CSÁK GYULA

Unisono

1.
Például Dél-Ontarióban láttam egy embert, aki gyakran kézen állt. Német származású volt, velem egyidõsnek látszott és szerettem volna, ha barátkozunk, de õ elhárított. Nem szavakban, mert beszélni sem szeretett, pedig jobban tudott angolul, mint én. Csak szaltózott egyet hátrafelé, majd még egy felet, miáltal kézre állt, kicsit úgy maradt, aztán talpra szökkent és hajlongva örvendett a tapsnak.
    - Ügyeljen itt, hogy mindig pontosan a nyomomba lépjen. Megcsúszhat és máris a kanálisba süllyed. Máskülönben nem kell suttognia. Akár énekelhetünk is, ezek nem ugranak el… Látja?! Ott csücsül egy szép királyfi! Megközelítjük, aztán: hopp! Már meg is van. Micsoda gyönyörû példány! Beleengedem ezen a bádogtölcséren át ide, a hasamon lötyögõ zsákba és kész. Ez a kecskebéka már francia gyomorba kerül… Ott egy másik! Tartsa oda a zseblámpát! Mindig a szemébe világítson. A hang iránt közömbös õkelme, de a fény megbénítja. Azért könynyebb ilyenkor fogni, mikor nincsen holdvilág. Gyere, te szegény, buta kis jószág. Lám csak, te is megvagy!
    - Sejtelmem sem volt, merre járt a német egész esztendõben, de dohányszüret idején mindig megjelent Ontarióban. Gondolom, nem tudott szerencsét csinálni Amerikában, akárcsak én. Így aztán összefutottunk a nagy idénymunkára. Néhányan, akik elõzõ évekbõl ismertük, örömmel üdvözöltük, meg faggatni próbáltuk, õ azonban csak felugrott a levegõbe, perdült egyet, kézen állott, meg más tornákat mutatott. Idõnként annyit mondott: "Hopplá!" Ennyi volt a beszédje. El is neveztem Sajónak. Gyerekkoromban volt egy kutyám, annak volt ez a neve. Az a kutya ugrált ilyen hangtalanul körülöttem, ha örömet akart mutatni.
    - Egyszer azért sikerült ezzel a kutyanyelvûvel emberi nyelven is beszélnem. Szomszédos vaságyakon aludtunk a pajtában, ahol berendezte szállásunkat a tulajdonos. Ott megvallotta a német, hogy azért szeret kézen állni, mert semmi mást nem tud olyan jól. Márpedig mindenkinek azt kell csinálni, amit a legjobban tud. A második világháború elõtt cirkuszban dolgozott, onnan vonult be s katonaként látott valamit, amit nem tud elfelejteni, pedig szabadulni szeretne az emléktõl. Azt, hogy mi volt a nyomasztó emlék, soha nem mondta el.
    - Figyelmeztettem az elõbb, hogy ne menjen arra, mert ott belecsúszik. Mindenütt csak utánam… Hallja ezt a koncertet? Ez a magánzenekarom. Harminc kilométer hosszan csak nekem zenél ez a kanálispart. Meg az ország összes kanálisa és tópartja. Itt hever a pénz, csak le kell nyúlni érte! De hát az emberek finnyáskodnak. Nem veszik a kezükbe a békát. Harsányan röhögnek rajtam. Nem tudják, hogy nekem az a jó, ha õk nem békáznak, mert akkor nincsen konkurenciám!
    - Nagyon elgondolkoztatott az a német az õ háborús látomásával, mert nekem is van olyan rémképem a háború idejébõl, amit nem tudok elfelejteni. Voronyezsnél voltam, amikor szétverték a századunkat. Úgy szétverték, hogy egyetlen embert sem láttam a századból azóta. A századparancsnokunkat láttam utoljára, azt meg én öltem meg.
    - Nincs az a mennyiség, amit a franciák át ne vennének. A világpiac lötyög itt a hasamon. És láthatja, mit csinálok. Lehajolok és felszedem az eurót innen a pocsolyából. Negyed órája sétálunk és mindjárt megvan az egy kiló.
    - A gépkocsizóknál szolgáltam, egy Rábát nyergeltem. Általában élelmiszert, meg lövészeket szállítottam. Azon az éjjelen az volt a parancs, hogy visszavonulunk, és a híradókat kell fuvaroznom, akik elakadtak az elsõ vonal tájékán. Iszonyú tûzerõ zúdult a terepszakaszra, amelyen át kellett vágnom. Annyira féltem, hogy egy robbanásnál bevizeltem. Azt se bántam volna, ha az oroszokba rohanok, csak menekülhessek abból a pokolból.
    - Amennyire sötét van most, amikor itt a békákat lessük, annyira fénylett a Hold akkor. Meg is láttam, hogy ember ugrál elõttem. Közelebb érve felismertem a századparancsnokunkat, egy fiatal fõhadnagyot. Roppant izgatott volt, pisztollyal hadonászott és követelte, hogy a fagyos sárba süppedt Topolinóját vontassam a visszavonuló egységek után. Az elõzõ parancsra hivatkoztam, õ meg arra, hogy a legutóbbi parancsot kell teljesíteni. Engedelmeskednem kellett, ha nem akartam ott helyben megdögleni. Láncot kerítettem és vontattam a Topolinót, aminek a kormányához a fõhadnagy dobta magát. Folyt rólam az izzadtság, folyt a könnyem, amikor benyomtam a pedált, ameddig lehetett és vágtattam a becsapódásoktól felszaggatott úton. Csak arra emlékszem világosan, hogy nekipréselõdtem a kormánynak, mert megfeneklett az autó. Eltört a tengelye. A Topolinó meg egészen a Rába tövébe rándult a hirtelen fékezéstõl és fejjel fordult lefelé. Ekkorra már olyanná lett a kis autó, akár a lerágott cigányhal. A fõhadnagy meg alatta. Hát ez a látvány kísért engem.
    - Oda! A fényt irányítsa oda! Ez az! Gyere barátom… Mekkora példány! Legalább harminc deka. Ezzel a mai szedés több, mint egy kiló! Három kiló békából befizetem az öregotthonban a havi kosztpénzem. Tíz kilóból kijön a nyugdíjam!
    - Gyalogosan menekültem a Topolinó mellõl, amíg valahogy visszatértem a mieinkhez, de azóta is csak menekülök.

2.
Azt mondja, a tisztelendõ ajánlotta, hogy itt keressen? Jól ajánlotta. Õ tudja: vagy otthon vagyok, vagy a toronyban, vagy itt, a partokon. Amikor visszajöttem Amerikából és jelentkeztem nála harangozónak, csak annyit kérdezett: úgy érzem-e, hogy fölöslegessé lettem? Rossz kérdés volt! Meg is feleltem neki ott, helyben. Miképpen gondolja, tisztelendõ úr, hogy harangozni fölösleges?! Dehogy is, mondta õ, harangozni kell, de aki harangozik, az általában olyanok közül kerül ki, akik fölöslegesnek érzik magukat az emberek között. Még így se stimmel! - torkoltam le. A fölöslegesség tudata szabadságot jelent, a szabad ember pedig nem lehet fölösleges! Persze, persze, bólogatott a pap. Isten számára egy ember sem fölösleges, akkor sem, ha annak érzi magát, mert szárnyalhat a Mennyek felé. Még annyit mondtam neki, hogy semmi fizetséget nem kérek, aztán lezártam a témát.
    - Ballagjunk arrébb, oda, az átereszhez. Ott mindig csoportosulnak. Még néhány szép példány és együtt a mennyiség. Utánfutóval jön érte holnap az átvevõ. Jó, ha frissen adom le, ámbár éppen azt beszéltük az átvevõvel, hogy tározót építek én is, mint amilyen neki van. Fél évig is elél benne a béka, táplálék nélkül. Meg víz nélkül. Azt hinné az ember, hogy a víz az éltetõ eleme, pedig lehet, hogy a víznek jobban fáj, ha elvesszük tõle a békát. Csak hát a víznek nincsenek érzelmei, legalábbis nem tud beszélni róluk.
    - Nem sok embernek mondtam el a frontharcos történetemet, mert eleinte féltem, hogy felelõsségre vonnak, azután meg úgy fordult a világ, hogy nemigen akadt hivatalos hely, ahol meghallgattak volna. Akinek mégis elmondtam, nem tudott választ adni arra: annak a kis fõhadnagynak gyilkosa lettem-e? Pedig engem ez foglalkoztatott, jobban mondva: gyötört. Aztán lett valaki, aki úgy emlékezett, hogy amikor elszakadtunk a csapattesttõl, és néhányan az oroszokhoz akartunk szökni, barangolás közben lövöldöztünk s akkor talán eltaláltunk egy-két fasisztát. Történelem lett ebbõl, aztán kitüntetések. Restelltem ezt a kétes dicsõséget és legalább utólag meg akartam szolgálni. Nem lenne igaz persze, ha azt mondanám, csak ez vezetett, amikor a szocializmus hívéül szegõdtem. Nagyon is természetes döntés volt a részemrõl. Boldog voltam, és lelkes, éppen olyan ember, amilyen akkor kellett a politikának. Hamarosan párttitkár lettem itt, a városban. Nagy hatalom.
    - Huszonhatos vagyok, a minapában lettem nyolcvanegy éves. Kézzel vettem ki az utolsó fogamat. Azt mondják, nyolcvan után már senki nem képes ártani. Tehát ártatlan vagyok. Tíz kiló kecskebékát ér a nyugdíjam. Nincs panaszom. Még egyszer annyival kipótolom itteni sétáim során. Ráadásul életemben elõször abból a munkából van a hasznom, amit szeretek is csinálni. Harangozok meg békázok. Annak a jegyében élek, amit az a német cirkuszos mondott. Azt kell tenni, amit legjobban tud tenni az ember!

3.
A békák ügye iránt érdeklõdve kivettem a tisztelendõ könyvtárából Brehmet. Hát, bizony, csak ugatja a témát. Herman Ottónak meg dunsztja sincs azokról a tenyésztési elvekrõl és gyakorlatról, amit én valósítok majd meg. A tisztelendõ szerint nagyon sok pénz kellene a terveim kiviteléhez, de nem hiszi, hogy erre a béka-ügyre ugranak majd a szponzorok. Nem fogja fel a szerencsétlen istenszolgája, hogy itt kuruttyolnak a szponzorok! Mennyi kell belõlük? Annyi van, amennyi kell!
    - Amint mondtam, Voronyezs óta én mindig menekültem. Amerikában se szerencsét akartam, hanem nyugalmat. Nyugtalan városi párttitkárként építettem én a szocializmusomat, és hamar ki is derítették, hogy nem jól csinálom. A pártból is kizártak. Akkor fájt, és menekülni akartam a fájdalom elõl. Belemenekültem két házasságba is, azután kimenekültem belõlük. Most egyedül élek. Az átvevõvel szoktam beszélgetni, meg a tisztelendõvel. Olyan öreg a pap, mint én. Megmondtam neki, hogy nem vagyok vallásos, de azért jól megvagyunk. Emlékszik rám párttitkár koromból. Én csukattam le annak idején. És megvan a könyvei között a Kommunista Kiáltvány is, de õ nem olvasta, mert nekik tilos. Én viszont most elolvastam. Most lett rá idõm elõször.
    - Gyakran felmegyek a toronyba, hogy széjjel lássak. Ide is annyira szeretek jönni, hogy néha zsákot se hozok, nehogy elkapjon a békafogó szenvedély. Csak leülök ide, a vízpartra és hallgatózok. Meg jártatom az eszemet. Könyvet akarok írni a békák tenyésztésérõl és az foglalkoztat. Bár a tisztelendõ nem hisz a kiadásban, megígérte, hogy az írásban majd segít. Azt a címet agyalta ki, hogy A Magyar Kapitalizmus Nagy Béka Könyve.
    - Jöjjön feljebb a víz mellõl, mert itt omladékos a part. Nehogy a figyelmetlenség ereje legyõzzön bennünket. Mózes könyveiben olvastam a tisztelendõnél, hogy sorrendben tizenegy erõ van a világon. A szikla ugyan erõs, de széthasítja a vas, a vasat megolvasztja a tûz, a tüzet eloltja a víz, a felhõk viszont magasba rántják a vizet, a szél elûzi a felhõket, az ember ellenáll a szélnek, a félelemtõl azonban retteg az ember, de a félelmet elûzi a bor, a bort legyõzi az alvás, ámde a halál az álmot is elsodorja. Szerintem létezik tizenkettedik erõ is, ami lehet, hogy nem nagyobb a halálnál, de amíg élünk, mindennél fontosabb, és ez az értelem. Mondjon rólam bárki, amit akar, az elemlámpa mellett az értelem világítja meg az utamat ezen a sötét kanális parton.
    - Na, befejezzük, vagy tegyünk még egy nyugdíjas félhavi sétát? Jöjjön, kitelik az idõnkbõl. Különben is, a francia ínyencek fizetik az idõnket.
    - Szóval a tisztelendõ küldte ide? És könnyen ide talált? Itt van maga egyáltalán? Halló! Van itt valaki? Úgy látszik, megint magamnak beszéltem. Betûket írtam a szélbe.
 


