BARTUSZ-DOBOSI LÁSZLÓ
Kritika,
avagy Mélyvizy elolvassa
Zoltánfi levelét
Nyár volt. Tikkasztó, csapadéktalan
nyár. A XXI. század mikroelektronikus bájtjain nevelkedõ,
izgága embertömeg fáradhatatlanul rótta az üzleteket.
Az utcasarkon tébláboló, kitárt combú,
túlsminkelt kirakatok pénzért kínálták
magukat a vágytól felajzott klienseknek. Nagy üvegszemük
meredten szuggerálta a felelõtlen bámészkodókat,
belépésre ösztönözve õket. Mint hatalmas
küklopszok, egymást túlharsogva ordítottak bele
a sétálóutca csík testébe, a még
kallódó préda reményében. Nem volt kegyelem.
Mélyvizy szaporán, lesütött
szemmel, mégis céltudatosan vágott keresztül
e tömegen. Idegen volt itt. Lelkileg. Atomkori sztoikusnak nevezte
magát. Barna kordbársony nadrágot viselt, alul felhasítva,
mint az idegenlégiósok, és hasonló színû,
kockás inget. Izzadt benne. Titkon figyelgette a barnára
sült, rövidnadrágos férfiakat. Egy pillanatra megirigyelte
légies nyitottságukat, de aztán összeszorította
öklét, és továbbment.
- Csak azért sem - sziszegte. Nem állt
meg a kirakatok elõtt, nem nézelõdött, nem volt
jókedvû. Amolyan romantikus férfimelankólia
járta át. Talán csak a magány tette. Ez a pár
perces magány, amíg tanítványai körébõl
kiszakadva, eljutott a kávéházig, ez keserítette
el. Pedig családja is volt. Szép felesége és
két gyermeke. Velük nem volt magányos. Ez a pár
száz méter azonban, itt, az "ellenséges" területen,
komorrá, vagy inkább szomorúvá tette. Pontosan
maga sem tudta megmondani miért, de ha bármilyen oknál
fogva egyedül maradt, mindig átjárta ez a mérhetetlen
dacos magány. Szerette ezt az érzést. Nem önkínzásból,
hanem mert inspirálta õt, gondolatait. Lelkesítette,
hogy magára volt utalva, mintha valami nagy küldetése
lett volna.
Végre belépett a kávéházba.
Amolyan félig-meddig kávéház, de inkább
cukrászda volt ez. Látszott, ahogy a kis teremben küzdött
egymással az antikvitás és a hierarchiátlan
igénytelenség. A sûrûn elhelyezett, kerek márványasztalokat
kopottas, bordó kárpittal bevont fotelek és székek
kerülgették. A falon, mellmagasságig, sötétbarna
lambéria csillogott a lakkozástól, felette pedig az
egykori Svájcból bevándorolt alapítókat
és a kávéház hajdani életét felelevenítõ
fotográfiák díszelegtek. A helyiség két
fõ ékessége egy legalább százéves
Zsolnay-kandalló és egy hasonlóan idõs, szintén
Zsolnay-kerámiával díszített kávégép
volt. Az újkori tulajdonosok mindehhez erõltették
hozzá giccses mûanyaggyümölcsökbõl rakott
csendéletüket, csiricsáré bonsai-szökõkútjukat,
és természetesen a szokásos kereskedelmi rádiós,
Coca-Cola automatás lazaságukat. Hányni kellett.
- Szia! - mosolygott rá egy elasszonyosodásra
hajlamos, csapzott pincérlány.
- Jó napot! - válaszolt Mélyvizy
csendben, és még szomorúbb lett.
- Jaj, elnézést! - mondta ijedten
a lány. - Jó napot kívánok!
- Semmi baj - motyogta Mélyvizy, s közben
a kandalló felé igyekezett, ahol rendszerint ülni szokott.
A lány mindenesetre biztatóan mosolygott tovább.
- Egy presszó kávét kérek
és egy mézes krémest - mondta zavartan Mélyvizy,
pedig nem szokott gátlásos lenni.
A lány eltûnt, õ pedig elõvette
a könyvét, és máris belemerült az apró,
zakózsebbe is beleférõ, barnás kis kötetbe.
Karinthy Ferenc írásait olvasta mostanság élvezettel,
mert általában mindent szeretett, ami a varázslatos
Karinthy névvel volt összefüggésben. No persze,
a Karinthy csakis a Frigyes lehetett, de mostanában kezdett közelebbi
ismeretségbe kerülni Karinthy Gábornak, a "fájdalomhercegnek"
tébolyultan mély verseivel, és Cininek (Karinthy Ferenc)
lendületes írásaival. Ez utóbbi, mintha apjának
Balatonhoz, sõt Siófokhoz kötõdõ vonzalmát
folytatta volna, újra és újra, helyszínként
használta Mélyvizy szülõvárosának
utcáit. A Hátország címû novellájában
gyakorlatilag nyomon lehet követni a szereplõk siófoki
mulatozásának helyszíneit, s ez különös
mámorral töltötte el õt, az állandó
honvággyal küszködõt, innen a távolból.
Cini írásaiban egyébként is sûrûn
szerepeltek távoli tájak, városok, történelmi
emlékhelyek leírásai, ahol rendre feltûntek
az akkori magyar kulturális élet jelesebb szereplõi,
mint Déry Tibor, Weöres Sándor, Örkényék
vagy éppen Amerigo Tot, Lengyel Balázs és a különös
hóbortjairól ismert, a Micimackót latinra fordító
Lénárd Sándor. Cini különféle utazási
élményeit, tapasztalatait rendszeresen belefoglalta novelláiba,
ahol mindig feltûnt néhány groteszk alak, vagy élethelyzet,
amely már-már teljesen eltávolodott a valóságtól.
Ennek csúcsa az Epepe volt, amely az abszurditás határait
súrolta. Az "epepe" kifejezést féltestvére,
Kertész Tamás és barátja, Devecseri Gábor
találta ki. Egyfajta színi elõadások voltak
ezek, amelyekben a helyszín és a szereplõk bemutatása
után, a commedia dell'arte mintájára, rövid helyzeteket,
szituációkat jelenítettek meg az adott korból,
amelyben a dialógus kizárólag "epepe" nyelven szólalhatott
meg. Vagyis ezt az egy szót kellett mindenféle érzésre,
hangulatra alkalmazni. Igazi szellemi csemege volt ez a játék,
amely azonban nagyon sok ironikus elemet is tartalmazott. Talán
ez is volt a tényleges célja: kigúnyolni egy-egy személyt
vagy kort. Kritika. Ehhez pedig zseniálisan értettek ezek
a fiúk. Pontosan ezért nem értette Mélyvizy:
hogy volt lehetséges, hogy egy ilyen szellemi érában
nevelkedõ író, olyan mértékben rajongjon
a sportért, hogy sportnovellák írására
vetemedjék? Nem fért a fejébe. Egy ember, aki színmûveket
írt, amiket rendre bemutattak különféle színházak,
saját novelláskötetei jelentek meg, fordított
görög, angol, német, olasz darabokat, elõadásokat
tartott szerte a világon, dramaturgként dolgozott számos
hazai színháznál, regényébõl,
a Budapesti tavasz-ból filmet forgattak… hogyan lehetséges
mindezt összeegyeztetni a számára olyannyira lefitymált
sporttal? Egy Karinthy és a sport? Elképzelhetetlen elfajzás.
Mélyvizy alantas dolognak tartott minden sportot, s ezt rendre hangoztatta
is. No persze, minden társaságban óriási felháborodást
keltett népszerûtlen nézeteivel, de õ ezt titkon
mindig élvezte. Örült, ha kissé megbotránkoztathatta
ezeket az elbizakodott testimádókat. Számára
a test eszköz volt, nem pedig cél. Csak használni akarta,
de nem tett érte semmit, s ezért nem volt képes feloldani
ezt az ellentétet, amit számára Karinthy Cini vaskos
életvidámsága és vitathatatlan írói
egyénisége szembeállított.
Közben megjött a kávé, a
mézes krémes és a kísérõvíz.
Szöszmötölni kezdett velük, s titkon a lányt
leste, hogy vajon haragszik-e? Aztán fogta a könyvet, elõhalászott
a felsõ zsebébõl egy apróra kopott grafitceruzát,
és találomra odaírta az egyik oldal aljára
a következõ sorokat: "A világból teljesen kiveszett
a hierarchia iránti tisztelet, ezért ez a bizalmaskodó,
állandó tegezõdés."
Szokása volt jegyzetelni, aláhúzni
a könyvekben. Már sokszor ösztönösen tette,
minden gondolkodás nélkül. Könyvei lassan egyfajta
második naplóként, jegyzetfüzetként szolgálták
hóbortjait. Tulajdonképpen a mostani eset is ilyen volt.
Leírta, mert eszébe jutott, és megtetszett neki a
gondolat. A lánnyal zajló találkozás esetlensége
váltotta ki belõle. Közben a kávé, és
a kísérõvíz fele elfogyott. Az volt a szokása,
hogy ez utóbbit beosztotta. Kitartott ottlétének végéig.
Az pedig körülbelül másfél órát
jelentett. Ennyi ideig tartott ugyanis a pipája. Csak ezután,
mindennek a legvégén ette meg a süteményt. Ez
a buta kis szertartás elengedhetetlen feltétele volt ezeknek
az alkalmaknak. Ha véletlenül valami hiányzott a fentiekbõl,
nyugtalan idegességgel töltötte az amúgy olyannyira
áhított elvonulásának idejét.
Újra olvasni kezdett. Arcvonásain
nyomon követhetõ volt az elégedettség, amit az
olvasottak váltottak ki belõle. Aztán váratlanul
becsörtetett egy rövidnadrágos férfi a kávéházba.
