KOSZORÚ

Hetven éve hunyt el Antonio Gramsci (1891-1937), a 20. századi marxista elmélet kimagasló alakja, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítója, parlamenti képviselõje és - letartóztatásáig (1926) - fõtitkára. A fasiszták börtönében szerzett betegségében halt meg, néhány nappal szabadulása után.
Elvtársa, a nagy olasz költõ és filmrendezõ, Pier Paolo Pasolini (1922-1975) immár klasszikus poémájával emlékezünk rá.
 

PIER PAOLO PASOLINI

Gramsci hamvai

(Részlet)

1.
Nem a májusé ez a lég, e szennyes,
mely a sötét idegen kertre csak még
sötétebbet hord vagy vakítva verdes

derületeivel… nyálkás kihalt ég
terül a halványsárga félkörökre,
mik behálózzák végtelen szalagként

a Tevere kanyarjait, elöntve
Lazio kék hegységét… Béke árad,
halálos, kiábrándult béke dõl le

ránk vén falak között ez õszi, fáradt
májusból. Benne szürkéllik világunk,
az évtized vége, melyben kiszállt vak

romok közül mély hivõ akarásunk
hogy végre újrakezdõdjék az élet;
és csönd lett, rothadt, terméketlen, ájult.

Te ifjú - akkor élt még s megkísértett
ama tévelygés, olasz májusunkban,
mely legalább lángot adott a létnek -
 

s te, apáinknál higgadtabb, mocsokban
is egészségesebb - nem apaként, de
bátyánkként - felróttad határozottan

sovány kezeddel az eszményt, mely égve
(de nem nekünk: te holt vagy és mi holtak,
veled dõltünk a kerti televénybe)

ragyog e csöndre. Mit tehetsz? Nyugodj csak:
pihensz az idegen vidék ölében
számûzötten még. Nemes unalom rak

köréd falat. S halványan és mesésen
ér el hozzád az üllõk csattogása
Testaccio gyáraiból, esti fényben

szenderegve: rozsdás vasak rakása
s bádoghalmok közt, bús üvegtetõnek
árnyán dalol ott egy segéd, - lejárt a

mûszak, és az esõ eláll körötted.

[...]
3.
Vörös szövetfoszlány; a partizánok
csavarnak ilyesfélét a nyakukra
s az urna mellett, viaszszín a táj ott,

másképp vöröslik két geránium ma.
Ide számûztek, kemény és eretnek
méltóságban, idegen mind a hulla,

akik közt hálsz: Gramsci hamvai… Reszket
bennem remény s múlt gyanú, akaratlan
érkeztem e sivár üvegkerethez,

sírod s lelked elé, mely itt alant van
e szabadok között. (Vagy más van ott tán
révültebb s alázatosabb alakban:

részeg egyesülésbe gomolyodván
a serdülõkor az öreg halállal…)
S e honból, hol nem szûnt viadalod, már

fölsejlik, hol tévedtél, s szaporán vall
itt síri békességed, hogy miképpen
egyesültél balsorsunk igazával,

megfogalmazván fenséges igékben
végsõ soraid, mielõtt megöltek.
Ím a tanuság: nem szállt szét a szélben

magvetése még a régi erõknek;
ím, e holtakat ama rend igázza,
mely undorát s fenségét nagy idõknek

mélyébe vájja: s nyomban felkiált a
megszállott üllõk csattogása tompán,
elfojtottan s csüggedõen az árva

külvárosból - elvesztét igazolván.
S itt állok én… szegényen, a szegények
tekintetét vonzaná csak a pompám

a kirakatban, rossz ruhámba fülledt
a legsivárabb utak pora, s piszka
villamospadoknak, mik messze ûznek
 

napomtól: pihenésem perce ritka
kivétel csak, mig gyötrõdöm, hogy éljek
egyáltalán; és olykor megesik, ha

szeretem a világot testi kéjek
ösztönével, zavaros ifjuságom
tér vissza, midõn még polgári, tépett

magam kínját gyûlöltem benne: vajjon
az általad kettéosztott világnak
ama felét, mely úrrá lett e tájon

ne sújtsa már-már misztikus utálat!?
S megtagadva szigorod, mégis élek, -
más választásom nincs. Élek e bágyadt

hanyatló háború utáni évek
sûrûjében: és szeretvén utálom
világom (mely kínjában gõgre ébredt)

rejtélyes botrányába veszve fájón
a lelkiismeretnek…

4.
Vívódásom botránya, hogy tevéled
s ellened élek: véled a szívemben,
a fényben, s ellened: bensõm sötétebb,

öröklött s elárult mélyébe verten
- ha csak parányi tettben, gondolatban -
kötnek fölizzó ösztöneim engem

s a szépség szenvedélye a tudatban:
míg lenyûgöz egy különb proletár lét,
mely nálad õsibb, s mint a hit, vigalmam,

üdvöm lett - nem évezredes viszály: épp
léte - s nem tudata - által a hitnek;
eredendõ erõ, emberi szándék,

mit lassan elapasztanak a tettek,
az elvágyás kéjét beléjük oltván
s költõi fényt is: többet mért fecsegjek

róla, mert hisz igaz volna a szó tán,
s mégsem õszinte, keserves szövetség
helyett elvont szerelemrõl locsogván.

Mint sok szegényt, szegényen kötelez még
a megalázó reménység is engem,
s mint õk, hogy éljek, törõdöm naponként

a létért. De mégis õrzöm kietlen
helyzetemben, bárha kitagadottan,
szép vagyonom; és e polgári rendben

nincs kincs különb, ím itt van birtokomban
a tökély. A történelem enyém lett,
s én az övé; értetõ fénye lobban:

de fénye mire jó?

5.
Nem az egyénrõl szólok, nem a testi
s érzelmi hevülések tünetérõl…
Más az õ bûne, másként kell nevezni

vétkét, s e vétek más végzet felé tör…
De mily közösség tûnik ki a vétkek
eredendõ együttesébõl,

s mily tényleges bûn! Nem szökhet az élet
testén sarjadt külsõ, belsõ cselekmény
semmilyen vallástól, mely megkísért, mert

az életben lappang, és ott feszengvén
záloga a halálnak, s dolga az csak,
hogy a fényt csalva a csalásra vet fényt.

Mert a test sorsa az, hogy elrohadhat
a Verano sírjában - ezt a harcát
katolikusként vívja, szíve alvadt

rögeszméje már jezsuita vadság,
s biblikus ravaszság él még alább a
tudatban és ironikus, szabad vágy.

s a vidéki ficsúr nyers ragyogása
és undorai között a vidéki
egészség… és egyetlen áradásba

dõl minden, állati mélyét eléri
Hatalom s Anarchia. Védekezve,
ha szennyes erény s részeg bûn kísérti,

óva óvatlanságát, mely rögeszme -
így él az én - s minõ tudatban! - ó, én
élek, kijátszva a létet, szívemre

hadd szálljon bús felejtés, sebes örvény
dúlt közérzetemben. Ó, hogy megértem,
némán a szél nedves zajába dõlvén,

mint állsz itt, hol Róma néma sötéten,
ciprusok közt, mik lomhán kavarognak
s társad, a lélek felirataképpen

Shelley zeng. Értem az indulatoknak
örvényeit, s a szeszély (görög ihlet
élt szívében a patríciusoknak

s északi vándoroknak) étke mint lett
a Tirrén-tenger kék mélyének: értem
gyermeki s esztétikus csínyeinknek

örömét: míg Itália leverten,
mintha egy óriás tücsök hasában,
fehér tengerpartokat tár ki nyersen

e ködfátyolos barokk mívû tájban,
Lazióban, fenyvesek, repceföldek
vidékén, hol rongyok között ziláltan

az ifjú ciociaro szunnyad ma g
örbedt
s duzzadt tagokkal, mintha Goethe álma…
Árnyak és csodás csatornák nyüzsögnek

Maremmában; bennük - csapákon át - a
mogyoróbokor rajza moccanatlan:
elárasztja a pásztor ifjúsága.

Száraz versiliai hajlatokban
vak illatok; szilaj vak tengerére
e táj csiszolt stukkóit és valóban

emberi földjének húsvéti fürge
intarziáit kényesen kirakja:
az Apuanák izzó fényes üszke

alatt a borús Cinquale kanyarja
üvegkéket lenget a rózsaszínen…
Mintha vad illatok szülnék e lanyha,

szirtek s szakadékok alkotta, szûzen
szép Riviérát, hol szél küzd a nappal,
hogy tengeri olajat szelídítsen

fenségesen. S zeng körben víg zsivajjal
a nemiség és a fény véghetetlen
ütõhangszere: ilyen zajt sokat hall

Itália - megszokta, föl se rezzen,
él, mint eleven-holt: forrón kiáltják
száz meg száz kikötõbõl ernyedetlen

társuk nevét izzadt-barnába pólyált
arcú fiúk a Riviera népén,
konyhakertek s bogáncsok
 sorfalán át,

piszkos strandok vidékén…

Te dísztelen holt, tán azt mégse kéred:
irtsam ki magamból kétségbeejtõ
szenvedélyem, hogy e világon élek.

6.
Elmegyek hát, és itthagylak az estben,
mely, búsan bár, de édesen szitál ránk
elevenekre, kint a gyárnegyedben

viaszfénye alvad, s e táj homályát
földúlja. Megnövekszik és kiholtabb
lesz a vidék, s messzebb kigyújtja lángját

egy szédült élet, mely villamosok vad
s rekedt zörgésébõl, tájnyelven elszállt
kurjantásokból tompán harsogó nagy

hangversenyt rendez. S e lényekben, ott ládd,
akik míg élnek, ordítnak, nevetnek
a jármûvekben, s a nyomoru porták

mélyén, hol a lét hûtlen és kiterjedt
hozadékát fogyasztják - halld, ezekben
az életnek csak borzongása reszket:

testi, közös jelenlét az, de több sem;
halld, a valóságos hitnek hiánya
kong: nem csak élni - tán különb örömben

a puszta létnél - felnõni az árva
állati sorból, melynek szenvedélye
titkos kéjvágy, naponként tettre váltva:

hitvány hév, olcsó zülléssel tetézve
ünnepi hangulatképp. Ahogy egyre
üresebb lesz - zsongó szünetjelébe

érve a történelemnek, ez ûrbe,
hol elhallgat az élet - minden eszmény,
annál nyilvánvalóbban gyúl ki bûne,

(már Alexandriával vetekedvén)
a szikkadt érzékiségnek. Belepve
mindent, terjed a perzselõ, veszett fény,

míg valami éppen most roskad össze
itt, s a világ hátrál a félhomályban
kihalt terekre, csüggedt mûhelyekbe…

S kigyúl a villany, fürdik a sugárban
Via Franklin, Via Zabaglia, végig
a Testaccio - mely fakón áll s csupáltan

szennyes hegyén - a Tevere-vidék itt,
s túl a sötét háttér, mit Monteverde
szövöget, és titkon az égre széthint.