 
 

TANDORI DEZSÕ

Ami szelíden csak lehet

Ami szelíden csak lehet, nem akarok már hallani.
Se mások, se magam ügyérõl, villanyórát mire cserél föl
szerv, utat hol építenek, és azzal is megsértenek,
ha leégett a Cutty Sark, elraboltak egy gyereket,
vagy tengermélyi kincseket leltek, vagy stadiont avattak,
nem akarok a magam dolgán se töprengeni, kismosást
szednék le csak a fregolikról, s hogy közben az ember mit gondol,
ne érdekeljen senki mást. Éljen hajdani madaram,
vagy sánta madárkám, helyette, ma, s fájós lábú éjekre
ugyanúgy ne kelljen magamnál gondolni, mint e kis madárnál,
és ne mondjanak idõjárást, slágerlistákon föl-le járást,
ne legyenek pártelnökök váltásai, s ha Angliában,
de mutassanak hamarjában két nagy lóversenyt dubai adón,
jó, hogy meg nem fogadhatom, mert többé ezt sem akarom,
ezt a kockázatot se. Hadd lássam, mi is volt egykor Genovában,
ismételjék hajdani filmem, vagy Zürichben mi volt, vagy Bécsben
hogy futották a maratont. Semmire ne kelljen felelnem,
ne legyek soha felelõs, és a világ se "viselõs"
bármi dolgán, vagy ha igen, ne nekem, ne nekem. Rendezzem
a zsebkendõket, a gatyákat, nézzek folyókanyarulásnak
látható vizet, füzet-nádat, de ne égjen, s hogy ki se vágnak
fákat, legyen élettelen, eseménytelen életem,
úgysem érdekel semmi sem, s ha bármi még oly "alkalom",
mint másnak, azt csak hazudom, vagy itt még ez nem hihetõ
- szelíden, ahogy csak lehet - olyan nagyon, olyan nagyon.
De hát mióta a halál elõszobáját, azt lakom,
oly mindegy mi veszi körül, csak ne zavarjon kis lakom.
 


 

Öregedõ (Weöres Sándor nyomán)

Halott írótársaim emlékére

"A halál elõszobájában élek."
Ezerpontos kérdés, ki mondta ezt.
(Mint egy fogorvosi váró. Kemények
a gondolati székek, egyenest
feszengetõek." Ez az egyenes hát.
A semmit érõ gondolatok. Csak szó-
ismétlés a szorongás. A deszkák
a falon. Fényezett sok gyalult lasszó…
képzavar. De hát zavarban vagy, innen
mondd a magadét. Mikortól köszönt be
az állapot. Hogy nincsen vissza, minden
öröm lehetne, megnyugvás lehetne,
ma is van tüsszentésem, székletem,
hajam hull, oly mindegy, mozog kezem,
rendbejön a lábam, remélhetem,
és izomfájás csak e förtelem
a májam táján. Igaz, hogy a járás
eljárt ellenem: elment. Visszajön még.
Nem árt egy kicsit elveszve a várás,
hajó menti meg hû hajótöröttjét.
De - Kosztolányi mondta ezt - az esték
megsúgják holdjukkal, ez az öregség,
a tükröknek oly mélye nyit, mely immár
valós tér. Búcsú tárgya minden, itt vár
az, ami nem lesz. És te vagy, amit tár.
 

A halál elõszobájában

A pusztulás zord bájában, a halál elõszobájában.
Csak sorjában, ma még megvagyunk, bár nem bátran,
nem a tegnapi boldogság számít, hanem hogy mi mit változtat,
másít, a halál elõszobájában. Nem tudok senkivel beszélgetni,
akinek bármi ténylegesen mondom, nem hiszi, sok neki,
feledi, nem így lett volna rólam szó, fel sem hívok senkit, nem
akarok visszaélni jóindulatával. Rossz verset, jó verset
hajigálok itt egymás mellé, nagyon magam vagyok. Nagyon magam
vagyok azzal, hogy pár hónapja elvesztettem azt a hitem, hogy
ejha. Hogy még milyen jól vagyok, pedig rosszul is lehetnék,
nem, ma már tudom, bármelyik pillanatban hétrét görnyedhetek,
a hasam, mint egy tükörrepedés, szétfut, a lábam a busz elõtt
hagy cserben, nem hülyeségem hozza vesztem, ahogy pirosba
nem egyszer bementem, de az jön, hogy egyszerre… ahogy itt
a sparhertnek esem, ott a kerekek alá. Nincs már írói kifejezés,
eszköz. Nem vagyok többé jól megszólítható, és én sem akarok
megszólítani senkit. Még a legtöbbre velük megyek, akik nem kül-
denének orvoshoz. A szegény, gyenge Stefan Zweiget olvasom arról,
hogy Proust nem kért többé a doktorokból. Mikre reagálok!
A hálók szemei átengednek, ha Bécs, ha Budapest, ha London,
nincs többé kedves boltom, kedves kocsmám, nincs, amin túlnézzek.
Elvesztettem azt, hogy holnap is nap lesz, mint ma. Holnap oly nap
lehet, mely hozza: hasam szétfut, mint tört üveg, fejjel a vécébe
esek, a kádba, a gázba, lerántom a villanyórát józanon. Végem, tu-
dom. Nem tudod. Nem vagy beszélgetõtárs, pedig kellenél. De nem is
bízom. Elpusztultam, elpusztultam, elpusztultam, elpusztultam,
már a jelenem a múltam a jelenem a múltam, rózsa = egy rózsa = egy.
 
 


 


 
ÁGAI ÁGNES

Lelkiismeret

Gyönge pillanataidban légy erõs,
erõs óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.

Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!
 
 


 
 
 

NAGY DORKA

álltam a téren éppen

volt hogy mentem haza
volt hogy pirosokon át
nem tudtam talán hogy hova
követtem az este titkos vándorát

áradt az utcán a bûz
mint nemes városi illat
engem magából kiûz
a sarkon kutyák vonyítnak

tömött metrószerelvények
és lépcsõk visznek haza
s a csönd mely vélem ered
hiányod vakablaka

oszlopok sárga fáradtsága
fekete és szivárványos arcok
látott engem a téren állva
fénylõ járdakarc ott

épp csak megálltam a téren
mint akit oda kivetettek
vártam egy világra éppen
hogy mondjam el ha õk nevetnek

mintha állnék évek óta
mint aki téged és engem keres
vasrúdként melyet megfullaszt a rozsda
otthon már könnyeket suttogott az eresz
 

néha

leszállhatna valaki a buszról
s ahogy rohan szétfeszíthetné
mellkasát a szíve
köveket vágok magam elé
terített árnyamhoz
a tetõrõl az üres üveg
még nem esett le
mégis minden olyan
csodanélküli volt
 

álmodva

félig álmodva
megszokott robottal
megyek át a keresztezõdésen
az utcákon
mintha minden szilárd
tömbömet szétmorzsolnátok
átszelnek gyorsan
az élõ árnyékok
félig vízbelógó levél
mélaságom
és néha hallom
amint a járda szürke
hajléktalansága zenél
 

most

beleégnek a papírba a betûk
visszazuhannak rám a molekulái
életem egy lépcsõházi embertõl kaptam
talán kijutok valaha a kapun anélkül
hogy a szobában felejteném az éveket

MARIK ÁLMOS

Dal

kocsmázok Érden
nem túl nagy érdem
de

míg otthon ültök
mint bamba sült tök
én

víg kedvü ördög
sort rímbe öltök
mi

olykor kaján is
s kissé banális
nos

kész már a bordal
nincs még egy oldal
se

írtam grafittal
kockás papírdal
 

Kifogás

Japán stílusban
kéne írni valamit -
de süvít a szél

GYIMESI LÁSZLÓ

Napló

Sorakozó van.
Õrmester-lelkû tanítónénik
Percnyi ünnepe.

Hej, laktanyaszag,
Bugris parancsnok tanáriszobája,
Sosemvolt egzisztenciák
Nincsen-kas kaszinója.

Az összevont szemöldök alatt
Gyõztes tizenötödik század.
Pálcán pihen a vedlett tekintet,
Karcert igéz, kalodát.

Szerteszét kerékbetört hõsök,
Holt társak,
S a gyûlölt regruták.
 

Ökrök ökre

Golyó a sivatagban -
De mégis megmaradtam,
Lakhelyem ez a város.

Lehettem volna bölcsebb,
Bíztattak urak, hölgyek -
Mi a fenével vádolsz?

Sarkamban utak görcse,
Csordámban ökrök ökre,
Tereljem, amíg táncolsz?
 

Körúti hajnal

Puskaporszag - szimatolok
Vadak vadászok ordasok

Nyakkendõ nincs nemhogy lila
Sok meggyalázott pántlika

Munkáslány csak a rettegõ
Pultos pincér és fizetõ

Kézcsók helyett farkasvicsor
Pótszer-dumák mint amikor

Elménk az ép verten tolat
Részeg csõdben a gondolat

SZARKA ISTVÁN

Nemes útálással
                                          Vitéznek

Úgy is mondható: élemedem -
s: állandó gyorsulásban!
Klip-világ zsivajg, halandzsanyelv.
S villog (hogy meg ne lássam,
hiába nézem) a biznisz, a
velnesz. (A heti sztárok
elvillámolnak.) Nagy kedéllyel
tenném a dolgom. S várok,
hátha jõ, ami kéne. De nem.
Ám-ám sejthetõ máris
valami, ahol nincs, ami van,
mert minden virtuális,
íz- és szagtalan, és gondolat-
szegény, és érdektelen.
Nemes útálás, jöjj és maradj.
Eképpen élemedem.

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

(mert otthon vagyok)

Szepes Erikának

mert itthon vagyok e kies tájon:
benne élek, mint bennem él isten,
vagy mint metaforában az isten,
az idõ halad, s elvész e tájon

az arcom, mondattá leszek, könnyû,
néma sikollyá, fölszálló pára,
leányom arca úszik, mint pára
a duna fölött, testem, lám, könnyû:

jó volna a szelek mögé látni,
hol dobban a szív fényes hajnalon,
íme az ember! s eme hajnalon
varjak fekete seregét látni

a hószínû ég alatt, árnyékuk
rám nehezül, mint sára halála
homlokomra, mint a vers halála
a számra: rám nehezül árnyékuk
 

(gyermek fújja a sípot)

gyermek fújja a sípot, bodzafa
jézus krisztus, háromkirályok napján,
menyhárt napján zeng a hadak útja,
mária, ím, alszik, hold pihen arcán,

hold pihen arcán: fájdalom könnye,
hej, reng és reszket a tündérek útja
jönnek a varjak, hósubás vének,
szemük mélységes, mint a halál kútja

gyermek fújja a sípot, bodzafa
jézus krisztus, háromkirályok napján,
menyhárt napján zeng a hadak útja,
mária még alszik, hold pihen arcán

DONKÓ LÁSZLÓ

Teremni-hordani

                      A sülyi tanyasiaknak

Kunhalmokat szóra bírni
(pár szonettet róluk írni)
elhordani ganédombot
mit a gazda összehordott
min gyereke - míg nõtt - játszott
s ott temetett hogyha gyászolt
ha eb döglött róka döglött
beásni a patkánykölyköt
beásni elhasznált gúnyát
ártó boszorkányok csúfját
sortanyákról meddõ nõket
teremni-hordani õket
termõ löszre nyûtt homokra
szaporodjék tanyák bokra
 

Bokortanyákon

Elbújnak kis bokortanyákon
Akik vének vagy betegek
Hol nem nõ más: aszat s a tárkony
Záport sem látni eleget.
Zárva ajtó ablak szegezve
Félelmet hoz az idegen
Halálra itélt fák meszezve
S csapkod a fejsze ridegen.
A vak néne Bibliát forgat
Átérzi csak a szöveget
Tudja hogy meghalhat maholnap
Szép álmot már nem szövöget.
Apó kúpot rak ganédombnak
Hogy szakadna le - lesi az eget…
 

Elhasznált életek

E tájon nincs szegény se gazdag
Egyke lóval szánt a paraszt
Elhasznált életeket igazgat
A jegyzõ - de senkit se maraszt.
A szerencsés vénnél ki ifjabb
Szántót bérel vagy legelõt
S a summás aki bért alig kap
Hajlong az úr s isten elõtt.
Ezer éve úgy élt sortanyákon
Szépanyánk és szépapánk
Gondját-baját kihordta lábon
S káromkodott hogyha szíve fájt.
Halva született minden álom
Azért haltak meg a tanyák.
 