- Sziasztok! - süvöltötte. Olyan
hatvan éves lehetett. A pincérlányok is tegezték.
Biztos léptekkel a pulthoz ment, s Mélyvizy ugyan nem értette
pontosan, hogy mit mondott, de ösztönösen megsejtette a
veszélyt. Még fel sem készülhetett, máris
bekapcsolták mellette a sarokba rejtett, közepes méretû
tévékészüléket.
- Hangos? - kérdezte a férfi.
- Hát igen - dörmögte Mélyvizy,
s igyekezett kellemetlen arcot vágni. A férfit azonban a
válasz már cseppet sem érdekelte. Bevágódott
egy fotelbe, közvetlenül Mélyvizy asztala mellett, s valamit
ugyan halkított a készüléken, de esze ágában
sem volt kikapcsolni.
Mélyvizy nem tudta, mit tegyen. Már
majdnem felkelt, hogy átüljön egy távolabbi asztalhoz,
aztán mégsem tette. Eszébe jutott az a pillanatnyi
irigység, amellyel a rövidnadrágos férfiak könnyedségét
figyelgette az utcán. Nem - gondolta. - Maradok. Dühös
volt.
Hogy elterelje gondolatait, egy levelet húzott
elõ táskájából, amelyen nagy, igénytelen
betûk jelezték barátjának, Zoltánfinak
távolról sem mellékes, sõt, talán kissé
túlzottan magabiztos egyéniségét. Zoltánfinak
ugyanis az volt az elmélete, hogy mindjárt az elején
le kell hengerelni a másikat, s akkor azt tehet velük az ember,
amit akar. Így aztán rendszeresen dõlt belõle
a szó, grafomán volt, s úgy evett, mint aki napok
óta nem jutott efféléhez. Szóval 150%-on élt,
emésztette magát és a környezetét. Nem
is viselték el sokan sûrû természetét.
Mélyvizy azonban szerette barátjának stílusát,
szófordulatait és öniróniáját.
A levél gyakorlatilag tipikus képét adta évtizedes
évõdésüknek. Harsányság, túlburjánzó
önbizalom, bántó kritika, fölényesség
és valami önmagára erõltetett flegmaság.
Ez jellemezte Zoltánfi leveleit. Mindez azonban oly humoros és
átlátszó gyermekiességgel megfogalmazva, hogy
nem lehetett rá haragudni. Egyébként sem ott tartott
már az õ viszonyuk, hogy csak úgy megsértõdtek
volna egymásra minden kis semmiségért. Harminc éve
ismerték egymást. Az pedig már idõ, pláne,
ha mindössze 36 éves az ember.
"Üdv! Leveleden meghatódtam. Eszembe
jutott, hogy az afrikai homok alatt fellelt német katonák
zubbonyából elõkerült levelek lehettek olyanok,
mint a tieid: egyszerûek s mégis rejtélyesek. A sorok
és a betûk már félig olvashatatlanok, s a papír
sem különb. Szép dolog volt, hogy prolongáltad
eme írások hangulatát: fél órát
töltöttem azzal, hogy elolvassam, de sikerült. A "gy" betûidet
különösen kedvelem. Valami egész ószláv
beütés van bennük. Talán még abból
az idõbõl valók, amikor Cirill és Metód
az új írás kialakításával kísérleteztek,
s nem tudták eldönteni, hogy milyen hang lenyomataként
szolgáljon ez a jel.
Egyébként pedig pörög a
franc… Éjjel asztmás rohamom volt a sok cigarettától.
Fáj a fogam. Van egy kelés a nyelvem mögött. Aludtam
három órát. Kövér vagyok, és lomposnak
érzem magamat. A vasalóm szétszaggatta reggel a kedvenc
ingemet, és az ajkamon is van egy seb, mert összeégettem
magam. Fáj a fejem. Nincs ebédjegyem. Van egy könyvtári
kiárusítás, de nem tudok odamenni, mert nincs rá
idõm. Émelygek. Márai szerint vannak ilyen tízpercek,
amikor nincs értelme az életnek, de ez elmúlik. Túl
kell élni és kész. Na igen, de miért tart ez
nekem egész nap? Hát ettõl aztán depressziós
vagyok, és semmit sem csinálok. Mármint a regényemen
kívül. De hát az is valami? Semmi. Nulla. Idõtöltés,
nem egyéb. Csak hogy ne legyek magamon kívül. De, hogy
valami értelme is legyen, nemsokára láthatod az elsõ
opusokat. Most még csak leírogatom a gondolataimat, kissé
összefüggéstelenül, skiccformában, aztán
majd ha meglesz mind a kb. 12-15 történet, nos majd akkor megindulok
feléd, és kíváncsi leszek, de nagyon, a véleményedre.
Ez még kb. két-három hónap. Egyébként
ma éppen egy olyan történetet írtam le unalmamban
az irodában, amelyben te és én szerepelünk, vagyis
hát rólunk mintáztam a fõszereplõket.
Majd kíváncsi leszek, ráismersz-e, hogy melyik az?!
A folyóiratodat megkaptam, de meg kell mondjam,
hogy nem tetszett. A külalak, az profi, messze jobb, mint a legtöbb
hasonló irodalmi lapé, de tartalmilag… Már mondtam
neked, hogy a remekmûveket arról lehet felismerni, hogy az
ember elkezdi lazán olvasni az anyagot, aztán egyszerre csak
azt mondja: na igen, ez így a helyén van! Ezt itt egyik írásnál
sem éreztem. Sõt! Egy halom képzavartól hemzsegõ,
moderneskedõ vers, összecsapott, semmitmondó novellák,
önsajnálat a köbön… brrr, de utálom az ilyet.
Érzõdik minden során, hogy olyan emberek írták,
akik izzadtságszagúan erõlködnek azon, hogy hitelesek
legyenek, de pont ettõl nem lesznek azok, hanem inkább nehézkesek.
Az eladott példányszámhoz viszont gratulálok.
Az én könyvem, idáig, a négy hónap alatt,
összesen 170 példányban kelt el, vagyis totális
kudarc, csõd, gáz, krach, leégés, bukás
etc. Mit tesz ilyenkor a kishitû ember? Abbahagyja. Mit tesz ilyenkor
a pszichopata (igazolással!)? Folytatja. Ezt teszem én is.
Aztán persze ott a kérdés, hogy amennyiben jól
jön össze, akkor abban nekem mi örömöm van? Lesz
nõm? Nem. Lesz jobb állásom? Nem. Lesz több perem?
Fityfenét. Lesz lakásom? Soha. Akkor meg minek írok?
Mondjuk így: csak, mert megvéd a megõrüléstõl
és az alkoholizmustól. Éljen hát az irodalom,
bár én most hirtelenjében átnyergeltem a filmekre.
Most éppen Martin Scorsese filmjeit nyüvöm szisztematikusan.
Kiveszek az Odeonból vagy 3-4 filmet, aztán hajrá,
bele az éjszakába! Ilyenkor persze leiszom magamat, és
egyik cigarettáról a másikra gyújtok rá.
Ettõl pedig hisztériás leszek, elmebeteg, széttaglózott.
Úgy érzem, hogy mindenki utál, a barátaim nem
állnak velem szóba, s elõjön a hipochondriám.
Most szokás szerint éppen rákos vagyok (találtam
egy kis kék pöttyöt a jobb kezem nagyujján). Szóval
csõd a köbön.
De legalább rájöttem, hogyan
lehet elhallgattatni cserfes és szekánt kolléganõmet:
komolyzenével. Elõvettem rég bekapcsolt rádiómat
és rányomtam a hangerõt Csajkovszkij B-moll zongoraversenyére.
Erre aztán elhallgatott. Kettõs haszon. Egyrészt láthatja,
hogy minõ cizellált (arisztokratikus) az ízlésem
(nekem van!), másrészt a toccaták között
nem ildomos veszekedni. Kisimult arcvonások, átszellemült
munka. Ma folytatom a szelídítést.
Mindezeken felbuzdulva kibékültem ügyvédnõ
barátommal is, mert közöltem vele, hogy megbocsátom
otromba viselkedését. Visítás és szemrehányások
özöne következett, amelyben a fejemhez vágta, hogy
õ aztán nem, én pedig szégyelljem magam, mert
tûrhetetlen, hogy ahányszor megjelenek nála, kilegelem
a hûtõszekrényét, meg biztos a bugyijai között
turkálok stb. Majd õ átnevel engem. Na, arra kíváncsi
leszek!
Annak viszont örülök, hogy Toole
regénye végül is tetszett. Mariannát is rábeszéltem,
hogy olvassa el, s ugyanazt mondta, mit te. Tudniillik, hogy az alapötlet
nem rossz, de kissé vontatott, és a fõszereplõ
egy barom, aki annyira idegesítõ, hogy legszívesebben
lepuffantotta volna. Nem tudom, nekem nagyon bejött az elsõtõl
az utolsó mondatáig, és személyes sikeremnek
érzem, hogy az elolvasásával sikerült jobban
megértetni a Zoltánfi jelenséget!
A Tabi László-könyvednek is örülök.
Mindenképpen olvasd el "A vödör" címû karcolatát!
Ez ugyanis megtörtént, mégpedig Kádár
Jánossal. Nagyon vicces.
Karinthy Ferenc iránti rajongásodat
pedig általános Karinthy-imádatod túlkapásaként
fogom fel. Õ csak egy árnyék az apja mögött.
