MÛHELY

MUNK VERONIKA
 
"Húzd rá, cigány!"
 
A magyarországi roma sztárok reprezentációja

Ma Magyarországon hat-hétszázezer roma1 él, õk alkotják hazánk legnagyobb létszámú és leginkább elutasított etnikai csoportját. A társadalomtudományi kutatások szerint, bár az utóbbi öt-tíz évben a romákkal kapcsolatos nyíltan vállalt negatív vélekedésekben szignifikáns mértékû csökkenés mutatkozott, a cigányellenesség még mindig a magyarok sajátja: az utóbbi évek országosan reprezentatív elõítélet-vizsgálatai szerint a társadalom 78 százaléka nem fogadna el nemhogy családtagként, de még szomszédként sem romákat2, kétharmada egyetért azzal az erõteljesen rasszista állítással, hogy a bûnözési hajlam a cigányok vérében van3, és 2003-ban 35-40 százalék tartotta magára igaznak azt a kijelentést, hogy "idegenkedem a cigányoktól"4.
    A magyar média romaképe a rendszerváltást követõ tizenhat évben folyamatosan differenciálódott, a legnagyobb magyarországi kisebbség képviselõi egyre többet szerepelnek a nyilvánosságban. Mégis, a fentebb részletezett társadalmi elõítélet a romák médiareprezentációjában ma is megmutatkozik.

Romák a médiában
A magyarországi többségi hírmédiában a romák reprezentációja a kilencvenes évek közepén nõtt meg, azóta a csoport a hírmûfajok, illetve a társadalmi diskurzus látható reprezentánsa. A cigányok médiaképét vizsgáló kutatópáros, Bernáth Gábor és Messing Vera szerint "a magyarországi romák többségi médiaképérõl az elmúlt években készült tartalomelemzések azt mutatják, hogy - bár vannak eltérések a médiumok között - a médiaábrázolások többsége egy meglehetõsen szûk sztereotípia-repertoár keretein belül marad, a többségi médiakép fõ tematikája és a magyarországi romákkal kapcsolatos sztereotípiák között átfedés mutatható ki. Nemcsak a létezõ pozitívumok bemutatása hiányzik a média által festett társadalomképbõl, hanem a konfliktusok, problémák bemutatása gyakran egyoldalú, és kontextus nélküli - így a megfelelõ összefüggések bemutatása hiányában a problémákért a cigányságra hárul a felelõsség".5 Elemzéseik szerint a hírmédiában a magyarországi romák három nagyobb témakörben kapnak jelentõs figyelmet a médiától: a szegénység, a bûnözés/konfliktusok és a kultúra területén.
    "A magyarországi többségi médiával kapcsolatban megkerülhetetlen kérdés, hogy felajánl-e olyan szerepeket, amelyeken keresztül a többség a romákra úgy tekinthet, mint a társadalom integráns csoportjára".6 A hírmûfajok után a második ezredforduló környékén a roma szereplõk megjelentek a magazinjellegû, és szórakoztató mûsorokban is (fõként bulvár-talkshow-k szereplõiként), egyetlen kivétellel7 nincsen roma karakter a magyar szappanoperákban, a Duna Televízió kivételével nincs olyan tévébemondó, aki vállalja roma származását, nincsenek roma jogászok vagy közgazdászok, akik szakértõként jelennének meg a nyilvános térben. Az egyetlen szerep, amelyben a népszerû cigányok nagy többsége feltûnik azt a több száz éves hagyományt erõsíti, amely a megkövesedett elõítéletek és a cigányellenesség mellett is elismeri, hogy a romák, illetve egyes, részben asszimilálódott roma csoportok jól értenek a szórakoztatáshoz.

A roma sztár karakterisztikája: roma sztár = zenész roma
Stuart Hall a 19. századi angolszász irodalomban megjelenõ fekete szereplõk jellemzõ figuráit elemezve három nagy csoportot állapít meg: a rabszolga, az õslakos, és a bohóc/szórakoztató karaktert8. Véleménye szerint e figurák a kortárs kultúrában is fennmaradtak, és a populáris kultúra termékeiben is fellelhetõek, ahol csakúgy mint évszázadokkal ezelõtt, a bohóc/szórakoztató figura karakterek közös jellemzõje, hogy az általuk elõadott show mindig a másik csoportnak szól. "Sosem tisztázott teljesen, hogy a figurával együtt, vagy a figurán nevetünk: imádjuk fizikai és ritmikus képességeit, a nyílt kifejezésmódot és a szórakoztató karakter érzelmességét, vagy a bohócokra jellemzõ hülyeségbe taszítjuk"9 - írja a tanulmányban. A évszázadokkal ezelõtti angolszász irodalomból kölcsönzött példa és a magyar kultúra roma karakterei között párhuzamokat találunk, a többséget szórakoztató cigány zenész ugyanis a magyar kultúra több száz éves archetípusa. Az elõítéletek és a cigányok képét torzító hírmûfajok érdekes párhuzamaként, a magyar társadalom a cigány közösség egy meghatározott csoportjának, a zenészeknek mindig is kiemelkedõ jelentõséget tulajdonított. A többségi társadalom részérõl a roma kultúra egyetlen - patronáló stílusban - elfogadott elemeként évtizedekig csak a "cigányzene" szerepelt. Úr-szolga viszony volt a cigány zenész és a nem cigány szórakoztatott viszonya, már a 19. századi sajtómegjelenések szerint is,10 és mindez átvitt értelemben ugyan, de máig sem változott. Ennek okaként a "cigány sztár" státuszát Magyarországon még ma is egy, az etnikai csoporttal kapcsolatos sztereotípia határozza meg, éspedig az, hogy az etnikai csoport tagjai remekül értenek a szórakoztatáshoz.