Rémmese

                 A. E. Poe-nak

Körös-körül bokortanyák
Köztük gubbaszt az este
Púpos vasorrú banyák
Mesékbe mennek sietve

Jancsi és Juliska hízik
S fél - lobog a kemence
Megy a "mûsor" este tízig
S holló-éj száll a kredencre

Az éjfélt üti az ákác
Törött ablaküvegre
S kezdõdik a boszorkatánc -
Méreggel teli a bögre

S reggel - végzett vele a lánc -
Döglött tehénke jár körbe-
                Körbe
 
 
 


 
 
 

BENE ZOLTÁN

Tizenkét óra

Szociográfia helyett

Csörgõ Szabó Miklós, tizenkét órával a halála elõtt váratlanul beletaposott a gázba. A gumik fülsértõen csikorogtak a felpuhult aszfalton. Közben valami megmagyarázhatatlan képzettársítás folytán eszébe jutott az a nap, amikor Mátészalkára kísért egy kákabélû, taknyos orrú kopaszt, akire nem mert hangosabban rászólni, amikor gondja akadt vele (vagyis elég gyakran), nehogy összevizelje magát. Katona volt, pontosabban katonai rendész, a déli határoknál pedig véres háború dúlt, ezért az egyenruhában néha úgy érezték magukat, mint akiknek hamarosan iszkolniuk kell - Csörgõ Szabó Miklós például úgy gondolkozott, könnyebb lesz katonai rendészként lelépni majd, ha eljön a menekülés ideje. Ugyanilyen marha meleg kínozta az országot azon a nyáron is, mint most, ezen a megkergült tavaszon, betért hát a laktanya közelében álló kocsmába fröccsöt inni. A kocsmáros egy pohár szódát tolt elé meg egy tablettát.
    - Keverj magadnak - vetette oda foghegyrõl, mert közben már a törzsvendégeket szolgálta ki kommersz alkohollal, azaz tiszta szeszbõl, vízbõl és aromából kevert kotyvalékkal.
    Miután bedobta rémes italát, Cs. Szabó Miklós bekanyarodott a budiba, hogy serényen kiverje a farkát, ugyanis ahogy végiggyalogolt a fél városon a vasútállomástól a helyõrségig, egész úton a szoknyák alól ki-kivillanó bugyik táncoltak a szeme elõtt, minek következtében ordenáré dühöngésbe kezdtek testében a hormonok, a nedvek feltorlódtak üregeiben, és kitörésre vágytak. Felakadt szemmel dolgozott magán, míg végül, megkönnyebbülvén a kantinba mehetett, hogy újabb fröccsel enyhítse mardosó szomját…
    Itt tartott emlékeiben, amikor az út szélén sétálgató fácánkakas váratlanul elrugaszkodott a kavicságyról, sebesen, rézsútosan felröppent, és egyenesen belerepült Cs. Szabó autójának szélvédõjébe. Arra sem maradt ideje, hogy félrerántsa a kormányt, a madár nagyot koppant a szélvédõ és a karosszéria találkozási pontján, végigbucskázott a motorháztetõn, majd kiterült az aszfalton. Az autó fekete féknyomot hagyott maga után, Cs. Szabó káromkodva ugrott ki a kocsiból. A szélvédõ egy öt centis szakaszon megrepedt, más baj nem történt. Nem mintha ez nem volna elég, szívta a fogát Cs. Szabó Miklós. A madárhoz lépett, felemelte, vizsgálta. Eltört a nyaka, állapította meg, élettelenül csüng alá a fej. Elõvette a bicskáját, elvágta a fácán torkát, hogy kifolyjon a vére szépen, aztán Nemzeti Sportba csomagolva a testet, elhelyezte a csomagtartóban. Valami hasznom is legyen, gondolta, miközben indított. Kínozta a meleg, a hátán patakokban csorgott a verejték, a heréi befülledtek, viszkettek. Káromkodott.
    Cs. Szabó Miklós indulása óta rosszkedvû volt. Az isten háta mögé igyekezett, a nagy magyar puszta szélére, egyhangú vidéken keresztül. Egy eldugott településre tartott, hogy riportot írjon a megyei lapnak annak a megdöbbentõ esetnek az utóéletérõl, különös fejleményeirõl, amely két hónappal korábban felkavarta az egész ország közvéleményét. Holott Cs. Szabó Miklós nem újságíró volt, hanem zenész. Csupán átmenetileg kereste kenyerét a redakció robotosaként, amíg zenekarának két tagja letölti szerzõdését a luxus óceánjárón, ahová õ amiatt a nõ miatt nem szegõdött el, aki napra pontosan két hónapja hagyta faképnél egy vízvezeték-szerelõért. Másnap képeslapot kapott a dobostól és a szaxofonostól Barbadosról. Arról ugyan nem volt meggyõzõdve, hogy valóban minden este más nõt kefélnek, ahogy írják, de azt el tudta képzelni, hogy be-becsúszik egy-egy kóbor numera holmi megrészegedett gazdag ribanccal, aki unja már a férjét, vagy csak megfeledkezik magáról néhány órácskára, míg embere a blattot veri. Nem is említve azt, hogy egy-két milliót hazahoznak fejenként a "kirándulásról". Cs. Szabó legszívesebben a fejét verte volna a kormányba, ha eszébe jutott a lehetõség, hogy õ is Barbadoson süttethetné a hasát, a habok közül felugráló delfineket szemlélhetné a fedélzetrõl és stírölhetné a gazdag luvnyákat. Megrázta a fejét, hogy elûzze magától a démont, azt mormolta az orra alatt, hogy nyugi, nyugi, nyugi, akár egy fohászt, egy lidércûzõ rigmust - olyan sikeresen, hogy kisvártatva majdnem elszenderedett.
    Még tíz kilométert kell megtennie a célig, ezt világosan látta az útszéli zöld táblán, azt azonban sehol nem látta, hogy tizenkét óra elteltével saját beleibe kapaszkodva leheli ki a lelkét egy sötét utcán.
    A polgármesteri hivatalban kell kezdenie, aztán sorra látogatni a szereplõket. Lehetõség szerint mindenkit, vagy legalább a fontosabbakat. Van erre két napja: péntek és szombat. Vasárnap délelõtt megírja az anyagot, délután beszerkesztik, hétfõn olvashatják a népek. Miközben tervezgetett, Cs. Szabó nem értette, mit is keres itt, a megye legeldugottabb községe felé zötykölõdve a bûnrossz, kigödrölt aszfalton. Nem értette, mitõl lett õ hírlapíró… Azt gondolta talán, hogy kevés munkával jár, jól ellébecol majd, ameddig kell; hitt annak a sunyi Farkasnak, pedig már a gimiben is egy tetû volt. Mára nyilvánvaló, hogy se pénz, se posztó, magyarán sok a meló, kevés a zsé. Késõ bánat, motyogta, megtörölte izzadó homlokát, aztán szellentett egy öblöset. Egy kanyar, utána feltûnt a tábla.
    Zsáktelepülésbe érkezett. Kifelé nem vezet út azon kívül, ami befelé vezet. A fõutca maga az országút, jobbra-balra ebbõl nyílnak a hosszan kunkorodó, poros utcák. A fõutca közepe táján áll a római katolikus templom, nem messze tõle a polgármesteri hivatal, kicsit távolabb az apró posta és az orvosi rendelõ. Az iskola két keresztutcával lejjebb, lepergett vakolatú épület. Kocsmákból azonban többet is látott, mindet biciklierdõvel körítve. Ezt várta, nem lepõdött meg. Tett még egy nagyobb kört, és megállapította, hogy a megközelítõleg kéttucatnyi jómódról tanúskodó ház a község túlsó felén emelkedik, a zsák fenekénél, a négy-öt kacsalábon forgó palota pedig azokon is túl, ahová már nem vezet út sem, illetve ami odavezet, azt sorompóval lezárták. Valóságos haciendák épültek arra, messzirõl láthatta õket, azokon túl néhány liget és hét-nyolc gabonatároló. Tekergett még keveset, aztán leparkolt a polgármesteri hivatal elõtt. Az ajtóban állva vártak rá.
    - A hírlaptól? - kérdezte a szemüveges, beesett arcú nõ. Kosztümöt viselt, a mellei majd szétfeszítették a blúzát. Erõsen festette magát.
    - Igen. Csörgõ Szabó.
    - Üdvözlöm! Parancsoljon. - A nõ félreállt, Cs. Szabó beoldalgott mellette a polgármesteri hivatal folyosójára. Erõs parfümszaga volt a nõnek, de átérzett rajta az öblítõ illata is. Cs. Szabó ijedten gondolt arra, milyen izzadságszagú lehet, de már nem tehetett ellene semmit.
    - Ha nem probléma, elõször a szállásomra mennék - mondta.
    - Nincs akadálya - felelte a nõ, s már vissza is lépett az utcára, Cs. Szabó autójához ment, várt. Cs. Szabó a nyomába eredt, kinyitotta a kocsit, beültek. - Egyenesen, aztán a templomnál jobbra.
    Cs. Szabó indított, kapcsolt, kanyarodott. Kevés kivételtõl eltekintve lepukkant házak, rozsdás kerítések jellemezték a települést, nyomasztóan hatottak az idegenre.
    - Itt - szólt a nõ az egyik, elsõ látásra felújításra szoruló háznál. Kiszálltak, a nõ bíbelõdni kezdett a kapuzárral, Cs. Szabó eközben kivette sporttáskáját a hátsó ülésrõl, majd elõbányászta a fácánt a csomagtartóból.
    - Útközben ütöttem el - magyarázta. - Gondoltam, megfõzzük. A vérét kiengedtem!
    - Maga tudja. Ahogy gondolja - biggyesztette le az alsó ajkát a nõ és elindult befelé a nyikorgó vaskapun. A házhoz is kulcsa volt.
    - Maga lesz a házigazdám? - érdeklõdött Csörgõ Szabó Miklós.
    - Én - hagyta rá a nõ. - Bíber Helga.
    - Örülök - nyögte a férfi. - Szereti a fácánt?
    - Anyám megoldja - felelt Bíber Helga, miközben kivette Cs. Szabó kezébõl az újságpapírba csomagolt fácántetemet.
    - Nagyszerû lesz! - bizakodott Cs. Szabó Miklós, többet azonban nem mert szólni.
    Bíber Helga, nyomában Cs. Szabóval, belépett a házba, elõször a konyhába ment, berakta a madarat a hûtõbe, aztán megmutatta vendégének a szobát, ahol eltöltheti majd az éjszakát, s miközben a férfi lepakolt, felajánlotta, hogy letusolhat. Cs. Szabó élt a lehetõséggel. Húsz perc múlva tiszta ruhában, felfrissülve tért vissza a szobába. Bíber Helga ugyanúgy állt ott, ahogy húsz perccel azelõtt.
    - Mehetünk? - nézett a nõ Cs. Szabóra, aki mosolyogni próbált és bólintott.
    Visszakocsikáztak a polgármesteri hivatalhoz. Bíber Helga bevezette Cs. Szabót a polgármester irodájába. Ekkor derült ki, hogy Bíber Helga a polgármester, egyben az egész hivatal titkárnõje. A polgármester, Wenner Géza - testes, középkorú ember - hellyel és pálinkával kínálta Cs. Szabót, aki mindkettõt elfogadta. Ezután Bíber Helgát egy kiváló kávé fõzésével bízta meg a falu elsõ embere, s mikor a nõ kiment, hogy teljesítse a feladatát, becsukta utána irodája ajtaját. A polgármester kettesben maradt a zenészbõl - szándékai szerint átmenetileg, valójában véglegesen - újságíróvá avanzsált idegennel, akirõl nem gondolta, hogy, bár életében nem sok köze volt a faluhoz, halála eltéphetetlen kapcsokkal köti majd a településhez, ahová ellátogatott.
    Wenner Géza feltett néhány udvarias kérdést.
    - Jól utazott? Hogy tetszik a falunk? Helga kedves lány, ugye?
    Választ azonban nem várt a kérdéseire, hanem rögtön a lényegre tért. Elmesélte a két hónappal korábbi esetet, amikor egy férfi megütött egy gyereket az utcán. Egészen pontosan csak meglegyintette, de a gyermek üvöltve rohant a közeli kocsmába, ahonnan a rokonaival tért vissza, akik íziben agyonverték a pofozkodót. Csörgõ Szabó Miklós jól ismerte az esetet. Nem csak azért, mert igyekezett felkészülni a rá bízott riportra, hanem azért is, mert tisztán emlékezett, ahogy a tragédiát követõ reggelen olvassa az egyik országos napilap tudósítását a végzetes összetûzésrõl (a fõvárosi hiénák megelõzték õket, helyieket). Aznap délután adta ki az útját az a gyönyörû, fekete hajú nõ, aki miatt nem vállalkozott az óceánjáró közönségének zenei szórakoztatására, s aki, következésképpen, elindította az újságírói pályán. Úgy emlékezett, ezt olvasta azon a reggelen:

    Halálra vertek egy családapát - Lincselésig fajuló önbíráskodás egy alföldi faluban

    Agyonverték vasárnap délután azt a 40 éves családapát, aki elõzõleg az utcán pofon vágott egy tízéves kisfiút. A megyei rendõr-fõkapitányság sajtóreferense tudósítónknak elmondta, a felpofozott gyerek az elsõ információk szerint olyannyira könnyû sérüléseket szenvedett, hogy semmiféle külsérelmi nyomot nem tudott rajta megállapítani az orvos szakértõ.
    Egyéb forrásból megtudtuk, a középkorú férfi a faluban vendégeskedõ gyermekeivel indult a helyközi buszmegálló irányába, amikor a kisebb incidens bekövetkezett. Részletek egyelõre nem ismertek, annyit tudni csupán, hogy a férfi valamiért megütött egy mellette elhaladó kisfiút a gyalogjárdán. A gyermek zokogva rohant be a közeli vendéglátó ipari egységbe, hogy elpanaszolja az õt ért sérelmet, mire az ott italozó rokonai felbõszülten tódultak az utcára, felelõsségre vonták a családapát, aztán agyba-fõbe verték. Olyan súlyosan bántalmazták, hogy belehalt sérüléseibe. Információnk szerint a történtek idején az áldozattal tartózkodott két kiskorú gyermeke is.
    A rendõrség megkezdte a vizsgálatot, tegnap estig több gyanúsítottat is kihallgattak, akiknek köre valószínûleg bõvülni fog.

    Cs. Szabó, az újsággal a kezében, valahogy megérezte, hogy köze lesz még ehhez az ügyhöz, ezért figyelmesen elolvasott mindent, amit összeírtak az esetrõl. Az olvasottak jelentékeny hányadára szóról szóra emlékezett késõbb is (mindig kitûnõ memóriája volt).
 

