VOX HUMANA
 
BARANYI FERENC
 
A fák üzenete
 
A minap az ország nyugati mezsgyéjén voltam, baráti látogatáson. Elakadtam Sárvár és Vasvár között, a Rába jobb partján. Ott terpeszkedik a Farkaserdõ, Pannónia egyik legmeghittebb zugolya.
    Pannónia… Van valami kevély csengése a szónak. A táj szinte tudja magáról, hogy mindig is a magyar haza európaibb felének tartották. Ennek megfelelõ a tartása ma is. Ha nem is hivalkodva, de magabiztos méltósággal kérkedik erdeinek zavartalan sûrûségével, várkastélyainak nem csupán szépségével, de kihívó épségével is, lakóinak bátrabban lombosodó gyarapodásával pedig egyenesen irigykedni késztette mindig is a mostohább sorsú magyarokat. Errefelé az erdõk is kimûveltebbek, nemcsak az emberfõk. Idáig még nagytudományú szakemberek is jobban elmerészkedtek Nyugat Európa biztosnak tetszõ fedezékébõl. Így aztán a természet szépségeinek is "úribb" bánásmód jutott ki itt, mint keletebbre, ahol a történelem fejszecsapásait a fák nemzetsége éppen úgy megsínylette, mint az embereké.
    Nem csoda hát, hogy a Dunántúlon még ma sem tudom leküzdeni az alföldi ember történelmi félszegségét. Az én Cegléd környéki szûkebb pátriámat szegényesebbre csupálták a viharos századok: a várakból csak romokat tudunk felmutatni, évszázados fákkal sem nagyon dicsekedhetünk, hiszen a szükség nagyobb és sietõsebb erdõtarolásra kényszeríttette az embereket, nemigen érhettek meg tisztes kort a fák mifelénk. Dajkáló tájamnak, a pótharaszti akácerdõnek sokkal beszédesebbek az esettségei, mint a szépsége.
    De itt, a Farkaserdõben az idõtlenség lengedez diadalmasan és kelt áhítatot, parancsol tiszteletet mindenfelé. Itt még a kidõlt faóriások is az örökkévalóságot hirdetik, hiszen hulltukban is királyiak, elfekve is legyõzhetetlenek. Vagy nem az élet diadala-é az a tölgymatuzsálem, amely holta után sem az enyészetet, az elmúlást idézi elsõsorban, hanem a tanúságtétel századokon át érvényes, kikezdhetetlen hitelességét? Hát még, ha él is az a fa, amely a magyar történelemnek akár fél évezredérõl is tudna mesélni, ha akadna egy modern Szent Ferenc, aki nemcsak a madarak, de a növények tolmácsa is lehetne! Mert a farkaserdei fák közösségében még mindig akad két tiszteletreméltó aggastyán, akiknek - szándékosan mondom így: akiknek - a kora négy-ötszáz évre tehetõ. Úgy is hívják õket, hogy banyafák, mert vének, mint az ördög öreganyja. Ám az én szívemet jobban melengeti, ha hagyásfáknak vagy tanúfáknak mondják õket, mert így sokkalta méltóbb és pontosabb a dolog. Õk ugyanis a túlélõi a legvéresebb esõzések évszakainak is, fennen hirdetvén életképességét ennek a többszörösen tépázott népnek. A legallyazott remények újrazöldülésével nem csupán vigaszt nyújtanak, de egy nemzetre kötelezõ törvényt írnak elõ: a pusztuláson való felülemelkedés gyönyörûséges kötelezettségének kéregbe vésett törvényét.
    Ha a banyafák odvaiban tanyázó tudós baglyok le tudnák jegyezni szállásadóik vallomását, sok érdekes dolgot tudhatnánk meg híres betyárokról, de még koronás fõkrõl és sisakos hadvezérekrõl is, akik a hadgyakorlatok során árnyékukban verték fel fõhadiszállásul szolgáló sátraikat. Mindegy, hogy mirõl mesélnének, gyilkos fergetegekrõl vagy serkentõ zsendülésrõl, a tanulság, amelyet vallomásuk kicsengése hordozna, mindig az életet segítené még dúsabban lombosodni. Mint ahogy a puszta létük is az életet szolgálja: tekintélyükkel és "személyes" példájukkal ma is arra biztatják a fiatalabb fákat, hogy sose lankadjanak makkot pergetni az alattuk turkáló disznócsordáknak õsszel, védeni a tisztások füvét a kiszikkadástól nyáron. Most télen pedig kiteljesíteni a csendet.
    Pannónia… Az ország sértetlenebb fele. Talán szerencsésebb is, mint a többi országrészek. Nyugati fertályát tatárok, törökök áradása nem sodorta többszörös végveszélybe, mint akár csak az én szûkebb pátriámat is. Ám szerencséje korántsem csak szûkebb területre szól. Egész Magyarország részesedik immár belõle. Mert egy népnek, amely sokáig sebekben volt a leggazdagabb, az épség szórványos példái még ma is úgy kellenek, mint a falat kenyér. Szeressük a fákat, mert közülük látunk ki a mégoly ködös horizontra is. Szeressük õket, mert koronáik röptetik tekintetünket a messzeségbe.
    A messzeségbe, amelyet vállalni konok kötelességünk, ha évgyûrûinket szaporítani kívánjuk Európában.
 

SZEPES ERIKA
 
Rendhagyó köszöntés Anyák Napjára
 
Marczinkó Mária verseirõl
 
(Különös ajándékot kaptam az egyik szomszédomtól, Drábik Jánostól: édesanyja verseinek gyûjteményét. A verseket kronológiába állítva rendeztük. Az édesanya nemcsak azzal vált ki korának átlagos asszonyai közül, hogy kilenc gyereket nevelt fel és taníttatott, hanem fõként azzal, hogy tevékenységének és gondolatainak a legapróbb mozzanatait is emlékezetébe véste, majd leírta. Nemcsak a maga szobrát állította fel ezekkel a versekkel, hanem sajátos látószögbõl elevenített meg egy korszakot, a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek világát.)

    Napló szeretteimnek. Szokatlan címet adtam a kötetnek, kétszeresen is. Egyrészt mûfajában naplónak jelöli az eredetileg "verseimnek kis töredéke" bejegyzéssel induló, vaskos füzetet, másrészt nyilvánvaló anakronizmussal utal Mészáros Márta filmtrilógiájára (Napló gyermekeimnek 1982, Napló szerelmeimnek 1987, Napló apámnak, anyámnak 1990), mert ezeket a filmalkotásokat a szerzõ már nem ismerhette. Vállalom a cím anakronizmusát a mûfaji hasonlóság megvilágításáért: amiként a filmtrilógia sem tartozik a szorosabban vett irodalmi napló mûfajába, csupán az események megközelítõleg pontos felidézésével, az élet jelentõs mozzanatainak a hétköznapiból való kiemelésével ölt naplószerû jelleget, úgy ezek az írások is szelektálnak: elkülönítik a fontosat a jelentéktelentõl, rávilágítanak az élet további folyamát meghatározó motívumokra. Napló tehát a maga kronológiájával, de más mûfajoktól is kölcsönöz eszközöket. Elsõsorban a levéltõl, amely a második személyû megszólítás által válik élõbeszéddé. A cím második felében összevontan utalok a filmrendezõnõ három megszólítottjára (gyermekeim, szerelmeim, szüleim): egyetlen szóval szeretteim-nek mondom õket.
    Egy viselkedési attitûdben azonban jelentõsen eltér szerzõnk a filmrendezõtõl: ennek oka a két asszony rendkívül különbözõ életútjában rejlik. A filmrendezõnõ autonóm személyiség, aki kiteljesítette önmagát kétféle létezésében: családja körében és szakmájában, amelynek kiemelten megbecsült alkotója. A Napló szeretteimnek írója - ahogyan ma sokan fitymálva mondanák - "csak" családanya. Ám a "csak" egy teljes világot jelent: kilenc gyermek megszületését és felnevelését, életútjuk követését önállóságuk kezdetétõl, érzelmi viharokat, örömet, fájdalmat - mindazt, amit az emberi kapcsolatok adhatnak. A mi szerzõnk életmûve - a család. Ez hol kielégíti, büszkeséggel és örömmel tölti el, hol úgy érzi, elmulasztott valamit. Megvívandó küzdelemként áll az anya egész életében a gyermekeivel szemben érzett kisebbrendûségi komplexus: tanult, mûvelt - általa taníttatott, az õ munkája révén mûvelõdött - gyermekeit maga fölött valóknak érzi, úgy gondolja, nem tud már semmit nyújtani nekik.
    A kisebbrendûségi komplexus kétféle hatást vált ki belõle: hol magányosnak érzi magát kilenc gyermeke mellett, hol talpra állítja az elesettségbõl és igyekszik nekik, ha nem is mûveltséget és tudást, de legalább élettapasztalatot, bölcsességet, erkölcsi tartást átadni. Ebbõl az erkölcsi jobbító szándékból fakadnak parainézis-jellegû intelmei, amelyeket személyre szabva, minden gyermekének legalább egyszer megfogalmazott.
    A test gyengeségein igyekszik mindig úrrá lenni: az elsõ írások egy betegségbõl való gyógyulás közben keletkeztek, és belõlük a "nem megadni magam a betegségnek" kategorikus imperatívusza szól.
    Az életbõl váratlanul, minden elõzmény nélkül, különös fénnyel megvilágítva, kiemelkedik egy esztendõ: 1959. Mintha az intim szféra felõl ekkor érezné a legerõsebb késztetést a világ felé fordulásra.
    Az alkalmi költészet mûfajaiból is több írás születik: évfordulókra, születésnapokra írt köszöntõk, jókívánságok mellett váratlanul megjelenik egy közéleti-politikai aktualitású alkalmi vers: Nõnapra (1961. március 8.). Ebbe már nemcsak a kor társadalmi jelenségei vonulnak be, de átemelõdnek történelmi-mûveltségi élménybõl vett példaképek is, mint Clara Zetkin és Rosa Luxemburg. Ezek a táguló horizontból született írások bizonyítják, hogy nem egy beszûkült látószögû, csak a gyermekei bûvöletében élt anya volt a szerzõ, hanem széles körûen és élesen látó, határozott világnézetû asszony.
    A nosztalgia, a múltba tekintés életösszegzésre készteti. Felelevenedik benne másokat felülmúló értelmének és tehetségének emléke. A Visszanézés címû vers Móra Ferenc tündéri szépségû novellájának, a Szeptemberi emlék-nek lehetne párja, ám Móra esetében diadalmaskodik a kisfiú tehetsége, a nagyon szegény környezetbõl származó leánygyermeknek ennél mostohább sors jutott. Ezért írhatja: "Egyetlen örömöm volt a könyv." És mint mindig, amikor az intellektus kiteljesedésérõl esik szó, felülkerekedik a kisebbrendûségi komplexus, a mûvelõdéstõl való elzártság okozta önbizalom hiánya. Így értékeli maga számára életszükségletet jelentõ teljesítményét: "Pedig nem is költemények / Attól talán messze vannak. / Csupán meghitt közlemények, / Tükrei gondolatimnak."
    Pedig nem volt mûveltség híján. Számos helyen úgy kell olvasnunk, hogy okkal feltételezhetünk hasonlóságot egy megelõzõ mûvel: nem véletlen rátalálások, hanem irodalmi célzások állnak sorai mögött.
    Egyik vallomása például Karinthy Frigyest visszhangozza:

    Talán nem is érdekel senkit,
    Amit írok, mégis leírom.
    Talán majd érdekel mindenkit.

    Senki nem hal meg szívesen. Még ez a bölcs, önfeláldozó, példaértékû életû asszony sem. A korral, a betegségekkel hangja csendesülõvé, halkká válik. Végsõ önarcképét így festi meg:

    Emlékezetem már kihagy.
    A betegség, az öregség
    lever gyakran, letör gyáván.
    Gyorsan fel kell szedegetnem,
    amit lelek éltem fáján.
 
 

Olvasás

MEGMENTETT OLDALAK
 
SÁNDOR GYÖRGY
 
"Nyíltan, emberi szóval…"
 
Levélváltás Kodály Zoltán és Kádár János között, 1959-ben
 
Kodály Zoltán 1959. szeptember 1-jei dátummal levelet írt Kádár Jánosnak. Kádár Gyõrben tartott beszédére hivatkozik, amelyben azt a mondatot hallotta "általában abba hagytuk az emberek ide-oda cserélgetését, dobálását". Arra figyelmezteti Kádár Jánost, hogy ez a folyamat a zenei területen még nem szûnt meg, és megemlít három példát.
    Kádár az esetek megvizsgálása után 1959. október 15-ei kelettel válaszolt Kodály Zoltánnak. Tájékoztatja, hogy két ügyet el tudott rendezni, a harmadik kérdésben vitája van.
    Ez után a rész után következik Kádár levelének egy rendkívül figyelemreméltó része.
    "De más dolgokról is szeretnék írni. Nagyon csodálkoztam a múlt esztendõben, amikor elolvastam az Ön nyilatkozatát, amelyet a Gyõr Megyei Lapnak adott. Abban az lepett meg engem, hogy Önnek volt egy néhány jó és elismerõ szava küzdelmeinkrõl, és kormányzatunk egyik-másik törekvésérõl. Most is csodálkoztam, levelébõl látva, hogy figyelmet szentelt gyõri beszédemnek. Megjegyzem, hálás vagyok Önnek hozzám írt leveléért, annak ellenére, hogy nem tudok minden állításával egyetérteni. Az a véleményem, hogy segít nekünk, és becsületes ember az, aki a mi hibáinkat nekünk teszi szóvá.
    Nyíltan, emberi szóval szeretnék szólni az emberhez: én régen ismerem Önt, és sok mindent nem tudok megérteni az Ön gondolkodásában.
    A húszas évek közepén a Wesselényi utcai polgári fiúiskola tanulója voltam. Nem volt zenei hallásom, gondolom, arra való hangom sem, így nem kerültem a karénekesek közé. De gyerekésszel is felfogtam abból a nagy és szép dologból, amit Ön és az Ön által támogatott Borús tanár úr az iskola nagyhírû énekkarával akkoriban elértek. Az iskolában láttam Önt elõször és tíz- tizenkét éves koromban tanultam meg tisztelni nevét. A felszabadulásig megtanultam Öntõl annyit, amennyit még a gyalázatos Horthy-rendszerben is meg tudott egy magamfajta, zenével nem foglalkozó, de a nép ügye és a kultúra iránt érdeklõdõ munkásember tanulni. Ez növelte tiszteletem Ön iránt. Még 1945 elsõ felében, elmentem egyszer kultúrával foglalkozó kommunisták egy tanácskozására a Csengery utcába, ahol láttam, majd hallottam Önt felszólalni a munkáskultúrában eluralkodott germanizmus ellen, ennek is örültem.
    Késõbb azonban, az Önrõl addig alkotott egyértelmû képzetem összezavarodott. Sorsom úgy hozta - belügyminiszter lettem. Ön felkeresett engem egy Somogy megyei volt szerzetesnõ ügyében, akinek a feloszlatott szerzetesrend vagyonával együtt lefoglalták korábban magántulajdonát képezõ két tehenét. Én akkor eljártam ebben az ügyben - nem ezért idézem fel -, de nem a tehenek és nem a volt szerzetesnõ miatt, hanem az Ön kedvéért. Én ugyanis változatlanul tiszteltem Önt a magyar nép zenekultúrája gazdagításáért végzett nagy munkájáért és annak javára alkotott nagy mûveiért. De tiszteletem nem volt többé egyértelmû, mert szemben álltam már akkor Önnel idõközben megismert konzervatív és - bocsásson meg õszinteségemért - esetenként és egyes kérdésekben szerintem reakciós politikai nézetei miatt.
    Azóta elmúlt vagy tíz esztendõ és sok minden történt. Csak tisztelni tudom Önt fáradhatatlan buzgólkodásáért a zenekultúrában; emberi tisztességéért. Azért a mély szeretetért, odaadó gondoskodásért, amellyel azóta elhunyt nejét a sír felé vezetõ, szenvedéssel teli útján kísérte. De zavarja ezt az érzést bennem, és nem tudom Önt egyértelmûen tisztelni azért, mert hogy-hogy nem, az emberek, akikért szót emel, kilenctizedrészben szemben állnak a népi demokratikus renddel és nem sokkal kisebb százalékban volt szerzetesek, apácák. Végül, mert világnézete konzervatív.
    Nagyon nem szeretném, ha félreértene. Tudomásom szerint Ön vallásos gondolkodású ember; távol áll tõlem, hogy hitében bántsam. Rendben van, konzervatív ember; úgy látszik, mi nem tudjuk a szocializmus eszméjének Önt megnyerni. Ön eljár politikailag velünk szembenálló emberek érdekében. Rendben van, ez Önnek jogában áll, patronáltjai magyar állampolgárok, ha a törvényeket nem sértik meg, jogvédelem jár a volt szerzetesek számára is. Mi törvényeink értelmében, szándékaink és lelkiismeretünk szerint eljárunk a jövõben is minden hasonló ügyben, épp azért - ez rendszerünknek is érdeke -, hogy ott, ahol hiba történt, javítsuk ki.
    Nekem ezzel nincs gondom, engem más foglalkoztat Önnel kapcsolatban. Képletesen szólva, szerintem minden embernek van valahol, valamilyen fõkönyve, ahol végül is elkészül szándékainak, tetteinek mérlege. Az Ön hite szerint ez valahol az égben van, az én meggyõzõdésem szerint az emberek tudatában és lelkiismeretében. Nem tagadhatom, hogy Ön szereti a népet és életmûvével a zenekultúrában sokat és nagyot adott népünknek. A mi népünk az Ön népe, de az enyém is, aki kommunista vagyok. Hazánkban ma a szocialista társadalom épül, s szembetûnõ, hogy Ön nyilvánvalóan nem rokonszenvezik a szocialista úttal, amelyre népünk lépett, s amelyen jár. Hogyan tudja Ön lelkiismeretében szabályozni magatartását és tetteit olyan körülmények között, amikor a nép, amelyet szeret, olyan úton jár, amelyet Ön nem tud eszével és szívével elfogadni? Én azt hiszem: bármilyen sokat is adott Ön a magyar népnek, mégsem adott és ad annyit, mint amennyit tudott volna és tudna.
    Nem akarom Önt »megnyerni«, vagy a marxisták táborába »csalogatni«. Én - egyszerûen helyzetemnél fogva - jobban tudom Önnél, hogy mi és egész népünk még mennyit és hogyan botladozik az új életnek ezen a szocialista útján. De ugyanakkor mély meggyõzõdésem, hogy csak ezen az úton járva jut el a magyar nép az életnek és kultúrának ahhoz a gazdagságához, amelyet - ebben biztos vagyok - Ön is kíván számára.
    Ön az emberi életnek arra a magaslatára jutott el, ahonnan, ha nemcsak a lába elé néz, hanem idõnként vissza és elõre is, nagy távlatokat tekinthet be. Ön látta a múlt sarát, a nép barbár nyomorát, látta rom-örökségünket 1945 hajnalán. Hát Ön nem látná, hogy minden hiba ellenére mennyit haladt elõre népünk a 15 év alatt?
    Szerintem Önnek nagyobb felelõsséggel kellene arra gondolnia politikai és társadalmi fellépései alkalmával - itt korántsem csak a gyûlésekre gondolok -, hogy ne vegyen vissza semmit a néptõl abból, amit a kultúra terén oly bõven adott neki. Önnek szép kötelessége lenne segíteni abban, hogy a munkások és parasztok milliói számára oly sötét múlt visszavonhatatlanul és örökre el legyen temetve. Hogy népünk fiai és leányai békében és boldogságban éljenek a jövõben -, hogy okuk és módjuk legyen dalolni.
    Ez nem kérés, ez csak egy ember szava Önhöz, mert meggyõzõdésem szerint nincs olyan nagy ember, aki szívességbõl segíthet a népnek a szocializmus felépítésében. Csak megtiszteltetés és boldogság lehet mindenki számára, ha legjobb tudása szerint és alázatos szívvel szolgálhatja ezt az ügyet.
    Minden jót, jó egészséget kívánok Önnek. Ha valamivel megbántottam volna e levélben akaratom ellenére, akkor se feledje, hogy engem az Ön iránt érzett megbecsülés és jó szándék vezetett.

