BARTUSZ-DOBOSI LÁSZLÓ

    Kritika,
    avagy Mélyvizy elolvassa
    Zoltánfi levelét

    Nyár volt. Tikkasztó, csapadéktalan nyár. A XXI. század mikroelektronikus bájtjain nevelkedõ, izgága embertömeg fáradhatatlanul rótta az üzleteket. Az utcasarkon tébláboló, kitárt combú, túlsminkelt kirakatok pénzért kínálták magukat a vágytól felajzott klienseknek. Nagy üvegszemük meredten szuggerálta a felelõtlen bámészkodókat, belépésre ösztönözve õket. Mint hatalmas küklopszok, egymást túlharsogva ordítottak bele a sétálóutca csík testébe, a még kallódó préda reményében. Nem volt kegyelem.
    Mélyvizy szaporán, lesütött szemmel, mégis céltudatosan vágott keresztül e tömegen. Idegen volt itt. Lelkileg. Atomkori sztoikusnak nevezte magát. Barna kordbársony nadrágot viselt, alul felhasítva, mint az idegenlégiósok, és hasonló színû, kockás inget. Izzadt benne. Titkon figyelgette a barnára sült, rövidnadrágos férfiakat. Egy pillanatra megirigyelte légies nyitottságukat, de aztán összeszorította öklét, és továbbment.
    - Csak azért sem - sziszegte. Nem állt meg a kirakatok elõtt, nem nézelõdött, nem volt jókedvû. Amolyan romantikus férfimelankólia járta át. Talán csak a magány tette. Ez a pár perces magány, amíg tanítványai körébõl kiszakadva, eljutott a kávéházig, ez keserítette el. Pedig családja is volt. Szép felesége és két gyermeke. Velük nem volt magányos. Ez a pár száz méter azonban, itt, az "ellenséges" területen, komorrá, vagy inkább szomorúvá tette. Pontosan maga sem tudta megmondani miért, de ha bármilyen oknál fogva egyedül maradt, mindig átjárta ez a mérhetetlen dacos magány. Szerette ezt az érzést. Nem önkínzásból, hanem mert inspirálta õt, gondolatait. Lelkesítette, hogy magára volt utalva, mintha valami nagy küldetése lett volna.
    Végre belépett a kávéházba. Amolyan félig-meddig kávéház, de inkább cukrászda volt ez. Látszott, ahogy a kis teremben küzdött egymással az antikvitás és a hierarchiátlan igénytelenség. A sûrûn elhelyezett, kerek márványasztalokat kopottas, bordó kárpittal bevont fotelek és székek kerülgették. A falon, mellmagasságig, sötétbarna lambéria csillogott a lakkozástól, felette pedig az egykori Svájcból bevándorolt alapítókat és a kávéház hajdani életét felelevenítõ fotográfiák díszelegtek. A helyiség két fõ ékessége egy legalább százéves Zsolnay-kandalló és egy hasonlóan idõs, szintén Zsolnay-kerámiával díszített kávégép volt. Az újkori tulajdonosok mindehhez erõltették hozzá giccses mûanyaggyümölcsökbõl rakott csendéletüket, csiricsáré bonsai-szökõkútjukat, és természetesen a szokásos kereskedelmi rádiós, Coca-Cola automatás lazaságukat. Hányni kellett.
    - Szia! - mosolygott rá egy elasszonyosodásra hajlamos, csapzott pincérlány.
    - Jó napot! - válaszolt Mélyvizy csendben, és még szomorúbb lett.
    - Jaj, elnézést! - mondta ijedten a lány. - Jó napot kívánok!
    - Semmi baj - motyogta Mélyvizy, s közben a kandalló felé igyekezett, ahol rendszerint ülni szokott. A lány mindenesetre biztatóan mosolygott tovább.
    - Egy presszó kávét kérek és egy mézes krémest - mondta zavartan Mélyvizy, pedig nem szokott gátlásos lenni.
    A lány eltûnt, õ pedig elõvette a könyvét, és máris belemerült az apró, zakózsebbe is beleférõ, barnás kis kötetbe. Karinthy Ferenc írásait olvasta mostanság élvezettel, mert általában mindent szeretett, ami a varázslatos Karinthy névvel volt összefüggésben. No persze, a Karinthy csakis a Frigyes lehetett, de mostanában kezdett közelebbi ismeretségbe kerülni Karinthy Gábornak, a "fájdalomhercegnek" tébolyultan mély verseivel, és Cininek (Karinthy Ferenc) lendületes írásaival. Ez utóbbi, mintha apjának Balatonhoz, sõt Siófokhoz kötõdõ vonzalmát folytatta volna, újra és újra, helyszínként használta Mélyvizy szülõvárosának utcáit. A Hátország címû novellájában gyakorlatilag nyomon lehet követni a szereplõk siófoki mulatozásának helyszíneit, s ez különös mámorral töltötte el õt, az állandó honvággyal küszködõt, innen a távolból. Cini írásaiban egyébként is sûrûn szerepeltek távoli tájak, városok, történelmi emlékhelyek leírásai, ahol rendre feltûntek az akkori magyar kulturális élet jelesebb szereplõi, mint Déry Tibor, Weöres Sándor, Örkényék vagy éppen Amerigo Tot, Lengyel Balázs és a különös hóbortjairól ismert, a Micimackót latinra fordító Lénárd Sándor. Cini különféle utazási élményeit, tapasztalatait rendszeresen belefoglalta novelláiba, ahol mindig feltûnt néhány groteszk alak, vagy élethelyzet, amely már-már teljesen eltávolodott a valóságtól. Ennek csúcsa az Epepe volt, amely az abszurditás határait súrolta. Az "epepe" kifejezést féltestvére, Kertész Tamás és barátja, Devecseri Gábor találta ki. Egyfajta színi elõadások voltak ezek, amelyekben a helyszín és a szereplõk bemutatása után, a commedia dell'arte mintájára, rövid helyzeteket, szituációkat jelenítettek meg az adott korból, amelyben a dialógus kizárólag "epepe" nyelven szólalhatott meg. Vagyis ezt az egy szót kellett mindenféle érzésre, hangulatra alkalmazni. Igazi szellemi csemege volt ez a játék, amely azonban nagyon sok ironikus elemet is tartalmazott. Talán ez is volt a tényleges célja: kigúnyolni egy-egy személyt vagy kort. Kritika. Ehhez pedig zseniálisan értettek ezek a fiúk. Pontosan ezért nem értette Mélyvizy: hogy volt lehetséges, hogy egy ilyen szellemi érában nevelkedõ író, olyan mértékben rajongjon a sportért, hogy sportnovellák írására vetemedjék? Nem fért a fejébe. Egy ember, aki színmûveket írt, amiket rendre bemutattak különféle színházak, saját novelláskötetei jelentek meg, fordított görög, angol, német, olasz darabokat, elõadásokat tartott szerte a világon, dramaturgként dolgozott számos hazai színháznál, regényébõl, a Budapesti tavasz-ból filmet forgattak… hogyan lehetséges mindezt összeegyeztetni a számára olyannyira lefitymált sporttal? Egy Karinthy és a sport? Elképzelhetetlen elfajzás. Mélyvizy alantas dolognak tartott minden sportot, s ezt rendre hangoztatta is. No persze, minden társaságban óriási felháborodást keltett népszerûtlen nézeteivel, de õ ezt titkon mindig élvezte. Örült, ha kissé megbotránkoztathatta ezeket az elbizakodott testimádókat. Számára a test eszköz volt, nem pedig cél. Csak használni akarta, de nem tett érte semmit, s ezért nem volt képes feloldani ezt az ellentétet, amit számára Karinthy Cini vaskos életvidámsága és vitathatatlan írói egyénisége szembeállított.
    Közben megjött a kávé, a mézes krémes és a kísérõvíz. Szöszmötölni kezdett velük, s titkon a lányt leste, hogy vajon haragszik-e? Aztán fogta a könyvet, elõhalászott a felsõ zsebébõl egy apróra kopott grafitceruzát, és találomra odaírta az egyik oldal aljára a következõ sorokat: "A világból teljesen kiveszett a hierarchia iránti tisztelet, ezért ez a bizalmaskodó, állandó tegezõdés."
    Szokása volt jegyzetelni, aláhúzni a könyvekben. Már sokszor ösztönösen tette, minden gondolkodás nélkül. Könyvei lassan egyfajta második naplóként, jegyzetfüzetként szolgálták hóbortjait. Tulajdonképpen a mostani eset is ilyen volt. Leírta, mert eszébe jutott, és megtetszett neki a gondolat. A lánnyal zajló találkozás esetlensége váltotta ki belõle. Közben a kávé, és a kísérõvíz fele elfogyott. Az volt a szokása, hogy ez utóbbit beosztotta. Kitartott ottlétének végéig. Az pedig körülbelül másfél órát jelentett. Ennyi ideig tartott ugyanis a pipája. Csak ezután, mindennek a legvégén ette meg a süteményt. Ez a buta kis szertartás elengedhetetlen feltétele volt ezeknek az alkalmaknak. Ha véletlenül valami hiányzott a fentiekbõl, nyugtalan idegességgel töltötte az amúgy olyannyira áhított elvonulásának idejét.
    Újra olvasni kezdett. Arcvonásain nyomon követhetõ volt az elégedettség, amit az olvasottak váltottak ki belõle. Aztán váratlanul becsörtetett egy rövidnadrágos férfi a kávéházba.
    - Sziasztok! - süvöltötte. Olyan hatvan éves lehetett. A pincérlányok is tegezték. Biztos léptekkel a pulthoz ment, s Mélyvizy ugyan nem értette pontosan, hogy mit mondott, de ösztönösen megsejtette a veszélyt. Még fel sem készülhetett, máris bekapcsolták mellette a sarokba rejtett, közepes méretû tévékészüléket.
    - Hangos? - kérdezte a férfi.
    - Hát igen - dörmögte Mélyvizy, s igyekezett kellemetlen arcot vágni. A férfit azonban a válasz már cseppet sem érdekelte. Bevágódott egy fotelbe, közvetlenül Mélyvizy asztala mellett, s valamit ugyan halkított a készüléken, de esze ágában sem volt kikapcsolni.
    Mélyvizy nem tudta, mit tegyen. Már majdnem felkelt, hogy átüljön egy távolabbi asztalhoz, aztán mégsem tette. Eszébe jutott az a pillanatnyi irigység, amellyel a rövidnadrágos férfiak könnyedségét figyelgette az utcán. Nem - gondolta. - Maradok. Dühös volt.
    Hogy elterelje gondolatait, egy levelet húzott elõ táskájából, amelyen nagy, igénytelen betûk jelezték barátjának, Zoltánfinak távolról sem mellékes, sõt, talán kissé túlzottan magabiztos egyéniségét. Zoltánfinak ugyanis az volt az elmélete, hogy mindjárt az elején le kell hengerelni a másikat, s akkor azt tehet velük az ember, amit akar. Így aztán rendszeresen dõlt belõle a szó, grafomán volt, s úgy evett, mint aki napok óta nem jutott efféléhez. Szóval 150%-on élt, emésztette magát és a környezetét. Nem is viselték el sokan sûrû természetét. Mélyvizy azonban szerette barátjának stílusát, szófordulatait és öniróniáját. A levél gyakorlatilag tipikus képét adta évtizedes évõdésüknek. Harsányság, túlburjánzó önbizalom, bántó kritika, fölényesség és valami önmagára erõltetett flegmaság. Ez jellemezte Zoltánfi leveleit. Mindez azonban oly humoros és átlátszó gyermekiességgel megfogalmazva, hogy nem lehetett rá haragudni. Egyébként sem ott tartott már az õ viszonyuk, hogy csak úgy megsértõdtek volna egymásra minden kis semmiségért. Harminc éve ismerték egymást. Az pedig már idõ, pláne, ha mindössze 36 éves az ember.