    A meglincselt férfi a lányai életét féltette

    Az MTV tudósítása szerint a földön fekvõ férfi kérlelte a rá támadókat, hogy a lányait ne bántsák. A 9 és 7 éves lány egy közeli házba menekült. A televízió szerint a két lány sértetlen, de sokkos állapotban vannak.

    Hiába próbálták megállítani a lincselést
    Tudósítónk jelentése a tragédiáról

    Szemtanúk szerint a feldühödött hozzátartozók nem bántották volna a férfit, ha azonnal bocsánatot kér tettéért, vagyis megköveti azt a gyereket, akit megütött. A késõbbi áldozat azonban bizonygatni kezdte, hogy a pofont nem kötekedésképpen keverte le, hanem azért, mert a vele szemben jövõ kisfiú szemtelenkedett. Egyesek azt állítják, hogy a gyermek belecsípett a férfi kisebbik lányának karjába. A tízéves kisfiú bátyja, valamint más rokonai azonban nem hitték, hogy a gyerek ilyenre vetemedett volna és úgy érezték, joggal vesznek elégtételt a családjukat ért sérelemért. Az egyik szomszéd lapunknak azt mondta, hogy ebben a családban már egyszer történt ehhez hasonló tragédia. Akkor a most konfliktushelyzetet teremtõ kisgyermek testvérét alázta meg állítólag az iskola egyik pedagógusa, akinek ezután másnap reggel eltörték a kezét, de a tettes kilétére nem derült fény sosem. Mint megtudtuk, a helyszínen pillanatok alatt összegyûlt, mintegy ötvenfõs csoportosulásban volt, aki higgadtságra intette a többieket, de nem hallgattak rá.

