BIRTALAN FERENC

Volt jobb sorom

nõ a vérnyomás esteled
vörösborból a testesebb
fogy ami fogy nem restelled
ami szabály azt megszeged

ez az éved is kitelel
jön a január mi se kell
ami itt jobban kiseper
eloszt harmadol tizedel

ez a vész épp vagy az a rész
mi a töredék mi egész
minden csak rom és csenevész
áthull az idõn belevész

verseket írtam gondolom
az volt hazám az otthonom
füst száll fölé majd holt korom
bizony hogy volt már jobb sorom
 

Vers ahogy

a vers mindig úgy kezdõdik
a vers mindig ahogy akar
úgy kezdõdik a vers
vers kezdõdik

a vers úgy ahogy
úgy a vers
úgy ahogy a vers
a vers akar
a vers ahogy
mindig a vers

kezdõdik
 

Téli vers

ezt a hetet egy napsütéses reggeli verssel zárom
nincs spalettám zsalugáterem se redõnyöm
van üvegházhatás-ígéretes ragyogó januárom

persze a sok hajtógáz szénmonoxid és szennyezés
naná hogy ez az egész természetellenes
mégis a szemfödõs ég helyett e fény ma nem kevés

hisz' tudom jól olvadnak omlanak a jégmezõk
majd holnap - egyszer - tiltakozni kimegyek én is
ha végsõ romlásom hagy rá még erõt

de most e reggel hadd égjen hadd ragyogjon
s aztán legyen szigor sok ellenrendelet
csak ma ez a verses napsütés rám ne szomorodjon
 

