ROZSNYAI ERVIN

Egyébként sincs

Che Guevarát köpködik
talpig progresszív úriemberek,
ami igencsak rendjén való,
mert szépen is állnánk,
ha épp ezek szólnának róla
valami félig-meddig tisztességeset -

csak az nincs rendjén, hogy csúszkálva kell
egyensúlyozni a lezüllött szellem
tócsákba gyûlt végtermékeiben,
befogott orral, amikor
egyébként sincs levegõ.
 

Kezek és virágok

HARSÁNYI IVÁN

Történelem, harmadosztály

A történelem sárga szekerére
szálltam Kõbánya felé a minap,
a külvárosi intercityre.
Vitt, zötyögött,
megállókon keresztül,
ahol az élet nem globál,
ahol nincsen operabál,
hol zápfog rágott valaha,
amíg egyszercsak ki nem húzták.

Egy kisregényt vettem elõ,
hogy elüssem a meddõ perceket,
míg nyikorgott a vedlett ülés alattam.
Egy háromszög, rossz házasság
                                    gyümölcse
hempergett benne jobbra-balra,
mint vagy ötezer éve megszokott,
s ki tudja, már a barlangokban is.

De kibékültek az Éles Saroknál,
ettõl meguntam, nézegetni kezdtem
a felszállókat, kik és mik lehetnek.
A sörgyár után a hátam mögül
megint fölbukkant valaki,
elém ült le, közvetlenül,
olyképp, hogy a kipárolgásait
énfelém hozta éppen a huzat.

Szagok elegye, szörnyû keveréke.
Felér egy szoc-pol monográfiával,
egy felméréssel állapotainkról,
nem is kell ívet kitölteni hozzá.
Itt ül elõttem az osztály,
hugyba pácolva és mocsokba,
amely korábban néhány évtizeddel
az osztályharcban vasba öltözött,
s öltözik most szemétbõl kikapart
ócska göncökbe, guberált rongyba.
Étke, ha épp nem máltai leves,
a csarnok nyirkos kövérõl szedett
káposztalevél és hulladék,
koldult pénzbõl pálinkával leöntve.

Ösztönösen fölállnék, odébb állnék,
de nem tehetem, hogy tovább alázzam.
Szégyellhetném, hogy folyóvízben mosdok,
hogy ebéd vár, hogy meleg a szobám,
de tudom, hogy nem ez kell most neki.
Még emlékszik, hogy õ is élt korábban.
Ha volna hol, még dolgozhatna is,
várná a drága jószág õt, a gép,
tudja, hogy kell behajtani egy srófot,
már nem szidná, nem bántaná a grófot,
meg a királyt, a herceget, a bankárt,
sorsával már kibékült mocskosul,
ha nem a puszta betevõrõl van szó.

Közben meg nézi a talált újságot,
a nájlonszatyor butykost rejteget,
és én tudom már, minden oly hiába,
amit tanultam, amit tanítottam,
ha nem tudom, hogy mit tehetnék érte,
s ha más se tudja, s ez nem is zavarja
(nem ér rá most keresgélni a kulcsot).

Csak élünk bele így a nagyvilágba,
míg nem jön az utolsó felvonás,
ahol õ már nem látja majd a sorsot,
elporladt vagy épp üdvözült.

Ha mégis ott lesz, akkor jaj nekünk.

