MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

1968 és az 1968-ak

A jeles baloldali teoretikus, Immanuel Wallerstein (1995: 218-230.) okfejtései révén igen elterjedt az a felfogás, miszerint a felvilágosodás ígéreteinek beteljesületlensége 1968-ban "geokulturális" világforradalmat robbantott volna ki. E forradalom az egész világrendszer, azaz az Egyesült Államok, a Szovjetunió és a "régi baloldal" ellen lépett volna fel. S jóllehet mindenütt leverték, mégis az egész történelmi korszak végét jelentette, mert ennek köszönthetõ a kommunista rendszerek, a szociáldemokrácia és a liberalizmus 1989-es bukása. Tekintsünk el most attól, hogy 1968 és 1989 között semmiféle ilyen összefüggés nem mutatható ki, s hogy a szociáldemokrácia és - pláne - a liberalizmus 1989-es bukása nyilvánvalóan Wallerstein képzeletének szüleménye. Ha kicsit közelebbrõl szemügyre vesszük az 1968-as évet, az is világossá válhat, hogy ennek eseményei a világ különbözõ pontjain merõben más-más arculatúak lévén, semmiképpen nem dobhatók egy "geokulturális" forradalom kalapjába.
    Ami az Egyesült Államokat illeti, itt éppenséggel a rendszerellenes mozgalmak apályát láthatjuk. A társadalomból a kábítószerek és a szabad szerelem élvezetével átszõtt misztikus ("pszichedelikus") révületek békéjébe kivonuló hippi kommunák ifjúsági divatja az 1950-es éveket jellemezte, és az 1960-as évtized elején ezek mellé az "új baloldal" legkülönfélébb - polgárjogi, háborúellenes, anarchista, trockista, maoista, feminista, homoszexuális, környezetvédõ stb. - radikális csoportjai is felsorakoztak a "három M" (Marx, Mao, Marcuse) jelszavával. 1968 azonban már a Martin Luther King és Robert Kennedy elleni gyilkos merényletek és a kiábrándulás éve. "A »csendes többség« is azt szerette volna, ha minél hamarabb véget ér a vietnami háború - írja Neményi L. (1997). - De a »fiúkért« aggódó átlag amerikait világok választották el az ellenségnek drukkoló, Ho apót éltetõ, amerikai zászlót égetõ radikális aktivistáktól, akik a csendes többség számára a hatvanas évek szellemét testesítették meg. Novemberben az amerikai választók a szavazófülkékben kinyilvánították, hogy elegük lett a turbulens hatvanas évekbõl. Elegük lett abból az évtizedbõl, amely annyi lelkesedéssel indult, de végül káoszba fulladt. Elnökké választották Richard Nixont, akitõl azt várták, hogy hozzon vissza valamennyit azokból az unalmas, kispolgári Eisenhower-évekbõl, amelyeknek nyolc évvel korábban nagy örömmel intettek búcsút."
    Az NSZK-beli ifjúsági mozgalom sorsa lényegében hasonló volt, csak sokkalta szûkebb körre terjedt ki, hiszen ott sem az amerikai négerkérdés, sem a vietnami háború nem érintett senkit közvetlen formában. A különféle kapitalizmus-ellenes teóriák hangoztatásán túl a fõ követelés az egyetemi oktatás korszerûsítése és az idõsebb generációk náci múltjának radikálisabb elítélése volt. Kezdeteit 1961-re szokták tenni, amikor az "új baloldal" eszméinek befolyása alá került Szocialista Német Diákszövetséget kizárták a szociáldemokrata pártból, s 1966-ban a Parlamentenkívüli Ellenzék néven emlegetett mozgalom révén viszonylag szélesebb körre is kiterjesztette hatását. (Anélkül azonban, hogy számottevõbb tömegtámogatottsága lett volna). Ez is 1968-69-ben omlott össze; 1967-ben ugyanis a rendõrség agyonlõtt egy Benno Ohnesorg nevû tüntetõ diákot, s ekkor a mozgalom az erõszakkal szembeni politika kérdése fölött ellenséges indulatokkal dulakodó ún. "K-csoportok" töredékeire robbant szét. Ezek a 70-es évek derekára maguktól elsorvadtak.
    A mozgalom legkiemelkedõbb figurája Rudi Dutschke diákvezér volt, aki kezdetben keresztényi elveket vallott (1967 karácsonyán azonban egy templomban akart tüntetést szervezni, s akkor súlyosan megverték), majd marxistaként a leninizmus-sztálinizmus bürokratikus merevségét elvetve maoista-polpotista lett. 1968-ban az indokolatlan terrort elutasítva trockista nézeteket hirdetett s a diákok és munkások egységfrontját akarta megteremteni, de egy fiatal munkás fejbelõtte. Felgyógyulván a "zöldek" mozgalmához csatlakozott.
    Ebben az újbaloldali hullámverésben vált a "frankfurti iskola" világhírûvé, olyannyira, hogy teoretikusainak elgondolásai a szocialista országokban is igen divatoztak. Pápájuk, Adorno azonban cseppet sem volt hálás a lázongó fiataloknak: feljelentette és rendõrökkel hurcoltatta ki õket intézetének épületébõl, s képes volt a perben legjobb tanítványa ellen tanúskodni. A frankfurti iskola második generációjának vezéralakjaként számon tartott Jürgen Habermas is az "alkotmányhû baloldal" szócsöveként szerepelt ezekben a vitákban, és a radikális ifjúsági csoportokat "baloldali fasisztákként" bélyegezte meg.
    Heller Ágnes (1997) visszaemlékezése szerint "a leginkább '68-as a párizsi '68 volt", noha "nem egy mozgalom volt, hanem egy százarcú happening (ezt a szót is akkoriban kezdték ebben az értelemben használni). Sokan szkeptikusak, s még többen mosolyogják meg a romantikus álmokat a francia nép idõszakos barikádszükségleteit emlegetve, de csak a jobboldal és a Kommunista Párt fejezi ki aktív ellenszenvét". A lázongás a Sorbonne nanterre-i, kihelyezett részlegében robbant ki, amiatt, hogy a kormányzat - közömbös lévén "az ifjúság szexuális nehézségei iránt" - nem engedélyezte, hogy a diákszállókban a fiúk és lányok együtt lakjanak. A "Dühöngõk"-nek ("Enragés") nevezett mozgalmárok februárban megszállták a diákotthonokat, s amikor a Sorbonne kiürítette a részleget, a városházát is elfoglalták. Május 3-án a baloldali diákok tiltakozásként a párizsi Sorbonne-t is megszállták, s mikor a rendõrség onnan kiverte õket, az egész városban egy hétig tomboló barikádharcok robbantak ki. Ezekhez ezerszám csatlakoztak más ifjúsági csoportok, munkanélküliek és bevándorlók is, és amikor a rendõrség rendet teremtett, brutalitása ellen a francia szakszervezetek - a kommunista CGT kivételével - egy napos általános sztrájkkal tiltakoztak. A kommunista párt és szervezetei hiába igyekeztek fékezni az eseményeket, a miniszterelnök, Pompidou meghátrálása nyomán állandósultak a milliós lélekszámú tüntetések és az egész országra kiterjedõ vadsztrájkok. A radikális csoportok a középületeket ismét megszállták, s munkástanácsok kezébe akarták adni a hatalmat. Május 30-án azonban az államelnök, De Gaulle bejelentette, hogy a népakarat kinyilvánítására új parlamenti választásokat tartanak, s ugyanezen a napon már a rendpárti tüntetõk tömegei lepték el Párizs utcáit. A választásokon a gaulleisták - a 487 mandátum közül 358-at megszerezve - elsöprõ gyõzelmet arattak, s a konzervatívok így több mint egy évtizedre bebetonozták hatalmukat. A barikádharcosok szóvivõje, Marc Daniel Cohn-Bendit korábbi eszméit megtagadva a "zöld" mozgalom nemzetközi képviselõinek egyike lett.
    A fent ismertetett nyugati eseményekkel szemben - amelyeknek közös jellemzõje az volt, hogy a kapitalista jóléti államok (és a csak magas életszínvonalat nyújtó USA) ellentmondásos-anakronisztikus vonásaival szemben fellépõ mozgalmak a szélsõségesen baloldali vagy zavarosan újbaloldali eszmék kalandor akciói következtében vesztették el a társadalmi többség bizalmát, az 1968-as "prágai tavaszt" épp ellenkezõ irányú, jobboldali törekvések sodorták katasztrófába.
    A fordulatot itt az hozta meg, hogy a központi tervutasításos rendszer csõdje Csehszlovákiában is gazdasági és ellátási válsághoz vezetett. A vezetésben a reformkommunisták kerültek túlsúlyba, akik Antonín Novotnýt lemondatták és 1968. január 5-én Alexander Dubèeket választották meg a párt elsõ titkárává. Ezt követõen az államvezetésbõl is eltávolították a sztálinistákat, és nekiláttak az "emberarcú szocializmus" kialakításának. Júniusra viszont olyan társadalmi szervezetek és folyóiratok kerültek a figyelem középpontjába, amelyek már a kapitalizmus visszaállítását követelték. Tízezrek írták alá egy addig ismeretlen tanoncotthoni nevelõ és újságíró, Ludvík Vaculík június 27-én megjelentetett, "Kétezer szó a munkásoknak, a parasztoknak, az alkalmazottaknak, a tudósoknak, a mûvészeknek, mindenkinek" címû felhívását, amely azt követelte, hogy a kommunisták, mint alkalmatlanok, adják át az ország irányítását erre méltóbb politikusoknak. Dubèek ellenlépései és a szovjetekkel folytatott tárgyalásai egyaránt kudarcot vallottak (vö. Kun M. 1997), és augusztus 20-21-én a szovjet hadsereg magyar, lengyel, bolgár és keletnémet katonai segédlettel, ellenállásba nem ütközve megszállta Csehszlovákiát.
    Dubèeket azonban ismét a párt elsõ titkárává választották, s a reformok folytatására készült. A szovjetek által támogatott sztálinista káderek viszont Gustav Husák vezetésével "párttisztítást" hajtottak végre, Dubèeket 1969-ben Törökországba számûzték nagykövetnek, majd 1970-ben kizárták a pártból. Megjegyzendõ, hogy az 1989-es rendszerváltás irányítói sem juttatták semmiféle tényleges politikai szerephez, sõt, Duray Miklós (2005) tudósítása szerint máig "rejtelem", hogy 1992-ben "autóbaleset vagy kitervelt gyilkosság áldozatává vált-e".
    Ami azután Magyarországot illeti, nálunk éppenséggel ekkor kezdõdött a reformkommunizmus illúzióinak korszaka. 1968. január elsején vezették be az "új gazdasági mechanizmust" ami azt jelentette, hogy az addig utasításokra épülõ tervezés helyére a terv és a szabályozókkal mûködõ piac összekapcsolását biztosító irányításrendszer lépett. Ettõl kezdve hónapról hónapra tapasztalható volt az életszínvonal emelkedése és az ablaknyitás a nyugati világ szellemi életére. Sorra megjelennek az ottani társadalomtudományi irányzatokat ismertetõ tanulmányok, az alapmûvek fordításai, a közellátás pedig olyan szintre emelkedett, hogy Coca-Colát lehetett kapni a közértekben és hazai gyártású fogamzásgátló tablettát a patikákban. A lakásokban felragyogtak a tévéképernyõk, a táncdalfesztivál és a mexikói olimpia mûsorainak vetítésekor kiürültek a neonfényes utcák. A magyar mezõgazdaság is túljutott az 1961-es, brutális terrorral ráerõszakolt termelõszövetkezetesítés sokkján, és elindult azon az úton, amely az ország legvirágzóbb sikerágazatává tette, s a magyar falu modernizálásához, a parasztság meggazdagodásához vezetett.