NEMES LÁSZLÓ

Al-Khoury
 
Írtam már itt-ott, egy-egy elbeszélésben arról az autóbalesetrõl Észak-Szíriában, 1941-42 telén, de a történet igazi, tragikus hõsérõl, talán mert én magam olyan szerencsésen kerültem ki belõle, talán a szemem elõl örökre eltûnt Al-Khoury személye miatt (hála?, szégyen?, tapintat? - a fene tudja…) soha nem beszéltem. De most, hat és fél évtized múltán, úgy érzem, meg kell tennem.
    Azon a télen - ezt regényben, elbeszélésekben, így-úgy többször is elmondtam - egységünk, a brit hadsereg egyik mûszaki századának elsõ szakasza az Eufrátesz partján, a Rakka nevû nyomorúságos arab városka melletti, félig már rommá lõtt egykori francia idegenlégiós erõdben állomásozott. Volt köztünk egy szíriai arab származású fiú, közkatona mint én magam, nálam vagy öt-hat évvel idõsebb, a családneve Al-Khoury, a másik nevét nem is tudtam, talán Ahmed volt, vagy Mohamed, mint a próféta, de az is lehet, hogy Émile vagy Alois - hazájának elõkelõ, gazdag családjaiban akkor már gyakran adtak ilyen francia neveket is a gyermekeiknek. Al-Khoury nálam egy fejjel magasabb volt, fekete hajú, halványan kreol, inkább csak napbarnítottnak tûnõ, izmos, széles vállú, látszott rajta, a mozdulatain is, hogy korábban sokat sportolhatott, de errõl soha nem beszélt, igaz, másról se nagyon. Hallgatag, komoly fiú volt. Egyébként kitûnõen tudott franciául és angolul, s néhány elejtett félmondatából annyit azért megtudtam, hogy a bejrúti amerikai egyetemen tanult, egy ideig még Párizsban és Angliában is; hogy mit, az pontosan sose derült ki, talán matematikát és számomra ismeretlen mûszaki tudományokat. Valami félreismerhetetlen elõkelõség és tekintély légköre vette körül; ugyanolyan egyenruhát viselt, mint mi, a többi közkatona - magasra felgombolt nyakú, khakiszínû, gyapjú battledress-t -, mégis elegánsabbnak tûnt fel. Észrevettem, hogy kinn, a városban a rakkai arab férfiak önkéntelenül fejet hajtanak elõtte és hovadzsá-nak, úrnak, meg sejkh-nek, nagyúrnak szólítják. Láttam akkor már Damaszkuszban, Deir-ez-Zorban és még néhány szíriai nagyobb városban, igaz, csak kívülrõl, gazdag, elõkelõ arab házakat, kerítések, falak mögé rejtett, többnyire parkok, pompás kertek mélyén álló, befelé forduló palotákat. Képzeletem nemcsak a cikornyás keleti ornamentikával díszített bútorokat és szõnyegeket, a süppedõs pamlagokat vélte beléjük látni, de a talán még mindig létezõ háremeket is, szökõkutakkal, langyos vizû márvány medencékkel… Ilyesfélének véltem néha a rejtélyes Al-Khoury család házát is.
    Idõvel aztán, ki tudja ma már, milyen forrásokból, akkor se tudtam pontosan - levelekbõl, pusmogásokból, elszólásokból, váratlan érzelemkitörésekbõl -, de kezdett összeállni a történet. A mi Al-Khourynk apja Délkelet-Szíria valamelyik nagyobb városának valóban egyik legjelentõsebb, legelõkelõbb polgára volt. Gazdag kereskedõ õsök (képzeletemben újra meg újra csodálatos keleti árukkal megrakott tevekaravánok jelentek meg, õsi keleti kultúra, arab, perzsa, pastu és ki tudja még miféle filozófiai és vallási hagyományok), a jelen valóságában pedig gyümölcsözõ kapcsolatok a szíriai és libanoni francia mandátum közigazgatásának uraival, magas hivatalok, bankok, luxusautók, könyvek, Sorbonne, Oxford és Cambridge… Mint megtudtam, francia tisztek is bejáratosak voltak az Al-Khoury család házába, köztük egy jóképû, fiatal százados; csapta is a szelet Al-Khoury úr csinos lányának, Leila vagy Aziza, vagy akár Yvette vagy Pauline volt a neve… - sose tudtam meg. Egy szép napon aztán kiderült, hogy az ártatlan leányzó állapotos. A francia százados pedig eltûnt a városból. Senki nem tudta, senki meg nem mondta, hogy hová vezényelték el. Katonai titok. Az erkölcs, az õsi erkölcs azonban bosszúért kiált. A család legidõsebb fiú tagja tudta, mi a kötelessége. És a mi Al-Khourynk megölte a húgát. Aztán a törvény, a modern, huszadik századi, nagyjából francia polgári törvény elõl átszökött a déli határon, az angol mandátum alatti Palesztinába. Ott pedig felkereste az egyik angol toborzóirodát, és beállt katonának a német nácik és olasz fasiszták ellen harcban álló brit seregbe.