A cigány sztárok tipológiája
Bár a sztárság a huszadik századi tömegmédia, azon belül is elsõsorban a televíziós mûfaj "terméke"11 országszerte híres és népszerû cigány sztár a magyar kultúra televízió elõtti idõszakában is akadt: Dankó Pista, a 19. század második felének nótaszerzõje, aki több mint ötszáz dallal gazdagította a magyar kultúrát. A leghíresebb magyar népdalok, indulók, nóták fûzõdnek a nevéhez. A magyar kulturális tradícióban fontos szerepet játszó Dankó Pista-dalok a rendszerváltás elõtt is hivatkozási alapul szolgáltak. Ezt jelezték az országszerte Dankó Pistáról elnevezett, részben szegregált telepi cigányutcák is. Kápolna község tanácsi beszámolójában, 1981-bõl, például ezt olvashatjuk: "községünkben már a cigányság idetelepülése óta a telep Dankó István nevét viseli. Az ott lakók büszkén viselik ezt a nevet, hiszen hazai és nemzetközi viszonylatban is híres cigányprímás, Dankó István nevét örökítik ezzel".12
    Elemzésem a kortárs kultúra reprezentánsaira terjed ki, az etnikai csoport nagy népszerûségnek örvendõ médiasztárjait vizsgálom, alapul véve a hírességekkel foglalkozó kutatásokat, amelyek egybehangzóan állítják: a sztárkultusszal kialakuló fokozott médiafigyelemmel erõ jár, függetlenül attól, hogy adott szereplõt imádjuk vagy gyûlöljük-e éppen. A sztár reprezentációja a tömegmédiumokban többet mutat, mint a sztár saját maga, társadalmi jelenségek folyamataira is következtethetünk általa - a sztár közvetetten vagy közvetlenül társadalmi értékközvetítõ.13
    A magyar televízió negyvenöt éves történetének roma sztárjai között - azok között, akik vállalják származásukat -, kizárólag zenészeket találunk. Õk különbözõ zenei irányzatok képviselõi. A tömegmédia idõszakának cigánysztár-típusok elsõ csoportjába tartozó hírességek közös jellemzõje, hogy különbözõ idõpontokban, de mindegyikük a cigány népzene elõadóiként: nótaénekesként, a "mulatós" mûfaj képviselõjeként tûnt ki (ilyen Horváth Pista, az elsõ roma tévésztár, aki egy táncdalfesztiválon tûnt fel, illetve Bangó Margit, Bódi Guszti és a Fekete Szemek). A második csoportban a Magyarországon a hagyományos cigány zenét játszó folklórsztárok meghatározó kulturális szerepét újjáélesztõ roma popsztárok állnak; õk már a populáris kultúra termékei, õk már nem a cigányzene, hanem kivétel nélkül a popzene képviselõi. Ide tartoznak a 2004-ben indult Megasztár címû zenei vetélkedõ (az American Idol, illetve a brit Pop Idol adaptációja) versenyzõi. 2004-ben a Megasztár elsõ három helyezettje közül ketten (Oláh Ibolya és Gáspár Laci), a 2005-ös szériában pedig a gyõztes (Caramel) roma versenyzõ volt. Szintén ebbe a csoportba sorolhatók a szubkulturális sztárok, az Egyesült Államok fekete rappereinek magyarországi megfelelõi: mûvészetük, a szövegek és a videóklipek tematikája is a roma gettóéletet ábrázolja (LL Junior, Fekete Vonat).

Hogyan ábrázolja a mai roma sztárokat a média?
A kortárs cigány sztárok képének illusztrációjaként a közönségkutatások szerint ma Magyarországon két legnépszerûbb roma sztár 2005 tavaszi sajtóreprezentációját elemzem. Nem célom, hogy a származást és a reprezentációt ok-okozati viszonyban tüntessem fel, csupán bemutatom, hogy a két leghíresebb roma származású médiaszereplõ Gyõzike és Caramel reprezentációjában milyen elemek szerepelnek, és ezek között hogyan kapnak a többi alkotórésznél hangsúlyosabb szerepet a magyarországi cigánysággal kapcsolatos sztereotipikus jegyek.
    Az OBSERVER Budapest Médiafigyelõ Kft. sajtófigyelõ adatbázisa szerint a két sztárral kapcsolatban 2005-ben írott sajtómegjelenések több mint háromnegyede bulvárlapokból származik. Az elemzéshez a két legolvasottabb heti bulvármagazin (Story és Best), illetve az egyik legolvasottabb bulvár napilap (Színes Bulvár Lap) 2005 tavaszi, háromhónapnyi anyagát vizsgáltam diskurzuselemzéssel.14 Ez az idõszak mindkét sztár szereplésében meghatározó, ekkor indult a Gyõzike show, és ekkor nyert a Megasztár vetélkedõn Caramel. Az alábbiakban a megjelenés fõ diszkurzív keretei alapján elemzem a két sztár médiareprezentációját. Elemzem, miként bukkannak fel és változnak a diskurzus keretei, vagy miként (re)kombinálódnak egymással, és fõként azt, hogy miként rendelõdnek mesterkeretek - azaz erõsen konszenzusos jelentéséket hordozó, kikristályosodottnak vélt diskurzusok, vagy közismert témák - alá.
 