HÓDOS MÁTYÁS

Egy régi, nyári délután

Elõhang egy életrajzhoz

Hármasban baktattak a szigeten mezítláb felfelé a Duna mentén. Most verõdtek a parthoz egy nemrég elhaladt vontató hullámai. A nagy, fekete uszályok józanul siklottak tova a részegítõ nyári ragyogásban.
    - Itt jó lesz - mondta Laci. - Sekély a víz, pont a révnél érünk majd partot. Sehonnan nem jön hajó.
    Térdig belegázolt a folyóba, megmerítette két összetett tenyerét és vállaira csorgatta a hûvös vizet, közben várakozóan nézett öccsére és Zsókára.
    A lány elõvette a gumisapkát úszóruhája vállpántja alól, kissé szétfeszítve a fejére húzta és aláigazította hullámos, szõke haját. A szorítás megváltoztatta szemüvege állását, de így legalább nem kellett aggódnia, hogy elveszítheti.
    Béla kedvtelve legeltette szemét az úszáshoz készülõdõ lányon, majd vele együtt lépett a folyóba. Nyitott tenyerével rácsapott a vízre. Egy pillanat alatt mindketten csuromvizesek lettek.
    - Ne bomolj! - kiáltotta Zsóka és mély lélegzetet véve ráfeküdt a vízre, majd a túlsó partot megcélozva úszni kezdett.
    - Maradjunk egymás közelében - mondta Laci, és õ is elrúgta magát a mederfenéktõl.
    Zsóka nyugodt, egyenletes tempóban úszott. Élvezte az augusztusi Duna selymes simogatását, a melegebb és hûvösebb áramlatok váltakozását, fiatal teste ritmikus, egyenletes mozgását. Társaik jutottak az eszébe, akik már a révnél gyülekeznek és a távolból figyelik õket. Tudta, hogy sokan, közöttük Rudi is, szamárságnak, felesleges hõsködésnek tartják ezt a Duna-átúszást, persze fõleg azok, akik nem tudnak úszni.
    "Nem baj - mosolyodott el magában -, gondoljanak amit akarnak, fõ, hogy a ruháinkat meg hátizsákunkat áthozzák a kompon."
    "Szép nap volt a mai - gondolta Béla. - Kár, hogy haza kell menni!" Milyen jót labdáztak! Utána napoztak a "pörköldében", majd meghallgatták egy közgazda elõadását a gazdasági válság okairól. Hol juthatna még õ, nincstelen fiatal munkás létére ahhoz, hogy ilyen okos emberek véleményét megismerje? A múlt héten meg egy proletár költõ - a nevét is megjegyezte: József Attila - beszélt nekik a mûvészetekrõl és arról a társadalomról, ahol a mûvészetek az egész társadalmat fogják szolgálni. Holnapra ígérte egy szaktársa, hogy elviszi a mûhelybe, talán felveszik két-három hétre helyettesítõnek. Már tavasz óta munka nélkül van, ilyen alkalmat nem szabad kihagynia! Öt hónap alatt összesen nem keresett 180 pengõt, azt meg mind hazaadta a szüleinek, hiszen otthon lakik, otthon kosztol. A vonatjegyét is Laci fogja megváltani, annyira nincs pénze. Eszébe sem juthat, hogy egy lányra ránézzen, hiszen még egy krémesre sem tudná meghívni. Pedig milyen szívesen udvarolna például Magdinak, a Zsóka húgának! A Farkas lányok után megfordulnak ám a fiúk, és Magdi még Zsókánál is csinosabb. Igaz, úszni nem nagyon tud, de talajtornában senki nem jobb nála az egész Erdei Telepen! Szörnyû, hogy nincs negyven fillérje két mozijegyre, bár az elsõ sorba! Ezt az úszást is azért találta ki, hogy megspórolják a szigetrõl a kompdíjat, hiszen a bátyja is munka nélkül van lassan két hónapja.
    Már közeledtek a folyó közepéhez, amikor Laci visszanézett. Látta, hogy öccse és Zsóka egyenletes, nyugodt tempókkal követi. Hirtelen motorzajt hallott. Egy pillanatra megijedt, hogy hajó közeledik, kissé kiemelt fejjel körülnézett és észrevette, hogy a komp éppen most szakad el a túlsó parttól.
    "Na, mire ez átmegy, megrakodik és visszaér, mi is ott leszünk - gondolta, majd más jutott az eszébe. - Talán nem is olyan jó ötlet ez a Duna-átúszás. Annyira megéhezünk, hogy többet költhetünk ennivalóra, mint amennyit megspórolunk.  A többiek persze azt hiszik, hogy vagánykodásból tesszük… Hiszen valóban minden fillér számít, de én szerencsére nem állok olyan rosszul, mint az öcskös. Kárász úr megígérte, hogy szeptembertõl visszavesz. Eddig is minden évben elküldött nyáron két hónapra. Ez mindig holtszezon a mi szakmánkban. Igaz, az idén három lett belõle, de hamarosan újra lehet majd bundát, muffot, sapkát, gallért javítani, néha újat is készíteni, addig meg csak kihúzza valahogy! Vajon Zsóka miért jött velünk? Úgy tudom, dolgozik. Csak nem tetszeni akar valakinek? Jó volna, ha én lennék az! De nem, ez sajnos kizárt dolog… Ha így lenne, észrevettem volna… Milyen szívesen készítenék neki egy csincsilla bundát! Olyan árnyalatban, amelyik kiemeli kék szemét és hozzásimul sudár alakjához. Bár akiknek ilyesmire telik, azok nem az Erdei Telepen töltik a nyarat…"
    Már túljutottak útjuk háromnegyedén, Zsóka érezte, hogy fázni kezd. Azért ez mégis más, mint az uszoda! Ott vígan leúszik másfél-két kilométert is. Igaz, nagy könnyebbség, hogy minden hossz után elrúghatja magát a faltól. Kiemelte a fejét, körülnézett. A komp most ért át a szigetre. Béla vele egyvonalban, Laci egy testhosszal elõttük úszott. "Biztos õk is fáznak - gondolta -, amilyen soványak… Milyen helyes, érdeklõdõ fiúk, kitûnõ szakmunkások és nincs semmi tartalékuk, munkájuk sincs… Micsoda rohadt világ ez! Százhúszmillió proletár van munka nélkül - emlékezett vissza a délelõtti elõadásra.
    - Mennyi lehet az a százhúszmillió? - próbálta elképzelni. - Mint Magyarország lakossága tizenötször! Rengeteg!"
    Rudit kérte meg, hogy hozza át a holmiját. Rokonszenves neki a magas, izmos, határozott fellépésû férfi. Tudja, hogy sok nõnek tetszik a Telepen, teszi is nekik a szépet, de a tartós kapcsolatok elõl kitér. Tudja azt is, hogy a Kommün alatt, egész fiatalon beállt a Vörös Hadseregbe, ezért késõbb az ország valamennyi középiskolájából kizárták, jóllehet parancsnoka fegyvert nem engedett a tizenhat éves, kiképzetlen gyerek kezébe adni. Kitanulta a villanyszerelõ szakmát, az Elektromos Mûveknél dolgozik. Tudja még róla, hogy falun nõtt fel, ízes dunántúli kifejezéseket használ. Õ volt az Erdei Telep egyik alapítója, néhány éve pedig, a kevélynyergi menedékház építésénél is vezetõ szerepet játszott. Bízik az eszperantó nyelv elterjedésében, maga is tanulja és propagálja.
    Zsóka tulajdonképpen nem szerette az Erdei Telepet a csenevész, görbe akácfáival, forró homokjával, néhány saját készítésû tornaszerével. Csak a társaság és a Duna kedvéért járt ki, no meg azért, amiért a többi fiatal munkás és magánalkalmazott. Az olcsó kikapcsolódás lehetõsége vonzotta ide õket a szigetre. Sátorban aludtak, petróleum- vagy spirituszfõzõn készítettek valamilyen egyszerû ételt, és egészében véve olcsóbban kijöttek, mintha a városban maradnak, ahol mégsem lehet ruha és cipõ nélkül járni.
    Ma hajnalban, még napkelte elõtt, Rudi ébresztette fel õket. Zsóka csodálkozott magán, hogy még meg is köszönte az ébresztést, pedig ha valamit nem szenvedhetett, akkor az a korai felkelés volt. Igaz, még elõzõ este megbeszélték, hogy lemennek a partra, meglesni a zöld sugarat. Magdi is erõt vett magán, pedig este azt mondta, hogy õt semmi nem érdekli, ha aludni akar.
    Csupán néhány kis felhõ volt az égen. A túlsó parton szemben fekvõ falut betakarta a hajnali pára, csak a templom tornya, meg néhány nyárfa magasodott elõ. A Duna csöndesen, tisztán folyt a lábuk elõtt. Ha lepillantottak, látták a sekély vízben úszkáló apró halakat. Egyre világosabb lett, de a Napot még eltakarta a látóhatár. A felhõk pereme már arany színben égett. Az egész természet valamilyen halk, ünnepélyes várakozással telt el. Ekkor hirtelen egyszerre kiáltottak fel valamennyien: - Most! Ott! Nézzétek! Milyen szép!
    Néhány másodpercig látták a zöld sugarat, majd ragyogó vöröses tarajként kibukkant a napkorong felsõ része és a jelenség eltûnt. Könnyû szél futott át a partmenti fák lombja között és a madarak elkezdték hajnali éneküket. A parti, nedves kavicsok felragyogtak, mint a drágakövek.
    - A zöld a remény színe - szólalt meg ábrándosan Magdi.
    - Ugyan, miben is reménykedhetnénk? - kérdezte csüggedten Laci.
    - Én inkább a vöröset tartom a remény színének - jelentette ki Béla.
    Zsóka hátrafordult, tekintete találkozott Rudiéval. Egymásra mosolyogtak.
    - Köszönöm, hogy felkeltettél - mondta a lány. - Tényleg nagyon szép volt!