Csak a nevével lett nagy, semmi eredetit nem vagyok képes
felfedezni benne. Majd figyeld meg, hogy írásainak egy jelentõs
százalékában az apjáról, illetve annak
körérõl ír! "Szellemidézés", "Baracklekvár"
stb. Ez volt az egyetlen érdekes az egész életében,
érted? Egyébként a kutya se olvasta volna el ennek
a nagy mamlasz vízipólósnak a firkálmányait.
A történelemben mindig is voltak olyan korszakok, amelyek alkottak,
szárnyaltak az emberi kreativitás mezején, s hosszú
idõre munkát adtak a rendszerint elkövetkezõ
silányabb, mindössze a feldolgozás szintjét elérni
képes évszázadoknak. Ez a mi esetünkben apát
és fiút jelent. Egy félbolond zsenit és egy
félmûvelt sportolót, aki egész életében
apját próbálta magyarázni. No de mindegy, csak
élvezkedj! Úgyis tudom, hogy te az efféle semmitmondó
történeteket szereted. Én majd esetleg, ha nyugdíjas
leszek, elõveszem és átrágom magamat rajtuk.
Addig viszont semmi limonádé!
Szóval láthatod, zajlik az élet.
De minek? Szar az egész. Majd még írok, csak most
inkább borba fojtom a bánatomat. Nem látszik a betûimen?
Züllött barátod: Zoltánfi
Mélyvizy a levél olvasása közben
teljesen megfeledkezett iménti bosszúságairól,
sõt egész jól szórakozott. Ajka többször
mosolyra húzódott, és erõvel kellett visszafognia
kitörni akaró nevetését. Zoltánfit annyira
ismerte már, hogy minden sora, mondata mögött értette,
tudta a valós tartalmakat. Ha valaki más elolvasta volna
ezt a levelet, talán megkérdezte volna, hogy ki ez a beképzelt,
arrogáns fickó, pedig Mélyvizy nagyon jól tudta,
hogy mindez csak álca. Zoltánfi magánéletének
kudarcaiból fakadó boldogtalanságát igyekezett
ezzel a töménységgel ellensúlyozni, s olykor
úgy elragadta a hév, hogy még Mélyvizyt is
le akarta hengerelni, aki ilyenkor csak könnyedén ránevetett
és figyelmeztette, hogy röhögnie kell erõlködésén,
és ne feledje, hogy ismeri már a módszereit. Esélytelen.
Átlát minden szándékon. Ilyenkor Zoltánfi
is elnevette magát, s folytatták valahol más területen
a szellemi csemegézést. Zoltánfi persze hamarosan
újra szerepben volt, s olyankor újra le kellett állítani.
S ez így ment közöttük már évtizedek
óta. Egy ilyen levélnél, mint a fenti, nem volt, aki
leállítsa õt, viszont Mélyvizy annál
nagyobb élvezettel olvasta barátja hömpölygéseit,
és esze ágában sem volt komolyan venni az azokban
foglaltakat. Most ugyan, Karinthy Ferenc ócsárlása
miatt kissé bedühödött, hiszen tudta, hogy régi
restanciája ez már Zoltánfinak, de azt is tudta, hogy
pont ezért volt ilyen támadó. Az igaz, hogy ez a Cini
egy nagy bivaly ember volt, akinek ha megtetszett valami, abban mértéktelen
volt, de póz nélkül, mindemellett azért az értékeivel
is tisztában volt.
A lapja pedig… persze, hogy tetszett Zoltánfinak,
hiszen a saját írása is benne volt! Így hát
kényelmesen hátradõlt a kissé kopottas kávéházi
fotelben, kezében a levéllel igyekezett barátja fizimiskáját
felidézni, és azon gondolkodott, hogy milyen hasznos is a
kritika, ha jól meg van fogalmazva. Ez a szuszogó, rövidnadrágos,
tévézõ tata pedig? Buborék, semmi - gondolta
Mélyvizy, s még összébb gombolta ingét
a nyakánál.
Fekete bárány
CSÁK GYULA
A remény rabjai
Hangjáték
SZEMÉLYEK
HAYNAU
ERNST, segédtiszt
DR. STEINHERZ, orvos
HAMVAY, fõnemes
NEDELKOVICH, hadbíró
(Kopogtatás egy ajtón)
DR. STEINHERZ Szabad bejönni?
ERNST (álmosan) Tessék… (Felriadva)
Jézus Mária? Tessék csak, tessék, Steinherz
doktor úr! Úgy látszik, elszunyókáltam.
Jaj, de restellem! Remélem, nem várakozott sokáig…
DR. STEINHERZ Most érkeztem, kedves Ernst.
Sajnálom, ha megzavartam a szunyókálásban.
ERNST Én viszont hálás vagyok
érte. Mi lenne itt, ha ön helyett (Némi kis gúnyos
pátosszal) õkegyelmessége báró Julius
Jakob von Haynau táborszernagy nyit rám az irodájából!
Nagy megtiszteltetés az õ segédtisztjeként
az elõszobájában szolgálatot adni, de roppant
nehéz. Ma például tizenharmadik órája
talpon vagyok. (Súgva) Az a tábornok úr nézete,
hogy nincs egészségesebb, mint egyidõben kelni a Nappal.
(Kitörve) De akkor együtt is feküdjünk vele!
DR. STEINHERZ (papírzörgés) Már
írom is az élénkítõ teát. Más
panasza?
ERNST Semmi. Igazán semmi! És a világért
se tessék említeni a tábornok úrnak, hogy panaszkodni
merészeltem.
DR. STEINHERZ Csak azért hívott, százados
úr, hogy az ernyedtségét kúráljam?
ERNST A tábornok urat kellene examinálni.
Megfigyeltem, hogy rohamosan ráncosodik a kezén a bõr.
DR. STEINHERZ Annak a szappan lehet az oka. (Halkabban)
Talán bensõ indíttatást érez, hogy sûrûn
mosson kezet.
ERNST Arra gondoltam, hogy a szívével
kapcsolatos. Annyira kalimpált ma, hogy a dobbanások átlátszottak
a zubbonyán, pedig az éppen a mellrészen vattával
van bélelve. Hintázott az a kis fehér kereszt, amit
rengeteg kitüntetése közül egyedülállóan
visel mindig.
DR. STEINHERZ Mindketten tudjuk, hogy roppant indulatok
szoktak eluralkodni rajta. Többször is láthatta, százados
úr, a kis fehér kereszt ringását, de bizonyára
nem figyelt rá.
ERNST Ma azonban felfigyeltem rá, és
megriadtam. Ezért küldtem önért.
DR. STEINHERZ Tudok a kegyelmes úr szívgyöngeségérõl,
és tõlem telhetõen kezelem is. Orvos jelenlétét
azonban csak akkor tûri el, ha õ rendeli magához. Állítsak
be hozzá, és mondjam, hogy maga küldött?
ERNST Isten ments!
DR. STEINHERZ Van más ötlete?
ERNST (szünet után) Nagy kár,
hogy a szív olyan gyenge gép.
DR. STEINHERZ Egész életen át
dolgozik mindenkinek.
ERNST Gyengeségen azt értem, hogy
meglágyul néha…
DR. STEINHERZ Mire céloz?
ERNST Nem szeretem a verebeket.
DR. STEINHERZ Miképpen jön ez most ide?
ERNST A verebek szállították
a szögeket a zsidóknak, amikor Krisztust megfeszítették.
DR. STEINHERZ Aha… Vagyis nem szereti a zsidókat.
Ezt régóta tudom.
ERNST Ellopják az ember fenekét, amíg
rajta ül. Már bocsánat…
DR. STEINHERZ Terjesztik róluk ezt is, igen.
ERNST Én mégis szánom õket.
Erre mondtam, hogy meglágyul a szívem néha…
DR. STEINHERZ Megint kérelemmel fordult magához
egy zsidó, és maga rábólintott.
ERNST Nézze ezt a kis könyvecskét.
Egy zsidónál tartott házmotozás alkalmával
bukkantam rá. Bizonyos báró Eötvös József
írta, még 1839-ben, a zsidókról - és
most szó szerint olvasom önnek: "Mely nép fegyvereit
elveszté
és mégis ellenségként üldöztetik;
mely hazájától megfosztva test nélküli
kísértetként bolyg, örökkön nyugtalan,
állandó kínok között él, egy régmúlt
kor polgára, idegen az élõk között, csak
gyûlölést lelhet, örök rabjaként a meg
nem szûnõ reménynek." (Más hangon) Most is keményen
bûnhõdnek… de miért? Azért, mert minden módon
segítették a Kossuth-féle rebelliót, azt a
császár ellen támadó országot, ahol
pedig csak gyûlölést lelhettek, amint az elõbb
felolvastam. Hát hová tették az eszüket?
DR. STEINHERZ A magyarországi rebellió
szabadságmozgalom volt. Ahol pedig a szabadságért
harc kezdõdik, a zsidók mindig megjelennek, hogy támogassák.
Ez nagyon is ésszerû, hiszen saját szomorú helyzetükön
is javítani remélnek. Tudja-e, százados úr,
hogy a párizsi forradalomban két zsidó is miniszterséget
kapott az ideiglenes kormányban? Meg hogy a tavalyi bécsi
forradalom elõmozdítói között szintén
volt két zsidó, éspedig dr. Adolf Fischhof és
dr. Josef Goldmark?
ERNST De számon tetszik tartani õket!
DR. STEINHERZ Tudja-e továbbá, hogy
a pesti március 15-i gyújtó hatású beszédeket
mondó Degré, Irinyi, Vasvári, Jókai és
Egressy Gábor mellett egy izraelita vallású fiatal
orvos is szónokolt?
ERNST Meg is kapja a fizetségét! Hamarosan
kivégzik.
DR. STEINHERZ Ne ízetlenkedjék!
ERNST Ismeri talán?
DR. STEINHERZ Tudom, kicsoda.