    A "gulyáskommunizmus", "frizsiderszocializmus" békéjében az "új baloldal" a frankfurti iskola nézetei a hivatalos kapitalizmusellenes propagandába illeszkedtek (elhallgatva szovjetellenes kiszólásaikat). Heller Ágnes (1997) viszszaemlékezése szerint még "a Budapesti Iskola és környéke is megoszlott az újbaloldal megítélése ügyében. Márkus [György] mindig idegenül és szkeptikusan nézett velük szembe, míg Vajda [Mihály] és én szimpatizáltunk vele. Családforma és kommunizmus címû közös írásunkat akkor az újbaloldal egyik hazai krédójának tekintették." Nos, az én emlékezetem szerint -igazságtalanul bár, de - inkább csak vigyorogtak rajta, mint a hippy-kommunák promiszkuitásának ómarxista szlogenekkel átszõtt vágyképén (vö. Heller Á.-Vajda M. 1970). Még kevésbé keltettek nálunk érdeklõdést a párizsi "százarcú happening" utcai harcai; Heller Á. (1997) szavaival "egyes Nyugatot járt fiatalok ugyan hozták a híreket a francia eseményekrõl, de ekkor még nem volt hatásuk."
    Ami a "prágai tavaszt" illeti, Moldova György (2006: II. 49.) azt írja, "a magyar átlagembereket tulajdonképpen nem hozta lázba a csehszlovákiai megszállás híre. Ha nem is gyûlölték, de lenézték a többi szocialista ország polgárait. »Csak azért jönnek ide, hogy elvegyék elõlünk a téliszalámit és ellepjék a Balatont!«, »azt kapták, amit megérdemeltek!« -vélekedtek mindenütt. A kultúra és a politika nagyjai sem léptek sorompóba. Ismereteim szerint két tiltakozó levél érkezett tõlük, az egyik Lukács György filozófustól, a másik Hegedûs Andrástól - ez utóbbi gesztusát különösen ellentmondásossá teszi, hogy annak idején miniszterelnökként magyar részrõl éppen õ írta alá a Varsói Szerzõdést." Ami ebbõl a lenézést illeti, a lengyel-magyar barátságra gondolva tudnék ellenérveket felsorolni, de annyi bizonyára igaz, hogy a megszállás nálunk nem keltett semmiféle tömegriadalmat.
    Nem említi továbbá Moldova a korcsulai (Korula) affért, márpedig az a magyar 1968 legjellemzõbb eseményei közé tartozott. A zágrábi Praxis-kör 1968 augusztusában nemzetközi nyári egyetemi rendezvényt tartott, ahová meghívták Heller Ágnest, Márkus Györgyöt, Sós Vilmost, Tordai Zádort és Tõkei Ferencet is. Csehszlovákia megszállásának hírére a résztvevõk tiltakozó manifesztumot írtak, s a magyarok - Tõkei kivételével, aki nyomban hazautazott - egy külön kiáltványt is készítettek, melyet az AFP francia sajtóiroda bocsátott közre. "Miután nyilatkozatunkat »leadtuk« és felolvastuk - írja Heller Á. (1997) -, elhatároztuk, hogy azonnal hazaindulunk. Magyarországról semmi hír sem érkezett, fogalmunk sem volt arról, hogy mi van otthon. Azt hittük, hogy nagy baj van. Azt hittük, hogy visszatér az '56 utáni megtorlások korszaka. Meg voltunk gyõzõdve arról, hogy a pályaudvaron ávósok fognak várni, hogy ezért a nyilatkozatért évekig börtönben ülünk majd. De ha nem is zárnak börtönbe, állásunkból bizonyosan ki fognak tenni. […] De nagyon enyhe volt akkor a büntetés (fegyelmi, útlevélbevonás stb.). Börtönbe, hál'istennek nem vetettek. Állásunkat azonban hárman ötünk közül, ha nem is akkor, hanem öt évvel késõbb, mégis elvesztettük. Nem akkor, de elsõsorban azért. […] Az augusztusi katonai intervenciónak általában nem voltak olyan súlyos közvetlen következményei Magyarországon, mint amire akkor számítani lehetett. Igaz, az új gazdasági mechanizmus befulladt, a szinkronizációból nem lett semmi, a demokratikus reformok reménye szertefoszlott."
    Heller emlékezete - hogy nagyon finoman fogalmazzak - igen célirányosan mûködik. Az öt évvel késõbbi eseményeknek abszolút semmi közük nem volt Korcsulához. Az események igazi végkifejletét Józsa P. (1978) írta le: "Meglepetések is következtek. […] Mindenki azt várta, hogy »vér fog folyni«. Ehelyett csak a pártból zárták ki õket (illetve Hellert nem is lehetett, mert már 1959 óta ki volt zárva), az állásukat megtartották. Ezzel szemben Szigeti Józsefet, aki 1968. szeptember folyamán úton-útfélen hangoztatta, hogy most végre rend lesz a népi demokráciákban, és Kádár is menni fog, s aki a korcsulai aláírókat minden további nélkül el akarta távolítani tudományos posztjaikról, leváltották a Filozófiai Intézet élérõl. Ez világos beszéd volt a cseh kérdésben a magyar kormány részérõl." Nem igaz az se, hogy az új gazdasági mechanizmus ekkor fulladt be, sõt, 1968 decemberében a párt központi bizottsága látványosan jóváhagyta a bevezetett reformokat. A demokratikus reformok reményét is csak erõsítette, hogy október derekán törvénybe iktatták a népi ellenõrzést. A korcsulai nyilatkozat tehát valójában - Madarász Imre (2007: 95.) szavával - egy "szekta" magánakciói közé tartozott.
    A számottevõbb és - a csehszlovákiai eseményekkel ellentétben - egyértelmûen baloldali magyar 1968 voltaképpen tíz évvel korábban, 1958-ban kezdõdött. Megértéséhez azt kell tudnunk, hogy 1949-tõl 1957-ig bármilyen ideológiai-politikai ellentétek csaptak is össze a hivatalos líra porondján, ezek egyaránt a parlagi realisztikus stíluskonvenciók egyenruháját viselték, s legfeljebb abban mutatkozott különbség, hogy ennek népies-petõfis vagy publicisztikus-urbánus színárnyalatával voltak-e irgalmatlanul költõietlenek. 1956 után viszont a pártnak hirtelen szüksége lett költõkre, mert az írótársadalom túlnyomó többsége a forradalom oldalán állt, s elnémult vagy elnémították. Így a hatalom kaput nyitott egy sor pályakezdõ elõtt, akik kommunista szellemiségû verseket írtak ugyan, de expresszionisztikus-avantgárd stílusban, s ezért addig nem juthattak nyilvánossághoz, most pedig nem vállaltak szolidaritást a sztrájkolókkal. Az õ antológiájuk volt a 1958 decemberében megjelent, híres Tûz-tánc, s a csoport befolyását növelte, hogy szervezõje, Imre Katalin és a szintén e körhöz tartozó Kis Tamás az Élet és Irodalom szerkesztõiként kulcspozíciókat foglaltak el, s még a költõk egyike, Györe Imre is munkatársa volt a lapnak. Irodalmi estjeik közönsége, vonzásuk a fiatal generációk körében nõttön nõtt - aminthogy a másik oldalon, sikereik láttán, nõtt ellenük az irodalmi világban az ingerültség is; a hallgatók-elhallgatottak a Kádár-rendszer sebtében verbuvált irodalmi janicsárjaiként gyûlölték õket, a népiesek pedig stíluseszményeikre is urbánus talmiságként sandítottak. Az eredeti gárdát Imre Katalin tudatosan "népfrontos" szellemben egyre szélesítette is; a "Fiatal írók harmadik estje" címmel 1959. április 30-án, az Egressy Klubban általa összeállított mûsorban a tûztáncosok mellett több más, modern hangon megszólaló fiatalt is felléptetett.
    Csakhamar híre járt azonban, hogy a pártvezetés - név szerint pedig Aczél György - törököt fogott a tûztáncosokkal. Ahelyett ugyanis, hogy örvendtek volna annak, hogy expresszionisztikus-avantgárd modorban is szabad dicsérniük a pártot, komolyan vették, hogy kommunisták, s elkezdték számon kérni a szocialista hatalmon az eszméinek megfelelõ közállapotokat. Vagyis: veszélyesebbekké váltak a "népies-harmadikutas" ellenzéknél is. Ráadásul Aczél békét akart kötni az írótársadalommal, meg akarta nyerni a kor kiemelkedõ alkotóit. Bármilyen ösztönösen zseniális-ravasz politikus volt azonban, mûveltség- és ízlésbeli korlátai nem tették lehetõvé számára, hogy a tényleges értékeket felismerje; e téren sosem tudott a köznapi sznobság szintje fölé emelkedni. Az õ szemében azok voltak a nagyok, akiknek nagy és lelkes táboruk volt, s ez az adott pillanatban a Rákosi-Révai-korszak szövetségi politikája által mesterségesen felduzzasztott-felértékelt "népi irodalmat" és Illyés Gyulát jelentette. Azokat, akik Kádár-huszárokként gyûlölték a tûztáncosokat. Aczélnak tehát a szeme se rebbent, amikor az irodalmi békesség érdekében kiadta az utasításokat, hogy a tûztáncosokat eztán ne a "támogatott", hanem a "tûrés" és "tiltás" határán ingadozó csoportosulások kategóriájába sorolják.
    1959 õszén eltávolították az Élet és Irodalom szerkesztõségébõl Imre Katalint és Györe Imrét, majd hamarosan Kis Tamást is. 1960 februárjában vitát provokáltak a fiatal írók helyzetérõl, amely egy esztendõn keresztül dübörgött, anélkül persze, hogy valaki is kimondhatta volna, mirõl is van szó. Végül az Írószövetség választmányával elfogadtatott tézisek "a Tûz-tánc költõirõl szólva modernkedést, álproblematikát, avantgardista pózokat, anarchista nyegleséget, baloldali jellegû hangulatokat emlegetnek a látszólagos elismerés mellett, és kelletlenül azt állapítják meg: »A kommunista költõkre nemcsak a hibák jellemzõek«" (Simor A. 1995: 18.). Ez lehetõséget nyújtott közülük Váci Mihálynak és Garai Gábornak ahhoz, hogy a kellõ alkuk megkötésével a hivatalos Parnasszusra emelkedjenek. A magasan föléjük magasodó Ladányi Mihályt viszont addig üldözték, míg "élete utolsó másfél évtizedében az önként vállalt proletársors kiteljesedéseként végleg kivonult az irodalmi életbõl. Versei a halála elõtti két évben a vezetõ irodalmi lapokban, a Kortársban, Új Írásban és az Élet és Irodalomban nem jelentek meg. Csemõn telepedett le, szõlõt próbált termeszteni, nem nagy sikerrel. Hetykén rápingálta ugyan háza kerítésére: Alkotó ház, és aláfestette az Ady-idézetet: »A gaz lehúz, altat, befed«, de egyre reménytelenebbül tengõdött a már-már reászakadó házban." [Én inkább kunyhónak nevezném, Sz. I.]
    Kietlen magányban vált lírája nagy, nemzeti költészetté. Groteszkjeibõl az adósság csapdába besétáló, az elitbürokráciát nevelõ, a gazdasági tespedést elõidézõ, a forradalmi öntudatot semmibevevõ, az internacionalizmus helyett a Szovjetunió nagyhatalmi politikáját kiszolgáló, a párttagságot és a munkásosztályt depolitizáló, az országos döntésekbõl kiszorító korszak képe néz ránk, csakhogy ezt a kíméletlen körképet nem egy kívülálló, hanem a szocializmus történelmi lehetõségét föl nem adó költõ alkotta meg, haragos-keserû ecsetvonásokkal. Költészete egyre növekszik az idõben" (Simor A. 1995: 30.). Imre Katalint 1965-ben az Irodalomtudományi Intézetbõl is eltávolíttatták, majd 1966-ban a KEB (Központi Ellenõrzõ Bizottság) - Rozsnyai Ervinnel és Galabárdi Zoltánnal együtt - maga elé idézte, és kizárták az MSZMP-bõl. Fõleg a fiatal költõkre, írókra tett hatásával elégedetlenkedtek, bár óvakodtak attól, hogy hivatalosan bármit is direkt politikai vád formájában fogalmazzanak meg. Az indoklás mindössze annyit tartalmazott, hogy nem mutatott megbánást, és hogy nem volt a párttal szemben õszinte A Tûz-tánc szerkesztõje és a nemzedék szellemi központja elleni támadással egy idõben több baloldali író részesült szilenciumban" (Simor A. 1995: 25.).