    Már egész közel volt a part. A komp dohogása is egyre közelebbrõl hallatszott. Zsókának eszébe jutott a szoba-konyhás lakás, ahol szüleivel és két felnõtt testvérével él, az ügyvédi iroda, a poros aktakötegek, az örökké makrancoskodó Remington írógép, megállás nélkül szivarozó fõnöke, és arra gondolt, hogy jó lenne visszafordulni a szigetre a hozzá illõ, kedves, vidám fiúk és lányok közé. Tudta, hogy otthon Anya szemrehányó tekintete várja: már huszonhárom éves és még mindig nincs férjnél, mi lesz vele, pártában marad! Ez már így megy sok-sok éve, amióta munka mellett, magánúton leérettségizett, ahelyett hogy a férjhezmenéssel törõdött volna. Tudta, hogy Apa, akinek õ a kedvence, aki büszke érettségizett lányára, az elsõ érettségizettre a család történetében, örül, hogy nem repült még ki a házból, de már õ is kezd Anya hatása alá kerülni, hiszen évek óta egyebet sem hall, és a férfiak olyan könnyen befolyásolhatók. Világosan látta, ha férjhez megy, fel kell adnia élete nagy álmát, az egyetemet, a tanári pályát, aminek megvalósítására egyébként, mint ezt jól tudta, szinte semmi esélye nem volt.
    Az elõttük úszó Laci fölegyenesedett, majd néhány tempó után õk is megérezték lábuk alatt a partot és kigázoltak a vízbõl.
    Közben a komp kikötött. Magdi a nõvére hátizsákjából elõkapott egy lepedõt és körülkerítette vele Zsókát, aki gyorsan átöltözött.
    A fiúk csak úgy, a vizes klottgatyára húzták nadrágjukat és valamennyien elindultak az állomás felé. A csoport szélén Béla halkan rákezdett a köreikben népszerû dalra:

    Az állam bajban van,
    Az állam bajban van,
    Az osztályállam bajban van,
    Úgy ám, bajban van,
    Az állam bajban van!

    Kik féltik az államot,
    Kik féltik az államot,
    Egytõl egyig mind gazok,
    Úgy ám, mind gazok,
    kik féltik az államot!

    A csoportból néhányan mosolyogtak, néhányan rosszallóan csóválták a fejüket, de csak ketten-hárman kapcsolódtak be az éneklésbe, köztük a két Zoli, a "hajas" meg a "kopasz", azok is halkan, szinte csak dúdolva.
    Béla körülnézett, arckifejezése dacosra váltott és folytatta:

    Szükségben nincs tilos,
    Szükségben nincs tilos.
    A mi zászlónk vérpiros,
    Úgy ám, vérpiros
    Szükségben nincs tilos!

    De van még lámpavas,
    De van még lámpavas,
    A parlamentben sok a gaz,
    Úgy ám, sok a gaz,
    de van még lámpavas!

    Most jó a bársonyszék,
    Most jó a bársonyszék,
    De fogtok ti majd lógni még,
    Úgy ám, lógni még,
    Most jó a bársonyszék!

    - Maradj már! - szólt rá a bátyja -, mindennek eljön az ideje…
    Erre az éneklõk csak azért is kissé hangosabban folytatták:

    És nem kell a király,
    De Horthy sem kell ám!
    Nincsen tenger, nincsen ész,
    Te is a pokolba mész,
    Te lovas tengerész!

    - Ma is jártak a szigeten csendõrök - mondta "hajas" Zoli. - Most ugyan a telepre nem jöttek be, de azért jobb nem ugrálni!
    A rozoga deszkakerítésekkel szegélyezett, szûk utcán hamarosan eljutottak az állomáshoz. Éppen csak megváltották jegyeiket, amikor befutott a vonat. Elhelyezkedtek egy harmadosztályú kocsiban.
    A kocsit középen lengõajtó osztotta két részre dohányzók és nem dohányzók számára. Zsóka meglepõdött, hogy Rudi is a nemdohányzó szakaszba szállt. Mások is észrevették, "kopasz" Zoli kérdõen nézett rá.
    - Olvastam a minap, hogy az államnak éppen annyi bevétele van a dohány után, amennyibe a csendõrség fenntartása kerül. Hát én ehhez nem kívánok hozzájárulni - mondta mosolyogva.
    Zsókának eszébe jutott, hogy a múlt héten tett valamilyen epés megjegyzést Rudi cigarettázására, és õ is elmosolyodott.
    A világgazdasági válságra, a nehéz megélhetésre, politikai kérdésekre terelõdött a szó. Velük töltötte a napot Kéthly Magdolna, Kéthly Annának, a népszerû, bátor szociáldemokrata politikusnak és parlamenti képviselõnek a húga. Kéthly Annáról mondták, hogy õ az egyetlen igazi férfi az egész magyar országgyûlésben.
    Már Rákospalota-Újpest felé közeledtek, amikor egy várandós fiatalasszony ment át a kocsin. Arcát mennyei fénnyel ragyogta be a közelgõ anyaság öröme.
    - Milyen szép! - jegyezte meg Magdi, amint becsukódott mögötte a lengõajtó.
    - Te is szeretnéd? - kérdezte Béla.
    - Legalább hármat! - felelte Magdi, és elpirult.
    - Nem! - mondta hirtelen határozottan Kéthly Magdus. - Ennek a rendszernek nem szülünk gyereket! Ennek csak arra kell az ember, hogy fegyvert nyomjon a kezébe, és háborúba küldje a világ elsõ munkásállama ellen.
    Csupa fiatal nõ és férfi volt a társaságban. Mindnyájuk életében idõszerû lenne a családalapítás. Nap mint nap érzékelniük kellett ennek legfõbb akadályát, szegénységüket és kiszolgáltatottságukat, azt, hogy felnõtt ember létükre, többnyire jó szakmával a kezükben, nem képesek gondoskodni még saját magukról sem. Valósággal sokkolta õket társnõjük keserû szókimondása. Egy pillanatra dermedt csend ereszkedett az egyenletes kattogással futó vasúti kocsira.
    Zsóka tért elõször magához.
    - Nincs igazad! - kiáltotta kipirult arccal. - Igenis kell, hogy legyenek gyerekeink! Kell, aki majd a mi ügyünket továbbviszi!
    Minden tekintet feléje fordult, õ pedig örömmel látta, hogy társai inkább vele értenek egyet. Rudi rá is biccentett a fejével.
    A vonat hamarosan befutott az állomásra. Az újpestiek és az angyalföldiek leszálltak.
    Zsóka az elinduló vonat ablakán keresztül figyelte, amint kifelé haladnak a peronról. Még észrevette, hogy Rudi visszafordul egy pillanatra, és int a kezével.
 