Fénydiadémok, szépek, elveszettek
szinte a tenger bánatát ragyogva
hûvöslõk… Vacsoraidõ közelget:

ritkán járó fényes autóbuszokra
munkások fürtjei tapadnak. Itt-ott
néhány katona lomhán csámborogva

megy a hegynek föl, hol iszonyu rongyok
és szemetek közt, nyirkos földrakások
mögött bújdosva repedtsarku ringyók

várnak dühödten a szerelmi pállott
szennytrónuson: és nem messze, tilalmas
hajlékok közt új bérházóriások

tövén kisfiúk játszanak hatalmas
kavargásban, könnyûek, mint a rongy; már
nem csíp a tavasz szele: veszedelmes

kamaszok kalandvágytól háborogván
fütyülnek a római május estben
utca hosszat e vidámkedvü órán:

s garázsokon lehulló vasa reccsen
a redõnynek, váratlanul s vidáman,
ha sötétbe dõl az est, hogy pihenjen;

s a szél viharhullámoktól ziláltan,
már a Testaccio tér platánsorára
szelíden omlik, bárha vérszagában

söpört a Vágóhídnak, s vért zabálva
eltelt alvadékkal és mindenütt csak
a mocskot s a nyomorszagot zilálja.

Zsivaj az élet, s õk kik benne úsznak,
el is vesztik vidáman, míg betelnék
véle a szívük: ím, a nyomorultak

azért vannak, hogy élvezzék az estét:
s fegyvertelenségüktõl új erõt vár
a mítosz… De ki csak történelemként

élheti korát értõ szívvel, én, bár
tiszta szenvedély fût, én mit tehetnék,
ha tudom, történelmünk véget ért már?

GARAI GÁBOR FORDÍTÁSA
 


 


FAKULÓ FOTOGRÁFIÁK

MOLNÁR GÉZA

Déry Tibor és a Felelet-vita

Derûs õszi nap volt, a nagyterem megtelt sugárzással, megvilágította az elnöki asztal elõtt ácsorgó, beszélgetõ ismerõsöket, Rényi Pétert, akivel a Pártfõiskola hallgatója voltam, Fekete Sándort, ki már nevet szerzett magának Vasvári Pálról írott könyvével, s ki jóakaratú érdeklõdést mutatott írói ambícióim iránt - figyelemmel kísérte kezdõ szárnypróbálgatásaimat. Ott láttam Gimes Miklóst is, a Szabad Nép jeles publicistáját. Gimes vitte a szót, remek-szép fiatal férfi volt, sugárzó intellektus, ebben a társaságban igazi vezéregyéniség. Odamentem, hogy üdvözöljem õket. Derûs diskurálásba csöppentem, épp Gimes beszélt: "Tudjátok, úgy vagyunk mi ezzel az Illyéssel, hogy évente egyszer-kétszer kidugja a seggét Tihanyból, mi sebesen kinyaljuk, akkor visszarántja, többet nem látjuk egész évben…"
    Pompás telitalálat volt Illyés Gyula és az irodalom korifeusainak viszonyáról, elismerõ, helyeslõ nevetés fogadta, amely hirtelen megszûnt - belépett a terembe ugyanis Révai József. A közönség zsongása elcsendesedett, visszaültem a helyemre.
    A meghívottak soraiban felfedeztem Déry Tibort, szerényen állt a falnak támaszkodva a terem közepén. Arca komoly volt, nem árult el érzelmeket, inkább visszafogott, belsõ figyelést éreztem rajta.
    A vitavezetõ üdvözölte Révait, s felkérte Gimes Miklóst referátuma megtartására.
    Amit hallottunk, teljes mértékben megfelelt Révai s a párt felsõ vezetése álláspontjának; Déry több kötetre tervezett regényébõl a Felelet már elkészült, és megjelent elsõ kötetét kellett bírálat alá vennie. Köpe Bálint, a proletárfiú jellemfejlõdése, kibontakozó életútja volt az alapvetõ probléma, nevezetesen, hogy törvényszerûen találkozik-e az illegális kommunista mozgalommal. A regény más szereplõit, Farkas Zénó egyetemi tanárt és az egyik nõi fõhõst is érték súlyos kifogások.
    Gimes kétségkívül magas színvonalon, imponáló felkészültséggel oldotta meg feladatát. Egy napsugár éppen az elnöki asztalra tûzött, s harcias fénnyel szikráztatta Révai szemüvegét.
    A közönség már menni készült, amikor Déry jelentkezett szólásra. Röviden beszélt arról, hogy nagy figyelemmel hallgatta az elhangzott észrevételeket, s mindent meg fog tenni azért, hogy a Feleletben a párt álláspontja, véleménye az itt elhangzottak szellemében érvényre jusson.
    Révai reflektált Déry szavaira, erõteljes iróniával fûszerezett hangon, csaknem kiáltva mondta: "Bár az isten szólna magából!"
    Évekkel késõbb írói visszaemlékezésekben olvastam, hogy a Felelet-vita után Déry elrohant Vas Istvánhoz s felháborodva, magából kikelve mondta el, micsoda szörnyûségben volt része, inkvizítori kegyetlenséggel estek neki a regényének, kivégezték a könyvet, ami történt, valódi justizmord volt.
    Véleményében osztozott Vas István, de Kassák Lajos, Sándor Kálmán, Thury Zsuzsa és mások is, kikhez eljutottak Déry szavai az Elõadói Irodán történt "irodalmi kivégzésrõl".
    Csodálkoztam, nem értettem Déry magatartását. Ott, az Elõadói Iroda közönsége elõtt megköszönte az elhangzott kritikai észrevételeket, megígérte, követni fogja a párt útmutatását, kijavítja a Feleletet. S nyomban utána Vas Istvánnál… Ez mintha egy másik Déry Tibor lett volna. Hogyan lehetséges ez? Kétszínûség, alakoskodás?… És minduntalan hallottam Révai szavait, amellyel Déry önkritikáját, ígéretét fogadta: "Bár az isten szólna magából…"
    Déry nem folytatta a regényt. Többé nem nyúlt hozzá a Felelet elkészült s megjelenése után súlyos bírálatban részesített elsõ kötetéhez. Fél évszázad távlatából a történtekre visszatekintve azt mondhatom, neki volt igaza. Ragaszkodott a maga írói koncepciójához. Így maradhatott ránk érintetlenül annak a kornak, azoknak az éveknek egyik legnagyobb mestermûve, a Felelet.
 
 


 
 


KÉPZÕMÛVÉSZET

ÖRKÉNY ISTVÁN

Lukovszky László festõmûvész

Lukovszky Lászlóhoz régi barátság szálai fûznek. Ez persze magánügynek látszik, amelynek semmi köze az õ képeihez, e képek szépségéhez, értékéhez, mélységéhez.Pedig mégiscsak hozzátartozik, mert a mi barátságunk nem nagyon vidám körülmények között kezdõdött. Mi nem fehér asztalnál találkoztunk, kedélyes borozgatás közben, nem is valamilyen mûvésztársaságban ismerkedtünk össze, okos és szellemes csevegésüket hallgatva, hanem életünk nehéz éveiben megszámlálhatatlan napokat éltünk át együtt a háborúban, egy hadifogolytáborban.
    Ez volt a mi életünk nagy iskolája. Távol szeretteinktõl, sorsukról mit sem tudva, szögesdrótok között, százakkal, ezrekkel összezárva, sokféle nemzet sokféle fiával, elsõsorban persze a mi magyar bajtársainkkal fonódott össze a sorsunk, jóban-rosszban. Ezek persze szomorú évek voltak, de nem haszontalanok. A hadifogság, ez a kényszerközösség, mindig is a nagy mesélések korszaka volt. Akinek jelene nincs, a múltba néz, és elmondja egyszer, négyszer, ötször életének minden búját-baját, csalódottságát és boldogságát. Mi is meséltünk, nekünk is meséltek, s bár mind a ketten csak egy-egy ócska katonaládával érkeztünk haza, a szívünk tele volt mások életével, azzal a sok száz bajtársunkéval, akikkel örökre összefonódott múltunk, jelenünk, jövõnk.
    Minden mesterségnek meg vannak a maga veszélyei. A bányavíztõl a füstmérgezésig, az országúti karamboltól egy orvosi mûhibáig, mindenki aki dolgozik, állandó kockázatban él. A mûvész is így. Õt az a veszély várja, hogy az évek múlásával, kezében az ecsettel, mindig csak a vászonnal szembenézve, tanulva, fejlõdve, mindig jobb és jobb mesterré válva, egyszercsak elszakad abból a közegbõl, amelybõl vétetett. Néha azt sem veszi észre, hogy foszlani, szakadozni kezdenek a szálak, amelyek a világhoz kötik, övéihez, barátaihoz, nemzedékéhez, népéhez, nemzetéhez. Õ tovább él, ír, fest, szobrokat mintáz, de már egy üvegbúra veszi körül.
    Lukovszkyt errõl a búrába jutástól óvta meg a sorsa. Pedig a kor, amelyben élünk, nehezen érhetõ, egy emberi aggyal már fel nem fogható, egész agytrösztök által is csak részleteiben magyarázható. Egy mûvész, aki száz évvel ezelõtt bízvást elmondhatta: Minden, amit látok, értelmes, tiszta és világos - azt már csak le kell festeni - ma nem mondhatja többé ugyanezt. Két választása van csak: vagy bebújik a búra alá, mondván fütyülök az egészre, semmi közöm ehhez a zagyvasághoz, aminek úgysincs értelme, azt miért éppen én próbáljam megmagyarázni, vagy pedig vállalva a nehezét, a szolidaritást ezzel a bonyolult világgal, s a közösséget embertársaival, nekiáll, hogy kigubancolja ezt az öszszegubancolódott szövevényt.
    Ezek a képek már nem olyan szépek, mint az elõttünk járó mesterek remekei. Hiányzik belõlük minden ringató, vonzó, dallamos és tiszta harmónia. A kor mûvésze, a modern festõ, a létezés igazságát keresi, amely nem mindig szép, sõt, igen gyakran nem szép, hanem zavaros, kusza, egymásra dobált, néha valósággal ijesztõ, de mi, e századnak sokat próbált gyermekei, a magunk bõrén tanultuk meg, hogy a szépségnél csak egy van, ami többet ér: az igazság.
    Lukovszky László is ennek az igazságnak egyik kimondója akar lenni. Kérem így nézzék képeit és fogadják õket megértéssel, szeretettel, és azzal a tisztelettel, amely minden nehéz vállalkozásnak kijár.
 
