KONCZEK JÓZSEF

A XXI. század költõi

(Petõfi Sándor születésnapjára)

Sándor - én nem vagyok lángoszlop. Fáj a hátam.
Gyötrik bujkáló görcsös bánatok.
Magukra találnak
bennük patakok, nyári mezõk, gyerekek, tûnõdõ vének, békés állatok.

Nem tudok mást, mint eldalolni
saját fájdalmam s örömem.
Dadogni
meg hallgatni kell.

Van hát rám szüksége ennek a világnak?
Engem, akár a hangszert, félretesz.
Bár mindig az kívántam
neki, hogy élj, ne éljenezz!

Magyar vagyok. Velem szólj -
hogy békét az anyaölben, hogy in utero pacem…
Békét ebben a százszor is bemocskolt
édes medencében!

Mit tehettem mást, mint megjegyeztem
a kor gonoszságát s még több kontár hibáját?
S hát elérkeztek
nagy idõk. A magzat agyát is kivizsgálják.

Ez iszonyú! Hej, regõsök, hej szépszavúak, te költõ nép,
gyermek évszázad apja vagyunk.
S én hallgatok, dadogok, üvöltök: nekem érjen meg felnõtté!
Ne… "pur és homu…"
 
 

Illusztráció Jób könyvéhez
 
 

Teremtés
 
 

Madame Sans Gêne

MEGMENTETT OLDALAK

Sárosi Gyula (1816-1861) 1852 végén került a rettegett pesti Újépületbe (Neugebánde), ahol számos hazafit kivégeztek; köztük Batthyány Lajost is. Valószínûleg ekkor írta meg ezt a verset, amely nyomtatásban elõször 1861-ben jelent meg, de 1871-ben, majd 1885-ben ismét kiadatlan versként publikálták. Az Arany Trombita szerzõjének egyéb költeményei kevésbé ismertek; utoljára 1953-ban jelentek meg Bisztray Gyula kritikai kiadás igényû gondozásában.
 

SÁROSI GYULA

Az Újépületben

"Utánam!" - dörmög a mogorva porkoláb,
S magasra visz, hogy a csillagokat érem:
De sebaj… legalább ha itt fõbe lõnek,
Az ezt nézõ eget arcul csapja vérem.

Rám zárul az ajtó. Egyedül maradtam…
Itt egy tántorgó szék, amott egy rossz vacok;
Önkénytelenül is könny szökik szemembe,
A hátam borsódzik, a fogam meg vacog…

Ezért fúttad meg hát "Aranytrombitádat" -
Gondolám magamban - szegény jámbor pára!…
Csak aztán valaki jõne a mennykõbe -
Hogy megkérdezhetném, mi lesz vacsorára?

Ah! Itt egy fél prófunt! Már csak így megélünk,
Úgy néz rám, mint félhold egy sötét vidékre…
Csak az a különbség, hogy ezt pék sütötte:
Odakint pedig a félhold süt a pékre.

Hát ez az üveg víz ugyan mit véthetett,
Hogy velem együvé jutott a fogságba?
Tán bíz a Dunából azért csípték elõ:
Hogy proklamációt hozott az országba?

Reszkessetek, hitvány zsarnokok! - ha mondom,
Ki lesztek e földrõl irtva mind egy szálig:
S akkor e víz borrá, e prófunt kaláccsá,
S e barlang: szabadság csarnokává válik!

KOSZORÚ

A 88 éve kikiáltott Magyar Tanácsköztársaság emléke elõtt tisztelgünk Lengyel József (1896-1975) szép elbeszélésével, mely voltaképpen az 1932-ben Moszkvában kiadott Visegrádi utca címû regény egyik fejezete.
 

LENGYEL JÓZSEF

Filipescu

Az arcot elmossák az évek. Nem is az arcáról ismerném meg, hanem a kezérõl. Nem is a kezérõl, hanem a kézfogásáról. Azt a kézfogást nem felejtem el soha.
    Valami homályosan világított folyosón ráztam vele elõször kezet. Egy elvtárs vezetett hozzá: "Adjál neki szállást. Constanþai román matróz."
    És akkor kezet fogtunk. S ha még lehetséges volna, hogy egyszer rosszul világított folyosón, akárhol, kezet fognék vele, megismerném.
    Ha most emlékezni kezdek, eszembe jut a keze és az egész ember. Nem az volt a különös, hogy nagy volt ez a vörös, kemény kéz, hanem ahogy átfogta a kezemet. Nagyon gyengéd volt a fogása a megkeményedett bõrû hajókötél-vastag ujjaknak, egyet szorított, de nem is nyomta össze az ujjaimat, hanem lágyan átölelt testvérföldek melegével… Aztán, most emlékszem a combjaira, a sötétkék matróznadrágra, mely alatt izomárbocok sejtõdtek, a kék civil zakóra, amit hónaljban egy szenvedélyes mozdulat felrepesztett… most már látom az arcát is: a római metszésû orrot, a szemet, a bátor, élénk barna szemet - szép volt ez a Filipescu, mint egy római istenszobor, és élõ, élõ.
    Az úton beszélgettünk, és nekem futni kellett mellette és felnézni, mint egy bátyra; körülbelül a melléig értem, amelyben dolgozott a hatalmas tüdõ, ahogy sietett és beszélt.
    Mit is beszéltünk?
    Német és angol szavakat kevertünk. Én jó magyar dialektussal beszéltem nagy nehezen, õ pedig matróz-angolt beszélt és a Fekete-tengerre lekerülõ bajor dunai hajósoktól elkapott német szavakat.
    Értettem… - A román flotta… az összes hajókra felrepül a vörös zászló. A matrózok elfoglalják a várost… Aztán jönnek a parasztkatonák… Brothers… "Testvérek" - magyarázza hadonászva… - és mégis ellenünk… Gegen, gegen - mondja törten németül, és mutatja, hogy az õ mellüknek szegezõdnek a fegyverek.
    Én bólintok. Értem: a "brotherek" ellenünk jönnek.
    - No, nem baj! A tisztek hazudtak nekik. Nem lehet mindörökké hazudni.
    - Megadtuk magunkat és Alles red, minden vörös elfogva, le a hajóról.
    Neki menekülnie kellett.

    Romániában tudják, hogy õ elmenekült. Egy motorcsónakkal át a viharzó tengeren, Oroszországba.
    Valamit magyaráz német-angol keverékkel, hogyan ment a motoros, és hogy egy éjjel visszatértek és plakátokat ragasztottak a megszállt város falaira, a dokkokra, a hajógyárra. Aztán õ ottmaradt, bejutott az ország belsejébe, és hagyta, hadd lessék, mikor jön vissza a plakátokkal.
    - Ha megfognak, agyonlõnek. Hadbíróság - magyarázta nevetve. - Három hónapig jártam Bukarestben, mindenfelé és hiába kerestek.
    Ekkor már a széles dunahídon mentünk, és Filipescu mindenáron az ölébe akart venni.
    - Mérgesek a dunai szelek. Ismerem a Dunát. Ott lenn a Fekete-tengernél. - Már mind a ketten éreztük, hogy õ az én felnõtt bátyám, õ, aki egyszer már egy fellázadt flotta parancsnoka volt, és egy város ura.
    A felnõtt bátyám volt, mert én akkor még csak õszirózsás, danoló, szónokló forradalmat láttam, és irigyeltem a bátyámat és olyan nagy szerettem volna lenni, mint õ.

