a széles vállaival. Csak akkor engedte el, amikor a terasz szélénél sorakozó virágládákhoz értek. Ott eltaszította magától. - Tûnés! Nincs se duma, se csattogtatás! Értve vagyok?
    - Basszátok meg a borotokat! - ordította az öreg, és hirtelen az ostorhoz kapott. A kocsis hátrahõkölt a mozdulattól, de a másik nem az ostort vette kézbe, hanem az egyik fáklyát rántotta ki a tartójából.
    - Hé! Mit csinál? - A kocsis elõbbre lépett, de meg is torpant nyomban, mert az öreg felésuhintott a fáklyával.
    Azután egyetlen nagy lendülettel feldobta a nádtetõre.
    Patócs akkor lépett ki a tornác oszlopa mellõl, amikor meglátta, hogy a közelben ülõk felugrálnak az asztaluk mellõl, és néhány nõ sikoltozni kezd. A fáklya legurult a meredek tetõrõl, és a lába elé esett. Hanem ahol végiggurult, ott apró lángnyelvek bújtak ki a száraz nádszálak közül, és mire az emberek felocsúdtak, már lobogva égett a tetõ.
 

Tanulmány a „Lovaskompozíció” c. festményhez
 
 

BERETI GÁBOR

A vers, ha lehet

A vers, ha lehet,
legyen szép és legyen modern.
Ne olyan mint én.
Mert a szívem felett
vasrács lebeg, mázsás talán,
vagy annál nagyobb.
De látod, ez csak a balkon,
a balkon árnya, s ha fenn
a Napot felhõ fedi,
a szívemen se árny,
se Nap, csak a szomorúság,
a szépség ragyog: a vers,
az árnyak árnya.
Akár a rabság.
Mindez pedig nem modern,
csupán mai. Akár a balkon,
a korlát, a korlát árnya,
a rend, ami nem én,
sem te, sem a Nap.
Nem. Ne higgy szabadnak.
Nem vagyok.
 

Hol Atlantisz pihen

Lenn, hol Atlantisz pihen
sûrû a némaság. A vízen
tépett toll, parányi vércsepp
halált sejtetõ idõ.

A vízben szilánknyi fények
ringanak csókok csillagnyi
csonkjai, zöldes ölelések;
néma bókok hallatszanak.

Moccan a hínáros mélység
mintha lélegezne, fölkúszik néhány
gyöngybe zárt virág. Lenn, hol
Atlantisz pihen, már várnak reád.

 
Csak árnyakat hagyott

A kémények, mint a tû, a gyár
szívébe szúrnak. Téglák közül
árva ablakok kémlelik,
él-e még, vagy már halott?

Fenn lustán leng a Nap,
pióca fényekkel ragyog.
Magába szívta mindenünk,
nekünk csak árnyakat hagyott.

Sötét tekintetét ránk dobja az éj.
Lilás gondoktól álmatlan szemünk.
Egymást se látjuk, nemhogy a jövõnk.
Remélni mégis, honnan van erõnk?
 

Meséskönyv

a kiolvasott könyvben, a meséskönyvben,
senki sem maradt. a tündérliget felé tankok
dübörögnek. apacs helikopterekbõl
tengerészgyalogosok géppuskázzák a kristály
tó környékét. Hüvelyk Matyi, midõn nemi
szervébe áramot vezettek, bevallotta kínzóinak,
arra menekült Hófehérke. csupasz dróttal
akasztották fel a magasfeszültség hintázó
huzalára. csupán egy pillanat, s félkarnyi
testét szenes fatörzzsé égette a kicsapódó
villám. a lopakodó elõl hanyatt homlok
menekült a farkas. a tóba omlott
híd pillérje mögé rejtezett. reszketõ árnya
meg-megrezzen a víz alkonyatkor
kisimuló tükrén. Csipkerózsika ájultan
hever. hogy meggyalázzák, lángszórókkal
égették fel a tüskés bokrokat. volt egy
boszorkám is. nem szerettem. õt, ahogy
seprûjét szorongatva repült a levegõben,
stinger rakétával találták el. az égig érõ
rutafa megpörkölõdött, füstszagú gallyain
akadt fenn. lába, karja, mint egy bábúé,
leffegve lógnak. most mégis sajnálom.
ahogy a vasorrú bábát is a felrobbantott
kemencéjében. hogy gyakorlatozzanak,
Jancsit és Juliskát mesterlövészek egy
hosszú póznához kötözték. gépfegyverükbõl
egyes lövéseket adnak le, így ereszkedve
mindig lejjebb a két test felé. könyvecskémbe
betört a globális évszázad. becsukhatatlan,
kopár lapjai közt kószál a szél.
meséit örökkön õrzöm.
 