GYÕZIKE
 
A magyar televízió történetének leghíresebb roma szereplõje Gáspár Gyõzõ, a Gyõzike show címû reality show fõszereplõje. A Gyõzike-show - az amerikai The Osbournes botrány valóságshow magyar adaptációja - 2005. február 7-én indult az RTL Klub mûsorán, Gáspár Gyõzõ, a Romantic együttes énekese és családja (felesége: Gáspár Bea, és lányai: Evelin és Virág) életét bemutató, heti rendszerességgel vetített, adásonként negyvenperces sorozat.
    Gyõzike 32 éves, módos cigány vállalkozó-család leszármazottja, a Romantic együttes rappere. 2003-ban a Big Brother sztár epizódjában szerzett népszerûséget. Ezután választotta õt az RTL Klub Osbourne magyar megfelelõjének: hatalmas, fényûzõ házba költöztette családjával együtt, és elkezdõdött a show, ami a legnézettebb mûsorok egyike lett 2005-ben. Az év tíz legnagyobb érdeklõdésre számot tartó adása között szerepelt a sorozat egyik darabja, sorra döntötte meg a nézettségi rekordokat. Az AGB Hungary adatai szerint a mûsort óriási érdeklõdés övezte, legkevésbé nézett adása is 1,65 millió nézõt vonzott, de elõfordult, hogy 2,7 millióan voltak kíváncsiak a mûsorra. Az utolsó, december 19-ei rész még úgy is 2,5 millió embert ültetett a televízió elé, hogy egy technikai hiba miatt az elején megismételték az elõzõ adást.
    Gáspár Gyõzõ a három hónapnyi mintának összesen 115 lapszámából 41-en címlapon volt (ez az összes címlap 36 százaléka) és a lapszámok hatvan százalékában, összesen 68 cikket közöltek róla.

    A 68 cikk fõ keretei:

                        

    36 cikkben fordult elõ valamilyen módon a konfliktus vagy a botrány (párkapcsolati, családi konfliktus, botrányok prostituáltakkal, támadások a mûsor miatt, konfliktus amiatt, hogy cigány, amiatt, hogy fényûzõ, magamutogató életet él). További 6 cikkben fordult elõ valamilyen módon a cigányság, döntõen konfliktusos helyzettel övezve (a cigány szervezetek felszólalnak a Gyõzike-show-nak a cigányságra nézve káros hatásáról, a Roma Polgárjogi Alapítvány roma zenészeket tüntetett ki, de Gyõzikét nem, ezért õ saját cigány-díjat alapít) - a cikkek 62 százalékában elõfordult.
    12 cikkben fordult elõ a siker (a mûsor kiemelkedõ nézettsége, a szegénységbõl való kiemelkedés, vagy egy új lemezszerzõdés kapcsán) - a cikkek 18 százalékában
    9 cikk foglalkozott a szegénységgel, betegséggel, családi tragédiákkal (a gyerekkori szegénység, a fõszereplõ fogyókúrái miatti gyomorbántalmak, felesége vetélése) - a cikkek 13 százalékában.
    7 cikkben fordult elõ a szoros családi kötelék jelentõsége (ami a cigány etnikai csoport jellegzetes sztereotipikus jegye) - a cikkek tíz százalékában fordult elõ.
 

CARAMEL
 
A Megasztár második szériájának gyõztese 24 éves. Már neve is bõrszínére utal. A három hónapnyi minta összesen 115 lapszámából 25 alkalommal szerepelt címlapon (ez az összes címlap 22 százaléka), és a lapszámok egyharmadában, összesen 37 cikket közöltek róla.

    A Caramelrõl szóló cikkek fõ témái:

                        

    26 cikkben (vagyis az összes cikk 70 százalékában) fordult elõ a szegénység, a betegség, vagy a családi tragédia. E cikkek Caramel gerincsérvével foglalkoznak, illetve élettörténetét mesélik el. A narratíva középpontjában a nyomorúságos körülmények között élõ fiú áll, aki a zene segítségével kitör és példakép lesz. A cikkekbõl megtudjuk, Caramel nagyon szegény családból származik, egy vidéki szegregált cigánytelepen nõtt fel, iskolázatlan, és élete családi tragédiákkal terhelt élete (bûnözõ apja, majd nevelõapja is elhagyta a családot, kisöccse meghalt egy autóbalesetben, gerincsérve miatt munkaképtelenné vált) után találta meg a zenét.
    12-ben a siker, illetve a zene mint a boldogulás egyetlen lehetõsége szerepel. Ezekben Caramel, mint a cigányok példaképe jelenik meg, aki, mivel nincs iskolája, viszont gerincsérve van, nem tud dolgozni, csak a zene marad számára.
    • 6 tárgyal valamilyen konfliktust.
    • 5-ben fordul elõ az iskolázatlanság,
    • 5-ben a párkapcsolat, szerelem. (egy Megasztár-szereplõ nem roma lány miatt hagyja el roma szerelmét)
    A bulvármédia tehát a szegénylegényt a cigányok példaképévé emelte, minden említésben kiemelve a fiú szegénységének részleteit, illetve a zene révén való boldogulást.

Összefoglalás
A magyarországi cigánysággal kapcsolatos elõítéleteket vizsgáló kutatás15 szerint a társadalom többségében élõ negatív színezetû romakép javítható, hogyha a romaság és a siker közötti elutasító viszony megszûnik a közgondolkodásban. A kutatók szerint ennek elõmozdítása elsõsorban a tömegkommunikáció feladata. Más országokban, más kisebbségekre vonatkozó tömegkommunikációs reprezentáció kapcsán is tapasztalták a kutatók, hogy a siker kontextusa jótékonyan gyengíti a kisebbség és deviancia között eleve meglevõ illuzórikus korreláció erejét. Ennek megfelelõen léteznek próbálkozások arra, hogy például roma származású mûsorvezetõket is kitermeljen a magyarországi média, a közszolgálati televízió és az egyik kereskedelmi televízió is indított roma televíziós arcok bemutatására projektet. A közszolgálati televízió képzése jelenleg is tart, öt roma újságíró tanul, de azt még nem tudni, milyen módon alkalmazzák õket a nagy televízióknál. A kereskedelmi televízió projektje már lezárult, ám a gyakorlatban és a képernyõn egyelõre alig mutatkozik eredménye: a több száz roma jelentkezõbõl kiválasztott két fiatal közül az egyik egyetemi tanulmányai miatt halasztotta a képzést, másikuk egy tabloidmûsor segédszerkesztõi státuszát kapta.
    A Gáspár Gyõzõrõl és Caramelrõl szóló cikkek elemzése alapján kiderült, a sztereotipikusan sikertelennek tartott kisebbségi csoport két sikeres tagjának reprezentációja eltérõ, ám mindkét esetben a hangsúlyos tematizáció a cigányokkal szembeni elõítéletek és sztereotípiák szintjén marad. Az egyik esetben a botrányok és a konfliktus, a másik esetben a szegénység, betegség, illetve az ebbõl való kiemelkedés útja, a zene a diskurzus középponti kerete. Természetesen a reprezentációt az is meghatározza, hogy a bulvármédia tematizációjában nagyobb hírértékû minden, ami az átlagtól eltérõ, ami konfliktusokkal övezett, ami szélsõséges, illetve az is, hogy Gyõzike esetében a The Osbournes-adaptáció show egyik legfontosabb meghatározója a botrány maga.
    Mégis, a nagy példányszámú bulvársajtóban egy olyan kisebbség szereplõit láthatjuk konfliktusokkal, nyomorúsággal, szegénységgel és betegséggel övezett iskolázatlan személyekként, amely kisebbség tagjai egyéb szerepekben szinte láthatatlanok a magyar médiumokban.
 