    Tisztelettel:
    Kádár János"

 
     Kodály Zoltán már 1959. október 21-én válaszolt.
 
    "Igen tisztelt Kádár Elvtárs!
    Nagyon köszönöm gyors és beható válaszát, amit nem is vártam elõbb: hiszen szakminiszterem írt levelemre sem válaszolt máig."
    (Ezek után a két konkrét ügy magyarázata következik, a harmadik ügyben pedig igyekszik Kádár kételyeit eloszlatni. Majd ezekkel a gondolatokkal folytatja levelét.)
    "A Horthy-rendszer csak olyanokat távolított el, akik 1918-1919-ben vezetõ állást vállaltak, pl. jómagamat. A rokonszenvezõk tovább dolgozhattak, mert nélkülük megállt volna az egész tanügyi apparátus.
    És most engedjen meg néhány megjegyzést levelének személyemre vonatkozó részérõl. Én már 1918-ban láttam, hogy a szocializmus útja egyetlen mentsége népünknek, melyet több évtizedes falujárásom és bensõ érintkezésem alapján jobban ismertem meg, mint bárki más. Ezen az úton már 1918-ban is tovább juthattunk volna az akkor elkövetett óriási hibák nélkül. 1945 után reméltem, hogy a haladás biztosabb és egyenletesebb lesz. De hogyan bízzék a nép olyan vezetésben, amely egy nap kivégeztet egy csomó magas állású embert, röviddel rá exhumálja és dísztemetéssel rehabilitálja õket?
    Sajnálattal néztem, mikor a párt maga alatt vágta el a fát. Egy reakciósnak ilyenkor örülni kellett volna. Én, amikor módját láttam, felszólaltam, de soha egyének érdekében, mindig az ügy volt számomra fontos, ami persze egyének életében tükrözõdött.
    Ön a szerzetesnõ teheneire emlékszik. Hadd emlékeztessem, hogy ez csak egy mellékes járulék volt amellett, hogy Perczel Józsefet ok és jog nélkül letartóztatták. Én úgy vélem, ha jogállam vagyunk, ennek nem szabad megtörténni. Az volt a benyomásom, hogy Ön ebben a fölfogásban osztozva intézkedett. Ezért kísértem fájdalmas részvéttel további pályafutását, már amennyi abból kiszivárgott." (Kodály itt egy olyan ügyrõl szól, amelyben Kádár még belügyminiszter korában, letartóztatása elõtt intézkedett.) "Valamennyi esetben ki tudom mutatni, hogy nem személyes érdekért, hanem közérdekbõl szóltam. Bors Irmában sem a volt szerzetesnõt védtem, hanem az ügyet, amit képvisel, amire rátettem életemet, amiért itt élek, holott másutt talán nyugodtabban élhetnék, és talán érthetõ, ha mindenkor nyugtalanít, ha a nép zenei nevelését veszélyben látom. Sajnos, akik szeretnek személyeken ütni, nem mindig látják, hogy az ügyet károsítják." (Bors Irma esetében Kádár János ugyancsak intézkedett Kodály kérésére.)
    "Hogy akik érdekében felszólaltam, többnyire nem kommunisták voltak, az természetes: azok nem szorultak rám. De ilyen eset is volt: mikor Révai1 nem akart a kommunista Szabó Ferencnek2 Kossuth-díjat adni, én fejtettem ki elõtte, hogy az akkori jelöltek közt õ a legméltóbb. Ezt sem személyes tekintetbõl tettem, hanem a Kossuth-díj nívójának érdekében. Elég kár, hogy a döntések nem mindég vették figyelembe a szakbizottságok indokolt javaslatait.
    A vallás kérdésében én Goethe véleményét osztom: »Akinek van tudománya és mûvészete, annak van vallása. Akinek nincs, annak legyen vallása.« Ezért helytelenítem - bár sehol, senkinek nem mondtam eddig - a most pár hónapja erõsödõ üldözését vallásos hírû embereknek. Az ifjúság elvadulását »erkölcsi ismeretek« tantárgyával akarják fékezni. Az erkölcsöt azonban nem ismertetni, hanem gyakorolni kell. Ha valahol kérdezték, miben különbözik a kommunista erkölcs a tízparancsolattól, nem kaptak kielégítõ választ. Vannak értelmesebb hangok is: nemrég egy vezetõ kommunista személyiség egy pedagógusgyûlésen kijelentette, hogy aki vallása parancsa szerint becsületesen él, nem szükségképp ellensége a rendszernek. Ezt tartom én is, s ezért talán én sem vagyok reakciós. Az én »fõkönyvem« kizárólag lelkiismeretemben van. A gyermekkori vallásos érzést nem felejthetem, ámbár nem teljesítem pontosan az egyház elõírásait.
    A rendszer ellensége érdekében tudtommal egyszer sem szólaltam föl. De ismétlem: soha személyekért, csak ügyekért, elvi kérdésekben szóltam. Ezért tehát optikai csalódás, hogy csupa reakcióst pártoltam. Ez még Rákosi megállapítása.
    Azt hiszem, egyszerûen becsületes emberekkel, ha nem párttagok is, simábban lehetne a szocializmust építeni, mint folytonos gyanakvással, ide-oda helyezéssel. Pl. az Akadémiai Népzenekutató Csoportnak kezdik szemére vetni, hogy egy párttagja sincs. Ki tehet róla, hogy kommunista zenefolklorista nincs? Ha volna, és jó volna, rég bevettem volna. A csoport munkája így is a legnagyobb mértékben szolgálja - szigorúan tudományos eszközökkel - a párt célkitûzéseit.
    Meg kell vallanom, a rendszer bajának tartom, hogy még mindig sok ember nem megfelelõ azon a helyen, ahol van, és sokat hallgatnak rosszakaratú besúgókra. Pl. van okom feltenni, hogy a legutóbbi felszólalásom a népfrontban torzítva került Ön elé, mert máris így mondta el egy résztvevõ valakinek."
    (Az ELTE egyik oktatója a Hazafias Népfront elnökségének 1959. október 2-ai ülésére elõterjesztést készített "A népfront feladatait a nacionalizmus elleni küzdelemben" címmel. Valóban, a vitáról jegyzõkönyv nem készült, de az elõterjesztés hátoldalán felírták a hozzászólók nevét.)
    "Nem volt szándékom felszólalni, de mikor az öt elõttem szóló egyike sem tért ki a dolgozat fõ hiányára, ellenben rikító színekkel festették a magyarság sorsát a környezõ államokban, azt mondtam: mit szegezzünk ellene a mindenfelõl dühöngõ sovinizmusnak, ha kiirtjuk azt a csekély magyar öntudatot, ami még tán népünk egy részében megvan. A dolgozatból az hiányzik, ami az elsõ tíz év kormányzásából: a magyar nép ismerete és szeretete. Ezt mondtam, magnetofon és gyorsíró nem volt, hát mindenki úgy adhatja tovább, ahogy akarja. Azt gondolom, a kormányzat nem hagyná a katonai akadémián és nevelõ intézeteken Zrínyi Miklós nevét, ha nem állná szavait, hogy »egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók«. Ezzel még nem mondjuk, hogy különbek vagyunk. De ha ehhez nem ragaszkodunk: elveszünk.
    Levele õszinte hangját külön köszönöm. Nem hogy megbántásról lehetne szó, hanem megtiszteltetésnek veszem részletes kritikáját. Örülök, hogy látja törekvéseim végsõ célját, nézetem szerint a nép anyagi és szellemi emelkedésén csak párhuzamosan lehet dolgozni, sõt a szelleminek mindig elõl kell járni, hogy tudja, mire használja az anyagit. A belga munkások pl., akik legelõször harcoltak ki magas béreket, napi fél kg-nyi húsadagokkal betegségeket és korai halált ettek maguknak." (Végezetül még egy üldözött család ügyében kér támogatást Kádártól.)
 

    Budapest, 1959. október 21.

    Köszönettel és tisztelettel:
    Kodály Zoltán"

    Az Olvasó nyilván maga levonja a levélváltásból következtetéseit. Magam csak arra hívom föl a figyelmet, hogy ez a párbeszéd valóban nyílt és õszinte. Sajnos, a mai körülmények között is úgy vélem, ritkaság. A másik megjegyzés, hogy Kodály mintha meggyõzni akarná Kádárt arról az álláspontjáról, amelyeket Kádár késõbb úgy fogalmazott meg: "aki nincs ellenünk, az velünk van"3.
 
 

Emberek a városban

MÚLTUNK
 
MOLNÁR GÉZA
 
1941. május 1.
 