Lenin-fej


 
NEMES LÁSZLÓ
 
Történelem
 
Nem is olyan régen, mindössze hatvankét évvel ezelõtt, 1945. július 2-án volt az a verõfényes hétfõi nap, amikor az európai béke hajnalán, sok évi kényszerû szünet után, a gyönyörû toszkánai város, Siena világszép fõterén, a kagyló alakú Campón újra megrendezték a város kerületeinek, a Contradáknak sok évszázados hagyományos lóversenyét, a Paliót. Az elmúlt esztendõk tengernyi szenvedése, nyomorúsága, gyásza után hetek óta a Palio boldog lázában élt a város, a tereken, utcasarkokon fiatal fiúk gyakorolták a Contradák zászlóinak forgatását, lobogtatását, dobok pergetését, a híres fekete-fehér csíkos dómban áldották meg az oltár elé vezetett paripákat és lovasaikat, a nagy napra ott emelkedtek már a lelátók a gyönyörû városháza, a Palazzo Pubblico és a teret körbe záró gótikus paloták elõtt, a tarka, tizennegyedik-tizenötödik századi ruhákba öltözött lovasok nyereg nélkül ülték meg a lovakat, úgy vágtattak csattogva, kurjongatva a tér ferdén hajló, kemény kövezetén. Ott voltunk természetesen mi is, a városban akkoriban állomásozó brit egységek szabadnapos katonái, együtt örültünk, ünnepeltünk a helybeliekkel - ragyog a nap, béke van, béke, nemsokára hazamegyünk mi is, fájnak még a sebek, a soha nem múló gyász, a soha nem feledhetõ veszteségek, de nem hiába volt az ellenállás, az áldozatok, a küzdelem, valami jobb, valami igazságosabb kezdõdik a világban, itt, Itáliában is - ez volt, ahogyan az egykori olasz partizán, Livio Bianco fogalmazta meg az olasz partizánháborúról írt könyvében olyan gyönyörûen: la stagione della speranza - a remény évadja.

    Éljenzett, nevetett, énekelt a lelátók közönsége, öregek, fiatalok, gyerekek, harsogott a zenekar, lobogtak a Contradák tarka lobogói -, itt-ott színes léggömbök szálltak a ragyogó kék ég felé. Itt-ott, írom, mert a háború utáni szegénységben nem csak élelmiszert, ruhát, cipõt, de nyilván léggömböket is nehezen lehetett beszerezni. Ám egyszerre különös lufik tûntek fel a levegõben, talán a jelen levõ brit és amerikai katonák ötleteként: felfújt óvszerek tucatjai, százai. De ez is csak újabb nevetés, vidámság forrása lett: az ártatlan fiatal leánykák, akik boldogan kapkodnak a fejük fölött lebegõ különös alakú léggömbökért, és hát a meglehet, kevésbé ártatlanok, akik pirulva, szemüket lesütve fordítják el a fejüket.
    Kacagás, felszabadult boldogság, remény, igazi népünnepély - ez volt az a háború utáni elsõ Palio Sienában. Azóta is minden évben megrendezik, gondolom, pompásabb, még színesebb - nagy pénzeket hozó turista attrakció.
 
*
    És meddig tartott, meddig tarthatott idehaza a "remény évadja"? Fényes szellõk fújták meg a lobogókat, hittük, hogy egyre fényesebbek, csodálatosabbak, mert nem tudtuk, nem tanultuk még meg, hogy mindent, amit emberek csinálnak, azt az emberek rontják is el. Tél volt akkor itthon, 1946 decemberének vége - énnekem tavasz -, amikor egy mozdony átlökte a magyar határon a mi lekapcsolt tehervagonunkat. Harminc-negyven hazatelepülõvel: antifasiszta emigránsokkal, nyugatra vitt leventékkel, saját vagy mások bûnei elõl menekülõkkel, reménykedõkkel, csalódottakkal volt tele az a röszkei állomásra mozdony nélkül begördülõ tehervagon.
    Nem sokkal késõbb, Budapesten ismertem meg az ugyancsak nem régen hazatért Laurát és a férjét, Palit. Néhány évvel voltak idõsebbek nálam, így lehettek õk már a spanyol polgárháború önkéntes katonái. - Antifasiszták voltunk - mondta nekem az akkor még mindig fiatalos, csinos Laura -, ahogyan Hemingway amerikai hõse, Robert Jordan magyarázta szerelmének, Mariának: "azóta vagyok antifasiszta, amióta megismertem és megértettem a fasizmust". Arra a suta kérdésemre, hogy mi volt nekik a fronton, és egyáltalán abban a háborúban a legnehezebb, a legszörnyûbb élményük, Laura azt felelte: az összeomlás után a menekülés, Le Vernet, a francia internálótábor. - Egyszer - mondta - megfájdult ott a fogam. Elmentem a tábor francia fogorvosához. Azt mondta: "Kihúzom! De injekciót nem adok. Ha maga olyan nagy hõs, hogy harcolni ment Spanyolországba, akkor bírja ki így is."
    (Évtizedekkel késõbb olvastam Arthur Koestler Schum of the Earth (A világ söpredéke) címû, nálunk, magyarul, azt hiszem, soha meg nem jelent könyvét. Ebben Koestler megírja, hogy a spanyol polgárháború után és a francia hadsereg 1940-es összeroppanása elõtt az akkori francia hatóságok gyalázatos körülmények között tartották internálótáborokban nemcsak a spanyolországi, hanem a máshonnan érkezett antifasiszta menekülteket is; ahogyan az akkori jobboldali francia sajtó nevezte õket: a világ söpredékét.)
    Laurával és a férjével késõbb csak nagyritkán találkoztam, másoktól hallottam, hogy a Rajk-per után Palit, mint megbízhatatlan "spanyolost" elbocsátották az állásából (én magam is mint "imperialista hadseregben" szolgált, egykori angol katona "megbízhatatlannak" számítottam akkoriban), õt talán le is csukták egy idõre. Erre nem is emlékszem pontosan; hiszen jelentéktelen, mindennapos részletkérdés, mintha arról volna mindössze szó, hogy tudott-e korcsolyázni Pali, vagy szerette-e a túrós csuszát. O tempora! O mores! Ez azonban mégis az én szégyenem is maradt, örök szégyeneim egyike. Laurával a nyolcvanas évek közepén találkoztam egyszer - szép, sima arcú öregasszony volt, régen özvegy, valamilyen idõsek otthonában élt, azt mondta, elégedett, megbecsülik.
 