JEGYZETEK

1 Az elmúlt évek során a cigány kisebbséggel foglalkozó emberi jogi szervezetek és számos cigány értelmiségi erõfeszítései nyomán a
    közbeszédben egyre inkább elterjedt a roma szó használata a sokak szerint elítélõ hangulatú cigány kifejezés helyett. A 'rom' szó jelentése: ember.
    A 'roma' megjelölést ugyanakkor nem minden cigány csoport tartja magára érvényesnek. A szövegben a két kifejezést egyenértékû, azonos értelmû
    kifejezésként használom.    [vissza]
2 Székelyi Mária, Örkény Antal és Csepeli György 2000-es romakutatásában 1000 fõs reprezentatív mintán 78,6 százalék In Székelyi Mária -
    Örkény Antal - Csepeli György: Romakép a magyar társadalomban. In Szociológiai Szemle 2001/3    [vissza]
3 MTA Pszichológiai Intézet - TÁRKI Véleménykutatás, 2005/12.    [vissza]
4 Magyar Gallup Intézet, Gallup-Népszava sorozat: Magyarok és romák.    [vissza]
5 Bernáth Gábor - Messing Vera: Roma szereplõ a "Barátok közt"-ben: Az elsõ fecske. - Médiakutató, 2001/tavasz    [vissza]
6 I.M.    [vissza]
7 Érdekes megjegyezni a magyar szappanoperák két évtizedes történetének egyetlen roma szereplõjét, a ma is napi rendszerességgel vetített Barátok
    közt címû sorozat megbecsült, karrierista, független ügyvédnõje, Balogh Nóra. Az 1998 óta futó sorozat karakterét, aki a forgatókönyv szerint
    állami gondozásban nõtt fel, és felnõttkorában értesült arról, hogy roma származású - a közönségkutatások szerint örömmel fogadta a közönség, a
    megkérdezettek csupán egyötöde ellenezte, hogy szó legyen a romákról a sorozatban.    [vissza]
8 Stuart Hall: The Whites of Their Eyes In Gender, Race, and Class in Media - a text reader, szerkesztette: Gail Dines és Jean M. Humez, Sage
    Publications, 2003: 92-93. oldal.    [vissza]
9 Im. 92. oldal    [vissza]
10 Sárosi Bálint: A cigányzenekar múltja. 1776-1903. Az egykorú sajtó tükrében, Nap Kiadó, 2004.    [vissza]
11 David Giles Illusions of Immortality - A Psychology of fame and celebrity    [vissza]
12 Beszámoló a Kápolna községben élõ cigányság általános helyzetérõl. 1981. Szociálpolitikai Értesítõ 1984. 2. 221.    [vissza]
13 In P. David Marshall. Celebrity & Power: Fame in Contemporary Culture. Minneapolis: University of Minnesota Press, 1997.    [vissza]
14 A diskurzuselemzés alapja az a stratégiai cselekvés, hogy a szerzõ vagy beszélõ kilép a nyilvánosságba. A módszer abból indul ki, hogy a
    nyilvános diskurzus aktusával a szerzõnek célja van, a szöveg a kontextussal együtt értelmezendõ. A diskurzusanalízis segítségével
    szisztematikusan leírható a szöveg vagy a beszéd különbözõ struktúrája és stratégiája, és viszonyíthatóvá lesz a társadalmi vagy
    politikai kontextushoz, írja Teun A. van Dijk a New(s) Racism: A Discourse Analytical Approach címû tanulmányában, amelyben többek között
    kifejti, hogy az újságcikkekben és hírekben megjelenõ "új rasszizmus" tetten érésének leghatékonyabb eszköze a diskurzuselemzés. Van Dijk
    Barker 1981-ben meghatározott új rasszizmus fogalmával él, amely a "régi", a szegregációt, a rabszolgaságot, a szisztematikus diszkriminációt, a
    fehér felsõbbrendûséget nyíltan kommunikáló rasszizmussal szemben demokratikusnak igyekszik látszani, és mindenekelõtt nyíltan tagadja, hogy
    rasszista lenne. Az új rasszizmus szerint a kisebbségek nem alsóbbrendûek biológiai szempontból, mégis különböznek. Más a kultúrájuk, jelentõs
    hiányosságaik vannak a többséggel szemben, olyan patológiák, amelyeket orvosolni kell. In New(s) Racism: A Discourse Analytical Approach In
    Ethnic Minorities And The Media (Edited by Simon Cottle). Open University Press, Buckingham, 2000. 33-34. oldal.    [vissza]
15 Székelyi - Örkény - Csepeli: Romakép a mai magyar társadalomban.    [vissza]