Gyerekként, a múlt század húszas-harmincas éveiben, semmit sem tudtam arról, hogy május elsejének van valami különös jelentõsége. Iskoláimban, az elemiben, a polgáriban nem esett szó róla, a tisztelendõ úr se szõtte bele vasárnapi prédikációiba a Pacsirta-telepi katolikus templomban, hová gyónni s áldozni is jártam, pedig õ gyakran beszélt arról, hogy kedvenc szófordulatával élve - nekünk "pacsirtás magyaroknak" milyen kötelességeink vannak Istennel s a Hazával szemben, hétköznapi munkálkodásunkban, a gyárakban, mûhelyekben, boltokban mire kell figyelmeznünk.
    A családi otthon? Anyám nyolc gyereket szült, hatot felnevelt, a szó igaz értelmében minden fillért a kezében tartott, keserû vitái voltak apámmal, ha újságra, akárcsak a vasárnapi számra pénzt akart kiadni. Apámnak úgyszólván egyetlen, makacsul megõrzött vívmánya volt, hogy a szakszervezeti díjat befizette, évtizedeken át hû maradt a Reisz Móric vezette húsosokhoz. A fõvárosi húsüzemben dolgozott (ugyancsak évtizedeken át), ahol a keresztény kurzus idején a sárga szakszervezetek az igazgatóság segedelmével erõs présbe szorították a "szocikat". Apám nem tágított, Reisz Móricékhoz tartozott. Havonta egyszer, vasárnap délelõtt bement a szaktársakhoz tagdíjat fizetni, beszélgetni, néhány nagyfröccsöt velük meginni - ezt a kiadást, mint a tagdíjhoz kapcsolódó járandóságot, anyám bölcsen tudomásul vette.
    Azokon a vasárnap délelõtti beszélgetéseken bizonyára szóba került május elseje, de ebbõl semmi nem csörgedezett le otthonunkba.
    Elszegõdvén cégtáblafestõ inasnak, a Szövetség utcai pincemûhelyben sem került szóba május elseje. Hanem, mikor segédlevelemet, a sikerrel letett szakmunkásvizsga után, kézbekaptam, protekcióval sikerült álláshoz jutnom: üzemi címfestõ lettem a pesterzsébeti gróf Zelensky Róbert mezõgazdasági és ipari gépgyárban.
    A festõcsoportban szervezett munkások közé kerültem, addig ismeretlen, idegen világba. Szaktársaim hónapokig tartó viták során kifüstölték belõlem addig hittel-hitt meggyõzõdésemet, hogy ez a társadalmi berendezkedés úgy van jól, ahogy van: én dolgozom, a gyár tulajdonosai engem ezért megfizetnek, vasárnaponként a templomba járok lelki malasztért.
    Vitáink az õszi-téli hónapokban zajlottak, a festõmûhely valamely eldugott zugában. Tavasszal már én is feljártam az Erzsébet utcai Munkásotthon építõ szakcsoportjába tagdíjat fizetni, beszélgetni, eszmét cserélni. Szervezett munkás lettem. Hamarosan rám bízták a MÉMOSZ alapszerv könyvtárának kezelését, ezzel egyidejûleg beválasztottak a vezetõségbe is. Nem titkoltam elõttük, hogy író szeretnék lenni: buzdítottak, bátorítottak, mi több, a szakcsoportból engem jelöltek a szociáldemokrata párt elõadóképzõ tanfolyamára.
    Némi meghatottsággal és izgalommal mentem a Magdolna utcai Vasas Székházba, a munkásmozgalom legendás hírû bázisára. Pesterzsébetrõl, azt hiszem, egyedül jöttem, ismerõst nem láttam. A fõváros különbözõ kerületeibõl voltak itt bõrösök, nyomdászok, famunkások, autószerelõk, s más szakmában dolgozó fiatalok, közülük nem egyet szociáldemokrata alapszervezetek küldtek.
    A tanfolyam vezetõje Propper Sándor szociáldemokrata országgyûlési képviselõ volt. Ötven év körül járó, magas, jólöltözött férfi; mindjárt az elsõ elõadáson felhívta figyelmünket arra, hogy aki szemináriumot vezet, vagy gyûlésen felszólal, szónoklatot tart, annak mindig állva kell beszélnie, s rendes, lehetõleg ünnepi öltözékben, de mindenképpen tisztára mosott, vasalt fehér ingben, nyakkendõvel kell hallgatósága elé állnia. Ezzel is kifejezzük tiszteletünket és megbecsülésünket azokkal szemben, akik idõt s fáradságot nem kímélve eljöttek, hogy bennünket meghallgassanak. (Kis kitérõvel hadd jegyezzem meg, hogy a Propper Sándor által ajánlottakat oly mértékig megfogadtam, hogy a késõbbi évtizedekben zajlott író-olvasó találkozókon, vagy kiállítás-megnyitókon képtelen voltam ülve megszólalni, csak felállva tudtam beszélni.)
    Az elõadóképzõ-kurzusról hamarosan kitûnt, hogy sokkal inkább szól ideológiai és szervezeti feladatokról, a szocialista társadalom felé vezetõ útról, mintsem módszertani problémákról. A munkásmozgalom története, különbözõ országok jeles szocialista vezérei szintén beiktatódtak az elõadásokba - az elhangzottak vitái során mindig kiderült, ki az opportunista, megalkuvó, s ki az, aki a kapitalista elnyomás, kizsákmányolás ellen magyar földön is küzdeni akar.
    A váltakozó elõadók sorában egy alkalommal Mónus Illést is hallhattuk. A nagytekintélyû szociáldemokrata ideológus, a szocializmus felépítéséért folytatott küzdelmekrõl beszélt. Témáját befejezve kérdésekre válaszolt. Egy hallgató azt feszegette, hogy lehet oda eljutni, s hogyan lehet megtartani ezt az új társadalmi formációt? "Az odavezetõ út és a megtartó erõ a proletárdiktatúra" - mondotta Mónus Illés. Már menni készült, mikor ezt a kérdést megkapta, miután válaszolt, fölkapta a kabátját s elment.
    Ez a válasz óriási meglepetést keltett. Egy neves, országosan ismert szociáldemokrata vezetõ, egy teoretikus a proletariátus diktatúrájáról beszél… Nem is tudtunk napirendre térni fölötte. Pesterzsébeten, az Erzsébet utcai Munkásotthonban is folytatódtak a latolgatások, mérlegelések, vajon mi szülte Mónus Illésnél ezt a tanfolyam nyilvánossága elõtt elhangzott állásfoglalását? Választ kétségkívül egyedül õ maga adhatott volna. Mónus Illés azonban nékünk több elõadást nem tartott, nem is láttuk õt többé a Magdolna utcai Vasas Székházban.
    Közelgett május 1-je. Talán emiatt is került Propper Sándor elõadásain napirendre a munkásosztály nemzetközi ünnepének története. Én is akkor tudtam meg, hogy a II. Internacionálé párizsi alakuló kongresszusa 1889-ben határozta el május 1. megünneplését minden évben, elsõdlegesen azért, hogy a munkások nyolcórás munkanapot követelõ mozgalmát ezzel is támogassák, de ugyanakkor az 1886-i haymarketi vérengzés négy mártírjának emlékére, az amerikai munkások iránti szolidaritás kifejezésére is szolgált az ünnep. A magyar munkások már 1890-ben országos ünnepségeket tartottak. Ezt követõen 1914-ig minden évben folytatódnak a május 1-jei tüntetések, felvonulások az akkoriban napirenden lévõ követelésekért, a választójogért, a gyülekezési szabadságért, a nyolcórás munkanapért. A háború alatt tilos volt az ünnepség megtartása, azonban új erõvel robbant ki a kommün rövid ideje alatt, de akkor már a proletár nemzetköziséget hangsúlyozták a jelszavak.
    Az 1941-es esztendõ kezdetén a gróf gyárát, a "Zelenskyt" hadiüzemmé nyilvánították. A gyár parancsnoka, egy vékonydongájú, öreg alezredes összehívatta a gyár minden dolgozóját, a mérnököket és tisztviselõket is. Egymás mellett szorongva hallgattuk az alezredes beszédét a hadiüzemben megnövekedett fegyelemrõl és felelõsségrõl. "A gyár területén tilos mindenfajta szervezkedés és politikai agitáció, tilos az elõírt idõ- és anyagnormák megsértése, tilos az orvosi bizonyítvánnyal nem igazolt távollét. Aki ezeket a rendelkezéseket megsérti, becsukatom."
    Morgolódva mentünk vissza a festõmûhelybe. Még egy-két hete fantáziáltunk, tervezgettünk, hogy május 1-jére megszervezzük a leállást, a sztrájkot; sok jó baloldali munkás dolgozott a nagy gépmûhelyben az esztergályosok, a gyalusok, marósok között, de az asztalosok, bognárok között is voltak szervezettek. Képzelegni természetesen könnyebb, mint cselekedni, de nekünk megvolt a jó haditervünk, ki, hol, kivel folytatja az agitációt. De ez a hadiüzemmé nyilvánítás keresztbe verte a terveinket.
    - Ez most már nem vicc, szaktársaim, sztrájk szervezéséért fel is akaszthatják az embert - figyelmeztetett minket a festõk csoportvezetõje, Répászky Jóska.
    - De valamit mégiscsak kell csinálnunk, nem lapíthatunk szakikáim - dühöngött a kis Zachár.
    Legnyugodtabb, legjózanabb Nemecz Feri volt, ki már ült is kommunista szervezkedésért, a bõrösöknél feketelistára tették, ide jött dolgozni segédmunkásként a gróf gépgyárába, itt meg tudott lapulni, nem volt annyira szem elõtt, mintha marad a szakmájában. Fent a festõmûhelyben újra összedugtuk a fejünket:
    - Nézzétek elvtársaim - mondta Nemecz, ki bizalmasabb percekben, ha magunk közt voltunk, mindig elvtársnak szólított bennünket. - Lehet úgy is nem dolgozni, mintha dolgoznánk. Végül is a saját lelkiismeretünknek tartozunk számadással, megtettük-e azt, amit a proletár-szolidaritás követel tõlünk május elsején. Vagyis ütöttünk-e egy-két szeget ennek a népnyúzó, kizsákmányoló kapitalista csürhének a koporsójába? Mi fáj legjobban a tõkésnek? Ha csökkentik a hasznát, ha megfaragják az extraprofitját. Vagyis ha azt hiszi, hogy dolgozunk és fizeti a bérünket, miközben mi nem csinálunk semmit.
    Elhatároztuk, május 1-jén Zachár és Répászky a gyár kõbányai telephelyére mennek, ahol katonai rendelésre készült lakókocsik belsõ munkáin dolgoznak, a falakat s bútorokat lakkozzák, vagyis csak úgy tesznek, mintha… Ez a telephely messzire esett a gyártól, ellenõrzéstõl nem kellett tartaniuk.
    Nemecz és én a MÁVAUT-buszok alvázait és fenéklemezeit festjük rozsdavédõvel. Ez kutya komisz munka volt, deszkatáblákon hanyattfekve ecsettel vittük fel a festéket. A busz alatt, a stekk-lámpák fényénél - kezünk ügyében tartva a festékesedényeket s ecseteket - zavartalanul beszélgethettünk vagy kedvünkre szundítgathattunk; ha városi cipõt s vasalt nadrágot láttunk közeledni, az ecsetek sebesen mûködni kezdtek.
    Egy órára járt az idõ, amikor kimásztunk a busz alól s felmentünk a mûhelybe, ebédelni. Ám alig nyeltük le az elsõ falatokat, amikor lógó orral s paprikavörösen a méregtõl, megjelent Répászky és a kis Zachár. Mindkettõjüknek még a lakókocsikban kellett volna dolgozniuk.
    - Hát veletek mi van?
    Kérdésünkre viharos káromkodás volt a válasz.
    Ott, a távoli telephelyen, ahol ellenõrzésre a legkevésbé sem lehetett számítani, rajtuk ütött a fõmûvezetõ s egy fiatal mérnök a tervezõ irodából.
    Már kényelmesen elhelyezkedtek, befûtöttek a petróleum-kályhába s fekhelyet készítettek az emeletes ágyakon, hideg volt ez a májuskezdõ délelõtt - amikor rajtuk ütöttek az ellenõrök. Õk ketten annyira elbízták magukat, hogy még a festõszerszámokat sem tették a kezük ügyébe.
    Most aztán szidták magukat, hogy milyen átkozott barmok õk ketten… Hogy lehettek ilyen hülyék, és így tovább.
    - Valamit összehadováltam hamarjában, hogy engem már útközben elkapott az eperoham, még most is dögrováson vagyok, alig tudok megmozdulni, Répászkyn meg kitört az influenza, most is magas láza van… no jó, talán május 2-ára meggyógyulnak, mindenesetre hozzanak orvosi igazolványt, anélkül nem tudom magukat megmenteni, mondta Németh, a fõmûvezetõ, így aztán visszacammogtunk ide a gyárba.
    Amikor lejárt az ebédidõ, Nemecz Ferivel visszabújtunk a busz alá - ott jó kényelmesen lehetett heverészni, lógni-lazsálni.
    Egy irányban laktunk, hazafelé megvitattuk ezt a balul sikerült május 1-jei akciót.
    - Az bizonyos, hogy nem mértünk valami egetverõ nagy csapást a kapitalistákra, s valljuk be, éppenséggel a proletár internacionalizmus se erõsödött általunk - mondtam.
    Nemecz Feri elgondolkozva jegyezte meg. - Azért néhány morzsát sikerült lecsippentenünk az extraprofitjukból.
    - Elõre kell néznünk… Fognak itt még vörös zászlók lobogni a házakon május 1-jén. - Répászky, az örök optimista így beszélt.
    Vasárnap délelõtt a Munkásotthonban is ez volt a beszédtéma; hol, merre s hogyan zajlottak a tervbe vett programok. A beszámolókból kitûnt, hogy legsikeresebben ott, Pesterzsébeten Subicz Balázs tudta a tervezett munkabeszüntetést megvalósítani. Új, háromemeletes lakóház építésén dolgozott nyolc kõmûves és három malteros lány, május 1-jén üresek voltak az állások, senki nem végzett belsõ munkát se. Itt teljes volt a sztrájk, Subicz Balázs "hetekig tartó lankadatlan meggyõzõ agitációval, a nemzetközi proletariátus melletti szolidaritás mellé állította szaktársait".
    Ezek az elismerõ szavak Petróczi János, a szakcsoport elnöke véleményeként hangzottak el.
    Ismertem Balázs bácsit, igen sovány, lassan, nehézkesen beszélõ ember volt, hajlíthatatlan, szívós makacsságú a munkájában, de az elveiben is. Azt mondták róla a barátai: csak az a baj vele, hogy nagy humanista, mindenki gondját-baját megérti, szívére veszi, hiányzik belõle az ütésre is kész keménység.
    S vajon nem az-e az igazi keménység, ha valaki a maga szándékait, hajlamait le tudja gyõzni?
    A kérdés késõbb merült fel bennem, amikor Balázs bácsi lányával - késõbbi feleségemmel - beszélgettem a május 1-jei sztrájkszervezésekrõl. Ilonka elmondta, hogy ez a diadalmas sztrájkszervezés a család számára katasztrófa, mert az egyetlen ember, akit május 2-án kirúgtak az építkezésrõl, az Balázs bácsi, az õ édesapja volt.
    A május 1-jét követõ napon, estefelé Etus néni a gyerekekkel együtt az utcán állt; a kapuból figyelték a munkából közeledõ férjet, édesapát. Vajon hozza-e jobb kezében az ütött-kopott katonaládát, amelyben a szerszámait tartja? Most a katonaláda azt jelentette, hogy Subicz Balázst megint kirúgták az építkezésrõl. A pallér este ridegen és közönyösen felszólította, fogja a szerszámait és menjen fel az irodába, számoljon le, "és többet itt ne is lássam, de még a környéken sem".
    Így történt ez akkor is, 1941-ben. Amikor Etus néni meglátta a katonaládát, sírva szaladt be a házba, s már készítette elõ a vasalt, kimosott ingeket, a férje egyetlen ünneplõ öltönyét, amivel Ilonka indulhatott a zálogházba.
    A gyõztes sztrájk azt jelentette: nem volt pénz, a család éhen maradt.
    Mindezt tudta Balázs bácsi már a sztrájk szervezése közben is. Érezte, elõre látta a szomorú gyalogolást, kezében a szerszámosládával. Felesége már hetek óta kérlelte, Apukám, nehogy belekeveredj valamibe, tudod, hogy egyetlen megélhetési forrásunk a te kereseted. Hogyne, ezt Balázs bácsi jól tudta, s ígérte Etus néninek, hogy távol tartja magát a sztrájktól. Hanem az épületen, a szaktársak között eszébe jutottak a proletárok, a hazaiak és a nemzetköziek is. Hányan éheznek, szenvednek a tõke vaspatája alatt. Valamit tenni kell nekünk is, hogy érezzék a szolidaritásunkat.
    És legyõzve a személyes érdeket, legyõzve a családja iránti szeretetét, megszervezte a sztrájkot.
 
 

Pályaudvar
 
 

Kompozíció

NAPJAINK

SIMOR ANDRÁS
 
Az írástudók mai felelõssége*
 
Kedves Barátaim!
 
1929 májusában Rózsa Ferenc azt írja Drezdából apjának: "Apa, kérem, figyelje a német újságokat! Nem tart már sokáig, és eljutunk az általam jelzett fasiszta diktatúráig." Ezzel egy idõben olvasónaplójába kimásol egy mondatot Eötvös József regényébõl, A karthausiból: "… gondold meg, hogy az embernek minden pillanatban szükséges a szabadság ahhoz, hogy boldog lehessen…". Mintha József Attila késõbbi versvázlat-részletét választotta volna jelmondatául: "Ahol a szabadság a rend, / mindig érzem a végtelent."
    Négy év múlva születik meg Radnóti Miklós híres verse, a Mint a bika…

    S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint
    bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén
    és fölszagol a levegõbe. Érzi, hogy a hegyi erdõkön
    az õzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,
    mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, -
    fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
    az õzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd
    és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda
    és lassan, szomorún bõg a kövér levegõben.

    Ezekre az írásokra gondolok napjaink némelyik nyilatkozatának olvasásakor. Például, amikor a neves irodalom- és filmtörténész, az irodalomtudományok kandidátusa kijelenti, hogy "1938-ig a fasizmust senki se vette komolyan, azt se tudták, mi az".
    Pedig éppen a tudós irodalmárnak lett volna mire alapoznia a fenti kijelentéssel ellentétes véleményt.
    A rasszizmus, a fasizmus szövetségese még legszebb kincsünkbe, a nyelvünkbe is behatolt. A Magyar Nyelv Értelmezõ Szótárában a cigány szó negyedik jelentése a következõ: "ravaszul, álnokul hízelkedõ, hazudozó személy", és csakis ilyen jelentésû a belõle képzett ige.
    Mintha sokak tudatalattijában ez a nézetrendszer aratott volna gyõzelmet a humanista világfelfogás helyett. A Fidesz alelnöke nemrég így fogalmazott: "Gondoljunk csak bele, ha nálunk a romák hamarosan kétmilliónyian lesznek, majd retteghetünk, hogy mit kezdünk velük."
    Internetes weboldalakon, bulvárlapok hasábjain, humorosnak gondolt tévé-mûsorokban magától értetõdõ módon szólal meg, már nemcsak lopakodva, már nemcsak szerencsétlen megfogalmazásként, hanem egyre gyakrabban nyíltan vállalt, csakis egyféleképpen értelmezhetõ szövegként a rasszizmus. És ne feledjük, hányan böngészik ezeket a weboldalakat, hányan nézik ezeket a tévé-mûsorokat, hányan olvassák ezeket a bulvárlapokat, milyen hatást gyakorolnak a fiatalok tömegeire, és nemcsak azokra a fekete egyenruhába öltözött ifjakra, akik a német-nyilas kitörési kísérlet napját megemlékezésre méltónak ítélve megbecstelenítették a közelmúltban fõvárosunk egyik legszebb terét.
    Az írástudók mai felelõssége éppen az, hogy fellépjenek minden olyan megnyilatkozás, jelenség, szervezkedés ellen, amely a neofasizmus megerõsödéséhez vezethet. Az írástudóknak nem az a feladatuk, hogy a jogi normák lehetõségeit fontolgatva állítsanak védõfalat az ordas eszmék rohamának. Ilyen védõfal, legalábbis mindenféle ostromnak ellenálló, nem létezik.
    És mert nem létezik, és mert voltak elõjelei az ostromnak is, semmiképpen se becsüljük le a megtévesztés, a demagógia lehetõségeit, hatását. Hitler azt írta a Mein Kampf-ban: "Minden propagandának népszerûnek kell lennie és szellemi színvonalát a felvilágosítandó tömeg legkorlátoltabb rétegének felvevõképességéhez kell szabnia…", majd ehhez a fejtegetéshez még azt is hozzáfûzte: "minél nagyobb a hazugság, annál könnyebb azt az emberekkel elhitetni…"
    Nemcsak szûkebb hazánkban történnek nyugtalanító dolgok. Európában, a világ egyik leggazdagabb régiójában az erõsödõ idegengyûlölet, a bevándorlási tilalmak szigorítása olyan kontinensen éli reneszánszát, ahol a gyermekek 20%-a és az idõsek 18%-a szegénységben él. Elöregedõ társadalmak töprengenek a nyugdíjrendszerek átalakításáról, miközben Afrikát semmibe véve legszívesebben lezárnák határaikat - a határok nélküli Európa nevében - az idegennek bélyegzett munkaerõ elõtt, saját gyermekeiket és öregjeiket szegénységre ítélve.
    Hallgathat-e errõl az, aki fehérek között európai? Hallgathat-e, amikor Kemény Simon verse, az Európa elrablása olyan, mintha egy mai poéta írta volna, és nem a szerencsétlen sorsú mártír költõ, akit a nyilasok saját háza kertjében lõttek agyon:

    A parancsnoki hídon gõgösen
    A kancsal, kaján dollár áll lesen.
    Az úri osztályt védi tarka sátor,
    A szegényeket rejti bús sikátor.
    […]
    A hajót, ott fönt járó csillagok,
    A hajót, ott lenn vad cápa rajok
    Kísérik végig New Yorkig a pályán,
    S Kolumbusz lelke vergõdik a gályán.

    Olyan idõket élünk, amikor hazánk igazi többsége gyakran néma, és helyette az áltöbbség nevében hallunk ijesztõ, fenyegetõ, uszító mondatokat. Olyan mondatokat, amelyek igen hamar válnak, válhatnak még ijesztõbbekké. De ez a helyzet sem bátortalaníthatja el az írástudót. Bálint György írta 1937-ben, egy számon kérõ levélre válaszolva: "Most már tudom, mi az entellektüel feladata: konokul hirdetni az igazságot, a tömeg igazságát, akár van tömeg a közelben, akár nincs. A jövõrõl beszélni, bármilyen gúnyosan szól is közbe a jelen. Vállalni - szükség esetén - a legnehezebbet, az egyoldalú szolidaritást."
    Az igazság, a nagy tömeg igazsága, amelyet nem egyszer maga a tömeg sem ismer fel azonnal, vagy csak keserves történelmi tapasztalatok árán döbben rá, bonyolultabb, mint a demagógia állítólag azonnal érthetõ, példabeszédekben megfogalmazott üzenete. A kapitalizmussal mint egyetlen alternatívával szembe szállók igazságának semmi köze a ködös, mítoszteremtõ, álnemzeti nézeteket hirdetõ antikapitalizmushoz. A tõke könyörtelenségét az emberi tõke megóvása érdekében kell elutasítani. Az emberiség történelmi alternatívája érdekében, hiszen a tõke romboló egyeduralma, barbársága olyan ökológiai katasztrófát okozhat, amely a madárfajok 12%-ának, az emlõsök 23%-ának, a tûlevelûek 25%-ának, a kétéltûek 32%-ának teljes kipusztulásával fenyeget. Nélkülük ifjabb társuk, a ködben botorkáló homo sapiens sem létezhet sokáig.
    Ifjúkorom mestere, Sándor Kálmán, akinek írói nagyságát elfelejtett íróvolta sem kérdõjelezi meg számomra, azt írta A fogalmak hatványa címû tanulmányában, 1947-ben: "Kant azt mondja, a mitológiák eszköze a köd, a ködben minden nagyobbnak s másként látszik. S a homály, az érzelmek ambivalenciája, a fogalmi köd olyan velejárója az elnyomatásnak, mint a pára a mocsárnak. S ki hiszi azt, hogy az ezeréves osztályuralmi mocsár lecsapolásával a nép tiszta fogalmai rozsdamentesen egyszerre felragyognak?"
    Elsõ verseskönyvemnek, a Tereld a felhõket-nek elsõ sora ez volt:

    Ne akkor kiálts, ha az ég fala már leomlott!