*
    Az a szerencse ért minket - feleségemet és jómagamat -, hogy 1964 õszén, minden megtakarított pénzünket erre áldozva, részt vehettünk egy tokiói társasutazáson. (Könyvet is írtunk róla: Gésák, pagodák, titkok címmel. A hazaútról azonban akkor, a könyvben, kevés szót ejthettünk.) Budapestrõl Moszkván át repültünk Habarovszkig, onnan a tengerpartig vonaton utaztunk, Nahodkában hajóra szálltunk, a Vlagyivosztok nevû, többé-kevésbé luxushajónak számító szovjet tengerjáróra. Három napig tartott az út, az utasok, szovjet, lengyel és magyar turisták, tizenhét napig a tokiói kikötõben kikötött hajón laktunk és étkeztünk, onnan jártunk be autóbuszon a városba és az olimpiai stadionba. A Vlagyivosztokon, mint a világ legtöbb utasszállító hajóján, példás tisztaság és rend volt. Fegyelmezett tengerészek, az étteremben kitûnõ ellátás, udvarias kiszolgálás, a bárban, a kávézóban finom italok, kávé, tea, sütemények, barátságos, elõzékeny személyzet. A hajó boltjaiban emléktárgyak, csecsebecsék, olcsó ajándékok.
    Egy nappal a hazaindulás elõtt érkezett a hír: Moszkvában leváltották Hruscsovot. És a hajónkon egyszerre minden rend felborult. Mire megyünk haza? Milyen megváltozott világra? Ki kinek a mije, kije, barátja vagy ellensége volt? Kit fognak leváltani? Kit fognak netán letartóztatni? Ki, kinek az új fõnöke lesz? Ezek a kérdések tükrözõdtek a tengerészek és a hallgatag, egyszerre magukba zárkózott, nyilván gondosan válogatott szovjet turisták arcán. A hajó körül, a tokiói kikötõ vízén úsztak, lebegtek Hruscsovnak az addig szinte minden helyiségben kiakasztott és most gyorsan kidobott fényképei. Kit akasszanak a helyébe? Brezsnyevét vagy valaki másét? És honnan szedjék elõ? Talán egy régi Sztálin-képet? Netán Leninét se? Az orosz utasok közül néhányan aznap este nem jöttek vissza a hajóra. Másnap az indulásra se. Azt hallottuk, hogy lelépett a hajó egyik kormányosa is. A magyar utasok közt az a vicces kérdés járta: ki tud közülünk tengeri hajót kormányozni? Ki visz majd haza minket? Másnap mégiscsak elindult a Vlagyivosztok. De három napig, Nahodkáig, senki se takarított. Sem a kabinokban, sem a fedélzeten. Ugyan, ki merné lehordani a takarítónõket, melyik tengerésztiszt meri leszidni a parancsot megtagadó matrózait? Ki tudhatja, ki lesz holnap az õ parancsnoka? Ki merné megkeresni és utasítani az ajándékboltost vagy a kávéfõzõnõt, hogy nyissa ki a boltját? Hiszen ki tudja, ki mit mond majd róla otthon, mivel vádolhatja?
    Aztán, harmadnap csak partra szálltunk, ment a vonat is Habarovszkig, a repülõgép is Moszkváig, onnan Budapestre. És a világ, a történelem ment tovább. Úgy, ahogy…
 