DOKUMENTUM
 
HANTI VILMOS
 
Az antifasizmus nem jobb-, vagy baloldaliság kérdése, hanem egy humanista életút
 
Beszédek, interjúk, nyilatkozatok
 
I.
Furcsa feladatra szegõdtem 2000 novemberében. Amikor megválasztottak a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökének, nem gondoltam, hogy a papírforma szerinti feladatok mellett milyen nagy arányban fogok rohamosan idõsödõ bajtársaink gondjaival, problémáival is találkozni. A sors különös kegye, nem sok embernek adódó helyzet, hogy ebben a szerepben nagyon sok ellenállót ismerhettem meg itthon és külföldön egyaránt, akik egykoron hõsi tetteket vállaltak a fasizmussal szemben.[…] 1992-tõl lettem a MEASZ elnökségi tagja. Már akkor is elõfordult, hogy a következõ értekezletre egyszerûen csak nem jött el a "padtársam", mert meghalt. Szörnyû hiánynak éreztem, hogy egyszerûen nincs az, aki mellettem ülve rendszeresen érdeklõdött a gyermekbarátok eredményeirõl, segédkezett táborhelyet találni nekünk. A szövetség elnökeként 2000-tõl emberi kapcsolataim erõsödtek, s mint valami kísérleti laborban elõttem zajlott a kitûnõ szellemi és fizikai adottságú bajtársaink mindennapi küzdelme az Életükért. […] Legidõsebb elnökségi tagunk 94 éves, többen 80 év körüliek. Minden relatív: Az én szüleim 73 évesen haltak meg, milyen boldog lennék, ha akár csak egy évvel tovább éltek volna! Az idõ kerekét nem lehet megállítani. Minden reggel úgy ébredünk, hogy egy nappal idõsebbek vagyunk. […]
    Samu József még a kilencvenes évek elején jött el egy Miskolc melletti táborunkba, amelyet én vezettem. Nagyon értõn beszélgetett a gyerekekkel. Akkor hívott el a MEASZ-ba, mert a demokrácia erõsítését a fiatalokkal közösen kell tenni, s mindenkivel, akivel csak lehet szükséges összefogni - mondta. Kiváló ember volt. Kommunistának vallotta magát. Mélyen bízott abban, hogy az emberiség számára a marxi elvek alapján biztosítható az egyenlõség az elosztási viszonyokban, a kultúrában: mindenben. Amikor utoljára járt a MEASZ központjában megígértette velem: ha meghal, én mondjam a temetésén a búcsúbeszédet.
    (Csak temetünk, temetünk, de bajtársaink bennünk tovább élnek Samu József halála ürügyén, 1913 - 2006)

II.
- Hogyan jött létre a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége?
- Ez a szervezet az európai békével egyidõs, 1945 májusában jött létre, és tömörítette azokat, akik politikai úton vagy fegyveresen szembeszálltak a nácizmussal a második világháború folyamán, és ezzel hozzájárultak, hogy béke legyen. Ez azért nagyon érdekes, mert ismerjük Magyarország helyzetét a háborúban, a hivatalos álláspont az volt, hogy Hitler oldalán kell maradni. A zsidó deportálásban is sok magyar segédlet volt, bár ezt szeretjük elhallgatni. Ezek az emberek ezzel a renddel szálltak szembe vagy a felszabadítók oldalán, vagy önálló akciókban. Például Göncz Árpád Rákoshegy felszabadításában vett részt. Ez az egyik olyan település, ahol a magyar antifasiszta erõk önállóan cselekedtek, és így itt nem kellett közvetlen külföldi katonai segítséget kérni. Mi büszkék vagyunk arra, hogy voltak ilyen emberek, sajnos nem sokan.
    - A mai világban milyen célkitûzései vannak a szövetségnek?
    - Tevékenységünk egyre inkább az újfasizmus elleni fellépésre irányul, hiszen látnunk kell, hogy Magyarországon újra és újra felerõsödnek ezek az elemek. Szövetségünk egyre több fiatalt fogad tagjai közé, akik már ez ellen lépnek fel.
    - Valóban ekkora probléma ma Magyarországon az újfasizmus?
    - Elég, ha azt mondom, egy felmérésben kimutatták, hogy a fiatalok körében a huszadik századi legnépszerûbb politikusok között Hitler a hatodik helyen áll. Nagyon sok úgynevezett lopakodó káros értékrend van a társadalmunkban, például a kirekesztés elfogadása, ami szerintünk azért nagy gond, mert a rasszizmus a fasizmus elõszobája. Tehát nekünk a rasszizmus ellen is küzdenünk kell.
    - Milyen eszközökkel képes ezt megtenni a szövetség?
    - Szimbólumokra van szükségünk nekünk is. Például szükségesnek látjuk, hogy ápoljuk és megõrizzük a már létezõ antifasiszta emlékeinket. A gellérthegyi felszabadulási emlékmûvet, amely tizennégy éve roskadozik, fel kellene újítani, és használni mint szimbólumot a fasizmus elleni fellépés, a béke jelképeként. Kezdeményeztük, hogy az ország felszabadulásának hatvanadik évfordulója alkalmából május 9-e, amikor egész Európa felszabadult, legyen munkaszüneti nap, tehát nemzeti ünnep. Azt is kezdeményeztük, hogy a magyar nemzeti ellenállásnak legyen állandó bemutatási helye, hogy a fiatalok elõtt példaként álljanak ezeknek a hõs embereknek a tettei. Klubokat szervezünk fiataloknak, ahol összejöhetnek, és ezekrõl a kérdésekrõl beszélgethetnek. Vannak nagy akcióink, mintegy válaszként azokra a felvonulásokra, amit az újfasiszták rendeznek. Ezen kívül alapítottunk egy díjat, a Radnóti Miklós Antirasszista Díj-at, ezt minden évben a nemzetközi antirasszista nap alkalmából adjunk át olyan mûvészeknek, közéleti szereplõknek, akik sokat tettek a rasszizmus ellen. Ezzel közismert példákat állítunk a társadalom elé: ha szükséges fel kell nyilvánosan is lépni a szélsõségesség ellen. Ha olyan újságcikket látunk, amely hamisan mutatja be a történelmi múltat, akkor ez ellen is fellépünk. De hangsúlyozom, hogy nem csak elutasításról van szó, hanem mi a fiatalokat is a békére, egymás megbecsülésére, az együttmûködésre szeretnénk nevelni. A világban nagyon sok olyan probléma van, amit csak közösen lehet kezelni.
    - Minek köszönhetõ, hogy a rasszizmus, az újfasizmus fokozódik?
    - Lehet, hogy meglepõ lesz, amit mondok, de szerintem nem erõsödésrõl van szó, hanem arról, hogy a szélsõséges elemek 1945 óta mindig jelen voltak és vannak a társadalomban. Kérdés, hogy mennyire engedünk számukra teret. Tehát inkább felszínre kerülésük hullámzásáról beszélhetünk. Ezek Magyarországon szerencsére ma csak csírák, rajtunk múlik, hogy ne engedjük ezeket megerõsödni, hogy megismétlõdhessék még egyszer az embertelenség. Amikor egy-egy sajtóorgánum nagyobb nyilvánosságot ad a jobbszélnek, vagy éppen látjuk, hogy menetelnek az utcán, akkor úgy érezzük, hogy megerõsödtek. Akiknél ez rokonszenvet vált ki, azok bátorságot kapva csatlakozhatnak, tehát növekedhet a fasisztoid bázis. Az is növelheti a népszerûségüket, ha az embereknek rosszabb az életszínvonala, mert akkor bûnbakot keresnek a védtelenebb népcsoportok között. Keresik azokat, akikre a keserûségüket rá lehet kenni. Persze ennek az alapja a tudatlanság. Ezért fontos a felvilágosító tevékenység, hogy a fiatalok lássák, hogy a rasszizmus, a demagógia hova vezethet. Azért kell küzdenünk, hogy a kirekesztés elutasítása, a demokrácia igénye általános érték, többségi kultúra legyen. Az antifasizmus állandó életérzés, amely késztetést jelent a humanista értékek érvényesítésére, a diktatúra elutasítására, ahogy Ady is biztat bennünket: "Õrzõk, vigyázzatok a strázsán!"
    (Sebõk Zoltán interjúja Hanti Vilmossal, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének elnökével a holokauszt hatvanadik
    évfordulója alkalmából)