    Egész úton szepegtem egy kicsit. Mit szól majd az anyám, ha egy ilyen nagy, kiszakadt hónaljú óriást hozok haza a tiszta kis lakásba, az õ csendes kispolgári hétköznapjai közé? Filipescu sokat beszélt a tisztekrõl, akiket "jobb mindjárt agyonlõni…". Mit fog az én édesanyámnak beszélni?
    De a hatalmas Filipescu, ez a szinte életnagyságnál nagyobb óriás tiszteletet parancsolt.
    Az én anyám, mikor meglátta, ilyesfélét érezhetett: Ha ez az óriás ilyen szépen hazajön a fiammal, akkor ez a jó óriások közül való. Mert mi volna ennek a két ujjával összemorzsolni valakit, ha akarná? Miért jönne ide mosolygó, egészséges fogaival, hogyha bõsz emberevõ volna?
    És az anyám odanyújtotta vaskos kis kezét az óriásnak, és a hatalmas fiú megfogta az õ madársimogató kezével az anyám kezét - ez is rendben volt, és az anyám barátsággal engedte be a lakásba.
    Ágyat kértem barátom számára, és a pamlagon ágyat vetettek neki. A fiú örömmel nézett szét a szobában, könyvek, írószerszámok, képek között. Biztos látott már elegánsabb szobákat, tengerésztisztek komfortos kabinjait, de elõször volt otthon, egy tiszta, nagy szobában, ahol a szekrénybõl hófehér ágynemût szednek ki, hogy hálóhelyet csináljanak neki.
    Az anyám aztán bölcsen kihúzódott a szobából, és bezártam az ajtót, és megmutattam Filipescunak a kincseimet: a jól olajozott pisztolyt és a patronokat.
    Szakértõ szemmel megforgatta.
    - A kézigránát jobb - mondta meggyõzõdéssel. Ekkor már inkább csak mozdulatokkal, szaggatott kiáltásokkal értettük meg egymást.
    - Jön az ellenség - mutatta -, géppuskák, szûk utca… Takk… taka… taka… ssss… akkor dobni a kézigránátot… - mutatta az öklével -, tojásgránát… a falhoz ütni, dobni. Aztán lõnek; az utcai harc nehéz, le kell vágódni a földre.
    És levágódott. A bérház vékony falai megrendültek, a lámpa üvegei zizegtek.
    Aztán elõre ugrott, megint levágódott és rám nézve mutatta: "Így."
    Az anyám, úgy látszik, megijedt. Hátha megharagítottam az óriást, és az most velem akarja áttörni a falakat. Félénken bekopogtatott.
    Az anyám csak az örömet látta a szemünkben, és végleg szívébe fogadta az óriást.
    Különben nem volt valami barátságos vendégeim iránt, még ha csendesen viselkedtek is. De most egy egész tejeskenyeret hozott be, nagy tejeskenyeret, amit négy-öt napra szokott beosztani és letette az asztalra.
    - Egyen, barátom - mondta jó hangosan, mintha az ilyen nagy darab embernek a biztatást is hangosabban kellene mondani.
    - Alig ért magyarul - mondtam én.
    - Csak megértjük egymást - mondta az anyám, és széket tett az asztal mellé.
    Filipescu felnevetett, és elkezdte enni a tejeskenyeret.
    (Most jut eszembe, milyen lehetett a bátyám anyja, a Filipescu anyja. Biztos nagyon szegényen él valami romániai faluban, se írni, se olvasni nem tud, és könynyezve gondol az õ nagy fiára, aki elhagyta, és évek óta hírt se ád magáról.)
    - Nagyon jó - mutatta Filipescu, mikor végzett a tejeskenyérrel. - Gut - erõsítette németül.
    Filipescu most már az anyám kedvence lett. Megfigyeltem már máskor is, hogy erõs, nagy fiúknak szívesebben adott enni, mint a penészszagú literátoroknak.
    - Ezen legalább fog az étel - szokta mondani. És ez nagyon fontos volt az én anyám racionális gazdálkodási nézete szerint.
    Lefekvés elõtt megkérdezte Filipescu: - Mikor kelünk fel?
    - Fél nyolckor.
    - Fél nyolckor? Nem lehet elõbb?
    - Dehogynem, ha akarsz. Kelj fel, megmosdhatsz, ahogy akarod. Mindent megmutatok.
    Lefeküdtünk, de én keveset aludtam… Még tovább folyt a történet… Vörös lobogós szürke hadihajók, az ágyúk a remegõ városnak fordítva, vörös kokárdás matrózok vonulnak díszmenetben… és mögöttük búgnak a kikötõ szirénái…

    És ha elõbb még a kezére emlékeztem, most emlékszem a lépésére.
    Hajnal volt. Álmatlanul forogtam az ágyban, mikor felkelt. Légy sem rebbent fel, olyan nesztelenül lépdelt. Hogy lehetett annyi gyengédség azokban a rettenetes izomkötegekben, amelyek a combját mozgatták? Hogy tudott úgy lépni, hogy a padló meg se reccsent?
    Nem mertem felnézni, mert hátha megijesztem. Én õt. Én megijesztem õt. Mert ez a nagy gyerek még sírvafakad, és nem hiszi el, hogy nem õ költött fel… És oly jólesett ez a drága gondoskodás, hogy akartam: csak vigyázzon rám, vigyázzon rám az én bátyám sokáig. S nem mozdultam meg, míg mezítláb ki nem ment a folyosóra, hogy ott továbböltözzön, míg lágyan betette az ajtót.
    Estefelé láttam újra. A párthelyiségben beszélt egy csomó románnal. Gégébõl kiszakadt ordítások voltak csak. Egy szót se értettem az egészbõl…
    (Nem furca? Tíz millió nemzetiséggel laktunk akkor egy országban, volt néhány millió román, de mi, magyarok annyit se tudtunk, hogy románul mondhassuk: "Jónapot" vagy "kenyér".)
    Megint együtt mentünk haza. Melle hevesen dolgozott, éreztem valahogy a halántékom mellett.
    - Elmegyek - mondta. - Elmenni… ahol bojárok vannak és a parasztkatonák, ahol a bányászokat lelövik… oda.
    - Miért éppen te? - kérdeztem. - A többiek régebben itt vannak.
    - Én nem beszélni szobában. - Hatalmas öklét kirúgtatta. - Én katonák közé menni. Parasztkatonák, akkor flotta ellen… Most tudni, ki Filipescu…Filipescut keresik. Filipescut szeretik… Nem sokat beszélni. Más írja a lapokat. Én elvinni, felolvasni. Én tudok olvasni.
    Még csak egy napja ismertem bátyámat, és máris a búcsúzás fellegei ereszkedtek fölénk.
    Ó, de milyen búcsúzkodás!
    - Te eljönni Constanþába - mondta. - Én érted jönni vasúthoz. Automobilon. Elöl géppuska, hátul géppuska. És pirosra lesz festve az autó, egész új pirosra. És szól örömében a géppuska: tatataktaka és a másik is - tak-tak-taktak, úgy jössz hozzám a hadihajóra. Matrózok ott, csupa kamerád, beutazták a világot…
    - De minek a lövöldözés? Spórolni kell a munícióval - mondom.
    - Persze - bólogat nevetve. - Csak nagyon kicsit lövöldözünk. Mert te jössz kamerado, csak egész kicsit. Fõ, legyen autón géppuska, és söpörje utat.
    Lefeküdtünk. Hatkor megint, mintha szárnyak volnának mázsás talpa alatt, nesztelenül öltözködött.
    De most, mikor cipõvel a kezében elment az ágyam mellett, kinyújtottam a kezem.
    Õ megállt, elsimította csapzott hajamat, és arcon csókolt.
    - Este találkozunk? - kérdeztem.
    - Persze - felelte. - Még búcsúzni akarok tõled, kamerado. Pár nap is tarthat. - Melle nehezen zihált. - Itt semmit csinálni. Bányáknál a katonák. Katonák és generálisok…