    A pártvezetés okkal idegeskedett, mert ezzel egyidejûleg - és a hitükhöz ragaszkodó tûztáncosok hatásától nem függetlenül - a baloldali ellenzékiség eszméi az irodalmi élet keretein kívül is terjedni kezdtek. No nem a munkásság és parasztság tömegeiben, csak a pesti gimnazisták (fõként a Szinyei és a Kölcsey gimnázium tanulói) egyes köreiben, de a káder-uralkodó osztály számára ez is több volt a soknál. "A hatvanas évek baloldali fiataljai - írja személyes élményeit felidézve Simor András (1995: 33-34.) - az iskolai klubban azzal döbbentették meg a kerületi KISZ aggodalmas arcú kiküldöttét, hogy egymás után közölték: »Én maoista vagyok!«, »Én guevarista vagyok!«, »Én sztálinista vagyok!«, »Én castroista vagyok!«, »Én szamuelysta vagyok!« Ezek a tizenhat éves fiatalok jelentették a veszélyt, amelyet belügyi eszközökkel kellett ellenõrizni és felszámolni. A vietnami háború ellen önmaguktól és nem hivatalból tiltakozó, a Kubáért, Che Guevaráért rajongó fiatalok gyanúsak voltak. Az Angela Davis-jelvényt némelyik KISZ-funkcionárius éppen olyan felháborítónak találta, mint a Fekete Párducok népszerûsítését, s letépte a gyerekekrõl. A fõveszélyrõl, Maóról elismerõleg szólni egyet jelentett az önfeljelentéssel. A párizsi 68 gyönge visszfénye is nyugtalanította a hazai funkcionárius-gárdát."
    Ugyanekkor - Dalos György (2000) tanúsága szerint - "az ELTE-n, az MKKE-n, a Mûszaki Egyetemen és a Képzõmûvészeti Fõiskolán" is létrejött egy diákcsoport, amelynek "látható célja az volt, hogy a lagymatag KISZ-nél tevékenyebb szolidaritást mutasson az Egyesült Államok ellen harcoló Vietnam iránt. Létrehoztak egy Szolidaritási Bizottságot, amely hol engedéllyel, hol pedig engedély nélkül szervezett tüntetéseket, s ezért az egyetemi KISZ 1966 decemberében feloszlatta, vezetõit pedig frakciós tevékenység vádjával kizárta a szervezetbõl, közülük kettõt, Pór Györgyöt és Haraszti Miklóst az egyetemrõl is, és rendõri felügyelet alá helyezték õket." Tegyük hozzá: ezzel egyidejûleg az önmagát "Budapesti Iskolaként" reklámozóknál messze magasabb teljesítményeket nyújtó filozófust, Rozsnyai Ervint is 16 esztendõs munkanélküliségre ítélték (vö. Tamás G. M. 2006).
    "A vietnami és egyéb akciókat (pl. a görögországi katonai puccs elleni engedély nélküli tüntetést 1967. május elsején) - folytatja Dalos - egy szûkebb konspiratív csoport irányította - amelynek én tagja voltam, de Haraszti nem, s amely önmagát 1967. novemberi röplapján »Magyar Forradalmi Kommunisták Csoportjaként« jelölte meg. Ugyanebben az idõben kidolgoztak egy 36 pontból álló Programfelhívást, amelynek 34. pontjában kimondták, hogy céljuk a »revizionista, burzsoá-bürokrata rendszer erõszakos megdöntése« és egy kínai típusú szocializmus megvalósítása Magyarországon.
    A mintegy 10-12 fõt számláló, kettõs tagolású »kemény mag« Pór révén informális kapcsolatot tartott fenn egy hasonló irányzatú görög emigráns szervezettel, általam pedig az MSZMP irányvonalát ultrabalos álláspontról bíráló írókkal és mûvészekkel. Kisugárzása létszámánál nagyobb volt, amit leginkább az 1968. január végén beindult rendõri eljárás során beidézett tanúk magas száma (50-60 fõ) bizonyít."
    Az "ultrabalos" jelzõvel kapcsolatban megjegyezném, hogy itt ne sztálinistákra-rákosistákra gondoljunk, hanem olyan értelmiségiekre, akik a kommunista eszmék megvalósítását kérték számon a kommunista pártállamtól. Az engedély nélküli tüntetéseket pedig a rendõrség gumibotozással verte szét; a pesti pletykák szerint a görög követség elõtt Aczél György egyetemista lánya, Aczél Anna is megtapasztalta, mi jár annak, aki nem kifejezetten pártutasításra kiabálja a párt jelszavait.
    A rendõrség természetesen ezt a mozgalmat is sûrûn behálózta a maga provokátoraival-besúgóival, és 1968 májusában összeesküvési pert indított a fiatalok ellen. Dalos György (2000) hangsúlyozza, hogy "a súlyos vád ellenére viszonylag enyhe ítéletek születtek: a fõvádlottat [Pór Györgyöt, Sz. I.] két és fél esztendei, szigorított börtönben letöltendõ szabadságvesztésre ítélték, s rajta kívül csak három személynek kellett ténylegesen bevonulnia a börtönbe. A többiek szabadságvesztését (hét és kilenc hónap közötti büntetéstételeket), így az enyémet is, három év próbaidõre felfüggesztették. Keményebbek voltak a kevésbé látványos mellékbüntetések: az egyetemrõl való kizárások, állásvesztések és publikálási tilalmak."
    Óriási különbsége volt ennek a magyar 68-nak, hogy - szemben az összes többivel - nem lehetett egyszerû rendõri terrorral elfojtani. Dalos visszaemlékezése szerint "a szétvert maoista csoport egyes tagjai most Haraszti társaságát keresték, hogy rajta és az õ egyetemi kapcsolatain keresztül folytathassák - zömükben már 1968 nyarán és õszén búcsút intve a maoizmusnak - az agitációt a diákok között. A világnézeti hátteret immár a nyugati diákmozgalmak anarchizmusa, Che Guevara forradalmi elmélete, gyakorlati szinten pedig az egyetemi önigazgatás és a munkásfiatalok integrációját szorgalmazó studium generale-mozgalom alkotta". "Ebben az ígéretes, feszültségekkel teli idõszakban köztem és Haraszti között egyfajta koalíció jött létre" - írja Dalos, nem hallgatva el azt sem, hogy a per nemigen zavarta elszántságukat: "1968 és 1970 között diákszállókban, gimnáziumokban, a pesti Pinceszínházban, vidéki mûvelõdési házakban, sõt idõközben bevonult barátaink révén laktanyákban is többedmagunkkal felolvasóesteket tartottunk, s mintegy a verseket kiegészítendõ politikai nézeteinket is meglehetõsen szókimondón tálaltuk fel." Igaz, Haraszti Miklóst és Dalos Györgyöt 1970-ben végül rendõri felügyelet alá helyezték. Ellenszegülésük, majd 1971 februárjában és márciusában folytatott éhségsztrájkjuk azonban a baloldali értelmiség körében olyan - Lukács György tiltakozását is kiváltó - botrányhoz vezetett, amely a hatalmat meghátrálásra kényszerítette (ld. Simor A. 1995: 31-32; Dalos Gy. 2000).
    Dombi Gábor (é. n.) igen s
zûkre szabottnak látja e mozgalom résztvevõinek körét. Dalos szerint "befolyásuk határát az egyetemen és a fiatal értelmiségiek között egyfelõl a náluk jóval tájékozottabb ifjúlukácsisták (Bence György, Kis János és körük), másfelõl a népiek (Utassy József, Oláh János, Mezey Katalin és többiek) vonták meg, akik Illyés Gyulát, de talán még inkább Nagy Lászlót tekintették vezércsillaguknak.
    Az említett áramlatok egyike sem tagadta a kollektivizmus elvét, a »Lukács-unokák« azonban demokratikusabbnak, a népiek nemzetibbnek, az antibürokratikus újbaloldaliak pedig spontánabbnak, forradalmibbnak szerették volna látni a társadalmat. Közös jellemzõjük az volt, hogy politizáltak ugyan, de senki sem közvetlenül, hanem az egyetlen legálisan hozzáférhetõ közeg, a kultúra révén. A tekintélyellenesek befolyási övezetéhez tartoztak a vonalas politikai dalmozgalomról levált radikálisabb csoportok (Gerilla, Monszun együttes) és amatõr színjátszó körök (Orfeó, majd Studió K), a népiek égisze alatt pedig a késõbbi táncházmozgalom kezdeményei alakultak ki." Hozzátenném: e befolyási övezet a fent jelzettnél is tágabb volt, hiszen Sasvári E. (2000) tanúsága szerint ide sorolhatjuk pl. "a balatonboglári kápolnát, a magyar avantgárd meghatározó központját, ahol »munkabemutatók« címén mintegy négy éven át közel száz mûvész állíthatta ki munkáit. Ez az eredetileg üresen és elhanyagoltan álló, Galántai György által kibérelt kis helyiség az 1970-es évek elején teret és lehetõséget adott a sokféle eszmei és esztétikai irányból érkezett és az undergroundban találkozó értelmiség számára, amelynek tagjai egyébként nem voltak szívesen látott vendégek a hivatalos kultúra berkeiben." Voltak még olyanok is, akik bábszínházzal terjesztették nézeteiket, és magától értetõdõ, hogy e sokféleséget a szövetkezések és szakítások állandó gomolygása jellemezte (vö. Nánay I. 1998).
    E mozgalmak közül a legígéretesebb az 1969-ben elindított Studium Generale volt. A káder-uralkodóosztály ugyanis paradox helyzetbe hozta magát azzal, hogy az értelmiség-ellenes politikája jegyében bevezetett felsõoktatási numerus clausus immáron saját gyermekeinek továbbtanulási lehetõségeit is korlátozhatta volna. Eltörölték tehát a munkás-paraszt származású fiataloknak elõnyös származási megkülönböztetést. Ezzel viszont az utóbbiak kerültek szinte behozhatatlan mûveltségi hátrányba, noha a pártállami ideológia szerint õk lettek volna az "uralkodó osztály" tagjai, "minden hatalom" birtokosai. A fiatal baloldali ellenzék e feszültségek csökkentésére szervezte meg a bölcsészkari Studium Generálénak nevezett, ingyenes, az oktatók fizetség nélkül végzett munkájára épülõ elõkészítõ tanfolyamot.
    A mozgalom egyik vezetõje, Varga László (2006) hangsúlyozza, hogy "nagyon tudatosan, eltökélten, de a »rendszeren belül« kívántunk maradni, nem megdönteni, hanem átalakítani, igazságosabbá, sõt kimondottan igazságossá akartuk tenni". Ezzel szemben - írja Schütz Tamás (2006) - "a bölcsészkar akkori vezetése, sõt a pártközpont sem nézte jó szemmel a Studium Generale-mozgalmat, különösen azért, mert a résztvevõk a hátrányos helyzetû gyerekekkel való közös munka révén tapasztalatokat szerezhettek a szociokulturális hátrányok természetérõl. Ugyanis a kívánatosnál sokkal többet beszéltünk az esélyegyenlõtlenségekrõl és csökkentésük korlátairól egy olyan korszakban, amikor a politika nem tagadta ugyan az egyenlõtlenségek létezését, de voluntarista módon azt hirdette, hogy jó iskolával, jó szociálpolitikával a hátrányok rövid idõ alatt felszámolhatók." A mozgalmat így csakhamar betiltották, a szervezõk ellen "tényfeltáró vizsgálatot" indítottak, a kari KISZ-titkárt, Atkári Jánost (vö. uõ 2005) pedig áthelyezték a Budapesti KISZ-bizottsághoz politikai munkatársnak.
    Dombi Gábor (é. n.) hívja fel a figyelmet arra, hogy a rendszerváltás után e mozgalmak résztvevõinek nem kis része szerette volna kitörölni múltjából mindezt, "mert aktív politikai tevékenységüket hátrányosan befolyásolhatta volna zömük szélsõséges baloldali múltjának - kommunistaellenes hisztériák korát éljük! - teljes feltárása. Kivétel csak olyan akad közöttük (Dalos György), aki nem lévén politikus, múltját feldolgozta és publikálta. […] Haraszti Miklós személyes beszélgetésben ezt úgy fejezte ki: nem szereti kinyitogatni a múlt szekrényeit, mert annak kísértetei csontváz alakjában és kaszával a kézben ugranak ki belõle." E megfogalmazást egyrészt azzal látom kiegészítendõnek, hogy e csontvázak vörösek, és nem kaszát, hanem sarlót és kalapácsot tartanak a kezükben. Másrészt pedig azzal is, hogy azt a mostani "aktív politikai tevékenységet" azért zavarja annyira a szélsõséges baloldali múlt, mert e politikai tevékenység a nem kevésbé szélsõségesen jobboldali liberalizmus hatalmát képviseli. Atkári János (2005) ma már azt üzeni a felsõoktatásból kirekesztett paraszt- és munkásfiataloknak: "Arisztokratikus demokratának tartom magam."