*
    1989. június 10-ikén érkeztünk, hosszú utazás után Sienába. Este, a szálloda halljában a feleségem és én a közös tévén néztük az olasz vendégekkel együtt a híradót, a nap szenzációját: Nagy Imre budapesti újratemetését. Mi lettünk az est hõsei, minket faggatott mindenki, mi pedig próbáltuk magyarázni, hogy mirõl van szó, ki kicsoda azon a nagygyûlésen látott személyek, a megtapsolt szónokok közül, ki az, aki annak idején maga is börtönben ült, ki az, akit csaknem kivégeztek, ki az a hevesen beszélõ szakállas fiatalember, ki az, aki fogadkozik, hogy soha többé… hogy most már minden szebb lesz, minden igazságosabb…
    Aztán kimentünk az utcára, újra Siena utcáira, ahol negyvenöt évvel azelõtt, a remény évadján azt hittem, hogy minden szebb lesz, hogy újraszületik a világ; ott mentünk most is a langyos nyári estében a sok évszázados paloták között; én meghatottan magyaráztam: van ebben valami sorsszerû, hogy ezen a napon itt vagyunk, hogy én itt vagyok megint, a hajdani kereskedõk céhének, a Loggia della Mercanzia-nak gyönyörû reneszánsz palotája elõtt bárgyún etimologizáltam még magát a szót is: reneszánsz… renaissance… rinascimento… újjászületés…
    De hiszen régit, újat, mindent emberek csinálnak, emberek rontanak el…
 

SZARKA ISTVÁN

Sohatöbbé

Meg-megfájdulok. A kezdetek üde
káoszai, a gyanútlan halmazok
visszafelé jõnek e ráadás-kor
vonulataiban, tartva az árulástól.
Többek és kevesebbek.
Egyik utolsó. Most itt e Sohatöbbé,
itt jön, amennyi ebbe kell a jóból,
a sugallatos nekemvalóból:

minõ mibenlét! Voltaképp végnélküli,
semmi a semmit körbekerüli,
s folytatná magát hovatovább
époszi méretekben,
de mégse félj, mert nem-nem,
pláne unnám az ennen-
magamét s úrrá leszek eme nyegle
kisúron,
száz lufiját is íme kiszúrom.

(Erkélyi nimfa szókincseibõl
annyit hagyott csak az öregség,
hogy Pepi jó. Midõn leszállt a
fáradt madárka
madárhalála
a hintaágra,
odagyûltek a völgy rigói
s zengett a táj, hogy Pepi jó, Pepi jó.)

*

Dicsõség, Edgár. Holló-nevermore,
vagyis Corvinus Sohatöbbé,
mivelhogy panta rhei -
egyszerû ez, haver.
(Mostanság untalan egy Majdhogynem
hujjaház,
ócsár- s becsmértõl zeng a hullaház,
nini s nono nanáz, hogy múl a máz
a pókerarcú Pûthián,

mert Károly császár gonosz pofáját
bíborba festi Tizián,
ebrudald hát meg a kutya fáját,
s a rostokot, a rapittya mián.
Ne fesd te, Tizián, a császárt,
kit künn kaszával vár a nép.
Eme rahedli ragyogvány is alászállt.
- Sutty, puca! Uff, muff! Rügyezzen
favég!

Sómen sipirc, te takonpóc, ki vagy! -
imígyen üdvrivallg a zagyszivatty
s vernyákol, nemhogy nyögvenyelne.
És õrölik az öhömöt
büdös-fogatlan böhömök,
tohuvabohu pöfföl szerfölött
s szintakkora terembúr
peniglenel be.

*

Olvadékvízbe nézve a legmagasabb,
mit égnek hívok, habár felényi
tavaszvárásom bõven feléri.
Most meg ez itt
a tizenkilencedik,
benne dédikém s nagyim fésülködik,
fûrészelt szaruval,
egyben a sûrû meg a bontó,

õk Isten lovát emlegetik
s annak iszonyú készségeit,
míg megpajorlik mindenik farontó.
És hinnye, kuss meg passz van,
ámbátor olybá. Sprõd smár
kafircol a tavaszban
mert bennünk apáink reménye. És már
anyámat hallom szinte a mából,

a negyvenesek derekából,
"Pá" - mondja. Édes, mi kurta
Égveled ez!
(Ádáz kamukáz négyezere
szent szakét szlopált s hamukázott,
hogy japán tetõ alá a világot,
s mi lett belõle!) Így szólt azonban
Munkácsy, Paálhoz, Barbizonban:
- Te vagy a nagyobb, Laci! - Sic, sicc!

*

Dicsõségért Roaldhoz szegõdj.
Bajban fohászkodj, hogy Schackleton
induljon érted. Széncsata is dúlt,
frontfejtés, örök sihta,
és melegcsákány és szívlapát, meg
három sztahanovista.
Barnaszén, barna bányászkislány,
jövesztve jöszte!

Másnap falunap,
tûzoltó térzene,
a másodtambur Rosszcsontpétere
ólálkodik és citromot nyal,
ó a nyalás, a fluxus,
a nyál, az organon gustus
ép mûködése az álhumán, de ótvar
(savanyúótvar) neoformációkkal!

Ma már szamár. Ma még valék.
Bértüntetõ haknibrigádok
górnak-fütyölnek. Gyanánt. Eleddig.
Korpázgasd csak Csákit, Telegdit.
S piár piál, nyomul logisztik,
portfólió meg frencsájsz.
Zõd, noha nõ, veri a hisztit.
Jól dönts, ha odafent jársz.