    Este sokáig vártam rá a pártban. Aztán gondoltam, most már ismeri az utat, majd hazatalál.
    Otthon az anyám fogadott. - A barátod volt itt, búcsúzni akart. Majdnem sírt, hogy nem talált itthon. Vagy talán sírt is. Levelet hagyott, ott van az asztalon.
    Nem a tintát használta, hanem a vörös tust, mely szintén az asztalon állt egy üvegben.
    Egy nagy papiroson a levél. Nagyon a piros betûk, de nem egy óriás kezevonása, hanem a kisiskolásé, aki még alig tanulta a tollforgatást.
    Az ormótlan betûk matrózortográfiája ez volt:

    Drága Kamerado.
    Kár, hogy nem találtalak, pedig nekem menni kell. Majd látjuk egymást, ha meglátogatsz C.-ban.
    Köszöntöm a kedves anyádat.
    Éljen a népek vörös egyesülése.
    Ölel Filipescu
    Nekem is könnyek gyûltek a szemembe, hogy búcsúzás nélkül kellett elszakadnom bátyámtól.
    De csak egy napig tartottam magamnál a levelet. Másnap este apró darabokra téptem. És mikor a széles Duna hídján árván bandukoltam hazafelé, az apró papírszeleteket beleszórtam a sötét vízbe.
    Akkor még nem tudtam, hány forradalmár tetemét sodorja még ez a víz, de valami mozgolódást éreztünk - minek találja nálam a rendõrség Filipescu levelét.

    Még egyszer hallottam hírt Filipescuról. Nemsokára, talán két hét múlva, mesélték, hogy "valaki" lenn járt az l.-i tárnáknál, röpiratokat osztogatott, elfogták, felismerték, agyonlõtték.
    Talán nem Filipescu volt. Akkor egy másik. Egész mindegy.
    Egyszer, ha élek, én, ha elestem, más elmegy Constanþába. Újonnan vörösre festett automobillal, amelyen két géppuska van, várják majd a vonatnál. A géppuskák kattogni fognak. Egész keveset. Mondtam, spórolni kell a munícióval. Az egyik szürkeacél hadihajón egy kabinban készítenek néki hófehér ágyat. Aztán megtöltik az olajtartályokat, a hajók elindulnak… Szabadok lesznek a vizek. Szabadok a földek. Amerre járnak, a dolgozók véresre tört nyaka kiszabadul a nehéz, évezredes járomból, és a földek, vihar söpörte szántók érõ kalászai elfogadják a zivatar áldó záporát.
    Én Filipescu kezére emlékszem. De ha ez a kéz már rég el is mállott a föld alatt, és ha elõbb-utóbb én is Filipescu mellé kerülök, ez semmit, semmit se változtat a dolgon.
 

A Független Magyarországért (1942)
 
 

József Attila


 
VOX HUMANA

POLGÁR ERNÕ

Monológ

Sokan várakoztunk a háziorvos rendelõjének várótermében, amikor görbe botjára támaszkodva egy idõs hölgy lépett be. Az egyik padon sikerült neki még helyet szorítani, hálás volt érte, s mielõtt helyet foglalt volna, megpróbálta levetni télikabátját, amelynek szabása, gyapjúanyaga, színe, szabása és prémgallérja az ötvenes éveket juttatta eszembe.
    Gyermekkorom szereplõi elevenen élnek az emlékezetemben, s õk hasonlóképpen öltözködtek.
    A súlyos és meleg kabátot lesegítették róla.
    - Jaj! Jaj! Jaj! Köszönöm! - A hölgy kifújta a levegõt és leült. Nyolcvan fölött lehet, gondoltam, s a földi léttõl már elbúcsúzott, nyolcvanhárom éves koráig aktív és erõs, közben mégis "vagonszindrómában" szenvedett apám jutott eszembe. A görbe botját maga elõtt tartó, kezét azon pihentetõ hölgy mély lélegzeteket vett, s maga elé meredve beszélt, beszélt, beszélt… Szavait, mondatait lassan, kulturáltan, pontosan és választékosan illesztette egymáshoz.
    Csend lett. Egyre mélyebb és feszültebb csend.
    - A harmadik emeleten lakunk… Nincs lift! Lassan jövök lefelé… Fölfelé sokszor fél óra is kell… Az az ember gonosz! Nem szeret bennünket… Egy ideig jött utánam… aztán rám kiabált… Büdös kurva!… Mikor döglesz meg már?… És kikerült… megelõzött… visszanézett, csak úgy villogtak a szemei, s akkor mondta… Vén szar!… Miattatok üres a nyugdíjkassza!… Elpusztíthatatlanok vagytok!… Nem tehetek róla… Lassan tudok csak menni… Érszûkületem van… Gyógyíthatatlan… Nyolcvanhat éves vagyok… a fiam az egyetlen vigaszom… Hétvégeken mindig eljön… s azzal vigasztal… Mama, nem biztos, hogy tudja, hogy zsidó vagy… Mert a fiam - ahol csak tudja - letagadja, hogy zsidó… A házban sok gonosz ember lakik… Õ is, aki bánt… Tüntetésekre jár… Felismertem a televízióban…A házban szûk a lépcsõház… liftet építeni nem lehet… Falon kívülre szerelt lift pedig nagyon drága lenne… A ház eredetileg két emeletes volt… de a háború alatt bombatalálat érte…s a felszabadulás után… amikor az élet újra elindult… és elõ lehetett jönni a pincékbõl… a házat elkezdték újjáépíteni… és ráépítettek még két emeletet… s akkor kerültünk mi a harmadik emeletre… de a háború elõtt a másodikon laktunk… A trianoni döntés után Erdélybõl menekültünk Budapestre… nevünket mi már akkor magyarosítottuk… Nagybátyám, aki ügyes és gazdag ember volt… keresztény anyakönyvi iratokat szerzett…
    Mintha apám története lenne! - gondoltam. S ilyen drámaian felépített és elõadott monológot ritkán hall az ember még színházban is.
    - Édesanyám nevét Reichrõl Gazdagra változtatta… A reich német szó és gazdag a jelentése… Így menekültünk meg az életveszélytõl… A pincében laktunk… de a zsidó férfiakat könnyû felismerni… körül vannak metélve… Apám gyakran visszament a lakásba… nehogy meglássák… meg azért is, hogy becsukja az ablakokat… Amikor légiriadó volt, az ablakokat ki kellett nyitni és rohanni le a pincébe… Nagyon szerette anyámat… s hogy a mama bombázás után ne fázzon a lakásban… mindig hamarább felment, és amikor éppen a hálószobában csukta be az ablakot… s a házat bombatalálat érte… apámat anyám holtan fekve találta az ablak elõtt… Én apámra ütöttem, õ is magas kort élt volna meg… Erõs ember volt… Én nem voltam velük… féltem a bombázástól… Hallottam, hogy a németek… minden menekülõt felvesznek a Székesfehérvárra menõ úton… Ott álltam… egy teherautó megállt… tele volt sebesült német katonával… A szívem úgy zakatolt, hogy majdnem kiugrott a helyérõl… Megkérdeztem tõlük németül, hogy elvisznek-e?… Nem vittek el, mert egy közeli német katonai kórházba igyekeztek…Vártam tovább az út szélén… Nemsokára egy másik német teherautó állt meg, azt mondták… Wir fahren nach Weissburg… Ami Fehérvár… S felvettek… Egész úton úgy hallgattam, mint a sír… Szerencsére õk sem kérdeztek tõlem semmit… Fáradtak voltak… többen aludtak… Székesfehérváron cselédlány lettem… elõször egy gonosz asszonynál…de aztán a piacon megismerkedtem Bábel Izabellával… egy svájci asszonnyal… akinek az ura katona volt…Õ vett át engem, s alkalmazott… De hamarosan rájött, hogy zsidó vagyok… s nem árult el… Szeretett engem… Jó volt nekem nála… Az ura nem jött haza… õ sem élt sokáig a háború után… Amíg tudtam, egész életében jártam a sírjához… Olyan jó rágondolni!
    - Ezt a nevet el kell majd küldeni a Yad Vashem Intézetnek! - mondtam a hölgynek, de nem folytattam, mert én kerültem sorra, s beléptem a rendelõbe.
    Az orvos látta rajtam a megrendülésemet, meg is kérdezte, mi a baj. Gyógyszert írattam, a recepteket a nõvér kinyomtatta, már csak az orvosnak kellett azokat aláírni. Ezért kérdezte meg, hogy mi a baj.
    Elmondtam.
    S megígérte, hogy legközelebb, mikor találkozik a hölgy fiával, feljegyzi a fehérvári asszony adatait, s elküldi Izraelbe, hogy nevét beírják az Igazak Könyvébe.
 