HIVATKOZÁSOK
Atkári J. 2005: "Arisztokratikus demokratának tartom magam". Atkári János volt fõpolgármester-helyettessel, független fõvárosi képviselõvel
beszélget Váradi Júlia. In: Mozgó Világ.
Dalos Gy. 2000: Kommentár. In: Mozgó Világ.
Dombi G. é. n.: Zelóták és farizeusok. Gondolatok a Kádár-korszak ellenzékének korai szocializációjáról. In:
http://www.infopoly.info/study/zelot.html
Duray M. 2005: Lehet-e kárhoztatni…? In: Szabad Újság, 40-42. sz.
Heller Á. 1997: 1968. In: Beszélõ.
Heller Á.-Vajda M. 1970: Családforma és kommunizmus. In: Kortárs.
Józsa P. 1978: Tíz esztendõ. Alakulások a magyar értelmiségben 1967-1977 között. In:
http://www.rev.hu/html/hu/kiadvanyok/evkonyv01/jozsa.html
Kun M. 1997: Egy hónappal a fegyveres beavatkozás elõtt. In: Beszélõ.
Madarász I. 2007: Antiretró. Portrék és problémák a pártállami korszak irodalmi és tudományos életébõl. Bp.
Moldova Gy. 2006: Kádár János. I-II. köt. Bp.
Nánay I. 1998: Az Orfeo-ügy. (Fodor Tamás és Malgot István visszaemlékezésével). In: Beszélõ.
Neményi L. 1997: 1968 Amerikában. In: Beszélõ.
Sasvári E. 2000: Miért éppen Pór? A kádári "üzenési" mechanizmus természetéhez.
In: http://www.rev.hu/html/hu/kiadvanyok/szovegek_evk2000/sasvari.htm
Schütz T. 2006: Szerkesztés közben. In: Új Pedagógiai Szemle.
Simor A. 1995: Pályám bére. Vallomás. Bp.
Tamás G. M. 2006: Egy kommunista. Rozsnyai Ervin nyolcvanéves. In: Népszabadság, június 29.
Varga L. 2006: Kiskarácsony. In: Élet és Irodalom, december 22.
Wallerstein, I. 1995: A liberalizmus agóniája. Van-e remény haladásra? In: Eszmélet.