    "Üdv! Leveleden meghatódtam. Eszembe jutott, hogy az afrikai homok alatt fellelt német katonák zubbonyából elõkerült levelek lehettek olyanok, mint a tieid: egyszerûek s mégis rejtélyesek. A sorok és a betûk már félig olvashatatlanok, s a papír sem különb. Szép dolog volt, hogy prolongáltad eme írások hangulatát: fél órát töltöttem azzal, hogy elolvassam, de sikerült. A "gy" betûidet különösen kedvelem. Valami egész ószláv beütés van bennük. Talán még abból az idõbõl valók, amikor Cirill és Metód az új írás kialakításával kísérleteztek, s nem tudták eldönteni, hogy milyen hang lenyomataként szolgáljon ez a jel.
    Egyébként pedig pörög a franc… Éjjel asztmás rohamom volt a sok cigarettától. Fáj a fogam. Van egy kelés a nyelvem mögött. Aludtam három órát. Kövér vagyok, és lomposnak érzem magamat. A vasalóm szétszaggatta reggel a kedvenc ingemet, és az ajkamon is van egy seb, mert összeégettem magam. Fáj a fejem. Nincs ebédjegyem. Van egy könyvtári kiárusítás, de nem tudok odamenni, mert nincs rá idõm. Émelygek. Márai szerint vannak ilyen tízpercek, amikor nincs értelme az életnek, de ez elmúlik. Túl kell élni és kész. Na igen, de miért tart ez nekem egész nap? Hát ettõl aztán depressziós vagyok, és semmit sem csinálok. Mármint a regényemen kívül. De hát az is valami? Semmi. Nulla. Idõtöltés, nem egyéb. Csak hogy ne legyek magamon kívül. De, hogy valami értelme is legyen, nemsokára láthatod az elsõ opusokat. Most még csak leírogatom a gondolataimat, kissé összefüggéstelenül, skiccformában, aztán majd ha meglesz mind a kb. 12-15 történet, nos majd akkor megindulok feléd, és kíváncsi leszek, de nagyon, a véleményedre. Ez még kb. két-három hónap. Egyébként ma éppen egy olyan történetet írtam le unalmamban az irodában, amelyben te és én szerepelünk, vagyis hát rólunk mintáztam a fõszereplõket. Majd kíváncsi leszek, ráismersz-e, hogy melyik az?!
    A folyóiratodat megkaptam, de meg kell mondjam, hogy nem tetszett. A külalak, az profi, messze jobb, mint a legtöbb hasonló irodalmi lapé, de tartalmilag… Már mondtam neked, hogy a remekmûveket arról lehet felismerni, hogy az ember elkezdi lazán olvasni az anyagot, aztán egyszerre csak azt mondja: na igen, ez így a helyén van! Ezt itt egyik írásnál sem éreztem. Sõt! Egy halom képzavartól hemzsegõ, moderneskedõ vers, összecsapott, semmitmondó novellák, önsajnálat a köbön… brrr, de utálom az ilyet. Érzõdik minden során, hogy olyan emberek írták, akik izzadtságszagúan erõlködnek azon, hogy hitelesek legyenek, de pont ettõl nem lesznek azok, hanem inkább nehézkesek. Az eladott példányszámhoz viszont gratulálok. Az én könyvem, idáig, a négy hónap alatt, összesen 170 példányban kelt el, vagyis totális kudarc, csõd, gáz, krach, leégés, bukás etc. Mit tesz ilyenkor a kishitû ember? Abbahagyja. Mit tesz ilyenkor a pszichopata (igazolással!)? Folytatja. Ezt teszem én is. Aztán persze ott a kérdés, hogy amennyiben jól jön össze, akkor abban nekem mi örömöm van? Lesz nõm? Nem. Lesz jobb állásom? Nem. Lesz több perem? Fityfenét. Lesz lakásom? Soha. Akkor meg minek írok? Mondjuk így: csak, mert megvéd a megõrüléstõl és az alkoholizmustól. Éljen hát az irodalom, bár én most hirtelenjében átnyergeltem a filmekre. Most éppen Martin Scorsese filmjeit nyüvöm szisztematikusan. Kiveszek az Odeonból vagy 3-4 filmet, aztán hajrá, bele az éjszakába! Ilyenkor persze leiszom magamat, és egyik cigarettáról a másikra gyújtok rá. Ettõl pedig hisztériás leszek, elmebeteg, széttaglózott. Úgy érzem, hogy mindenki utál, a barátaim nem állnak velem szóba, s elõjön a hipochondriám. Most szokás szerint éppen rákos vagyok (találtam egy kis kék pöttyöt a jobb kezem nagyujján). Szóval csõd a köbön.
    De legalább rájöttem, hogyan lehet elhallgattatni cserfes és szekánt kolléganõmet: komolyzenével. Elõvettem rég bekapcsolt rádiómat és rányomtam a hangerõt Csajkovszkij B-moll zongoraversenyére. Erre aztán elhallgatott. Kettõs haszon. Egyrészt láthatja, hogy minõ cizellált (arisztokratikus) az ízlésem (nekem van!), másrészt a toccaták között nem ildomos veszekedni. Kisimult arcvonások, átszellemült munka. Ma folytatom a szelídítést.
    Mindezeken felbuzdulva kibékültem ügyvédnõ barátommal is, mert közöltem vele, hogy megbocsátom otromba viselkedését. Visítás és szemrehányások özöne következett, amelyben a fejemhez vágta, hogy õ aztán nem, én pedig szégyelljem magam, mert tûrhetetlen, hogy ahányszor megjelenek nála, kilegelem a hûtõszekrényét, meg biztos a bugyijai között turkálok stb. Majd õ átnevel engem. Na, arra kíváncsi leszek!
    Annak viszont örülök, hogy Toole regénye végül is tetszett. Mariannát is rábeszéltem, hogy olvassa el, s ugyanazt mondta, mit te. Tudniillik, hogy az alapötlet nem rossz, de kissé vontatott, és a fõszereplõ egy barom, aki annyira idegesítõ, hogy legszívesebben lepuffantotta volna. Nem tudom, nekem nagyon bejött az elsõtõl az utolsó mondatáig, és személyes sikeremnek érzem, hogy az elolvasásával sikerült jobban megértetni a Zoltánfi jelenséget!
    A Tabi László-könyvednek is örülök. Mindenképpen olvasd el "A vödör" címû karcolatát! Ez ugyanis megtörtént, mégpedig Kádár Jánossal. Nagyon vicces.
    Karinthy Ferenc iránti rajongásodat pedig általános Karinthy-imádatod túlkapásaként fogom fel. Õ csak egy árnyék az apja mögött. Csak a nevével lett nagy, semmi eredetit nem vagyok képes felfedezni benne. Majd figyeld meg, hogy írásainak egy jelentõs százalékában az apjáról, illetve annak körérõl ír! "Szellemidézés", "Baracklekvár" stb. Ez volt az egyetlen érdekes az egész életében, érted? Egyébként a kutya se olvasta volna el ennek a nagy mamlasz vízipólósnak a firkálmányait. A történelemben mindig is voltak olyan korszakok, amelyek alkottak, szárnyaltak az emberi kreativitás mezején, s hosszú idõre munkát adtak a rendszerint elkövetkezõ silányabb, mindössze a feldolgozás szintjét elérni képes évszázadoknak. Ez a mi esetünkben apát és fiút jelent. Egy félbolond zsenit és egy félmûvelt sportolót, aki egész életében apját próbálta magyarázni. No de mindegy, csak élvezkedj! Úgyis tudom, hogy te az efféle semmitmondó történeteket szereted. Én majd esetleg, ha nyugdíjas leszek, elõveszem és átrágom magamat rajtuk. Addig viszont semmi limonádé!
    Szóval láthatod, zajlik az élet. De minek? Szar az egész. Majd még írok, csak most inkább borba fojtom a bánatomat. Nem látszik a betûimen?
    Züllött barátod: Zoltánfi

    Mélyvizy a levél olvasása közben teljesen megfeledkezett iménti bosszúságairól, sõt egész jól szórakozott. Ajka többször mosolyra húzódott, és erõvel kellett visszafognia kitörni akaró nevetését. Zoltánfit annyira ismerte már, hogy minden sora, mondata mögött értette, tudta a valós tartalmakat. Ha valaki más elolvasta volna ezt a levelet, talán megkérdezte volna, hogy ki ez a beképzelt, arrogáns fickó, pedig Mélyvizy nagyon jól tudta, hogy mindez csak álca. Zoltánfi magánéletének kudarcaiból fakadó boldogtalanságát igyekezett ezzel a töménységgel ellensúlyozni, s olykor úgy elragadta a hév, hogy még Mélyvizyt is le akarta hengerelni, aki ilyenkor csak könnyedén ránevetett és figyelmeztette, hogy röhögnie kell erõlködésén, és ne feledje, hogy ismeri már a módszereit. Esélytelen. Átlát minden szándékon. Ilyenkor Zoltánfi is elnevette magát, s folytatták valahol más területen a szellemi csemegézést. Zoltánfi persze hamarosan újra szerepben volt, s olyankor újra le kellett állítani. S ez így ment közöttük már évtizedek óta. Egy ilyen levélnél, mint a fenti, nem volt, aki leállítsa õt, viszont Mélyvizy annál nagyobb élvezettel olvasta barátja hömpölygéseit, és esze ágában sem volt komolyan venni az azokban foglaltakat. Most ugyan, Karinthy Ferenc ócsárlása miatt kissé bedühödött, hiszen tudta, hogy régi restanciája ez már Zoltánfinak, de azt is tudta, hogy pont ezért volt ilyen támadó. Az igaz, hogy ez a Cini egy nagy bivaly ember volt, akinek ha megtetszett valami, abban mértéktelen volt, de póz nélkül, mindemellett azért az értékeivel is tisztában volt.
    A lapja pedig… persze, hogy tetszett Zoltánfinak, hiszen a saját írása is benne volt! Így hát kényelmesen hátradõlt a kissé kopottas kávéházi fotelben, kezében a levéllel igyekezett barátja fizimiskáját felidézni, és azon gondolkodott, hogy milyen hasznos is a kritika, ha jól meg van fogalmazva. Ez a szuszogó, rövidnadrágos, tévézõ tata pedig? Buborék, semmi - gondolta Mélyvizy, s még összébb gombolta ingét a nyakánál.