    - Cifra eset - hallotta Cs. Szabó a polgármester hangját, ebbõl megállapította, hogy egy hivatali szobában van. - Bonyolítja az ügyet, hogy az önbíráskodást végignézte az áldozat két aprócska gyermeke. Nem is beszélve arról, hogy a tettesek romák. Egy hétig több volt itt a rendõr meg mindenféle egyéb népek, mint égen a csillag! Jöttek virágokkal a zarándokok, jöttek a szkinhedek bosszúra szomjasan, volt bajunk elég! Aztán, mikor lecsillapodtak a kedélyek, következett ez a szellemhistória. És már ez is abajgat bennünket egy hete.
    Csörgõ Szabó Miklós úgy érezte, elérkezett az õ ideje. Összeszedte magát, megpróbált vérbeli zsurnalisztaként beszélni, ahogyan a filmekben hallotta. Igyekezett összeszedett lenni és céltudatos. Ki kell bogoznia az esetet, mert bár rengeteget írtak, beszéltek róla a különféle médiában (a szokásnak megfelelõen), konkrétumok alig-alig hangzottak el. Megköszörülte a torkát.
    - Polgármester úr - mondta -, szinte minden aspektusát leírták és bemutatták, elemezték és körbejárták már ennek a borzalmas tragédiának. Az elcsattanó pofont, az önbíráskodást, az apjuk erõszakos halálát végignézõ gyermekeket, a vendetta-ígéreteket- és kísérleteket… Tisztában vagyok azzal, hogy mindez már a könyökén jön ki önnek is, a falu népének is. Távol áll tõlem, hogy én is ezzel nyaggassam önöket! Azonban ezzel a szellemmel kapcsolatban még nem cikkeztek az újságok, nem készített riportot a televízió, nem recsegi a rádió az autósok fülébe minden órában. Egy szó mint száz, ez még szûz terület. Ugyanakkor ez érdekli az embereket…
    - Engem meg az érdekel, hogy legyen már vége ennek az egész hülye históriának! - fakadt ki Wenner Géza. - Miért nem érdekli az embereket, hogy menynyit küszködünk itt? Ötven éve ez egy virágzó falu volt, még húsz éve is adott kenyeret mindenkinek. Aztán szétverték a téeszt, a gépeket szarér'-húgyér' eladták, illetve megvették az "elvtársak", az egy varrodát megvásárolta valami belga, üzemeltette két évig, aztán bezárta. Nincs itt semmi, és hiába próbálunk idecsábítani bárkit, bármit… Túl messze vagyunk, túl rosszak az utak, túl tanulatlanok az emberek. A mezõgazdaságból se lehet már élni, néhány gazemberé minden valamirevaló földterület. Ez miért nem érdekel senkit? Maga is tudja, én is tudom a választ. Mert tipikus történet. Ezerszer hallott, jól ismert, százszor megunt. Eh! Írja meg a szellemet, nem bánom, de ha kérhetem, ne úgy írja meg, ahogy a fõnökei szeretnék! Ne írjon sejtelmesen, ne írjon kecsegtetõn. Írja úgy, ahogy van. Tudniillik ez egy cirkusz. Semmi több!
    Cs. Szabó megnyalta a szája szélét és hallgatott egy darabig. Képtelen volt válaszolni, képtelen volt tovább játszani a magabiztos publicista szerepét. Egyfelõl azért, mert sem újságíró, sem színész nem volt, pusztán muzsikus (bárzenész), másrészrõl, bizonyosan azért is, mert meglepték a polgármester õszinte, félreérthetetlen szavai. Meg kellett állapítania magában, hogy ez az ember nem hülye, pedig hajlamos volt feltételezni, hogy egy ilyen Isten háta mögötti, elfeledett, leépült falu elsõ embere csak valamiféle címeres ökör lehet. Nem tudta, miként reagáljon, próbálta hát húzni az idõt, köhögött, feszengett, vakarózott. Szorult helyzetébõl Bíber Helga szabadította ki azzal, hogy kopogott, majd ugyanazzal a lendülettel rájuk is nyitott, tálcán kávét hozott, kitöltötte, kimérten egészségükre kívánta, azzal távozott. Ez a kis közjáték ugyan nem hozta meg Cs. Szabó önbizalmát, de menekülési útvonalat azért kínált.
    - Remek ez a kávé, polgármester úr! Egyenesen kiváló! Cserébe igyekezni fogok - beszélt a kávéját kavargatva -, Isten bizony, igyekezni fogok! Ragaszkodom majd a tényekhez, ne aggódjon!
    - Akkor jó - bólintott Wenner Géza. - Ha így, akkor rendben van! Mert tudnia kell, hogy ez csak afféle cigány marhaság, ez a visszajáró szellem. Ezt, persze, nem írhatja meg így, ebben a formában. Ezt ezekkel a szavakkal csak négyszemközt mondtam. Ha mégis megírja, elterjesztem, hogy az iskola kerítésénél pisált. Vagy nem is pisált, csak kedvtelésbõl mutogatta a farkát a serdületlen lányoknak. Mindenki hinni fog nekem, mert kétosztálynyi leánygyermek és egy tucat pedagógus igazolja majd a szavaimat.
    A polgármester mindezt szenvtelen hangon közölte, mintegy tárgyilagosan. Cs. Szabó azonnal megértette, hogy ennek az embernek végképp elege van ebbõl a kacifántos, kellemetlen kázusból, túl akar már lépni az egészen, és a háta közepére kívánja a nyilvánosságot és a firkászokat.
    - Világos - nyugtatta meg Wenner Gézát. - Nem is tartanám fel tovább a polgármester urat…
    - Helyes. Ha szüksége van valamire, szóljon Helgának, õ segít. Rajta keresztül én is segítek. - A polgármester felemelkedett, kezet nyújtott. Cs. Szabó Miklós megrázta a petyhüdt, nedves kezet, elköszönt, és a dolgára eredt.
    Úgy határozott, nem hagy idõt magának a település elsõ emberének szavain rágódni, inkább munkához lát, elvégre két nap múlva, szombaton, riportot kell írnia! Elõször is, döntötte el magában, miközben kilépett a polgármesteri hivatal kapuján, elõször is végigjárja a tragédia színtereit. Elsõként a tetthelyet szemléli meg alaposan, amely a távolsági buszmegállótól pár lépésre fekszik. A buszmegállóhoz lépkedett tehát serényen, amely úgy ötven méterre lehetett az önkormányzat épületétõl. Mintha csak egy járókelõ volna, aki megnézte a kihelyezett táblán, milyen idõközönként indulnak a járatok: megállapította, hogy nem valami sok, mindössze öt indul naponta (egy hajnalban, egy reggel, egy délelõtt, egy délután, egy este). Ahogy szemlélõdött, s próbálta kiverni a fejébõl a polgármesternél tett látogatást, egyszerre az alant következõ párbeszédre lett figyelmes.
    Két asszonyszemély közt folyt a diskurzus, egyik úgy ötven, a másik hetvenéves lehetett.
    - Mit jelent az, hogy szadista? - kérdezte az idõsebb a fiatalabbat. - Te tudod azt?
    A fiatalabb zavartan mosolygott. Cs. Szabó tudta, hogy õ okozza a zavart a jelenlétével, azzal, hogy hallja minden szavukat.
    - Csúnyát jelent, igaz-e? - firtatta tovább makacsul a kérdezõ.
    - Csúnyát bizony, nagyon csúnyát - hagyta rá a másik.
    - De mit? Nagyon rondát? Valami gusztustalant?
    - Nagyon rondát! - helyeselt a fiatalabb, ám közben irult-pirult, mert meggyõzõdése szerint valami felháborítóan, szemérmetlenül otromba szó az a "szadista", amit szégyellni kell, ha kicsúszik az ember száján. Csörgõ Szabó Miklós tisztában volt azzal, hogy az asszony körülbelül ennyit tudhat a szó jelentésérõl, ennyit is rosszul, ugyanis hiába nyaggatta tovább az öregebbik hölgy, nem árulta el neki, mi is pontosan a szó jelentése. Nem mondta, hogy szadista annyi, mint kegyetlen ember, aki élvezi, ha mást gyötörhet. Nem mondta, mivel fogalma sem volt errõl. Cs. Szabó kicsit kényelmetlenül érezte magát, de nem állt odébb, úgy tett, mintha maga is buszra várakozna - és fülelt.
    - Gondolom én, hogy rondát - sápítozott tovább az öregebbik nõszemély. - Úgy két hete hallottam, egy ember mondta az asszonyának. Az asszony dicsért valakit, hogy milyen rendes ember, a férje meg erre aszonta, hogy az nem olyan rendes mégse, mert egy szadista. Gondolom, az igen ronda dolog lehet! Az, úgy-e?
    - Az, az, nagyon csúnya - hagyta rá a másik, közben sandán Cs. Szabó felé pillogott. Nyilvánvalóan cefetül kínlódott, módfelett kényelmetlenül érezhette magát.
    - Ilyen világ van - panaszolta a szadisták titkait kutató fehérnép. - Ilyeneket mondanak egymásnak az emberek. Múltkor hallottam, hogy a telefonba is aszonta egyik fiatal a másiknak, hogy aszongya, szadista…
    Arra már nem derült fény, honnan tudta, hogy a fiatal telefonáló egy másik fiatalt illetett ilyen jelzõvel, mert beállt a busz és a dialógus a jármûvön folytatódott, ha félbe nem szakadt. Ami bizonyos, hogy Cs. Szabó már nem hallgathatta tovább. Megvárta, míg a délelõtti autóbusz kikanyarodik a buszöbölbõl, aztán zsebre dugta a kezét, körbejárta kicsit az utcaszakaszt, ahol a lincselés történhetett két hónappal korábban, aztán betért a megállóhoz közelebb fekvõ kocsmába. Éppen abba, ahonnan a tettesek kitódultak azon a napon.
    A kocsmában félhomály uralkodott és áporodott szag nehezítette el a levegõt. Tipikus elegyet alkotott a dohányfüst, a kommersz alkohol, a pancsolt borok és az emberi kipárolgások nehéz bûze. Cs. Szabónak újfent eszébe ötlött Mátészalka, abban a kricsmiben volt hasonló az ájer, ahol a tablettából kavartatták vele a fröccsöt. A pulthoz lépett, kávét kért meg egy fél rumot. A himlõhelyes arcú, fülbevalós pultos kiöntötte a gyanús színû löttyöt egy vastag falú, régimódi feles pohárba és Cs. Szabó elé tolta. - Hány cukorral a kávé?
    - Egyet kérek - mondta Csörgõ Szabó Miklós és felhajtotta a rumot. Azonnal összerántotta a gigáját a szörnyû ízû ital, amely nyomaiban sem emlékeztetett rumra. Gyakorlott mozdulattal megfogta a hányást, visszakoppintotta a poharat a pultra, közben emberfeletti erõfeszítéssel igyekezett megakadályozni, hogy könnybe lábadjon a szeme.
    - Hab vagy tejszín? - tudakolta a pultos.
    - Tejszínt kérnék - harákolta Cs. Szabó.
    - Jó az anyag - állapította meg a pultos somolyogva, miközben vendége elé tolta a kávét.
    - Nem mondom - köhintett Csörgõ Szabó. - Köszönöm.
    - Más?
    - Köszönöm, ennyi.
    - Kettõ tíz. Százas a kávé, száztíz a rum.
    Cs. Szabó Miklós a pultra számolt kétszázötven forintot, megköszönte újra a vendéglátást.
    - Köszi! A busszal? - söpörte be a pénzt a pultos.
    - Nem, korábban érkeztem.
    - Kocsival?
    - Igen.
    - Jó szarok az utak, mi?
    - Enyhén szólva.
    - Ja - horkantott a pultos, majd, mint aki jól végezte dolgát, egy gyanús színû ronggyal törölgetni kezdte a pultot.
    Cs. Szabó kényelmesen kavargatta a kávéját, szétnézett az italmérésben. Mintegy az egyharmadát a hatalmas pult foglalta el a téglalap alakú helyiségnek, az egyik sarokban, a fal mellett nyerõ automaták álltak (három), a másikban darts. Hat asztal és körülöttük a négy-négy szék szolgálta az italozók kényelmét, három könyöklõ a sietõs fogyasztókat várta. A pult mellett a mellékhelyiségek ajtai: férfi, nõi. Igazi szocreál csehó, vélekedett Csörgõ Szabó a kávéját hörpölgetve. Zenészkén számos vendéglõben, ilyen-olyan lebujban lépett már föl, szerteágazó tapasztalatokkal rendelkezett ezen a téren, jóllehet többnyire városiakkal. Sõt, kizárólag városiakkal. Muzsikált már olyan intézményben, ami ennél is lepukkantabb képet mutatott, ez nem is zavarta volna, azonban a már-már tapintható reménytelenség annál jobban kedvét szegte. Hogyan tud itt kérdezõsködni, miféle információkat gyûjthet be ezen a deprimált helyen, elképzelni sem tudta. A kávé is pocsék volt, savanyú ízt hagyott maga után a szájában. Úgy döntött, nem kertel, nem tudta ugyanis elképzelni, hogy a lelki finomságokra sokat adnának ebben az ivóban. Elõször kért egy Arany Ászokot (abból indult ki, azt csak nem hamisítják), majd nekiszegezte a pultosnak a kérdést: - Itt ittak két hónapja a lincselõk, ugye, mielõtt a baj megtörtént?
    A pultos nem jött zavarba. - Itt. Meg vagy egy tucat másik ember. Sokan járnak ide, ráérnek. A hirig után vagy másfél hónapig alig gyõztük mesélni a tévéseknek, rádiósoknak, újságíróknak, mi történt.
    - Mi történt?
    - Egyszer csak bejött a Patrik gyerek, bömbölt, mint akinek satuba fogták a fütyülõjét, alig értettük, mit karattyol. Amúgy is nehéz érteni, amit mond, mert a fogai már rohadtan gyüttek elõ a szájában, akkor meg még nehezebb volt. Aszonta, megverte egy bácsi. Erre a Rafaelek felugrottak, kirohantak az utcára. Mi itten ennyit láttunk, ennyit tanúsíthatunk. Ami kinn folyik az utcán, azt nem láthassuk innen bentrõl.
    - Részegek voltak?
    - A Rafaelek? Amennyire szoktak. Semmi különös.
    - Kik ezek a Rafaelek?
    - Rafael Guszti meg a fia, a Kisguszti, meg a veje, a Lóbál. Mind a három benn van a kaptárban azóta.
    - Romák?
    - Hát. Énnekem nem volt velük bajom soha, az adósságaikat is mindig rendezték. De szeretnek verekedni, ha arról volt szó, azt tudom. Érzékenyek, nem tanácsos beszólni nekik.
    - A Patrik a Kisguszti fia?
    - Nem. A Lóbálé, annak a felesége a Tündike, a Guszti lánya. Elmondtuk ezt már mindenkinek, aki kérdezte.
    - Ne haragudjon, nem akarom feltartani.
    - Nem haragszom, tartson fel, ha tetszik.
    - Arról hallott-e, hogy az utóbbi idõben a Rafaeléknál megjelent a meglincselt férfi szelleme?
    - Beszélik. A Guszti felesége látta elõször, aztán még vagy százan. Hülyeség, ezek mindig látnak szellemet, hetente ötöt-hatot, pláne a Guszti neje. Maga is újságíró tán?
    - Olyasmi. Köszönöm!
    - Megírhatja, hogy Kiss Dávidnak hívnak, ez a kocsma meg a Borharapó. Fényképezhet is, ha kívánja.
    - Feltétlenül megírom! - Cs. Szabó újra fizetett, azzal elköszönt.
    Az utcára kilépve szinte vakította a tavaszi napfény. Mélyeket lélegzett, mert úgy érezte, szédül egy kicsit.
    - Nem éhes? - hallotta a háta mögül. Megfordult, Bíber Helgával találta magát szemközt. Meglepõdött, nem is tudott szólni hirtelen.
    - Gondoltam, éhes. A hivatalból láttam, hová megy, a polgármester úr meghagyta, hogy figyeljek a kényelmére.
    - Köszönöm, nagyon kedves. Tud ajánlani valamit?
    - Odaszóltam az iskola menzájára, mehet enni. Utána jöjjön be hozzám. - Az utolsó szavakat már visszafordulva vetette oda Cs. Szabó Miklósnak, aki nem értette az egészet, de elindult az iskola felé.
    Alapvetõen kutyául érezte magát, a tavasz mégis eltöltötte valamiféle meghatározhatatlan, kellemes érzéssel. Jólesett sétálni ebben a romladozó házaktól tarka faluban. Belemerült gondolataiba, a fekete hajú lány képe merült föl belõle, de ezúttal nem rántotta görcsbe, hanem békésen lebegett valahol a gyomra tájékán. Egészen elandalodott.
    - Maga az újságtól gyütt? - állt elé egy hajlott hátú vénember.
    - Igen.
    - No, írja meg, hogy kössék föl azokat a geciket! - toppantott harciasan az öreg. - A Guszti egy nagypofájú seggfej, a fia meg egy kötözködõ vadállat, az a szadista Lóbál meg egy undorító féreg. Én elmondtam minden újságírónak, hogy mér' híjják Lóbálnak, oszt egyik se írta meg, hogy azé', mert amikor bebaszik istenesen, kilógatja azt a nagy faszát a sliccén, terpeszben megy, oszt lóbálja! Az a kis takonypóc Patrik gyerek meg nem egy pofont érdemelt vóna, hanem egy jó alapos verést, ahogy meg is kapta már sokszor, de, úgy látszik, nem elégszer! Ha másér' nem, hát azé' önmagában agyon kéne csapni, mert ott szarik, ahol rágyün, nem néz az se Istent, se embert! A bátyja meg fölakadt szemmel veri a farkát fényes nappal a játszótér sarkán! Az anyja kurva istenit! Írja csak meg, hogy ilyenek ezek!
    - Megírom, megírom - hebegte Csörgõ Szabó Miklós elhûlve. - Majd megírom, hogy milyenek az itteni népek…
    - Azé'! - toppantott ismét a kisöreg, majd felkapott rozoga, rozsdaette kerékpárjára és tovanyikorgott.
    Cs. Szabó Miklós hosszan bámult utána, fülében csengett a "szadista" szó. Egészen addig nézett a fröcsögõ vénember után, míg az be nem fordult egy utcasarkon. Ahogy eltûnt a szemei elõl, azonnal megtámadta a tavasz. A fekete hajú lányt látta maga elõtt meztelenül, kínzóan sajogni kezdett az ágyéka, úgyhogy jobbnak látta betérni az iskolai menzára. A menza az iskola épülete mellett állt, a tanintézet épületével fedett folyosó kötötte össze, de az utcáról is be lehetett menni. Csörgõ Szabó Miklós ezt a módját választotta a bejutásnak, s meg sem lepõdött, mikor már vártak rá, egy asztalhoz vezették, leültették, majd tálcán elébe helyezték az ebédet: csontlevest és székelykáposztát meg egy kosár kenyeret. Mielõtt nekilátott volna, körülnézett. A menza csaknem üres volt. Két asztalnál ücsörgött néhány gyerek és egy tanár egy harmadiknál. Lemosható olajfestékkel festették ki a terem falát úgy másfél méter magasságig, onnan meszelték. A meszelést foltok éktelenítették el. Az ételt alumínium tálcán hozták, alpakka hatású evõeszközöket adtak hozzá, mosogatólé-szag terjengett a levegõben. Cs. Szabó kanalazni kezdte a levest, mikor egy sudár termetû fiatal nõ lépett a menzára, tálcát fogott, eszcájgot rakott rá, az ablakhoz lépett, elvette a levest és a másodikfélét, majd megfordulván körülnézett, hová üljön. Odabiccentett a gyerekeknek és a tanárnak, aztán határozott léptekkel Csörgõ Szabó Miklós asztala felé vette az irányt. Cs. Szabó szíve megdobbant, ismét dühöngeni kezdtek benne a hormonok, miként néhány perccel korábban, az utcán.