III.
Küldöttértekezletünkre sajátos belpolitikai idõszakban kerül sor. Néhány hónap múlva országgyûlési választások lesznek, s ma már erõteljesen folyik a választási kampány. Ez a körülmény tõlem most ezért sajátos szóbeli kiegészítést indokol.
    Mindenek elõtt szólnom kell az éppen négy hete ezekben az órákban történt New York-i borzalomról, az áldozatokról. Szükségesnek tartom kijelenteni: elítéljük a terrorizmus minden formáját, semmilyen közösséget nem vállalunk a terroristákkal és az õket mentegetõ nézetek képviselõivel. Határozottan szembe fordulunk minden olyan erõvel, amely fel akarja eleveníteni a fasizmusra emlékeztetõ embertelenséget. Megértéssel kezeljük a terrorizmus elleni föllépést, bízva abban, hogy az nem irányul nemzetek, vallások, civilek ellen.[…]
    Akik közel hat évtizeddel ezelõtt életük kockáztatásával részt vettek a magyar és német fasizmus elleni harcban, annak a gárdának tagjai napjainkban egyre kevesebben élnek már. Elegendõ-e ezekre a békét hozó emberekre, mondhatnám hõsökre csupán csak tisztelettel emlékeznie a mai fiatalabb generációnak, az utódoknak? Úgy vélem, az a kötelesség hárul ránk, hogy folytassuk küzdelmüket, tevékenyen vállaljunk abban szerepet, amiért harcoltak: vívjuk ki, hogy a demokrácia szilárd, visszavonhatatlan és vonzó legyen hazánkban.
    Ez a küzdelem ugyanis - ha más eszközökkel kell folytatnunk is a harcot - távolról sem ért véget, hiszen a rendszerváltás nyomán kialakítandó és megerõsítendõ demokratizálási folyamatot súlyos veszélyek fenyegetik.
    Kétségtelen eredmény, hogy létrejött a többpártrendszer, szabadabbá vált a sajtó, reményeink szerint véget értek az életeket kioltani képes diktatúrák lehetõségei, jobbak a gazdaság mutatói. Ugyanakkor itt élünk egy kettészakadt, meganynyi szociális gonddal küzdõ társadalomban. Miközben a társadalom egészének munkájából egy szûk csoportnak minden jó megadatik, több millió ember - a társadalom, mintegy harmada - él szívet, lelket megrázó nincstelenségben, nyomorban. Sok embernek nincs hol laknia, nincs mit ennie, nincs mivel világítania, fûtenie, nincs meg a felemelkedési, továbbtanulási, kultúrálódási lehetõsége. Egyre szaporodik a bûnözés, állami szintre emelkedtek a különféle kétes ügyek, állandósultak a gyûlöletbeszédbõl eredõ agresszív esetek. Egy helyben topog, sõt viszszaszorult a széles tömegeket gazdagító kultúra, a mûvészet támogatása, miközben harsány pazarlás alakult ki az udvari mûvészet, mondhatnám az udvari cirkusz terén. A kisebbségekrõl sok szó esik, de a valóságban nem javul helyzetük.
    Ezt egyáltalán nem nevezhetjük emberi, szolidáris társadalomnak! Akik pedig e tûrhetetlen jelenségeket bírálat tárgyává merik tenni, kirúgják a médiumokból, eltávolítják állásaikból, leváltják vezetõ munkakörükbõl, megvonják fizetésük egy részét, azaz a diktatúrákra jellemzõ eszközökkel igyekeznek megfélemlíteni, elhallgattatni õket. […]
    Az utóbbi években elterjedt az a téves vélemény, hogy a társadalom politikai gondjairól, irányáról csak a parlamenti és kormányzati hatalomért küzdõ pártoknak van joguk szólni. A civil szervezetek - amelyek soraiba tartozik a magyar társadalom elsöprõ többsége - sajnos áldozatává kezdenek válni egy nagyon is téves, egyre inkább tudatosan terjesztett nézetnek, miszerint a civil világ maradjon a kaptafánál! Foglalkozzék a bélyeggyûjtéssel, a sporttal, a nyelv ápolásával, a természet megbecsülésével. Az általánosabb emberi életkörülmények sorsával való törõdést viszont engedjék át kizárólag a pártoknak, különösen a kormányzati hatalomba jutott erõknek. A civil szervezetek pedig fogják be szájukat, ha érzékelik is a társadalom fejlõdésének téves irányát, az emberi megélhetés döbbenetes buktatóit, a hatalom arroganciáját, a korrupció gátlástalan eluralkodását! Ha netán mégis szólni akarnak, akkor két választásuk van: vagy megvonják tõlük a mûködésükhöz szükséges elemi költségekhez való hozzájárulást, ellehetetlenítik mûködésüket, vagy bólogatnak az olykor elfogadhatatlan tevékenységhez, s ez esetben a hatalmat uraló tényezõk pénzt, helységeket, számítógépeket, széleskörû nyilvánosságot, valósággal mennybeemelõ feltételeket biztosítanak számukra. Mindez a demokrácia, a rendszerváltás súlyos lejáratása, ami a magyar közvélemény demokráciába vetett hitét nem erõsíti, ellenkezõleg, kiábrándítja.
    Büszkék vagyunk arra, hogy több évi munkával, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének aktív részvételével létre jött a legnagyobb magyar civil együttmûködés, a Civil Fórum, amelyben több millió tagot tömörítõ mintegy kétezer civil szervezet - köztük a legnagyobb szakszervezetek is - részt vesznek, s amely fórum éppen ezekben a nyomasztó kérdésekben kívánja felemelni szavát. Félreértés ne essék: nem civil pártot akarunk, nem kormányzati hatalomra kívánunk jutni, hanem azt akarjuk elérni, hogy a pártok kivétel nélkül, és az idõrõl idõre kormányra kerülõk különösen, tartsák és tartassák tiszteletben a demokrácia követelményeit, akkor is, ha az bizonyos esetekben netán nincs az ínyükre. Azt akarjuk, hogy a civil szervezetek az általuk képviselt sajátos szakmai területen túl hallathassák szavukat a társadalom egészét érintõ kérdésekben is, részt vehessenek a parlament, illetve az önkormányzatok döntéseinek elõkészítésében, s gyakorolhassák a hatalom ellenõrzését, vagyis a civil kontrollt. Azt akarjuk, hogy ehhez a társadalomért végzett felelõsségteljes munkához széleskörûen teremtsék meg a civil szervezetek számára a szükséges és biztonságos anyagi és mûködési feltételeket és szabadságot. Mindez nemcsak társadalmunk érdeke, hanem objektíve pártjainknak érdeke is, hisz csak így tudnak megerõsödni és tekintélyt szerezni maguknak. Éppen ezért mi nem kívánunk hallgatni a választási kampány idõszakában. Nem pártokhoz kívánunk csatlakozni, hanem az alkotmányban biztosított állampolgári jogainknál fogva szükségesnek tartjuk, hogy nyíltan hirdethessük tagjainknak és az egész magyar közvéleménynek: felelõsen hallgassanak olyan erõkre, amelyek mentesek a szélsõségektõl, a mindenfajta emberi kisebbség iránti gyûlöletkeltéstõl, a média megfélemlítésétõl!
    Hallgassanak olyan erõkre, amelyek nem csak szavakban kívánják az ország, a társadalom egészének felemelkedését, hanem valóban tesznek érte, azaz valóban áthatja õket a nemzeti és emberi felelõsségérzet.
    Támogassák az olyan kormányt amely ezekhez a követelményekhez becsületesen tartja magát, tiltakozunk viszont minden olyan kormány ellen, amely csupán a maga elkülönült céljait és érdekeit, a hozzá közel állók és az õt kiszolgálók zsebének megtömését kívánja szolgálni.
    (MEASZ küldöttgyûlés, elnöki beszéd.
    2000. október 9.)