Fekete bárány


BARANYI FERENC

Nemzeti legelõ

Hamis hangú bádogkolomp
után kis nyáj fele tolong,
már terelõ puli se kell,
a kolompszó az Égi Jel:
mint Mózes a lángoszlopot
követik bódult állatok,
úgy követi mindegyikük
a megkergült vezérürüt,
hogy vakhite a kényszere.

Csörtet önként a semmibe.
 

Rossz nap

Ilyenkor démon költözik bele:
már az sem õ, ahogy megáll elõttem,
a szokott módon - s mégse ismerõsen,
idegen arca, hangja, mindene.

Érte bánkódom - és nem ellene,
mert jól tudom: nem boldog attól õ sem,
hogy szájából olyasmi is kiröppen,
amit máskor nagyon szégyellene.

Szenved magától - s szívem fáj miatta,
amit ma tesz, azt holnap virradatra
meg nem történtté tenné szívesen.

Ez a huszonnégy óra mit se dönt el,
mert már tudom, hogy akkor is csak õ kell,
amikor majd naponta lesz ilyen.



 

DRÉGELY ISTVÁN

Tavaszváró

Olvadjon körülöttünk a jég,
bújjon már a hóvirág
- nézze, milyen a kinti világ -
s az ibolya is kéküljön,
a nefelejcs is tavaszra készüljön;
fákon a rügy köszöntsön rügyre,
és az ágak között a szél - a fürge -
nyargaljon szerte-szét fütyülve.


BALLAI LÁSZLÓ

Tragédia

A telki paradicsom már ott díszlett az üvegtálban. Egyik-másik darabon a lámpa fénye rubinttá varázsolta a vízcseppeket. Még nem nyúltam hozzá. Vártam. Orromban buján vad, gyümölcsös illat csavargott. Elképzeltem az ízt. Tökéletes gasztronómiai élmény várt rám, melyhez nem kell markáns kiegészítõ, kolbász vagy pecsenyehús. Lassan vajazni kezdtem egy kenyérszeletet. Ekkor vad röptében keringeni kezdett az asztal felett egy légy.
    Gyermekkoromban szenvedélyes légyvadász voltam. Igyekeztem a levegõben elkapni a rovart, ez persze ritkán sikerült. Tehát: lecsapás. Megvárni, amíg leszáll, és akkor puff! És ha nem száll le? Egyszer még a tapasztalt, öreg legyek is leszállnak. Õket persze sarokba kell szorítani. Valóságos taktikai harc alakul ki egy ilyen ellenféllel. Az ember szinte tisztelni kezdi, a végén alig akarja megölni. De minden játszma véget ér.
    Hosszú ideje nem bántom a legyeket. Semmilyen állatot, hacsak nem veszélyeztetnek. Általában mi veszélyeztetjük õket, sterilizált környezetünkben nincsen helye a szabályainknak nem engedelmeskedõknek. Pedig e lények sokkal régebben élnek a világon, mint mi, és teljesen önkényesen oroztuk el földjüket, vizeiket, levegõjüket. Miért fosztanánk meg õket az élettõl is, melyet velünk együtt is tudnak élvezni? Ha az ételemen akarna landolni valamelyikük, hát elhajtom. A szemtelenkedõket pedig - régi vadásztechnikáim alkalmazásával - befogom, és kiteszem az ablakon.
    Ellentmondást nem tûrõ mozdulattal a tálba nyúltam, és kivettem egy paradicsomot. A kocsány felõli részére illesztettem késem recés végét, és lassú, de erõteljes mozdulattal kettészeltem. Néhány, belsejébõl fakadó, narancsszín lövellet napfény átitatta, hajnali harmatcseppként pihent meg a kezemen. Az illat, mely elõbb ígéret volt csupán, a valóság súlyos párájával nehezedett az asztal köré. Egy-egy vágással tovább cikkelyeztem a két fél gyümölcsöt, majd a sóért nyúltam. De a telki paradicsomra igazán nem kell só, mint a boltira. Ettõl ízt venne el csupán, ami annak valami ízt ad.
    A légy eközben intenzíven uralta az étel és a lámpa közti üres teret. Enni kezdtem. Ha a tányérom közelébe merészkedik, elhessentem. Ám ezt a legyet nem az étel érdekelte. Kezdetben látszólag összevissza csapongott. Kiderült azonban, hogy egyre szûkülõ, koncentrikus köröket ír le a villanykörte körül. Majd tovarebben onnan, közben biztosan az ételt fürkészi; köztudomású, hogy a legyek mozaikszemükkel majdnem háromszázhatvan fokban látnak, gondoltam futólag, miközben figyelmemet a negyedik paradicsomgerezdre fordítottam. Ekkor a légy már egészen kis köröket írt le, majd belecsapódott a villanykörtébe. Éktelen zümmögést hallatott, majd aléltan az asztalra hullott.
    Megsajnáltam. Ha ilyen kábult állapotban megfogom, és kiteszem a szûrét, még baja eshet. Vártam tehát. Néhány másodperc múltán felocsúdott, és fittyet hányva a paradicsom, a vaj illatának, megindult a villanykörte felé. Most már nem körözött, erõit egy helyre összpontosítva nyílegyenesen támadott, majd a kudarc után azonnal visszavonult. Kissé ingatag kóválygásokkal erõt nyerve újra meg újra nekirepült a forró körtének. Érezte azonban, hogy nem elég átütõek a csapásai. Hangsebességre kapcsolt, és egetverõ sikoltással ostromolta meg azt a tüzes fénygömböt.
    Gigászi küzdelem volt ez. A hõs mindenáron át akart hatolni a kemény, forró közegen, hogy elérje, ami mögötte van. Az éjszakát nappallá varázsoló csodát, a mindenség titkát, az élet dajkáját - a fényt.
    Nem érte el. De elégette önmagát.
 

Szorongás



ERDÕS OLGA

Más szögben

Régóta keresem az okát,
hogy mi lehet.
Miért vonz e táj
jobban, mint más?
Miért bizsereg
a bõröm, ha a reggel
a piazzán talál?
Mitõl ver
hangosabban a szív,
ha a campanile
harangja hív?
Mitõl ismerõs
a sok pasztellszínû ház,
a tetõn a cserép,
a selyemakác
és a pínea fenyõ?
Miért jó egy bisztró teraszán,
hatalmas ernyõ alatt
fehér csészébõl inni a feketét?
És honnan tudom,
hogy az a sötét pillantás
mirõl mesél?

Jelen idõben nincs magyarázat.

Csak érzek - ennyi elég.
És mosolyogva
élem meg,
hogy olasz földön
a nap sugara
engem más szögben ér.


BOTÁR ATTILA

Újabb "Félcédulák"

(Részletek)

1.
Ez a fehér ív. Immár idegyûl
a szóközök, végig sem olvasottak,
hópille-nyája s némán üdvözül -
Fölsír a lombik. A látás beroskad.

2.
Szegény hajó. És szegény vitorlák.
Célpontjai és csapdái a szélnek.
Szegény s üres a szem, amikor lát -
A felhõk száraz síron legelésznek.

6.
A káva nyirkos. Gubbaszt a veder.
Április. Újra kiderül és esik.
A sárért messze bóklászni se kell.
Suhan egy fecskeszárny perc az ereszig.

7.
A völgybe mélyen templomtoronyig
lelóg a felhõ, rögtönöz a rögre
telet: elállt lélegzet havazik
egy vonósnégyes kerekére kötve.

8.
A mû koporsó. Valamennyien
felé igyekszünk, hátha beleférnénk
mielõtt becsukódna hirtelen
s mi puszta testtel érnénk meg a törvényt.

11.
Ez olyan mintha csákány ér kovát
a jégcsapok soránál csillogóbbat -
Vetett világon: havas úton át
egy nyúl iramlik. Oroszlán-nyomot hagy.

12.
A tartamokban fölzengõ nyomok:
e születõk torkán fakadt korének
kinõhetetlen lesz mint kozmoszod -
Lakója lettél egy pont belsejének.

13.
Simult azúr. Ágára visszanéz
levélnyi sajgás: bronz és Búcsúzásfa.
S a fecske ponttá halványul. A méz:
a nem tudom hiánytalan tudása.

15.
Kilépni az iskola kapuján
virágfüzérrel a hajban, és a szájon
még dudorászik szelíden, puhán,
hogy "Ballag már…". De vissza sose fájjon.

16.
A szín, a máz, amely arcot tapaszt
és támaszt, mikor az utcán bujdosol -:
ami törik, az sohasem a maszk,
a szín, a máz. Ezt érd föl vagy utol!

17.
Horkol a Drága. Asszonnyá veszejt
ez az itt-alvó, s éjjelente hétszer -
Keze ügyébõl óvszert és meszelyt
nem tüntetünk el. Kényeztet a kényszer.
 