ERNST Abból, hogy ennyire meghökkent,
arra következtetek, hogy az illetõ jó ismerõs.
DR. STEINHERZ (kis szünet után) Nem
hihetem, hogy egy felszólamlásért halál jár.
ERNST (papírzörgés) Nézze
csak ezt az okmányt! Én készítettem elõ
a táborszernagy úrnak döntéshozatalra. Az ön
által említett fiatal izraelita orvos neve Kauders stb. És
itt a tábornok úr által írott feljegyzés,
amely szerint a vádlott valószínû sorsa: halál.
DR. STEINHERZ (kiáltva) Egy szónoklatért?!
ERNST Meg egyebekért, melyek a vádlott
rovásán vannak. Tud az egyebekrõl is?
DR. STEINHERZ Határozottan tudom, hogy nincsenek
egyebek. Erre megesküszöm!
ERNST Tegye majd ez a táborszernagy úr
elõtt. De felhívom a figyelmét arra, hogy úgynevezett
"egyebek" nélkül is kiróható halálos ítélet.
Lássa például ezt! (Papírzörgés)
A császári-királyi hadpolitikai bizottmány
halálra ítélte Kohn Jakab sapkacsinálót,
Grüneke Henrik paszományost, valamint Spitzer Ignác
fuvarost, mert különbözõ cikkek szállítását
kísérelték meg a rebellisek számára
Debrecen alatt… Tehát semmi úgynevezett egyéb, csupán
annak kísérlete. Ráadásul azok a hitközségek,
amelyekhez tartoztak, egyenként húszezer forint bírságot
fizettek utánuk. Mit szól ehhez?
DR. STEINHERZ Maga mit tud szólni ehhez?
ERNST Szánom õket.
DR. STEINHERZ Hangoztatni is merné szánalmát?
ERNST Ha bolond lennék!
DR. STEINHERZ Az elõbb megállapítottuk,
hogy kérelemmel fordult magához egy zsidó, és
maga vállalta is, hogy intézkedik felmentése vagy
büntetése enyhítése ügyében.
ERNST Mitévõ legyek, ha nem tudok
szabadulni némelyiküktõl? Sok Mózes-hitû
úgy képzeli, hogy én könnyedén nyújtogathatok
be kérelmeket õkegyelmességének.
DR. STEINHERZ Nekem pedig úgy tetszik, hogy
maga képzeli ezt rólam.
ERNST Igenis, volt rá bizonyság, hogy
doktor úr közbenjárása eredményesnek bizonyult.
Tetszik emlékezni arra a… na, hogy is hívják?
DR. STEINHERZ Totis Ignác és felesége
került haditörvényszék elé rebellisek bujtatásáért
és valóban létezõ egyéb vétségért.
Csakhogy aztán…
ERNST (közbevág) De az ön közbenjárása
nyomán felmentést nyertek.
DR. STEINHERZ Maga pedig elszólta magát,
hogy nyert egy summa pénzt az ügyön.
ERNST Egy méltányos részt önnek
ajánlottam.
DR. STEINHERZ Jól emlékezhet, hogy
én pedig visszautasítottam. Egyúttal kértem,
százados úr, és kérésemet most megismétlem:
eszébe ne jusson hasonló ajánlat!
ERNST Márpedig a mostani esetben minden korábbinál
nagyobb hála kínálkozik. Schöntag Bernát
igencsak módos rokonsága kéri a közbenjárást.
Nem titkolták, hogy sikeres eljárás esetén
a táborszernagy úr õkegyelmességének
is illõ módon hálásak lennének.
DR. STEINHERZ Ajánlom, hogy errõl
mélységesen hallgasson. Az, hogy a végsõ bajban
levõknek ilyesmi juthat eszébe, érthetõ - bár
meg nem bocsátható. És ha a táborszernagy úr
fülébe jut valami efféle, menten az ellenkezõjét
parancsolná annak, amit kérnek tõle. Jól tudja,
hogy legszemélyesebb érdeke a lepénzeléseknek
még a hírét sem hallani, nemhogy belekeveredni. Nyerés
helyett ön is nagyon ráfizetne.
ERNST És önt se felejtsük ki, doktor
úr.
DR. STEINHERZ Mi közöm lehet a nyerészkedéshez
- nekem?!
ERNST Ön protestál enyhítésekért
õkegyelmességénél.
DR. STEINHERZ A maga erõszakos unszolására…
ERNST Ki tudhatná azt? Én a háttérben
vagyok, és nem is lennék hajlandó nyíltan zsidópártolásba
fogni. Tiszta sor.
DR. STEINHERZ Tudja-e, százados úr,
hogy mint tartja egy bölcs mondás? Aki sekélyben hajózik,
elõbb-utóbb megfeneklik a pocsolyában.
ERNST Már korábbról való
a megfigyelésem, mely szerint ön kedvét leli abban a
mesterkedésben, hogy ne beszéljen egyszerûen.
DR. STEINHERZ Akkor most egyszerû leszek.
Szavakban ön szánja a zsidókat, de csak a pénzükért
teszi, amit ráadásul az én közbenjárásommal
próbál megszerezni. Ön bûnösebb, mint akiket
mostanában álbûnökért elítélnek.
ERNST Az a nem csekély különbség
közöttünk, hogy ön is szánja a zsidókat,
méghozzá anyagi érdek nélkül, pusztán
együttérzésbõl. Hivatalos megítélés
szerint pedig ez a kétségesebb üzelem.
DR. STEINHERZ Kérdezzük meg errõl
a kegyelmes urat!
ERNST Nem javallom. Afelõl azonban bizonyos
lehet, doktor úr, hogy Haynau táborszernagyot más
szempontok vezetik, mint önt.
DR. STEINHERZ A mocskos kufárkodás,
amit maga emberi sorsokkal folytat, az õ szemében is csak
erkölcstelenség lehet.
ERNST Nocsak! Talán párbajt akar provokálni
közöttünk, doktor úr? Azt sem javallanám.
Hõ-õ! Egészen gutaütéses lett az ábrázata.
A táborszernagy úrtól hallottam, hogy a zsidók
gyakran megsértõdnek, mielõtt még valaki megsértené
õket. (Mozgás) Na-na, semmi meggondolatlanság! Nem
akartam megsérteni, és kijelentem, hogy ön sem sértett
meg semmivel. Hát akkor miért ez a nagy indulat? Történt
valami rendkívüli? Arra kértem, legyen segítségemre
egyik zsidó ismerõsöm vád alóli felmentésében,
de ha elhárítja, azt is tudomásul veszem. Sejtésem
szerint az illetõnek… amúgy sincsen úgyszólván
semmi esélye. De hát én próbálkozni
akartam. Ha viszont ön kihúzza magát, borítsunk
fátylat az ügyre. Lépjünk túl rajta! Nem
azért hivattam, hanem õmagassága gyógyítása
céljából. Mondja csak, doktor úr: az például
nem rejteget veszélyt, hogy a tábornok úr újabban
minduntalan retket rágcsál, meg sárgarépát
ropogtat? Nem gyõzök ezekbõl az étkekbõl
eleget beszerezni.
DR. STEINHERZ Maga engem zsidónak nevezett!
ERNST Ugyan! Mondtam, hogy felejtse el beszélgetésünknek
ezt a részét. Idegen az ilyen huzakodás tõlünk.
Mondhatni: jó barátságban voltunk eddig, és
ha ennek fenntartása azon múlik, hát akkor a bocsánatát
kérem valamennyi olyan szóért, amellyel akaratlanul
bár, de sérthettem. Hiszem, hogy barátságunk
megõrzése az ön számára is fontosabb a
méltatlan perpatvarnál. Tehát akkor… a retek és
a répa?…
DR. STEINHERZ (szünet után, kedvetlenül)
Mindkettõ egészséges, és rágásuk
az idegfeszültség levezetését is szolgálhatja.
ERNST (könnyed, társalgási hangnemben)
Puncsitalt is vesz magához napi rendszerességgel, de hát
azt régóta. Retket és répát viszont
két héttel ezelõtt kezdett követelni.
(Távoli kiáltás)
HAYNAU Ernst!…Ernst!
ERNST (súgva) Be kell mennem hozzá.
Várjon itt, amíg kijövök. És nyugodjék
meg. Szent a béke!
(Lépések, ajtó nyitás-csukódás)
HAYNAU (közelrõl) Már azt hittem,
elaludt.
ERNST Alázatosan jelentem, az nem fordulhat
elõ!
HAYNAU Na, fogja ezt a paksamétát
és személyesen vigye Nedelkovich hadbírónak!
Magának csak ez a dolga. A többi Nedelkovichre tartozik, és
õ is tudja a dolgát. Végeztem!
ERNST (harsányan) Igenis!
HAYNAU És ma már nincs szükségem
tovább magára.
ERNST Értettem!
HAYNAU Ha értette, mire vár?
ERNST Az ön árnyékában
eltöltött szolgálati évek után, kegyelmes
uram, méltóztatik tán megbocsátani, ha bátorkodom
javasolni, ön is fejezze be mára a munkát.
HAYNAU Mifene-féle javaslat ez? Hogy jön
maga ehhez?
ERNST Alázatosan jelentem, egyetértésre
jutottunk Steinherz doktor úrral abban, hogy kegyelmességed
túlságosan megterheli magát, s ez ártalmas
a szívére. Én csak megfigyelés alapján
mondom, de a doktor tudományosan. Közös aggodalmunk jegyében
jött ma is doktor Steinherz, hogy a munkanap végeztével
méltóztassék engedélyezni számára
egy röpke vizsgálódást, amely az ön szívének
állapotára vonatkozik.