IV.
Ma 57 esztendeje, hogy hazánkban a hitlerista megszállók támogatásával a fasiszta nyilaskeresztes párt átvette a hatalmat. Errõl a tragikus eseményrõl nem szoktunk emlékezõ gyûlést tartani. Hogy ma mégis ezt tesszük, annak egyetlen oka van: bármennyire igaz, hogy létre jött a többpárti demokrácia, azelõtt a veszély elõtt állunk, hogy a nyilasok örökösei, a mai szélsõjobboldaliak nyíltan, vagy a háttérbõl részesei lehetnek a hatalomnak.
    Arról a szélsõjobbról beszélek, amely nyílt fajüldözõ, kirekesztõ politikát hirdet. Revíziós demagógiájával nem segíti a határon túli magyar testvéreinket, hanem életkörülményeiket rontja. Nem a nemzetközi terrorizmust tekinti fõ veszélynek, hanem az ellenük föllépõ erõket. Mindez szembefordíthatja hazánkat az antifasiszta NATO-szövetségesekkel, gátat emelhet az Európai Unióba való belépésünk útjába.
    És a legmegdöbbentõbb, hogy a mai kormánynak minderrõl egyetlen elítélõ szava sincs! A költõ szavaival: vétkesek közt cinkos, aki néma! Hozzáteszem: vétkesek közt bûnös az, aki hallgatásával, meg nem tett intézkedéseivel, netán bátorító magatartásával hagyná társadalmunkat ismét pusztulásba sodorni. Felháborító, hogy az igazságügyi miniszter kijelenti: a parlamentre nem vonatkozik a bíróság jogerõs ítélete, a parlamenti többségû bizottság leszavazza azt az ombudsmani kezdeményezést, amellyel szigorítani kívánja a közösség elleni izgatás paragrafusát.
    Azért jöttünk össze, hogy figyelmeztessük hazánk valamennyi polgárát, minden demokratikus erõt:
    NE BECSÜLJÜK LE A VESZÉLYT!
    Azért jöttünk össze ezen a gyászos évfordulón, hogy felhívjuk minden hazafi figyelmét: a jövõ évi választásokon emeljenek gátat a fasizmus örököseinek útjába, biztosítsák parlamentünk tisztaságát!
    A szélsõjobb gonosz magatartása annak idején nem csak az emberi életek pusztulását okozta, nem csak a lelkeket nyomorította meg, hanem végveszélybe sodorta hazánkat. Nem tûrhetjük, hogy ez még egyszer megismétlõdhessen! (Jancsó Miklós, Daróczi Ágnes, Tamás Gáspár Miklós, Gerendás Péter.)
    (Budapest-Parlament, 2001. október 15. Hanti Vilmos, a MEASZ elnöke)