    Közel fél évszázad múlva, a tavalyi év szeptemberében-októberében erre a kiáltásra emlékeztem ismét:

    Kik hozták vissza azt a világot,
    akárha csupán pár pillanatra?
    Mint ötven éve, újra kiáltok,
    mert sebez az ég szilánk-darabja.

    Állnak a téren, tegnapi rémek,
    csontbõr kisfiút, magamat látom.
    Mikor tûnnek el hazámból végleg,
    Uram, eljön-e az én világom?

    A kérdezõ a választ keresi. Ha Kölcsey ma írná a Himnuszt, talán úgy fogalmazna, hogy népünk megbûnhõdte már a múltat, de a jövendõt még nem bûnhõdte meg. Ahhoz, hogy a víg esztendõ, József Attila boldogabb éneke valóság lehessen, ahhoz, hogy a nép tiszta fogalmai rozsdamentesen felragyogjanak, nemcsak az utcákról kell eltûnniük az Árpád-sávos zászlóknak, hanem a lelkekben, a tudatban és a tudatalattiban egyaránt gyõzniük kell a humánum eszméinek.
    Az írástudó néha pesszimista. Töprengéseinek labirintusában tévelyeg. Úgy érzi, hogy a tömeg a közöny zónáiban élve-tengõdve nem emeli fel szavát. Hogy újra elhiszi még azt is, hogy az állam "fizikailag és lelkileg azonos lények közössége", és nem ismeri ki magát a fogalmi ködöt gyártók szlogenjei között.
    Meg kell küzdenünk saját magunkban is ezzel a leszerelõ lelkiállapottal. Tudjunk naponta újra meg újra felháborodni. Ne írjunk le többé az öncenzúra kényszerére hallgatva bátortalan mellékmondatokat. Ne legyünk békülékenyek, amikor magyarságunk megtagadóiról szólunk. Tanuljunk Ady Endrétõl, aki Tisza Istvánt "úrnak, magyarnak egyként rongy"-nak nevezte. A horthymiklósok nem magyarok. Akik õket akarják rehabilitálni, magyarságunkban szégyenítenek meg bennünket. Gondoljunk erre is, amikor az egyoldalú szolidaritást gyakoroljuk. Írásaink segítsenek a ma még hallgató tömegnek, hogy megfogalmazza holnapi szavait.
    Ez volt és marad az Ezredvég ars poétikája, és ennek ismételt kimondása céljából vállaltam magam és a folyóirat nevében a részvételt a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Nemzeti Tanácsának ülésén.
 

Munkások, teherautón
 
 

MÉRLEG
 
ROMÁNY PÁL
 
Magyarország 20. századi agrártársadalmi és agrárpolitikai viszonyairól

    "Minden dolog lényege annak
    történetében van."
    (Max Weber)

    Az agrártársadalom és az agrárpolitika szerepe minden országban fontos, tekintet nélkül az adott nemzetgazdaság jellegére, antik vagy modern voltára. (Utóbbira példa az Egyesült Államok vagy Franciaország, elõbbire a volt gyarmati országok sora.) Kivételek azok az országok csak, ahol az agrártermelés feltételei - így az agrártársadalom kialakulási lehetõségei - minimálisak, az életkörülményekben nem számottevõek. Az ilyen esetekben - pl. a városállamokban, sivatagi területeken stb. - az élelmiszerkereskedelem és annak szabályozása lép az agrárpolitika helyébe.

    1.
    Európában, így Magyarországon is, az agrártermelés lehetõségei nagy változatossággal, de adottak, hasznosításuk - különbözõ mértékben - nemzetgazdasági, regionális, helyi és egyéni érdek. A 20. századi mûszaki-technikai átalakulások nyomán elõtérbe került az érdekérvényesítés korlátozása, az élelmezés biztonságának ügye, valamint a természet- és a környezetvédelem. Másképpen: a jövõ kérdése, benne a természet, a társadalom és a termelés harmonizálásának útja, és sokféle tanulsága.
    Magyarországon - megkésetten - a 20. század elejétõl vált társadalompolitikai kérdéssé a mezõgazdaság. Az elõzõ századvég kivándorlásának nagy mérete, az ún. agrárszocialista mozgalmak, a sztrájkok stb. mind-mind arra figyelmeztettek, hogy a régi társadalmi feszültségek új formát öltöttek. Egyben azt is jelezték, hogy az érvényesített agrárpolitikai eszközök valóságos megoldást nem hoztak, új cél- és eszközrendszerre van szükség ahhoz, hogy az agrártársadalom - az ország érdekeinek megfelelõen - megváltozzék. Ez a változás - 1920-ban az ország s Európa alapvetõ átrendezõdését is figyelmen kívül hagyva - nem következett be. Az ancien régime alig rendül meg, jóllehet forradalmi mozgalmak, háborús veszteségek, külföldi példák stb. rámutattak az elkerülhetetlen lépésekre. Nevezetesen:

    a.) a földreform végrehajtására,
    b.) a félfeudális agrártársadalmi struktúra átépítésére,
    c.) az agrártermelés-feldolgozás modernizálásának szükségességére,
    d.) a magyar agrárcivilizáció egészének sürgõs és lényeges emelésére.

    A változtatások még félmegoldást sem hoztak. Sem az agrártársadalomnak, sem az agrárpolitikának. Az ún. országgyarapítás - 1938-1941 között - a földjén élõ agrártársadalmat alig érintette. Agrár "haszon" inkább abból származott, hogy a háborús felkészülés megnövelte az igényeket, a hadi szállítások Németországba és a hazai fogyasztásra megoldották az értékesítési gondokat. Sõt, a hadigazdálkodás bevezette az ún. irányított gazdálkodást, ami kötelezõ vetéstervet, engedélyhez kötött állatvágást és elõírt összetételû és mennyiségû termény-termék beszolgáltatást is jelentett. A honvédségi rekvirálások és a lóállomány sorozása rendszeressé vált. (Terjedt tehát a tehenek jármozása.) A községi tanácsoknál gazdasági elöljárókat (lehetõleg tekintélyes gazdákat) alkalmaztak, akik a mezõgazdasági ügyekben való eligazodást segíthették a fõjegyzõknek, illetve a községi bíróknak. Feladatuk volt az "új növények" (ricinus, napraforgó, gumipitypang stb.) és állatfajták (hússertés stb.) népszerûsítése, de tanácsadás és ellenõrzés is. Az elsõ világháborút követõ ún. földreform az ország mezõgazdasági területének mindössze 8 %-át érintette. A 100 kat. holdnál nagyobb közép- és nagybirtokhoz tartozott az összes földek 53,3 %-a, a szántóföldnek pedig 41,2 %-a (Trianon elõtt csak 30,7 %-a!).
    A második világháború utáni 1945. évi VI. tc. alapján minden 1000 kat. holdnál nagyobb földbirtokot megszüntettek, minden 100-1000 kat. hold nagyságú földbirtokot a 100 kat. holdat meghaladó részében, végül nagyságra, mûvelési ágra való tekintet nélkül minden hitelintézeti és részvénytársasági földbirtokot igénybevettek a radikális földbirtok reform céljaira. Mindez az ország területének 35 %-át meghaladta. A földigénylõk száma 725 ezer személy volt, közülük igényjogosultnak minõsült 615 ezer. A mezõgazdasági munkások és a volt gazdasági cselédek együttes népességszáma akkor megközelítette a 2 milliót. A képesített (okleveles) gazdák, valamint az erdészeti alkalmazottak 21 ezren voltak. A többi törpe- és kisbirtokos, valamint szegõdményes iparos volt. Jutott föld egyházi célokra, mintagazdaságok és közlegelõk alakítására stb. is.
    Magyarország az 1945. évi földreformmal lépett rá arra az útra, amelyen szomszédainak többsége már 1920-at követõen, Észak- és Nyugat-Európa több országa pedig már száz-kétszáz éve járt. (Észak-Amerika pedig nem is járt más úton sohasem.) Az örökös ellenzõk korábban megakadályozták a földbirtokpolitika tényleges reformját, a kezdeményezõk (Áchim András, Károlyi Mihály, gróf Mailáth József, Matolcsy Mátyás, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kerék Mihály és társaik) indítványait rendre elutasították. Ezzel utat nyitottak egy, valójában veszteségekkel is terhelt radikális átalakulásnak. Nem volt elég, hogy az ország állatállományának (számosállatban) a pusztulása meghaladta a 60 %-ot, évekre visszaesett a terméshozam, de pusztult (részben vagy egészben) az igénybevett 1509 kastély, udvarház is a hozzájuk tartozó 10 ezer kat. holdnyi parkterülettel együtt. A mezõgazdasági ipartelepek, feldolgozók sorsa is bizonytalanná vált, az uradalmi központok leépültek.
    És a veszteséglista korántsem teljes. A mérséklésére az új jogszabályban elõírt földmûves szövetkezetek kaptak felhatalmazást, megbízást.

    2.
    A földreformnak voltak miniszteri biztosai, egykori Gyõrffy-kollégisták, kommunista és parasztpárti fiatalok, egyetemisták. Segítettek, ahogyan csak tudtak. Kétnyelvû (magyar és orosz) megbízólevéllel, esetenként két miniszteri aláírással (földmûvelésügyi, belügyminiszteri) léptek fel a helyi és a megyei eljáró bizottságoknál. A rövid távú cél világos volt: birtokba adni a földet s hozzá valami eszközt, hogy vetés és kenyér legyen már 1945-ben is.
    A cél azonban sohasem elegendõ ahhoz, hogy célba is lehessen érni. A sikerhez - akkor is - a cél világos meghatározásán kívül, elengedhetetlen volt, hogy

    a.) a szükséges eszközök elõteremthetõk legyenek, rendelkezésre álljanak. Nem is csak külön-külön, hanem kellõ rendszerben, szellemi és anyagi-technikai valójukban is.
    b.) Hogy olyan intézményrendszer mûködjék, amely az eszközök célba érését elõmozdítja, a hiányzó eszközök pótlását idejében lehetõvé teszi és az eszközök és az intézmények összhangját, a céloknak megfelelõ mûködésüket átlátja, ha kell korrigálja.
    c.) Elengedhetetlen végül az is, hogy olyan befogadótársadalom, szervezet, szisztéma - legyen található a célnál, amely illeszkedni képes, sõt várja az illeszkedõ képesség létrejöttét. Ezért fogadja az érkezõ célhordozókat, átveszi és tovább adja azokat.

    A felsoroltak természetesen nem voltak felfedezhetõk az 1945-46. évi agrártársadalom sokféle csoportjában, de az agrárpolitikában sem. Nagy Imre, Donáth Ferenc, Tildy Zoltán vagy Erdei Ferenc abban, hogy a feudális nagybirtok rendszert, a Vitézi Szék, a hitbizomány, a latifundiumok kalodáit meg kell szüntetni - egyetértettek. Bajos lenne azonban hasonló közös törekvésrõl beszélni a szükséges eszközök és intézmények tekintetében. Eltérõek voltak a várakozások is, hiszen a parasztság szervezetei, a régi és az újgazdák szövetségei rendre más igényeket támasztottak.
    A politikai erõközpontok - felismerve az agrártársadalom megosztott állapotát - az agrárcélokat átfogalmazták. Az új, többféle célhoz - a politikai erõtõl függõen - más eszközöket és intézményeket rendeltek. Az egyik oldalon a kisüzemi - egyéni gazdálkodást néhány év múlva elavultnak bélyegezték, és 1948 után a közös (kollektív) gazdaságok létrehozása vált uralkodó céllá. A másik oldal - nem riadva vissza bornírt állításoktól sem - csajka-rendszerrel, közös feleségekkel s más hasonló híreszteléssel "érvelt" mindenféle (!) szövetkezeti összefogás ellen. A mérsékelt, a különbözõ okokból meggondolást képviselõk tábora szûkült, majd hallgatásra kényszerült. Az agrártermelés színvonala a háború elõtti (1938-as) nívót sem érte el, bár ebben a súlyos aszály évei is szerepet játszottak.
    Az 1952. évi gazdasági és belpolitikai mélypont után sürgetõvé lett változást, az új szakasz politikáját a Nagy Imre-kormány hirdette meg. Az 1953 decemberében közzétett, régi és új szakemberek bevonásával kidolgozott agrárpolitika az agrártermelés részeseinek bizalmat és korszerûsítést ígért. Kedvezõ fogadtatást remélt, de az nem következhetett be. Az eszköz- és intézményrendszer alig változott, ráadásul az új agrárpolitika érvényesítésére kötelezett hálózat számos pontján is késleltetés, sõt visszarendezõdés ment végbe. A csalódottság nem szûnt meg a néhány éve még reménykedõ újgazdák között sem. A gazdasági és gazdálkodási bizonytalanság alig csökkent, az 1941-tõl folyamatosan fennálló beszolgáltatási rendszer, vetési elõírás, jegyrendszer stb. megszüntetése nem következett be. A hazai tájékoztatás rossz vagy hiányos maradt, a különféle külföldi befolyás folyamatossága sem változott. ("Nyugatról" propaganda-léggömbök, röplapok, "Keletrõl" erõszakolt másolás stb.)
    Pattanásig feszült, forradalmi helyzet alakult ki 1956-ra, s ez az agrártársadalom jelentõs részét is elérte.

    3.
    A politikai és a gazdasági fejlemények az agrárpolitika alapkérdéseinek megvitatását tûzték napirendre 1957 tavaszára. Végül is sem a nyugati (dán), sem a keleti (kolhoz) minta mellett nem állt ki az 1956 utáni politika, hanem Agrárpolitikai Tézisek címmel egy anonim kiadványba rejtette - az 1953. évi új szakasz tételeinek sok elemét megõrzõ, átváltó - kritikáját és törekvéseit. A tolerancia - hazai és nemzetközi hatásokra - hamarosan véget ért, és 1958-1961 között az ún. tanácsi szektor vált a magyar mezõgazdaság meghatározó részévé.
    A jellemzõ, mondhatni, az általános egyéni gazdálkodás tehát, csupán évtizednyi idõt élt Magyarországon. Azaz: a nagybirtokrendszer 1945. évi megszüntetése után néhány évvel megkezdõdött a "földelhagyás" (földfelajánlás) és a régi kincstári birtokokhoz hasonló állami gazdaságok (mintegy 10 %-os részesedéssel) alakultak ki. Késõbb, majd a különféle szövetkezeti + háztáji (együtt: tanácsi), az állami és a néhány százaléknyi maradék egyéni gazdaságból állt az átszervezett, kollektivizált mezõgazdaság szerkezete. (Az erdõ állami tulajdon volt.)
    Az elõzõek szerint kialakított agrárstruktúra minden alapvetõ (kezdetben: rész) kérdését a kormányzó egypárt határozta meg és a létrehozott intézményrendszerben érvényesítette. A szükségesnek vélt eszközöket, jogszabályokat ebben a keretben formálták ki, szigorúan meghatározott rend szerint. (A mozgalmi jellegû népfront ebben "segédcsapat" szerepet vitt.) Az agrárpolitikai döntések, javaslatok elsõ fóruma egy, a célra létrehozott testület, amely a pártközpontban idõszakonként ülésezett. Elnevezése változó volt. (Falu Bizottság, Agrárpolitikai Bizottság, Szövetkezetpolitikai Munkaközösség). Vezetését az MSZMP olyan fõállású tisztségviselõje látta el, aki a következõ (fölöttes) testületi fórum (pl. Gazdaságpolitikai Bizottság, Titkárság) tagja is volt, ahol képviselhette az általa vezetett testület állásfoglalását, azaz elérhette a "saját" vélemény határozottá emelését. Az agrárpolitikai munkabizottságok napirendjén rendszeresen szerepelhetett egy-egy állami vezetõ elõterjesztése, miként pártközponti vagy területi (megyei) javaslatok is. A viták alapján ott kialakított álláspont orientációt jelentett a további munkához, de kötelezõ érvényûvé azt követõen vált, miután a további, választott (állami vagy párt) testületek határoztak róla.
    Az Agrárpolitikai Tézisek érvényességének idõszakában - lévén annak, feltehetõen szándékosan hagyott, bizonytalan hatályossága - jelentõs szerepet játszott egy-egy agrárpolitikai egyéniség személyes fellépése, állásfoglalása. Fehér Lajos elsõsége mellett említhetõ pl. Erdei Ferenc, aki a mai Agrárgazdasági Kutató Intézet elõdje vezetõjeként, pártonkívüliként, akadémikusként írásban is helytelenítette a szövetkezeti átszervezés újbóli napirendre tûzését. A levelet Fehér Lajosnak írta, aki 1957-1959 között az MSZMP KB mezõgazdasági osztályának vezetõje, a Politikai Bizottság tagja, a KB titkára volt. Fehér több vonatkozásban egyetértett Erdeivel, amit a gyakorlati életben is követett. Más kérdés, hogy a Központi Bizottság Fehér Lajost, s az általa, munkatársai által képviselt nézeteket "parasztromantikának" bélyegezte és - ahogy korábban Nagy Imrét - önkritikára szorította. ("Túlkapásai" nyomán 57 éves kora elõtt nyugdíjazták.)
    Jelentõssé váltak a területi (megyei) különbségek is, amelyeknek a természeti-gazdasági-tradícionális és települési különbségek mellett létezõ személyi, magatartásbeli okai is kimutathatóak. Elegendõ utalni a "kollektivizálásban élenjáró" Gyõr megye, valamint az abban elmaradó, valójában ezt a rendszerváltásig sem "befejezõ" Bács-Kiskun megye különbségére. Utóbbiban nem csupán a tanyák vagy a homoki-kertészeti gazdálkodás miatt formálódott egy más szocialista mezõgazdaság, mint több, hasonló megyében, hanem a feltételekkel számoló, az érdekeltekkel szót értõ, s a szakmát és követelményeit jól ismerõ helyi vezetõk miatt is. Szerencsére, az ország legnagyobb területû mezõgazdasági megyéjében alakultak így már a kezdetek is. (Tíz év múlva ez a megye volt az, ahol pl. nem a politikai kényszer-zubbony, az "egy megye-egy tsz-szövetség" érvényesült, hanem öt, a járási határokat átlépõ, szövetkezeti szervezetet, külön szakszövetkezeti szövetséget is, vegyes vállalatokat stb. alakítottak).
    A különbözõség bátorítást adott az értelmetlen sémák, a kényszerpályák elhagyásához. Késõbb is, másban és máshol is.