*

S jé, smafu rössel
cuppan az uzsgyi, a tré snitt,
éppenséggel ihaj,
éspedig ízibe, hm.
Érintõlegesen s egyszersmind
és egyebünnét
lenge hogyisne hebeg,
hergeli cafka habár…

Mindazonáltal odavetõleg,
módfelett és viszontag
s netalántán tetõled
van a tudás, te mondtad,
következésképp
hacsaknem elannyira
mármost legitten
s jobbadás Istennyila

bezzeg elveszi, el
embervilágunk vétkét,
valamint valamely
izé, bíz' olyaténképp.
Hiszen majd egyszer
bátor férfiak kicsiny csapata
száll le… meg fel…
Maguk között már nem beszélnek.
Költött arcukat tárják az éterszélnek.

*

A Graefe-szerû
kést meg a mûveletet
a Leukotómia-
szócikkben föllelheted.
Ó õsi mód! S jövõ!
Mint finomul a kín
a hardver-szemét hóhatár fölé növõ
halomvidékein!

Fertõi, Farsang, Környei, Lugosi,
Guba, Majtán s Hári focista
az NB I-be a Tárnát befocizta.
S '57 jöve, s Kicsodáék jövének,
és Ezmegaz, pár ilyetén magyar,
legényszálló is épüle
a tekepálya fölibe
s elhirhedett hamar.

S volt, ki hitte a szépetésjót.
Holott horpadt hasába' kés vót.
Pengesúlyos. Alább zenélõ
jelzõfényes lézerherélõ.
Mindközönségesen, sõt.
Ciánozd ki a bensõt.
S ne légy oly nemleges,
szeressél engem es.

*

És földigérõ áhitattal
méne Bakócz a
konklávéra. A bíbornak alatta
bútt a szakóca.
Én meg, a nyüzüge nyû,
tennenmagamban
imitt nyúvadok egyre. Tyû,
gyomorszavam van.

Tehát recipe tikmonyt,
kettõt, és dörzsrudat, na,
az törperósa tsolnakos
tornáczán! Így mutatja
az orvosi nyelv az õsi erõt
már Bugát elõtt
az örök reményben,
az élõ televényben.

(És ó, a Fa. Vetíthetek pár
elmenekített kópiát e lényrõl.
Valaha erdõnek hítt,
ma el sem képzelhetõ
társulásokban élt
e számtalan faj itt,
ékítve Föld kedvesünk
éden-szemérmeit.)
 

Önarckép, 1909
 
 