 


CSÁK GYULA

A remény rabjai

Hangjáték

    SZEMÉLYEK
    HAYNAU
    ERNST, segédtiszt
    DR. STEINHERZ, orvos
    HAMVAY, fõnemes
    NEDELKOVICH, hadbíró

    (Kopogtatás egy ajtón)

    DR. STEINHERZ Szabad bejönni?
    ERNST (álmosan) Tessék… (Felriadva) Jézus Mária? Tessék csak, tessék, Steinherz doktor úr! Úgy látszik, elszunyókáltam. Jaj, de restellem! Remélem, nem várakozott sokáig…
    DR. STEINHERZ Most érkeztem, kedves Ernst. Sajnálom, ha megzavartam a szunyókálásban.
    ERNST Én viszont hálás vagyok érte. Mi lenne itt, ha ön helyett (Némi kis gúnyos pátosszal) õkegyelmessége báró Julius Jakob von Haynau táborszernagy nyit rám az irodájából! Nagy megtiszteltetés az õ segédtisztjeként az elõszobájában szolgálatot adni, de roppant nehéz. Ma például tizenharmadik órája talpon vagyok. (Súgva) Az a tábornok úr nézete, hogy nincs egészségesebb, mint egyidõben kelni a Nappal. (Kitörve) De akkor együtt is feküdjünk vele!
    DR. STEINHERZ (papírzörgés) Már írom is az élénkítõ teát. Más panasza?
    ERNST Semmi. Igazán semmi! És a világért se tessék említeni a tábornok úrnak, hogy panaszkodni merészeltem.
    DR. STEINHERZ Csak azért hívott, százados úr, hogy az ernyedtségét kúráljam?
    ERNST A tábornok urat kellene examinálni. Megfigyeltem, hogy rohamosan ráncosodik a kezén a bõr.
    DR. STEINHERZ Annak a szappan lehet az oka. (Halkabban) Talán bensõ indíttatást érez, hogy sûrûn mosson kezet.
    ERNST Arra gondoltam, hogy a szívével kapcsolatos. Annyira kalimpált ma, hogy a dobbanások átlátszottak a zubbonyán, pedig az éppen a mellrészen vattával van bélelve. Hintázott az a kis fehér kereszt, amit rengeteg kitüntetése közül egyedülállóan visel mindig.
    DR. STEINHERZ Mindketten tudjuk, hogy roppant indulatok szoktak eluralkodni rajta. Többször is láthatta, százados úr, a kis fehér kereszt ringását, de bizonyára nem figyelt rá.
    ERNST Ma azonban felfigyeltem rá, és megriadtam. Ezért küldtem önért.
    DR. STEINHERZ Tudok a kegyelmes úr szívgyöngeségérõl, és tõlem telhetõen kezelem is. Orvos jelenlétét azonban csak akkor tûri el, ha õ rendeli magához. Állítsak be hozzá, és mondjam, hogy maga küldött?
    ERNST Isten ments!
    DR. STEINHERZ Van más ötlete?
    ERNST (szünet után) Nagy kár, hogy a szív olyan gyenge gép.
    DR. STEINHERZ Egész életen át dolgozik mindenkinek.
    ERNST Gyengeségen azt értem, hogy meglágyul néha…
    DR. STEINHERZ Mire céloz?
    ERNST Nem szeretem a verebeket.
    DR. STEINHERZ Miképpen jön ez most ide?
    ERNST A verebek szállították a szögeket a zsidóknak, amikor Krisztust megfeszítették.
    DR. STEINHERZ Aha… Vagyis nem szereti a zsidókat. Ezt régóta tudom.
    ERNST Ellopják az ember fenekét, amíg rajta ül. Már bocsánat…
    DR. STEINHERZ Terjesztik róluk ezt is, igen.
    ERNST Én mégis szánom õket. Erre mondtam, hogy meglágyul a szívem néha…
    DR. STEINHERZ Megint kérelemmel fordult magához egy zsidó, és maga rábólintott.
    ERNST Nézze ezt a kis könyvecskét. Egy zsidónál tartott házmotozás alkalmával bukkantam rá. Bizonyos báró Eötvös József írta, még 1839-ben, a zsidókról - és most szó szerint olvasom önnek: "Mely nép fegyvereit elveszté és mégis ellenségként üldöztetik; mely hazájától megfosztva test nélküli kísértetként bolyg, örökkön nyugtalan, állandó kínok között él, egy régmúlt kor polgára, idegen az élõk között, csak gyûlölést lelhet, örök rabjaként a meg nem szûnõ reménynek." (Más hangon) Most is keményen bûnhõdnek… de miért? Azért, mert minden módon segítették a Kossuth-féle rebelliót, azt a császár ellen támadó országot, ahol pedig csak gyûlölést lelhettek, amint az elõbb felolvastam. Hát hová tették az eszüket?
    DR. STEINHERZ A magyarországi rebellió szabadságmozgalom volt. Ahol pedig a szabadságért harc kezdõdik, a zsidók mindig megjelennek, hogy támogassák. Ez nagyon is ésszerû, hiszen saját szomorú helyzetükön is javítani remélnek. Tudja-e, százados úr, hogy a párizsi forradalomban két zsidó is miniszterséget kapott az ideiglenes kormányban? Meg hogy a tavalyi bécsi forradalom elõmozdítói között szintén volt két zsidó, éspedig dr. Adolf Fischhof és dr. Josef Goldmark?
    ERNST De számon tetszik tartani õket!
    DR. STEINHERZ Tudja-e továbbá, hogy a pesti március 15-i gyújtó hatású beszédeket mondó Degré, Irinyi, Vasvári, Jókai és Egressy Gábor mellett egy izraelita vallású fiatal orvos is szónokolt?
    ERNST Meg is kapja a fizetségét! Hamarosan kivégzik.
    DR. STEINHERZ Ne ízetlenkedjék!
    ERNST Ismeri talán?
    DR. STEINHERZ Tudom, kicsoda.
    ERNST Abból, hogy ennyire meghökkent, arra következtetek, hogy az illetõ jó ismerõs.
    DR. STEINHERZ (kis szünet után) Nem hihetem, hogy egy felszólamlásért halál jár.
    ERNST (papírzörgés) Nézze csak ezt az okmányt! Én készítettem elõ a táborszernagy úrnak döntéshozatalra. Az ön által említett fiatal izraelita orvos neve Kauders stb. És itt a tábornok úr által írott feljegyzés, amely szerint a vádlott valószínû sorsa: halál.
    DR. STEINHERZ (kiáltva) Egy szónoklatért?!
    ERNST Meg egyebekért, melyek a vádlott rovásán vannak. Tud az egyebekrõl is?
    DR. STEINHERZ Határozottan tudom, hogy nincsenek egyebek. Erre megesküszöm!
    ERNST Tegye majd ez a táborszernagy úr elõtt. De felhívom a figyelmét arra, hogy úgynevezett "egyebek" nélkül is kiróható halálos ítélet. Lássa például ezt! (Papírzörgés) A császári-királyi hadpolitikai bizottmány halálra ítélte Kohn Jakab sapkacsinálót, Grüneke Henrik paszományost, valamint Spitzer Ignác fuvarost, mert különbözõ cikkek szállítását kísérelték meg a rebellisek számára Debrecen alatt… Tehát semmi úgynevezett egyéb, csupán annak kísérlete. Ráadásul azok a hitközségek, amelyekhez tartoztak, egyenként húszezer forint bírságot fizettek utánuk. Mit szól ehhez?
    DR. STEINHERZ Maga mit tud szólni ehhez?
    ERNST Szánom õket.
    DR. STEINHERZ Hangoztatni is merné szánalmát?
    ERNST Ha bolond lennék!
    DR. STEINHERZ Az elõbb megállapítottuk, hogy kérelemmel fordult magához egy zsidó, és maga vállalta is, hogy intézkedik felmentése vagy büntetése enyhítése ügyében.
    ERNST Mitévõ legyek, ha nem tudok szabadulni némelyiküktõl? Sok Mózes-hitû úgy képzeli, hogy én könnyedén nyújtogathatok be kérelmeket õkegyelmességének.
    DR. STEINHERZ Nekem pedig úgy tetszik, hogy maga képzeli ezt rólam.
    ERNST Igenis, volt rá bizonyság, hogy doktor úr közbenjárása eredményesnek bizonyult. Tetszik emlékezni arra a… na, hogy is hívják?
    DR. STEINHERZ Totis Ignác és felesége került haditörvényszék elé rebellisek bujtatásáért és valóban létezõ egyéb vétségért. Csakhogy aztán…
    ERNST (közbevág) De az ön közbenjárása nyomán felmentést nyertek.
    DR. STEINHERZ Maga pedig elszólta magát, hogy nyert egy summa pénzt az ügyön.
    ERNST Egy méltányos részt önnek ajánlottam.
    DR. STEINHERZ Jól emlékezhet, hogy én pedig visszautasítottam. Egyúttal kértem, százados úr, és kérésemet most megismétlem: eszébe ne jusson hasonló ajánlat!
    ERNST Márpedig a mostani esetben minden korábbinál nagyobb hála kínálkozik. Schöntag Bernát igencsak módos rokonsága kéri a közbenjárást. Nem titkolták, hogy sikeres eljárás esetén a táborszernagy úr õkegyelmességének is illõ módon hálásak lennének.
    DR. STEINHERZ Ajánlom, hogy errõl mélységesen hallgasson. Az, hogy a végsõ bajban levõknek ilyesmi juthat eszébe, érthetõ - bár meg nem bocsátható. És ha a táborszernagy úr fülébe jut valami efféle, menten az ellenkezõjét parancsolná annak, amit kérnek tõle. Jól tudja, hogy legszemélyesebb érdeke a lepénzeléseknek még a hírét sem hallani, nemhogy belekeveredni. Nyerés helyett ön is nagyon ráfizetne.
    ERNST És önt se felejtsük ki, doktor úr.
    DR. STEINHERZ Mi közöm lehet a nyerészkedéshez - nekem?!
    ERNST Ön protestál enyhítésekért õkegyelmességénél.
    DR. STEINHERZ A maga erõszakos unszolására…
    ERNST Ki tudhatná azt? Én a háttérben vagyok, és nem is lennék hajlandó nyíltan zsidópártolásba fogni. Tiszta sor.
    DR. STEINHERZ Tudja-e, százados úr, hogy mint tartja egy bölcs mondás? Aki sekélyben hajózik, elõbb-utóbb megfeneklik a pocsolyában.
    ERNST Már korábbról való a megfigyelésem, mely szerint ön kedvét leli abban a mesterkedésben, hogy ne beszéljen egyszerûen.
    DR. STEINHERZ Akkor most egyszerû leszek. Szavakban ön szánja a zsidókat, de csak a pénzükért teszi, amit ráadásul az én közbenjárásommal próbál megszerezni. Ön bûnösebb, mint akiket mostanában álbûnökért elítélnek.
    ERNST Az a nem csekély különbség közöttünk, hogy ön is szánja a zsidókat, méghozzá anyagi érdek nélkül, pusztán együttérzésbõl. Hivatalos megítélés szerint pedig ez a kétségesebb üzelem.
    DR. STEINHERZ Kérdezzük meg errõl a kegyelmes urat!
    ERNST Nem javallom. Afelõl azonban bizonyos lehet, doktor úr, hogy Haynau táborszernagyot más szempontok vezetik, mint önt.
    DR. STEINHERZ A mocskos kufárkodás, amit maga emberi sorsokkal folytat, az õ szemében is csak erkölcstelenség lehet.
    ERNST Nocsak! Talán párbajt akar provokálni közöttünk, doktor úr? Azt sem javallanám. Hõ-õ! Egészen gutaütéses lett az ábrázata. A táborszernagy úrtól hallottam, hogy a zsidók gyakran megsértõdnek, mielõtt még valaki megsértené õket. (Mozgás) Na-na, semmi meggondolatlanság! Nem akartam megsérteni, és kijelentem, hogy ön sem sértett meg semmivel. Hát akkor miért ez a nagy indulat? Történt valami rendkívüli? Arra kértem, legyen segítségemre egyik zsidó ismerõsöm vád alóli felmentésében, de ha elhárítja, azt is tudomásul veszem. Sejtésem szerint az illetõnek… amúgy sincsen úgyszólván semmi esélye. De hát én próbálkozni akartam. Ha viszont ön kihúzza magát, borítsunk fátylat az ügyre. Lépjünk túl rajta! Nem azért hivattam, hanem õmagassága gyógyítása céljából. Mondja csak, doktor úr: az például nem rejteget veszélyt, hogy a tábornok úr újabban minduntalan retket rágcsál, meg sárgarépát ropogtat? Nem gyõzök ezekbõl az étkekbõl eleget beszerezni.
    DR. STEINHERZ Maga engem zsidónak nevezett!
    ERNST Ugyan! Mondtam, hogy felejtse el beszélgetésünknek ezt a részét. Idegen az ilyen huzakodás tõlünk. Mondhatni: jó barátságban voltunk eddig, és ha ennek fenntartása azon múlik, hát akkor a bocsánatát kérem valamennyi olyan szóért, amellyel akaratlanul bár, de sérthettem. Hiszem, hogy barátságunk megõrzése az ön számára is fontosabb a méltatlan perpatvarnál. Tehát akkor… a retek és a répa?…
    DR. STEINHERZ (szünet után, kedvetlenül) Mindkettõ egészséges, és rágásuk az idegfeszültség levezetését is szolgálhatja.
    ERNST (könnyed, társalgási hangnemben) Puncsitalt is vesz magához napi rendszerességgel, de hát azt régóta. Retket és répát viszont két héttel ezelõtt kezdett követelni.