 

Kubikos

KÉPZÕMÛVÉSZET

A magyar expresszionizmus legnagyobb szobrásza volt Bokros Birman Dezsõ (1889-1965), ez a különös, magányos mester, akinek honi plasztikánkban jószerével nincs se elõdje, se tanítványa (leginkább még Vilt Tibor és Schaár Erzsébet az), s aki bár legelsõ Kossuth-díjas mûvészeink egyike (1949), sem alkotói rangjához, sem progresszív, szocialista szellemiségéhez illõen sohase volt igazán méltányolva, ma pedig szinte elfeledett alakja a magyar képzõmûvészetnek.
 

BOKROS BIRMAN DEZSÕ

Miért lettem szobrász

Részlet kéziratos önéletírásából

Újpesten születtem és ma már határozott választ tudok adni arra, hogy miért lettem szobrász. Az ember életét nemcsak a szülõktõl örökölt testi és lelki adottságok határozzák meg, hanem gyerekkori élményképek sorozata is. Ezek az élményképek úgy fekszenek egymásmellett, mint az irkafüzetben lehúzott színes matricák, egymáson is fekszenek kiszámíthatatlan véletlenségbõl, mint a kövületek lenyomatai. Ilyen emlékképem ez is itt alant:
    Három éves koromban történt vagy négyéves is lehettem, mikor Henrik unokabátyám jött el hozzánk látogatóba. Ez az unokabátyám az a rokon, aki az idõk folyamán "Anri"' lett vagy ötven évvel ezelõtt Párizsban, akitõl öt frankot kaptam kölcsön a heringcsontváz vacsorákról oly emlékezetes párizsi napjaimban - a medvetáncoltató emlékkép megélése idején.
    Unokabátyám 14-15 éves inasgyerek lehetett valahol és anyámhoz jött látogatóba, a jó, okos és szép Betti nénihez. Éhes lehetett Henrik bátyám, jót is ebédelhetett anyám konyhaasztalán - noha aznap talán semmisem került az asztalra - ebéd után kihozta sámlimat az ajtó elé, ráült és az ölébe vett és bámultam kidülledt nagy szemét, de még jobban kócos nagy fejét. Aztán kifeszítette balkezének öt ujját, amit szerfelett megcsodáltam és jobb kezének mutatóujjával elkezdte számolni, így: ez elment vadászni, ez meglõtte, ez megfogta, ez hazavitte, ez megsütötte és megette, erre szalad a kicsi nyulacska, és én nem nevettem, hanem csodálkozva néztem és láttam ujjainak különállóságát és betelt szemem ujjainak ingerlõ fura mozgalmas játékosságával, ezek az ujjak a levegõtérben mulatságos hancúrozó mozdulataikkal, külön testiségükkel - ingerlõen hatottak rám, plasztikusságukkal. Agyam felszívta ezt a három-dimenziós képet örökre.
    Vagy, amikor az újpesti régitemetõ homokjában bányásztuk a megsárgult csontmaradványokat, kéz és lábszár csontokat, üresszemû koponyákat. A nagyobb fiúk, a kamaszok pedig háborúsdit játszottak, mikor az egyik ökölnagyságú tégladarab - ágyúgolyó - a fejemet találta el. Volt erre nagy ribillió. Az ütközetet befejezték, vége volt a kamaszok háborújának. Rudi, a másik hadakozó fél vezére hozzám rohant, felkapott, nyakába ültetett és én onnan a magasból láttam a temetõ sárga homokján összefutó ijedtarcú pajtásaimat és a fehérre meszelt kápolna magasba szökkenõ tornyát - mint Henrik bátyám felfelé lendülõ mutatóujját.
    Ezek az emlékképek elkísértek az elemi iskolába, hogy onnan a polgári elvégzése után az iparmûvészeti iskola mintázótermeibe is felkísérjenek. Sõt Párizsba is. És mindenhova, a Louvre-ba, a Musée Giumée-be. Szóval mindenütt velem, mindenkor velem tartottak elmaradhatatlanul. Pestre is visszajöttek velem ezek az emlékképek.
    Ülõ fiúcska alakját mintáztam 1917-ben, felemelt jobb kezének mutatóujját nézõ fiúcskát, mint Leonardo ifjú Jánosa. Az ujjak élménye elkísért idáig. Ezek a képek, víziók, - nárcizmusomról beszéltek; az önmagába nézõ, tekintõ lélek magát keresõ etapja volt ez, az egyéniségét keresõ, tapogatódzó lélek a mélybe eresztette, fúrta gyökereit.
    E képek, plasztikus látomások, megértek, elsárgultak, lehulltak, de gyökereiben megerõsödtek.
    L'art pour l'art egyénieskedõ mûvészetem korszaka ezzel nagyjából befejezõdött. Ami ezek után jött létre, az az emberi figurának bekapcsolása a ma, napjaink történeti adottságaiba.
    Négykézláb álló figurám az 1914-es háború víziója. Don Quijotte figurám az elsõ világháború elsõ számú áldozata: a suta, szélmalomharcot vívó polgár, aztán: a munkásszobrom, a pécsi bányász, a kubikos, az útburkoló, a rokkant katonám a szocialista világképbõl lépnek elõ tárgyi mivoltukban.
 
 

TABÁK ANDRÁS

Egy ismeretlen Bokros Birman-szobor

Az 1960-as években a budai Elek utcában laktam egy kis garzonban. A lakásban az egyetlen figyelemre érdemes mûtárgy egy húsz centiméteres terrakotta szobrocska volt, amelynek a talpába karcolva ezt olvashattam: B. B. 1935. A sallangtalan, sima, egyetlen lendülettel megmintázott kis plasztika egy kezét imára összetevõ, fölvetett fejû nõt ábrázol ("Imádkozó parasztasszony" - ezt a címet adtam neki), s nagyon is odaillik Bokros Birman Dezsõ harmincas évekbeli munkái közé. Mert a szobor Bokros Birman alkotása, s hadd tegyem rögtön hozzá: mindmáig a nagyközönség - és gondolom, a szakma - elõtt ismeretlen alkotása, hiszen soha nem került nyilvánosság elé. Még a mester 1969-es nagy életmû-kiállításán sem szerepelt a Magyar Nemzeti Galériában. A plasztika annak idején a pályatárs szobrász, Szandai Sándor tulajdonában volt. Szandai és apám (mindketten szolnokiak) akkoriban igen jóban voltak, és apám házasságkötésekor, 1936-ban, nászajándékul kapta Szandaitól a szobrot. Apámtól aztán hozzám került.
    Egy alkalommal, valamikor a hatvanas évek elején, a Szent István körúti Luxor-ban Bokros Birmannal beszélgetve (aki ott mindennapos vendég volt), említést tettem a szobrocskáról. Pontosan maga elé tudta idézni. Ott helyben, egy számolócédula hátára, nyomban fel is skiccelte a szobor kontúrját. Arra viszont már nem emlékezett, mikor és hogyan került tõle Szandaihoz. Meglehet, szintén ajándékként, mert tudom, hogy Szandai igen nagyra tartotta, félig-meddig mesterének tekintette a mindig is magányos Bokros Birmant. Beszélgetésünk azzal végzõdött, hogy kérésére természetesen megígértem neki, legközelebbi kiállítására odakölcsönzöm a szobrot, õ pedig felírta a címemet és a telefonszámomat, hogy alkalomadtán majd értesíthessen. Talán tervezgetett is akkor már valamit, hiszen 1954 óta nem volt önálló tárlata.
    És életében már nem is lett több. Nem sokkal késõbb, 1965 januárjában, villamosbaleset áldozata lett. 1969-es Nemzeti Galéria-beli életmû-kiállításáról én pedig elõzetesen nem tudtam, így hát a szobor - amely lapunk e számában a borító harmadik oldalán szerepel - akkor sem került a közönség elé.
    A szép kis szobor bizonyosan nem tartozik Bokros Birman fõmûvei közé, de kétségtelenül színesíti és gazdagítja fennmaradt életmûvét.
 