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

A dinoszaurusz igazsága

Simor András: Dinoszaurusz testvér üzenete

Hadd folytassam ott, ahol 1998-ban befejeztem Simor András Félelemûzõ címû kötetérõl írva. Az akkori recenzió azzal végzõdött, hogy "Talán nem tévedek túl nagyot, ha Simor András utóbbi években publikált verseiben azt látom, hogy a költõ határvonalhoz közeledik, ahol az utak is elválnak: vezet innen út a csalódások belsõ feldolgozásán át a megerõsödõ hit és (ön)bizalom felé, de a reménytelenség, a semmi felé is. Reméljük - és jó néhány vers tanúsága szerint nem alaptalanul -, hogy az elsõ út az övé".
    Most pedig kézbe vehetjük a költõ legújabb kötetét, amelyben az elmúlt évtizedben írott költeményekbõl ad közre válogatást. Kitûnõ alkalom ez a szembesítésre, mégpedig kettõs értelemben is: Simor András akkor költészetének szembesítésére a késõbbi évekével, és az idézetben leírtak szembesítésére a valósággal. Ez utóbbi a könnyebb. A költõ írt az elmúlt évtizedben is, mégpedig további színekkel gazdagítva költészetét, és ez eleve kizárja, hogy a reménytelenség, a semmi felé vezetett volna az útja.
    Ugyanakkor a Dinoszaurusz testvér üzenete nem jelez éles fordulatot Simor lírájában. Nem írt alapvetõen másról, nem is látja teljesen másképp a valóságot. Ez az évtized, minden látszólagos zûrzavara és felfordulása ellenére konszolidációs idõszak volt az új magyar kapitalizmus történetében; a lényeg nem változott, csak bizonyos hangsúlyok helyezõdtek át, és nyilvánvalóbbak lettek egyes jellegzetességek, amelyeket tíz éve még nem láttunk ennyire egyértelmûen. Logikus tehát, hogy Simor András költészetében, amely költészet olykor a napi aktualitások szintjéig együtt él ma is a körülöttünk alakuló valósággal, szintén nem következtek be éles fordulatok.
    Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a költõ "a régi nótát fújja". Gyors változások helyett inkább valami csendes átalakulás következett be a világ kihívásaira adott válaszaiban. Ez a csendes átalakulás egyúttal újabb színeket kevert ki költészetében, illetve határozottabbá tett olyan vonulatokat, amelyek korábban illékonyabban, búvópatak-szerûen voltak jelen.
    Simor 1997-ben Félelemûzõ címmel jelentetett meg verseskötetet, amelynek fõ motívuma, a cím is erre utal, a félelem volt. Nem a személyes fenyegetettség miatti félelem, vagy ha igen, csak áttételesen, amennyiben a világ megordasodása, a gátlástalanság és az erõszak eluralkodása minden embert fenyeget, aki nem üvölt együtt a farkasokkal. De a reménytelenség, a vereségérzet mellett, sõt azok ellenére a kötet már félelemûzõ volt, vagyis, ha olykor el is uralkodott a költõn a jelenre vonatkozóan az elháríthatatlan reménytelenség, sok versének fontos alapmotívuma volt a szembeszállás a félelemmel, a kísérlet annak elûzésére. Humor és bizalom a jövõben: ezek voltak mindehhez a fõ eszközei.
    A Dinoszaurusz testvér üzenetében már ritkán válik a vers tárgyává a félelem, jószerével egyetlen olyan költeményt találtam, amelyben ez egyértelmûen, a korábbiakéhoz hasonlóan megjelenik, ez pedig a Viadal címû költemény, amely nyilvánvalóan a tavaly õszi budapesti zavargások nyomán keletkezett.

    […]
    "Jönnek az utcán,
    kezükben kövek,
    hogy félelembe
    kényszerítsenek.

    Árád-sávos zászlóik
    lengetik
    és a lyukkal
    dekorált
    nemzetit.

    Betörnek
    ajtót,
    ablaküveget,
    és a fejedrõl
    letépik süveged."

    Láttam
    õket
    ifjan
    látom õket
    vénségre
    készülõdve.
    […]

    Az én városomban
    ne eresszen rolót a zavar
    ne szorongjon,
    ki álmából riad.
    […]
    (Viadal)

    Simor András nem bízik abban, hogy a jelenben vagy a közeli jövõben a dolgok alapvetõen megváltozhatnak, de ez többnyire már nem félelmet és haragot kelt benne, hanem valami derûs kívülállást, annak a sokat megért embernek a bölcs derûjét, aki túllép "e mai kocsmán", ezen a kisszerû, mucsai kavalkádon, mert tudja, hogy tartson bár még hosszú ideig, egészen biztosan megváltozik, törvényszerûen átlép rajta a történelem.
    Ebbõl következik, hogy költészetében a korábbiaknál nagyobb teret nyer a humor, és annak nem is a legfeketébb, kétségbeesésbõl születõ változata, hanem az irónia, sõt egyre gyakrabban az önirónia. Simortól korábban sem volt idegen önmaga ironikus szemlélete, ám ez a vonulat most megerõsödött, elsõsorban az öregedés szaporodó jeleinek számbavételekor.
    Ez a szemléletmód-változás mutatkozik meg a kötet címadó versében is, bár ebben a versben ez több mint önirónia: a dinoszaurusz-szimbólumban benne van a méltósággal távozó dicsérete is, aki, bár megveti az utána következõt, beteljesítve szerepét, nyugodt szívvel és tiszta lelkiismerettel lép le a színrõl.

    Millió éveken át
    mi laktunk ott
    mit akar
    ez a buta majom
    a maga
    pár ezer évével

    […]
    Mi
    méltósággal
    hagytuk el a Földet
    hivatásunk betöltve
    hol ma
    káosz tombol
    (Dinoszaurusz testvér üzenete)

    Simor András verseiben azelõtt is gyakoriak voltak a bibliai utalások, most azonban egész ciklust alkotnak. Az Apokrif versekre nem a "vallásos", hanem a "bibliás" jelzõ illenék. A költõ számára a Biblia nem szent könyv, hanem példázatok, szimbólumok tárháza, olyan példázatoké és szimbólumoké, amelyekkel képes nagyon is mai tartalmakat, érzelmeket, gondolatokat, sõt helyzeteket kifejezni. Nem profanizálja a Bibliát, hanem szereplõit emberközelbe hozva utal velük a mai ember szenvedéseire, tanácstalanságára és hitetlen megváltásvágyára. Bizonyságul szinte a ciklus bármelyik versét idézhetném, a választás úgyszólván tetszõleges.

    […]
    Kakas kiáltott, elvégeztetett
    innen csak eliramodni lehet
    csak áruló, tagadó és futó van.

    Nem királyunk, ki megfeszítteték,
    nem érte dördül, ha dördül az ég,
    mindent elvesztett a Názáreti.