HAYNAU Sokat megengednek maguknak, hallja-e! És
micsoda pimaszság, hogy ilyen hosszan szónokol?! És
az a… felcser most itt van?
ERNST Bebocsátásra várakozik.
HAYNAU Engedje be. Maga meg kotródjék!
(Átkötõ zene után)
DR. STEINHERZ Bocsánat…
HAYNAU Jöjjön, doktor, de gyorsan végezzünk.
Estélyt ad a feleségem leányunk eljegyzése
alkalmából, s már kétszer érkezett sürgetõ
üzenet, hogy várnak rám.
DR. STEINHERZ Engednie kellett volna a hívásnak,
táborszernagy úr.
HAYNAU Elsõ a hivatali kötelesség.
DR. STEINHERZ Az egészségre vigyázni
szintén kötelesség, kivált az ön helyzetében
levõ személyiségeknek, kegyelmes uram. Önre nézve
legrosszabb az izgalom. Mihelyt érzi, hogy szíve van, azonnal
félretenni minden dolgot és szórakozást keresni!
HAYNAU Szamár beszéd! Miképpen
cselekedhetnék így… éppen az én helyzetemben?
DR. STEINHERZ Például a tudat segítségével.
Ha nincsen módja sétára vagy egyéb testi mozgásra,
indítsa útra gondolatait és érzéseit
derûs, vonzó tájakra.
HAYNAU (szünet után) Azt mondja? Szaván
fogom, doktor! Tegyünk egy próbát! Felidézem
például azokat a magasztos perceket, amelyeket a császárnál
töltöttem azelõtt, hogy mostani állomáshelyemre
kerültem. Azok a percek egyébként ma többször
is megidézõdtek már emlékezetemben, tehát
nem lesz nehéz újraidéznem. Akárcsak most magát,
úgy tudom látni képzeletemben Ferenc József
rám szegezõdõ szigorú, bár enyhén
üveges tekintetét, és szó szerint õrzöm
a fülemben és a szívemben, amint azt mondja: "Bízom
benned. Amiként a korábbi háborúkban sem kímélted
magad, ugyanolyan erélyességet kell tanúsítanod
a magyarországi rebellisek elleni harcban. Nem fogod engedni, hogy
kijátsszanak, sem azt, hogy megfélemlítsenek. Isten
veled!" (Szünet után) Na, eléggé derûs
és magasztos tájékra vittem, doki?
DR. STEINHERZ Kétségen kívül…
HAYNAU (emelkedõ hangerõvel) És
ez még fokozható! Mindennél magasztosabb volt a pillanat,
amikor magához is ölelt õfelsége, én pedig
azt kiáltottam: (Ordít) "Egyetlen kívánságom,
hogy életemet császárom és hazám szolgálatának
szenteljem!" (Elfulladva) Ez történt 1849 májusában.
DR. STEINHERZ Dicsõ emlék…
HAYNAU (nyugalmat erõltetve) És most,
egészen pontosan ma, vagyis jó esztendõvel a dicsõ
emlék után pimasz (Felüvölt), igenis pimasz!… levelet
kaptam õfelségétõl azzal az utasítással,
hogy végrehajtás, mi több, kihirdetés elõtt
minden általam hozott ítéletet fölterjesszek
jóváhagyás vagy megmásítás céljából
Bécsbe! Felfogja ezt?! Eddig tûrték az udvarnál,
hogy egész Európa hóhérnak mocskoljon, ettõl
fogva hóhérinassá aláznak. (Nehezen lélegzik)
DR. STEINHERZ (halkan) Méltóztassék
a zubbonyt kinyitni, hogy jobban a szívhangokhoz férkõzhessek.
És tessék aprókat szippantani ebbõl a kámforos
üvegcsébõl. Úgy… úgy… Most pedig meghallgatom
a szívet ezzel a mûszerrel…
HAYNAU Vizsgálódás nélkül
is megmondom: vadul kalimpál és fáj.
DR. STEINHERZ Hiszem, hogy enyhíteni tudjuk
a fájdalmat, de ehhez kérem újabb közremûködését.
Ne méltóztassék az idézett emlékre gondolni,
hanem inkább semmire.
HAYNAU (rekedtes, monoton hangon) Amit eddig tettem,
csakis felsõ jóváhagyással, sõt: felsõ
parancsra tettem. Aki cseppet is ismeri az állam szervezetét,
nem is gondolhatja másképpen. Ha kifogás alá
esett volna munkám, régen leállíthatták
volna. (Papírokkal csapkodja íróasztalát) Ámde
ezt csak most akarják tenni, miután Európa zsidó
újságjai háborgást szítanak. Tessék,
olvashatja maga is, megveheti az utcán akárki! Magyar lapok:
Figyelmezõ, Hon és külföld, A jövõ,
Kossuth Hírlapja, Der wahre Ungar. Azután német zsidó
lapok: Der Orient, ez Lipcsébõl, Allgemeine Zeitung des Judenthaus,
ez Magdeburgból, Der Ungarische Izraelit, ez innen Pestrõl!
Tessék! Olvassa! Kegyetlen magyarországi megtorlás
ordít minden címlapról, amely kegyetlenség
csak azóta baj, amióta az enyémen kívül
a legfelsõbb névvel is összekapcsolják. S a kegyes
császár most közbe is lép. Majd õ lefogja
a kegyetlen hóhér kezét! Majd õ felülvizsgálja
és eldönti, hogy kit lehet és kit nem - kivégezni!
Az a paksaméta, amit az imént Ernst a hadbíróhoz
vitt, mind általam aláírt halálos ítélet.
Huszonnyolc. Gondolhatja, mekkora munka ezt összeállítani.
S tudja, mire vagyok a legbüszkébb? Ott a listán az
a név is, amelynek a tulajdonosát hónapok óta
hajszolom… Ne szóljon közbe, hagyjon kibeszélni! Amirõl
én beszélek, fontosabb nekem, mint amirõl maga akar
papolni! És amirõl beszélek, oldja bennem a feszültséget,
mert kedves téma. Egyet akarunk, nem? Szóval ott a kivégzettek
sorában egy zsidó neve, bizonyos Tyroler Józsefé.
Tudja maga, kiféle az illetõ? (Zaj, mint amikor egy fémedény
padlóra esik) Mit ejtett le? Na, az ki is borult. Fene bánja,
úgyse hiszek az orvosi maszlagokban! A szõnyeget jobban sajnálom…
Azért csak csinálja, amit jónak lát, majd megtorlom,
ha kárt okoz vele. A szõnyegért nem kell fizetnie.
(Ideges nevetés) Szóval ez a Tyroler olyan zsidó mûvész,
aki a Kossuth-bankót rajzolta. Nem hallott róla?
DR. STEINHERZ Említették… valahol,
mint ügyes kezû rajzolót…
HAYNAU És ez a zsidó kellett Kossuth-nak,
a zsidajának meg Kossuth. Aztán õkelme nagyon rá
is fizetett. (Nevetés) De nem azokkal a bankókkal fizetnek
majd neki, amiket õ rajzolt…
DR. STEINHERZ Hallani, hogy keményen büntetik
azokat, akiknél ilyen… rajzolt papírpénzekre bukkannak.
Azt mondják, hogy olykor érthetetlenül kemények
a büntetések.
HAYNAU Akiktõl ilyet hall, azokat fel kell
jelentenie! Gondolja meg, hogy minden egyes ilyen bankjegy Kossuth személyes
üzenete, személyes jelenléte és lázító
hatása. És itt fontos a szerepük az ilyen Tyroler-féléknek
és
hitsorsosaiknak, mert elsõsorban õk azok, akik pénzzel
foglalkoznak. És ez a tény még most, legyõzetésük
után is meghatározza lázító akcióik
sikerét. Ezért kétszeresen büntetendõk!
Meg azért is, amit érdemként próbálnak
a számlájukra írni, vagyis, hogy jó katonák
voltak. Klapka, Bem, Görgey és más parancsnokok megnyilatkozásai
szerint ügyes, elszánt, veszedelmes harcosok voltak. Saját
parancsnokaimtól is efféléket hallottam. És
még valami a zsidókról… Ez látja, magáról
jutott eszembe. Azt jelentették nekem, hogy a rebellisek sebesültjeinek
gyógyítását jórészt zsidó
orvosok végezték. Honnan ez a sok zsidó orvos? He?
Magának tudnia kell!
DR. STEINHERZ Nem vagyok járatos a zsidók
történetében…
HAYNAU De az orvosokéban csak eligazodik?
DR. STEINHERZ Egyszer beszéltem valakivel
arról, hogy mennyi zsidó orvos van, míg például
ügyvéd alig. Azt állította az a beszélgetõ
partnerem, hogy kétszáz évvel ezelõtt megnyitották
a zsidók elõtt az orvosi pályát. Méltóztassék
megbocsátani, de ennél többet a tudatlansággal
való visszaélés lenne, ha beszélnék…
a dologról.
HAYNAU Jó, jó! Nincs jelentõsége…
Hoppá! Vigye tõlem a kencéit meg a kezeit! Valami
csodálatos jutott az eszembe! Valamit eljátszattak eddig
velem, hát ezután majd én játszatom velük!
Arlechino finto principe! Olaszországi nyelvemlékem. Igen!
Most majd a hercegnek öltözött királyi bohóc
fog ugrálni. Hu-u-u! Micsoda terv ötlött a fejembe! Látja,
most elismerem, hogy az erõs gondolatok jó terápiát
jelentenek.
DR. STEINHERZ Azért csak tessék még
kényelmesen üldögélni és abból az
üvegcsébõl szippantgatni.
HAYNAU Vigye innen! Figyeljen viszont arra, amit
most mondok. Hevületemben olyan szavakat használtam és
olyan tényeket említettem, amelyeket magának meghallania,
pláne kifecsegnie szigorúan tilos!