    4.
    A 60-as évek elején merõben új viszonyok közé került a magyar agrártársadalom. Alig múlt másfél évtizede annak, hogy új helyzetrõl, uradalmak, fõurak nélküli faluról lehetett beszélni, ám ismét "más", másféle alkalmazkodás (pl. brigádmunka) vált kötelezõvé. Gyakorlatilag mindenkire vonatkozóan. Hatalmas vizsga volt.
    Az agrárpolitika leegyszerûsödött termeléspolitikai, termelésszervezési feladattá, hiszen a kereslet-kínálat egyensúlya nem állt helyre, sõt az átszervezés nyomán még romlott is. A mezõgazdasági export lehetõségei nagyok voltak, de éveken át jórészt kihasználatlanok maradtak. Látható lett, hogy az új helyzetben nem csak új agrárpolitikára, átalakított eszköz és intézményrendszerre, hanem más felfogású ágazati és társadalmi kapcsolatokra is szükség van. Vagyis a gazdaságirányítás reformjára.
    A mezõgazdaság - s benne a termelõszövetkezetek, továbbá a háztáji - különleges helyet kapott a reformban. Elsõként 1966. január elsején, a mezõgazdaság irányításában vezették be az új gazdasági mechanizmust, megszüntették a központi tervszámok kötelezõ alkalmazását (a kenyérgabona vetéstervi elõírás átmeneti meghagyásával), s bevezették a piacgazdaság számos elemét. A szerzõdéses termeltetés, valamint a pénz- és hitelviszonyok átalakítása fokozatosan vállalati magatartást alakított ki a mezõgazdasági, tágabban "élelmiszergazdasági" árupályákon. A mezõgazdasági szövetkezetek tõkeviszonyait konszolidálták, több mint 10 milliárd forint hiteltartozást töröltek, vállalkozási körük (nagygép, kombájnvásárlás, ipari-kereskedelmi tevékenység stb.) engedélyezési körét bõvítették. Az állami gép- és traktorállomások hálózata megszûnt, a szövetkezetekhez került, vagy gépjavító-gépgyártó teleppé alakult. A gazdaságok vezetõit tanfolyamokkal, kézikönyvekkel, gyakorlatokkal készítették fel a változásokra. Az elektronikus és az írott sajtó összehangoltan segítette az átállást. A gazdaságirányítási reform általános bevezetéséhez - 1968. január 1. - a mezõgazdaságban szerzett tapasztalatok igen hasznosnak bizonyultak.
    A siker tényezõi közül indokolt kiemelni a következõket:
    (1.) A személyügyi (korabeli terminológiával: a káderpolitikai) felkészülés minden szinten különlegesen nagy figyelmet s ebbõl eredõ támogatást élvezett. A szakemberképzés valamennyi formáját fejlesztették, speciális kedvezményekkel szakember átcsoportosításokat hajtottak végre, külföldi tanulmányutakat szerveztek. (Az USA-ba, a 4-H keretében, fiatal agrármérnököket már 1976-tól évente küldtek gyakorlatra). Meghatározott beosztásokat szakképzettséghez kötöttek, a jó eredménnyel dolgozó szakemberek erkölcsi és anyagi elismerését növelték. Az anyagi érdekeltség mértékét minden kategóriában emelték. A gyakorlatot orientálta az elv, hogy "zöld utat a tehetségnek". (Sajátos vetülete volt ennek, hogy még visszaéléssel is szereztek doktori fokozatot.)
    (2.) Az agrárgazdaság irányításának egységesítésére 1967 áprilisától létrejött - négy fõhatóság összevonásával - a Mezõgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium. A MÉM elõdeibõl (FM, Élelmiszeripari Minisztérium, Országos Erdészeti Fõigazgatóság, Országos Földügyi és Térképészeti Hivatal), továbbá az Országos Tervhivatalból, valamint a pártközpont megszüntetett Mezõgazdasági Osztályáról a témakört jól ismerõ, tettrekész szakértõket állítottak be az átszervezés során. A tapasztalt (részben nyugdíjazott) minisztériumi vezetõkbõl tanácsadó testületeket szerveztek, s ezeket rendszeresen megbízatásokkal látták el.
    A szellemi háttérre (szaklapok, egyetemek, fõiskolák stb.) szervezetten támaszkodtak, intézményesen is többnyire a MÉM-hez tartoztak. Jellemzõ, hogy az agrár felsõoktatási intézmények vezetõit és végzõs hallgatóinak képviselõit tanév végén a miniszter fogadta, és tájékoztatást kaptak az ágazat helyzetérõl és az elhelyezkedési lehetõségekrõl. A MÉM 1977-tõl megkezdte a Magyar Agrárpanteon kialakítását, ahol - a minisztérium árkádjai alatt - az MTA illetékes bizottságaival egyeztetve, a szakma jeleseinek, állami díjas szakembereinek állít emléket. Arra is ügyelve, hogy a választás interdiszciplináris körbõl történjék, a mezõgazdaság ne zárkózzék be saját "várába".
    (3.) A négy fõhatóságból született MÉM eleve megkövetelte a nyitást a nem mezõgazdasági ágazatok irányába. Az élelmiszeripar a kereskedelem-forgalmazás, az erdészet és a faipar, a földmérés és a térképészet új témákat adott az agrárpolitikának és kiszélesítette az agrártársadalom értelmezését. Az erdõgazdaságoknak a honvédelmi tárcával kellett kooperálniuk az exportnövekedés a külkereskedelemre irányította a figyelmet stb.
    További, önként vállalt feladatot jelentett a más minisztériumokkal (ágazatokkal) való együttmûködés erõsítése, az agrárágazat gondjainak jobb megértése céljából. A MÉM üzemlátogatásra hívta meg a Kormány érdeklõdõ tagjait, pl. Bábolnára, kombájn bemutatóra Dabasra stb., ahol (néha már útközben, a MÁV külön kocsijában) mód nyílt kötetlen eszmecserékre. Hasonló hasznos célokat szolgált a Diplomáciai Testület tagjainak meghívása - a Külügyminisztérium szervezésében - egy-egy gazdaság meglátogatására.
    A MÉM nemzetközi kapcsolatait erõsítette, hogy a világ több országában dolgoztak magyar szakértõk, miután 1967-tõl helyreállítottuk tagságunkat az ENSZ Élelmezésügyi Szervezetében, a FAO-ban. Fejlõdõ országokból tanulókat is fogadtunk, 1979-ben magyar javaslatra határozta el a FAO közgyûlése, majd 1980-ban az ENSZ, hogy október 16-a (a FAO alapításának napja) legyen Élelmezési Világnap.
    A szomszédos országok agrárminisztereivel rendszeres határ menti találkozásokat, egyeztetéseket tartott a MÉM.
    (4.) Különleges helyet kapott az agrárpolitika alakításában az, hogy 1967-ben létrejött egy olyan önfenntartó, tagjainak befizetéseibõl mûködõ érdekképviselet, mint a Termelõszövetkezetek Országos Tanácsa (TOT). A TOT nemsokára a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségének (SZNSZ, Párizs) is tagja lett. Példátlan volt a "keleti blokk" hasonló szervezetei között a TOT-nak az a jogosítványa, hogy a mezõgazdasági szövetkezetek egészét érintõ miniszteri jogalkotásban vétójogot élvezett. Vita esetén a kormányé volt a döntés joga. Szó volt a kamarai szervezetek felállításáról is, de különféle okok (tröszti struktúrák, vertikális szervezetek stb.) miatt ez évekre elakadt.
    (5.) Felbecsülhetetlen jelentõségûnek tekinthetõ az a jogalkotási tevékenység, amely lehetõvé tette, hogy az agrárgazdaságban is érvényesülhessen az új gazdasági mechanizmus. Az ún. 3004-es kormányhatározat által olyan eszközökhöz jutott az agrárpolitika, amely céljainak megvalósítását jelentõsen elõsegítette. Ennek egyik elõfeltétele volt, hogy a következõ év ár- és pénzügyi viszonyait, támogatási, beruházási feltételeit részletezõ ún. 3004-esnek minden év õszén (októberben) meg kellett jelennie. Ösztönzõ volt az is, amikor pl. a kedvezõtlen adottság következményeit nem támogatás folyósításával, hanem - meghatározott termék utáni árkiegészítéssel enyhítette a pénzügyi konstrukció. (A "kedvezõtlen adottság" egyébként is viszonylagos. Lehet, hogy kukoricára, vagy kertkultúrára kedvezõtlen, miként egész Írország, viszont legeltetéses állattartásra határozottan elõnyös valamely gazdaság adottsága.)
    A gazdasági ösztönzést szolgáló megoldások, eszközök - a fentiek révén is - évente többnyire alakíthatónak, a tapasztalatok és az igények szerint korrigálhatónak bizonyultak. Természetesen változóan alakult az ország gazdasági igénye, a belföldi és a külföldi áruforgalom, benne az agrárágazat mindenkori helye, szerepe, egyeztetési, érdekérvényesítési lehetõsége. Mindezt - elõre - ismertetni, tárgyalni kellett az érdekeltek széles körével.
    (6.) A kölcsönös érdekek megfogalmazásának és érvényesítésük fontos eszközének bizonyultak az 1970-es évekre a szerzõdések. Az áru- és pénzviszonyoknak nevezett rendszerben átvették a tervutasítás, a tervlebontás szerepét még a monopol jellegû gazdasági szervezetek esetében is. Az érdekek egyeztetésének is fontos fórumaivá lettek.
    Nagy lépés volt a szervezett árutermelés, valamint az innováció terén a termelési rendszerek elterjedése. Az állami gazdaságok körébõl indult kezdeményezést átvették a különféle szövetkezetek, sõt több, mezõgazdasági alapanyagot feldolgozó, felhasználó, forgalmazó kereskedelmi, vagy ipari vállalat is. A szövetkezeti gazdaságok és a háztáji szerzõdéses kapcsolatában már régi gyakorlat volt pl. az ún. kocakihelyezés + bérhizlalás s más kombináció. A termelési rendszerben azonban szakmai követelmények, értékesítési feltételek, több más kölcsönös kötelezettség együttesen jelent meg. Ipari növénytermesztési rendszerek is születtek. Néhány nagygazdaság külföldön is vállalkozott a sajátos integrációra.
    A rendszergazda írásban vállalt kötelezettséget bizonyos szolgáltatásokra, s esetenként az áru átvételére. A gesztor az általa megkövetelt termelési-termesztési rendszabályok megtartását is ellenõrizte. A baromfi-hibrid, majd több növény- és állatgenetikai újdonság, szaporodásbiológiai megoldás stb. gyorsan és hatékony módon teret nyert Magyarországon. A belföldi élelmiszer ellátás, valamint az agrárexport csúcseredményeket ért el. Egyidejûleg az agrárágazat "ipari fogyasztása" ugrásszerûen megnövekedett, amihez új szaktudásról kellett gondoskodnia az ágazat állományának.
    (7.) A mezõgazdasági szakigazgatás országos és nemzetközi tekintélyt vívott ki. A különféle szolgálatok (ún. felügyelõségek, szövetségek stb.) szoros kapcsolatban mûködtek a termelõ szervezetekkel, minõsítésük ez utóbbiak eredményességétõl jelentõsen függött. Az élelmiszeripari igazgatóságok, trösztök megszüntetése nyomán a vállalatok mozgástere nagyobb, a verseny hatása látható lett.
    A megyék határait átlépõ szakmai szövetségek és szervezetek száma alig változott a gazdaságirányítási reform bevezetését követõen, azt ugyanis politikai kérdésnek tekintették. Maradt tehát a "19 köztársaság + 1 királyság", azaz a "vármegyék" + a fõváros. (Máig is a Szent István-i "örökséget" hangoztatják némelyek, miközben az autópályán száguldoznak, és mobil telefonjukon intézkednek. Miért nem lóháton utaznak?)
    A regionális átalakulás a mezõgazdaságban a megyék eltérõ területi méretei okán is indokolt lett volna, de kihátrált belõle a mindenkori vezetés. (Komárom megye területe például azonos a kunszentmiklósi járással, ám mégsem lehetett egyesíteni Komárom megye agrár szakállomásait a Fejér megyeivel. Az illetékes miniszterelnök-helyettes - a komáromi lobby kérésére - nem engedélyezte.)
    A járási beosztás - néhány félmegoldás, "kísérlet" után - a nyolcvanas évekre megszûnt, ám különféle "kirendeltségek", maradványok formájában sok formában tovább élt (él?).
    (8.) Az agrárkutatási és felsõoktatási intézmény hálózat idõvel túlméretezettnek és egyben elaprózottnak bizonyult. A hatvanas évek végén a volt mezõgazdasági technikumokból nagyrészt felsõfokú intézmények, fõiskolák alakultak. A kísérleti állomások, volt uradalmi telephelyek intézetté, egyetemi laboratóriumokká "rangosodtak". Összevonásuk, megszüntetésük fokozatos és folyamatos lépésekben történt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. (A "rendszerváltás" után több helyen visszaalakultak, sõt elszaporodtak e szervezetek.)
    Környezetvédelmi és más okok miatt a fõvárosból több agrárintézményt is más vidékre telepítettek, vagy megszüntettek. Ez utóbbi történt pl. a Lágymányosi Dohánygyárral, de a Dohányipari Kutató Intézet változatlanul maradni kívánt. Hasonló volt a Szõlészeti és Borászati Kutató Intézet esete, ami még akkor alakult ki az Ampelológiai Intézetbõl, amikor a Rózsadombra jellemzõ volt a szõlõterület. A Kertészeti Kutató (Nagytétényben) az Állattenyésztési Kutató (Herceghalomban) hasonló helyzetével ahhoz járult hozzá, hogy Budapestet agrár kutatógyûrû vette körül. (Beleértve még Budaörs határában a Repülõgépes Növényvédõ Állomást is!)
    Az ilyen és hasonló változtatások ellenállást keltettek, s ezt - a politikai hátszél mellett - a személyes problémák orvoslásával lehetett megoldani.
    (9.) Az agrártermelésnek már a hetvenes években mindinkább számolnia kellett két, valójában nemzetközi eredetû kihívással. Az egyik az agrárpiaci verseny erõsödése, a Közös Piac lefölözési és más szabályozási gyakorlata, valamint a KGST-forgalom igényeinek növekedése volt. A másik a patriarchális agrártársadalom átalakulása, a faluról való elvándorlás, az exodus rural keleti terjedése.
    Mindkét kihívásra az árutermelés minõségi (és mennyiségi) növelése, az agrárjövedelmek és a falusi életkörülmények lényeges javítása lehetett a megfelelõ válasz. Az eredmény - mint más esetekben is - vidékenként és idõszakonként eltérõ volt. A települések, ágazatok különbözõ támogatása - több, nem gazdasági, hanem fõleg kulturális, egészségügyi stb. akkori állami szerepvállalás, a tájékoztatás erõsítése - erre vezethetõ vissza.
    Az agrártermelési ágazatok szereplõit fentieknek megfelelõ anyagi, erkölcsi, megbecsülési közegbe kívánták juttatni. A "munkás-paraszt kormány" számba vette a jövedelmi arányokat, elõsegítette - ösztöndíjakkal is - a parasztfiatalok továbbtanulását, többféle formában elismerte, kitüntette a sikeresen gazdálkodó szervezeteket, személyeket. Megnyíltak a külföldi információs lehetõségek, mind több helyszíni tapasztalatszerzés vált lehetõvé. Fiatal agrármérnökök - a 4 H keretében is - az Egyesült Államokba, Dániába mehettek gyakorlati munkára a hetvenes évek végétõl. A kibõvült külkereskedelem ugyanezeket a lehetõségeket tágította nem csupán a résztvevõk számára.
    (10.) Társadalmi méretekben terjedt a mezõgazdaság felértékelése. Az irodalmi és képzõmûvészeti alkotásokban, az ország presztízsében helyet kapott a falu, a paraszti munka eredménye. Gazdaságpolitikai kiemeléshez jutott a településfejlesztés és kutatása. Megindult a nemzeti parkok alakítása és az ország vízgazdálkodásának, vízrendezésének újjászervezése, valamint parkerdõk létesítése.