 

Gépi elemek


 
ÁGAI ÁGNES

Ismerd meg tenmagadat

Fogta a koponya CT-jét,
alátette a mellkasi rtg-t
és a hasi ultrahangot,
majd a csigolyákról készült MRI-t
s a lábszárcsontok felvételeit.
Fény felé tartotta, nézte a foltok
szürkére árnyalt alakzatát,
és nem ismert magára bennük.

Pedig itt vagyok feketén-fehéren,
tetõtõl talpig, gondolta vidáman.
Íme az ember, a természet csúcsteljesítménye.
És nézte magát e furcsa, torz,
illetve valóságos tükörben,
mint egy ufót, mint egy
tudományos filmet a Spektrumban.

Aztán visszatette magát
a nagy borítékba,
besüllyesztette a fiókba,
a tudat aljára, a legalsó polcra
mint érdekes, felesleges holmit,
melyhez voltaképpen semmi köze sincs.
 

A kor gyermeke

Merõ tévedésbõl jöttem erre a világra.
Már itt se vagyok. Rossz ajtót nyitottam,
eltévedtem, bocsánat. Nekem azt mondták:
erre tessék, de hát eltájoltak, sajnálom.
Ez nem az én világom. Ez valaki másé.
Ha egyáltalán valakié.
Hogy pár évtizedet itt is kibírok?
Nem, sajnos, nem lehet. Van még más világ is.
Valahol lennie kell. Majd csak megtalálom.
Nem is zavarok tovább. Minden jót!
 

Memoár

Élete elhullott darabjait
felszedte és egymás mellé rakta,
de sehogyan sem álltak össze.
Ragasztót hozott, nem ragadtak.
Kinyitotta az ablakot, és kihajította õket.
Aztán leült az asztalhoz,
és emlékezetbõl megírt valami hasonlót,
csak cifrábbat és kerekebbet.
 

A kéregetõ

kis táblát tett maga elé,
amelyen ez állt:
Nincs betevõ energiám, kérlek,
adjatok egy keveset a magatokéból,
hogy legalább egy lépcsõfokkal
feljebb ülhessek! Köszönöm.

LENGYEL GÉZA

Április felnevet

Napglóriás égen
pacsirta zeng, csodás
víztõl-fényes réten
boglárka-csillogás

Kuszma sütkérezik
tisztáson fémesen
volt farkának hegyit
sün rágja kéjesen

Levélszoknya nélkül
aranyvesszõ, juhar -
bakzik nyúl vitézül
áldásban nem fukar

Holdszarvú petéje
galacsinba kerül
magosban keringve
nagygoda nászrepül

Ezt látva a szellõ
bitang erõre kap
romlásba sodorja
a felhõ lányokat

Nyírfák sírdogálnak
jajongnak bíbicek -
legyen vég mókának!
április felnevet;

s napglóriás égen
pacsirta zeng, csodás
víztõl fényes réten
boglárka-csillogás.