    A rakkai erõdben léptették elõ õrvezetõvé, lance-corporal-lá, a katonás tartású, példásan szolgáló, hallgatag Al-Khouryt. Egyébként, gépkocsivezetõ volt a beosztása - kitûnõen, kétségtelenül nagy gyakorlattal vezetett. Zubbonya ujján még frissen fehérlett a lance-corporal rangot jelzõ csík, amikor egy háromtagú csoportot - a hadnagyunkat, Al-Khouryt és engem - a tõlünk mintegy 150 kilométerre levõ Deir-ez-Zor-ba vezényelték valami sürgõs rakományért. Kora délután indultunk vissza, Rakkába a nyitott, egytonnás katonai teherautónkon; az ugyancsak fedetlen vezetõfülkében Al-Khoury õrvezetõ ült jobb oldalon a volánnál (jobb kormányos, angol gépkocsi volt), mellette a szakaszparancsnokunk, Fichman hadnagy (mint sokkal késõbb megtudtam, az izraeli modern héber irodalom egyik legnevezetesebb költõjének a fia), hátul, a kocsi platóján, a rakomány egyik lõszeres ládáján, az Eufrátesz partján épülõ beton géppuska-fészkekhez szállítandó cementes zsákok közt kuporogva ültem én, térdem közé szorítva régimódi, még elsõ világháborús Lee-Enfield puskámat. Alig hogy kiértünk a Rakka, és azon túl Aleppó felé vezetõ országútra, hadnagyunk helyet cserélt Al-Khoury õrvezetõvel, õ vezette tovább a kocsit. Nekem már gyerekkoromban is gyakran felkavarodott a gyomrom, ha rázós villamoson, autóbuszon vagy autó hátsó ülésén utaztam; akkor pedig, azon a kátyúkkal, háborús sérülésekkel teli szíriai úton zötykölõdve, egyszerre csak szörnyû hányingerem támadt. Áthajoltam a kocsi palánkján, úgy próbáltam könnyíteni magamon. Al-Khoury hátrafordult. - Cseréljünk helyet - mondta. - Itt, elõl ülve, biztosan jobban érzed majd magad. - A hadnagy megállította a kocsit, én mellé, a baljára, az õrvezetõ helyére ültem. Al-Khoury pedig hátra, a cementes zsákok és a lõszeres ládák közé.
    Szép, tiszta idõ volt, az út két oldalán köves sivatagi táj, jobb kéz felé a távolban, láthatatlanul, az Eufrátesz partja sejlett. Kényelmesen hátradõltem az ülésen, láttam, hadnagyunk élvezi a vezetést, halkan fütyörészett is hozzá. Jó félóra vagy még hosszabb idõ múltán egyszerre azt vettem észre, hogy teherautónk balra kanyarodik, lefut a mûútról, és máris ott bukdácsol azon a csupa kõbõl, csupa gödörbõl és éles, törött szikladarabokból álló járatlan terepen. A hadnagy rémülten tekerte jobbra a kormányt, mi meg csak rohantunk, ugrálva, dõlve, szinte repülve, balra a köveken. Éreztem, tudtam: most felborulunk. Sose értettem, ma sem értem, hogyan képes az ember ilyen válságos helyzetben, egyetlen pillanatban annyi mindent végiggondolni. Az elsõ reflexem azt diktálta: kiugrani a nyitott vezetõfülkébõl! De hiszen bal oldalon ülök, balra dõl a kocsi, ha kiugrom, rám zuhan. Azt is olvastam korábban, hogy az ember halála pillanatában az egész elmúlt életét végiggondolja. Nekem pedig akkor, ott az jutott eszembe, megtudhatják-e valaha a szüleim, otthon, Budapesten, hogy én mint angol katona, valahol Szíriában, egy autóbalesetben veszítettem életemet? És láttam, látni véltem apámat és anyámat, láttam a Rákóczi utat, a Népszínház utcát, láttam a lányt, akit szerettem, és aki engem nem szeretett. Megfeszítettem a lábamat, a nyitott fülke hátsó falához szorítottam a hátamat, a fejemet, nyakamat behúztam, és a kocsi repült, zuhant, átfordult, a négy kereke üresen, vakon pörgött az ég felé. És én éltem. Egyetlen karcolás sem volt rajtam. Egy-két enyhe zúzódás csupán. Kissé szédültem, amikor kibújtam a teherautó alól. A másik oldalon ugyancsak elõkúszott, épségben a hadnagy. Csak a homloka meg az egyik keze vérzett valamennyire. Az én korábbi helyemre ült Al-Khourynak viszont a mellkasára zuhant a felborult teherautó palánkja, fejére, testére pedig lõszeres ládák, teli és kiszakadt cementes zsákok. Még élt. Hörgött, szájából, orrából dõlt a vér. Kétségbeesetten próbáltuk megemelni a súlyos kocsit, kihúzni alóla a sebesültet. Erõlködtünk, szakadt rólunk az izzadtság. Al-Khoury hörgése halkult, elhallgatott. Vagy tíz perc, negyed óra múltán katonai gépkocsi tûnt fel az úton. Ausztráliai izmos, ügyes fiúk ültek benne. Tízen vagy még többen. Megragadták, felemelték a felborult teherautót. Al-Khouryt - azt mondták: még él - a maguk nagy kocsijának ponyvája alá fektették, megfordultak és robogtak vele, vissza, valamelyik katonai kórház vagy kötözõhely felé.
    Hatvanöt év után már nem emlékszem, hogyan jutottunk vissza, Fichman hadnagy és én, meg a roncs kocsink és rakománya a rakkai erõdbe. Azt hiszem, a hadsereg egy másik, valamivel késõbb éppen arra járó gépkocsiját állítottuk meg, azzal küldtünk üzenetet Rakkába. (Mint a hivatalos vizsgálat késõbb megállapította: teherautónknak a kormánya törött el.) Csak azt tudom, hogy hosszú órákig ültünk az országút szélén egy kövön, sötét téli este volt már, a cigarettánk is elfogyott. Al-Khouryról soha többé nem hallottam, hiába érdeklõdtem, ahol csak lehetett. Túlélte-e a balesetet? Aligha hiszem. Csak a hangjára emlékszem, azt hiszem, örökre, arra a komoly, mély hangjára, ahogy felém hátrafordulva azt mondta: - Cseréljünk helyet.
 