    (Távoli kiáltás)

    HAYNAU Ernst!…Ernst!
    ERNST (súgva) Be kell mennem hozzá. Várjon itt, amíg kijövök. És nyugodjék meg. Szent a béke!

    (Lépések, ajtó nyitás-csukódás)

    HAYNAU (közelrõl) Már azt hittem, elaludt.
    ERNST Alázatosan jelentem, az nem fordulhat elõ!
    HAYNAU Na, fogja ezt a paksamétát és személyesen vigye Nedelkovich hadbírónak! Magának csak ez a dolga. A többi Nedelkovichre tartozik, és õ is tudja a dolgát. Végeztem!
    ERNST (harsányan) Igenis!
    HAYNAU És ma már nincs szükségem tovább magára.
    ERNST Értettem!
    HAYNAU Ha értette, mire vár?
    ERNST Az ön árnyékában eltöltött szolgálati évek után, kegyelmes uram, méltóztatik tán megbocsátani, ha bátorkodom javasolni, ön is fejezze be mára a munkát.
    HAYNAU Mifene-féle javaslat ez? Hogy jön maga ehhez?
    ERNST Alázatosan jelentem, egyetértésre jutottunk Steinherz doktor úrral abban, hogy kegyelmességed túlságosan megterheli magát, s ez ártalmas a szívére. Én csak megfigyelés alapján mondom, de a doktor tudományosan. Közös aggodalmunk jegyében jött ma is doktor Steinherz, hogy a munkanap végeztével méltóztassék engedélyezni számára egy röpke vizsgálódást, amely az ön szívének állapotára vonatkozik.
    HAYNAU Sokat megengednek maguknak, hallja-e! És micsoda pimaszság, hogy ilyen hosszan szónokol?! És az a… felcser most itt van?
    ERNST Bebocsátásra várakozik.
    HAYNAU Engedje be. Maga meg kotródjék!

    (Átkötõ zene után)

    DR. STEINHERZ Bocsánat…
    HAYNAU Jöjjön, doktor, de gyorsan végezzünk. Estélyt ad a feleségem leányunk eljegyzése alkalmából, s már kétszer érkezett sürgetõ üzenet, hogy várnak rám.
    DR. STEINHERZ Engednie kellett volna a hívásnak, táborszernagy úr.
    HAYNAU Elsõ a hivatali kötelesség.
    DR. STEINHERZ Az egészségre vigyázni szintén kötelesség, kivált az ön helyzetében levõ személyiségeknek, kegyelmes uram. Önre nézve legrosszabb az izgalom. Mihelyt érzi, hogy szíve van, azonnal félretenni minden dolgot és szórakozást keresni!
    HAYNAU Szamár beszéd! Miképpen cselekedhetnék így… éppen az én helyzetemben?
    DR. STEINHERZ Például a tudat segítségével. Ha nincsen módja sétára vagy egyéb testi mozgásra, indítsa útra gondolatait és érzéseit derûs, vonzó tájakra.
    HAYNAU (szünet után) Azt mondja? Szaván fogom, doktor! Tegyünk egy próbát! Felidézem például azokat a magasztos perceket, amelyeket a császárnál töltöttem azelõtt, hogy mostani állomáshelyemre kerültem. Azok a percek egyébként ma többször is megidézõdtek már emlékezetemben, tehát nem lesz nehéz újraidéznem. Akárcsak most magát, úgy tudom látni képzeletemben Ferenc József rám szegezõdõ szigorú, bár enyhén üveges tekintetét, és szó szerint õrzöm a fülemben és a szívemben, amint azt mondja: "Bízom benned. Amiként a korábbi háborúkban sem kímélted magad, ugyanolyan erélyességet kell tanúsítanod a magyarországi rebellisek elleni harcban. Nem fogod engedni, hogy kijátsszanak, sem azt, hogy megfélemlítsenek. Isten veled!" (Szünet után) Na, eléggé derûs és magasztos tájékra vittem, doki?
    DR. STEINHERZ Kétségen kívül…
    HAYNAU (emelkedõ hangerõvel) És ez még fokozható! Mindennél magasztosabb volt a pillanat, amikor magához is ölelt õfelsége, én pedig azt kiáltottam: (Ordít) "Egyetlen kívánságom, hogy életemet császárom és hazám szolgálatának szenteljem!" (Elfulladva) Ez történt 1849 májusában.
    DR. STEINHERZ Dicsõ emlék…
    HAYNAU (nyugalmat erõltetve) És most, egészen pontosan ma, vagyis jó esztendõvel a dicsõ emlék után pimasz (Felüvölt), igenis pimasz!… levelet kaptam õfelségétõl azzal az utasítással, hogy végrehajtás, mi több, kihirdetés elõtt minden általam hozott ítéletet fölterjesszek jóváhagyás vagy megmásítás céljából Bécsbe! Felfogja ezt?! Eddig tûrték az udvarnál, hogy egész Európa hóhérnak mocskoljon, ettõl fogva hóhérinassá aláznak. (Nehezen lélegzik)
    DR. STEINHERZ (halkan) Méltóztassék a zubbonyt kinyitni, hogy jobban a szívhangokhoz férkõzhessek. És tessék aprókat szippantani ebbõl a kámforos üvegcsébõl. Úgy… úgy… Most pedig meghallgatom a szívet ezzel a mûszerrel…
    HAYNAU Vizsgálódás nélkül is megmondom: vadul kalimpál és fáj.
    DR. STEINHERZ Hiszem, hogy enyhíteni tudjuk a fájdalmat, de ehhez kérem újabb közremûködését. Ne méltóztassék az idézett emlékre gondolni, hanem inkább semmire.
    HAYNAU (rekedtes, monoton hangon) Amit eddig tettem, csakis felsõ jóváhagyással, sõt: felsõ parancsra tettem. Aki cseppet is ismeri az állam szervezetét, nem is gondolhatja másképpen. Ha kifogás alá esett volna munkám, régen leállíthatták volna. (Papírokkal csapkodja íróasztalát) Ámde ezt csak most akarják tenni, miután Európa zsidó újságjai háborgást szítanak. Tessék, olvashatja maga is, megveheti az utcán akárki! Magyar lapok: Figyelmezõ, Hon és külföld, A jövõ, Kossuth Hírlapja, Der wahre Ungar. Azután német zsidó lapok: Der Orient, ez Lipcsébõl, Allgemeine Zeitung des Judenthaus, ez Magdeburgból, Der Ungarische Izraelit, ez innen Pestrõl! Tessék! Olvassa! Kegyetlen magyarországi megtorlás ordít minden címlapról, amely kegyetlenség csak azóta baj, amióta az enyémen kívül a legfelsõbb névvel is összekapcsolják. S a kegyes császár most közbe is lép. Majd õ lefogja a kegyetlen hóhér kezét! Majd õ felülvizsgálja és eldönti, hogy kit lehet és kit nem - kivégezni! Az a paksaméta, amit az imént Ernst a hadbíróhoz vitt, mind általam aláírt halálos ítélet. Huszonnyolc. Gondolhatja, mekkora munka ezt összeállítani. S tudja, mire vagyok a legbüszkébb? Ott a listán az a név is, amelynek a tulajdonosát hónapok óta hajszolom… Ne szóljon közbe, hagyjon kibeszélni! Amirõl én beszélek, fontosabb nekem, mint amirõl maga akar papolni! És amirõl beszélek, oldja bennem a feszültséget, mert kedves téma. Egyet akarunk, nem? Szóval ott a kivégzettek sorában egy zsidó neve, bizonyos Tyroler Józsefé. Tudja maga, kiféle az illetõ? (Zaj, mint amikor egy fémedény padlóra esik) Mit ejtett le? Na, az ki is borult. Fene bánja, úgyse hiszek az orvosi maszlagokban! A szõnyeget jobban sajnálom… Azért csak csinálja, amit jónak lát, majd megtorlom, ha kárt okoz vele. A szõnyegért nem kell fizetnie. (Ideges nevetés) Szóval ez a Tyroler olyan zsidó mûvész, aki a Kossuth-bankót rajzolta. Nem hallott róla?
    DR. STEINHERZ Említették… valahol, mint ügyes kezû rajzolót…
    HAYNAU És ez a zsidó kellett Kossuth-nak, a zsidajának meg Kossuth. Aztán õkelme nagyon rá is fizetett. (Nevetés) De nem azokkal a bankókkal fizetnek majd neki, amiket õ rajzolt…
    DR. STEINHERZ Hallani, hogy keményen büntetik azokat, akiknél ilyen… rajzolt papírpénzekre bukkannak. Azt mondják, hogy olykor érthetetlenül kemények a büntetések.
    HAYNAU Akiktõl ilyet hall, azokat fel kell jelentenie! Gondolja meg, hogy minden egyes ilyen bankjegy Kossuth személyes üzenete, személyes jelenléte és lázító hatása. És itt fontos a szerepük az ilyen Tyroler-féléknek és hitsorsosaiknak, mert elsõsorban õk azok, akik pénzzel foglalkoznak. És ez a tény még most, legyõzetésük után is meghatározza lázító akcióik sikerét. Ezért kétszeresen büntetendõk! Meg azért is, amit érdemként próbálnak a számlájukra írni, vagyis, hogy jó katonák voltak. Klapka, Bem, Görgey és más parancsnokok megnyilatkozásai szerint ügyes, elszánt, veszedelmes harcosok voltak. Saját parancsnokaimtól is efféléket hallottam. És még valami a zsidókról… Ez látja, magáról jutott eszembe. Azt jelentették nekem, hogy a rebellisek sebesültjeinek gyógyítását jórészt zsidó orvosok végezték. Honnan ez a sok zsidó orvos? He? Magának tudnia kell!
    DR. STEINHERZ Nem vagyok járatos a zsidók történetében…
    HAYNAU De az orvosokéban csak eligazodik?
    DR. STEINHERZ Egyszer beszéltem valakivel arról, hogy mennyi zsidó orvos van, míg például ügyvéd alig. Azt állította az a beszélgetõ partnerem, hogy kétszáz évvel ezelõtt megnyitották a zsidók elõtt az orvosi pályát. Méltóztassék megbocsátani, de ennél többet a tudatlansággal való visszaélés lenne, ha beszélnék… a dologról.
    HAYNAU Jó, jó! Nincs jelentõsége… Hoppá! Vigye tõlem a kencéit meg a kezeit! Valami csodálatos jutott az eszembe! Valamit eljátszattak eddig velem, hát ezután majd én játszatom velük! Arlechino finto principe! Olaszországi nyelvemlékem. Igen! Most majd a hercegnek öltözött királyi bohóc fog ugrálni. Hu-u-u! Micsoda terv ötlött a fejembe! Látja, most elismerem, hogy az erõs gondolatok jó terápiát jelentenek.
    DR. STEINHERZ Azért csak tessék még kényelmesen üldögélni és abból az üvegcsébõl szippantgatni.
    HAYNAU Vigye innen! Figyeljen viszont arra, amit most mondok. Hevületemben olyan szavakat használtam és olyan tényeket említettem, amelyeket magának meghallania, pláne kifecsegnie szigorúan tilos!
    DR. STEINHERZ Hippokratész görög orvosra tett eskünk tiltja, hogy betegeinkrõl intimitásokat fedjünk fel.
    HAYNAU Az én esküm pedig úgy hangzik, hogy a torkán húzatom ki a sarkát, ha egyet is szól arról, amirõl nem szólhat.
    DR. STEINHERZ Megértettem, kegyelmes uram.
    HAYNAU Kapja-e maga rendesen a járandóságát? Ha igen, akkor is kívánjon valamit! Kedvem van jót cselekedni.
    DR. STEINHERZ Öröm számomra, hogy javuló kedélyállapotban láthatom, táborszernagy úr. Ennél szebb ajándékot nem kívánhatok magamnak.
    HAYNAU Ne alakítsa itt nekem a nagyvonalú embert! Senki sincs annyira jóllakva, hogy ne tudna lenyelni még egy kedvenc falatot. Elõ az óhajával!
    DR. STEINHERZ Vágyaim leginkább élettelen és testetlen dolgokra irányulnak: zene, költészet s általában a szellem ínyencségei. Ezek jelentik számomra az élet értelmét.
    HAYNAU Az életnek nincsen értelme. Az is bolond lenne, aki értelmet kívánna egy szerencsejátéktól.