 


CSERTÕI OSZKÁR

Baráti monológ

Lukovszky Lászlóról
 

Egy tervezett interjú eredményeképp születtek meg a következõ sorok. Régi barátomat, a 94 éves Cs. O.-t kerestem fel, mert az õ segítségével, valamint a mûvész lányainak szívességébõl sikerült folyóiratunk e számának képzõmûvészeti anyagát biztosítani. Cs. O. hiányolta, hogy miskolci különszámunkban egykori barátja miskolci éveihez kötõdõ jelentõs mûvészi és közéleti tevékenysége nem kapott helyet, neve éppen csak megemlítésre került, feltehetõen azért, mert korai halála miatt a fiatalabb nemzedék vele és mûveivel nem találkozott. Lányai, Judit és a mûvész Ilona is csak érettebben, az utóbbi években ismerték fel édesapjuk igazi értékeit. Ezért értenek egyet a régi barát figyelem felhívó igyekezetével. Cs. O. a kérdésekre a benne élõ barátság szenvedélyével felelt, a kor és a történelmi háttér részletes ismertetésével válaszolt, ami a szabvány interjú kereteit elsodorta. Annyi lehetõségem adódott, hogy a maga által is szubjektívnek és elfogultnak tartott visszaemlékezés vázlatát jegyezzem fel ebbõl a délutáni monológból. S. A.


    Lukovszky Lászlót 1947-ben ismertem meg. Huszonkét évesen esett orosz fogságba, 1944-ben, Krasznogorszkba vitték, ahonnan 1946-ban szabadult. Én a világháború magyarországi hadszínterén szöktem át a szovjet hadsereghez, egyéves karpaszományos önkéntes, tisztjelölt voltam. Egy elsõ vonalbeli alakulathoz jutottam el, visszairányítottak, azzal a feladattal, hogy szervezzek ellenálló csoportot. Ezt tettem, majd a felszabadulás után a szovjetek megengedték, hogy saját elhatározásomból kimenjek a Szovjetunióba, ahonnan 1947-ben tértem haza. Idehaza a VHBSZ, a Volt Hadifoglyok és Hadirokkantak Bajtársi Szövetsége fõtitkára lettem. Ott ismerkedtem meg Lukovszky Lászlóval, akit arra kértem, hogy irányítsa a Szövetség kulturális munkáját. Örömmel vállalta, a Szövetség kulturális osztályvezetõje lett, majd a romániai magyar hadifogolyszolgálat ügyeinek intézõje. Akkoriban naponta jöttek haza a hadifogolyvonatok, 200-250 000 ember, túlnyomó részük azonnal belépett a Szövetségbe. Akkor jött haza Simon István és Csanádi Imre is. Laci 1948-ban felvételizett a Képzõmûvészeti Fõiskolára, ahol másfél-két évig tanult.
    Munkáscsaládból származott, sorkatonai szolgálatra való behívása elõtt polgári iskolát végzett, majd szakmát tanult. Kitûnõ festõ, grafikus volt, rendkívül érzékeny ember, olyan, akibõl teljesen hiányzott az érvényesülés iránti vágy. "Ahhoz, hogy valaki egy materialista mozgalom tagja legyen, rengeteg idealizmusra van szüksége" - mondogattuk egymásnak, mert nézeteink nagyon is hasonlóak voltak. Megismerkedésünk idején a szocialista realizmus sematikus változata - mely 1931 után eluralkodott a Szovjetunióban - meghatározó szerepet töltött be a képzõmûvészeti útkeresésekben is. Laci életének legfõbb ellentmondása, szinte haláláig tartó nagy konfliktusa ebbõl származott. Miközben a szocializmus elkötelezett híve volt, egyre kevésbé tudott egyet érteni azokkal a mûvészi elvekkel, amelyeket festõként, grafikusként nem tudott elfogadni. Politikai elhivatottsága összeütközésbe került mûvészi hitvallásával. Elutasította azt a hazai felfogást, amely József Attilát, Bartókot, Derkovitsot nemigen akarta mûvészi példaképnek tekinteni.
    Már 1948-ban érett mûvész volt, ezt több munkájával be is bizonyította, nem volt szüksége arra, hogy fõiskolai tanulmányait befejezze. Kapott egy lakást a Bem rakparton, a Gellért-heggyel szemben, egy Dunára nézõ harmadik emeleti lakást, amelyben mûtermet alakított ki. Festett, rajzolt szakadatlanul. Egyre szélesebb körben ismerték. Mûvésztúrát tett Erdélyben és Kárpátalján, színpompás akvarelljeivel is ott jelentkezett. Természeti képeiben nyoma sem volt semmiféle naturalista elemnek.
    1952-ben Miskolcra költözött, ott kapcsolódott be a mûvészeti és közéletbe. Megismerkedett Feledy Gyulával, a kiváló grafikussal, õ hívta Miskolcra, õ tette lehetõvé, hogy beilleszkedjék Miskolc életébe. A miskolci mûvészi megújulás egyik lelkes részese volt, a borsodi táj ihlette festményeit, figyelemmel kísérte a sajószentpéteri bányászok, a diósgyõri munkások sorsát, tanárként munkás képzõmûvészeti kört vezetett. Miskolcon ismerkedett meg késõbbi feleségével, Feledy Gyula húgával is. 1952-ben és 1962-ben Munkácsy-díjat kapott, 1955-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki. Ettõl kezdve állandó résztvevõje számos kiállításnak, utolsó kiállítására 1979-ben került sor a miskolci Vasas Galériában. Feledy Gyulával együtt járta a Bükköt. Jól ismerte Szalay Lajos munkáit, Kondor Bélával személyes jóbarátságban volt. Miskolcon a régi mûvésztelepen kapott lakást. Egyike volt azoknak, akik erõteljesen szorgalmazták a Szinyei Merse utcai Új Mûvésztelep létrehozását. Lánya, Ilona, aki elnyerte a Bõrmûvészet Ifjú Mestere címet jelenleg is ott él, dolgozik.
    Emlékszem egy nevezetes és igen jellemzõ esetre, a hatvanas évekbõl. Hivatalos szovjet mûvészdelegáció érkezett Miskolcra. Megérkezésükre készülve két napon át valósággal renoválták a lakást, a mûtermet. A látogatásból két napos nonstop vita kerekedett.
    Laciban egyre szenvedélyesebbé vált a sematikus szocialista realizmus elutasítása, igaz, akkor már a szovjet küldöttség mûvész tagjai sem ódzkodtak attól, hogy ebbéli kételyeiknek hangot adjanak, vagy legalábbis sejtessenek belõlük valamit. Ekkor írja a nagy mexikói muralista, Siqueiros nyílt levelét a szovjet festõkhöz, rámutatva a mûvészetükben élõ vakfoltra, a fáradt, tizenkilencedik századi naturalizmusra, amely a huszadik század eleji jenki, kommerciális reklám-realizmus stílusával rokon. Laci ugyanerrõl vitatkozott velük.
    Én nyitottam meg elsõ miskolci kiállítását. Emlékszem egyik képére, amely a szétfolyó napkorongot ábrázolta, olyan volt, mintha maga a magma csapna ki belõle. Eszembe jut egy másik képe is: az õszi szántást ábrázolta, a kép mezõjét barnásvörös szín uralta, mintha kifordított termõföld lett volna, felül zöld növényzet, és a kép alján egy aprócska traktor - s mellette egyetlen ember. Az arányok és színek egyaránt Laci szuggesztív, teljesen egyéni látásmódját tükrözték. Hasonlóképp szuggesztív módon festette meg vasgyári élményeit is; egyik képén például egy hatalmas vörös csík, két óriási vörös mínium színû vastraverz foglalta el szinte az egész képet. A sokáig továbbélõ sematizmusnak sehol semmi nyoma.
    Eisenstein és Dovzsenko világához kötõdött valójában.
    Mûvészként kiteljesedett, de belsõ feszültségein nem tudott úrrá lenni. Ezt a feszültséget családi gondok is növelték. Feleségét saját iparmûvészi késztetései egyre inkább akadályozták abban, hogy férje mûvészi kiteljesedését zavartalan örömmel szemlélje. Két lánya sem ismerte fel igazán apja mûvészi jelentõségét. A lelke ördögeivel viaskodó mûvész saját családjában is egyedült maradt. A küzdelmet idegrendszere sínylette meg, hipofízise, agyalapi mirigye megbetegedett, kórházba került. Többé-kevésbé kigyógyították, de a belsõ feszültségek nem csitultak, olykor csak az alkohol tudta azokat feloldani.
    1981-ban saját mûtermében tragikus balesetet szenvedett, koponyasérülése derékbénuláshoz vezetett. Három és fél hetes szenvedés után Budapesten halt meg, egy hónappal ötvenkilencedik születésnapja után.
    Ideje volna, hogy Miskolcon életmû-kiállítást készítsenek munkáiból, hiszen ma még festményeinek és grafikáinak nagy részét össze lehetne gyûjteni.
 