 


 
LADÁNYI-TURÓCZY CSILLA

Odalent

Odalent fekete zajban
csituló, feledõ raj van,
odalent tapadó hínár,
evezõm fejeket nyírbál,
odalent csobogó bárka
szomorú vizeim járja,
odalent suhogó éjjel:
odalent fut a lét széjjel.
 

Erdõ

Már vár az erdõ, tán ki kéne menni,
de attól félek, nincsen benne semmi,
ami mozogna, tátogna vagy élne,
vacogna, csúszna, és közben remélne,
csak vörös macska árnya vág a hóban,
a bozótos, mély halálfordulóban,
négy apró lábnyom, véres szõrpamacs,
a pusztulás kemény és oly makacs,
a kecskék feje is szemétre hull,
a megmérgezett hús nem szabadul,
ilyen erdõben nincsen is varázs,
csak fakó gané és megroppanás.
 

A fák tövében

A fák tövében ülnek mind a szépek,
hajukban apró, sötét levelek,
az erdõt elhagyniuk nem lehet,
halkan dalolnak négy dühös keréknek,

a fák tövébõl nem tudnak felállni,
folyócska csobban, lábuk szakadék,
forog, forog a négy dühös kerék,
forog, szeretne új utat találni,

de nem lehet, a fák tövében ülve
levélbe oltva nincs elmozdulás,
a tengelyükbe porszem hogy kerülne?

A szépeken segít a pusztulás,
a négy kerék pörög a semmiben,
a fák alatt a semmi semmi sem.
 

SZARKA ISTVÁN

Közeljövõ

Tündér fényanyag testté leszen, és
ekként hajlong a nehézkedés
öblén tova, illan a szellem
a tapintgató szerelemben -
a távlatokat õk berendezik!
Ez a hit való énnekem, ez itt,
hol csavarél és
önerõs önvezérlés
õrzi-teremti a lét
természetét!

Támolygó tánca ha olykor megáll is,
mivelhogy glóbusz, vagyis globális
szívszorító-szép bölcsõnk, ez ûroázis
(tehát mi földi évvel mérünk,
ezt ismeri a bõrünk) -
jó volna hinni: a Dicstelen elõtt
belekicsinyült mégis tán, belenõtt
a dicsõ elõképeken át a
totál-globalitásba
s táncol tovább a föld az Irányba,

és a délidõ az örökéjben,
a hunyt szemû csönd a látványos zenében,
a csillagtûz az abszolút fagyban
s minden, amibõl a kéz, az agy van,
ökoszisztémán sajtkukac emberünk,
piros szívünk, piros lélegzetünk
mind éli-éli a fiúság, a lányság
összecsimpaszkodását
élõvé-létezõvé,
közeljövõvé.
 