BENE ZOLTÁN

Egy hajléktalan feljegyzései
 
Egyszer azt találtam mondani, hogy a híd alatt fogom végezni, s ez a mondat sikert aratott a társaságban. Valami kocsmában ültünk, csupa bölcsészhallgató meg én, a tétékás autszájder. A sikeren felbuzdulva késõbb, kapatosan, gyakorta viccelõdtem efféleképpen. Ma már azt gondolom, ez nem vicces. Mivel valóban a híd alatt végeztem.
    *
    Egy majdnem teli halkonzerv, két éppen hogy csak megkóstolt buci. Ez lesz mára. Bõséges! Többre nincs is szükségem. Jó lesz így. Bort kell hozzá szerezni, esetleg pálinkát, s boldog leszek a mai napon. Nincs már más igényem. Társaságra például alig. Az utcán úgyis egyedül van az ember. A Boldizsárral ugyan elbeszélgetek - ha akarom, ha nem. Valaha õ is több agysejttel rendelkezett, de megfogyatkoztak benne is, ahogy bennem. A fejünkben. Az agysejtek a fejünkben, másfajta sejtjeink az ágyékunkban, de leginkább az akarás fogyatkozott meg a lelkünkben. Jaj, de patetikus vagyok ma! Pedig nem pátosz kellene, hanem bizakodó öröm. Elvégre jó nap elé nézek, a kaja ígéretes, a Boldizsárral mindig össze tudunk tarhálni pár liter borra valót, s kerülhet még pálinka is. Határozottan örömteli kilátások!
    *
    Nem igaz, hogy nincs más igényünk, mint egy kevés kaja és elegendõ bor. Hazudozok. Gergõ például még álmodik is. Nem, nem jól mondom. Mind álmodunk, de Gergõ el is mondja. Sõt, nem csak elmondja, de állítom, hogy hisz benne. Az álmaiban. Képzelgéseiben. Így Gergõ hisz abban, hogy belé egy pszichológusnõ szerelmes, de Gergõ abban is hisz, hogy belé egy színésznõ szerelmes, és néha abban is, hogy belé egy egyetemi tanársegédnõ szerelmes. Én ilyenekben nem hiszek. De nekem is vannak álmaim. Ezeket azonban megtartom magamnak.
    *
    A bor a legjobb. Elõször is olcsó. Másodszor: melegen tart. Harmadszor: tompít. (A sorrend nem fontossági!) Néha pálinkához is jutunk, de én már nem is kívánom. A bor jobb. Boldizsárral megvan a törzsvásárlói helyünk: egy panelgarázsból átalakított kimérde a Tesco melletti utcában. Biztosan nem sok szõlõt látott ez a bor, ahogy mondani szokták, de megfizethetõ. Az üvegekbõl meg a tarhálásból összegyûlik az ára. Egyetemista koromban sem ittam jobb bort. Akkor is lõrére futotta csak. Ez az életem.
    *
    Már vagy negyven fecnit telefirkáltam. Éttermi teraszokról csent söralátétet, zsírpapírt, szalvétát, kidobott szerzõdések hátát, elhagyott noteszlapokat, használati utasítások fehéren maradt négyzetcentimétereit, eldobott blokkokat. Ilyesmiket. Néha elveszítem egyiket-másikat, de a javukat gondosan õrzöm a kabátom bélésében. Nem tudom, minek. Azt nem tudom. Meglehet, nekem ezek az álmaim. A menedékem. Ahogyan Gergõnek a nõk, akiknek hisz az iránta érzett olthatatlan szerelmében, amelynek csak a társadalmi korlátok jelentenek akadályt, azok is csak ideig-óráig. Mindünknek van valami kapaszkodója, azt hiszem. Azoknak is, akik nem az utcán élnek, nem a híd alatt. Mindünknek. Ebben egyenlõk vagyunk. Még akkor is, ha ez közhely.
    *
    Boldizsárral üldögéltünk a folyóparton, Feri is velünk ücsörgött. Errõl azt mesélik, valaha pilóta volt. Vadászrepülõ. A ruszkik tanították ki. Gergõ szerint azóta is kapcsolatban áll a KGB-vel és bizonyos arab olajállamokkal, akik egyszer majd igénybe fogják venni a szolgálatait. Boldizsár szerint ez egy faszság, de én szeretem hallgatni Ferit éjszaka a folyóparton, ahogy csendes, monoton hangján a csillagokról meg a repülésrõl beszél. Ritkán teszi, de olyankor szeretem hallgatni. Azon az estén is ezt tette. Mikor a folyóparton ültünk hárman. Mikor leült mellénk egy nagydarab fickó és kért egy kortyot a borunkból. Adtunk neki, cserébe õ is mesélt a csillagokról. Okos fickónak látszott.
    *
    Ez egy vonatjegy, mint látható. Több papírom meg már nincs. Ezért leszek rövid. A nagydarab fószer azóta többször is megkeresett minket. Fõleg engem meg Boldizsárt. Néha Ferit. Minket Boldizsárral többször. Jobban kedvel, úgy tûnik. Hozott bort is. Azt állítja, szociológus. Lecsúszott értelmiségieket tanulmányoz. Mint mi, a Feri, a Boldizsár meg én…
    *
     Leltem egy füzetet tegnap este az egyik konténerben. Máskor is elõfordult már, ez azonban üres. Ebbe fogok írni ezután. Ezek az elsõ sorok, amiket belevések. Nem szép az írásom, de szerintem olvasható. Talán a régi fecniket beragasztom majd a másik füzetbe. Mert igazság szerint kettõt találtam tegnap, csak a másik teli van írva. Véletlenül foghatták a telihez az üreset, nyilván úgy került a szemétre. A teli egy szótárfüzet. Francia. Eltettem azt is, s ha szerezni tudok ragasztót, isten bizony, beleragasztom a papirkáimat! Amelyik kétoldalas, azt is valahogy. Celluxszal. Majd szerzek. Pazar kilátások!
    *
    Vásároltam Technocolt és celluxszot. Lejmolt pénzbõl, persze. Az eladó fintorgott és a száját húzgálta, de kiszolgált. Így szépen beragasztgattam a fecnijeim a szótárfüzetbe. Emlékezetem szerinti kronologikus sorrendben ragasztottam be õket, ezt a fecnit is, amire most írok. A két füzetet pedig összeragasztottam, az egyik hátlapját a másik elõlapjához biggyesztettem. Archiváltam is, ugyanakkor írni is van már helyem - csodálatos! Egy ideig elleszek.
    *
    A nagydarab ürge minden nap megkeres bennünket, miközben a városban lõdörgünk. Valahol mindig ránk talál. Elárulta a nevét is: Bélának hívják. Néha pénzt is ad. Eleinte zavarban volt ilyen esetekben, de mikor látta, hogy nekünk már kevés büszkeségünk maradt, azóta mosolyogva csúsztat oda egy-egy ezrest hébe-korba. Sokat beszélgetünk. Meséltet az egyetemrõl, az utána következõ évekrõl. Tudjuk, Boldizsár is meg én is, hogy mire megy ki a játék: meg akarja érteni az életünket, de nem veszi észre, hogy azt mi magunk se értjük. Össze akarja állítani a kórismét. Rólunk. Miként vált két értelmiségi hajléktalanná? Ez a tárgya érdeklõdésének. Boldizsár idõsebb nálam, neki régen volt családja, dolgozott hosszú évekig. Én az egyetem után összesen fél esztendõt gályáztam, azóta az utcán vagyok. Családom se volt soha, csak a vér szerinti õseim, de azok nem foglalkoznak velem. Nem lehetnek rám büszkék, hát úgy tesznek, mintha nem léteznék. Amúgy sem ebben a városban laknak, hanem vagy kétszáz kilométerre innen. Én az egyetem miatt keveredtem ide. Az egyetemrõl meg majdnem egyenesen az utcára. Ki a hibás? Nyilván én. Meg a Boldizsár. A volt feleségét meg a lányait láttam már nem egyszer. Szép nõ, aranyos kislányok. Bujkálunk néha elõlük, máskor meg tüntetõen elébük kolbászolunk. Mikor mennyire részeg a Boldizsár. Vagy inkább: mikor mennyire keserû a szája íze. Ezeket elmondtuk szépen nagydarab barátunknak, Bélának. Nem csalódott bennünk, úgy láttam.
    *
    Ferit nem láttuk egy ideje. Állítólag a rendõrség is nyomoz utána. Egy egyetemista lakásában lakott, aztán nyoma veszett. Vagy ilyesmi. Ezt hallottuk, Boldizsár meg én. Gergõ szerint elment az arabokhoz vadászgépet vezetni. Megkérdeztük Bélát, tud-e róla. Nem tud. Sajnálja, hogy nem, mert a minta egyik legjobb, legérdekesebb és legértékesebb tagjának veszett nyoma vele. Ezt mondta, de szerintem ez butaság. Béla túlértékeli a Ferit. Nem egy izgalmas manus, ebben Béla téved. Semmivel nem izgalmasabb, mint a többiek, mint akár én, akár a Boldizsár. És szerintem egyébként is hamarosan elõkerül. Mások is tûntek már el idõrõl idõre ideig-óráig a mi köreinkbõl. Ez egy ilyen biznisz, ahogy mondani szokás.
    *
    Nem tudok összeszedetten írni. Ezek a följegyzések is szétesnek. Egyre többször, egyre gyakrabban. A nyelvet sem tudom már jól használni, egy rakás szót elfelejtettem, s egy nagy rakás hülyeség zsong a fejemben. Nem jó ez így… - de ez van. Ez meg egy klisé, ha jól emlékszem, így nevezte az a magyar szakos lány, akivel… De ez már réges-régen nem lényeges.