    (Szélesre tárt ajtószárnyak ütõdése)

    HAMVAY (harsány, borízû hang) Vivát a magyar forradalom legyõzõjére, a trón megmentõjére!
    HAYNAU (hasonló hangnem) Nocsak! Drága nászuram! Halt! Egy szóval se mondd jöttöd okát. Kitalálom! A feleségem által kiválasztott, legmagasabb rangú emberként érkeztél, hogy beterelj a vendégsereghez! Tudta az asszony, hogy ilyen hírnök parancsát még Haynau sem elég bátor megszegni.
    HAMVAY Nem engem szánt ellenállhatatlannak a kegyelmes asszony, hanem ezt, itt, a kezemben. Puncsital. De csak ennyi, kerítõnek, csábítónak. A mulatság helyszínén ezerennyi van! Ámde… csak magunknak hoztam poharakat. Kettõt.
    HAYNAU Elég lesz. A doktor nem él ilyesmivel. Õ a szellemiek pártolója.
    DR. STEINHERZ (távolodó hangon) Már itt sem vagyok… Tiszteletem, nagyuraim… és gratulálok a családi ünnepséghez…
    HAYNAU Megismétlem, hogy kívánjon valamit, mielõtt kimegy. Elõ vele! De olyat kívánjon, amit csak én adhatok meg. Méltó legyen a kérés az ajándékozóhoz. Gyerünk! Látja, hogy dolgom van, ne rabolja az idõmet!
    DR. STEINHERZ Igenis… Tetszett említeni azt a pénzrajzolót… Ha õ megtarthatná fiatal életét…
    HAYNAU Ennyi? Ilyen szûkmarkúnak vél?
    DR. STEINHERZ Ha az ön látókörébe kerülne bizonyos Kauders, egy meggondolatlan ifjú, aki szónokolni merészelt múlt év március 15-én…
    HAYNAU Más?
    DR. STEINHERZ Schöntag Bernát raboskodik az Újépületben kedvezõ ítéletre várva…
    HAYNAU (szünet után) Meglátjuk, mitévõk lehetünk. Nem arra! A másik ajtón.
    DR. STEINHERZ Igenis… Tiszteletem és tiszteltetem… (Hang elúszik)
    HAYNAU (a kilincs kattanása után) Hát akkor fogjuk a poharakat, nászuram!
    HAMVAY Ahogy az imént mondtam, a magyar forradalom legyõzõjére! Az igazságtevõre!
    HAYNAU Az én dolgom nem igazságtevés, hanem jutalom és büntetés, amint a magyarországihoz hasonló események után törvényszerû.
    HAMVAY Akkor áldás Haynau büntetõ kezére! És a jutalmazóéra is, amelyre éppen most láthattuk a példát. Ilyen nagyvonalúság nyomán munkátlanok maradnak a hóhérok.
    HAYNAU Sokan szigorúnak tartottak és tartanak…
    HAMVAY A jó katona kérlelhetetlen.
    HAYNAU Engem túlságosan szigorúnak mondanak.
    HAMVAY Az igazság és a császár szolgálatában helye van a legnagyobb szigornak. Most, hogy elõtted hódolhatok, kegyelmes uram, még bizonyosabb lettem a saját dolgomban. Szigorúan tartom a parasztjaimat, de nem is csábított el közülük egyet sem a rebellis agitáció. Úgy tisztelnek, akár a levest, pedig azt nagyon szeretik.
    HAYNAU Szétkürtölték a zsidó újságok, hogy az olaszországi Bresciában megkorbácsoltattam a fellázadt csõcseléket, köztük nõket is.
    HAMVAY (rövid nevetés) Elnézést az összehasonlításért, de jómagam is megpattogtatom a szíjostort a marokszedõ lányok lába szárán, ha kell. (Lehalkított hangon) És megtáncoltatnám az ostort néhány, a környékemen levõ földesúr hátán is. Akad, akit úgy megzavart az agitáció… vagyis hát a zsidó agitáció, ahogyan méltóztattál mondani, hogy a birtokából gyárat akar gyúrni, a parasztjaiból meg proletariátust. Listám van ezekrõl a magyar urakról, amely listát el is hoztam, hogy kezeidbe tegyem. Hiszem, hogy azt kapják, amit megérdemelnek. Ha rád bízom õket, kegyelmes uram, mintha a sors ítélkezne felettük! Döntéseid és cselekedeteid olyanok, mintha a haza válaszolna azoknak, akik rárontottak.
    HAYNAU Minden cselekedetünk haszna akkor derül ki, amikor már nem leszünk.
    HAMVAY Mérföldkõ, kegyelmes uram, a te szereplésed a történelemben!
    HAYNAU A mérföldkövek elõbb-utóbb sírkõvé szoktak változni…
    HAMVAY Legyen úgy, ahogyan képviseled a fogalmazást. Én, ugye… nem jártam katonaiskolát, de azt nagyon megtanultam, hogy elsõ a haza! És ahol a haza, ott a császár! Te pedig kegyelmes uram, a császárt képviseled! Erre igyuk ezt a maradék poharat! Vivát Haynau!
    HAYNAU Igyunk és menjünk, nászuram, mert vár a vendégsereg.
    HAMVAY Vivát Haynau!