 
 


 
 


 

FILM

KUN TIBOR

A "végsõ megoldás" - afrikai módra

Egy film és mögöttese

A film, amelyrõl szó lesz, Magyarországon is megvásárolható DVD-hordozón, néhány hónapja az HBO-láncon is vetítették ugyanis eredendõen tv-filmnek készült, eredeti címe: Sometimes in April, (Április Ruandában), készült haiti - USA (HBO) kooprodukcióban 2004-ben; rendezõje, Raoul Peck 1953-ban Haiti szigetén született. Két elõzõ filmje közül az egyik (L'homme sur les quais) a volt haiti diktátor, Duvalier rémuralmát idézi, a másik (Lumumba) az elsõ szabadon választott kongói miniszterelnök, Patrice Lumumba rövid politikai pályafutását és meggyilkolását dolgozza föl. Mindhárom film remekmû mind a témák kiválasztását illetõen, mind a rendezés, mind a nézõkre gyakorolt pszichés hatás tekintetében. Az események, amelyeket az Április Ruandában vetít elénk, a másik két említett filmhez hasonlóan most is a valóságban gyökereznek. Az 1994-ben a kis afrikai független államban, Ruandában elkövetett népirtást tárja elénk. Mi itt és most nem kívánunk a filmmel, mint a valóságnak mûvészi eszközökkel történõ ábrázolásával foglalkozni. Az ábrázolt eseményeket szeretnénk megvilágítani és a történelmi hátteret megismertetni. Az események fõszereplõi Ruanda két, egymással nagyon-nagyon régóta szembenálló törzse, a hutuk és a tuszik, akik közül az elõbbiek, mint már fentebb említettük volt a dátumot, 1994-ben véres leszámolást indítottak az utóbbiak ellen, amit "végsõ megoldás"-nak nevezhetünk. S most ismertessük részletesen magát a filmet, amelynek idõsíkjai - azaz a jelen és a múlt - állandóan változnak.
    Tehát 2004-ben vagyunk, az elsõ helyszín Ruanda fõvárosának, Kigalinak egyik általános iskolája. Az osztályban a gyermekek csöndben, megilletõdve nézik a tv-ben a tíz évvel azelõtti képeket: Clinton akkori amerikai elnök a ruandai népirtásról beszél, a tanár, Augustin, aki hutu származású katonatiszt volt, próbál válaszolni a gyerekek kérdéseire, közöttük arra, megelõzhették volna-e a népirtást? Augustin válasza: "Talán, ha bátrabbak lettünk volna, és a világ jobban figyel ránk." Öccse, Honoré, közben az arusai (Tanzánia) nemzetközi bíróság elõtt bevallja, bûnös volt a népirtásban: az RTLM Rádió adásaiban uszította a hutukat a tuszik ellen.
    Vissza az idõben. 1994. A ruandai hadseregben századosként szolgáló Augustin és egyik katonatársa gyanítják, kiképzésük már a készülõ, tuszi-ellenes manõverek eszköze. Tudomásukra jut, a hadseregben ún. "halállisták" keringenek a tuszi származású és a velük szimpatizáló hutuk nevével, címével. Augustin figyelmezteti öccsét, Honorét, hogy õ és a barátai tönkreteszik az országot; öcscse azonban nem hallgat rá. Eközben a hadsereghez, francia segédlettel, fegyverek érkeznek: kalasnyikovok Albániából és Izraelbõl, M16-osok az USÁ-ból, lõszer Egyiptomból, macheték Kínából ("mert a népet várja a munka" - jegyzi meg a tiszt).
    Ugyanennek az évnek egyik áprilisi hajnalán lelövik az akkori ruandai elnököt szállító repülõgépet; ez jeladás volt a hutu katonaságnak és a felfegyverzett vagy machetékkel és szöges dorongokkal felszerelt civileknek a tuszik elleni irtóhadjárat megindítására. Felirat:
    1. nap: 8 ezer meggyilkolt ember.
    Augustin a családját - tuszi származású feleségét, Jeanne-t, és két fiát - rábízza öccsére, vigye el õket biztos helyre. A halállistákon egyébként Augustin neve is szerepel, õ azonban marad. Felirat:
    3. nap: 30 ezer meggyilkolt ember.
    Augustin lánya egy felekezeti iskolában tanul, és ezt az iskolát is megrohamozzák a hutuk, akik elõbb szét akarják választani a hutu és a tuszi lányokat, õk azonban együtt maradnak, mire a hutu katonák egyszerûen sortüzet adnak rájuk - csak néhányan maradnak életben a lányok közül, így Augustin lánya is, bár - mint késõbb látjuk - halálos lövést kapott.
    Eközben az amerikaiak követik az eseményeket (mûhold felvételek segítségével) -, de különbözõ kifogások ürügyén visszautasítják a beavatkozást. Felirat:
    65. nap: 620 ezer meggyilkolt ember;
    77. nap: 716 ezer meggyilkolt ember.
    Mocsaras vidék. Sok üldözött ide menekült, közöttük az említett felekezeti iskola két tanárnõje is, akik Augustin súlyosan sebesült lányát cipelik. A kislány hamarosan belehal sérülésébe. Végül megérkeznek az FPR (Front patriotique rwandais -Ruandai hazafias front) felszabadító katonái, vége a lidércálomnak, a menekülõk elhagyhatják a mocsarakat. Augustin megtudja, lánya halott, családjáról azonban csak késõbb tudja meg az igazságot. Öccse a börtönben meséli el neki: a katonák megölték a fiait, feleségét, Jeanne-t egy templomban rejtette el, de õt is megölték a katonák. És ismét a felirat:
    100. nap: csaknem 1 millió meggyilkolt ember.
    A film helyenként kegyetlen képsorokban mutatja be egyrészt a hutu hadsereg FAR (Forces armées rwandaises - Ruandai fegyveres erõk) gyilkos eljárásait, másrészt az üldözöttek (akik között minden korú, nemû és foglalkozású ember volt) rettegését, menekülési próbálkozásait.
    A film a bevezetõ képsorokkal végzõdik: Augustin kis tanítványai az osztályban Chaplin A diktátor címû filmjén nevetnek felszabadultan…
    Ennyit - ismételjük, nagyon röviden - magáról a filmrõl. S most rajzoljuk meg hasonlóan nagy vonalakban a történelmi hátteret!
    Sík Endre ismert nagyszabású (bár sokaktól sok vonatkozásban jogosan bírált) mûvének IV. kötetében részletesen tárgyalja a két említett törzs viszályának mozgatórugóit. Kiindulópont nála is a volt kis ruandai királyság belga mandátum alá helyezése, ami elõsegítette a népesség mindig is nagyobb százalékát kitevõ hutuk elnyomását a kisebbségben lévõ tuszik által. Ez természetesen bõszítette a hutukat, akik minden eszközzel igyekeztek változtatni, azaz megszüntetni a tuszik felettük gyakorolt elnyomó politikáját, ami - többek között - a hutuk földhöz jutását, a politikai hatalomban magasabb szintû irányító posztok elérését akadályozta; általában a tuszik minden téren megnyilvánuló kiváltságait megszüntetni. A tuszik viszont, hatalmuk megvédése érdekében a terrorista merényletektõl sem riadtak vissza, különösen a II. világháború utáni idõszakban. Ezekre a terrortámadásokra a hutuk hasonlóképpen válaszoltak. Így 1959 novemberében véres összecsapások zajlottak le a két törzs között, amelyeket - Sík szerint - nem a hutuk kezdtek, hanem a november 1-je és 3-a között a tuszik provokálták ki. Ez utóbbiak hutukkal szembeni magatartását egy, az említett események elõtt tett kijelentése érzékelteti: "A tuszik és hutuk közti viszony mind ez ideig a hutuk szolgaságán alapult, úgyhogy testvéri viszonyról közöttünk nem lehet szó. […] Királyaink meghódították a hutuk országát, és megölték az õ kiskirályaikat; milyen alapon igénylik most, hogy testvéreinknek tekintsük õket?"
    Ugyanezekben az években mindkét fél berkeiben egymás után alakultak a különbözõ pártok, szervezetek, mozgalmak, amelyek ilyen vagy olyan módon szították a másik fél elleni gyûlöletet, ami végül sorozatos és véres leszámolásokhoz vezetett; Sík ide vonatkozó elemzése, érthetõ okok miatt, 1960-nál megáll, amikor is a hutuk újabb támadást intéztek tuszi falvak ellen.
    Az általunk használt nyugati - elsõsorban francia nyelvû - történetírás is a terület belga mandátum alá helyezésétõl számítja a két törzs véres viszálykodását. Elismeri, a belgák tovább erõsítették a tuszik "feudalizmusát", azaz a hutuk fölötti hatalmuk megszilárdítását, és hogy hamarosan belátták annak szükségességét, hogy ezt a hatalmat hutuknak adják át. Érvelésükben és döntéseikben nagy szerepet játszottak ideológiai megfontolások, amelyeket a katolikus egyház is osztott: a tuszi nacionalizmusban kommunista veszélyt, dekolonizációs törekvéseket véltek felfedezni, különösen a II. világháború után. Sík Endre esetében jeleztük, elemzése 1960-ig terjedt. Nos, 1962 júliusában Ruanda elnyerte függetlenségét, ez azonban a legkevésbé sem mérsékelte a két törzs egyre véresebb és embertelenebb kölcsönös leszámolásait. 1963-ban például a hutuk boszszúja elõl a szomszédos országokba menekült tuszik fegyveres támadással akartak hazájukba visszatérni. A hutuk bosszúja akkor is kegyetlen volt: mintegy 20 ezer tuszit mészároltak le, és ez a folyamat nem állt meg. 1973-ban Ruanda elsõ elnöke újabb pogromot indított a tuszik ellen, ugyanebben az évben katonai államcsíny útján hatalomra került Juvénal Habyarimana tábornok, aki a hutukra támaszkodva diktatúrát vezetett be, s belga és francia segítséggel igyekezett visszaszorítani mindenhonnan a tuszikat. Elérünk az 1990-es évekhez, és a film cselekményéhez. A fontosabb dátumok és a hozzájuk fûzõdõ események, ahogyan azt a Le Monde diplomatique összefoglalta, 1998. szeptemberében.
    1990. október 1.: az FPR Ugandából kiindulva megtámadja Ruandát. Két volt gyarmattartó ország, Belgium és Franciaország ejtõernyõsöket küld Kigaliba. Harcok a két törzs között.
    1993. augusztus 4.: a tanzániai Arusában az FPR és a ruandai elnök békeszerzõdést ír alá, október 5-én az ENSZ békefenntartó csapatokat küld Ruandába. A feszültség nem csökken.
    1994. április 6., hajnal: Juvénal Habyarimana elnök repülõgépét máig tisztázatlan körülmények között lelövik; néhány óra múlva megkezdõdik a hutuk által a tuszik kiirtására irányuló gyilkosságsorozat. Mintegy 2 millió ruandai menekül Tanzániába és (az akkori) Zaire-ba (ma Kongói Demokratikus Köztársaság).
    1994. június: francia ejtõernyõsök próbálják a menekülõket (köztük a tuszik meggyilkolásában tevékenyen részt vett hutukat) biztosítani.
    1994. július: az FPR gyõz. A menekülttáborokban a helyzet katasztrofális.
    1995. február: nemzetközi bíróság felállítása, az ENSZ tanácsára.
    1996. október-november: Zaire-ban Laurent-Désiré Kabila csapatai fedezik az országban maradt ruandaiak FPR-kommandók általi legyilkolását.
    Milyen szerepet játszott ebben az Afrikában soha nem látott méretû népirtásban Belgium és Franciaország? Hamarosan ugyanis ez a kérdés kezdte el foglalkoztatni a nemzetközi sajtót és közvéleményt, s a politikusokat, miután a két ország bizonyos addigi beavatkozásai régóta evidensek voltak.
    Nos, a film egy rövid, angol nyelvû történelmi utalással indul, amelyben elsõsorban Belgiumot vádolja a kialakult állapotok miatt, s ez a véleménye - amint erre fentebb már utaltunk - Sík Endrének is, amikor a terület II. világháború utáni helyzetét elemzi. Hát Franciaország?
    Ugyancsak a Le Monde diplomatique által feltárt tényeket idézzük. Ezek megemlítik, hogy Franciaország 1990 - 1993 között teljes erõbedobással támogatta a ruandai kormányt és annak hadseregét, a FAR-t, az FPR-t pedig ellenségnek tekintette, "néger khmer"-eknek nevezte. Mivel hivatalosan ebben az idõszakban nem háború zajlott Ruandában, a franciák "diszkrét missziók"-kal (katonai kiképzés, tanácsadás, titkosszolgálat, külföldi zsoldosok toborzása a FAR számára stb…) segítették a népirtó ruandai kormányt. Mindezek kivizsgálására 1998-ban Franciaországban parlamenti vizsgálóbizottságot hoztak létre, amely a vizsgálatai során ilyen indoklásokat talált a véreskezû ruandai kormány támogatására: francia nyelvû afrikai terület megvédésérõl volt szó, vagy: Uganda megsegítésének ürügyén az Egyesült Államok hegemón törekvéseit látták érvényesülni nemcsak itt, de egész Afrika tekintetében. Az akkori vezetõ francia tisztségviselõk továbbra is a tuszi FPR-t vádolták a népirtáshoz vezetõ háború kirobbantásával.
    A franciák mellett a belgák is felállítottak egy parlamenti vizsgálóbizottságot az illetékes kormányzati szervek felelõsségének tisztázására. Ennek a bizottságnak a munkáját, bevallása szerint, mind a francia hatóságok, mind pedig az ENSZ bizonyos körei akadályozták adatok kiadásának megtiltásával. Annyit mindenesetre megállapítottak, hogy a bevetett belga egységek felkészültsége igen alacsony volt, állítólag három hét alatt képezték ki õket a ruandai bevetésre.
    Az ENSZ kéksisakosainak illetve a francia csapatok szerencsétlen béketeremtõ akcióinak nyomait a filmben is nyomon követhetjük: a hutu "harcosok" (dorongokkal és machetékkel, nemegyszer modern lõfegyverekkel felszerelkezve) megtámadták és elhurcolták a külföldi rendfenntartó erõket, az ENSZ-katonák pedig menekülõ civilekre nyitottak tüzet.
    S hogy a több mint tíz évvel ezelõtti események mennyire élnek ma is, bizonyítja, hogy egy francia bíró nemrég keresetet nyújtott be a jelenlegi ruandai elnök, Paul Kagamé ellen, azzal vádolva, hogy még az 1993-as arusai békeszerzõdés elõtt õ és cinkosai tervelték ki az akkori elnök repülõgépének lelövését olyan rakétákkal, amelyekkel az FAR nem rendelkezhetett, csak az FPR. A francia bíró lépésével megromlottak a ruandai-francia diplomáciai kapcsolatok, melyeknek egyik mozzanata, hogy Ruanda felkérte Franciaország ruandai nagykövetét, hogy 24 órán belül hagyja el az országot.
    Térjünk most vissza a filmhez és rendezõjéhez.
    Raoul Peck többször és részletesen beszélt filmkészítési módszereirõl, szándékairól. Alapvetõ véleménye: "A filmek nem ártatlanok." Április Ruandában címû filmjével kapcsolatban (amelyet egyébként 2005 januárjában az említett ruandai elnök, Paul Kagamé jelenlétében a kigali stadionban nemzetközi premierként mutattak be - abban a stadionban, amelyben 1994-ben több ezer ruandait mészároltak le) a következõket nyilatkozta: "A film minden egyes jelenetében igaz történetben találtam magam. […] Szakaszról szakaszra, minden igaz." Célja volt "»biblikus« karakterekkel felruháznom (ti. a filmet), azért hogy (tíz év múlva) megmutathassa a területet a maga egészében. Enélkül nincs lehetséges magyarázat erre a katasztrófára." "Ami rögtön az elején érdekelt, az a mai és a holnapi Ruanda. Hogyan élhetnek még együtt az emberek ebben az országban? A tegnapi gyilkosok találkoznak a túlélõkkel. Megtörtént, hogy ujjal mutattak a népirtásban résztvevõkre." Bevallása szerint a szereplõk többsége valóságos személyeket testesít meg, reális gondolatokat tolmácsol, a helyszínek valóban léteznek (ld. A fenti stadiont vagy a templomokat). A menekülõket ábrázoló képsor is reális alapokon nyugszik. Amit azonban a nézõk nem tudhattak: "A világ nem értette meg, hogy ez a több ezres tömeg nem áldozatokból állt, hanem gyilkosokból vagy gyilkosok cinkosaiból. […]A világ elájult a menekülõk ezen képei elõtt, és elkezdett segélyeket küldeni, ami még nagyobb bajokat okozott a menekülttáborokban, mivel a gyilkosok arra használták, hogy a kongóiakkal kereskedjenek, és továbbra is felügyelhessék a menekülteket. Itt láthatjuk a képek manipuláló hatását."
    Amit azonban a leglényegesebbnek ítélhetünk a filmben ábrázolt eseményekkel kapcsolatban, az azok általánosítható/általánosítandó ereje, célja, amit Peck így fogalmazott meg: "Ez a történet a világról szól. Nem helyi népirtás: ez az emberi nemen végrehajtott népirtás. Át kell lépnünk az ún. tribalizmust. Emberi katasztrófával állunk szemben."