Léghajó

Emlékszel? Izland, a Vatnajökull
jégárjai a felhõrésben…
A mérföldvastag, sajtolt jég alatt
szétnyílt a vulkán, világszülõ
hasadékain bíbor-fallikus
szúrólángok döftek az ûrbe,
ajkai mentén forró-feketén
fölszökelltek a gleccserfolyók,
tustinta-ár köbkilométerei
vadult gulyákban zubogtak át a
bazaltmezõkön, hideg tenger felé.
Jó szél sodort már délnek - ó milyen
meztelen voltál szkafanderedben
ott a Föld körül, mily virágzó!…

LÁSZLÓFFY CSABA
 
Bokrétás vasárnap
 
Fehér falakon felizzanak a tavaszi nap sugarai. Az utolsó harangozás után is szinte üres templombelsõ; öt-hat asszony, mind idõsek, s a túloldalon valamivel - egy-két topogó árnyékkal - több éltes férfi, kopott ünneplõben. Feszes, kiforduló, gyûrt gallérok, csíkos vagy babos nyakkendõk. Lassan gyûl a nép, mintha fáradt vagy kissé unott volna a gyér gyülekezet. Nem a templom öreg - eléggé takaros, s színekben pompázó -, inkább mintha ez a maroknyi vénség maradt volna vissza valamelyik korábbi korból.
    Zavart suttogással kezdõdik minden; az orgona hangja elnyomja a szavak értelmét, csupán a szûken vett illetékesek elkomoruló orcája árulkodik valami nem mindennapiról.
    Az öreg lelkész elvágódott a paplakban - adják tovább sugdolózva, sûrû pislogással, aggodalmaskodó képpel a rossz hírt. Hosszúnak tetszõ percek múlva rövidre nyírt hajú, fiatal nõ jelenik meg fekete palástban, ám miután felsiet a szószékre s megszólal, az áhítatos csend tanúsága szerint, ilyen megilletõdött lelki atyát még nem látott ez a kicsiny, vidéki gyülekezet. Halkan, kissé túl halkan beszél. Mire a hallgatóság észbe kap, már ott tart, hogy Izrael fiai elhagyták az Urat - "nem ûzöm el õket elõletek, legyenek néktek mint tövisek a ti oldalaitokban", idézi Józsué könyvébõl fátyolos hangon, anélkül, hogy rá merne sandítani az ismeretlen hívekre -, majd az elviselt csapásokra magyarázatképpen (mivel gonoszul cselekedének a Mindenható Isten szemei elõtt), "támadott más nemzetség õ utánok, amely nem ismerte sem az Urat, sem az Õ cselekedeteit…"
    A szószékkel szemben egy középkorúnak mondható ismeretlen valaki fészkelõdött meglehetõsen feltûnõen, többen is odanéztek-pislantottak. Midõn a legációra érkezett lelkésznõ azon férfiakról szónokolva, kik "fölvették bálványaikat szívökbe, és vétkeik botránkozását orcáik elé állították" a leomló fallal fenyegetõzõ, haragos Úristent idézte meg - ezúttal Ezékiel veretes szavaival -, aki ekképpen szólt vala: "És meghasogatom szélviharral búsulásomban, és ömlõ zápor lészen haragomban", a már korábban némi feltûnést keltõ ismeretlen férfi váratlanul felállt, s a gyönyörû szónoklat kellõs közepén a fényezett, kankalinsárga padból kilépve megindult elõbb a kövön, majd elérve a futószõnyeget, nem átallotta csak úgy közbekiáltani: "Hogy nem látjátok hát a közelgõ sötét fellegeket!… A szamár is tán kedvére habzsolja kint a bokrétát."
    Elhallgatott, de csak egy másodpercre, hogy utána a kintrõl besütõ fény felé fordulva, még élesebb hangon kiáltson föl:
    "Íme, a szélvihar, már hozza felétek a kénköves záport!"
    És halálos komolyan - hangjában nyoma sem volt színlelésnek, bohóckodásnak -, õszinte megrendüléssel emelte magasba karját (mintha csak papot utánozna), két kezét mozgatni kezdte, s ujjai mintha lepkeszárnyakká váltak volna. Közben eleredtek a könnyei, hagyta õket végigfolyni sápadt, csontos arcán.
    A hívek megütközve, majd egymásra pislantgatva nézték az idegent. Gyanús viselkedése alapján megítélve aligha normális - az asszonyok arcán kétség vegyült a fellengzõ butaság vagy az ájtatos máz helyén kiütközõ ijedtségbe - ám amint az ablak felé tartva, a ragyogó napban záporozni kezdtek szavai, a nyolckarú gyertyatartó lángnyelvei meg-meghajolva, egymás után kezdtek kialudni. (Pedig kint szélcsend van, sehol még huzat se. Ez az ember mégis vihart lát.)