FEKETE JÁNOS
 
Bütyök és harang
 
A plafonon túl, talán az égig ér már az a fehéren izzó, sudáran sugárzó alak, aki odafentrõl, ki tudja mióta, olyan furcsán mosolyog rám. Én a túrt párnámról csak bámulom, mert hogy álmatlanul hánykolódok régóta. Érzem, mondani akar valamit. (Érdekes, hogy a borotvált kobakját, anyám szigora miatt gondosan törölközõbe rejtõ kátránygyáros apám, aki lassú ritmusban horkantja a maga messzire hangzó kurtáit, de a mellette serényen szuszogó, háztartásbeliként is mindig fõnökasszony muterom se ébred föl erre a teliholdtól kölcsönzött, de valahogy mégis forróságot árasztó opálos fényre, míg engem ennek a különös óriásnak már a szótlan kérdése is felzaklat.) Vajon mit akar tõlem? (Az, hogy valójában ki õ, csak sejtem, talán a nemrég megboldogult neszmélyi baptista nagyanyám szívemet melengetõ, személyes hangú imáiból rémlik föl a képe, bár mostanában inkább kerülöm, hogy rá gondoljak egyáltalán, elvégre a sorsunkat, a háború befejeztével, a fölszabadulás óta végre a magunk kezébe vehettük.) Még hogy én szabadnak érzem-e magam? Micsoda blõd duma! Ura vagyok-e a cselekedeteimnek, terveimnek, a jövõmnek? Hát hogyne lennék az! Egy sötétkék, rézgombos SZIT-egyenruhájában a gyûléseken is büszkén feszítõ ifjúkomcsinak, egy pesterzsébeti mûszerészlánynak hogy mondhat bárki is ilyet? Aki már tizennégy éves korom óta hozzájárulok a családi közteherviseléshez, s a bércédulámat, apámtól ellesve, vele egyetértésben már én is ügyesen javítgatom ki, hogy egy kis dugi költõpénzem azért csak maradjon? Akinek húsz esztendõs létemre, hála a sorsnak, ép és semmiféle munkától nem ódzkodik a falusiasan erõs kezem meg lábam, s a látásom is olyan éles, hogy a számológép vágtázó alkatrészeinek egy-egy félrecsúszását röptében észreveszem, de még a menekvõ legyeknek is halálos pontossággal kapok utána? Akit az akarata sem hagyott cserben még soha, az esze pedig úgy vág, akár az apa kopasz fejét naponta taroló borotva? Mert ha, ugye, a srácokkal, a még otthon összecsomagolt tízóraik közös elmajszolása s a pár percnyi leállásra jellemzõ kötözködõ mókák közben például memórialáncot játszunk, akár ötven egymást követõ nevet is képes vagyok hiba nélkül sorba idézni? No, és a külsõ formámmal sem kell elégedetlenkednem, ugyebár? Kibomlott szõke hajammal szinte csak lubickolok a sok fiú között, s nem gyõzöm élvezni, hogy mennyi a haverom. A szakszervezetbõl bátran kiküldhetnek akárhová, az Illatos úti telep vagányai se bántanának soha. Ráadásul abban is biztos vagyok, hogy a páromra még idõben rá fogok találni. Egyszóval testi, szellemi képességeimben egyaránt megbízhatok. A nagy, fényes ismeretlen hallgatagon kétkedõ tekintetétõl eszem ágában sincs tehát megriadni, inkább kikacagom: tõlem ugyan szuggerálhat õkelme odafentrõl, akit akar, de az ilyesmire én sosem leszek vevõ. Sõt, tiltakozásomnak még nyomatékot is adok: lenyúlok a sötétbe, és fölkapom a heverõm mellett egymáson kacsázó, kajla papucsomat, hogy a magasból évõdõhöz hozzávágjam. Meg is tenném, ha. Ha hasító fájdalom nem nyilallna a könyökömbe: ácsi! Csak nem babonáz meg ez az álmomat vakító éjszakai látomás?
    Ráadásul a fura fickó nem elégszik meg az én képletes lebénításommal: balkarom mozdulatlanságát egy szempillantás alatt olyannyira állandósítja, hogy amikor a jobbommal dúcolom alá mérgemben, az is csak átmeneti sikert hoz, mert a súlya alatt váratlanul mázsásra növekszik, így vonja ki magát az átellenes tenyerem szorító karperecébõl, s e bilincsbõl aztán szinte gyíkként csusszan ki. A következõ pillanatban pedig tehetetlenül pottyan az ágyra, csak úgy puffan. Akár egy élettelen fadarab. Mi a fene? Most már a bal lábamat sem tudom mozdítani? Amikor aztán féloldalasan vonszolódva, valahogy mégis lekászálódom börtönné vált fekhelyemrõl, a kétszárnyú, ki tudja honnan hozzánk került vakfoltos toalett-tükörben, a beszûrõdõ, himbálózó utcai fényben megháromszorozódott lenge képmásomon akad meg a tekintetem. Riadtan konstatálom, hogy arcom eltorzult, de még a szájam is elferdült egészen. Hát bizony jobb, hogy az öregeim nem ébrednek fel erre a kéretlen színházra.
    Giling-galang, giling-galang - térek eszemre nagy nehezen, s váltok át végre a közelmúlttal vibráló régesrégi jelenbõl a keserves mába, ahol azért ugyanúgy éjszaka van, mint akkor, csak a város, a lakás, az életkörülmények mások, és az életkorom csaknem négyszerese az iméntinek -, mert hogy félig öntudatlanul nyomok, nyomorgatok eleven jobb kezem mutatóujjával egy sötétben is világló csontfehér gombot. Én bimm-bammozok vele, nem más, de közben megpróbálok utánakapni a nyomasztó álomnak is, mert az emberlánya - ha megvénül is - sohase akarja kiereszteni az ujja közül, amibe egyszer belemarkolt. A kérlelhetetlen valóság az, hogy az éjjel legalább tizedszer jelzek már a papának ezzel a, korban már jól benne járó középsõ fiamtól kapott drótnélküli távhívó harangocskámmal: gyerünk, gyerünk öreg! Nyikorgó csontjaid ropogtassad meg már gyorsabban, tápászkodj fel végre nyikorgó ágyadról, és jöjj ide hozzám, de tüstént. Hallom ám, hogy már kezd mocorogni odaát, a "szerkesztõségben", ahol a majdnem mindenhonnan visszautasított fogalmazványait rejtõ számítógép árnyékában újra meg újra megpróbál egy kis alvást összelopkodni magának. Szegényt még sajnálom is, de már tényleg ideérhetne az álomszuszékja, hogy segítsen rajtam. Nem könnyû kivárni ilyen nyomorult állapotban, amikor naphosszat nincs kivel beszélgetnem, hacsak a béna balkarommal, a Bütyökkel nem ereszkedek szóba. Mert a szomszédban lakó fiam által e névvel felruházott s becézett megsutult testrészem az egyetlen "személy" a közel s távolban, akinek viszont mindent mondhatok. Bütyök ugyanis e tekintetben utolérhetetlen: a legtürelmesebb hallgatóm, és soha nem beszél vissza.