    - Leülhetek? - kérdezte a fiatal nõ.
    - Parancsoljon.
    - Telek Andrea - mutatkozott be a nõ. - Magyart tanítok.
    - Csörgõ Szabó Miklós. Örülök.
    - A lincselés miatt van itt?
    - Nem egészen - helyesbített Cs. Szabó Miklós. - Inkább a szellemjárás miatt. A lincselés már lecsengett. Ne haragudjon, hogy így mondom, de nekem is ezt mondta a szerkesztõm.
    - Semmi baj. Tudom, hogy megy. Látom a tévében. Bármely hír egy-két hétig hír.
    - Jól látja. De azért próbálok tájékozódni az egész ügyrõl, hogy tudjam, hova kell beleillesztenem a szellemet.
    - Valószínûleg Rafael Guszti feleségének a fejébe - mosolyodott el Telek Andrea. - Nagy fantáziája van az öregasszonynak. Bár még nem is öreg, nem lehet több negyvenöt évesnél, de a cigányok hamarabb öregszenek. A rossz körülmények miatt.
    - Ez nyilvánvaló. Sok cigány él a faluban?
    - A felnõtt lakosságnak olyan tíz százaléka lehet, a gyerekeknek harminc - közölte a tanárnõ.
    - Tipikus - hümmögött Csörgõ Szabó.
    - Úgy gondolja, hogy Rafaelék reakciója is tipikus volt? - kérdezte élesen Telek Andrea.
    - Még nem tudom, mit gondoljak - felelte óvatosan Csörgõ Szabó Miklós.
    A tanárnõ sokáig nem beszélt. Finom mozdulatokkal evett, kecsesen emelte a szájához a kanalat, s mikor végzett, szinte gyöngéden tolta odébb a levesestányért; szelíden húzta maga elé a székelykáposztát, a villát úgy tartotta, ahogyan, a férfi elképzelése szerint, egy született hercegnõ tartja, a kenyeret nem harapta, hanem törte. Cs. Szabó mindig megõrült az ilyen apróságokért, az efféle keresetlen, természetes eleganciáért. Telek Andrea mozdulatai és a faluban dorbézoló vigasztaló, bátorító, színes tavasz nyugtalanították, ugyanakkor kellemesen bizsergették. Figyelte a nõt. Telek Andrea lassan evett, tekintete idõrõl idõre elrévedt, a nyakán kidagadt egy ér - talán éppen az, amelyik kilenc óra múlva majd megpattan a fojtogató drótkötél szorításában.
    - Tudja, én tanítom Patrik bátyját - szólalt meg Telek Andrea. - Látom, mit kell kiállnia. Nemcsak a magyar gyerekek, de a cigányok is csúfolják, mert neki sincsenek rendben a fogai, ezért nehezen érthetõ, ahogy beszél. Ügyetlen is, szánni valóan, végtelenül ügyetlen, akárcsak az öccse. Az anyjuknak valami vitaminhiánya lehet, ezért a fogaik már eleve feketén, rossz állapotban bújtak elõ az ínyükbõl, ez fáj is és nem is esztétikus, nem is beszélve arról, hogy beszédhibát okoz. Az ügyetlenség is genetikailag lehet kódolva beléjük. Nincs nap, amikor ne aláznák meg õket. Az apjuk, János sok gyereket és néhány felnõttet is elvert már emiatt, de hasztalan. - A tanárnõ hirtelen elhallgatott, egy pillanatra zavarba jött, de néhány másodperc alatt úrrá lett a helyzeten: - Ne értsen félre, nem gondolom azt, hogy az erõszak megoldás lenne; pusztán annyit gondolok, hogy szép számmal találhatunk enyhítõ körülményeket.
    - A Jánost hívják Lóbálnak? - tette fel a kérdést gyorsan Csörgõ Szabó Miklós, hogy elterelje Telek Andrea figyelmét iménti zavaráról.
    A nõ alig észrevehetõen elpirult.
    - Igen. Nem rossz ember az egyébként. Amikor van munkája, nem iszik. Csakhogy alig akad munkája.
    - Mit dolgozik? - vetette közbe Csörgõ Szabó Miklós.
    - Mikor mit. Bejártak a városba trógerolni, vásároztak egy idõben. Egy szó mint száz, csak azt akarom mondani, hogy ne ítélje el õket. Elegük lett a megaláztatásból. Patrikot sokat bántották, bántják most is, mert viselkedészavarai vannak…
    - Például, hogy az utcán végzi el a szükségét, igaz? - akasztotta meg újra Csörgõ Szabó Miklós a tanárnõt.
    - Igen. Például ez. Õ és még vagy tucatnyi gyerek, köztük szép számmal elszegényedett, lecsúszott magyar családok gyerekei mûvelik ezt ebben a faluban. Sportot ûznek belõle, afféle virtuskodásról van szó, semmi többrõl. Patrikot, igaz, többször csípik nyakon, mint a többit, mert ügyetlen a szerencsétlen, tudja, említettem már. Nem tud elég gyorsan szaladni. Szóval vegye figyelembe ezeket a tényeket is, mikor riportot ír. A nyomort, a megalázottságot ne felejtse el! - kérte Telek Andrea, s közben sietõsen felállt, hogy visszavigye a tálcáját.
    - Órám lesz, mennem kell - mentegetõzött.
    - Figyelembe fogom venni - szólt utána Cs. Szabó. - Ne aggódjon! Viszlát!
    Alighogy ezt kimondta, eszébe ötlött az eltört karú tanár esete, amirõl valamelyik sajtóorgánum beszámolt, de már nem tudta megkérdezni Telek Andreát a történetrõl. Szomorúan vette tudomásul, hogy a nõ távozott, bár tisztában volt azzal, hogy nemsokára felteheti kérdését az igazgatónõnek, akivel szándékában állt találkozni. Mégis úgy érezte, a magyartanárnõ adekvátabb válasszal szolgálhat bárki másnál. Bármilyen kérdésre.
    Befejezte az ebédet, ivott két pohár vizet, megköszönte a vendéglátást a konyhásoknak és az igazgatói iroda holléte felõl tudakozódott. Útbaigazították, kimerítõ részletességgel magyarázták el, miként jut át az iskolaépületbe, merre fordul a folyosón, míg el nem éri a keresett ajtót.
    Csörgõ Szabó Miklós bekopogott, s a szabad jelzésre belépett. Az irodában álló koloniál íróasztal mögött ötven fölött járó, döbbenetesen elhízott asszony terpeszkedett.
    - Jó napot! Csörgõ Szabó Miklós.
    - Üdvözlöm. - Az irdatlan termetû nõhöz furcsán bársonyos zengésû, simogatóan nõies hang tartozott. - Foglaljon helyet. Hugyákné vagyok.
    Csörgõ Szabó leült az egyik fotelbe, szemben az igazgatónõvel.
    - Nem akarom sokáig rabolni az idejét - kezdte.
    - Annak örülök - mosolyodott el Hugyákné. - Tenger dolgom van. Nem érdekli, kinél jártak vendégségben a lincselés áldozatának gyermekei?
    - Nem érdekel - válaszolta õszintén és nyíltan Cs. Szabó. - A lincselés áldozatairól már megírta és megmutatta a média mindazon a szívszorító ismereteket, melyeket jónak látott. Engem más érdekel.
    A visszajáró szellem kell, hogy érdekeljen - hivatalosan miatta küldtek, tette hozzá magában. Istenigazából már egyre inkább azok is izgatnak, akikhez viszszajár. Valamint azok, akik lehetõvé tették ezt a visszajárást a derék kísértetnek, s akik, érzésem szerint, szintén áldozatai az egész csúfságnak. Hangosan azonban inkább az alant következõ szavakat formálta:
    - Tulajdonképpen egy kérdésem lenne csupán.
    Hugyákné belemélyedt az elõtte heverõ papírokba, sóhajtozott és az orra tövét vakarta. Cs. Szabóról tudomást sem vett percekig. Végül hirtelen felemelte a fejét és kérdõn, egyben sürgetõn tekintett rá.
    - Volt az a szerencsétlen történet, mikor eltörték a kezét az egyik pedagógusnak - bökte ki Csörgõ Szabó. - Azt suttogják, Rafaelék tették…
    - Itt nem suttognak semmit, vagy amit suttognak, az ostobaság - csattant fel az igazgatónõ. - A kolléganõm elesett biciklivel, és szerencsétlenségére eltörött a keze. Ennyi történt.
    - Megtudhatnám, ki volt ez a kollega?
    - Nem - utasította el a kérést gondolkodás nélkül Hugyákné. - Minek zaklatná és irkálna össze róla butaságokat? Nincs semmiféle csonttörés, pláne nincs több erõszak! Ezek a Rafaelek szadista alakok, de nem jó mindent rájuk kenni. Kicsámcsoghatták már magukat, hagyják abba!
    Cs. Szabónak ennyi elég volt. Felállt, kezet nyújtott. - Köszönöm az együttmûködést. A viszontlátásra!
    Az igazgatónõ fel sem állt, csak búgott valami köszönésfélét, és megszorította a felé nyújtott kezet. Ezek után Cs. Szabó szinte menekült az iskolából, s közben újra a "szadista" szó zakatolt a fejében. Miért botlik folyton ebbe? Abban sem volt biztos, hogy pontosan ismerik a jelentését…
    Meglepetésére, ahogy kilépett az iskola kapuján, Bíber Helgába botlott.
    - Gondoltuk, nehéz lehet magának egyedül, helyismeret nélkül - mondta a nõ köszönés helyett. - Segíteni jöttem. Hova megy innen?
    - Kinek törték el a karját Rafaelék? Melyik tanárnak? - kérdezte Cs. Szabó dühösen. Felbõszítette, hogy ez a titkárnõcske kémkedik utána, a nyomában lohol, és nem hagyja elmélkedni, pedig volna mirõl…
    - Annak a Telek lánynak - felelte Bíber Helga ártatlanul.
    Csörgõ Szabó Miklós hökkenten nézett rá. - Telek Andreának?
    - Annak - erõsítette meg saját szavait Bíber Helga.
    - Az igazgató asszony szerint baleset volt.
    - Az sincs kizárva - vonta meg a vállát a titkárnõ. - Hova megy mostan?
    Cs. Szabó Miklós ingerülten legyintett. - Honnan tudjam? Mit bánom én ezt az egész szarságot!?
    Mindent lehet tudni, és mégse lehet tudni semmit, gondolta Csörgõ Szabó Miklós. Csupa sztereotípiába futok bele, csupa tipikus reakcióval találom magam szemben. Tipikus erõfitogtatás, tipikus közöny, tipikus gyûlölet, tipikus szociális érzékenység és tipikus védelme a mundérnak, füstölgött magában, közben a cipõje orrával rugdosta a járdaszegélyt.
    - Kapják be! - kiáltott fel egyszer csak, minden átmenet nélkül. - Beszélni akarok azokkal, akik látták a meglincselt pacák szellemét!
    - Az összes cigány látta - mondta Bíber Helga. - Ha elmegy a Zöld Ászba, a fõutca elejére, megtalálja Rafael Guszti feleségét és a lányát, a János asszonyát, ilyentájt, mivel jobb dolguk nincs, ott szoktak üldögélni. Azok látták elõször. Mióta az önbíráskodás megesett, a Guszti családja nem jár a Borharapóba, csak a Zöld Ászba. Meg másokat is talál ott, akik látták, ha érdekli…
    - Ez esetben elmegyek a Zöld Ászba - határozott Csörgõ Szabó Miklós. - Maga hová megy?
    - Anyám megfõzi a fácánt vacsorára. Most háromnegyed kettõ van, hat órakor vacsora.
    Bíber Helga ennyit látott jónak elmondani a botcsinálta újságírónak, mielõtt hátat fordított neki és visszasétált a polgármesteri hivatalba. Csörgõ Szabó a fejét ingatta. Nem értette, minek töri magát. Tiszta sor, hogy mi történt: a Rafaeleknek tele lett a tökük azzal, hogy mindenki az õ ivadékaikon köszörüli a nyelvét, hogy tettlegesen is bántalmazzák olykor a kölyköket vadidegenek, hogy nem haladnak sehová, akárhogy is próbálkoznak, hogy nyomorognak, hogy szívás az élet. A meglincselt férfi pedig rosszkor volt rossz helyen. Van ilyen. Borzalmas, tragikus, iszonytató, de elõfordul. Szörnyûség, hogy a lányai végignézték, ahogy kitapossák belõle az életet, de ez nem a Rafaelek kíméletlenségét bizonyítja, csak annyit bizonyít, hogy…
    - Nem bizonyít ez semmit - dünnyögte Csörgõ Szabó Miklós.
    Ami érdekelte volna, az Telek Andrea. Érdekelte volna mint nõ (felettébb), és érdekelte a története (kevésbé). Vajon tényleg eltörték a kezét és ezzel a fene nagy szociális érzékenységgel, túláradó empátiával csak a bosszúszomjas gyûlöletét palástolja? Nyilván errõl van szó. Csörgõ Szabó Miklós nem akarta túlbonyolítani a dolgokat, elég bonyolultak azok maguktól is. Elhatározta, hogy felkeresi a Zöld Ászt, megiszik néhány italt a romákkal, megtudakolja tõlük mi a csuda van azzal a szellemmel, aztán megkeresi Telek Andreát, és (ha lehetséges) meghívja fácánlevest vacsorázni. Bíber Helgát meg magasról szarja le a polgármesterével együtt. Holnap még alibizik egy kicsit, aztán hazapályázik. Megírja az anyagot, jó gúnyosan, vitriolosan, de kulturált, európai, toleráns módon, ahogy elvárják egy mûvelt, nyugati tollnoktól. Kit érdekel a valóság, a finomságok, a rezdülések, a kauzalitás? Ekkor Csörgõ Szabó Miklós, nyolc órával a halálát megelõzõen, megállj-t parancsolt magának. Érezte, hogy hamis. Tisztán érezte, hogy szerepet játszik. Végül megállapodott abban, hogy holnapig ellébecol, utána csuklógyakorlatként, közhelyes frázisokkal, némi misztikával fûszerezve összeüt egy riportot és mindenki elégedett lesz és boldog. Amennyire ez lehetséges.
    Elindult a Zöld Ászba. Sétált az utcán, akár egy turista. Engedte, hogy át- meg átjárja minden porcikáját a tavasz, a zsongító, szédítõ évszak. Valahonnan mélyrõl felmerült belõle a kép, amikor gimnazistaként az alma mater lépcsõjét róva a fizikatanár mellé ér, az megszólítja, érdeklõdik hogyléte felõl, s mikor õ azt feleli, jól érzi magát a bõrében, ezt a megjegyzést teszi: - Hát igen. Tavasz van, ahány fûszál, annyi fasz áll.
    Emlékezett a megrökönyödésre és az örömre, amit ez a foghegyrõl, bajusz alatt somolyogva odavetett két mondat okozott. A cinkosságra, a büszkeségre. Emberszámba venni. Lám, ennyit jelent! Egy vicces szójáték üzenhet komázást, üzenheti azt, hogy emberszámba veszik… Csörgõ Szabó Miklós értette a Rafaeleket. Õket nem vették emberszámba. A Patrik gyereket verték, megvetették. Elszakadt a cérna, semmi többrõl nincs itt szó. A cigányságuk ebben nem játszik szerepet, sokkal inkább az emberi méltóságukon esett csorba. Emberi mivoltuk folyamatos megkérdõjelezése. A cigányságuk legfeljebb felerõsíti az efölötti keserûségüket, a megalázottságukat. Az évszázados lenézettség a génjeikbe ivódott, önérzetesebbé s egyben sértõdékenyebbé változtatta õket…
    - Állj! - szûrte a fogai közt. - Nem kell megérteni, nem kell balfék módjára elérzékenyülni! Tényszerûen kell tálalni, no persze, persze...
    Mire idáig jutott, elérkezett a Zöld Ászhoz, be is nyitott azon nyomban. Szinte teljesen ugyanolyan helyen találta magát, amilyen a Borharapó volt. Annyi különbséggel, hogy itt rexasztal és csocsó is elhelyezést nyert, valamivel talán az alapterülete is nagyobb volt. Húsz-huszonöt vendég ült az asztaloknál, illetõleg támasztotta a pultot, nagyjából az ötöde lehetett roma származású. A pultos itt nem férfi, hanem fiatal lány, tincsenként festett hajjal, füleiben egyenként öt-hat fülbevalóval, orrában, szemöldökében, felsõ ajkában piercinggel.
    - Mit adhatok? - fordult Cs. Szabó felé a megvasalt lány.
    - Egy Arany Ászokot kérnék meg egy vodkát - sorolta Cs. Szabó, reménykedve, hogy a vodkát nem lehet annyira elbaltázni, mint a rumot. Mire gondolata végére ért, elõtte volt a rendelés. Kérdõn nézett a lányra.
    - Háromszáz kereken - mondta, és Cs. Szabó fizetett. Lehúzta a vodkát. Tévedett. El lehet. Olyan íze volt, mint a száz százalékos alkoholnak. Gyorsan kortyolt rá a sörbõl, aztán körbevizslatott a helyiségben. A nyerõ automata mellett meglátta a szintetizátort. Hevesen dobogni kezdett a szíve, egy pillanatra megfeledkezett magáról, és, akár a gyerek a kedvenc, rég nem látott játékához, a hangszerhez ügetett, bekapcsolta azt is, az erõsítõt is, gyengéden végigfuttatta az ujjait a billentyûzeten.
    - Mit csinálsz te, szép tezsvérem? - hallotta valahonnan a bal oldaláról, de nem foglalkozott a kérdéssel, játszani kezdett. Az ivóban elõször néma csönd támadt, aztán taps és fütyülés. Csörgõ Szabó Miklós pedig játszotta az egyik dalt a másik után, a harmadiknál néhányan már együtt énekeltek vele.
    Bõ fél óráig muzsikált, s mikor abbahagyta, többen meginvitálták egy-egy italra. Õ azonban csak egy nagybajuszú, értelmes arcú cigánytól fogadta el, aki két nõvel, egy idõsebbel és egy ifjabbal üldögélt egy asztalnál, s mikor megkapta a sörét, melléjük telepedett.
    - Jól nyomtad - dicsérte meg vendéglátója.
    - Köszönöm! Eredetileg zenész vagyok.
    - Mit keresel erre? Zenélni akarsz?
    - Nem, újságíró vagyok.
    Az történt ekkor, mire Csörgõ Szabó Miklós számított. Asztaltársai elhallgattak és bizalmatlanul kezdték méregetni.
    - Ne basszál ki velem! - fakadt ki a nagybajuszú, miután végigmérte.
    - Nem ugratlak, az vagyok. Újságíró.
    - A férjem miatt van itt? - szólalt meg a fiatalabbik asszony.
    - Igen.
    - Honnan tudta, hogy mink vagyunk azok? - kérdezte a másik nõ.
    - Csak azt tudtam, hogy itt szoktak lenni - vonta meg a vállát Cs. Szabó. - Szerencsém volt.
    - Mit akarsz? - szólt újra a férfi, a hangja ellenséges volt.
    - Csak azt akarom megtudni, valóban járkálnak-e a szellemek errefelé?