    IRODALOM
    Maquet, Jacques: Les civilisations noires. Verviers (Belgium), Marabout Université, 1962.
    Comhaire-Sylvain, S. és J (szerk.).: Le nouveau dossier Afrique. Verviers (Belgium), Marabout Université, 1971.
    Kende István (fõszerkesztõ): Fejlõdõ Országok Lexikona. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1973.
    Sík Endre: Fekete-Afrika története, IV. k., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1973.
    Encyclopédie du monde actuel. L'Afrique noire. Párizs, Le livre de poche, 1977.
    Le Monde diplomatique. Párizs, 1995. március. (Internet)
    Clio en Afrique, n.2, été 1997. (Internet)
    Disctionnaire Universel Francophone. Párizs, Hachette, 1997.
    Le Monde diplomatique. Párizs, 1998. szeptember. (Internet)
    Stamm, Anne: L'Afrique de la colonisation à l'indépendance. Párizs, Presses universitaires de France, "Que sais-je?", 1998.
    Tadjo, Véronique: L'ombre d'lmana. Voyages jusqu'au bout du Rwanda. Arles, Actes Sud, 2005.
    La Lettre d'Afrique, 2006. november (Internet)
 
 


 


FÓRUM

(TÛZRAKTÉR CSOPORT)

Tûzraktár, Tûzraktér, A True Story
avagy: Egy független kulturális központ igaz története az
ezredforduló utáni Budapesten

A következõ néhány oldal megkísérel a körülményekhez képest objektív választ adni azokra a kérdésekre, kik, hogyan, miért, mit akartak elérni akkor, amikor hazánkban eddig szokatlan módon, civil szervezõdésként, tõke vagy felülrõl érkezõ támogatás nélkül egy nagyléptékû kulturális kezdeményezést indítottak útjára. Megkísérli továbbá eloszlatni azokat a félreértéseket, melyek óhatatlanul fellépnek egy ehhez hasonló sokszereplõs történetben, és rávilágítani a felmerült problémákra, melyekbõl ki-ki levonhatja a maga tanulságait.
    2005. június 23-án Budapest IX. kerületében egy újszerûnek titulált hely - ne használjuk az intézmény kifejezést - nyitotta meg kapuit. A volt laboratóriumi mûszergyár területét képzõmûvészek, zenészek, színházi társulatok, építészek és még sokan mások vették birtokukba. A beköltözõk magja az úgynevezett Tûzraktár csoport volt, egy változó létszámú közösség, amely tárgyalásokat folytatott a hely tulajdonosával, az önkormányzattal, és - fõként a hely mûködésének anyagi fedezetét biztosítandó, valamint a tulajdonos által kért bérleti díjat kitermelendõ - meghívott egy vendéglátó csoportot kerthelység felépítésére, üzemeltetésére. A megnyitón majd másfélezres tömeg lepte el a helyet, messze felülmúlva a szervezõk várakozásait.