    Úristen! Gomolygó álmom fölött azonban még mindig nem tudok napirendre térni. Miféle zavaros látomás! Pedig valójában és természetszerûleg nem is abban a régesrégi leánykoromban, no és nem is így ért el a szélütés, hanem csupán két esztendeje, a hetvenes éveim küszöbén. Amikor egy vasárnapi istentiszteleten, a párom oldalán, valami belsõ sugallatnak engedve, de bevallom, részemrõl egy kicsit vonakodva, egymásba fogództunk, és kimért léptekkel elõre cammogtunk a gyüli mikrofonjához, hogy fennszóval, szívbõl imádkozzunk, csak úgy, a saját szavainkkal, és adjunk hálát mindenért, amivel a Magasságos elhalmozott bennünket, akár a rég holt neszmélyi nagyanyám szokta, anno dacumál. De a rám szakadt bajjal való találkozás döbbenete mégis tök ugyanaz volt, mint az iméntikábulat perceiben.
    Mert amikor az emlékezetembõl kihullott elsõ kórházi napokon végre túljutottam, s kezdtem felfogni, mi történt velem, egy ideig eltartott, mire arra is ráeszméltem, milyen közel jártam már ahhoz, hogy elpatkoljak, s végleg búcsút mondjak ennek a földi világnak. Ha nem ott és akkor él el a sztrók, ha a tesók nem intézkednek nyomban, vagy ha a mentõk szirénázó rohamkocsija csak egy kicsit is késik, mind errõl nem tudnék ma morfondírozni, egyszerûen nem volna rá módom. Gyógytornász sem járna hozzám másodnaponként, hogy öreg csontjaimmal, petyhüdõ izmaimmal gyakorlatozzon, az fix. Bütyök sem ébredt volna önálló személyiségi létre, és az a most, egy idõre ugyan sarokba kényszerült kerekesszék sem került volna alám soha. Mert ezt a jobb kézzel vezérelhetõ ormótlan járgányt - amelyet nemrég még kalodának éreztem s mérhetetlenül utáltam, de ma már éhes vágygyal nézek - kifejezetten azért utalta ki nekem az SZTK, mert hogy a bénulás után csak az egyik felem maradt ép és használható. S a tetõtéri dõlt ablak peremébe kapaszkodva sem tudtam volna még nemrég is felhúzódzkodni, hogy féllábra nehezedve, az ötödik emelet magasából lekiabáljak az óvoda kertjében játszadozó apróságoknak, hogy "gyertek föl, gyertek föl, gyõri gyerekek, a füstös és poros gyõri gyufagyár Gyuri gyerekei, mind! Mert ha nem jöttök föl ti, engem úgyse', hamarosan leszaladok - én!". A gyors felgyógyulásomban bizakodó e nevetséges ovációm azonban, sajnos a történelemelõtti múltba merült el azóta.
    Giling-galang, giling-galang - szól a harangom hiába, s Bütyök a tudója, hogy mennyire unom már az egészet. Három hét óta vált a helyzet ugyanis az addiginál is sokkal rosszabbá. Amióta az újra járást hajszolva a gyógytornász távollétében, este felé kapaszkodtunk össze, s próbáltunk magunk lépegetni a járókerettel, míg aztán nagyot csattanva el nem estünk - ki erre, ki arra - a nagyszobánk parkettás csataterén. Az öregem csak térdre rogyott, de nekem, az addigi bajok kéretlen ráadásaként akkor hasadt el a béna bal lábam porózusos combcsontja, ahogy utólag kiderült. Segítségért sikoltoztam. A szomszédok rohantak be, s ketten tudtak csak nagynehezen felcibálni az ágyra. Éjfél felé sürgõsséggel utalt be aztán az ügyelet, és a sebészeti mûtõben kellett a sérült és iszonyatosan fájó csöves részt, a szó szoros értelmében összeszegezni. (Gamma-szögekkel, ahogy e leltári anyagok nevét még az éjjel megjegyeztem. Legalább ezekkel a belém ültetett kapcsokkal is értékesebb lettem, s ha mással nem, egy erõs mágnessel talán mindig mozdítani tudom majd a lábam. Lám, hetvenkedve és rokkantan is az apám lánya maradtam, mert a humorom csak nem hagy el!)
    Jó párom, mint mindig, amikor harangozok, már cammogó jöttében nyögdécselve reagál: "Jövök, anyókám! Itt a felmentõ sereg!" És tényleg jön tántoríthatatlanul, akármilyen kába. A szegény öregfiú lassan közel már a nyolcvanhoz, teljesen kikészítem, bárhogy röstellem, s próbálom kímélni. Bal szemét még csak ki se nyitja, hogy azzal a mozdulattal is spóroljon, kiszáradt száját fonnyadtan beharapja, és szinte révületben, többnyire szó nélkül, újra meg újra ideevickél hozzám. Minden alkalommal finoman megsimogatja a jó Bütyökünket, de már tagadhatatlanul, valamilyen fáradt gépiességgel forgat, emelget és törölget, hol papírral, hol mosdókesztyûvel, s zajosan trappolva hozza-viszi e szégyenletes produkcióhoz a tálat. (Bosszankodjanak csak a szomszédok meg az alattunk lakók!) Úristen, milyen megalázó ez a kiszolgáltatottság!
    Õ persze vigasztal feszt, ahogy tõle telik, amikor mégis megszólal. Hogy milyen jó, hogy ketten vagyunk, egyikünk se kényszerül kórházba, nem szorulunk rá senki idegenre! Meg hogy milyen szerelmes belém még mindig, sõt napról-napra inkább. A vén bolond! "Egy, ha elesik, a másik fölsegíti" - idézi újra meg újra a Biblia kapaszkodóit, de én mégis nagyon-nagyon sajnálom mindkettõnket, hiába motyogja álmosan, hogy legalább egy cellába kerültünk, és hogy a szabadság mindig viszonylagos. Szavak, szavak, üres szavak. Már-már konganak.
    Pedig valójában igaza van szegénynek. A szabadság és a rabság egymást feltételezõ viszonylagos fogalmak. A parányi Föld sem más az Univerzum végtelen dimenzióiban, mint egy szigorúan behatárolt börtön. Európa - s benne a hazánk - pedig csak orosz fababa az orosz fababában, ez is, az is csupán mind kisebb zárkája a mi viszonylagos monstrumunknak, olyannyira, hogy a kerekesszék és az ágy még csak nem is utolsó állomása az egymásba zárt szûkülõ világocskának. És ha beszélni, vagy gondolkodni se tudnék? Akkor mi lenne? Minden korlátozottságnál elképzelhetõ, mert létezik még parányibb zárka. A fák sem tudnak menni, szaladni, mégis milyen csodálatos élõlények, a teremtés csodája mindahány! Lehet, hogy a szabadság igazándiból csak bennünk, a szellemünkben létezik? Csak ott lehet akár megfogalmazni, akár megtapasztalni a lényegét? Lehet, hogy az én álombeli vendégem is erre szeretett volna rávezetni, ezt szerette volna elmagyarázni nekem? Hogy itt lenne az ideje: végre ne csak megvalljam, de el is higgyem, hogy ez az egész földi idõutazásunk csak egy röpke átmenet, amelynek az emléke is elmúlik hamarosan? És a szabadság nagy SZ-szel - valójában Õ maga?
    Elhiszem hát. Mást nem tehetek. Máskülönben az egész olyan szomorú, oly kilátástalan lenne.
 