 
 

Aszfaltozó
 
 

Napba nézõ bányász

MÛHELY

HEGEDÛS SÁNDOR

Egy politikus lelkész

Tildy Zoltán (1889-1961)

Legújabbkori történelmünk figyelemre méltó személyisége volt Tildy Zoltán. Nem tartozott a katartikus egyéniségek közé, nevéhez nem kötõdnek korszakok, irányzatok, de felelõsségteljes, kiegyensúlyozott magatartásával nagyban hozzájárult tábora mértéktartó elemeinek felülkerekedéséhez s a koalíciós politika sikereihez.
    1889-ben született Mosonban. (Édesapja a horthysta fehérterror áldozata lett.) Hivatását tekintve református lelkész. A kálvinista teológiát végezte el Pápán. 1916 és 1921 között Somogy megyében, majd pedig 1921-tõl 1929-ig a Pest megyei Tahitótfaluban szolgált. Papi teendõinek ellátása során megismerkedett a szegényparasztság gondjaival, küzdelmeivel és erõs együttérzés alakult ki benne sorsuk iránt. Ez a szolidaritás vezette a politika színterére. Igen korán, még somogyi lelkész korában kezdett a közügyekkel foglalkozni. Nem volt forradalmár, kerülte a radikális megoldásokat, de tisztelte és támogatta azokat, akik a nép érdekében képesek voltak akár szabadságukat is kockáztatni.
    Bajcsy-Zsilinszky Endre késõbb, más helyzetben így jellemezte Tildy Zoltán személyiségét: "Sajnos, kis kaliberû ember és még kisebb kaliberû politikus. Mint pártvezér továbbra is megmaradt politizálgató falusi papnak. Mint politikus a földön csúszik. […] Ha néha-néha lép is egyet elõre, mindig az események kényszerítõ hatására…"
    Mindazonáltal egy nagy pártnak és jelentõs mozgalomnak volt a vezére, ezért érdemes életútját és tevékenységét szemügyre venni.