    Bújunk az éjben, mint ijedt nyulak
    nem találunk menedéket, utat,
    és futásunkat kopóhad lesi.
    (Péter)

    Az Apokrif versek ciklusának költeményei azt mutatják, hogy a "bibliás" versek Simor költészetében egyre erõsebben mutatkozó új színt alkotnak. A bibliai párhuzamokból erõs érzelmi töltés is ered, ami várhatóan új területeket nyit meg a költõ eddig is gazdag és sokrétû életmûvében.
    Simor András eddig is gyakran szólalt meg más költõk álarcában, nyilvánvalóan nem az utánzás, hanem a kétféle látásmód ötvözésébõl eredõ új minõségek kimunkálása érdekében. Új kötetében szintén ciklussá bõvültek ezek a költemények, Hûbele Balázs versei címmel. Több is ez a ciklus, mint megszólalás más költõk maszkjában, hiszen hõse, Hûbele Balázs maga is teremtett irodalmi alak, Arany László "gyermeke", s ha õ ír másokhoz verset, õ szólal meg más költõk hangján, az már többszörös áttétel. Mi a hozadéka ennek a bonyolult játéknak? A kérdés jogos, a válasz nem könnyû és nem egyszerû. A vesztes forradalom utáni letargia, majd a kiegyezés eufóriáját követõ "másnaposság" a 19. század második felében, és különösen az utolsó harmadában olyan helyzetet teremtett a magyar közéletben és az irodalomban, amelynek fölidézésével nagyon is a mai tartalmakat lehet kifejezni.
    Hûbele Balázs versei a magyar kapitalizmus elsõ nagy nekilendülésének idõszakát idézik, s az áthallások korántsem tekinthetõk véletlennek.
    Arany László hõse önálló életre kel, valóságos életmûvet hoz létre Simor tollával, megverselve mindent, ami saját korának gondja, fájdalma volt: Haynau terrorja (1850), Vörösmarty halála és elsiratása magának a költõnek a szavaival (Vörösmarty halálakor), a bujdosók idegenbeli tettei (Ének Prágay Jánosrul; Sírkõre), Vajda János keserû élete (Óda; A Húsz év múlva olvasásakor), egy egész költõnemzedék tragikus sora (Költõsors), terméketlen képviselõházi csatározások és önpusztító politika (A képviselõházi csatározásokra; Deák Ferenc; Antikortes ének), a nagyvilág eseményeinek magyar visszhangja (Elégia az 1871-es esztendõrül, Londonban), a megerõsödõ antiszemitizmus (Tisza-Eszlárról, 1893-ben; Eötvös Károlyról). A nem is teljes felsorolás szinte leltárszerûen tárja elénk mindazt, ami a kor lényegét alkotta, és ami az újjáteremtett, de az eredetihez lényegében hûnek maradó Hûbele Balázs számára az anakronizmus veszélye nélkül átélhetõ volt. S közben õ maga is változik, együtt öregszik a századdal, holott mint irodalmi alak akár örökifjú is lehetne. Így azonban elénk tárhatja az öregség nyavalyái mellett a sokat megélt ember búcsúzásának nosztalgikus érzéseit, hangulatait is.
    A maga sokrétûségével igazi stílusbravúr ez a ciklus, az Apokrif versekkel együtt mind hangsúlyosabban jelzi az új utakat Simor András költészetében. (Szerzõi kiadás)

CSALA BERTALAN

Mûvészi alapanyag

Gaál István: Képességek

Gaál István fotóalbumában változatos tematikájú anyagot gyûjtöttek össze: van itt például Tabák Lajos képkompozícióit idézõ szociofotó (Aszfaltozók), s vannak olyan tökéletesen beállított képek, amelyeket az élet állított be. Pályamunkások úgy mozognak az azonos címû képen (igen, úgy látszik, mintha képesek volnának mozogni az állóképen, s ez természetesen nem véletlen), hogy elõször azt hihetnénk, az életben nincs is ilyen tökéletes harmónia. De van. Gaál István képein.
    Elsõsorban filmrendezõként ismerjük õt, de talán pontosabb kifejezés a filmkészítõ. Filmeket készít, majd egy fél évszázada már, méghozzá az utóbbi idõben gyakran õ maga filmjeinek operatõre, vágója, rendezõje; saját szavaival: "többször szûri át magán" az anyagot. Képi látását sem tegnap kezdte el fejleszteni. Sára Sándorral egymás filmjeinek operatõr-rendezõi voltak pályájuk kezdetén, olyan közös produkcióiknál, mint például a nemzetközi sikert meghozó Sodrásban, vagy a remek dokumentumfilmben, a Cigányokban. Egyik legutóbbi filmje, a Bartókról készített, képileg is lenyûgözõ, háromrészes lírai dokumentum, a Gyökerek, 2000-ben készült el.
    No, de milyen is Gaál István képi világa? A Cigányok forgatásakor készített Anya és gyermeke címû kép például a maga emelkedett és mégis puritán világával önkéntelenül is a Mária-ábrázolásokat, és az ikonfestészet komor fennségét juttatja eszünkbe. A cigány asszony elszánt, szép, de fáradt és megkínzott arca éles kontrasztban áll a kezében tartott kislány megdöbbent, élénk arckifejezésével. Az egész putribelsõ mint "díszlet" egy falra aggatott polcszerû valamibõl és egy poszterként felragasztott, szakadt szélû szentképbõl áll. Az egész fotót áthatja az emelkedett, nyugodt hangulat. Még ennél is erõteljesebben mutatja a képzõmûvészeti jártasságot és a vizuális érzéket a drámai hatású Krumplisütés (1962), vagy a Patakban mosó asszonyok Felnémeten (1958).
    Sajátos és furcsa hangulatot áraszt a Trastevere címû kép. Külvárosi kis bár elõtt rozsdás székeken ücsörgõ emberek. Robogóik, mint a westernfilmekben a lovak, a bár elé "kötve", köröttük a macskakövön szemetet hord a szél - megállt az idõ. Egy ismeretlen és mégis ismerõs világ hétköznapjai ezek. Az ajtón éppen kilépõ nõalak rendezi négy csoportba az embereket, mindegyik szinte ugyanakkora távolságra van a következõtõl. A ház vonala (amely mentén ülnek) egyenesen belevezet a kép hátterében látható boltívbe, amely lezárja a kompozíciót. Még a két motor is harmonikusan helyezkedik el egymáshoz és az összes többi elemhez képest. Érdemes sokáig nézegetni ezeket a fényképeket, még laikusként is rájöhetünk, hogy minden éppen ott van rajtuk, ahol lennie kell, én legalábbis mindnél ezt tapasztaltam.
    A fotók kivétel nélkül fekete-fehérek, és meglepõen egységesek. Gaál már egészen fiatal korában egyéni és markáns stílussal jelentkezett, majd egész életén át ebben alkotott (fényképileg legalábbis), mégsem érzõdnek korai képei erõltetetten formabontónak, ahogy a mostaniak sem régiesnek. A Rómában készült felvételek között bõven találhatunk meglepõ, modern beállításokat, fény-árnyék játékokat, ahogyan hangulatos utcai csendéleteket is. Tán meglepõ, hogy valaki - mint a fiatal Gaál István ösztöndíjasként - elmegy a nagybetûs világvárosba, Rómába, és a sikátorok, lépcsõk, kispapok és koldusok érdeklik, ezek adják képeinek témáit. Mégis, ahogy a római képek összeállnak bennünk egyetlen szép impresszióvá, érezni fogjuk, hogy ezek a fotók sehol máshol a világon nem készülhettek volna el ilyennek, csakis az örök városban. Gaál képei úgy szolgálták a filmjeit, mint munka-alapanyagok, miközben önállóan is megállják helyüket, sõt: komoly mûvészi értéket képviselnek.
    A szép kiállítású kötethez a szerkesztõ, Kincses Károly írt elõszót, Gaál munkásságát Schrammel Imre keramikusmûvész és Módos Péter szerkesztõ is méltatja. Kedvcsinálónak érdemes megtekinteni a képekbõl egy virtuális térben elhelyezett válogatást, itt: http://galeria.origo.hu/gaalistvan/gihun.html (A Magyar Fotográfiai Múzeum kiadása)