    6.
    Közvetlenül nem gazdasági célú, hanem az agrárkeresõk emancipációját, továbbá a parasztság társadalmi mobilizációját mozdította elõ még több más, az ún. magyar agrármodell keretében kialakított intézkedés. Ezek kisebb része rendszer-specifikus, kapcsolódik az ún. "hiánygazdálkodás" egyik-másik eleméhez, több azonban a hazai adottságokra épülõ magyar sajátosság volt. Azaz: az említett ("fölül szocialista-alul maszek") modell része volt a hetvenes-nyolcvanas években.
    Két nagy csoportját indokolt ennek a témakörnek kiemelni. Az egyik az összefoglalóan kistermelés elnevezésû termelési tevékenység kezelése, formái, méretei, támogatása stb. A másik - a részben az elõzõhöz kötõdõ, de önállóan is megjelenõ - szociálpolitikai jogszabályalkotás, a kedvezmények kiszélesítése, majd 1980-tól a bérbõl-fizetésbõl élõkével elvileg azonos elõírások alkalmazása.
    Az elsõ csoportba tartozó kistermelõi kedvezményeket kibõvítette az 1006/1976 (III.16.) számú minisztertanácsi határozat. A háztáji és kiegészítõ gazdaságok termelésének fejlesztésérõl címû jogszabály, majd a kapcsolódó miniszteri rendeletek (13/1976-V.27., 19/1976-V.27.MÉM) a háztáji állattartás, zöldség- és gyümölcstermesztés fejlesztésének ösztönzését címében is tartalmazta. Adózási és egyéb kedvezményeivel páratlan - s ezért gyanakvást is keltõ - volt akkor a KGST országok többségében. (Nem használt éppenséggel az sem, hogy a nyugati sajtó örvendezve kommentálta a "liberalizálást"). A második sajátos szabályozási kör több tételét a mezõgazdasági átszervezés megindításának politikai programjában már szerepeltették, de részben a fokozatosság okán, részben új elemek beépítése miatt a hetvenes évekre vált teljes körûvé. A mezõgazdasági szövetkezeti tagok 1979-ben még 61. (férfi) és 56.(nõ) életévüket betöltve váltak nyugdíjjogosulttá, (ha legalább 10 évi munkaviszonnyal rendelkeztek), de 1980-tól a munkás-alkalmazotti jogviszony kedvezõbb elõírásai vonatkoztak a szövetkezeti tagokra is. Kiterjesztették a szövetkezeti szektor tagjaira a betegellátási, gyermeknevelési támogatást, a családi pótlékot, a szülési segélyt s más korábban alig ismert támogatást is.
    Különleges, csakis a magyar agrármodellre jellemzõ elõírások vonatkoztak a saját (háztáji) gazdaságban végzett munka, illetve árutermelés kedvezményeinek biztosítására, amellyel pl. még nyugdíj éveket is lehetett szerezni. Ennek feltétele az volt, hogy a szövetkezeti tag megállapodást kössön a gazdasággal, meghatározott termény- és termékfélék elõállítására és az árut a szövetkezetnek, illetve annak részvételével értékesítse. A kétoldalú megállapodás alapján viszont jogosultságot szerzett a társadalombiztosítási ellátásokra, szociális juttatásokra, mintha közös (nagyüzemi) munkavégzésben vett volna részt. Elterjedt formája volt ennek - kellõ épület stb. feltételek mellett - az ún. állatkihelyezés, amelynek keretében a saját udvaron tsz-tulajdonú, azonos fajtájú, korú stb. állományt tartottak, amit egyszerre nagyüzemi felárat élvezve a szövetkezet értékesített. (A felár összegén a szerzõdõ felek megosztoztak.) Az elõnyöket felismerõ szövetkezetek háztáji üzemágat alakítottak ki, és szervezését, a szaktanács adását ún. háztáji agronómusra (falugazdászra?) bízták.
    A szövetkezetek és a sajátos helyzetû tagság, valamint a települési közösségek, tanácsok itt egy különleges kapcsolatáról, egy sajátos szervezõdésrõl kell még említést tenni: a tanyai kollégiumokról. Nem elõzmény nélküliek, egyet-kettõt évtizedekkel korábban is alapítottak, de az, ami az alföldi tanyavilágban mozgalomként született a hetvenes években, tanulságos, s ezért említést érdemel.
    A 15-20 kilométeres körzetekben szétszórt tanyák gyermekei csak akkor számíthattak továbbtanulásra, ha az általános iskolát sikeresen befejezik és középiskolát is végeznek. Ennek az osztatlan tanyai, egy-két tantermes iskola, a sokat vállaló pedagógusok áldozatos munkája ellenére, csak ritkán tudott megfelelni. Segített a "magnós-oktatás", a villany bevezetése is. De a távolságon, amelyet a tanya és az iskola között naponta meg kellett járni, csak a kollégium segíthetett. (Út és közlekedési eszköz esetén természetesen ismét új mérlegelés lehetséges.)
    A tucatnyi kollégiumot az összefogás, a szolidaritás szép példájaként indokolt felmutatni. Áramszolgáltató vállalatoktól a közös gazdaságokig, mûszaki egyetemi (építész) hallgatóktól az építõbrigádokig sokan voltak a részesei. Pártszervezetek és plébániák, munkások és értelmiségiek segítették a mozgalmat. Az anyagiakat a tanácsok szavazták meg, de az OTP-számlára országgyûlési képviselõk (többek között Ortutay Gyula, Gajdócsi István, Illyés Gyula, Raffai Sarolta és mások) utaltak át tekintélyes összegeket. A megyei tanács pedig alapítványt tett, hogy a kiválóan érettségizett fiatalokat egyetemi tanulmányaik idején ösztöndíjban részesítse. Lehetett tehát közös akarattal segíteni.

    7.
    "… a rendszerváltással járó összes megpróbáltatások, nem csak a jövedelem csökkenés, a munkanélküliség, hanem az elégedetlenség, az elidegenedés is nagyobb mértékben sújtották a falusi lakosságot, mint a városit. […] A falvak társadalmi problémáinak elhanyagolása pedig súlyos következményekkel járhat."

    (Andorka Rudolf, Agrártörténeti Szemle 1994. 1-4. sz.)

    A 20. század utolsó évtizedében ismét gyökeres átalakulások kezdõdtek a magyar agrártársadalomban. Az agrárpolitika rosszul vizsgázott, csak a leépítésre, s nem az átépítésre készült. Nemzeti agrárpolitikát nem alakított ki, farmokat kívánt másolni - farmerek nélkül. Hírnevünk - egyelõre - még tartja magát.
    A FAO római központjában, 2004-ben, a Magyar Köztársaság elnökét köszöntötték az Élelmezési Világnap elfogadásának 25. évfordulóján. Emlékeztek, hogy Magyarország javasolta az 1979. novemberi közgyûlésen. Valamennyi delegáció, száznál több agrárminiszter csatlakozott akkor a magyar javaslathoz.
    A mostani - fõleg a földbirtok-politikai - bizonytalanság lassan már két évtizedes. Mint ahogy a Horthy-rendszerben volt, 1925 és1944 között.
    A "rendszerváltás" után a legkevesebb befektetés a fejekbe történt. A felsõfokú képzés tömeges lett ugyan, de a széleskörû, a hasznos tudnivalók terjesztése valójában megszûnt. Az üzleti reklám a maradék hitelét is erodálta. A szakma - egy martonvásári konferencia szerint - ismét tudáshiányban szenved. A verseny pedig kegyetlen. F. Fischler szerint Magyarországon a gazdáknak nem egészen 1 százaléka az agrárterület nagyobbik felét birtokolja, 99 százaléka pedig a maradékon, átlagosan 4 hektárnál kisebb földterületen osztozik. A 250 ezer erdõtulajdonos pedig 2,2 hektár/fõ "erdõséggel" rendelkezik. Az Európai Unió volt agrár biztosa tudná rosszul, vagy valóban ennyire deformálódott a magyar agrártársadalom és legfõbb bázisa az új ezredfordulón?
    A különbözõ elnevezésû agrárpolitikai koncepciók (A falunak élnie kell;, NAP- Nemzeti Agrárprogram) egy-egy 4 éves ciklust sem bírtak ki eddig. És meddig bírja ezt Magyarország?
 

Arc
 
 
 

FÓKUSZ
 
KICSI SÁNDOR ANDRÁS
 
Szindikalista könyvesek
 
Az alábbiakban a nemrég megjelent Magyar Könyvlexikon néhány szócikkével a maga idején nagyon rokonszenves, ám hosszú távon tarthatatlan szindikalizmus néhány, a 20. század elején a könyves, illetve könyvtáros szakmában tevékenykedõ alakját mutatja be a lexikon szerzõje.

    *

    asztaltársaság: [...]a korai magyar munkásmozgalom egyik elterjedt szervezkedési formája volt. Mivel 1904-ig ilyen egyesületek alakításához nem kellett hatóságilag láttamozott alapszabály, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt helyi szervezetei jobbára mint ~ok mûködtek. A nemzetiségek szocialista mozgalmának 1903-04-es fellendülése idején a hatóságok figyelmét felkeltette az ~ok hirtelen megszaporodása. 1904-ben belügyminiszteri rendelet szüntette meg különleges helyzetüket, s kiterjesztette rájuk az egyesületekre vonatkozó jogszabályokat. Ettõl kezdve jelentõségük a munkásmozgalomban megszûnt. A nyomdásziparban a Gutenberg Társaság és a Csak szorosan szervezõdött ~ként, s a Fischfach Társaság is a bp.-i nyomdatulajdonosok, nyomdafõnökök csütörtöki, informális ~ a volt a két világháború között.
    Csak szorosan <német 'nur fest' tükörfordítása>, Magyar Könyv- és Zenemûkereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesülete (Bp.): társadalmi- érdekvédelmi-mûvelõdési egyesület. A fõvárosban a XIX. század második felében a Kereskedõ Ifjak Társulata keretében tömörült könyvkereskedõ-segédek elõbb asztaltársaság formájában szervezkedtek, majd húsz pest-budai könyvkereskedõ-segéd 1874-ben létrehozta a belügyminiszter által is jóváhagyott egyesületet (Budapesti könyvkereskedõ-segédek "Csak szorosan" egyesülete). Lapjai: Csak Szorosan (1901-1913) és Magyar Könyvkereskedõ (1913-1918). A ~ 1918 után szüneteltette mûködését, 1931-ben újjászervezték, ismét megjelent hivatalos közlönye A könyves (1931-1937). Egyik fõ tevékenysége a szakmai továbbképzõ tanfolyamok rendezése volt, melynek elõadóiul az irodalmi élet vezetõit is sikerült megnyerniük. Tagjainak száma az 1940-es évek elején 120-140 volt és a Magántisztviselõk Szövetségével együttmûködve bizonyos szakszervezeti feladatokat is ellátott. A ~ 1945. áprilisban kimondta feloszlatását, tevékenységét a Magánalkalmazottak Szabad Szakszervezete grafikai osztálya vette át.
    Dienes László (1889. márc. 27. Tokaj-1955. ápr. 5. Bp.): szociológus, író, könyvtáros. Szabó Ervin tanítványa és munkatársa, a kommunista párt egyik alapító tagja, könyvtárigazgató, egyetemi tanár. A bp.-i és párizsi egyetemen végzett jogi tanulmányokat 1907-tõl 1912-ig. 1910-tõl a Fõvárosi Könyvtár munkatársa, 1918-tól igazgatója. Könyvtári, irodalomtudományi és szociológiai cikkei, tanulmányai, kritikai a Könyvtári Szemlében, a Nyugatban, a Huszadik században jelentek meg. A Tanácsköztársaság idején fõvárosi népbiztos, majd a könyvtárügyek országos vezetõje. Kõhalmi Bélával kidolgozta a tudományos könyvtárak centralizációjára épülõ reformjának, egy széles közmûvelõdési könyvtárhálózatnak, egy országos bibliográfiai intézetnek, a könyvtárosi szakoktatásnak a tervezetét. 1920-tól emigrációban élt Bécsben, Kolozsvárt, Berlinben és 1931-tõl Moszkvában. 1926-ban megalapította és 1931-ig szerkesztette a Kolozsváron megjelenõ Korunk c. folyóiratot. A háború után hazatérve, 1946 elejétõl ismét a Fõvárosi Könyvtár igazgatója, 1948-tól a bp.-i egyetem jogi karán a közgazdaságtani tanszék vezetõ tanára volt.
    F. m. A könyvtár a kommunista társadalomban (1919); Mûvészet és világnézet (1925); Bevezetés a közgazdaságtanba (1948); Sejtelme egy földindulásnak (1976).
    Fischfach Társaság: a bp.-i nyomdatulajdonosok, nyomdafõnökök csütörtöki, informális asztaltársasága a két világháború között. (fissfach)
    fiss; fisch <német>: 1. azok az elemek, amelyek a betûszekrényben nem a beosztásnak megfelelõ helyen vannak.
    2. a nyomatott szövegben a nem a maga helyén levõ, eltérõ fokozatú vagy típusú betû vagy betûzagyvalék. A szedési szabályoktól számos egyéb eltérés is elõfordul (pl. fattyúsor).
    fissfach; fischfach <német>: az idegen fajú (más betûnagyságba, betûtípusba stb. tartozó) betûk tárolója a szedõszekrényben. A szedés és visszaosztás alkalmával az idegen típusú vagy sérült betûket nem teszik nyomban a megfelelõ helyre, hanem e rekeszbe dobják.
    Kõhalmi Béla (1884. okt. 11. Bp.-1970. jan. 10. Bp.): könyvtáros, bibliográfus, egyetemi tanár, az irodalomtudomány kandidátusa (1952), Kossuth-díjas (1956). 1902-tõl fõvárosi tisztviselõként a Városházán, majd kerületi elöljáróságon dolgozott, közben beiratkozott a jogi karra, majd irodalmi és publicisztikai tevékenységet folytatott. Novellái, majd a társadalmi rendet bíráló, szocialista szellemû cikkei a Magyar Hírlapban, a Magyarországban és a Szabadgondolatban jelentek meg. Tagja a Galilei Körnek és a Társadalomtudományi Társaságnak, baráti viszonyba került Jászi Oszkárral és Szabó Ervinnel. 1909-ben helyezték át a Fõvárosi Könyvtárba, ahol egy évtizeden keresztül õ hajtotta végre Szabó Ervin korszerû reformterveit. Szerkesztette a Könyvtári Szemle c. szakfolyóiratot (1913-1919), a Magyar Könyvkereskedõk Egyesülete megbízásából, Pikler Blankával együtt a Magyar Könyvészetet (1914-1918). A Tanácsköztársaság idején Dienes László mellett helyettes könyvtárügyi megbízott, a népkönyvtárak létesítésére, a könyvtárak együttmûködésére és munkamegosztására, központi bibliográfiai intézet létesítésére stb. irányuló reformtervek gyakorlati kidolgozója. A fehérterror idõszakában emigrációba kényszerült; Bécsben, majd Berlinben volt újságíró, szerkesztõ. 1945-ben tért vissza Magyarországra, szerkesztõként dolgozott. 1945-ben a Szabad Nép képszerkesztõje volt. Ugyanekkor rehabilitálták és megbízott igazgatóként visszatért a Fõvárosi Könyvtárba. 1950-tõl, nyugdíjazásától az OSZK szaktanácsadója. 1949-tõl a bp.-i egyetem könyvtártudományi tanszékén elõadó, 1956-tól 1960-ig egyetemi tanár. 1959-tõl haláláig szerkesztette a Magyar Könyvszemlét.
    F. m. Könyvek könyve (1918); Új könyvek könyve (1937); Hungária irodalmi lexikon (szerk., Révay Józseffel, 1947); Könyvtártudományunk feladatai (1955); A Magyar Tanácsköztársaság könyvtárügye (1959); A tudományos tájékoztatás fejlõdése hazánkban 1945-1965 (1967).
    Peidl Gyula (1873. ápr. 4. Havasd-1943. jan. 22. Bp.): nyomdász, politikus, miniszterelnök. Betûszedõnek tanult, s vándormunkásként bejárta Közép-Európát. 1900-tól 1918-ig a Typographia, s 1909-tõl a Szövetkezeti Értesítõ szerkesztõje, valamint 1908-tól az Általános Fogyasztási Szövetkezet titkára, s a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetõségének tagja, végül 1919. jan. 18-tól márc. 21-ig a Berinkey-kormány munkaügyi és népjóléti minisztere volt. A két munkáspárt egyesülését és a proletárdiktatúra kikiáltását ellenezte, ezért márc. 21. után visszavonult a közélettõl. 1919. aug. elsejétõl aug. 6-ig Magyarország miniszterelnöke volt. 1919 õszétõl 1921 végéig Ausztriában élt. Hazatérte után a pártvezetõség tagja lett, s 1931-ig képviselõ és a szociáldemokrata parlamenti frakció vezetõje volt.
    Peidl-kormány; szakszervezeti kormány: a Tanácsköztársaság megdöntése után, 1919. aug. elsején alakult meg szociáldemokrata, s elsõsorban szakszervezeti vezetõkbõl. Elnöke Peidl Gyula volt. A ~a bécsi tárgyalások szellemének megfelelõen elhatárolta magát a proletárdiktatúrától, s a köztársasági államformát állította vissza. Elrendelte az ellenforradalmárok szabadon bocsátását, megszüntette a forradalmi törvényszékeket, feloszlatta a Vörös Õrséget, visszaállította a régi rendõrséget és bíróságot, felemelte a lakbéreket, s érvénytelenítette a szocializálásokat. Egyúttal tárgyalásokat kezdett polgári politikusokkal kormányba lépésükrõl. A ~ távlati célja polgári demokratikus rendszer kialakítása és megszilárdítása volt. A ~t aug. 6-án a Fehér Ház nevû ellenforradalmi csoport az olasz antant megbízottak tudtával és a román katonaság asszisztálása mellett puccsszerûen lemondatta.
    Pikler Blanka (1883. márc. 25. Bp.-1957. ápr. 11. Bp.): bibliográfus, a Feministák Egyesületének titkára. 1908-tól dolgozott a Fõvárosi Könyvtárban. Szabó Ervin elvbarátainak köréhez tartozott, a Tanácsköztársaság bukása után állását vesztette. Az ellenforradalmi korszakban szerkesztõként, a felszabadulás után, rehabilitálva, a Szikra Könyvkiadóban dolgozott. 1914-tõl Kõhalmi Bélával szerkesztette a Corvina c. könyvkereskedelmi folyóirat bibliográfiai mellékletét. Braun Róberttel szerkesztette a Magyar Könyvészet 1921-23 (1924) és Általános magyar könyvjegyzék (1925, 1927) c. kereskedelmi jellegû bibliográfiákat, ill. az utóbbinak külföldi terjesztésére szánt angol változatát (1925).
    Rothziegel Leo (1892. dec. 5. Bécs-1919. ápr. 24. Vámospércs): osztrák nyomdász. Fiatalon a szocialista ifjúsági szervezetben dolgozott, radikalizmusa miatt kizárták. Ekkor az anarcho-szindikalisták közé ment. A háború alatt a katonaságtól megszökött, Bécsben illegálisan antimilitarista agitációt folytatott. 1918-ban a jan.-i sztrájk idején folytatott tevékenységéért letartóztatták, kilenc hónapot töltött fogságban, hol a rabok között agitált. Részt vett Ausztria Kommunista Pártja (Kommunistische Partei Österreich) megalakításában, a Vörös Gárda létrehozásában. A Tanácsköztársaság létrejötte után osztrák önkéntes alakulatot szervezett, 1700 társával a magyar Vörös Hadsereg soraiban harcolt, hõsi halált halt.
    Szabó Ervin (1877. aug. 23. Szlanica-1918. szept. 30. Bp.): könyvtáros, marxista társadalomtudós. Egyetemi tanulmányait Bécsben és Bp.-en végezte. Már egyetemi hallgató korában, s egész pályája során számos nemzetközi hírû könyvtártudományi és statisztikai munkát publikált. 1900-1904 között a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara könyvtárosa, majd a Fõvárosi Könyvtárhoz került, melynek 1911-tõl haláláig igazgatója volt. Korszerû társadalomtudományi könyvtárat szervezett, melyet igyekezett a széles néprétegek számára is hozzáférhetõvé tenni.
    1899-1903 között a Népszava belsõ munkatársa, nagyszámú elméleti, történeti, kulturális témájú cikk szerzõje. 1905-1909 között Marx és Engels Válogatott Írásait két kötetben adta ki, melyhez terjedelmes bevezetõt és jegyzetet írt. Fontosabb mûvei a szocializmus elméleti és politikai kérdéseinek körébõl: Pártfegyelem és egyéni szabadság (1904), Munka és tõke harca (1911), Gazdasági szervezet és háború (1915). Kiemelkedõ történelmi munkája: Társadalmi és pártharcok a 48-49-es forradalomban (Bécs 1921, Bp. 1946). Számos írásában hívta fel a figyelmet a magyarországi agrár- és nemzetiségi kérdésre.
    ~ a magyarországi szocialista értelmiség tanítója. 1904-ben vezetésével a Világosság c. folyóirat körül alakult ki a Magyarországi Szociáldemokrata Párt baloldali ellenzéke. ~ támadta a pártvezetõséget a német szociáldemokrácia nézeteinek és módszereinek mechanikus átvétele miatt. A megoldást a szindikalizmusban kereste. A Magyarországi Szociáldemokrata Párttal való laza kapcsolata az éles konfliktusok ellenére is megmaradt. Kapcsolatban állt Európa ismert szocialista vezetõivel. Gyakran publikált a Szocializmusban, a Neue Zeitban, a Mouvement Socialiste-ban.
    Tevékeny szerepet vállalt a Társadalomtudományi Társaság munkájában, a Huszadik Század szerkesztésében. Elõadásokat tartott a Társadalomtudományok Szabad Iskolájában, a Galilei-körben, egyes szakszervezetekben.
    A háború idején hamarosan kiábrándult a Naumann-féle Közép-Európa tervbõl, s a népek önrendelkezési jogát hangsúlyozta. Az oroszországi forradalmak nagy hatást tettek rá. A magyarországi antimilitarista csoportok (forradalmi szocialisták) szellemi irányítója. Síkra szállt a tanácsmozgalom mellett. Még megtudta, hogy a moszkvai Szocialista Akadémia tagjává választotta.
    szakszervezeti kormány: Peidl-kormány.
    szindikalizmus <görög>: a XX. század elsõ harmadában Nyugat-Európában és az USA-ban a munkások (jelentõs részben a nyomdászok) körében népszerû mozgalom. A szindikalisták tagadták a munkásság pártjának szükségszerûségét, ellenezték a szakszervezetek részvételét a politikai harcban. Véleményük szerint a szakszervezeti mozgalom és a gazdasági helytállás a munkásság harcának szükséges és elégséges formái. Magyarországon kiemelkedõ híve volt a könyvtártudomány nagy alakja, Szabó Ervin, s a kirívóan gyengekezû Peidl-kormány is végsõ soron a ~t képviselte.