DR. STEINHERZ Hippokratész görög
orvosra tett eskünk tiltja, hogy betegeinkrõl intimitásokat
fedjünk fel.
HAYNAU Az én esküm pedig úgy
hangzik, hogy a torkán húzatom ki a sarkát, ha egyet
is szól arról, amirõl nem szólhat.
DR. STEINHERZ Megértettem, kegyelmes uram.
HAYNAU Kapja-e maga rendesen a járandóságát?
Ha igen, akkor is kívánjon valamit! Kedvem van jót
cselekedni.
DR. STEINHERZ Öröm számomra, hogy
javuló kedélyállapotban láthatom, táborszernagy
úr. Ennél szebb ajándékot nem kívánhatok
magamnak.
HAYNAU Ne alakítsa itt nekem a nagyvonalú
embert! Senki sincs annyira jóllakva, hogy ne tudna lenyelni még
egy kedvenc falatot. Elõ az óhajával!
DR. STEINHERZ Vágyaim leginkább élettelen
és testetlen dolgokra irányulnak: zene, költészet
s általában a szellem ínyencségei. Ezek jelentik
számomra az élet értelmét.
HAYNAU Az életnek nincsen értelme.
Az is bolond lenne, aki értelmet kívánna egy szerencsejátéktól.
(Szélesre tárt ajtószárnyak
ütõdése)
HAMVAY (harsány, borízû hang)
Vivát a magyar forradalom legyõzõjére, a trón
megmentõjére!
HAYNAU (hasonló hangnem) Nocsak! Drága
nászuram! Halt! Egy szóval se mondd jöttöd okát.
Kitalálom! A feleségem által kiválasztott,
legmagasabb rangú emberként érkeztél, hogy
beterelj a vendégsereghez! Tudta az asszony, hogy ilyen hírnök
parancsát még Haynau sem elég bátor megszegni.
HAMVAY Nem engem szánt ellenállhatatlannak
a kegyelmes asszony, hanem ezt, itt, a kezemben. Puncsital. De csak ennyi,
kerítõnek, csábítónak. A mulatság
helyszínén ezerennyi van! Ámde… csak magunknak hoztam
poharakat. Kettõt.
HAYNAU Elég lesz. A doktor nem él
ilyesmivel. Õ a szellemiek pártolója.
DR. STEINHERZ (távolodó hangon) Már
itt sem vagyok… Tiszteletem, nagyuraim… és gratulálok a családi
ünnepséghez…
HAYNAU Megismétlem, hogy kívánjon
valamit, mielõtt kimegy. Elõ vele! De olyat kívánjon,
amit csak én adhatok meg. Méltó legyen a kérés
az ajándékozóhoz. Gyerünk! Látja, hogy
dolgom van, ne rabolja az idõmet!
DR. STEINHERZ Igenis… Tetszett említeni azt
a pénzrajzolót… Ha õ megtarthatná fiatal életét…
HAYNAU Ennyi? Ilyen szûkmarkúnak vél?
DR. STEINHERZ Ha az ön látókörébe
kerülne bizonyos Kauders, egy meggondolatlan ifjú, aki szónokolni
merészelt múlt év március 15-én…
HAYNAU Más?
DR. STEINHERZ Schöntag Bernát raboskodik
az Újépületben kedvezõ ítéletre
várva…
HAYNAU (szünet után) Meglátjuk,
mitévõk lehetünk. Nem arra! A másik ajtón.
DR. STEINHERZ Igenis… Tiszteletem és tiszteltetem…
(Hang elúszik)
HAYNAU (a kilincs kattanása után)
Hát akkor fogjuk a poharakat, nászuram!
HAMVAY Ahogy az imént mondtam, a magyar forradalom
legyõzõjére! Az igazságtevõre!
HAYNAU Az én dolgom nem igazságtevés,
hanem jutalom és büntetés, amint a magyarországihoz
hasonló események után törvényszerû.
HAMVAY Akkor áldás Haynau büntetõ
kezére! És a jutalmazóéra is, amelyre éppen
most láthattuk a példát. Ilyen nagyvonalúság
nyomán munkátlanok maradnak a hóhérok.
HAYNAU Sokan szigorúnak tartottak és
tartanak…
HAMVAY A jó katona kérlelhetetlen.
HAYNAU Engem túlságosan szigorúnak
mondanak.
HAMVAY Az igazság és a császár
szolgálatában helye van a legnagyobb szigornak. Most, hogy
elõtted hódolhatok, kegyelmes uram, még bizonyosabb
lettem a saját dolgomban. Szigorúan tartom a parasztjaimat,
de nem is csábított el közülük egyet sem a
rebellis agitáció. Úgy tisztelnek, akár a levest,
pedig azt nagyon szeretik.
HAYNAU Szétkürtölték a zsidó
újságok, hogy az olaszországi Bresciában megkorbácsoltattam
a fellázadt csõcseléket, köztük nõket
is.
HAMVAY (rövid nevetés) Elnézést
az összehasonlításért, de jómagam is megpattogtatom
a szíjostort a marokszedõ lányok lába szárán,
ha kell. (Lehalkított hangon) És megtáncoltatnám
az ostort néhány, a környékemen levõ földesúr
hátán is. Akad, akit úgy megzavart az agitáció…
vagyis hát a zsidó agitáció, ahogyan méltóztattál
mondani, hogy a birtokából gyárat akar gyúrni,
a parasztjaiból meg proletariátust. Listám van ezekrõl
a magyar urakról, amely listát el is hoztam, hogy kezeidbe
tegyem. Hiszem, hogy azt kapják, amit megérdemelnek. Ha rád
bízom õket, kegyelmes uram, mintha a sors ítélkezne
felettük! Döntéseid és cselekedeteid olyanok, mintha
a haza válaszolna azoknak, akik rárontottak.
HAYNAU Minden cselekedetünk haszna akkor derül
ki, amikor már nem leszünk.
HAMVAY Mérföldkõ, kegyelmes uram,
a te szereplésed a történelemben!
HAYNAU A mérföldkövek elõbb-utóbb
sírkõvé szoktak változni…
HAMVAY Legyen úgy, ahogyan képviseled
a fogalmazást. Én, ugye… nem jártam katonaiskolát,
de azt nagyon megtanultam, hogy elsõ a haza! És ahol a haza,
ott a császár! Te pedig kegyelmes uram, a császárt
képviseled! Erre igyuk ezt a maradék poharat! Vivát
Haynau!
HAYNAU Igyunk és menjünk, nászuram,
mert vár a vendégsereg.
HAMVAY Vivát Haynau!
(Harsány zene, ami átúszik
társasági morajba,
majd dobpergés, akár kivégzéskor)
(Csönd, ajtónyitás, bokacsattintás)
ERNST Tábornok úrnak alázatosan
jelentem, engedélyt kérek a belépésre!
HAYNAU Ne kiabáljon annyira, Ernst százados!
Sok volt a puncs az elmúlt napokban. Szétrobban a fejem.
Mit óhajt?
ERNST Szabadjon felhívnom táborszernagy
úr figyelmét, hogy hamarosan õkegyelmessége
Geringer báró úr teszi tiszteletét. Érkezése
egyeztetve van, de kötelességem kellõ idõben
szólni.
HAYNAU Jó, jó! Tisztítson meg
néhány sárgarépát, és vagdossa
össze. Csak akkor hozza be, ha elment a báró. És
kerítse elõ Steinherz doktort, amilyen gyorsan csak lehet.
ERNST Ismét rendetlenkedik kegyelmességed
szíve?
HAYNAU Az emberi szívvel mindig van valami
gond, Ernst. Most azonban nem azért kell a doktor, hogy rajtam segítsen,
hanem én akarok örömet szerezni neki. Kért tõlem
valamit, és én teljesítettem. Látni akarom
az arcán az örömet és a hála kifejezését.
Ez éppen olyan jó, mintha szenvedni látjuk ellenségeinket.
Fõképpen mostani munkám során gyõzött
meg a tapasztalat, miszerint csakis személyesen átnyújtott
kérésnek szabad engednem, hogy a kérelmezõ
kizárólag nekem legyen lekötelezve.
ERNST Bizonyára megérdemelte a doktor,
ha teljesíteni méltóztatott a kérését…
HAYNAU Fenét érdemelte! Mindig olyat
kér, amit még nekem sem állna módomban teljesíteni,
ha el nem tekintek a szabályoktól. Folyton azt kunyerálja,
hogy mentsek fel valakit a kirótt ítélet alól,
vagy elítélni se engedjem. És mindig zsidókat
próbál menteni, ha jól gyanítom. Most például
egy Schöntag Bernát nevezetû illetõért
kuncsorog nálam. Még az is lehet, hogy pénzt ígért
neki a tehetõsnek mondott rokonság. Nem beszélt errõl
magának?
ERNST Az iránt puhatolózott nálam,
hogy… esetleg… kegyelmességed mit szólna…
HAYNAU Talán teljesítettem volna…
Csakhogy ezt a Schöntagot hetekkel ezelõtt már kivégezték,
de a nyilvánosság elõtt említetlenül maradt
a neve. Jól emlékszem rá, mert kapitális gazemberségeket
mûvelt a rebellisek oldalán. A kivégzésrõl
magának is tudnia kellett, Ernst. Hát miért nem tájékoztatta
a doktort, amikor elõadta magának a kérelmezési
szándékát?
ERNST Csak úgy… név nélkül
említette…
HAYNAU Avagy a doktor is tudta, hogy Schöntag
Bernát nincs többé, de a rokonság elõtt
elhallgatta. A hálájukat meg elõlegben elfogadta.