Lovas
 
 

BOZÓK FERENC

Október nyolcadika

Tódul a fájdalom, árad a bánat az õszi vidéken,
gyászkoszorús, temetõs, dohos illata van ma a völgynek.
Elkomorulnak a fák, puha mézga a gyász-bizonyíték.
Csordul a könnye a kérges, öreg, fanyar illatú tölgynek.
 

Naphimnusz

Az éj ölén is hinni Õt
és nem remegni, hol van,
a csillagok bevert szögek
a végtelen plafonban.

De ûzi már a Napkorong,
hasadnak éji vásznak,
csörögve hull a sok szöge
lidérces éji láznak.

Ma tarka gyík leszek talán
ki sziklaoldalon van,
ma Napba nézni untalan,
ma hinni Ehnatonban.
 
 

Álló nõi akt
 

RUDNAI GÁBOR

Létra

Térbõl az idõbe lépj át!
Támassz az égnek egy létrát!
A freskó
fiaskó,
szétviszik a felhõk.
Elsõk
az angyalok,
utánuk én, gyalog,
utolsó befõttesüvegben
kisebb létrán a béka,
a jövõ
csak az õ
váladéka.

LÁSZLÓFFY CSABA

Lám, az utód

A 120 éves Karinthy Frigyesnek

Közel a Styx; kevés a révésznek odavetett
obulus. Rájövünk elõbb-utóbb:
mekkora hazugság a:
suae quisque fortunae faber est!…
E süppedt szemû, sárga
orca (lám, az utód!)
régóta nem ámítja magát; hát még téged.
Különb az én Múzsám, nevetséges lenne
biztatni, hogy (az optimizmus végett)
eltáncolja a szüfrazsett jellemekre
írott szvitet. -
Ha rád talált,
egy õsz eleji kerti poharazgatásra
hívd meg a halált;
nem holmi dáridóra,
csak hát épp nagyon
kimarta szívünk a sok rozsda
s a közöny.
                           Lensõ légutakon
óriási amphorákban temérdek
gyöngeségre kárhoztatott lélek.

A vádból nem kértek (! -
minek a hála? Kibérelt szószékek alatt
elhaladva, csak a dagadt
tokájú, lepcsesükre büszke szörnyetegek
(már mióta vérük vesztett,
nem igazi pelikánok ezek)!
Tud-e valaki jó hírt, vagy bár egy titkot?
Mint amilyen a Tied volt
("Gyermekkoromban elszántam magam, /
Hogy szólok istennek, ha van…")
MÉNÉ TEKEL!… (Az értelmét már nem
tudom meg, s más sem)
a babiloni lépcsõházból lejövet.

Kentaur-civilizációban tülekedõ tömeg
olvadozó jégkrém-jövendõje felett
égett fóliáns-szárnyak
haszontalan hamva lebeg -

ha lesznek, milyenek lesznek az emberek?