BERNÁTH LÁSZLÓ

Egy fontos és bátor könyv

Szalai Erzsébet: Az Újkapitalizmus és ami utána jöhet…

Az elsõ - és az utolsó - szó, csak az elismerésé lehet Szalai Erzsébet könyve elolvasása után. Az Újkapitalizmus és ami utána jöhet… címû munkája talán az elsõ olyan gazdasági-politikai áttekintése magyar szerzõtõl a világ jelenlegi állapotának, amely nemcsak a globális kapitalizmus válságát vizsgálja, hanem megpróbál jövõképet is felrajzolni. Ehhez pedig manapság, ha sok tekintetben vitathatóak is ezek a jóslatok, nagy bátorságra van szükség. Nem vagyok hivatásos szociológus, sem politológus, csak egy gondolkodó, tájékozódni kívánó újságíró, de eddig nem találkoztam olyan, ráadásul baloldali szemléletû, hazai szerzõvel, aki megpróbált volna a prakticizmus szûk horizontjánál távolabbra kitekinteni.
    Egyáltalán, a társadalmak jövõképe, bármilyen nézõpontot is választhat valaki - beleértve még az egyházak hitbéli bizonyosságait is -, alaposan elhomályosult az elmúlt fél évszázadban. Sõt, mintha terjedne Francis Fukuyama véleménye, amely már nevezetes könyve címében is megjelent: A történelem vége és az utolsó ember. (Nem mellesleg: szerinte a liberalizmus általános térhódításával ér véget a történelem.) E gondolat nihilizmusa az ijesztõ, hiszen minden épeszû ember tudja, hogy ha valami - akár a természetben, akár a társadalomban -, nem változik, az meghal. Ezek szerint hamarosan vége az emberiség földi pályafutásának. Pedig a fizikusok azt állítják, hogy legkevesebb 10 millió év múlva juthat el a Föld olyan állapotba, hogy az ember számára esetleg lakhatatlanná válik, addig viszont bõségesen van idõ, hogy kitelepüljön más bolygókra. Arról nem is beszélve, hogy ez az idõ arra is elegendõ, hogy az emberiség a maga számára megváltoztassa, irányítsa a földi viszonyok alakulását.
    Fukuyamát elég sokan cáfolják, de viszonylag kevés szó esik az új tudományág, a káoszelmélet következtetéseirõl. Ennek az új tudománynak a felismerései pedig legalább olyan fontosak a mozgásfolyamatok leírásában, analizálásában, mint amilyen jelentõsége volt a 20. században az atomfizikának az anyagok szerkezetének feltárásában. A sokféle megismerés közül talán a legfontosabb, hogy a természetben - nagy valószínûséggel így van ez a társadalomban is -, semmi sem csak lineárisan, tehát elõre kiszámíthatóan mozog. (Ezt egyébként egy úgynevezett nem lineáris matematikai egyenlettel is bizonyították.) E gondolat népszerû illusztrációját sokan ismerik: valahol Nevadában összeüti a szárnyait egy lepke és lehet, hogy valahol, Amerika északi felében ettõl két hét múlva vihar keletkezik. Másképpen lefordítva: a világban végbemenõ és látható mozgások mellett létezhetnek olyan apró, adott pillanatban felismerhetetlen mozzanatok, amelyek késõbb sokkal jelentõsebbek lehetnek, mint a meghoszszabbított trendvonalakkal látható elmozdulások, amelyek a jövõkutatás alapjait szolgáltatják. (Jellemzõ példája volt ennek az úgynevezett Római Klub jóslata és figyelmeztetése valamikor az 1960-as években, amikor azt állították, hogy ha a világ nem vállalja a "nulla fejlõdést", akkor 2000-re katasztrófa következik be az energiaellátásban, az élelmezésben és a környezet-szennyezésben. Kétségtelen ezek a veszélyek ma is fennállnak, de már 2007-et írunk, összeomlásról, katasztrófákról nincs szó és az emberiség - sok egyéb mellett ebben is különbözik az állatvilágtól -, mindig képes volt az ilyen konfliktushelyzeteire megoldást találni. Mellesleg a "nulla fejlõdés" itt is a halált jelenthette volna.)
    Nem utolsó sorban a kiszámíthatatlansági tényezõk miatt - lásd például az informatika elõre kiszámíthatatlan robbanását a hatvanas évek óta -, olyan nehéz a társadalmi változásokat prognosztizálni, különösen hosszú távon. Az ember viszont, mert véges lény, nehezen tud tartósan úgy létezni, hogy ne legyen elképzelése a jövõrõl. Célirányos tevékenységének ez az alapja, a maga, a gyermekei, az unokái, a jövõ számára. S ez nemcsak erkölcsi felelõsségérzete szempontjából fontos, hanem azért is, hogy - amennyire csak lehet -, e felé a jövõ felé irányítsa hétköznapi tevékenységét.
    Lehet, talán túl hosszúra nyúlt ez a kitérõ, de másképpen nehezen értelmezhetõ: miért volt olyan merész tett Szalai Erzsébettõl, hogy a Globális és kelet-európai alternatívák címû fejezetében hosszan tárgyalja a jövõ alakításának esetleges változatait. Ami elõtt azonban, a hazai, külföldi és a saját kutatásai eredményeire támaszkodva, nagyon érdekes, eredeti képet ad az általa újkapitalizmusnak nevezett társadalmi formációról, amelynek a kezdetét az 1970-es évekre teszi.
    Az elsõ, sokak számára - mint e sorok írója számára is -, meglepõ kiindulópontja szerint, a mai kapitalizmus attól van válságban, hogy - nemzetközi gazdasági vizsgálatok szerint -, a profitráta, immár 30-40 éve süllyedõ tendenciát mutat. Szerinte valójában ennek a következménye volt, a profit védelme érdekében, a tõke globalizálódása, a támadás a "jóléti társadalmak" ellen. Ezt úgy sikerült elérni, hogy az állami bevételek újraelosztása egyre inkább a globalizált tõke befolyása alá került. Ami természetesen együtt járt az állam identitásának csökkenésével. (Valójában a "globalizálódás" ezt a folyamatot jelöli.) A globális tõke azután szinte adózás nélkül száguldozik a világban - ahogy Szalai Erzsébet fogalmaz. Közben a "tudásalapú társadalomról" beszélnek, valójában a humán tõke újratermelésére - oktatás, egészségügy, kultúra -, a csúcstechnológiával dolgozó munkások egy szûk rétegét kivéve -, egyre kevesebb pénz jut, és azt is elsõrendûen a profitérdekeiknek rendelik alá.
    A globalizálódó tõke uralmának néhány jellemzõ adatát Ulrich Beck tanulmányából idézi a szerzõ. E szerint Németországban a vállalkozók nyeresége 1979 és 1997 között 90 %-al nõtt, a bérek viszont csak 6 %-al. A munkabérek után befizetett adók tíz év alatt megduplázódtak, a társasági adókból befolyt összeg ugyanezen idõ alatt megfelezõdött.
    Érdekes fejezete a kötetnek, amelyik az indivídum válságáról szól, s amelynek a lényege, hogy míg korábban az egyéni lét identitását másokhoz mértük, addig az újkapitalizmus, az indivídum önmegvalósításának jelszavával szisztematikusan rombolja a tradicionális közösségeket. Ezt Szalai Erzsébet úgy fogalmazza meg, hogy "az egyre koncentráltabbá váló tõke korlátlan, agresszív elõrenyomulása és ennek eredményeként a gazdasági elit korlátlan uralma a társadalmi lét más szférái felett…"
    Megítélése szerint, ugyanakkor a társadalom ilyen atomizálódása lassan már veszélyezteti a rendszer mûködõképességét. Itt azonban a szerzõ adós marad annak behatóbb elemzésével, hogy az individualizmus ilyen totalitása miként és hol veszélyezteti az újkapitalizmus rendszerét. E helyett, meglepõen, egy erkölcsi kategóriát vezet be a súlyos gazdasági folyamatok esetleges bomlásának bizonyítására, a minden emberben megtalálható "elemi jót", ami szerinte, elõbb-utóbb utat tör majd magának.
    Az erkölcs azonban, a "morál-néne", ahogy Marx nevezte, csak prédikálni tud, de vajmi kevés befolyása lehet a racionális gazdasági folyamatok megváltoztatásában. A dolog fordítva igaz: "morál-néne" mindig a fennálló tulajdonviszonyok érdekében szokott prédikálni.
    Ugyanígy a szerzõ egy másik jövõre utaló feltételezése is nagyon vitatható. Valamilyen új, a globális tõke uralmától mentes viszonyok eljövetelét, elsõ sorban a globalizáció ellen küzdõ fiatalokban látja. Most tekintsünk el attól, hogy a gyakran kirakatbetörésekkel, autók felgyújtásával foglalkozó antiglobalista ifjak jelentõs része, a globalizációban kisebb-nagyobb részben érdekelt polgári, adott esetben nagypolgári családokból érkezik, s majd idõsebb korában öltönyös, nyakkendõs, diplomatatáskás polgár válik belõle. (A valóban szegények, mint a Párizs külvárosában randalírozók, nem általában a globalizáció ellen, hanem a megélhetésükért, jogaikért tüntetnek, egyébként ugyancsak elfogadhatatlan, anarchista módszerekkel.) A globalizált tõkét ugyanis nem lehet "kisajátítani", mint egykor a gyárakat, és Szalai Erzsébettel ellentétben, aki a dél-amerikai államosításokat is ilyen jövõbemutató lépésnek tartja, azt hiszem, ezek is csak ott és addig tudják tartani magukat, míg az általuk birtokolt energiahordozókra oly nagy szükség van.
    Sokkal inkább azt gondolom, mint egy másik - tudományosan egyelõre megalapozatlan -, jóslat képviselõje, hogy a globalizáció végét maga a Globalitás, tehát az egyre inkább Földgolyó méretekben mûködõ gazdaság fogja jelenteni. Magyarán: éppen a globális gazdasági érdekek kényszerítik - vagy más globális érdekek fogják kikényszeríteni -, az elkerülhetetlen korlátozásokat.
    Az egyik ilyen, a maga nemében igen kicsi, de távlataiban igen jelentõs ügy, az úgynevezett Kiotói Egyezmény körüli huzavona. A károsanyag kibocsátás csökkentése globális érdek, az amerikai tõke azonban eddig megakadályozta, hogy mint a legnagyobb környezetszennyezõ ország, Amerika is csatlakozzon ehhez az egyezményhez. Meggyõzõdésem, hogy csak ideig-óráig tehetik ezt és nem tüntetések, dél-amerikai államosítások fogják kikényszeríteni ezt az együttmûködést, hanem a globális gazdaság másik, a korlátozásban érdekelt fele. Egy másik jel, amire nem figyelt fel a globalizáció-ellenes világ: a mexikói pénzügyi válság volt. Összedõlt a pénzügyi piac Mexikóban és az amerikai jegybank mélyen a zsebébe nyúlt, hogy konszolidálja a helyzetet. (Késõbb egy kisebb csõdöt, némileg nagyobb nehézségek árán, ugyancsak felszámoltak Ázsiában.) S ezt sehol, senki nem jótékonysági célból tette, hanem mert tudják, hogy a világ pénzügyi - és ezzel egyéb -, piacai, oly mértékben összefüggnek ma már, hogy egy kisebb dominó eldõlése is, az egész dõlésének veszélyével jár. (Nem érdektelen jelzés lehet az is, hogy az a Soros György is a pénzügyi piacok korlátozását javasolja, aki ezen a piacon végrehajtott manõvereivel szerezte a vagyonát. Az ázsiai válságot egyenesen az õ nyakába akarták varrni.)
    Egy harmadik, nagyon bátortalan jel: Amerika és Európa óriási központi támogatásban részesíti a mezõgazdaságot, hogy az versenyképes legyen a harmadik világ áruival. Ez már önmagában sem mondható "elvszerû" piaci magatartásnak. A harmadik világ államai legutóbb - még csak a felszólalás, a tiltakozás szintjén - ellenálltak minden olyan törekvésnek, amelyekkel az õ, rendszerint olcsóbb árúikat kiszorítják a nemzetközi piacokról. Nincsenek olyan gazdasági (és katonai) helyzetben, hogy követeléseiknek érvényt is szerezzenek, de ez csak idõ kérdése, hogy a harmadik, leginkább kizsákmányolt világ, a többiekkel egyenlõ erõvel lépjen fel a globalizált világgazdaságban.
    Halvány jelek ezek, de én, mint botcsinálta jós, aki tudom, hogy a világtendenciák hosszú távon megjósolhatatlanok, ezekben a jelekben bízom, semmint a tõkésekben is bizonyára megtalálható "erkölcsi jóban" (Ráadásul egyre kevesebb "hagyományos" tõkés van, sokkal inkább a globalizált vállalkozások menedzsmentje és a hozzájuk tartozók körérõl van ma szó, akik valóban uralják a világ gazdaságát.)
    Ám e vitapontok ellenére is, nagyon fontosnak s nagyon bátornak tartom Szalai Erzsébet könyvét, mint ahogy az elsõ és most az utolsó szavaimban is szeretném ezt megerõsíteni. (Új Mandátum Könyvkiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Találkozások