A Közraktár-projekt
A csoport próbálkozásai majdnem két évvel korábbra nyúlnak vissza. Egy hazánkban tanuló építészhallgató, Étiene Samin régóta foglalkozott az üresen álló budapesti épületek újrahasznosíthatóságának problémájával. Diplomamunkájaként a Duna partján álló Közraktárak épületegyüttesének hasznosíthatóságát kívánta elemezni. Beszélgetések során megfogalmazódott az elméleti vállalkozás gyakorlati megvalósíthatósága is. Növekvõ létszámú csoport kezdett kialakulni a projekt kidolgozására. Számos mûvész, illetve a mûvészet iránt érdeklõdõ fiatal közös gondolkodása alakította ki a célokat, fedte fel az általános igényeket. Az elsõ összehívott gyûlés után, bár sokan fektettek energiát a tervezésbe, közülük többen késõbb kikerültek a projekt alakítóinak körébõl, míg mások idõvel bekerültek. Étiene Samin, Balla Zoltán, Gyevi-Bíró Eszter, Simor Ágnes, Ruff Bálint, Zuber Balázs, Zagyva László, Polyák Levente, Rab Judit, Huszár Andrea, Benczúr Emese, a Bercsényi Építészkollégium tagjai, ezek a fontosabb nevek, a teljesség igénye nélkül.
    Különbözõ szakterületekkel foglalkozó csoportok folyamatos tervezéssel alkották meg a Közraktár-projekt részleteit, egyeztetve a Fõvárosi Építészirodával, egy olyan, egyhónapos eseménysorozat pontos leírását, mely példaként szolgálhatna a hosszú távú mûködés számára is.
    A cél egy valódi közösségi tér létrehozása volt. Az épületegyüttes Budapest szívében a Duna partján helyezkedik el, a projekt kidolgozásának idején gyertyagyár, különbözõ raktárak, valamint egy kerthelység-szórakozóhely kapott helyet benne. A valódi közösségi térben Budapest lakosai, városlakók, családok úgy használhatták volna a helyet, mintha sajátjuk lett volna. Valójában sajátjuk is, hiszen önkormányzati tulajdonban van. Mûhelyek, játszóházak, színházak, próbatermek, mûtermek, mozi, koncerttermek szerepeltek a tervben, melyet mintegy 150 - azaz százötven - ember, mûvészek, építészek, jogászok, közgazdászok közremûködésével alkottunk.
    Ezeknek az embereknek egyike sem üzleti vállalkozásként, majdani profittal járó beruházásként, hanem önszervezõdõ, a közösség - város - számára és a közösség támogatásával létrejövõ rendszerként látta a helyet. A tervek szerint a különbözõ alkotóelemeket, tereket az egyes kultúr-területekkel foglalkozó csoportok saját erõbõl, nem központi költségvetésbõl alakították volna ki. Hiányt akartunk pótolni, betölteni azt az ûrt, mely rengeteg városlakó számára egyet jelent a kreativitás elhalásával, a puszta vegetatív létbe süllyedéssel, vagy a sekélyes kikapcsolódási módok keresésével, elfogadásával.
    Olyan köz-teret akartunk létrehozni, ahol kreatív gócpontok kialakulásával és egymásra hatásával új, máshol megszületni nem tudó tervek, elképzelések valósulhatnak meg, ahol a városlakó "használóból" alkotóvá válhat.
    Olyan, független, nem kereskedelmi jellegû, nem turistacsalogató, de befogadó helyet kívántunk életre hívni, ahol gyakorlatilag nincs szelekció a programok terén, ahol egy multicég éppúgy tarthat bemutatót, mint a közelben lakó roma gyerekek, ahol éppúgy felléphet egy kortárs jazzegyüttes, mint egy punkzenekar. Ahol leülhet egy család a Duna parton, megenni a szendvicseit, ahol elfér egy vasárnap reggeli játszóház, és a háború ellen tiltakozó kiállítás, ahol a képzõmûvészek mûtermei mellett civil szervezetek irodái, zenészek próbatermei mûködnek egymás mellett.
    Nem volt célunk lázadni.
    Nem volt célunk a tiltakozás semmi ellen.
    Nem akartunk házat foglalni.
    Nem képviseltünk semmiféle ideológiát.
    Ahhoz túl sokan, és túl sokfélék voltunk.
    Alternatívát akartunk nyújtani.
    Az önkormányzattal (tulajdonos) és a Csarnok és Piac Felügyelettel (továbbiakban CsaPi) folytatott többhónapos tárgyalásunk után, mely során többször úgy tûnt, kezdhetünk, végül elutasító választ kaptunk.
    A CsaPi elutasította tervünket, arra hivatkozva, hogy az épületegyüttes baleset- és életveszélyes, ott semmiféle, közönség jelenlétével járó tevékenység nem folytatható.
    Ehhez képest bõ egy évvel késõbb ugyanott megnyitotta kapuit három éjszakai szórakozóhely.

Tûzraktár
Az elutasítás nem vette el a kedvünket, sõt, azt gondoltuk, ha ennyi munkát belefektettünk, nem adhatjuk fel. Az elutasítás nem is döbbentett meg. Hiszen tisztában voltunk azzal, hol élünk. Legalábbis ezt hittük akkor.
    Újabb alkalmas épületek után kutatva találtunk rá a Tûzoltó utca 54-56-ra. Magántulajdonban lévõ épületegyüttes, használaton kívül, aránylag jó helyen. És hatalmas. A tulajdonosnak, dr. Rudas Lászlónak tetszett az ötlet, amit felvázoltunk a közraktárból hozott anyagokkal, így elindulhatott a helyszíni munka. Volt ugyanakkor egy feltétele. Ahhoz, hogy mi az egész épületegyüttest kulturális célokra használhassuk, bevételt termelõ vendéglátót is akart a helyszínre hozni. Ez nekünk is megfelelt, mert segítette a hely publicitását, ezen kívül nekünk is fizethetett volna egy kisebb összeget. A vendéglátót mi választottuk, de õ külön szerzõdést kötött vele. A csoport is alakult, bekapcsolódott többek között Binges Viktória sajtósként és Miklusicsák Alíz, mint a színházi ügyek intézõje.
    Az épület állapotát illetõen lenne egy érdekes észrevételünk. Magyarországon létezik az a bizonyos ingatlanadó. Ez az adó egy ekkora épületnél csillagászati összeg lehet, és nem nagyon éri meg tulajdonosnak lenni, ha nem hasznosítja az épületet. Ahhoz viszont, hogy hasznosítsuk, a szó hazánkban elfogadott értelmében, rengeteg pénzt be kellene fektetni. De van egy lehetõség a tulajdonos számára, ha nem tud hasznosítani, és nem akar fizetni. Bontásra szántnak nyilváníttatja az épületet, ami nem alkalmas semmiféle funkció betöltésére. Ebbõl késõbb bonyodalmunk is származott. Érdekes, hogy ez például Észtországban, ahol szintén mûködik egy hasonló hely, amellyel kapcsolatba kerültünk, épp ellenkezõleg igaz, ha a tulajdonodban levõ épület romos, büntetést fizetsz.
    Tehát szomorú volt a helyzet. Gyakorlatilag egy ép nyílászáróval nem találkoztunk…
    Mindenképpen nyitni akartunk 2005 nyarán. Kezdõtõkével nem rendelkeztünk. Elképzelésünk az volt, hogy az általunk meghívott vendéglátó tud majd annyi bevételt termelni, hogy a tulajdonosnak is, és nekünk is fizessen valamennyit, csekély, de folyamatos anyagi forrást biztosítva. A kocsma, jelezvén, hogy itt két külön dologról van szó, a Tûztér nevet vette fel.
    A fizetésbõl azután nem lett semmi. A vendéglátós vállalkozók, akiket valamennyire (nem eléggé) ismertünk és jóhiszemûen, de kényszerbõl hívtunk meg, maximálisan inkorrekt módon viselkedtek. Szerzõdésünket, melyet idõ híján kénytelenek voltunk menet közben írni, folyamatosan visszadobták, de ha aláírták volna, ahogy a tulajdonossal, akkor sem ért volna fabatkát sem.
    Nem fizettek sem a tulajdonosnak, sem nekünk, de még jó néhány saját alkalmazottjuknak sem fizették ki több hónapi munkabérüket, a felgyülemlett szemetet sem takarították el maguk után. Mindezt megtehették, következmények nélkül, mert hát ugye ez egy ilyen világ. Pontosan nem tudjuk, miért ilyen, de tény, hogy a korlátlan lehetõségek országa vagyunk, ami a visszaéléseket illeti.
    A nyitásra egy hónapi kemény fizikai munkával készültünk. Sokunk saját félretett pénzét mozgósította, hogy tudjunk eszközöket, építõanyagokat venni, és érezhetõ volt a valódi lelkesedés a helyszínen dolgozó kb. tízfõs keménymag és a be-bekapcsolódó mûvészek, barátok, olykor ismeretlenek részérõl is. Tanyi László, a Bárka Színház technikai vezetõje saját világítástechnikai cégének nem használt eszközeit ajánlotta fel, és installálta. Lett színpadunk, fénytechnikánk. A nyitónap technikai igényeit külön támogatta a Trafó Kortárs Mûvészetek Háza is.
    A nyitás elõtt hullafáradtan, 40 óra nem alvással és vastag kosz lepte testtel hazamentünk lezuhanyozni. Délután 5 óra lehetett, az ott dolgozókon kívül mintegy tíz ember lézengett az udvaron. Kivasaltan visszaértünk nyolc óra körül, és hömpölygõ embertömegben találtuk magunkat. A megnyitó fantasztikus volt. Az udvaron, a Krétakör zenekar feje fölött légtornászok (a szervezõk három tagja is a légtornászok között volt), a tetõkön tûzfújók, a koncertteremben telt ház, és rengeteg ember. Felfogni is nehéz volt, hogy mit csináltunk - a semmibõl, belõlünk, barátaink segítségével. Teljes eufória. Hajnalig maradtunk, amikor mindenki elment, zártunk, és úgy éreztük, megérte a munka és anyagi áldozat. Hazamentünk és kialudtuk magunkat… Hogy másnapra "felébredjünk".
    Egyik célunk az volt, hogy minden programunk ingyenes legyen a közönség számára. Elég abszurdnak hangzik, annál is inkább, hogy semmilyen egyéb bevételi forrással nem rendelkeztünk, de úgy gondoltuk, ha megpróbálunk valamit, legalább próbáljuk meg a lehetetlent. Mivel pénz híján a zenészeknek sem tudtunk fizetni, így õk is ingyen léptek fel nálunk. Minden nap.
    A vendéglátó ekkor azt is megtagadta, hogy árengedményt, vagy bármilyen kedvezményt adjon a zenészeknek, akiknek közönségén õk rendesen megszedték magukat. A hely ugyanis nagyon jól ment. Míg a nyitás elõtt azt sem tudtuk, jön-e valaki a megnyitóra, nyitás utáni napon ott találtuk magunkat egy több száz fõs napi látogatottságú hely mindennapjaiban.
    A Tûzraktár jogi és csekély anyagi hátterét a FunGo Egyesület szolgáltatta, melynek Gyevi-Bíró Eszter a vezetõje. A FunGo által vásárolt minimális hangtechnika amortizálódott és fogyatkozott egy nyáron át a kazánházból lett koncerttérben. Pénz híján hangtechnikusunk is akkor volt, amikor valaki beugrott szívességbõl. Egy ideig mûködött is ez. Körülbelül két hétig.
    Két hét után nyilvánvalóvá vált, hogy nem kapunk pénzt a kocsmától, nyilvánvalóvá vált, hogy elég, ha egyszer nem ellenõrizzük, megvan-e minden mikrofonunk, és még sok minden egyéb, amire nem számítottunk. A nagy közösségi hurrá után a közösség magja gyakorlatilag magára maradt, és kõkemény napi problémákkal kellett szembenéznie.
    Ekkor merült fel bennünk elõször a gondolat, hogy ezt így nem érdemes csinálni. A dolgok egy része várakozáson felül jól mûködött, dõlt a közönség, és a hely híre gyorsan elterjedt a városban. Nekünk azonban nap, nap után takarítani kellett, nyitni, zárni, fogadni a zenekarokat, megmutatni a közönségnek, hol a színház, kiállítás, amit õrizni kellett, lezárni, nyitni a nem használt tereket, felügyelni a programok lefolyását, megoldani a minduntalan jelentkezõ áramproblémákat, hosszabbítót, lámpát, bútort szerezni, venni, elromló technikát javíttatni, rohangálni a 12 000 négyzetméteren, telefonálni folyamatosan, minden nap, minden órában, és teljesen ingyen. Jobban mondva saját pénzbõl.
    A kettõsség végig megmaradt. Bizonyos szempontból jó volt ott lenni, mert tudtuk, elindít valamit, amit csinálunk, büszkék voltunk rá, úgy éreztük, továbbfejlõdhet a dolog, mert mögöttünk széles kör támogatása áll, azoké, akik úgy gondolják, a kreativitás nem csupán az államilag létrehozott intézményekben lelhet otthonra, és nem elsõsorban ott. Azoké, akik úgy gondolják, ebben az országban sem csak azt kaphatjuk, amit belénk nyomnak, és tálcán elénk tesznek valahonnan felülrõl, adóinkból visszacsorgatva valamit nekünk, a köznek, hanem bárki, civilként, alkotóként hozhat létre maradandót, birtokba veheti azokat a tereket, melyek kiaknázásra és birtokba vételre várnak.
    Valamilyen módon közösséget éreztünk azokkal, akik Magyarországon is meg akarják honosítani az emberek és a törvényhozók fejében a foglaltház fogalmát, azokkal, akik szerint a civil kezdeményezések meghatározhatják a társadalom jövõjének alakulását.
    Hazánkban szinte teljesen ismeretlenek, kevés sikerrel lopóznak a köztudatba azok a civil kezdeményezések, amelyek Nyugat-Európában és a világ más részein már a hetvenes nyolcvanas években virágoztak. A káosz és kétkedés ködében tapogatózunk, ha szó esik ezek némelyikérõl. Sokan például, akik hallották már a foglaltház, squat kifejezést, esetleg hallottak már gyárépületekben létesült kulturális központokról is, a kettõt hajlamosak egy kalap alá venni, pedig csak kevés közük van egymáshoz.
    Európa szerte mûködnek mûvészeknek mûtermet biztosító, mûhelyekkel rendelkezõ, színtársulatokat befogadó, programokat nyújtó közösségi helyek, legálisan, különbözõ forrásokból költségvetést teremtve, betöltve azt a hiányt, ami igencsak égetõ, és betöltése létfontosságú egy magát fejlõdõképesnek vallani akaró társadalomban. Mi is kapcsolatba kerültünk néhánnyal, Franciaországban, Észtországban mûködõkkel. Hangsúlyozom: mûködõkkel.
    Tudtuk, hogy nagy sikerû a hely, de mi is meglepõdtünk, amikor kiderült, Bozóki András, az akkori kulturális miniszter nálunk szeretne sajtótájékoztatót tartani. A politikai függetlenség olyan dolog, amiben nem ismerünk kompromisszumot a Tûzraktárt illetõen, ám mivel ez nem pártpolitikai, hanem a kulturális élet hazánkbeli jövõjével kapcsolatos esemény volt, örömmel adtunk helyet neki, nem minden remény nélkül, hogy a látogatás után talán anyagi támogatásban is részesülünk. Ez utóbbi sajnos még jó egy évet váratott magára, sok nehézséget okozva nekünk. Jó ideig azonban arra kellett élõ például szolgálnunk, hogy pénz nélkül is lehet nagyot alkotni.
    A júniustól októberig tartó idõszakban 6 kiállítás 180 alkotóval, 64 színházi elõadás, 10 táncelõadás, 147 koncert, 2 cirkuszi elõadás, 13 performance, 5 irodalmi est, 5 divatbemutató valósult meg. Volt nálunk rövidfilm fesztivál, roma fesztivál, hajléktalanokkal foglalkozó filmklub, rengeteg egyéb program. Mûtermek jöttek létre, egy nagy mûhely, egy önkéntesekkel foglalkozó szervezet irodát rendezett be magának. A Bercsényi építész kollégium tagjai, akik aktívan részt vettek a hely kialakításában, szintén kialakítottak maguknak egy termet. Az ELTE társadalomelméleti szakkollégiuma heti rendszerességgel elõadásokat szervezett nálunk. Mindez úgy alakult ki, hogy egy fillér nem forgott a rendszerben.
    Egyik elsõdleges célunk, a mûtermek biztosítása (érdekes tapasztalat) döcögve indult. Sokan ugyanis, akik az elején lelkesen takarítottak, belefáradtak a munkába, és bár lefoglaltak maguknak termeket, kialakításukra már nem volt energiájuk. Így lassan rá kellett jönnünk, hogy hiába adunk ingyen mûtermeket, ha rossz állapotban vannak, és fõleg, ha nem biztos a sorsuk jó néhány hónap után, akkor kevesen fektetnek energiát helyrehozatalukra. Akik mégis megtették, azoknak megérte. Másik tapasztalat, amit külföldi példák is megerõsítenek, és most szörnyû mondat következik: nem célszerû ingyen kiadni mûtermeket, mert ha az ember valamit ingyen kap, akkor úgy érzi, nem kell semmit tennie annak rendben tartására. Nem érzi az értékét a helynek, és esetleg akkor is lefoglalja magának, ha nincs is rá szüksége. Tapasztalat hiányában azonban mi ingyen adtuk ki az összes mûtermet, amelyeket lassan megtöltött a változó összetételû mûvészgárda.
    Színházi és táncpróbatermeink rendkívül jól mûködtek. Kialakítottunk egy táncpróbatermet megfelelõ berendezéssel, amely közös használatban állt, váltakozva használták a különbözõ tánccsoportok. Több színtársulat is próbált nálunk a nyár folyamán, és nem ragaszkodtak egy térhez, hanem a darabnak legmegfelelõbb helyet választották ki. Így születhettek olyan rendhagyó és nagy sikerû produkciók, mint például a "Macbeth a Tûzraktárban", ez utóbbi speciálisan legnagyobb épületünk felsõ két szintjére adaptálódott.
    Zenészek próbatermeket alakítottak ki, vagy olykor a napközben üresen álló koncerttermet használták próbahelyként. Jó néhány terv csak a kezdeti lépésekig jutott, így a rádióállomás, egy hangstúdió építése megrekedt a jövõ bizonytalansága miatt.
    A megnyílt gyárépület rengeteg fotóst, filmest inspirált, és film, klipforgatások, fotózások helyszínévé vált. Mi pedig emberi roncsokká.