MORFONDÍROZÁS
 
SZERDAHELYI ISTVÁN
 
A turulmadár és az árpádsávosok
 
Én még jól tudom, hogy a múlt század közepén miféle jelentésük volt ezeknek a jelképeknek. A második világháború idején kezdett nyiladozni a szemem a világra, ezekrõl az esztendõkrõl eléggé világos emlékeim vannak. Ami a turulmadarat illeti, az olyan lelkesítõ - s az elemista kisfiúkat, amilyen én is voltam, különösen heroikus gyermetegségekre indító - képzetek közé tartozott, amilyen Csaba királyfinak a csillagos égen, a Hadak Útján rohamra vágtató lovasserege, a Rákóczi-induló és a Radetzky-mars, valamint a "Nem, nem, soha!" feliratú, a trianoni országhatárt ábrázoló térkép is volt.
    Az árpádsávos zászló nem tartozott ezek közé. Bizonyosra veszem, hogy Horthy kormányzósága idején ilyet sose láttam. Csak 1944. október 15. után, Szálasi hatalomátvételével tûntek fel az árpádsávok a nyilas pártszolgálatosok karszalagjain, a közepükön fehér körben zöld nyilaskereszttel. Ez a két képzetkör merõben ellentétes volt. A turulmadár Horthy arisztokratikusan neobarokk világához kapcsolódott, a nyilasokról pedig azt lehetett tudni, hogy német puccsal hatalomra került prolik. Szálasiról mifelénk, a budai villák lakói körében azt tartották, börtönviselt politikai szélhámos, és nem is magyar, hanem örmény. Jöttment kereskedõk ivadéka, eredetileg Szalosjannak hívták. Az én családomban még azt is mondták róla (egyébként tévesen), hogy nem is volt igazi katonatiszt, csak "géhás", azaz mundérba bújt könyvelõféle.
    E nyilas Árpád-sávokról mostani kutakodásaim alapján meg kell jegyeznem, hogy ezek nem is igazi Árpád-sávok voltak. Az Árpád-sávos beosztás a magyar heraldika által kodifikált - és valamennyi régebbi zászlónkon, címerünkön fellelhetõ - alakjában "hétszer vágott", azaz egymást váltó négy piros és négy fehér (ezüst) csíkot tartalmazó alakzat. A nyilasok viszont egy "új Árpád-sávos" emblémát vezettek be, amelyik egy ötödik piros sávot is tartalmazott. Persze, aki nem olvasgat effajta értekezéseket, ezt sose fogja megtudni. 1944-ben pedig sok minden eszébe jutott az embereknek e karszalagok láttán, csak az nem, hogy a csíkok számát ellenõrizze.
    Ami a Rákosi- és a Kádár-korszakot illeti, emlékezetem szerint a turulmadaraknak nem sok figyelmet szenteltek. Hagyták békén rozsdásodni e szárnyasok bronzszobrait, még a Tatabánya melletti Kõ-hegyen fellegek közé magasodó óriási példány se szúrt szemet senkinek. Az Árpád-sávok viszont eltûntek, bár - ezt is csak mostanság tudtam meg, ki a fene figyelt akkoriban ilyesmire - 1981-ben a posta kibocsátott egy történelmi lobogóinkat ábrázoló bélyegsorozatot, amely egy ilyen Árpád-kori zászlóval kezdõdött és az 1919-es Csepeli Vörös Ezred zászlajával zárult.
    Már nem emlékszem pontosan, mikor ütöttem fel a fejemet a rendszerváltás után alakított új, Nemzetbiztonsági Hivatal elnevezésû titkosszolgálat emblémájára: Árpád-sávos címer, amelyet csõrében kardot tartó turulmadár tart a karmaiban. Nocsak! - mondtam magamnak, de különösebb meglepetést nem váltott ki belõlem. Számomra világos volt ugyanis, hogy a rendszerváltást - amint ezt Bihari Mihály 1992-ben írta - "a tehetségtelenek kontraszelekciója vagy tömeges hatalomba kerülése" jellemzi. Ugyan miért is tudnák ezek az értelmiség perifériájáról hatalomra juttatott senkik, miféle szimbólumokat aggatnak szegény titkosrendõreikre?
    Mostanság utánanéztem az Interneten, miként magyarázzák az illetékesek ezt az emblémát. "A sasra emlékeztetõ díszítõ elem - írják - sok nép emlékeiben fellelhetõ. A magyarságnak azonban a turul, azaz a kerecsensólyom nemcsak népmeséiben, népmûvészetében, régészeti leletein elõforduló motívum, hanem eredetmondájának legfõbb alakja, mely a totemhit világába vezet. E motívum (õsapa) a nemzet létét jelképezi. A leletekbõl - az ún. sólyomfogak megléte alapján - egyértelmûen megállapítható, hogy nem sasról, hanem sólyomról van szó, mely tehát elsõsorban nem ragadozó, hanem inkább »vadász«." Hát - ne nézzenek már madárnak, hogy elhiggyem: azért kell titkosszolgálatunknak ilyen embléma, hogy tudjuk, miféle madarat kell õsapánkként tisztelnünk.
    Az Árpád-sávos címerrõl itt azt közlik velünk, hogy "lovagi pajzs", "ahol elvileg a sima sáv világos (azaz ezüst vagy fehér), a függõlegesen bordázott osztás sötét (vagy piros), a köztársasági címer színeinek és osztás számának megfelelõen". A szöveg tehát nem említ Árpád-sávokat, hanem kellõen érthetetlenül leírja azokat. Érthetetlenül, hiszen köztársasági címerünk - amely tulajdonképpen a hajdanvolt magyar királyság úgynevezett kiscímere - színeit és osztását tekintve egyáltalán nem ilyen, csak az egyik fele fest így, az, amelyiknek itt elhallgatott hivatalos neve "Árpád-sávos pajzsmezõ". A Hivatal statútumát egyébként 1995-ben, az MSZP-SZDSZ-kormány idején iktatta törvénybe a parlament, turulmadarastul és elhallgatott árpádsávostul. Igaz, másfelõl neoliberális internacionalizmusáról is emlékezetes tanúságot tett: ugyanebben az évben vezette be a Bokros-csomagot.
    A titkosszolgálat által felújított Árpád-sávok félévtized múltán, a Vér és Becsület Kulturális Egyesület lobogói révén jelentek meg az utcákon. Ez egy skinhead ("bõrfejû") rockzenekarból és közönségébõl alakult 2001. január 5-én, csepeli koncertjük után. Egyesületként való mûködését a Fidesz kormányzása idején a Legfelsõbb Bíróság hagyta jóvá 2002. január 2-án, s ugyanezen év május 28-án még közhasznúvá is minõsítették. Zászlajuk újítása, hogy a négy vörös csík mellett csak három fehér van, de egyebekben nyíltan vállalják a "hungarista" (magyarán: nyilas) szellemi örökséget. Fõ tevékenységük az, hogy kopasz fejjel, kommandós bakancsot húzva és fekete uniformisba öltözve megünneplik a "Becsület napját", 1945. február 11. évfordulóját. (Ezen a napon kísérelték meg - sikertelenül - a német megszállók és a Szálasihoz hû magyar csapatok, hogy áttörjék a budai Vár körüli szovjet ostromgyûrût.) Választási vereségük után a Fidesz vezetõi addig követelték az õ kormányzásuk idején engedélyezett Vér és Becsület tevékenységének megakadályozását politikai ellenfeleik kormányától, míg 2005. október 27-én a bíróság fel nem oszlatta az egyesületet. Amelyik persze ettõl nyugodtan tovább mûködik, s a mögötte álló tömegek létszáma hovatovább eléri a Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesületéét: a 2007-es "Becsület napján" tartott megemlékezésükön német, angol, belga, holland, cseh és bolgár segédcsapataikkal együtt már szinte ezren is lehettek.
    Megszaporodtak az Árpád-sávos zászlók azóta, hogy a 2003-ban párttá alakult Jobbik Magyarországért Mozgalom is ezt találta lengetnivalójának. Ennek célja - alapító nyilatkozata szerint - a "rendszerváltozás befejezése", s azt mondja magáról, hogy "értékelvû, konzervatív, módszereiben radikális, nemzeti-keresztény párt, mely programjával a nemzet egészét kívánja képviselni". A nemzet viszont a jelek szerint egyáltalán nem kívánja, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom képviselje. Olyannyira nem, hogy a legutóbbi választásokon a MIÉP-pel összekapaszkodva se tudott bár feleannyi szavazathoz jutni, amennyi a parlamenti képviselethez kell. Nem véletlenül: ez a "rendszerváltozás befejezése" olyan jelszó, mintha valaki a II. világháború magyar gyõzelmét kivívó befejezésének programjával lépne fel. A tavalyi õsztõl kezdõdõ tüntetésekrõl készített tévéfelvételeken mindenesetre több Árpád-sávos lobogó leng, mint ahány intimbetétet a reklámok tukmálnak ránk.
    A turul körüli balhé csak 2005-ben tört ki, amikor a fideszes vezetésû XII. kerületi önkormányzatnak az az ötlete támadt, hogy egy ilyen madarat ábrázoló szobrot állít a II. világháború emlékére. A fõvárosi önkormányzat MSZP-SZDSZ többségû közgyûlése ezt megtiltotta, de az emlékmûvet ennek ellenére felállították. Így pompázatos sajtóvita kerekedhetett akörül, hogy náci jelkép-e, és fennáll-e annak a veszélye, hogy "a neonácik beállnak majd a turulmadár szárnya alá, s ez lesz a kedvenc találkozó helyük". Az viszont senkinek nem jutott eszébe, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal madarát is lefasisztázza. Imádom a több, mint félévszázaddal korábbi történelmi eseményekkel birkózó kerületi polgármestereket, de ha én ülnék a helyükön, aktuálisabb problémákkal foglalkoznék. Mondjuk, a XII. kerület téli erdõiben fagyhalállal küszködõ hajléktalanoknak állítanék szobrot.

OLVASÓLÁMPA

    ILLÉS LÁSZLÓ

    A lelkiismeret magányossága

    Az árral szemben (Szarka Klára: Beszélgetések Krausz Tamással)