    - Én láttam - emelte fel a mutatóujját az öregebbik nõ. - És értek hozzá. Annak a parasztnak a szelleme zaklat minket, akit a Gusztiék agyonütöttek. Nem sajnálom, hogy elverték, de bánom, hogy agyonütötték. Sajnálom a két szép gyereket is, de ezek az emberek ilyenek. Hirtelen haragúak.
    - Megértem õket - szögezte le Csörgõ Szabó. - Nem akarok önbíráskodásról meg lincselésrõl, meg hasonló marhaságokról pofázni, csak az érdekel, mikor jött elõször a szellem és mikor jár azóta. És hogy szokott-e mondani valamit?
    - Elõször két hete gyött el - vette át a fiatalabb asszony. A férfi hallgatott, zordan az asztal lapjára meredt. - Nem mond az semmit. Véres a pofája és sír. Megpróbáltuk elûzni, de gyön újra meg újra. Folyton csak gyön. Akarja, hogy nézzük, s mi lássuk is minden nap. Este gyön, mindig este. Félek tûle, félnek a gyerekek is, Patrikka rí, Gusztika is ideges.
    - Az isten ver minket - tette hozzá a másik asszony. - Én tudom, ismerem a szándékát. Adja ide a kezit!
    Cs. Szabó odanyújtotta a balját. A cigány asszony a tenyerét kezdte böngészni, aztán hirtelen mozdulattal a fejéhez kapott, kitépte egy hajszálát, de olyan ügyesen, hogy Cs. Szabó alig érzett valamit. Vizslatta, szaglászta a hajszálat, markába zárta, belefújt, elfordult, mormolt, hümmögött.
    - Nem leszel hosszú életû - foglalta össze végül a tapasztalatait Cs. Szabónak, hat és fél órával a halála elõtt.
    - Gyanítom, így lesz - törõdött bele Cs. Szabó, de azt nem sejtette, hogy mindössze hat óra és huszonkilenc perc van hátra az életébõl.
    - Ne beszéljünk ilyesmirõl többet, inkább zenélj! - mordult föl ekkor a bajszos.
    Cs. Szabó nem vitatkozott, a szintetizátorhoz ment és egy óra tíz percen keresztül zenélt az egyre szaporodó közönségnek. Bár munkanap volt, a kocsmák mégis tele voltak, ahogyan az utcákon is sokan lófráltak. Ezen Cs. Szabó Miklós nem lepõdött meg, ismerte az úgynevezett magyar valóságot, tudta azt is, hogy ezen a vidéken különösen magas a munkanélküliség, s az sem volt elõtte titok, hogy ez az életforma, a munkanélküliség életformája nem más, mint lassú, fokozatos pusztulás, amibõl ritkán lehet fölépülni. Dühös lett magára, amikor ezeket gondolta, mert úgy érezte (helyesen), hogy ismét közhelyeket kántál. Helyette inkább a zenére próbált koncentrálni. Közben megivott négy-öt sört és két vodkát, de nem érezte a hatását. Gyúrta a billentyûket, énekelte a presszó rockot.
    - Jól muzsikálsz - imbolygott elõtte egy borostás halálfej. - Suba Bali vagyok, és én állítom, hogy szépen muzsikálsz!
    Cs. Szabó megköszönte Suba Balinak a dicséretet, mivelhogy éppen szólózott, nem dalolt.
    - Én értem a zenét -jelentette ki Suba Bali. - Mondják a faluban, hogy piszkos alkoholista vagyok, de ez nem igaz. Csak egy megtört ember vagyok, aki verseng a kefekötõvel, mert nincs jobb dolga és nincs menekvése. A nevem Suba Bali. Téged hogy hívnak?
    Cs. Szabó Miklós nem tudta kielégíteni Suba Bali kíváncsiságát, egyrészt, mert éppen énekelt, másrészt, mert valaki nyakon ragadta a billegõ férfiút és odébb penderítette.
    - Takaroggyá' innen, te ratyi! Ne haragudjon, mester!
    Csörgõ Szabó Miklós nem haragudott, ûzte tovább a mesterségét.
    A muzsikálás végeztével pisilni ment, elfogyasztott még egy kávét, mialatt hevenyészve feljegyzéseket készített a jegyzetfüzetébe, majd fél hat elõtt öt perccel, saját megítélése szerint tökéletesen tiszta fejjel, elszántan lépett ki újra az utcára. Határozott léptekkel, tántoríthatatlanul haladt Bíber Helga házának irányába, s mikor odaérkezett, durván bedörömbölt az ablakon. A dörömbölésre házigazdája kidugta a fejét, konstatálta, hogy a vendége verte meg az ablaküveget olyan illetlenül, és már éppen kérdésre nyitotta a száját, amikor Cs. Szabó beléfojtotta a szót.
    - Merre lakik Telek Andrea, a magyartanárnõ?
    - Nemsokára kész a vacsora - közölte felelet helyett Bíber Helga.
    - Éppen azért kérdem. Vacsoravendéget hozok a házhoz!
    - Maga részeg.
    - Pék faszát vagyok részeg! Merre lakik az a nõ?
    - Igaza volt a polgármester úrnak, magát nem érdekli semmi önmagán kívül - csóválta a fejét a titkárnõ. - Igaza van abban is, hogy egy szociográfus kellene ide. Szociográfus! Mert ez a falu egy szociográfia. Kész szociográfia.
    (Azt a szót, hogy "szociográfus" és "szociográfia", Bíber Helga tagoltan, gondosan szótagolva, minden szótagot külön nyomatékkal hangsúlyozva ejtette ki a száján, még csücsörített is hozzá, mintha csókolózni akarna.)
    - Ez igaz - jelentette ki Cs. Szabó Miklós. - De az nem, hogy nem érdekel semmi. Például az is érdekel, hol a kutya valagában lakik Telek Andrea tanárnõ? Maga segít nekem, nem igaz?
    - Petõfi utca huszonnégy - bökte ki Bíber Helga, mielõtt bevágta az ablakot.
    - Ittam. De részeg nem vagyok - harsogta világgá Csörgõ Szabó Miklós, s máris nyargalt Telek Andrea házához. Amirõl azonban fogalma sem volt, merre fekszik, ezért megállított egy biciklizõ anyókát, s tudakozódott. Kiderült, hogy az elsõ párhuzamos utcát nevezték el Petõfirõl, alig három percre attól a helytõl, ahol állt. Cs. Szabó alig tíz perc alatt odatalált (mindig rosszul tájékozódott).
    Telek Andrea egy parasztházban lakott, a falak egészen az ablakokig felvizesedtek, a vakolat mállott. Léckerítés övezte az épületet, rajta apró kapu. Egy vasrúdra szerelt elektromos csengõt megnyomva kérhetett bebocsátást a látogató, esetünkben Cs. Szabó Miklós.
    Telek Andrea egy percen belül feltûnt. Csodálkozva nézett az újságíróra, de kinyitotta elõtte a kaput. - Jó napot!
    - Jó napot! - vigyorodott el Cs. Szabó szélesen. - Nem is megyek be, csak azért jöttem, hogy meghívjam vacsorázni.
    - Vacsorázni? - csodálkozott Telek Andrea.
    - Szereti a fácánt?
    - Igen. - Telek Andrea láthatóan ismét zavarban volt.
    - Bíber Helgához megyünk - közölte Csörgõ Szabó Miklós.
    Telek Andrea nem értette az egészet, de nem ellenkezett. Egy perc türelmet kért, visszaszaladt a házba, magára kapta a kabátját, cipõbe bújt, és követte Cs. Szabó Miklóst.
    - Jártam a Zöld Ászban - mesélte Csörgõ Szabó.
    - Rafaeleket keresett, gondolom - jegyezte meg a tanárnõ.
    - Meg is találtam õket - pontosított Cs. Szabó. - És zenéltem nekik egy keveset, tudja, igazából én zenész vagyok, ez az újságírósdi csak átmeneti állapotom. Rafaelék látták a meglincselt szellemét, biztos vagyok benne, hogy valóban látták. Ez nem jelenti azt, persze, hogy a szellem valóban létezik is. De õk tényleg látták.
    - Magában van megértés - jegyezte meg Telek Andrea.
    - Mint említettem, nem vagyok újságíró - emlékeztette Cs. Szabó az elõbbi kijelentésére a tanárnõt. - Érdekes hely amúgy a Zöld Ász. Lenyomata ennek a falunak, nem?
    - Ahogy a Borharapó is, és sorolhatnám - vonta meg a vállát Telek Andrea.
    - Megismerkedtem Suba Balival - újságolta Csörgõ Szabó.
    - Õt az iskolából százalékolták le. Fizikatanár volt valaha, míg rajta nem kapták.
    - Mit mûvelt?
    - Megrontott gyerekeket. Kisfiúkat.
    - Van ilyen - vonta meg a vállát Cs. Szabó Miklós.
    Idõközben megérkeztek Bíber Helga házához, amely körül fácánleves szaga terjengett. Bíber Helga szenvtelen arccal fogadta, aztán a konyhába vezette õket, ahol már az asztalon gõzölgött a leves. Két tányér, két kanál, két szék, állapította meg magában elégedetten Cs. Szabó.
    - Maga nem eszik velünk? - kérdezte kajánul vendéglátóját.
    - Már ettem - böffentette Bíber Helga. - Fél órával ezelõtt volt a vacsora.
    - Azért mi eszünk, nem baj?
    - Csinál, amit akar! - Bíber Helga magukra hagyta õket. Csörgõ Szabó helylyel kínálta Telek Andreát, maga is helyet foglalt. Szedtek a tányérjukba, jó étvágyat kívántak, csöndben kanalazni kezdtek.
    - Jó - állapította meg Cs. Szabó.
    - Helga édesanyja híresen jól fõz - mosolyodott el a tanárnõ. - Miért éppen engem hívott meg vacsorára?
    - Mert maga az egyetlen, aki nem kényszerûségbõl elegyedett szóba velem, hanem magától. Legalábbis így hiszem.
    - Jól hiszi.
    - Ennek ellenére nem mondott el mindent…
    Telek Andrea hallgatott. Percekig némán ettek.
    - Fáj még a keze? - tette fel Cs. Szabó kisvártatva a pofátlan kérdést. - A csonttörések gyakran egész életre kihatnak. Érzékenyek a csont hegei az idõjárás változására, például.
    - Nem fáj - emelte fel a fejét a tányérból Telek Andrea. - Nem tört el, csak zúzódott.
    - Melyik volt? A Lóbál? Az a szadista?
    - Nem szadista! Divat ez a szó mifelénk a lincselés óta, úton-útfélen használják gondolkodás nélkül. Valamelyik kollégája cikkébõl vette valaki, azóta terjed, akár a pestis.
    - Nem a kollégám, hacsak nem zenész az illetõ - helyesbített Csörgõ Szabó. - Én csak ideiglenesen állomásozom a redakcióban, emlékszik? Az igazi helyem a billentyûk mögött van.
    - Legyen - legyintett fáradtan a tanárnõ.
    - Melyik?
    - A bal karom zúzódott.
    - Úgy tesz, mintha nem értené a kérdést. Tipikus.
    - Magának ez a szava járása?
    - Tipikus szavakat használunk mindannyian, típusunknak megfelelõen - szellemeskedett Cs. Szabó Milós.
    - Vicces - gúnyolódott a nõ.
    - Ha nem, hát nem - vont vállat a férfi. - Végtére nekem a szellemet adták feladatul, nem pedig eltört karokat. Zúzódottakat sem. Szedjen még! Nagyon finom!
    Telek Andrea elutasító mozdulatot tett. Cs. Szabó újra szedett, belapátolta. A tanárnõ szótlanul figyelte.
    - Miért dolgozik az újságnál, ha zenész? - kérdezte végül.
    - Két zenésztársam elment egy óceánjáróra pénzt keresni - törölte meg a száját Csörgõ Szabó Miklós. - Amíg elvannak, addig itt keresem a kenyérre valót.
    - Miért nem ment maga is velük?
    - Cherchez la femme!
    - Mindjárt gondoltam. Maga olyan szerelmes típusnak látszik.
    - Van itt valami igényesebb lebuj?
    - Attól függ. Talán a Fekete Macska.
    - Akkor menjünk el oda, igyon meg velem egy Martinit!
    - Nem szeretem.
    - Akkor, amit szeret! Helga kisasszony majd elmosogat, azért van õ, hogy segítsen, a fene egye meg! Jön?
    Telek Andrea nem szólt, csak felállt, belebújt a kabátjába és követte, aztán vezette Cs. Szabót. Egyenesen a Fekete Macskába. Nem tudta, hogy a halálba vezeti, miként önmagát.
    A Fekete Macska, mint egy negyedóra elteltével kiviláglott, zenés hely volt. Puccosabb, mint a Borharapó vagy a Zöld Ász, de azért szegényes ez is. Öt-hat tanítványa köszöntötte a belépõ Telek Andreát, egyik sem töltötte még be a tizennégyet és egyik sem volt józan. Idõsebbek is odabiccentettek, ferde pillantások kíséretében. Csörgõ Szabó Miklós azonnal táncra kérte a tanárnõt, s idõt sem hagyott neki, hogy kikosarazza. Legalább négy számot végiglejtettek, mielõtt leültek egy bokszba. Cs. Szabó magának rumot rendelt és sört, Telek Andreának Bacardit.
    - Ez nem rossz hely, kár, hogy szarul zenél az ipse - szólt Csörgõ Szabó.
    - Ilyen jutott - ironizált Telek Andrea. - Maga biztosan százszor jobb.
    - Ötvenszer. Legalább ötvenszer, ha százszor nem is. Mosolyog egyszer majd jóízûen is?
    - Minek?
    - Mert szerelmes típus vagyok, és újra táncba viszem.
    Megint táncoltak, haláluk elõtt másfél órával, életükben utoljára, afféle simulós zenére. Cs. Szabó magához ölelte Telek Andreát, aki megadóan tûrte a közeledést.
    Mikor jó fél órával késõbb, a "lassú blokk" végeztével, újra leültek, a férfi szemébe nézett, úgy kérdezte: - És az a nõ, aki miatt itt van és nem a hajón?
    - Akkor reggel hagyott faképnél, amikor az újságok beszámoltak az itteni lincselésrõl.
    - Emlékezetes nap az életében!
    - Többé-kevésbé.
    - Hasonlítok rá?
    - Nem. Maga dióbarna, õ fekete, maga magas, õ alacsony. Sorolhatnám.
    - Sorolja.
    - Magának sokkal szebb a tekintete. Okosabb. Õ bután nézett, néha egyenesen bámult.
    - És?
    - Nagy mellei vannak.
    - Nekem meg kicsik, erre céloz?
    - Nem céloztam. Magának kisebbek a mellei.
    - Ez számít?
    - Az számít, hogy egy férfinak mekkora a farka?
    - Határozottan nem!
    - Elvörösödött és lesütötte a szemét, kedves tanárnõ. Dehogynem számít! Volt egy barátnõm, egy énekesnõ… Barátnõ volt, igazi haver, semmi szex. No, az mondta azt, hogy a kis fasszal is lehet baszni, csak azt az ember lánya nem nagyon élvezi. Errõl ennyit. De azt egyáltalán nem hibájául róttam fel, hogy kisebbek a mellei, hiszen attól még vannak, és a formájuk lehet gyönyörû! Különben is fenék-párti vagyok. Maga meg szép fenéken ücsörög.
    - Maga éppolyan bunkó, mint a lenézett helybeliek.
    - Ki nézi le õket? Én? Együtt ittam velük, húztam a talpuk alá valót! Ha kellene, élni is tudnék itt. De nem szükséges itt élnem, és a városban jobbak a lehetõségeim. De a városlakók éppolyan sötétek, mint az itteniek. Vagy mint én magam. Ez, vélhetõen, balkáni sajátosság.
    - Maga cinikus.
    - De még mennyire! Éppen ezért írok nagyszabású, tényfeltáró, az összefüggésekre rávilágító riportot errõl a porfészekrõl. És nem érdekel, ami a tollnokokat érdekelné, leszarom, hogy a meglincselt pasas kezdte-e, vagy a Patrik gyerek viselkedett agyalágyultan. Nem izgat, hogy megütötte-e Patrikot a fószer, vagy az csak kitalálta az egészet, és az sem érdekel, hogy ha Patrik tényleg roszszalkodott, amiért a késõbbi áldozat valóban meglegyintette, akkor a tett és a tett következménye között ordító aránytalanság fedezhetõ fel. Mindez nem érdekel, mert ebben az esetben mindez huszadrangú kérdés, szócséplés, mellébeszélés!
    Csörgõ Szabó Miklós ivott egy kortyot, utána folytatta: - Mert igaza van Bíber Helgának, vagyis igaza van a polgármesternek, aki a szájába adta a szavakat, talán tudtán kívül. Tényleg, vajon egyebet is a szájába ad az iroda mélyén? Jó, ne meressze így a szemeit, ezt meg se említettem… Hol is tartottam? Ja, megvan! Mindegy, akárkitõl is ered a meglátás, miszerint szociográfia-alapanyag ez a helység, helyes meglátás. Ide igazán egy vérbeli szociográfus kellene. Mert nem is Pullitzer-díjas tényfeltáró riportot, de átfogó, korszakos szociográfiát lehetne írni errõl a településrõl! Ezen keresztül be lehetne mutatni a magyar vidék valóságát, amely, jelzem, nem sokban különbözik a magyar városi realitástól, már ami a vidéki városokat illeti. Sõt, érzésem szerint illetheti Budapestet is, ott se jobb a helyzet, csak a nagy számok törvénye alapján tûnik annak: több emberbõl több a normális is, de az arányok semmivel nem jobbak, mint mondjuk itt. Mondom, egy nagy empátiájú, érzékeny író olyan szociográfiát rittyenthetne itt, amilyet Nagy Lajos óta nem olvastak az emberek. Csak az a bökkenõ, hogy én zenész vagyok.
    - Egy bárzenész, ha nem tévedek.
    - Nem téved.
    - Aki ismeri Nagy Lajost, az írót.
    - Ismerem Illyés Gyulát is, a Puszták népét is olvastam régen. Kiváló irodalomtanárom volt gimnáziumban, amelyet a legnagyobb magyar novellistáról neveztek el, aki valaha is élt. De nem tudnék megírni egy Puszták népét, sem egy Kiskunhalmot. Most pedig arra volna szükség. Feltárni az okok és okozatok szövevényét, bemutatni a romák számkivetettségét, a munkanélküliség torzító hatásait. Ha nekem szar, vigasztal, hogy másnak még szarabb. Én így írom le azt az egyik meghatározó jelenséget, amit tapasztalok úton-útfélen, így itt is. Így írom le, mert egy bárzenész vagyok. Ha Nagy Lajos volnék, rátapinthatnék a lényegre. És csak kiragadtam egy momentumot. Van ezer másik. Például az, hogy nem vesznek embereket emberszámba és ez is egyfajta védekezés…
    Telek Andrea csak nézte Cs. Szabót, miután az elhallgatott, nézte, akár valami tárgyat. Furcsa érzése támadt. - Ki a legnagyobb magyar novellista?
    - Született Steingassner, késõbb Tömörkény István.
    - Szeretem - mondta Telek Andrea. Utána hallgattak. Sokáig hallgattak. Nézték a néhány táncoló párt, a pultot támasztó fiatalokat, akik energiaitalt ittak pezsgõvel és csaknem kivétel nélkül be voltak lõve, hiszen péntek este volt, a szórakozás kezdete.
    - Reménytelen - sóhajtott fel Csörgõ Szabó Miklós. - Tudja mit? Elmondom magának, kizárólag magának, az egyik legnagyobb magyar költõ egyik legnagyobb versét, mert én egy irodalom iránt elkötelezett bárzenész vagyok. Ez az én ajándékom ma este.
    És elmondta:
 