    (Harsány zene, ami átúszik társasági morajba,
    majd dobpergés, akár kivégzéskor)

    (Csönd, ajtónyitás, bokacsattintás)

    ERNST Tábornok úrnak alázatosan jelentem, engedélyt kérek a belépésre!
    HAYNAU Ne kiabáljon annyira, Ernst százados! Sok volt a puncs az elmúlt napokban. Szétrobban a fejem. Mit óhajt?
    ERNST Szabadjon felhívnom táborszernagy úr figyelmét, hogy hamarosan õkegyelmessége Geringer báró úr teszi tiszteletét. Érkezése egyeztetve van, de kötelességem kellõ idõben szólni.
    HAYNAU Jó, jó! Tisztítson meg néhány sárgarépát, és vagdossa össze. Csak akkor hozza be, ha elment a báró. És kerítse elõ Steinherz doktort, amilyen gyorsan csak lehet.
    ERNST Ismét rendetlenkedik kegyelmességed szíve?
    HAYNAU Az emberi szívvel mindig van valami gond, Ernst. Most azonban nem azért kell a doktor, hogy rajtam segítsen, hanem én akarok örömet szerezni neki. Kért tõlem valamit, és én teljesítettem. Látni akarom az arcán az örömet és a hála kifejezését. Ez éppen olyan jó, mintha szenvedni látjuk ellenségeinket. Fõképpen mostani munkám során gyõzött meg a tapasztalat, miszerint csakis személyesen átnyújtott kérésnek szabad engednem, hogy a kérelmezõ kizárólag nekem legyen lekötelezve.
    ERNST Bizonyára megérdemelte a doktor, ha teljesíteni méltóztatott a kérését…
    HAYNAU Fenét érdemelte! Mindig olyat kér, amit még nekem sem állna módomban teljesíteni, ha el nem tekintek a szabályoktól. Folyton azt kunyerálja, hogy mentsek fel valakit a kirótt ítélet alól, vagy elítélni se engedjem. És mindig zsidókat próbál menteni, ha jól gyanítom. Most például egy Schöntag Bernát nevezetû illetõért kuncsorog nálam. Még az is lehet, hogy pénzt ígért neki a tehetõsnek mondott rokonság. Nem beszélt errõl magának?
    ERNST Az iránt puhatolózott nálam, hogy… esetleg… kegyelmességed mit szólna…
    HAYNAU Talán teljesítettem volna… Csakhogy ezt a Schöntagot hetekkel ezelõtt már kivégezték, de a nyilvánosság elõtt említetlenül maradt a neve. Jól emlékszem rá, mert kapitális gazemberségeket mûvelt a rebellisek oldalán. A kivégzésrõl magának is tudnia kellett, Ernst. Hát miért nem tájékoztatta a doktort, amikor elõadta magának a kérelmezési szándékát?
    ERNST Csak úgy… név nélkül említette…
    HAYNAU Avagy a doktor is tudta, hogy Schöntag Bernát nincs többé, de a rokonság elõtt elhallgatta. A hálájukat meg elõlegben elfogadta. Lehet, hogy õkelme nem csupán élõket gyógyít, hanem holtakkal is kereskedik? Mondja… nem zsidó ez?
    ERNST Kizárt dolog! Aki az ön testi közelségébe férkõzhet, azt a katonai és a polgári rendõrség egyaránt alaposan megvizitálja. Utánanéztem a családfájának magam is.
    HAYNAU És? Miféle családfája van?
    ERNST Magyar, francia, osztrák rokonsága van, és otthonosan mozog a köreikben.
    HAYNAU Aki mindenütt otthon van, az éppen hogy hontalan. Ezért akar mindenhová befurakodni. Személyes megfigyelésem, hogy zsidók és nem zsidók a nagy keveredés folyamán félnek is egymástól, meg mohón keresik is egymást mint méltánylandó ellenfelet, akit dicsõség legyõzni. Ebben a kirurgusban is efféle vágyakozás fészkelõdhet.
    ERNST Méltóztatik megengedni azt az ellenvetésemet, amely szerint kétlem, hogy a doktor ellenfélnek merné gondolni kegyelmességedet. Kicsike õ ahhoz!
    HAYNAU Hát persze. Tudja, hogy most még nem elég erõs ellenemben, ezért igyekszik jó képet vágni, továbbá: kihasználni, ha tud!
    ERNST Nagy tisztesség, hogy kegyelmességed beavat szigorúan belsõ ügyeibe és… mindent szeretnék jól megérteni, ha elbírná az eszem…
    HAYNAU Mit nem ért?
    ERNST Méltóztatott említeni, hogy örömhír vár a doktorra, de hát… Schöntag hetekkel ezelõtt, ugyebár…
    HAYNAU Azon már nem segíthettem. De két másik zsidónak visszaadtam az életét.
    ERNST Egyszerre kettõnek?
    HAYNAU És még huszonhat nem zsidónak! A magyarországi rebellió elkapott bûnöseinek aránya hozzávetõleg így oszlik meg zsidók és nem zsidók között.
    ERNST Egyszerre huszonnyolc embernek?!
    HAYNAU Az, hogy miért kegyelmeztem egyszerre ennyi embernek, nem tartozik ide. Ha napfényre kerül a tény, biztosíthatom, hatalmas ricsaj lesz Bécstõl Budáig. Mindenki megkeresi majd hozzá a saját értelmezését. Steinherz doktor például képzelheti úgy, hogy az õ befolyása hozta vissza a sírból az általa megnevezett két zsidót. És nem is képzeli rosszul. Sõt! Ha tudná, hogy közvetve a huszonhat magyar életének visszaadásához is hozzájárult… Na, ez már csakugyan több annál, amit magának az orrára köthetek! Mit mondott az elõbb? Mit akar?
    ERNST Geringer báró õkegyelmessége érkezése várható.
    HAYNAU Ördög vigye! Ritka kellemetlen ember. Ha õ nem erõlteti, sohase találkoznék vele. Úgy fontoskodik, mintha õ lenne felelõs Magyarország rendjéért, holott csupán az adminisztráció szervezése a dolga. S van pofája célozgatni, mintha én akadályoznám az õ mihaszna munkáját a szigorúságommal! És õ is leginkább a zsidók érdekében siránkozik. Arra célozgat, hogy megsemmisítem gazdaságilag a zsidókat, márpedig ez árt az ország újraéledésének, mi több: a birodalomnak is. Maga mindezt nem hallotta, világos?
    ERNST Igenis!
    HAYNAU És tudja, mit? Ennek a Geringernek nem is vagyok itt! Maga elég ravasz, találjon ki valamit. Semmi kedvem a bárót hallgatni. Ráadásul roppant unalmas ember. És gusztustalan. Saját unalmassága enyhítésére idõnként felnyerít, és úgy eltátja a száját, hogy a gégéjéig belátni. Fuj! Egyszóval, ne jöjjön ide! Illetve, ne hozza be! Senki se jöjjön! Csak a répák, puncsok jöjjenek! De azok szünet nélkül!
    ERNST És… amennyiben Steinherz doktor…
    HAYNAU Õ se jöjjön! Kerítse elõ, de ne hozza ide! Vigye az Újépületbe. (Léptek, papírzörgés) Írok egy levelet, amelyet a doktorral együtt átad a börtönparancsnoknak. A levél a doktor azonnali akasztására utasítja a börtön parancsnokát.
    ERNST Elnézést… és a neki, a doktornak szóló örömhír a két kegyelmet kapott izraelitáról…
    HAYNAU A megmentett életekrõl szóló hírt közölheti vele. Az õ halálos ítéletérõl csak a börtön parancsnoka tudhat. Tessék, itt a parancsnoknak címzett levél!
    ERNST Ismét bocsánat… de a doktort… miért?
    HAYNAU Nem tartozik magára! Mindenben cselekedjen a parancsok szerint! És mielõbb lássam itt a puncsokat! Végeztem!

    (Harsogó átkötõ zene, kürtök, dob stb.)

    ERNST Táborszernagy úr, íme, a soros pohár puncs… A negyedik.
    HAYNAU Tegye le. És kifelé!

    (Átkötõ zene)

    ERNST Táborszernagy úr, kegyelmes asszony étkezéshez szólítja.
    HAYNAU Még dolgom van. És hol az újabb pohár puncs?

    (Átkötõ zene)