    A lelkész helyébe lépõ legátus kezdetben finom nõi tapintattal kivárt, késõbb kissé szeppenten figyelt az õ ünnepi beszédét félbeszakító jelenésre. Keserves sorsa lehetett szegénynek, gondolta; vagy talán valami szent könyörületesség halogatta volna eddigi állapotát (?), vissza-visszahozva neki a reményt. Amely, úgy látszik, mára elfogyott.
    A hívek a dermedt csendben zavartan, tehetetlenül forgolódtak. Két-három öregasszony gyorsan letérdepelt s buzgó imába fogott. "Ki lehet ez a megkergült alak! Perlekedõ hangú, hamis próféta, aki vészjósló, provokáló kinyilatkoztatásokkal bõszíti… egyelõre sajátmagát?!" - morgott magában egy ótvaros ábrázatú vénember.
    Közben ugyanis a különös monológ folytatódott.
    "Nem menekülni kell a hitbe… hanem erõt gyûjteni általa" - horkantotta el magát a betolakodó férfi. Állkapcsán remegés futott át, megszállottságtól beárnyékolódott homloka sejtette, hogy "nagyidõ" dõl a bensõjében, s az indulatnak egyelõre nincs amiben, akiben megkapaszkodnia. Talán a fehérre meszelt falakban? Az ünnepeken nyíló üveges tekintetekben, vagy az el-elrévedezõ ürességben?!… Mióta zajlik benne vajon ez a zavaros küzdelem? Különös, hogy éppen most vett erõt rajta, és kikívánkozott belõle a zsarnoki szenvedély. Balszerencse, elemi ösztön ragadtatta ekkora engedetlenségre? A hívõk közt volt, aki holmi bûnös lépést látott a háborodott alak lázongásában. Mintha nem is a lábán állt volna, lebegni látszott; félni kellett attól, hogy elesik. Az oltár elõtt elhaladva, ahányszor lépett egyet a fényzuhatag felé, egy hízottpulyka képû, telt keblû s hasú özvegyasszony fel-felszisszent. Akadt rejtegetnivalója bizonyára a templomozó kevesek közül sokaknak: az elsodort álmok, elvetélt hivatás, elherdált, eltemetett, féregrágta örömök. (Ez a lökött alak, ejsze, még áldást érdemelne - ha tapsot nem is!) Mintha máris kezdett volna elpárologni a sok alázat, a meghurcoltatás s az öregség a bábbá alacsonyodott maradék életekbõl, közönyössé sulykolt lelkekbõl.
    "Elkábítottátok magatokat, elkényelmesedtetek!… Ne bízzatok a diadalban!"
    Mint akit valami roppant csalódás tesz próbára, kínoz, gyötör, s jószerével kiszívta már belõle az erõt, a férfi egy-egy pillanatra megingott, már várták, hogy elvágódjék a rideg kövezeten. Ámde hiába keresték szemében a tébolyodottság nyomát, tekintete tisztán függött a szemközt fénylõ ablaküvegen.
    A lelkésznõ most már felmérte a kritikus helyzet kockázatát. (A pedáns rendhez, megállapodottsághoz szokott hívõkben nõtt a passzivitás; kezük az ölükbe eresztve. Egy bolond engedetlenségén múlna minden?) Õ meg, ki tudja, milyen külsõ - ha nem épp a Fentvaló! - segítségére várt, hogy átsegítse ezen a rendhagyó legáción.
    Jön egy ráncos és borotválatlan pofájú, ijesztõen elhanyagolt külsejû, eszelõs alak, akárha a kocsmában lézengene, de miként ha mégis távoli (évszázados) zajokra figyelne - nem azt teszi most is? -, és az álmos, fantáziátlan öreg tekintetekben egyszerre csak felsejlik a képzelt messzeség… Mi várna rájuk, ha befogadnák a kétséget, az istentelen rútságot, a vigasztalan kórságot? Valami olyasmi, mint az akváriumból leeresztett víz után a tátogó halakra.
    Egy-egy csuklásszerû sóhaj hallatszott az egyenpadok felõl. A haramia-elszántságú férfi kegyetlen arcvonásokkal várta, leste a többiek együttérzését. S a megadóan kántáló gyülekezetbõl elillanni látszott a kórushangulat. A legátusnõ korábban elhangzott szavai valahogy már langyosnak tûntek, a felszított érzékekben fölparázslott valami ösztönös erejû, valami vérmesebb. Olyanok is akadtak, persze, akik holtbiztosra vették, hogy az idegen lepaktált már a véraláfutásos szemû, tetovált bõrû ördöggel is, és õk, akik váltig a szent utat keresték, most az elenyészõ gondok helyett új örvénybe sodortatván, a temetõkapu közelébõl az éjszaka szakadékáig jutnak el akaratuk ellenére… Mintha a sors ujjával a gonosz akarna rájuk mutatni.
 