Lehet, hogy õkelme nem csupán élõket gyógyít,
hanem holtakkal is kereskedik? Mondja… nem zsidó ez?
ERNST Kizárt dolog! Aki az ön testi
közelségébe férkõzhet, azt a katonai és
a polgári rendõrség egyaránt alaposan megvizitálja.
Utánanéztem a családfájának magam is.
HAYNAU És? Miféle családfája
van?
ERNST Magyar, francia, osztrák rokonsága
van, és otthonosan mozog a köreikben.
HAYNAU Aki mindenütt otthon van, az éppen
hogy hontalan. Ezért akar mindenhová befurakodni. Személyes
megfigyelésem, hogy zsidók és nem zsidók a
nagy keveredés folyamán félnek is egymástól,
meg mohón keresik is egymást mint méltánylandó
ellenfelet, akit dicsõség legyõzni. Ebben a kirurgusban
is efféle vágyakozás fészkelõdhet.
ERNST Méltóztatik megengedni azt az
ellenvetésemet, amely szerint kétlem, hogy a doktor ellenfélnek
merné gondolni kegyelmességedet. Kicsike õ ahhoz!
HAYNAU Hát persze. Tudja, hogy most még
nem elég erõs ellenemben, ezért igyekszik jó
képet vágni, továbbá: kihasználni, ha
tud!
ERNST Nagy tisztesség, hogy kegyelmességed
beavat szigorúan belsõ ügyeibe és… mindent szeretnék
jól megérteni, ha elbírná az eszem…
HAYNAU Mit nem ért?
ERNST Méltóztatott említeni,
hogy örömhír vár a doktorra, de hát… Schöntag
hetekkel ezelõtt, ugyebár…
HAYNAU Azon már nem segíthettem. De
két másik zsidónak visszaadtam az életét.
ERNST Egyszerre kettõnek?
HAYNAU És még huszonhat nem zsidónak!
A magyarországi rebellió elkapott bûnöseinek aránya
hozzávetõleg így oszlik meg zsidók és
nem zsidók között.
ERNST Egyszerre huszonnyolc embernek?!
HAYNAU Az, hogy miért kegyelmeztem egyszerre
ennyi embernek, nem tartozik ide. Ha napfényre kerül a tény,
biztosíthatom, hatalmas ricsaj lesz Bécstõl Budáig.
Mindenki megkeresi majd hozzá a saját értelmezését.
Steinherz doktor például képzelheti úgy, hogy
az õ befolyása hozta vissza a sírból az általa
megnevezett két zsidót. És nem is képzeli rosszul.
Sõt! Ha tudná, hogy közvetve a huszonhat magyar életének
visszaadásához is hozzájárult… Na, ez már
csakugyan több annál, amit magának az orrára
köthetek! Mit mondott az elõbb? Mit akar?
ERNST Geringer báró õkegyelmessége
érkezése várható.
HAYNAU Ördög vigye! Ritka kellemetlen
ember. Ha õ nem erõlteti, sohase találkoznék
vele. Úgy fontoskodik, mintha õ lenne felelõs Magyarország
rendjéért, holott csupán az adminisztráció
szervezése a dolga. S van pofája célozgatni, mintha
én akadályoznám az õ mihaszna munkáját
a szigorúságommal! És õ is leginkább
a zsidók érdekében siránkozik. Arra célozgat,
hogy megsemmisítem gazdaságilag a zsidókat, márpedig
ez árt az ország újraéledésének,
mi több: a birodalomnak is. Maga mindezt nem hallotta, világos?
ERNST Igenis!
HAYNAU És tudja, mit? Ennek a Geringernek
nem is vagyok itt! Maga elég ravasz, találjon ki valamit.
Semmi kedvem a bárót hallgatni. Ráadásul roppant
unalmas ember. És gusztustalan. Saját unalmassága
enyhítésére idõnként felnyerít,
és úgy eltátja a száját, hogy a gégéjéig
belátni. Fuj! Egyszóval, ne jöjjön ide! Illetve,
ne hozza be! Senki se jöjjön! Csak a répák, puncsok
jöjjenek! De azok szünet nélkül!
ERNST És… amennyiben Steinherz doktor…
HAYNAU Õ se jöjjön! Kerítse
elõ, de ne hozza ide! Vigye az Újépületbe. (Léptek,
papírzörgés) Írok egy levelet, amelyet a doktorral
együtt átad a börtönparancsnoknak. A levél
a doktor azonnali akasztására utasítja a börtön
parancsnokát.
ERNST Elnézést… és a neki,
a doktornak szóló örömhír a két kegyelmet
kapott izraelitáról…
HAYNAU A megmentett életekrõl szóló
hírt közölheti vele. Az õ halálos ítéletérõl
csak a börtön parancsnoka tudhat. Tessék, itt a parancsnoknak
címzett levél!
ERNST Ismét bocsánat… de a doktort…
miért?
HAYNAU Nem tartozik magára! Mindenben cselekedjen
a parancsok szerint! És mielõbb lássam itt a puncsokat!
Végeztem!
(Harsogó átkötõ zene,
kürtök, dob stb.)
ERNST Táborszernagy úr, íme,
a soros pohár puncs… A negyedik.
HAYNAU Tegye le. És kifelé!
(Átkötõ zene)
ERNST Táborszernagy úr, kegyelmes asszony
étkezéshez szólítja.
HAYNAU Még dolgom van. És hol az újabb
pohár puncs?
(Átkötõ zene)
ERNST (fojtott izgalommal) Táborszernagy úr!
Nedelkovich hadbíró úr kér mindenáron
bebocsátást.
HAYNAU Mondtam, hogy senki! Mit mond? Ki erõszakoskodik?
ERNST Nedelkovich hadbíró úr.
HAYNAU Elõ van jegyezve?
ENRST Alázatosan jelentem, nincs.
HAYNAU Akkor miért jött?
NEDELKOVICH (ajtócsapódás,
lihegés, magasan rikácsoló, öreg hang) Kegyelmes
uram, a legszigorúbb haragjával sújtson rám!
HAYNAU Miket hallok?! Foglaljon helyet, Nedelkovich
uram.
NEDELKOVICH Jobb is, különben menten összerogyok.
Attól tartok, nagyot vétettem ön ellen s minden ellen,
ami a munkaköri leírásomat illeti. Íme, átnyújtom
önnek a corpus delictit… (Papírzörgés)
HAYNAU Mi ez az iromány?
NEDELKOVICH Nekem van címezve, de önnek
jött, kegyelmes uram. Illetve, önnek címezték,
de hozzám érkezett. Felbontottam, és az Isten verjen
meg, el is olvastam! Azóta reszketek.
HAYNAU És mi az a rettenetes tartalom, amitõl
úgy elborzadt?
NEDELKOVICH Méltóztassék beletekinteni,
illetve gondosan tanulmányozni. Nagy dolgok!
HAYNAU (papírt zörget, motyog) Nnna.
Nézzük akkor. Azt mondja… ööö… ccc… Ernst! Hozzon
két puncsot!
ERNST (távolról, mintha nyitva lenne
az ajtó és õ kívül van) Igenis!
HAYNAU Ha jól értelmezem, arról
van szó, hogy a legfelsõ adminisztráció is
téved olykor, és most éppen nyakon csíptük.
Ha én levelezek az udvarral, saját futáromat használom.
Legutóbb azonban az ön pecsétjével ellátva
terjesztettük fel a halálraítéltek listáját.
És a bürokrácia úgy következtetett, hogy
önnek kell küldeni a választ.
NEDELKOVICH Az én pecsétem az ön
óhajára került felhasználásra, kegyelmes
uram.
HAYNAU Világért sem akarom a pecsét
használatáért vádolni. De kisebbíteni
se akarom az érdemeit. Végül is jogos volt a pecsét
használata, hiszen közös munkánkat foglalta egybe.
Ott az ön aláírása is.
NEDELKOVICH Arra is ön tett javaslatot, kegyelmes
uram…
HAYNAU Jó, jó! Egyszer még
büszke lesz arra az aláírásra.
ERNST Alázatosan jelentem, a puncsok.
HAYNAU Tegye arra a kis asztalra. Kimehet. (Ajtócsukódás)
Összegezve tehát a tényeket, semmi ok a bánatra,
hadbíró uram. Mi az, ami történt velünk?
Az elmúlt napokban ismertettem önnel a legmagasabb helyrõl
érkezett levelet, amelyben egyértelmûvé tétetett,
hogy mielõtt cselekszünk, jóváhagyást
kell kérnünk Bécsbõl. Nemde, ön is így
értelmezte?
NEDELKOVICH Másként nem is volt értelmezhetõ.
HAYNAU És most ebbõl a kettõnknek
érkezett válaszból az derül ki, hogy jóváhagyták
a felterjesztésünket. Mind a huszonnyolc halálos ítéletet!
Vagyis, a fenyegetõdzés ellenére sem bíráltak
felül semmit. Behúzták fülüket-farkukat, és
nem kötekednek velünk. Sõt, ezt a levelet dicséretként
is felfoghatjuk. A huszonnyolc felterjesztett halálos ítéletbõl
huszonnyolcnak a jóváhagyása egyenlõ a munkánk
teljes elismerésével. Mondja már, hogy így
vélekedik!
NEDELKOVICH Ezt illetõen én sem vonhatok
más mérleget…
HAYNAU Ezt akartam hallani! (Hang távolodik,
közeledik, tárgyak hangja) És most, kérem, fáradjon
ide. Fogjuk ezeket a poharakat, koccintsuk össze, és igyunk
az udvar által is elismert, jól végzett munkánkra!
NEDELKOVICH Nem, nem, nem így van a dolog!