    *
    Béla egyre furábbakat kérdez. Sokat firtatja például a nõkhöz való viszonyunkat. Zavarba ejtõ nyíltsággal teszi fel a kérdéseit. Vagy abszolúte gátlástalan, vagy meglepõen naiv ember, erre a következtetésre jutottunk. Boldizsár õszintén elmondta, hogy neki két dolog okozta a vesztét: a nõk és a pia. Amikor harmadjára bukott le, hogy megcsalja az asszonyt, végképp kiadták az útját, nem volt maradása otthon. De önmagában a csalfaság még nem lett volna elég, mert a volt neje alapvetõen nagyon konzervatív beállítottságú, a gyerekekért eltûrte volna Boldizsár félrekeféléseit. De ezek mellett Boldizsár ivott is, mint a kefekötõ. Ezért kirúgták a munkahelyérõl, pedig egy neves tervezõvállalat egyik legjobb mérnökének tartották a maga idejében. Ezt mesélte Boldizsár. Még nekem se mondta el soha így egyben. Bélának igen. Õ tudja.
    *
    Én nehezen nyílok meg. Az én házam az én váram, mondja az angol, s mivel nekem házam nincs, hát én úgy tartom, az én emlékeim az én váram és a házam is egyben. Meg mit is mesélhettem volna? Már az egyetemen piáltam becsülettel, a munkahelyemen folytattam tovább. Kémia szakos tanári diplomámmal nevelõtanár lettem egy kollégiumban, ott is laktam. Együtt ittam a diákokkal. Kirúgtak. Pénzem nem volt, a szüleim keresztülnéztek rajtam, amikor megtudták, miért mondták föl az állásomat, egyben a lakásomat egyik pillanatról a másikra. Azóta vagyok az utcán. Még egyszer-kétszer próbálkoztam, vagy háromszor elmentem fizikainak, de már nem kísérletezem. A kukákból meg az adakozókedvbõl élek. Mondjam el ezt most ennek a Bélának, mikor soha senkinek nem nyíltam meg? Olyan semmilyen történet! Akár a Boldizsáré vagy a legtöbbünké. Legalább valami érdekes történt volna velem. Mondjuk, valami nagy igazságtalanság. Valami izgalom. Akkor beszélnék.
    *
    Végül egyik este a folyóparton elmondtam Bélának a történetemet, az én igazi történetemet. Elmeséltem, hogy feltaláltam a perpetuum mobilét, s ezért kicsináltak. Béla érdeklõdött a sztori iránt, olyanokat kérdezett, amire nem tudtam válaszolni, így aztán jelentõségteljesen, sokat mondóan hallgattam, mint aki rengeteget mondhatna, de nem teheti, mert azzal az egész emberiségnek többet használ, mint a kíváncsiság kielégítésével. Béla nem hitetlenkedett, nem cáfolta meg a szavaim. Eszembe jutott, hogy egyszer akkor érkezett, mikor Gergõ is velünk volt, és Gergõ agyrémeit is érdeklõdéssel hallgatta, s úgy tûnt, feltétel nélkül el is hiszi. Ahogy ez eszembe jutott, elkenõdtem.
    *
    Tegnap pontosítottam. Félrehívtam Bélát, és ecseteltem neki a helyzetem. Felhívtam a figyelmét arra, hogy keresztüllátok rajta, nem kell alakoskodnia. Tudom, hogy az örökmozgó képtelenség, tisztában vagyok azzal, hogy nem találhattam föl. Arról van szó, hogy ezt szoktam mondani a kíváncsi, fárasztó kérdezõsködésre. Egyszerûen azért, hogy bolondnak higgyenek. Az igazság azonban az, hogy én egy alternatív energiahordozót találtam föl, ami miatt illegalitásba kellett vonulnom. Arab bérgyilkosok kerestek, hogy megöljenek, nehogy forradalmi ötletem következtében energetikai súlyát veszítse a kõolaj. A hazai titkosszolgálat nem védett meg, szerintük Magyarország még nem tudna kiaknázni egy ilyen lehetõséget, az pedig nem érdeke, hogy más aknázza ki. Mellesleg ez nekem sem érdekem, ezért vagyok ma hajléktalan. Csöves. Mert én azt a kifejezést sem szégyellem! Béla elismerõen nézett rám, és hümmögött. Azt mondta, sejtette, hogy van valami bennem. Ez megnyugtató.
    *
    Béla továbbra is gyakran felkeres bennünket. Még a Gergõvel is igen jól összehaverkodott, pedig a Gergõ nem lecsúszott értelmiségi. Azt hiszem, érettségije sincs, annak idején kirúgták a gimnáziumból. Az viszont igaz, hogy négy évadot töltött a színháznál, láttam több régi újságban, a szereposztásban ott állt a neve. S egyszer, éjszaka egy csontrészeg színész meghívott bennünket valami oltári puccos helyre a Gergõ által. Az is igazolta, hogy tényleg színházi ember volt. Segédszínész. Némely darabban öt-hat mondata is akadt. Ha ettõl értelmiségi, hát legyen! Végsõ soron õ is olyan, mint mi. Demokrácia van! Azért négyszemközt Béla megsúgta nekem egyszer, hogy én vagyok a legfigyelemreméltóbb figura a számkivetettek közt. És az én történetem egy kész regény! Ha nem szociológus volna, hanem regényíró, bizonyosan meg is írná. Azt hiszem, komolyan gondolja. Õszintén csillogtak azok a különös szemei.
    *
    Gergõ szerint Béla egy ufonauta. Ma reggel mondta. Az igaz, hogy szemei meglehetõsen furcsák a mi Bélánknak: az egyik lilába játszik, a másik savószínû. És a hangja is különös: mintha egy nagy béka beszélne. És semmit nem tudni róla (merre lakik, mibõl él, honnan jött?), csak amit õ mondott el magáról, annyit tudunk. De azért én nem hiszek Gergõnek. Túl élénk a fantáziája.
    *
    Szeretem ezt a füzetet, amely voltaképpen kettõ. Bélától kaptam egy szép tollat, azzal írok újabban. Szépen ír. Bár egyre kevesebbet írok. Egy ideje félek, hogy elolvassa valaki. Ez az életem, ezek a titkaim, melyek csak rám tartoznak. Senkinek nincs joga beleolvasni!!!
    *
    Most napok óta elõször írok a füzetembe. A szép tollammal. Azért írok, hogy kiírjam magamból: Béla néha célozgat arra, hogy talán tudna rajtam segíteni, ha mégis úgy döntenék, a világ elé tárom korszakos felfedezésemet. Ám én nem kérek az õ segítségébõl sem. A világ még nem érett meg az igazán korszakalkotó felfedezésekre, ez meggyõzõdésem. Közöltem ezt Bélával is, és õ nem vitatkozott velem. Igazi haver. Egy igazi haver, azt gondolom.
    *
    Kiismerhetetlen ez a Béla! Gergõnek lehet némi igaza. Ha nem is ufonauta ez az ember, mégis furcsa. Mindig ugyanabban a ruhában jár, de sosem büdös, hanem határozottan kellemes illata van. Kifogástalanul borotvált, fésült. És mindig éppen olyan, mint elõzõ nap volt! Mindene. Lehet, hogy az általam felfedezett alternatív energiaforrás kifürkészésére küldte egy másik kormány? Vagy egy másik bolygó? Talán robot? Mint Asimovnál? Hülyeség? Semmi sem lehetetlen!
    *
    Béla egyre ritkábban jön, Boldizsár szerint megírta rólunk a tanulmányát és politikusan leépíti a kapcsolatokat. Aztán visszautazik a fõvárosba, mert a Boldizsár szerint onnan jött hozzánk, és egy családias panzióban lakik. Ezért nem hívott soha a lakására. Meg a távolságtartás miatt. Nehogy túl közel kerüljünk hozzá egy idõ után. Úgy tûnik, némiképpen még szeretnivaló figurák vagyunk, ha ettõl félhet. Ezt az utolsó mondatot már nem a Boldizsár mondta, ezt én gondolom. Komolyan.
    *
    Gergõnek csak az ezresei hiányoznak (nem is tudtam, hogy neki is csusszantott olykor). A Boldizsárnak a beszélgetések is. Nekem szintúgy. És félek is. Mi van, ha tényleg ufonauta volt vagy robot, és titokban turkált az agyamban az újszerû energiaforrás után? És ha a toll, amit tõle kaptam, valamilyen megfigyelõrendszer? Ahogy befejezem ezt a bejegyzést, a villamossínre teszem és pozdorjává zúzatom. Lehet, hogy olyan toll, amely valahol mutatja, amit írok vele. Ha ilyen, legalább látja Béla, hogy nem tudott túljárni az eszemen. Korábban kellett volna ahhoz fölkelni! Persze, az is lehet, hogy ez a toll csak egy ártalmatlan toll, és Béla is csak egy egyszerû, hétköznapi szociológus. Lehet. A kételkedés joga azonban az enyém. Fenntartom! És Gergõ is fenntartja a véleményét, hogy ez a Béla egy földönkívüli lehet. Nem tagadom, hogy Gergõ oly sok hülyeségben hisz. Viszont, ha jobban belegondolok, ezúttal talán…
 