    ERNST (fojtott izgalommal) Táborszernagy úr! Nedelkovich hadbíró úr kér mindenáron bebocsátást.
    HAYNAU Mondtam, hogy senki! Mit mond? Ki erõszakoskodik?
    ERNST Nedelkovich hadbíró úr.
    HAYNAU Elõ van jegyezve?
    ENRST Alázatosan jelentem, nincs.
    HAYNAU Akkor miért jött?
    NEDELKOVICH (ajtócsapódás, lihegés, magasan rikácsoló, öreg hang) Kegyelmes uram, a legszigorúbb haragjával sújtson rám!
    HAYNAU Miket hallok?! Foglaljon helyet, Nedelkovich uram.
    NEDELKOVICH Jobb is, különben menten összerogyok. Attól tartok, nagyot vétettem ön ellen s minden ellen, ami a munkaköri leírásomat illeti. Íme, átnyújtom önnek a corpus delictit… (Papírzörgés)
    HAYNAU Mi ez az iromány?
    NEDELKOVICH Nekem van címezve, de önnek jött, kegyelmes uram. Illetve, önnek címezték, de hozzám érkezett. Felbontottam, és az Isten verjen meg, el is olvastam! Azóta reszketek.
    HAYNAU És mi az a rettenetes tartalom, amitõl úgy elborzadt?
    NEDELKOVICH Méltóztassék beletekinteni, illetve gondosan tanulmányozni. Nagy dolgok!
    HAYNAU (papírt zörget, motyog) Nnna. Nézzük akkor. Azt mondja… ööö… ccc… Ernst! Hozzon két puncsot!
    ERNST (távolról, mintha nyitva lenne az ajtó és õ kívül van) Igenis!
    HAYNAU Ha jól értelmezem, arról van szó, hogy a legfelsõ adminisztráció is téved olykor, és most éppen nyakon csíptük. Ha én levelezek az udvarral, saját futáromat használom. Legutóbb azonban az ön pecsétjével ellátva terjesztettük fel a halálraítéltek listáját. És a bürokrácia úgy következtetett, hogy önnek kell küldeni a választ.
    NEDELKOVICH Az én pecsétem az ön óhajára került felhasználásra, kegyelmes uram.
    HAYNAU Világért sem akarom a pecsét használatáért vádolni. De kisebbíteni se akarom az érdemeit. Végül is jogos volt a pecsét használata, hiszen közös munkánkat foglalta egybe. Ott az ön aláírása is.
    NEDELKOVICH Arra is ön tett javaslatot, kegyelmes uram…
    HAYNAU Jó, jó! Egyszer még büszke lesz arra az aláírásra.
    ERNST Alázatosan jelentem, a puncsok.
    HAYNAU Tegye arra a kis asztalra. Kimehet. (Ajtócsukódás) Összegezve tehát a tényeket, semmi ok a bánatra, hadbíró uram. Mi az, ami történt velünk? Az elmúlt napokban ismertettem önnel a legmagasabb helyrõl érkezett levelet, amelyben egyértelmûvé tétetett, hogy mielõtt cselekszünk, jóváhagyást kell kérnünk Bécsbõl. Nemde, ön is így értelmezte?
    NEDELKOVICH Másként nem is volt értelmezhetõ.
    HAYNAU És most ebbõl a kettõnknek érkezett válaszból az derül ki, hogy jóváhagyták a felterjesztésünket. Mind a huszonnyolc halálos ítéletet! Vagyis, a fenyegetõdzés ellenére sem bíráltak felül semmit. Behúzták fülüket-farkukat, és nem kötekednek velünk. Sõt, ezt a levelet dicséretként is felfoghatjuk. A huszonnyolc felterjesztett halálos ítéletbõl huszonnyolcnak a jóváhagyása egyenlõ a munkánk teljes elismerésével. Mondja már, hogy így vélekedik!
    NEDELKOVICH Ezt illetõen én sem vonhatok más mérleget…
    HAYNAU Ezt akartam hallani! (Hang távolodik, közeledik, tárgyak hangja) És most, kérem, fáradjon ide. Fogjuk ezeket a poharakat, koccintsuk össze, és igyunk az udvar által is elismert, jól végzett munkánkra!
    NEDELKOVICH Nem, nem, nem így van a dolog! Az ördög játszik velünk!
    HAYNAU Szedje össze magát kérem, és adja érthetõ magyarázatát ennek a féktelen pániknak!
    NEDELKOVICH (nyugalmat erõltetve) Megbocsásson, kegyelmes uram, de hát amint ön is jól tudhatja, frissen került birtokomba egy másik irat, amely kegyelmességedtõl származik és abban ezzel az udvarból érkezettel ellentétes tartalom található. Ebbõl következett a zaklatottságom, aminek nyomán illetlenül berontottam ide, és aminek nyomán most sem tudok ura lenni önmagamnak.
    HAYNAU Azért csak próbálja meg. És ne tegye le a poharat, kérem! Rögtön mindent érthetõvé teszek. Szokatlan tõlem, ha rejtett érzéseimrõl szólók, de most ezt kell tennem, s ezért elõre is elnézést kérek öntõl, hadbíró úr. Nos, amikor pár nappal ezelõtt megismerkedtem a legfelsõbb tájékoztatással, amely szerint ezentúl ellenõrzõ tekintetek figyelnek, és ha szükséges, beavatkoznak abba, aminek képviselete egyedülien rám bízatott, akkor bizony éppen úgy zavarba estem, amiként most ön. Véletlenül azokban az órákban járt nálam háziorvosom, akinek az volt a szívpanaszom ellenében ajánlott javallata, hogy tegyek félre minden rosszat és csupán életem dicsõ meg boldog pillanataira emlékezzem. Megfogadtam. S ennek a gondolatkísérletnek eredményeképp jutottam oda, hogy mindenben csakis a saját döntésemre kell hagyatkoznom. Vagyis: valamennyi felterjesztett elítéltnek, szám szerint huszonnyolcnak, meghagyom az életét és a vagyonát. Senki nem mondhatja, hogy ez nem nemes cselekedet! Annak nyomán született e döntésem, hogy az ön által most idehozott iromány tartalmával engem külön úton is megismertettek, méghozzá elõbb, mint ön ezt kézhez kapta volna. Így adódott módom, hogy a legfölül született álláspont ellenkezõjét hajtassam végre. És errõl az elhatározásomról önt is azonnal tájékoztattam, amint azt az imént ön vissza is igazolta. Halál helyett életet osztunk. Erre igyunk! Senki nem mondhatja, hogy nem nemesen cselekszünk. Letépjük homlokunkról a hóhérbélyeget. Erre igyunk!
    NEDELKOVICH Vagyis… nem ért egyet a legfelsõbb jóváhagyással?
    HAYNAU Pontosan. És ezzel megmentettem huszonnyolc ember életét. Erre koccintsunk!
    NEDELKOVICH De hát, kegyelmességed… Ezek szerint kegyelmességed felülbírálja a császárt?!
    HAYNAU Értelmezés dolga. Nemde, teljhatalmat kaptam õfelségétõl a magyarországi tennivalókra vonatkozóan? Egészségére!
    NEDELKOVICH (pohár koppan az asztalon) Ne, kegyelmes uram. Az ön által kifejtettekre nem iszom!
    HAYNAU (felcsattan) Ehhez joga van! Ahhoz viszont nincs, hadbíró úr, hogy szolgálati utasításomat megtagadja! Intézkedését kérem, hogy az önnél már írásban is ott levõ, felmentõ döntésem szerint alakuljon minden az elítéltekkel kapcsolatban, s az egész ügy mielõbb publikussá legyen!
    NEDELKOVICH Tudniillik…
    HAYNAU Megértette a parancsot, hadbíró úr?
    NEDELKOVICH Megértettem, de…
    HAYNAU Akkor végeztem!… Ernst!
    ERNST (bokacsattanás) Parancsára!
    HAYNAU Kísérje ki a hadbíró urat! Aztán jöjjön vissza!
    ERNST Igenis!

    (Átkötõ zene)

    ERNST Táborszernagy úr, alázatosan jelentem, parancsára visszajöttem!
    HAYNAU Tudja, miféle hallatlan dolog történt? Azt mondta a hadbíró: nem koccint velem. Nem tetszik neki a tósztom! Reszket, hogy felhúzza majd szemöldökét az udvar, mert ellentmondok neki, s akkor õ is bajba kerülhet. Hm! Hadbíró és beszarijankó! Ez hogy fér meg egy bõrben?! Na, olyasmi történik most magával, Ernst, amilyen még soha! (Mozgás) Jöjjön, fogja azt a poharat, és koccintson velem! (Iszik, majd lekoppintja poharát) Mire vár? Miért nem nyelte még le?
    ERNST Kegyelmes uram, szolgálati idõben…
    HAYNAU Maga az én szolgálatomra van itt! Könyököt derékszögben felhúzni, poharat szájhoz érinteni, hátradõlni, nyeldekelni! (Szünet után) Nyilatkozni, hogy milyen volt?!
    ERNST (fuldokolva) Jelentem, fenséges…
    HAYNAU Nagyon azért ne lelkesedjen, mert nem kap többet. Ezt viszont megérdemelte, mert megszabadított Geringer bárótól. Könnyen boldogult vele?
    ERNST Beszédes volt. Azt hiszem, húzni akarta az idõt, hátha mégis kegyelmességed elé járulhat. Arról beszélt, hogy egy új, fontos, az állam életét érintõ rendelkezés megbeszélése van soron önnel.
    HAYNAU Miféle rendelkezés?
    ERNST Nem egészen értettem. Bár szerintem többet beszélt, mint amennyit szabad lett volna, de errõl a dologról homályosan szólt. Állítólag, valami nagy engedmény lesz téve a zsidóknak. Azt a sarcot, amit - elnézést, de a báró fogalmazását idézem - szóval, amit ön vetett ki a büntetendõ hitközségekre, kegyelmes uram, azt az egész magyar zsidóságra kiterjesztve akarják beszedni. Így biztosabban összejön, mintha csak egy részüktõl követelnénk. Úgy mondta, szerinte ez okos húzás. Errõl készül önnel beszélni, kegyelmes uram, majd egy másik idõpontban. (Mozgás) Bocsánat… segíthetek?
    HAYNAU Köszönöm, így már jobb. Nézzen oda, hát majdnem lecsúsztam a székrõl. Hány óra? Újra este van. Lépjen arrébb! Boldogulok magam is. Azt teszem, amit a doktor ajánlott: kigombolom a zubbonyom.
    ERNST Ismét méltóságod szíve…
    HAYNAU Igen. Nem tudná… mégis elõkeríteni ezt a doktort?
    ERNST Már nem lehet. A nap folyamán végrehajtották az ön parancsát.
    HAYNAU Elõtte, mármint… a parancs végrehajtása elõtt… megmondta neki az örömhírt?
    ERNST Alázatosan jelentem: igenis!
    HAYNAU Örült?
    ERNST Még akkor is mosolyt láttam az arcán, amikor a vesztõhelyre állították. A hóhér viccelõdött is vele. Megkérdezte: talán az angyalát látja? És aztán azt mondta neki, vegye le a kalapját, mert õ, mármint a hóhér viszont nem látja a delikvens fejét, aki különben se higgye, hogy a zsinagógában van. Ezért aztán kézbe szorított kalappal állt, amíg a fejére nem húzták a zsákot, és…
    HAYNAU Ne folytassa… A végeredmény felõl nézve így kellett a dolognak történnie, hogy ne maradjon tanúja a gyöngeségemnek. Annak, hogy az igazság osztásában, ahogyan az én hülye nászom nevezi foglalatosságomat, olykor igazságtalanul engedékeny voltam. De hát látja, viaskodunk itt Geringer bárókkal, beszari hadbírókkal, és mindegyikkel torkig vagyok, mert untatnak és ingerelnek. De ez a doktor soha nem untatott. Ha eddig nem tudta volna, Ernst, most megmondom: uralkodó érzésem a megvetés a magyarországi forradalom úgynevezett hõseivel, kivált zsidó hõseivel szemben. De amikor ez a doktor állt be védõjüknek, úgy húzódott vissza az ellenérzésem, ahogyan a hatalmas ló megtorpan az aprócska egér láttán. Hõköltem az érvei elõtt. Õ maga - végül is akár zsidó, akár sem - olyan meggyõzõ erõvel, olyan elhitetõ képességgel adta elõ a magyarországi zsidóság hányatottságát, hogy mihamar kifogytam az ellenkezõ állításokból, aztán maradt a hatalom szava vele szemben. Amikor elmondta például ennek a most fölmentett ifjú zsidónak a szónoki lelkesedését, tavaly március 15-én… Aztán másnap nem engedélyezték, hogy a nemzetõrségbe álljon, mert zsidó! Ámde, amikor nagy szükség lett jelentkezõkre, nyomban elfogadták apjával együtt, ha vállalják önmaguk beöltözésének és felfegyverzésének a költségeit. Boldogan tették! Aztán búsult, mert elesett a harcban az apja, akit a saját költségén kellett eltemetnie. Újra föllelkesül, sebesülteknek gyûjt, sebesülteket ápol, a bukás után meg bujtatja a rászorulókat, szóban, írásban táplálja a veszendõben levõ reményt, fizeti a gyõztesek által kirótt sarcot… miután pedig elfogják, viseli a börtönt, várja a valószínûtlen halálos ítéletet - és még mindig élteti valamilyen remény. Nos, ilyen képet láttatva a doktor által, elfogott egy rejtett megilletõdöttség.

    (Zene)
 


 
 

Búcsúzó