*

A parókia azóta sem szolgált semmilyen magyarázattal a rendkívüli esetrõl, tagadva egyáltalán, hogy a húsvéti istentiszteleten bárminemû fennakadás (isten ments: incidens!) történt volna, vagy a közeli városból valaki mentõautót hívott volna a dús bokrokkal s díszfenyõkkel beültetett templom elõtti kis térre.
 

Pásztóiak
 

SIMOR ANDRÁS

Éji rímek

Álmomban vörös zászlóval vonulnak
a kisgyerekek Budapest utcáin,
és megszületik a Strausz családban
a második fiú, a neve Ármin.

Nevet változtat idõnek multával,
Bergen-Belsenben meghalt anyja, Margit,
de Árpád-sávos zászlót lengetõkre
nem zsidóként, õ magyarként haragszik.

Apja se él már, Ernõ, aki folyton
Széchenyit védte és Görgeyt szidta,
utánuk készül, álomtemetõben
álomkavicsot helyez sírjaikra.

Petõfi versén nevelkedett, aztán
József Attilát olvasta, Radnótit,
tõlük tanulta, hogy igazat mondjon,
hiszen a költõ véletlen se lódít.

Felriad, belenéz az éjszakába,
csak olyannal egy, ki hitet nem árul,
másutt pislákol, mit reménynek hívnak,
gondolkodik egy éltetõbb hazáról.
 

Szigorú ének, Rózának

Szádból a tej följön,
aluszkálj, de rögtön,
dön, dön.

Apád, anyád álmos,
ölelnék a vánkost
már most.

Lesz tejecske holnap,
õrzi álmod, oldalt,
holdad.

Új csoda a földön,
aluszkálj, de rögtön,
dön, dön.

RUDNAI GÁBOR

Por és hamu

Úgy kezdõdött, hogy megszülettem,
s úgy végzõdik, hogy meghalok.
Egyikhez sem volt semmi kedvem,
de ha már így áll a dolog,
két pont között az egyenes
csak úgy tetszik, ha kanyarog.

Élek ugyan, de széjjelporladok,
csontjaimat felfalja a rák.
Két pont között az egyenes -
sehonnan sehová tart a világ.
Írjak-e? Kinek? Utókor se lesz.
Az adott szó csak engem kötelez.

Költõk szájából ömlik a panasz.
Miért? A végeredmény ugyanaz.
Kórtörténet a múlt, Képtelen Krónika.
Mindegy, mi a baj oka és foka,
melankólia vagy csak kólika.

Két pont között az egyenes
a Vidám Parkban ingyenes.
Emlékeimben néprádió recseg:
- Írók, írjatok remekmûveket!

Választhatsz: fegyenc
vagy kegyenc.
Díjesõ: hatalmi
jelvény, talmi
dicsõség, kamu.

Láthattok, feleim, éltemben is holtan,
vagyok aki vagyok, nem az, aki voltam,
csak por és hamu.