Tûzraktér
2006. április hetedikén megnyílt új néven a Tûzraktér az eredeti helyszínen. A Tûzraktér hivatalos hátterének képviseletét Balla Zoltán alapítványa az Art Sector vette át. A helyszíni elõkészületek jóval kevesebb idõt vettek igénybe, és ott dolgozó önkénteseink száma is kevesebb volt. A csoport néhány tagja azért ott volt minden nap, és próbált lelkesedést önteni a többiekbe is. A kocsma jól indított, tõlünk kérte, hogy tervezzük meg a bárpultot, amit Eszik László építész meg is tett, és majdnem teljes mértékben meg is valósult a terve. Kisebb átalakításokat eszközöltünk a bár segítségével a koncerttermen, ahova le szerettek volna vinni egy pultot, erre késõbb engedélyek hiányában nem került sor.
    Azt szerettük volna, ha a helyet a látogatók tervezik meg, ezért pályázatot hirdettünk egyes designelemek megalkotására. Az érdeklõdés nem volt túl nagy, fõleg, mert pénz nem járt a tervezésért. Végül a legtöbb olyan elem, ami a hely hangulatát meghatározta, kényszerûségbõl maradt ott, vagy, mert valahonnan olcsón tudta azokat a kocsma beszerezni. Újabb tapasztalat, nem is meglepõ: egy profitorientált vállalkozásnak senki nem szívesen tervez ingyen. A világítás, a székek a pult színvonala a megnyitott udvari épület belsõ kialakítása alulmúlta várakozásainkat.
    A megnyitón ismét sokan voltak, de az utána következõ néhány hét pangással telt el. Nem csoda, hiszen áprilisban esténként még hideg volt, esett az esõ, ezen kívül a vendéglátónak nem volt még meg minden engedélye, így hetekre bezártak. Zárva elég nehéz bevételt termelni, nekik sem sikerült. Ezért természetesen minket okoltak, szerintük nem voltak elég jók a programok.
    A pultban dolgozók száma is kevés volt. Az udvaron, ahol hanyagolták a takarítást, óriási BMW-k, néha terepjárók álltak, a vendéglátósokéi, a kivetítõkön, ahol egy évvel azelõtt különleges vetítésekre került sor, most leggyakrabban tévéadások mentek. Volt, hogy a pultfõnök hölgy nézte bent barátnõivel a Viasat 3 egyik sorozatát, ezért a 60 négyzetméteres kivetítõn is azt kényszerültek nézni a látogatók, ráadásul hang nélkül, akik színházra vártak. Aztán jött a karaoke party, a lufipartys drum'n' bass bulik, olykor 15 fõs látogatottsággal, amikkel a vendéglátó növelni szerette volna a bevételt, nem látván, hogy az ellenkezõ hatást éri el, és azok, akik azért jöttek egy évvel azelõtt, hogy valami mást lássanak, gyakran csalódtak. Az addig Budapest második legnagyobb galériájának számító galériánkat a kocsma kettévágta, és a közepén önkényesen irodát létesített magának. Másik galériánkat egyszerûen befalazták.
    De ez volt a "kisebbik" baj. Szerencsétlen módon ugyanis az odarendelt biztonsági szolgálat valójában egy adósságbehajtás fõprofilú cég embereibõl állt. Ez nagyon jó lett volna, ha adósságot kell behajtani, mert a srácok elég meggyõzõen néztek ki, de sajnos egy underground kultúrközpont portaszolgálatának ellátására nem õk voltak a legjobb választás. Ahelyett, hogy csak a biztonságra ügyeltek volna, sokszor elõfordult motozás, udvariatlan beszólások, táskaátkutatás, italelvétel.
    Bár a porta jó néhányszor megállított tolvajokat, akik a mi nehezen megszerzett berendezéseinkbõl mazsoláztak, késõbb, a nyár folyamán, az õrök jelenléte ellenére több millió forint értékû berendezésünk tûnt el. A látogatók sem voltak jobb helyzetben. Körülbelül olyan agresszív vizsgálaton kellett átesniük, mint egy diszkó bejáratánál. A hely hangulata kezdett vészesen eltávolodni attól, amit mi független kulturális központnak, közösségi helynek gondoltunk, és az ellenkezõ elõjelet kezdte felvenni.
    A vendéglátó ezen kívül egyszer csak bejelentette, hogy nem fizeti ki azt a szerzõdés szerinti másfélmillió forintot havonta, ami a zenekarokat, egyéb publikus rendezvényeket, hang- és fénytechnikusokat, nyomdai költségeket, rezsit, õrzést fedezi. Tekintve, hogy szinte minden nap voltak koncertek, és a tervek szerint minden zenekarnak fizettünk, legalább a szállítást, mindig biztosítottunk technikusokat, minden héten szórólapokat terveztünk, nyomtattunk, ez az összeg még nem fedezte egyikünk fizetését sem. De ez is elapadt, ennek ellenére mi a következõ hónapban megtartottuk minden szervezett programunkat, adósságokat is magunkra vállalva.
    A kerületi önkormányzat, melynek polgármestere nálunk nyitotta meg a Ferencvárosi Roma Fesztivált és több rendezvényünkön részt vett, támogatásáról biztosított, nyár végén súlyos pénzbírsággal kecsegtetõ felszólításokat küldött nekünk, hogy azonnal fejezzünk be mindenfajta tevékenységet az épületben, mert az épület nincs funkcióba helyezve. Ez egy bontásra ítélt rom, és így semmilyen tevékenység nem folytatható benne. Semmilyen.
    Tehát magyarán egy ilyen épületet ebben a formában tilos használni, tilos több ezer ember kedvenc helyévé tenni, ahol minden nap történik valami olyan dolog, amiért érdemes volt felkelni. Olyan hellyé alakítani saját erõbõl, ahol a csóró punk és kulturális miniszter egy helyen szórakozhat, sajátjának érezhet és nézhet olyan kiállítást, amelynek alkotásai szintén az épületben készültek. Ezt nem lehet "csak úgy". Ez nem olyan egyszerû.
    Összességében elmondható: a helyzet nehezen alakulhatott volna másképp. A vendéglátó célja csak a profit maximalizálása. Minden más, ami a kultúra finanszírozását illeti, csak rákényszeríthetõ, ha megvannak az eszközeink. Mivel azonban õk a tulajdonostól bérelték a helyet, nem volt semmiféle kényszerítõ eszközünk. Valójában mi csak megtûrt "programszervezõ" státusban voltunk. Mondta is egyszer egyik vendéglátós: "Pénzt azt nem kaptok, de itt bohóckodhattok, amíg nem zavartok minket".
    Tehát bohóckodtunk. Hozzánk látogatott Frank Gehry, a világ ma élõ egyik legnagyobbnak tartott sztárépítésze, aki a jövõben ki is szeretné állítani rajzait nálunk, Indiából érkezett szerzetesek mandalát építettek galériánkban, helyet adhattunk a legkülönbözõbb tevékenységeknek, a díszletépítõktõl a nemzetközi építészeti workshopon, bábrestaurátorokon, zsonglõrökön, számítógépes óriás lan-partin, csoportos foglalkozásokon, fotómûtermeken keresztül olyan különleges foglalatosságokig, mint az egykerekû uniciklikkel akadálypályán való gyakorlás, valamint sikerült beépítenünk egy kisebb hangstúdiót is.
    Ha valaki a legelképesztõbb ötlettel jött is hozzánk, mi soha nem mondtuk, hogy azt lehetetlen megvalósítani nálunk. Így születtek olyan alkotások, installációk, mint a "Sötétkamra", mely egyfajta elvarázsolt kastélyként borzolta a látogatók érzékeit pincerendszerünk járataiban.
    Belépõjegyet továbbra is ritkán szedtünk, de ha egy-egy zenekarnak nem tudtunk fizetni, természetesen megengedtük, hogy õ szedjen magának. A két év során több fiatal önkéntes segítette munkánkat, akik ingyen takarítottak, jegyet szedtek, szórólapot hordtak, vagy közös fõzéseket rendeztek. Emellett elfogadhatóbb minõségû hangtechnikánkkal javítani tudtunk a mindennapos koncertek színvonalán, befogadó színházunk is nyert pályázati pénzeket eszközök beszerzésére, mûködésre, elindultak a munkák egy könyvtár létrehozására, mûtermeink csaknem megteltek, rengeteg tematikus fesztivált, filmvetítést, irodalmi estet tartottunk. Elkezdtünk tárgyalni a kasseli Documentával arról, hogy nálunk legyen a jövõ évi Documenta kihelyezett helyszíne. Egyszóval tettük a dolgunkat, gyakorlatilag fizetés nélkül. Egészen októberig, amikor a Tûzraktér ismét bezárt. Télen két programsorozatot szerveztünk, egyiket a Merlin Színházban, és egy ötnapos "Álmatlanság" elnevezésû eseménysorozatot a Sirályban. Fellépõinknek tiszteletdíjat fizettünk, pályázati pénzbõl, és tovább folytattuk az állandó pályázást a központért és a mûvészek segítéséért.
    A csoport egy része, amely mûteremmel, próbateremmel rendelkezik az épületben, összegyûjtött mintegy huszonöt bérlõ-csoportot, akik mûtermeket szerettek volna az épületben az õszi-téli-tavaszi hónapokban is. Felmértük a helyeket, igényeket, és kész koncepcióval álltunk a tulajdonos megbízottja elé, akinek elvben tetszett az ötlet, de két kitétele volt: 1000 Ft + áfa / négyzetméter bérleti díjat + rezsit + kéthavi kauciót kért ablak, ajtó, villany, fûtés, víz, festés nélküli, olykor beázó, omladozó vakolatú termekért, amelyeket fõként raktározás céljára tud kiadni. Ez idegenek közt sem baráti ár. Mondhatni, viccnek is rossz. A másik kitétele az volt, hogy az Art Sector alapítvánnyal, amely a Tûzrakteret képviseli, nem szerzõdik, csak magánszemélyekkel. Tehát minden bérlõnek külön kellett volna szerzõdést kötnie borsos árú bérletére. Így sikerült a mûvészek 90%-át elriasztani.
    Utolsó energiáinkat összeszedve mindennek ellenére megpróbáltunk hosszú távú mûködési koncepciót összeállítani, építész cégekkel, pályázatírókkal, ingatlanhasznosítási szakemberekkel. Eredeti célunk is az volt, hogy a helyet ne csak nyaranta tudjuk használni, hanem a tulajdonossal tíz-tizenöt éves szerzõdést szerettünk volna kötni, és önfenntartó kreatív kulturális központot teremteni, fokozatosan felújítva az épületet. A tulajdonosnak azonban már régen más tervei voltak, ezekbõl elmondása szerint nem szándékozott minket kihagyni, ám terveit nem kötötte az orrunkra, folyamatosan halogatva a hosszú távról való tárgyalást.
    A hosszú távú lehetõségek hiányában a munkát még egy nyáron át a helyszínen csak akkor akartuk folytatni, ha a vendéglátót mi hozhatjuk, és velünk köt szerzõdést, nem úgy, mint eddig, a tulajdonossal, minket megkerülve. Így, és csak így láttuk lehetségesnek azt, hogy ne kerüljünk ismét kiszolgáltatott helyzetbe.
    Ez azonban nem sikerült. Két évi sziszifuszi munka után újra kell kezdeni mindent, új épület után kell nézni.
    Olyan, remélhetõen önkormányzati tulajdonú épület után, ahol nem megtûrtek vagyunk profitorientált vállalkozók és önkormányzati fenyegetések kereszttûzében, ahol nem leszünk eszközei egy üzleti terv felfuttatásának, hanem ahol azt tudjuk megteremteni, ami eredetileg is célunk volt, és amire az igény egyértelmûen bebizonyosodott.