    1921-ben Hamburgban s Petrográdon a Kommunistische Internationale kiadójánál megjelent egy vaskos kötet, Gegen den Strom (Az árral szemben) címmel. A kiadvány Lenin és Zinovjev válogatott írásait tartalmazta, amelyek 1914 és 1917 között jelentek meg a svájci Sozial-Demokrat címû lapban. Az orosz forradalmi mozgalom vezetõi akkor a tõkés világuralommal, annak oroszországi frontszakaszával álltak szemben, de bíztak eljövendõ gyõzelmükben, mert támaszkodhattak a végsõkig kizsákmányolt és elnyomott honi munkások és parasztok forradalmi érzületére, s bízhattak a bolsevikok tudatosságában és elszántságában.
    Nyolcvanöt évvel késõbb most újra megjelent egy azonos címû karcsú kötet (Az árral szemben - Szarka Klára: Beszélgetések Krausz Tamással), amely minden szempontból hasonlíthatatlan körülmények között ugyan - de meglepõ módon - ugyanabban a témakörben vizsgálódik, mint hírneves egykori címrokona. Sejthetõen azért, mert a történelem átfoghatatlanul irdatlan tömegû történései mélyén olyan törvényszerûség munkál, amely sohasem jutott - a mai napig sem - nyugvópontra. Végsõ leegyszerûsítésében nem másról van itt szó, mint a manapság a köztudat mélyére süllyesztett evidenciáról: a tõke és a munka, az uralom és az alávetettség konfliktusáról, az osztályok küzdelmérõl. Darwin szerint a dolog valószínûleg azzal kezdõdött, amikor egy robosztus õsember valami kõvel leütötte és megette gyengébb embertársát. A civilizáció és a kultúra több százezer éves csodálatos fejlõdése elfedte ugyan ezt az alapképletet, de teljesen nem semmisítette meg.
    Ha eltekintünk Amerika õslakosságának kirablásától és fizikai kiirtásától, az azóta lezajlott háborúktól, a huszadik század még inkább felfokozta az aggasztó mozzanatokat. Félszáz millió emberáldozatot, felmérhetetlen szellemi és anyagi pusztulást hozó háborúival, diktatúráival, azóta is folyó etnikai konfliktusaival, a holokauszttal, a terrorizmus, az állami terrorizmus, az agresszió különbözõ formáival, a környezetpusztítás ijesztõ méreteivel. Ezt nem a munkásosztály idézte elõ, ez mind-mind a gátlástalanul mohó nagytõke, újabban a globalizációs tõke (leánynevén: az imperializmus) cselekménye.
    "Olyan világban élünk - mondja Krausz Tamás -, amelyben nyugodtan éhen halhat ötvenmillió ember, Magyarországon lehet kétszázezer éhes gyermek, elnyomorodhat a társadalom egyharmada, de az elit akkor is ünnepelni fogja a rendszerváltást. Véresre tapsolják a tenyerüket az Operában, meghamisítják 1956 történetét, lehazudják belõle a szocialista mozzanatokat."
    Ez tehát az egyik áradat, amellyel szemben áll, amelyben Sziszüphosz utódaként küzd Krausz Tamás, a történész, a politikus. A liberális szellemiségû publicisztika fölényes iróniával jegyzi meg, hogy "jelenleg a hazai és a nemzetközi színtéren nincs vezetõ helyen lajstromozva olyan jelenség és politikai áramlat, amellyel Krausz Tamás ne állna szemben." (Ránki Péter: Szemben az árral. Népszabadság, 2007. január 5.) Azaz - úgy lehet - a baloldallal is szemben áll, innen ered a "történész magányossága". Csakhogy amíg az uralkodó elitet körülvevõ és azt szolgáló szellemi infrastruktúra (az "udvari értelmiség") képviselõi cinikus közönnyel nem vesznek tudomást az emberi társadalom kétharmadának gondjairól, addig a baloldali értelmiségi nem tud szabadulni a kínzó felelõsségtudattól; úgy érzi, tennie kell valamit, legalább is szólnia kell, mivel az ellenerõ kolosszális túlsúlya miatt másra nincs lehetõsége. Rendszerkritikát kell gyakorolnia, le kell lepleznie a világrend igazságtalanságait, s ha mégoly éles vitában is, fenntartania a diskurzust az együttgondolkodó kevesekkel, meg kell kísérelnie elérni mindazokat, akikben ép maradt a szolidaritás erkölcse.
    Ezt változatlanul a civil társadalom nemzetközi mozgalmaiban és a baloldal pártjaiban, annak értelmiségi övezeteiben lehet megtalálni. Krausz Tamás azonban - sokak véleményével megegyezõen - a nemzetközi szociáldemokráciát, és a magyar baloldal legnagyobb pártját is polgári pártnak tartja. Úgy véli, a politikai, gazdasági és szociális demokrácia egy-azonossága széttöredezett, nincs igazi készség vagy képesség ezek összeforrasztására. Azt írja egy nyílt levelében: "ma is a legnyersebb osztály- és csoportérdekek harcáról" van szó. (Utat tévesztünk? Népszabadság, 2007. február 8.) Ez a nézet diametrális ellentétben áll azzal a tétellel, miszerint "az emberközpontú szociális kapitalizmus a demokratikus baloldal víziója". (Gyurcsány Ferenc: Szembenézés. Népszabadság, 2007. január 26.) Krausz világképe nem érintkezik azzal a vibráló vízióval, miszerint "a megközelítésekben uralkodó éles választóvonal megszûnt, az eredeti különbségek jelentõs részben elmosódtak, a gazdasági és társadalmi szempontok együttes kompromisszumos képviseletét vállalja a politikai középhez, a fõsodorhoz tartozó valamennyi párt. A programkülönbségek csökkentek, helyüket részben az identitásbeli különbségek váltották fel". (Ugyanott.) Ez az ideológia a blair-i, schröderi "új közép" képzelme, a godesbergi program (1959) adaptációja, az osztálykülönbségek nominális elmosásának kísérlete. Az alsó harmad sorsa ebben a képletben homályba vész; munkásosztályról már szó sem esik. Ez az oka annak, hogy Krausz úgy látja: "A tõke szõröstül-bõröstül elnyelte a szociáldemokráciát."
    A nyugati szociáldemokrácia háború utáni vívmánya, a jóléti állam, az erhard-i szociális piacgazdaság kimúlóban. Vajon mi okozta ezt? Miért nõtt több tízmilliósra a munkanélküliség, miért okoz hirtelen gondot a nyugdíjak kifizetése, a társadalom elöregedése? Közgazdászok serege töri ezen a fejét, csupán egy mozzanat marad homályban: a kolonializálást kifinomultabb módszerekkel folytató globalizációs tõke növekvõ mértékben profitéhes és nem hajlandó megosztani profitját a legszükségesebb mértéken túl a "feleslegessé" vált populációval. A nemzeti népesség kettõs szorításban él, a komprádor burzsoázia maga is a multinacionális óriás konszernek áldozata. "A jobboldali lázadások hátterében szinte mindenütt a világon egy neoliberális megszorító csomag áll" - állapítja meg Krausz. Mint a Baloldali Alternatív Egyesülés egyik alapítója még úgy hitte, hogy a globális monstrumot az "önigazgató demokrácia", a vegyes gazdaság módszereivel lehet "megszelídíteni". Ezt tanulta Rosa Luxemburgtól, ezt a NEP-et bevezetõ Lenintõl. Mára belátta, hogy sem a letûnt egypárti szocializmus, sem a többpárti demokrácia nem igényli ezt a javaslatot. A szocializmusnak elnevezett államkapitalizmus ugyanúgy alá volt vetve a tõke mûködése törvényeinek (némi szociális színezettel), mint a privátkapitalizmus. Így hát belsõ ellentmondásai következtében omlott össze, és simult bele eredeti identitásába (árulói segédletével - tehetjük hozzá).
    De hát milyen perspektívát lát maga elõtt a "magányos" gondolkodó? Ez a perspektíva nagyon ambivalens, részben naiv illúziókból, részben sötét pesszimizmusból áll össze. "A multinacionális, globális, neoliberális gazdasági korszak is véget ér egyszer - vélekedik Krausz Tamás. - A történelembõl tudjuk, hogy alternatívtalan társadalmak csak ideig-óráig léteznek, a kapitalizmus sem örök rendszer[...] vele szemben egyetlen történelmileg és elméletileg létezõ alternatíva maradt ránk, az elõzõ évszázadok kulturális és elméleti-politikai örökségébõl: a közösségi társadalom." Ez a dikció így nagyon általános - tartós történelmi tapasztalatokkal alá nem támasztott vízió. "Újból ki fogják találni azok - folytatja reményteli elmélkedését Krausz -, akik megelégelik a fennálló világ egyenlõtlenségeit és embertelenségeit." Csakhogy - vethetjük közbe - a tõke nem hagyja magát megszelídíteni, nem hallgat az ábrándokra, vak következetességgel megy a maga útján. Azt is tudjuk a közelmúlt történelmébõl, hogy a változtatást egyszer már kipróbálták; keserûen állapíthatjuk meg: sikertelenül; nem látszik többé az az erõ és elmélet, amely képes lenne megismételni ezt a kísérletet. "Ha a történelembõl nem lehet okulni - vonja le a végsõ konzekvenciát a meginterjúvolt -, annál kegyetlenebb lesz az új alternatíva kiizzadása […], amelyben mélyen benne rejlik egy új, neofasiszta barbárság lehetõsége is." Mészáros István Szocializmus vagy barbárság, mint történelmi alternatíva címû könyvét ajánlja Krausz Tamás olvasmányul mindazoknak, akiket még érdekel a történelem.
(L' Harmattan Kiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
 
Föníciától Finneganig
 
Hét könyvrõl
 
A Nemzeti Kulturális Alap kuratóriuma 16 év után elõször egy vasat sem szavazott meg az Ezredvég fönntartására, egy olyan kormány költségvetésébõl, amelynek miniszterelnöke szerint "merjünk baloldaliak lenni". Mit tehetnek az Ezredvég (vagy akár a szintén kigolyózott laptárs, a Tekintet) cikkírói? Redukált terjedelemben adják közre véleményüket. Az alábbiakban például méltatlanul röviden foglalkozunk néhány figyelemre érdemes verskötettel.
    Elsõként Sárándi József Birtokviszonyok címû kötetkéjével, melynek verseire a szabad csapongás jellemzõ. Az épp harmincéves címadó vers a kis kert tulajdonának örömét örökíti meg, másszor egy-egy ötlet van költeménnyé tupírozva (Ezek itt), ismét másszor az ötlet sûrítése érdemes figyelemre: "Érdekes / mint lakatlan szigeten / a tömegverekedés". Társadalomkritika? "nyugodtan alhatnak / akik egyébként is / nyugodtan alszanak". A költõ pedig: "beszélek / mintha lenne még / mondanivalóm". Van! Kötött forma helyett mindenütt a belsõ mondandó követelte lazaság s annak sûrített változata a jellemzõ. (Barbaricum Könyvmûhely)
    Éppígy a sûrítés teszi remekké a bajai Esnagy József haiku gyûjteményét (Emlõsök és madarak). Az 5/7/5 szótagoláshoz és két részre osztó metszéshez következetesen ragaszkodó költõ, ahogy Sáfrány Attila okos utószava is rámutat, a keleti s nyugati költészeti hagyományok sajátos egyesítését végzi el. Ennek kapcsán nem hallgathatok arról, hogy Esnagy korábbi versköteteivel egybevetve (írtam is róluk), páratlan az a kifejezésbeli változás, mely az új gyûjteményt jellemzi. Három sorban leheletfinom természeti kép, majd kirobbanó ellenpontozás - ez a képlete a politikailag most is következetesen baloldali költõ immár nyolcadik kötetének. (Bajai Honpolgár Alapítvány)
    Természetközelség határozza meg Szigeti Lajos Barbár téridõ címû új kötetét is, de a lágy líraiság helyett szokatlanul tervszerû természettudományos szemlélet az, ami sajátossá teszi. (Magaslatok; Kezek) Olykor kissé iskolás, mondhatni "szájbarágó" (József Attila öröksége), ám másszor gazdag asszociációkkal valóban fölszárnyal (Golgotavirág; Kulcs). (Orpheusz Kiadó)
    Meg kell dicsérnem mindhárom kötet szép kiállítását és más-más mûvésztõl származó képanyagát.
    S ha az eddigiekben, sajna, röviden bár, a költõi kifejezésrõl esett szó, hadd ismertessek, hatalmas anyagához képest még a kelleténél is rövidebben egy, a gondolatok közvetítésérõl szóló mûvet, Benczik Vilmosnak Jel, hang, írás címû, alapvetõ összegezést nyújtó könyvét, melynek alcíme Adalékok a nyelv medialitásának kérdéséhez. Már a "medialitás" szót is nehéz értelmeznem, nincs rá magyar kifejezés; olyasmit jelent, hogy a közlés eszköze (médium) által való közvetítés kérdései. Az embert, ugye, az eszközhasználat s a (közös) munka teszi homo sapiensszé s az együttes tevékenységhez kellett a nyelv, amellyel évszázezredeken át közölte a tudni- s tennivalókat. A gondolatot azonban rögzíteni is akarta, s ehhez találta fel az írást, mely - már Egyiptomban - a tárgyak képét ábrázolta - mind összetettebben, mint a kínai írás máig teszi, amit ki-ki saját nyelvén olvasott el.
    Ám háromezer évvel ezelõtt a föníciaiak feltalálták a betûírást, mely a mondottakat - igaz, csak a mássalhangzókat - adta vissza. Pár száz év múlva a görögök a magánhangzókat is jelölték s ezzel az egész beszéd hangkészlete leírhatóvá lett; mindaz, amit mondottak: a történések, tennivalók, gazdasági javak, gondolatok. Így megkezdõdhetett a fogalomalkotás, elvont gondolkodás, költészet és filozófia, amelyet mind hangosan felolvastak, maguknak vagy másnak. A betûírás a kultúrának általánossá, sõt eltehetõvé tevése az ember legnagyobb találmánya, amit közkinccsé tett a könyvnyomtatás. A 18. századra meglehetõsen elterjedt olvasás során az emberek már nem hangosan, hanem magukban olvastak, noha ezt a romantikának népiességhez, valósághoz fordulása ellensúlyozta. Százötven éve a telefon és a fonográf lehetõvé tette, hogy írás nélkül, közvetlenül a hang legyen továbbítható s rögzíthetõ, míg a fényképezés a legõsibb képírás helyébe lépve a tárgyakat látható valójukban rögzíthette. Aztán e kettõ: hang és kép egyesült a filmmel, s közkeletûvé lett a televízióval, mely sokak számára fölöslegessé teszi az olvasást, mert a közlendõt készen kapják. Az irodalom krimivé vagy bestsellerré alacsonyodott, de a tömegek cselekmény-fordulat-fikció igényét is egyszerûbben, gondolkodás nélkül kielégítik a filmképek. Az igazi irodalom különben is vagy hetven éve kimerülni látszott, mikor is Joyce saját nyelvet alakított ki, mert a kétezerötszáz éveset már nem érezte alkalmasnak zsúfolt képei (jórészt álomképek), gondolatai kifejezéséhez. (Finnegans Wake)
    Eddig az olvasónak el kellett képzelnie, amit az író közölni akart, most azonban a kész képek áradata kiszorítja az elképzelést, vele a fogalmi gondolkodást, s ez az olvasás tömeges elhagyását okozza, vele a gondolkodás elsatnyulását, magyarán: elbutulást hozhat, hiszen a legjobb film sem képes olyan lelki gazdagság (akár esztétikum) közvetítésére, mint az irodalom.
    Benczik ezt és még száz dolgot végigvizsgál, s ítéletet mond: a lelki elszegényedés éppen akkora veszély, mint a kihalással fenyegetõ környezeti kártevés. Konkrétan elemzi az iskolában ajánlott, sõt kötelezõ olvasmányokat, melyek listája jó negyven éve jött létre s irodalomtörténeti meg nevelési célokat szolgált - volna. Csakhogy a könyvek számûzik az olvasás élvezetét, nem elégítik ki a fiatalok fikcióigényét, tehát az olvasás ellen hatnak. Öröm nélkül nincs mûvelõdés, sõt - fennmaradás sem. Bátor, okos, bár nehéz könyv a Benczik Vilmosé, mégis jó lenne, ha sokan átrágnák magukat rajta, hiszen nemcsak a múlt évezredeirõl, hanem a remélhetõ jövõrõl is ír. (Trezor)
    A hazai olvasásnak alig méltányolt közelmúltjáról, a 19-20. század fordulójának magyar regényirodalmáról szól Rónay György hatvan éve keletkezett s most helyesen újra kiadott tanulmánya: A regény és az élet. Egészen más (katolikus) alapról indulva szinte teljesen Lukács György realizmus koncepciójával vizsgálja s értékeli a 19. század végén és a 20. század elején keletkezett mûveket. Harmincnégy író több mint ötven alkotását mutatja be. Még tartalmukat is szinte iskolásan elmondja, ami azért jó, mert magam is, az annak idején kötelezõ, mégis páratlan olvasói élményt nyújtó A rajongók cselekményére sem emlékeztem, nem is szólva a Rónay által bemutatott mûvek több mint kétharmadáról, amit nem olvastam. Nem egyhez, például Asbóth János Álmok álmodójá-hoz még kedvet is csinál, de nem tekintélytisztelõ: az akkor szégyenszemre Nobel-díjra ajánlott Az élet kapuja értéktelenségét sem titkolja, bár egy-két helyen tán elfogult: Szabó Dezsõ Elsodort falu-jának csak kétségtelen eszmei tévedéseit ismerteti, sodró erejû stílusáról alig ejt szót, holott ez a hazai expresszionizmus egyik fõmûve. A vallási elkötelezettség csak ritkán szembeszökõ, amikor Babits Tímár Virgil fiá-ról megállapítja, hogy a legszebb magyar katolikus regény, vagy mikor Prohászka Ottokárt a legnagyobb magyar gondolkodók közé sorolja. Ám minden irodalomtörténetnél többet mond el a korról, mely a magyar polgárság kibontakozásának és egyben máris dekadenciájának a kora. A történeti-társadalmi kép nagyjából Szekfü Három nemzedék-ét követi, mégis meghökkentõ, hogy hány regény fõhõse, sõt írója lett öngyilkos. (Szent István Társulat)
    Hetven éve kedves olvasmányaim közé tartozott két angliai útikönyv: Márai Napnyugati õrjárata és Cs. Szabó Doveri átkelése. És most itt egy új beszámoló: Stephen Barlay (eredeti neve Bokor István) Menekülés és megérkezés címû emlékezése az 1956 utáni (mert akkor távozott nyugatra) Angliáról. Színes, kellemes, meggyõzõ körkép, mely nemcsak az angol magatartás megértését s a hozzá való alkalmazkodást segíti, hanem még nyelvi tekintetben is hasznos. Külön érdeme, hogy a brit lélek azóta bekövetkezett változásaira is utal. (K. u. K. Kiadó)
    Kaiser Lászlónak egész életmûveket bemutató interjúi hovatovább fontos sorozattá állnak össze, s nemcsak a sajnos már eltávozottakkal (Hársing Lajos, Magyar Ferenc) kapcsolatban, hanem élõket és remélhetõen még sokáig alkotókat tekintve is. Legutóbb Dallos Szilvia titkai címmel jelent meg egy kötete a rokonszenves és sokoldalú mûvésznõ egész pályájáról. Amit kifogásolhatok, az a nyilván eladhatóság kedvéért adott cím, mert ugyan kinek nincsenek titkai? Nyilván a mûvésznõnek is, de a pletykákra utaló címnek semmi sem felel meg a tartalomban. Nagyjából kiderül az igazi titok: az emberség és sokoldalúság, mely utóbbinak bemutatásában kissé háttérbe szorul Dallos Szilvia szépírói tevékenysége. Emlékszem, annakidején mily örömmel olvastam egy elbeszélését, ha jól emlékszem, az Alföld-ben, s mily szívesen szerkesztettem Cukorkásüveg címû regényét. Dallos Szilvia nemcsak kitûnõ színész, páratlan szinkronos, szerkesztõ, hanem igazi szépíró is, és erre egy irodalmi folyóiratban külön fel kell hívni a figyelmet. De az egész kötet friss, közvetlen, emberi hangja szépirodalmi értékû. Ami nemcsak a "kifaggatott" fõszereplõ, hanem az ügyes kérdezõ, Kaiser érdeme is. (Hungarovox)