Öt könyvrõl

Szepes Erika hatalmas könyvérõl szólva tulajdonképpen csak tisztelegni tudok. (A költõ és a mítosz, Napkút Kiadó.) Még kritikai megjegyzéseimet is a bírálat hitele érdekében teszem meg. Hadd kezdem épp ezekkel. Szepes imád fölfedezni, helyére tenni, értelmezni. Ebben is van koncepciója: a posztmodern divatokkal való szembeszállás. Csakhogy néha túllõ a célon - túlméretezi az eleve alapos elemzést, s ez nem mindig meggyõzõ. Sebõk Éváról 40 oldalt ír, Varga Rudolfról 60-at. A valóságot, társadalmi vonatkozásokat visszatükrözõ költészet rangja önmagában ezért talán nem mindig ekkora. Szepes olykor megjegyzi: "Már-már giccs", és bizony, az idézett példából kiderült, hogy nem "már-már", hanem csakugyan az… A költõi szándék felismerése és elismerése is néha túlzásnak tûnik. Van rá példa, hogy egy, legfontosabbnak vélt nézõpont (s annak túlírása) szinte kiszorítja a vizsgált életmû egyéb aspektusát (pl. Szarka István kötetében a kert motívumé).
    Szepes Erika kétségkívül (Németh László-i módon és szinte az õ színvonalán) grafomán. Jól teszi! Az elemzések gazdagsága ezt eleve bocsánatos bûnné teszi - ha egyáltalán "bûnrõl" lehet szó. Mert van néhány olyan tudása s erénye, ami szinte páratlan. Ilyen a verstani felkészültség s ezért abszolúte meggyõzõ, amit a csakugyan formamûvész Simonyi Imrérõl elmond, s ezzel valóban kellõ magaslatra helyezi ezt a jeles alkotót. És máris benne vagyok a feltétlen elismerések sorában. Melyek örömmel veszik tudomásul a szinte világpolitikai kitekintéseket, pl. 1968. történelmi jelentõségének többszöri (itt Körmendi Lajoshoz kapcsolódva) hangoztatását: "amikor talán elõször és utoljára a világon létrejött a diákok között egy világméretû, egységes célú megmozdulás…" Másutt, Turczi István kapcsán: "A megszületett gyermek - bármily banálisan hangzik is - a jövõ." Általános és végig követett alapelve: "egy-egy összetett kép kibontásához az összetevõk metaforikus, szimbolikus alapjelentését kell megkeresnünk". Dienes Eszterrõl szólva mondja ezt, aki része mai költészetünk alig felfedezett vonulatának, általános rosszérzésének, elidegenedettségének, de tehetné a legnagyobbak esetében is, bár róluk itt többnyire mellékesen esik szó: Juhász Ferenc, Nagy László, Ladányi, Petri és Bella.
    De még nem szóltam a kötet jórészét kitevõ, több mint 100 oldalas nagy mûrõl, a mítosz és mitologémák elemzésérõl, magyarázatáról. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a pontosnak tetszõ irodalmi vonatkozások jelölése olykor megbízhatatlan - Kerényi 1988-as könyvének nincs megfelelõje a bibliográfiában, mint ahogy ott egyáltalán nem szerepel a többször mellõzhetetlenül említett Frazer, s az irodalomra való utalás - szükségképpen? - mindig az olykor elkésett magyar megjelenést említi, s nem derül ki a gondolatok felbukkanásának sorrendje.) Egészében azonban ez a mítosztanulmány a Szepes-kötet alapvetõ része, amit külön is érdemes lenne megjelentetni. Megjegyzendõ még, hogy a csaknem 500 oldalas gyûjtemény egy egész sorozatnak (Olvassuk együtt) immár negyedik kötete.
    Ebbõl nem következik, hogy mindenkinek, mindent, akár szép, de evidens gondolatait is érdemes publikálnia. Hiába szeretem emberileg s nézeteinek többségével is, amit Gergely Mihály szintén imponáló életmûvében véghezvitt, új kötetének (Hatalomvágy - halálveszély) negyvenes évekbeli versei egyszerûen roszszak, a maiakat pedig, noha szépek, versként tördelés helyett jobb lett volna prózai jegyzetként publikálni. Hiába megnyerõek aztán épp naplójegyzetei és aforizmái, melyekben az õsi erkölcs továbbéléséért küzd, mikor ezekbe belerondít a modern mûvészetekkel szembeni makacs ellenállása. Hogy lehet a nonfiguratív mûvészet létjogát még ma is kétségbe vonni, ugyanakkor fontos esztétikai alapelvként megfogalmazni a szimmetria fontosságát? Csak egyet lehet érteni azzal, amit a hatalomról s a vele való visszaélésrõl ír, de tájékozatlanságra vall reklamálni, hogy miért nem írtak errõl, hiszen pl. Bertrand Russellnak alapvetõ könyve jelent meg (magyarul is) e témáról. Az pedig, hogy Gergely Mihály szinte mániákusan támadja személy szerint Gyurcsányt, legalábbis egyoldalúság, mikor Orbán nevét nem is említi. Mert biztos, hogy a hatalomvágy szinte életveszélyes, de a közlési vágy is veszély - az író saját rangjára nézve. A kötet címlapján egy riasztó modern remekmû: Szalay Lajos rajza, hátlapján a délceg Gergely Mihály - mindkettõnek helye van, de az önkritika - amit okosan követel másoktól - nála is helyénvaló lenne. (Hét Krajcár Kiadó)
    Éppígy nem tudom feltétlenül elfogadni Gyimesi Lászlónak a III. kerülethez kapcsolódó versei gyûjteményét: Óbuda, itt belül. (Littera Nova) A történetiséget középpontba állító, klasszicizáló versek nagy része henyén kidolgozott írás, noha akad egy-két szívet melengetõ kivétel: Episztola, Téli esõ, Etûd s jó ötletekben gazdag, ám egyenetlen és túlírt (Idegenvezetés), egészében ez a gyûjtemény nem méltó ahhoz a Gyimesihez, akinek tehetségét jól ismerjük!
    Féltem, hogy fölöslegesnek fogom érezni Kaiser László új füzetét, hiszen õ is sokat publikál - no, de miért ne tenné, hiszen saját kiadója van (Hungarovox). A három novella azonban kellemes meglepetés lett, mert az igencsak lerágott csontnak tûnõ 56-os témáról valamelyest új módon szól: egy kisgyerek szemszögébõl felidézve az egykori eseményeket. (Tûz van, mami!) Erénye, hogy mind másképp végzõdik, mint várnók, ami pedig az efféle elbeszélésekben igencsak ritkaság. De az értelmes kisgyerek sajátos nézõpontja élénkké, életszerûvé teszi a fölidézett emlékeket s benne a megkerülhetetlen - s oly sokszor mégis elhanyagolt - osztályösszefüggéseket.
    Nagy vesztesége az Ezredvég-nek, hogy munkatársai sorából kidõlt Kardos István, aki a ma már nélkülözhetetlen természettudományosság képviselõje volt. Nagy magyar alkotókkal foglalkozó tanulmányai Találkozás a világhírrel címmel egy kis kötetben vannak együtt. Élvezetes, szakszerû, színes, szinte lexikoncikkelyek. - Kaptam Amerikából egy sztenderd mûnek tekinthetõ, hasonló szellemû gyûjteményt, amely a 20. század 300 nagy emberét mutatja be, köztük egyetlen magyarként Breuer Marcellel (se Bartók, se Szent-Györgyi). Jó, hogy õ a Kardos könyvébõl sem hiányzik. Megbízható könyv ez - kevés hibával (Ortega vagy Klebelsberg, itt-ott mások neve is rosszul van írva), Mátrai László pedig 1969-ben nem kaphatott Baumgarten-díjat, azt már rég felszámolták. (Variant-Média)
    Tessék nekem, másutt is, elnézni ezeket a "szõrözéseket", félévszázadi lektori tevékenység foglalkozási ártalmáról van szó.