A Tûzraktér csoport jelenlegi tagjai:
Balla Zoltán, Békési Zoltán, Binges Viktória, Manheim István, Miklusicsák Alíz, Ridovics András, Ruff Bálint, Simor Ágnes, Tõgyi Balázs, Vincze Márton, Zagyva László.


 
 

                     
 


DOKUMENTUM

2007. május 2-án és május 8-án tiltakozást juttattunk el a Népszabadság szerkesztõségéhez. A lap a két tiltakozást csak híranyagban közölte, az aláírók tetemes részének említése nélkül, a teljes szöveg csak a Népszabadság online változatában jelent meg.

Tiltakozás Kádár János és felesége sírjának meggyalázása ellen

Kádár János és felesége sírjának meggyalázása olyan cselekedet, amely az európai fasizmus legijesztõbb tetteire emlékeztet. Sírokat feldúlni, kirabolni hullarablók szoktak. A jelenlegi sírgyalázás szimbolikus üzenet, a verbális erõszakot hirdetõk legújabb jelzése: itt vagyunk, féljetek tõlünk élve és holtan egyaránt. A sírgyalázást elutasítva az újfasizmust kell a leghatározottabban elszigetelni. Ez az akció szemben áll minden civilizációs értékkel és normával.
    A "no pasarán" hajdani jelszava ma hazánkban szomorú érvényességet kapott. Ne legyünk békülékenyek akkor, amikor az antihumanista nézetek hirdetõi egyre agresszívebb cselekedeteket hajtanak végre. Az ilyen cselekedetek arra figyelmeztetnek, égetõ szükség van arra, hogy antifasiszta egységfront jöjjön létre, amelyben mindenki részt vesz, aki a humánum védelmét alapvetõ emberi kötelességének tartja.
Artner Annamária közgazdász

2007. május 2.

    Baranyi Ferenc költõ
    Benyik Mátyás közgazdász
    Csertõi Oszkár ny. hírlapíró
    Galló Béla politológus
    Györe Imre költõ
    Kartal Zsuzsa író
    Képes Gábor költõ
    Konok Péter történész
    Krausz Tamás történész
    Kristó Nagy István irodalomtörénész
    Lugosi Gyõzõ történész

    Molnár Géza író
    Ördögh Szilveszter, író
    Simor András költõ
    Szalai Erzsébet szociológus
    Szász Gábor fõiskolai tanár
    Szepes Erika irodalomtörténész
    Szerdahelyi István esztéta
    Szigeti József filozófus
    Szvák Gyula történész
    Tabák András író
    Tamás Gáspár Miklós filozófus
    Varga Anna esztéta
    Zimmermann, Susan történész
 
 
 
 

Tiltakozás a Kuba-ellenes mesterkedések ellen

Caleb McCarry, Bush elnök személyes megbízottja, akit a "kubai átmenet koordinátorá"-nak neveztek ki, hazánkba látogat, hogy hivatalos állami szervekkel a kubai átmenet kérdéseirõl tárgyaljon, és egy errõl rendezendõ konferenciát készítsen elõ. Az Egyesült Államok kormánya ezzel egy független ország belügyeibe kíván beavatkozni, és ehhez keres szövetségeseket Európában. Ne legyen hazánk az iraki háborút folytató Bush-adminisztráció latin-amerikai terveinek szolgai támogatója, ezért emeljük fel tiltakozó szavunkat a látogatás és a tervezett konferencia hazánkban való megtartása ellen.

    2007. május 8.
 

    Baranyi Ferenc költõ
    Györe Imre költõ
    Harsányi Iván történész
    Kállai R. Gábor író
    Konok Péter történész
    Krausz Tamás történész
    Rozsnyai Ervin filozófus
    Simor András költõ
    Szerdahelyi István esztéta
    Tabák András író