Az ördög játszik velünk!
HAYNAU Szedje össze magát kérem,
és adja érthetõ magyarázatát ennek a
féktelen pániknak!
NEDELKOVICH (nyugalmat erõltetve) Megbocsásson,
kegyelmes uram, de hát amint ön is jól tudhatja, frissen
került birtokomba egy másik irat, amely kegyelmességedtõl
származik és abban ezzel az udvarból érkezettel
ellentétes tartalom található. Ebbõl következett
a zaklatottságom, aminek nyomán illetlenül berontottam
ide, és aminek nyomán most sem tudok ura lenni önmagamnak.
HAYNAU Azért csak próbálja
meg. És ne tegye le a poharat, kérem! Rögtön mindent
érthetõvé teszek. Szokatlan tõlem, ha rejtett
érzéseimrõl szólók, de most ezt kell
tennem, s ezért elõre is elnézést kérek
öntõl, hadbíró úr. Nos, amikor pár
nappal ezelõtt megismerkedtem a legfelsõbb tájékoztatással,
amely szerint ezentúl ellenõrzõ tekintetek figyelnek,
és ha szükséges, beavatkoznak abba, aminek képviselete
egyedülien rám bízatott, akkor bizony éppen úgy
zavarba estem, amiként most ön. Véletlenül azokban
az órákban járt nálam háziorvosom, akinek
az volt a szívpanaszom ellenében ajánlott javallata,
hogy tegyek félre minden rosszat és csupán életem
dicsõ meg boldog pillanataira emlékezzem. Megfogadtam. S
ennek a gondolatkísérletnek eredményeképp jutottam
oda, hogy mindenben csakis a saját döntésemre kell hagyatkoznom.
Vagyis: valamennyi felterjesztett elítéltnek, szám
szerint huszonnyolcnak, meghagyom az életét és a vagyonát.
Senki nem mondhatja, hogy ez nem nemes cselekedet! Annak nyomán
született e döntésem, hogy az ön által most
idehozott iromány tartalmával engem külön úton
is megismertettek, méghozzá elõbb, mint ön ezt
kézhez kapta volna. Így adódott módom, hogy
a legfölül született álláspont ellenkezõjét
hajtassam végre. És errõl az elhatározásomról
önt is azonnal tájékoztattam, amint azt az imént
ön vissza is igazolta. Halál helyett életet osztunk.
Erre igyunk! Senki nem mondhatja, hogy nem nemesen cselekszünk. Letépjük
homlokunkról a hóhérbélyeget. Erre igyunk!
NEDELKOVICH Vagyis… nem ért egyet a legfelsõbb
jóváhagyással?
HAYNAU Pontosan. És ezzel megmentettem huszonnyolc
ember életét. Erre koccintsunk!
NEDELKOVICH De hát, kegyelmességed…
Ezek szerint kegyelmességed felülbírálja a császárt?!
HAYNAU Értelmezés dolga. Nemde, teljhatalmat
kaptam õfelségétõl a magyarországi tennivalókra
vonatkozóan? Egészségére!
NEDELKOVICH (pohár koppan az asztalon) Ne,
kegyelmes uram. Az ön által kifejtettekre nem iszom!
HAYNAU (felcsattan) Ehhez joga van! Ahhoz viszont
nincs, hadbíró úr, hogy szolgálati utasításomat
megtagadja! Intézkedését kérem, hogy az önnél
már írásban is ott levõ, felmentõ döntésem
szerint alakuljon minden az elítéltekkel kapcsolatban, s
az egész ügy mielõbb publikussá legyen!
NEDELKOVICH Tudniillik…
HAYNAU Megértette a parancsot, hadbíró
úr?
NEDELKOVICH Megértettem, de…
HAYNAU Akkor végeztem!… Ernst!
ERNST (bokacsattanás) Parancsára!
HAYNAU Kísérje ki a hadbíró
urat! Aztán jöjjön vissza!
ERNST Igenis!
(Átkötõ zene)
ERNST Táborszernagy úr, alázatosan
jelentem, parancsára visszajöttem!
HAYNAU Tudja, miféle hallatlan dolog történt?
Azt mondta a hadbíró: nem koccint velem. Nem tetszik neki
a tósztom! Reszket, hogy felhúzza majd szemöldökét
az udvar, mert ellentmondok neki, s akkor õ is bajba kerülhet.
Hm! Hadbíró és beszarijankó! Ez hogy fér
meg egy bõrben?! Na, olyasmi történik most magával,
Ernst, amilyen még soha! (Mozgás) Jöjjön, fogja
azt a poharat, és koccintson velem! (Iszik, majd lekoppintja poharát)
Mire vár? Miért nem nyelte még le?
ERNST Kegyelmes uram, szolgálati idõben…
HAYNAU Maga az én szolgálatomra van
itt! Könyököt derékszögben felhúzni,
poharat szájhoz érinteni, hátradõlni, nyeldekelni!
(Szünet után) Nyilatkozni, hogy milyen volt?!
ERNST (fuldokolva) Jelentem, fenséges…
HAYNAU Nagyon azért ne lelkesedjen, mert
nem kap többet. Ezt viszont megérdemelte, mert megszabadított
Geringer bárótól. Könnyen boldogult vele?
ERNST Beszédes volt. Azt hiszem, húzni
akarta az idõt, hátha mégis kegyelmességed
elé járulhat. Arról beszélt, hogy egy új,
fontos, az állam életét érintõ rendelkezés
megbeszélése van soron önnel.
HAYNAU Miféle rendelkezés?
ERNST Nem egészen értettem. Bár
szerintem többet beszélt, mint amennyit szabad lett volna,
de errõl a dologról homályosan szólt. Állítólag,
valami nagy engedmény lesz téve a zsidóknak. Azt a
sarcot, amit - elnézést, de a báró fogalmazását
idézem - szóval, amit ön vetett ki a büntetendõ
hitközségekre, kegyelmes uram, azt az egész magyar zsidóságra
kiterjesztve akarják beszedni. Így biztosabban összejön,
mintha csak egy részüktõl követelnénk. Úgy
mondta, szerinte ez okos húzás. Errõl készül
önnel beszélni, kegyelmes uram, majd egy másik idõpontban.
(Mozgás) Bocsánat… segíthetek?
HAYNAU Köszönöm, így már
jobb. Nézzen oda, hát majdnem lecsúsztam a székrõl.
Hány óra? Újra este van. Lépjen arrébb!
Boldogulok magam is. Azt teszem, amit a doktor ajánlott: kigombolom
a zubbonyom.
ERNST Ismét méltóságod
szíve…
HAYNAU Igen. Nem tudná… mégis elõkeríteni
ezt a doktort?
ERNST Már nem lehet. A nap folyamán
végrehajtották az ön parancsát.
HAYNAU Elõtte, mármint… a parancs
végrehajtása elõtt… megmondta neki az örömhírt?
ERNST Alázatosan jelentem: igenis!
HAYNAU Örült?
ERNST Még akkor is mosolyt láttam
az arcán, amikor a vesztõhelyre állították.
A hóhér viccelõdött is vele. Megkérdezte:
talán az angyalát látja? És aztán azt
mondta neki, vegye le a kalapját, mert õ, mármint
a hóhér viszont nem látja a delikvens fejét,
aki különben se higgye, hogy a zsinagógában van.
Ezért aztán kézbe szorított kalappal állt,
amíg a fejére nem húzták a zsákot, és…
HAYNAU Ne folytassa… A végeredmény
felõl nézve így kellett a dolognak történnie,
hogy ne maradjon tanúja a gyöngeségemnek. Annak, hogy
az igazság osztásában, ahogyan az én hülye
nászom nevezi foglalatosságomat, olykor igazságtalanul
engedékeny voltam. De hát látja, viaskodunk itt Geringer
bárókkal, beszari hadbírókkal, és mindegyikkel
torkig vagyok, mert untatnak és ingerelnek. De ez a doktor soha
nem untatott. Ha eddig nem tudta volna, Ernst, most megmondom: uralkodó
érzésem a megvetés a magyarországi forradalom
úgynevezett hõseivel, kivált zsidó hõseivel
szemben. De amikor ez a doktor állt be védõjüknek,
úgy húzódott vissza az ellenérzésem,
ahogyan a hatalmas ló megtorpan az aprócska egér láttán.
Hõköltem az érvei elõtt. Õ maga - végül
is akár zsidó, akár sem - olyan meggyõzõ
erõvel, olyan elhitetõ képességgel adta elõ
a magyarországi zsidóság hányatottságát,
hogy mihamar kifogytam az ellenkezõ állításokból,
aztán maradt a hatalom szava vele szemben. Amikor elmondta például
ennek a most fölmentett ifjú zsidónak a szónoki
lelkesedését, tavaly március 15-én… Aztán
másnap nem engedélyezték, hogy a nemzetõrségbe
álljon, mert zsidó! Ámde, amikor nagy szükség
lett jelentkezõkre, nyomban elfogadták apjával együtt,
ha vállalják önmaguk beöltözésének
és felfegyverzésének a költségeit. Boldogan
tették! Aztán búsult, mert elesett a harcban az apja,
akit a saját költségén kellett eltemetnie. Újra
föllelkesül, sebesülteknek gyûjt, sebesülteket
ápol, a bukás után meg bujtatja a rászorulókat,
szóban, írásban táplálja a veszendõben
levõ reményt, fizeti a gyõztesek által kirótt
sarcot… miután pedig elfogják, viseli a börtönt,
várja a valószínûtlen halálos ítéletet
- és még mindig élteti valamilyen remény. Nos,
ilyen képet láttatva a doktor által, elfogott egy
rejtett megilletõdöttség.
(Zene)
Búcsúzó