    A lelkész 1917-ben tagja lett a Nagyatádi Szabó István vezette Országos Függetlenségi és 48-as Gazdapártnak. Nagyatádi 1909-ben - a falu társadalmi feszültségeinek okán - hozta létre pártját, mely fõként a jómódú parasztságot tömörítette. Ez a szervezet az 1918-as polgári demokratikus forradalom mozgalmas idõszakában hamarosan felbomlott, ám a Tanácsköztársaság megdöntése után újjászervezõdött. Önállósága tiszavirág életûnek bizonyult. Bethlen István, a kormánypárt tömegbázisának kiszélesítése és a politikai riválisok elnémítása érdekében 1922 februárjában kierõszakolta a fúziót Nagyatádiékkal. Létrejött az Egységes Párt (Bethlen-Nagyatádi-féle kézfogás), amelyben Nagyatádi Szabóék háttérbe szorultak.
    Tildy Zoltán passzív tagja volt a kormányzópártnak, ám az 1929-1933-as nagy gazdasági világválság mozgásba hozta a magyar társadalmat is. Ezt a különbözõ osztályok, rétegek, pártok és irányzatok a maguk érdekei szerint igyekeztek kihasználni.
    A lelkész - Nagy Ferenccel együtt - a bethleni párttól való kilépést és egy új, önálló parasztpárt alapítását tervezte. Olyan tömörülést, mely független mind a fasisztoid irányzattól, mind a konzervatívoktól, mind pedig a szociáldemokráciától. Egy "középpártban" gondolkodtak tehát, amely betölti az óhatatlanul keletkezett ûrt, amely a mérleg nyelvét játszhatja, s amely az igazi politikai képviselet nélkül maradt parasztságra támaszkodhatna. 1929-ben Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Bartolf Márton, Filó Samu és Szabó Árpád kidolgozták az úgynevezett mezõberényi programot. Ennek eszmeiségét követve - hosszú elõkészítés után - 1930. október 12-én létrejött Békésen a Független Kisgazda Földmûves és Polgári Párt (továbbiakban: FKGP). Ideiglenes elnöke a módos gazda Szijj Bálint lett, egyik alelnöke pedig Tildy Zoltán. Röviddel késõbb az ezerholdas somogyi földbirtokost, Gaál Gasztont választották meg pártelnöknek. 1932-ben bekövetkezett halála után a hírhedt fajvédõ Eckhardt Tibor került az FKGP élére. Verbális szociális érzékenységgel vegyes nemzeti, nacionalista szellemiségtõl áthatva igyekezett - jórészt vidéken - társadalmi alapzatát szélesíteni. Nem változtatni a tõkés rend fundamentumán, de annak politikai felépítményét liberálisabbá, a társadalmat demokratikusabbá téve törekedett megreformálni a keresztény-nemzeti kurzust. Ugyanakkor korlátozni akarta a nagytõke-nagybirtok gazdasági és politikai hatalmát. Adópolitikával és különbözõ állami támogatásokkal a parasztság polgárosodását szerette volna elõsegíteni. A földmíves "osztály" anyagi és politikai súlyának, közéleti szereplésének növelését szorgalmazta. Súlyos ellentmondása volt a pártnak, hogy ekkor még gondosan kerülte a földreform kérdését. Voltaképpen a Horthy-rendszer lojális ellenzékének funkcióját töltötte be. A népi indíttatású szervezet hamarosan a dzsentrik, a középbirtokosok és az úri "középosztály" mozgalma lett. Gaál Gaszton, majd Eckhardt Tibor vezetése alatt az FKGP erõsen jobbra tolódott.
    Tildy, magas funkciói ellenére is, veszített súlyából, mert vezéri kvalitásai nem voltak alkalmasak arra, hogy Gaál, majd Eckhardt, illetve 1939-tõl Bajcsy-Zsilinszky méltó és egyenrangú társa legyen.
    1931-ben nem lett országgyûlési képviselõ. 1935-ben, a szeghalmi választókerületben (Gömbös Gyula miniszterelnök fondorlatai miatt) ismét kudarcot vallott mandátumszerzõ kísérlete. Egy általa benyújtott petíció hatására azonban 1937 decemberében (már Gömbös halála után) mégis sikerült bejutnia a parlamentbe. Bemutatkozó beszéde kisgazda körökben csalódást okozott: harcosabb kiállást vártak tõle. Darányi Kálmán miniszterelnök, a honatyát meghallgatva felkiáltott: "És ettõl az embertõl féltünk annyira!"
    1939. november 30-án Bajcsy-Zsilinszky Endre belépett az FKGP-ba. Karizmatikus személyiségével hangadó lett a pártban, elhalványítva Tildy Zoltán egyéniségét. A pap "lassú víz, partot mos" stílusával, a maga csendes modorában kitartóan hívott fel a parasztság nehéz helyzetére s néha (tõle szokatlan módon) élesen bírálta Darányi Kálmán miniszterelnököt, aki - szerinte - kesztyûs kézzel bánik a mind hangosabb nyilasokkal.
    Tildy kezdeményezésére 1937-ben létrehozták az FKGP földmunkás tagozatát, amelynek elnöke az agrárproletár Dobi István lett. Dobi mindent elkövetett, hogy következetesen képviselje a szegényparasztságot, vállalva nemcsak más polgári pártok képviselõi, de olykor a kisgazdapártiak ellenállását, sõt nemtetszését is. Dobi, pártja baloldalán, nagy szerepet játszott a jobboldali politikusok leleplezésében.
    A negyvenes évek elején jelentõs változások történtek az FKGP életében. Eckhardt Tibor távozott a párt élérõl. A politikus az angolszász orientáció híve volt, s ellenezte a hitleristákkal való szövetséget. 1943 nyarán Horthy Miklós és Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából az Amerikai Egyesült Államokba ment, hogy ott a kormány képviseletében informális kapcsolatokat építsen ki.
    Eckhardt távozásával Tildy került a párt élére. Ennek következtében megerõsödött az FKGP mérsékeltebb paraszti szárnya. Ám következetlenné tette magatartását az a körülmény, hogy egyszerre volt antikommunista és antihitlerista, olyan idõben, amikor hazánkat a német expanzió már közvetlenül fenyegette. Ebbõl következett, hogy Horthyék náci-barát háborús politikájával szemben hosszú ideig passzivitást tanúsított. Tildy nem ismerte fel azonnal, hogy a németek melletti elkötelezettség milyen súlyos válságba sodorhatja az országot. Tisztánlátását elhomályosította a Szovjetunióval szembeni elfogultsága, forradalomellenessége. Nála sokkal aktívabb és reálisabb volt Bajcsy-Zsilinszky, aki memorandumok tömegével bombázta a mindenkori háborús kormányokat. Az 1941 augusztusában, Bárdossy Lászlónak címzett emlékirataiban hibáztatja a kormányfõt Jugoszlávia megtámadásáért, majd az újvidéki vérengzésekért. Szót emelt a Szovjetunió elleni hadüzenet miatt. Féltette az ország sorsát, s bocsánatos bûnnek tartotta volna, ha nem egy egész hadsereggel, hanem csupán egy önkéntes légióval (lásd: Spanyolország!) kapcsolódunk be a szovjetek elleni kalandba. Bajcsy-Zsilinszky úgy számolt, a háborút az angolszászok fogják megnyerni, s nem akart a béketárgyalások során szembekerülni a gyõztesekkel. Õ mindvégig a revíziós politika híve maradt, s ennek rendelte alá politikai koncepcióját.
    Amikor Anglia 1941. június 12-én egyezményt kötött a Szovjetunióval, Bajcsy-Zsilinszky már a németekkel való szembefordulást ajánlotta Bárdossynak. A megfontolt tanácsok süket fülekre találtak a szûk látókörû kormányfõnél. A Népszava 1941. decemberi, úgynevezett karácsonyi számában Kossuth alakját állította a központba. Sajnálatos, hogy Tildy még ekkor is hallgatott. Nincs ott a háborúellenes megmozdulásokon és tüntetéseken, mert nem akart ujjat húzni a horthysta hatóságokkal, és egyre csak várt a legfõbb hadúr lépéseire.
    Az angolszászok afrikai partraszállása és a sztálingrádi súlyos német vereség után viszont már aktivizálódott. Remélte, hogy ezek az események jobb belátásra bírják Horthyékat, s ezzel az õ szerepe is más megvilágításba kerül. Reményt látva a nyugatiak gyõzelmére, magára talált. Új politikai programot dolgozott ki, melyben kilátásba helyezte a fasisztoid rezsim demokratizálását, az alkotmányosságot, a parlamentarizmus megerõsítését, demokratikus szabadságjogokat és immár felvetette a földreform gondolatát is. Programjához szövetségeseket keresett, közeledve az antifasiszta irányzatokhoz. Miközben szorgalmazta a munkások, parasztok és értelmiségiek összefogását, kapcsolatot keresett a náciellenes legitimista körökkel (gróf Sigray Antal). Ugyanakkor a zsidó nagytõke felé is orientálódott (Chorin Ferenc), Nagy Ferenc révén pedig kapcsolatot teremtett a konzervatív Keresztes-Fischerrel, Horthy belügyminiszterével. Mivel az antihitlerista tábor rendkívül heterogén volt és a kibontakozással kapcsolatos elképzelések igencsak tarka képet mutattak, voltak, akik a királyság visszaállításában látták a megoldást, mások a Horthy-rendszer érintetlensége mellett érveltek, míg mások a kurzus minimális megreformálását ajánlották. A szociáldemokraták fõleg kommunisták természetesen radikálisabb változtatásokat tartottak szükségesnek. Tüzes vitát gerjesztett a földkérdés. Itt a nagybirtok védelmétõl, a mérsékelt földosztáson át (amerikai út, "kert-Magyarország") a gyökeresebb struktúrák megvalósításáig terjedtek az elképzelések.
    A politikai tervek tekintetében Bajcsy-Zsilinszky és Tildy rokonszenvezett Bethlen elgondolásaival. Valamennyien a nyugati tájékozódás alapján, diplomáciai eszközökkel keresték a kiutat a háborúból, mindenáron kerülve a tömegek mozgósítását. Ez a koncepció nem állt messze a szociáldemokraták egy részétõl sem. Nemcsak Horthyék, de a kisgazda vezetõk is féltek 1918-1919 megismétlõdésétõl. Tildy igyekezett megnyugtatni a kormányzót: "ellene vagyunk a forradalmaknak". Úgy gondolták, a szellem kiszabadítása a palackból a bolsevizmus felülkerekedését eredményezhetné.
    Tildy sokáig remélte: ki lehet iktatni a kommunistákat a szövetségbõl, mert lebecsülte az illegális és üldözött párt tömegekre tett befolyását. A háborúellenes mozgalom azonban erõsödött és terebélyesedett, s Tildy Zoltánnak be kellett látnia, hogy az általa lebecsült és nem kívánatos kommunisták szerepe a mozgalomban egyre meghatározóbb lesz. Ez alól nem vonhatta ki magát.
    Amikor 1942-ben létrejött a Történelmi Emlékbizottság, már ott volt a kibocsátott felhívás aláírói között, Kállai Gyula, Szakasits Árpád, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Darvas József, Veres Péter, Pátzay Pál, Szõnyi István, Bernáth Aurél, Illyés Gyula és az erdélyi Nagy István társaságában. A Történelmi Emlékbizottság kinyilvánította: "Szükség van az egész magyar társadalom megmozdulására. Álljanak sorainkba mindazok, akik tisztán õrzik magukban a történelmi hagyományt, és hiszik, hogy e nagyszerû örökség ápolása és elmélyítése fontos nemzeti feladat…" Kimondva a történelmi ereklyék gyûjtését vállalta a TEB, de implicite a háborúellenes erõk mozgósítása volt a valódi cél.
    Tildy is aláírta tehát a felhívást, ám aktivizálódása még igen óvatos volt. Egyelõre nem kívánt részt venni olyan megmozdulásokban, melyek túllépik a rendszer iránti lojalitást, s melyek radikalizmusukkal kihívhatják a horthysta hatóságok ellenakcióit. Meg akart maradni a törvényesség szerepkörében. Ezzel magyarázható, hogy az 1942. március 15-ei Petõfi-szobornál rendezett háború- és németellenes demonstrációban nem vett részt.
    1943. augusztus 1-jén, a szociáldemokraták kezdeményezésére, az SZDP és az FKGP tárgyalásokba bocsátkozott a két párt együttmûködésérõl. Tildyt és Szakasitsot felbátorították az olaszországi események (az angolszászok szicíliai partraszállása, majd Mussolini letartóztatása). Kállay miniszterelnök kész volt tárgyalni a két pártvezérrel, de ódzkodott a háborúból való kilépéstõl, mert tartott a német megszállástól. A kormányfõ inkább a nyugatiakkal való titkos tárgyalásokat támogatta. Ehhez kérte a két párt vezetõinek segítségét. Ez utóbbiak abban is bíztak, hogy szorosabb együttmûködésükkel megakadályozhatják a szélsõjobboldal elõretörését. Az FKGP komáromi választmányi ülésén biztosították Kállayt rokonszenvükrõl.
    Az olasz kapituláció után (1943. szeptember 8.) az FKGP Intézõ Bizottsága deklarációt fogadott el a békébe való átmenetrõl. "Feltétlenül és minden eszközzel fenn kell tartani a belsõ rendet. […] A párt a maga tömegeiben is határozottan szemben áll a rend minden ellenségével és általában a forradalmi szellem minden megnyilvánulásával." A kommunista Révai József helyesen jegyezte meg: az FKGP-t nyugtalanította a nyilas veszély és össze akarta kötni a Szálasiék elleni harcot az ország függetlenségéért folyó harccal, ám ezt nem kötötte össze a horthysta kormányok elleni küzdelemmel.
    A német megszállás (1944. március 19.) merõben új helyzetet teremtett. Valamennyi antihitlerista párt illegalitásba kényszerült. Tildynek is bujdosnia kellett, mert neve ott díszelgett a Gestapo listáján. Az illegalitás a pártokat új stratégia kidolgozására késztette. Felismerték, hogy összehangolt cselekvésre van szükség. Ezért a Magyar Frontba tömörültek. Az SZDP-t és az FKGP-t sokkolta az angolszászok üzenete (1944. május 13.): nem mentesülnek a felelõsség alól, amiért kiszolgálták a nácikat, de enyhíthetik a vétküket, ha kiválnak a háborúból. Noha a Békepárt (a kommunista párt) a fegyveres harcot szorgalmazta, az SZDP és az FKGP ettõl akkor még elzárkózott. A kritikus helyzetben is a kivárás alapján álltak. Bíztak - nem tudni, miért - Horthy bölcsességében, aki ki fogja vezetni az országot a válságból.
    1944. szeptember 20-án a szociáldemokraták, a kisgazdák és a kommunisták közös memorandumot juttattak el a kormányzóhoz, amelyben követelték a háborúból való kilépést, a hadsereg átállításával. Horthy erre nem reflektált. Helyette azt ajánlotta október 11-én Szakasitsnak és Tildynek, hogy adják fel a kommunistákkal való együttmûködést. Ezt mindketten visszautasították.
    Tildy Zoltán a Skót Misszió Vörösmarty utcai épületében húzódott meg, de félt onnan kimozdulni. Ezért a Magyar Frontban nem az FKGP tényleges irányítói vettek részt. Tildy pártját a Frontban gróf Dessewffy Gyula, a Kis Újság szerkesztõje és Pfeiffer Zoltán ügyvéd-politikus képviselte, akik igyekeztek elgáncsolni a baloldal minden javaslatát. Nem akarták a Nemzeti Parasztpártot (NP) látni a szervezetben, mondván: elég, ha a parasztság szószólója az FKGP, mert két néppárt megosztja a vidéket. Kezdetben Tildy is ezt a nézetet vallotta.
    1944 szeptemberében megalakult a Magyar Front Intézõ Bizottsága, melynek Tildy Zoltán is tagja lett. A kisgazda vezetõ nyugatbarát politikája érvényesítése érdekében szerette volna megkaparintani a vezetõ szerepet, ezt azonban a kommunisták és szocialisták összefogása meghiúsította.
    Tildy nemcsak a kommunisták felhívására aktivizálódott, hanem azért is, mert felismerte: pártja a háború után csak akkor juthat szerephez, ha tesz is valamit az ország felszabadulásáért. Az illegalitás körülményei között kereste immár a kapcsolatot mindazokkal, akik készek összefogni a közös célokért. Összeköttetésre lépett ifj. Horthy Miklós Kiugrási Irodájával és a fajvédõ, de németellenes Magyar Közösség mérvadó köreivel is.
    Ám a kiugrási kísérlet kudarca és a német segítségre támaszkodó nyilas puccs megakadályozott minden további egyezkedést a kormányzóval.
    Szálasiék rémuralma a korábbinál nagyobb aktivitást és a fegyveres harc megszervezését követelte. Ennek realizálásáért a Magyar Front pártjai 1944. november elején létrehozták a közös katonai szervezetet, melynek feladata lett volna az aktív ellenállás irányítása, az akciók koordinálása. A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága élére Bajcsy-Zsilinszky Endre került. Különbözõ tervek születtek, különbözõ partizánegységek alakultak, amelyek a németek és nyilasok hátában katonai cselekményeket hajtottak végre. Bajcsy-Zsilinszky mártíriuma, és a partizánmozgalom hõsi epizódjai ismeretesek.