    Adj a kéménynek lila füstöt
    adj a reggelnek tíz kakast
    adj a tócsának fodrozó szelet

    adj a halálnak fehér gyolcsot
    adj az ekének csonttalan mezõt
    s a költõnek esõvert életet

    adj az anyáknak jobb fiat
    vénebb hullát a temetõnek
    s a munkásoknak kemény öklöket

    adj az állatnak meleg ólat
    adj az istennek arany inget
    és kedvesebb hazát mindenkinek

    Telek Andrea csodálkozva nézett Cs. Szabó Miklósra, tágra nyílt, nedves szemmel. - Kinek a verse ez? A magáé?
    - Ugyan, dehogy - nevetett Cs. Szabó. - Ladányi Mihályé. Nem tanították a fõiskolán, mi? No, látja, bezárhatnák az ilyen fõiskolákat! Basszák meg! És adhatnának kedvesebb hazát. Mindannyiunknak…
    Amint befejezte, felállt, a pulthoz ment, fizetett. A tanárnõ lesunyt fejjel ülve maradt, kitörölte szeme sarkából a könnycseppet, amelyrõl maga sem tudta, miként került oda.
    - Menjünk, hazakísérem - lépett vissza Telek Andreához Csörgõ Szabó, s mikor a nõ felállt, felsegítette rá könnyû tavaszi kabátját, azzal elindultak.
    Pontosan tíz órát mutatott a templomtorony órája, amikor, mintegy ötven méterre a Fekete Macskától, a sötét utcán az egyik házfaltól elvált egy árnyék, és villámgyorsan Csörgõ Szabó Miklósba mártotta a kését. Ez alatt az idõ alatt egy másik árnyalak hátulról drótkötelet hajított Telek Andrea nyakába, akár a cowboyok a lasszót a marhákra, szempillantás alatt, nyikkanás nélkül a járdakõre rántotta, és lihegve húzni kezdte. Nem kellett sokáig húznia, mert a nõ nyakában megpattant egy ér. Telek Andrea azonnal meghalt. Csörgõ Szabó Miklós eközben kiguvadt szemekkel bámulta saját kiontott beleit, amelyeket megkísérelt visszaszuszakolni a hasüregébe, s e próbálkozása közben lassan elvérzett.
    Három hete temettük el Csörgõ Szabó Miklóst, és én, egykori zenésztársa, gyerekkori jó cimborája, az eseményekhez a lehetõ leghívebben vetettem papírra a fenti szomorú történetet. Írás közben egyrészt arra a pár sorra támaszkodtam, amit a Zöld Ászban jegyzetfüzetébe maga Cs. Szabó Miklós beleírt; másik forrásom pedig a nála levõ, olykor-olykor, például a Telek Andreával folytatott Fekete Macska-beli beszélgetése idején, észrevétlenül bekapcsolt mp3-felvevõn rögzített hanganyag volt, amelyet tucatnyi alkalommal hallgattam meg. Harmadik támpontomként húszéves ismeretségünket, évtizedes barátságunkat nevezem meg, a számtalan éjszakába nyúló beszélgetést, a közös élményeket és a jól ismert anekdotákat. Ezen kívül vettem magamnak a bátorságot, és elutaztam a helyszínre, beszéltem ezzel-azzal - a polgármesterrel, Bíber Helgával, Hugyáknéval -, de a Borharapóba és a Zöld Ászba éppúgy ellátogattam, mint a Fekete Macskába vagy az iskolai menzára.
    Megoldásom azonban nincs. Nem tudom, ki gyilkolta meg Csörgõ Szabó Miklóst és Telek Andreát. Ahogyan Csörgõ Szabó azt gondolta, a lincselés hátterének feldolgozásához egy zseniális szociográfusra lenne szükség, úgy én azt tartom, az õ és a tanárnõ meggyilkolásának felgöngyölítéséhez legalább egy Miss Marple kellene. Ráadásul bizton állíthatom, hogy ez nem lényeges kérdés, a megoldás nem érdekes. Mindazonáltal leírom a felmerülõ, jóllehet nem bizonyítható lehetõségeket:
    (1.) Lehetséges tettes F. K., az iskola tornatanára, akirõl a helybéliek jelentõs része éppúgy azt állítja, hogy szadista ember, miként a lincselõkrõl. F. K. három éve, azaz a nevelõtestületbe kerülése óta üldözte szerelmével Telek Andreát. Amennyiben õ a gyilkos, a szörnyû gaztett indítóoka a féltékenység volt, s amennyiben õ követte el a bûntényt, segítõre volt szüksége.
    (2.) Nem kizárható, hogy a két ember halála a két Rafael-gyerek: Gusztika és Patrik lelkén szárad. Egyesek szerint mindketten belehabarodtak a tanárnõbe, akire állítólag az apjuk, az elõzetesben ülõ Orsós János, alias Lóbál is szemet vetett korábban. Olyan suttogások is a fülembe jutottak, miszerint Lóbál meg is hódította Telek Andreát, s a románcnak az a bizonyos zúzódás vetett véget, aminek oka valójában nem a gyereken esett sérelem, hanem a tanárnõ (Lóbál szerint) kihívó öltözködése lett volna. Ha ez az igazság, úgy az indítóok ezúttal is a féltékenység.
    (3.) Rafael Gusztáv felesége a szellemet vádolja, (4.) a menye összeesküvés-elméleteket gyárt. Ezekben az esetekben nem tudok megnevezni indítóokokat, illetõleg túlságosan messzire vezetne, ha mégis megpróbálnám megtenni.
    Nincs más megoldás: nyitva hagyom a történetet. Talán ennyit sem kellett volna hozzáfûznöm, hiszen Csörgõ Szabó a helyemben nem a halálának körülményeit, nyitva hagyott kérdéseit feszegetné, sokkal inkább az odáig vezetõ út izgatná. Nem feltétlenül kellenek a megoldások. Nem is próbálkozom ilyesmivel, máris többet tettem hozzá az események láncolatához, mint üdvös lett volna. El kellett volna búcsúznom a nyájas olvasótól azon a ponton, mikor Csörgõ Szabó Miklós kiguvadt szemekkel bámulja saját kiontott beleit, amelyeket megkísérel visszaszuszakolni a hasüregébe, s próbálkozása közben lassan elvérzik…