 

TANDORI DEZSÕ

Minden esendõk

All That Fall
(Samuel Beckett)

A forgás amaz évadán,
amikor még nem néma szám
tátja az abszolútumot,
vagy hogy hátha belelobog,
mintha égõjére a láng
lobbanna kétfelõl, haránt,
vorizon-hertikálisan,
de még hallhatóan suhan,
az a még teljes térnyi szél,
melybõl kihajolni remél,
még, az egykori illetõ,
ki nem jön már soha elõ:
mint a sínek közé esettet
elgondolva, a szíve retteg,
cipõtalpak közt válogatva
bízik, a zuhanást kihagyja,
vele a vállnak reccsenését,
kar csuklóig feketedését,
hol egy vérrög is a levált
végtag helyett hozhat halált,
elõ-utó beszámolásra
az átfogónak befogása
már nem háromszögelhetõ,
épé vissza nem tehetõ,
ha orvos se látja, hát végleg,
és ahogy vége így egy évnek,
a húzódás, ha front nincs, meg se
kottyan, csak ne pottyanj jegesre,
saras villamos-sínpárosra,
cipõtalpad az iszamosra
vált buszlépcsõt, jaj, el ne vétse,
csontok iszonyú reccsenése,
véredbe fagyó ájulásod,
éledésed, már soha-másod,
mi voltál… de abbahagyom.
Csusszantom lábam a havon,
józanul a hajnal jegén
a piacon, mit tudom én,
mit hoz eljövõ pillanat,
mi nem voltál élet-alatt,
most villanásra megleszel,
meg is maradsz, el is veszel,
hát szélte-hosszat
erre éltél. A forgásoknak
eljött legvégsõ évada,
õszre nem tél, de tavasza
nem lesz, se nyara tavaszának,
s úgy sem pusztulsz, mint a vadállat,
mi önmagát óvja veled,
csak a köz átlag, ketreced.
 

Velem akármi

Kafka-utó

Könnyû mondani: ha velem
akármi - történetesen -
történik, nem túl jó nekem;
mert másképp nem szenvedhetem,
csak ha így megszenvedtetem
vele mind azokat, akiknek
köze volt hozzá, idegen
réven, mert azt kell mondanom,
nekem akármi alkalom,
ha történik velem akármi,
terhem, eredetét is bánni
tudom csak, közlendõm se más,
csak ez a sértõ állitás,
sértõ mind azoknak, akikhez
kötõdhet bármim, elegük lesz
belõlem, de csak átmenet
ez is, hogy megvethessenek,
hálátlant, kíméletlent, ilyképp
meddõ körforgás a segítség,
bármit ér, csak színlelhetem,
hogy megint megtörtént velem,
hogy történt valami - ha nem
tûrhetem némán soha, késõbb
is reménytelen, visszatérõbb
napra éjnél és éjre napnál.
"Bármid lett, magára maradtál."
 