    1944 decemberében Debrecenben megalakult az Ideiglenes Nemzetgyûlés és a demokratikus kormányzat. Hatásköre egyelõre természetesen csak a felszabadult országrészekre terjedt ki. A Nemzetgyûlésbe 56 kisgazda képviselõ, a Dálnoki Miklós Béla vezette kormányba pedig 2 kisgazdapárti miniszter került (Gyöngyösi János külügyminiszter és Vásáry István pénzügyminiszter).
    Tildy Zoltán 1945. január 16-án szabadult fel. Amint tehette, átvette a szétzilált, az illegalitásból éppen hogy kikászálódó pártja vezetését. Az Ideiglenes Nemzetgyûlés, illetve a demokratikus kormány megalakításában személyesen még nem vehetett részt, hiszen csak március elején utazott a cívis városba. 1945. augusztus 20-án azonban már az FKGP hivatalos elnöke lett. A legfelsõbb vezetés akkor Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Kovács Béla és Varga Béla kezébe került. Mind a négyen más és más árnyalatot képviseltek a párton belül. Tildy a baloldalhoz tartozott, Barcs Sándor, Dobi István, Mihályfi Ernõ és Ortutay Gyula társaságában. Nagy Ferenc és köre a centrumot képviselte, de igen jelentõs volt a markánsan jobboldaliak száma és tekintélye a szervezetben.
    Eleinte a párt valamennyi szárnya nyugati orientációt folytatott (Dobi, Ortutay és Mihályfi ez alól kivétel volt). A nyugati irányzat hívei a kialakuló demokráciában vezetõ szerepre törekedtek, hogy megakadályozzák a kommunisták és a szociáldemokraták "keleti" orientációját. Tildyék az SZDP jobbszárnyával keresték a szövetséget; azok úgyszintén a polgári vonalat képviselték. Tildy azonban nem kergetett ábrándokat, felmérve az erõviszonyokat, kompromisszumra lépett a kommunistákkal. Elfogadta az államosításokat, a földreformot és az újjáépítés nagyszabású programját. Rá kellett jönnie, hogy a magyar jobboldal nem számíthat a szovjetek segítségére, de igyekezett minél több polgári elemet érvényesíteni politikájában. Egy olyan demokrácia híve volt, amely paraszti-kispolgári vezetés alatt áll s valamiféle "középutas" (se kapitalista, se szocialista) vágyat fejez ki. Hamar rá kellett azonban ébrednie, hogy ez az ábránd, az adott történelmi szituációban, az álmodozások birodalmába tartozik.
    A felszabadulást követõen többpárti demokrácia jött létre. A harcban a kisebb, szélsõségesebb pártok felmorzsolódtak, vagy adminisztratíve a feloszlatás sorsára jutottak. A szétesõ jobboldali pártok tagjai-hívei másutt, jórészt az FKGP-ben, kerestek "menedéket". Ez óhatatlanul oda vezetett, hogy a párt eklektikus gyûjtõpárt lett. Sok irányzat alakult ki a szervezet keretén belül s ez a körülmény megosztotta magát a pártot. Fellángolt az ideológiai-politikai-hatalmi harc. Ebben a küzdelemben Tildy igyekezett kiegyensúlyozó szerepet játszani, ám ahhoz gyenge volt, hogy pozitívan befolyásolja az eseményeket.
    Tildy Zoltán a szegedi Függetlenségi Front közös programjának keretei között maradt akkor is, amikor a magántulajdon szentségét, valamint a nagytõke mérsékelt korlátozását hirdette meg. Nem támogatta saját pártja visszahúzó erõit, de fenntartásai voltak a Nagy Ferenc fémjelezte, sokszor kiszámíthatatlan centrummal szemben. Az elnököt erõsítette az a körülmény, hogy a kommunistákkal rokonszenvezõ baloldali kisgazdákra támaszkodhatott. Tildy az 1945. novemberi választásokon gyõztes (57%) FKGP élén igyekezett kihasználni a számukra (legalábbis látszatra) kedvezõ helyzetet, ezért átmenetileg kiélezõdtek közte és a szociáldemokraták, valamint a kommunisták közötti ellentétek. Ezt azonban sohasem akarta kenyértörésig vinni. Kompromisszumkészsége, józansága felülkerekedett polgári elõítéletein. Elfogadta, hogy a belügyminisztérium a kommunisták kezébe kerüljön, és nem emelt kifogást a Gazdasági Fõtanács létrejötte ellen sem. Amikor 1946-ban a Baloldali Blokk (az MKP, az SZDP, az NPP és a Szakszervezeti Tanács politikai szövetsége) követelte a húsz legjobboldalibb kisgazdapárti képviselõ kizárását az FKGP-ból, maga is támogatta kívánságukat.
    Az 1945-ös választások után új kormány alakult, melynek elnöke Tildy Zoltán lett (1945. november 15.). Hosszas pártközi viták után a baloldalnak sikerült ellensúlyozni a jobboldaliak választási gyõzelmét. Tildyék kényszerûségbõl beletörõdtek a koalíciós kormányzás tényébe, de erejük tudatában a forradalmi fejlõdés lezárását sürgették. A tõkés termelési viszonyok fennmaradását, a rendszer polgári jellegének változatlan érvényesülését akarták elérni. Az FKGP bízott abban, hogy az úgynevezett "arányosítás" követelése olyan erõviszonyokat teremthet, mely az államhatalmat a jobboldal kezére játszhatja. Célját nem tudta elérni, már csak azért sem, mert 1946. február 1-jén a parlament - pártközi megegyezéssel - Tildyt választotta meg a harmadik köztársaság elnökévé. A "gyenge" köztársasági elnök immár nem rendelkezett olyan eszközökkel, amellyel a forradalmi folyamatot megállíthatta volna. Amikor 1947-ben kipattant a horthysta Magyar Közösség népi demokrácia-ellenes összeesküvése, Tildy elhatárolódott Nagy Ferenctõl és társaitól.
    Tildy Zoltán a "fordulat évében" (1948) már felismerte, hogy Magyarország közvetlen jövõje a szocializmus. Ezt még akkor is érdemének kell betudnunk, ha szocializmusképe eltért az MKP felfogásától. Úgy gondolta, a közösségi társadalomba való átmenet egy hosszú folyamat lesz, mely kerülni fogja a "keményebb" lépéseket, társadalmi megrázkódtatásokat. Egy, a szocializmus felé haladó "sétagalopp" vízióját látta, melyet a népi-paraszti erõk is nyugodt lelkiismerettel támogathatnak. Figyelemmel kísérve a társadalmi mozgásokat, elismerte a munkásosztály vezetõ szerepét és kereste az FKGP helyét a küszöbön álló új társadalomban. Ekkor még nem gondolt arra, hogy a politikai pluralizmus felszámolása maga alá fogja temetni pártját.
    1948-ban veje, Csornoky Viktor súlyos kémkedési botrányba keveredett, s emiatt letartóztatták, majd halálra ítélték. Ez a családi esemény megrendítette a köztársasági elnök helyzetét is. Le kellett mondania, és 1948 augusztusában háziõrizetbe került. Nem hagyhatta el budakeszi villáját, teljesen visszavonult a közélettõl.
    1956 májusában Bognár József és Dobi István javaslatára feloldották hatósági kötöttségei alól. Országjárásba kezdett, hogy megismerkedjen a termelõszövetkezeti mozgalommal és a falusi nép életével.

    1956. október 26-án, a második Nagy Imre-kormányban elvállalta az egyik államminiszteri posztot. "Lelkészi" alapállása változatlan maradt: békítõleg igyekezett hatni a felkelõkre, mindenek elõtt az ifjúságra. Október 28-adiki rádióbeszédébõl ez nyilvánvalóvá vált: "Nyolc esztendei internáltság után újra szabadon szólhatok hozzátok. Sorsotok iránt, a magyar nép sorsa iránt érzett felelõsség késztetett arra, hogy részt vegyek Nagy Imre kormányában. Nagy Imre kommunista, én nem vagyok az, de mindketten a kormány többi tagjával együtt elsõsorban magyarok vagyunk, hû fiai hazánknak, akik ma egy célt látunk magunk elõtt, végleg felszámolni a múlt hibáit és bûneit, lerakni szilárd és biztos alapját népünk boldogulásának, biztosítani nemzeti függetlenségét és szabad életét. […] Az ifjúságot ma nemcsak arra kérem, hogy a becsülettel kezdett, becsülettel vívott harcot most már a haza és a nép érdekében, jövendõnk érdekében becsülettel fejezze be, hanem hogy készüljön fel azonnal az országépítõ munkára."
    Egy újabb beszédében megismételte október 28-ai gondolatait, de azt konkrét tennivalókkal egészítette ki: megvédjük nemzeti sajátosságainkat, békében akarunk élni mindenkivel, elõ kell készíteni a szabad választásokat, a pluralizmus jegyében. Ugyanakkor naivan felszólított arra, hogy szûnjön meg a belsõ harc. Kicsit távol az utca zajától hitt abban, hogy a felkelés résztvevõi egységesek a célokban és tennivalókban.
    1956. október 30-án megalakult az FKGP. Az Ideiglenes Intézõbizottságba azok a régi kisgazdák kerültek, akik hátrafelé néztek az idõben. Olyan "kipróbált" politikusok voltak õk, mint Adorján József, Csorba János, Kõvágó József, Németh Imre, Pártay Tivadar, Rácz István, B. Szabó István, Szemes József. Ezek az antikommunista politikusok biztosítékai voltak annak, hogy a Nagy Imre-kormány nem lesz folytatója a felszabadulás után létrejött koalíciónak. Tildy tagja lett a november 2-án újjáalakított kabinetnek is, melynek összetétele a restauráció garanciája volt. Tildy, a "régi-új" államminiszter kijelentette: az új szabadságnak emberségesnek kell lennie, meg kell szüntetni az atrocitásokat. Kovács Béla pedig igyekezett megnyugtatni az embereket, miszerint a kormány nem a grófoknak, tõkéseknek építi az országot.
    Az 1989-1990-es fordulatból ma már tudjuk, hogy ennek a retorikának mennyi volt az igazságtartalma.
    1957-ben Tildy Zoltánt letartóztatták és bíróság elé állították, amely 6 évre ítélte. Egyéni kérelem alapján 1959 áprilisában szabadon bocsátották. Ezután - haláláig - teljes visszavonultságban élt.
    Hetvenkét éves korában, 1961-ben hunyt el.