Japán ide

Japán ide, Japán oda,
semmi a föld körén soha
nincs egyéb-hely ideje nélkül.
Így láttam fekete-fehérbõl,
üveg alatt fénybõl, idõ
jelzéséül Japánt, két óra
számlapja rajta arra volna,
hogy mutasson helyi idõt,
Japán Budapestünk elõtt
hogyan jár éppen nyolc órával.
Hát a következõ? Ez rám vall,
a spontán élvezet helyett
órát számolok, perceket:
Japán után a köv. 8 óra
helye-határa hol is volna?
A tengerben, Amerikában?
Aztán onnan még 8 Greenwich
nullája. Ha ezt bárki is
hallja, tudom, azt válaszolja:
ugyan, e 8 óra mi volt, ha
összesen a Föld-kerület
is csak huszonnégy óra lett,
az is mennyi? Ezzel mit bajlódsz?
- - - Még épp elkapom a buszajtót,
kicsit bele is szorulok.
8 órás Földem így forog.
 
 


Nõ, virágokkal
 
 
 

LÁSZLÓFFY CSABA

Szonett-szimfóniák
 

1.
Mert nem adatik meg mindenkinek
a türelem - követni a nyomát!
(te tudtad ezt igazán, Kerouac!)
a fácán tipegõ lépteinek.
Rekedt visszhang csak, semmi robbanás
hegyek mellkasában; hamuesõ
szitál, szipogva; alig hihetõ,
hogy õsködbõl lángolt fel itt a láz
(mondják) az egekig - valamikor.
Hol az a levegõ, s amit a kor
idehordott: a szenny, a szellemé?!
És az, ami a történés alatt
mindvégig érinthetetlen maradt:
kié? Szóratik a disznók elé?
 

2.
Bomló körvonalak mentén talán
elindulhat még az emlékezés.
A csillámlások mögül tétován
felsejlõ, parlagon hagyott hit és
agysejtek - nyöszörgés soha, nehéz
órákban, zivataros évszakok
idején sem. Se gát, se fékezés;
csak rohanás volt: a pillanatot-
utolérhetem-vágy(!), s vadászat az
ellenségedben rejtõzõ ravasz,
vak szerencsére. Az élvezhetetlen
elvtelenséget kijátszó gyönyör.
(A néhai álom is hihetetlen,
és nevetséges kacatként gyötör.)
 

3.
Rögeszmém hogyha volt, nem üldözött.
Az érveimtõl már nem roskadok,
próféták igazsága sok halott
sáskaláb s -potroh fogaim között.
A veszteségekbõl csiholni érvet
(mások hogy gazdálkodtak volna az
erõddel? s hazugságod is igaz
lehet szemükben? - most már késve
kérded);
a veszteségekbõl erényeket
kovácsolni - koholni legalább!
Soha nem fárasztott ki, kedvedet
tiporva holmi eszme vagy barát,
se nõi arc, hogy elhiggye szemed
a képzelet nem létezõ falát.
 

4.
Sok elkallódott lángész vacakolt
körülöttem - illetheti-e bár
utólag egyik-másik fõt szamár
jelzõvel a felismerés? -; ha volt
merszem akkor némelyiküknek ott
szemrehányást is tenni (netalán
egy elmulasztott hangverseny után?),
ma kutyául érzem az ellopott
idõ miatt magam, s mint becsapott
sznob, vagy filiszterálmot hajszoló
(hõskorok csecsébe kapaszkodó),
korán érett, de súlyos zárlatot
megért-megsínylett kamasz, szétfolyó
könnyeket törlök, s toporzékolok.
 

5.
A lehetséges - megtanultam rég már -
szüli a legborzalmasabb csodát.
De hány elõdöd fente a fogát
a lehetetlen valamire. Légvár?
Csak nyelvi játék? - akkor is megér
egy éjszakát, egy nappali "misét".
(Hogy aztán kiderüljön: semmiség
volt, megfoghatatlan homály; szeszély.)
Ám ha kiszabadul a gondolat,
letépve a sok fölös kötelék
hálóját, kész megkísérteni még
a lehetetlent is. Tenmagadat! -
Csendes vizeken kallódó uszály:
ha belehalsz is, folytatni muszáj.
 

6.
Sosem ártott a szenvedés; habár
guggolni koszvakarók közt megárt,
bolondos csikó, vagy jámbor szamár
is elunná. Ki egy kínvallatást
túlélt, inkább néz hóhéraira,
mint képzelt önmagára, akibõl
hõst mintázhat az árulás hona. -
Fehér utakon a közöny kiöl
mindent, bár kínok nélkül fojtogat.
Elvirágzott a nyílt veszély; ma már
legfeljebb a gyilkos kéz osztogat
békét falanszter-ábrándtól sivár
agyaknak. Amíg undorodva jár
szíved rugója, nem vagy áldozat.
 

7.
Ha közelít a bölcsesség kora,
miért ne higgyük azt, hogy az örök
remete-lét hírnökei, s nem a
romlás rút bélyegei a redõk?
Nincs szégyen többé - gyengeség! erõ! -,
sírhatsz rokokó fellegek alatt;
a süppedõ mellet a rongyidõ
kedvére csepülheti ezalatt.
A kimondás kockázata (akár
a meszes bordapenge a halál
ellen) - rémítõen olcsó vigasz.
Ha megfagysz? ha elolvaszt a tavasz?
- minden jövendölés szépségtapasz;
megkeserül benned a zacc. A dac.
 
 
 

ESNAGY JÓZSEF

A verseim

szelídítetlen állatok
nem cirógatni való
angóra macskák, kanapén heverõ,
ölbefogható pumik, inkább
nyers szagú füvek, és húsra éhezõ,
pitbull pofájú harci ebek, mert nincsenek
könnyen elfogadható és befogadható
hazugságaim, amelyekkel
megszédíthetném ezt a jámbornak tûnõ
esztelen világot.