V.
Köszönöm, hogy ilyen szép számban eljöttek az Ideiglenes Nemzetgyûlés megalakulása 60. évfordulóján szervezett megemlékezésünkre. Tudjuk, hogy e kollégium nevelõtestülete diákjaikkal évrõl évre ápolja történelmünk jeles eseményének emlékezetét, most e kerek évfordulón e helyütt szélesebb körben emlékezhetünk.
    1944. december 21-e ötödik évfordulóján a hivatalos Magyarország Sztálin 70. születésnapját ünnepelte. Ahogy a kiváló közíró, Szalai Pál fogalmazott, aki ekkor a debreceni nemzetgyûlés ígéreteire hivatkozott volna, pillanatokon belül az Andrássy út 60. pincéjében találhatta volna magát.
    A 10. évfordulón, 1954-ben, Nagy Imre, aki maga is tagja volt az Ideiglenes Nemzetgyûlésnek, a kizárólag a szovjet hadsereg szerepét dicsõítõ április 4-gyel szemben kívánta hangsúlyozni december 21-e jelentõségét. A megemlékezésre azonban már rányomta árnyékát Nagy Imre politikai gyengülése, ekkor volt utolsó nyilvános szereplése 1956. október 23-a estéjéig.
    A 80-as évek reformtörekvései idején ismét nagyobb hangsúlyt kapott a mai nap jelentõsége. Ekkor több hazai értelmiségi javasolta, hogy a magyarországi felszabadulásról ezen a napon kellene megemlékeznünk.
    A rendszerváltás elsõ jobboldali többségû parlamentje olyan törvényt fogadott el, amely a kommunista diktatúra kezdetének nyilvánítja e napot, mellyel nyíltan hadat üzent az antifasiszta koalíció oldalán küzdõ hazai nemzeti antifasiszta ellenállás emlékének, amellyel besározta olyan kiváló hazafiak hõsiességét, mint például a kisgazda Bajcsy-Zsilinszky Endréét, akinek kivégzése 60. évfordulójára szintén éppen e napokban emlékezünk.
    1944. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyûlés olyan forradalmi döntéseket hozott, amellyel egy szempillantás alatt a legeurópaibb törekvések sorába lépett Magyarország. Ezekre az elhatározásokra ma, az Európai Unió tagjaként is büszkék lehetünk.
    A Magyar Kormány által létrehozott társadalmi Emlékbizottság alelnökeként köszönetet mondok a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének és a Bajtársi Egyesületek Országos Szövetségének, hogy e nap megemlékezését kezdeményezésükkel és szervezõmunkájukkal fölvállalták. Erkölcsi kötelességünk e nagyjelentõségû évfordulóról megemlékeznünk. A mai napon valamennyien hozzájárulhatunk december 21-e tradíciójának méltó ápolásához.
    (Megnyitó az Ideiglenes Nemzetgyûlés megalakulása 60. évfordulóján szervezett megemlékezésen, 2004. december 21.)

VI.
Engedjék meg, hogy Kispest polgáraként, de még inkább a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége nevében megköszönjem Kispest Önkormányzatának, hogy születésének 102. évfordulójára visszaállította Jahn Ferencnek, Kispest Díszpolgárának szobrát. A méltó döntés miatt - nem tagadom - boldog vagyok, hisz az egykor önálló város jeles fiának, a humanista gyógyítónak, a szegények orvosának, a demokrácia és az antifasiszta ellenállás hõsének igazságot szolgáltattak.
    Örülök amiatt is, hogy ismét kiderült: a múltat nem lehet végképp eltörölni. Kiderült, hogy múltunkról nem lehet csak fehéren, vagy csak feketén ítélkeznünk. A humánus értékekbõl merítenünk kell, és határozottan el kell ítélnünk mindazokat a tetteket, amelyek emberi szenvedést, nyomorúságot okoztak.
    Köszönetet mondok a Kispesti MEASZ vezetõjének, Chwala Tibornak is, aki a szobor visszaállításáért szót emelt.
    Jahn Ferenc emberi nagyszerûségét bizonyítja, hogy sorsát, életútját nem családi tradíció, nem történelmi viszonyok kényszerei jelölték ki, õ szabadon választott magának pályát, értékbeli humanista elkötelezettséget, és amellett kitartott - hangozzék ez bármilyen patetikusan - mindhalálig.
    Jahn Ferenc közepes jövedelmû polgári családból származott, s korán megözvegyült édesanyja vallásos katolikus szellemben nevelte. Az I. világháború éveinek nyomorúsága és baloldali felfogású mérnök bátyjának hatása tette nyitottá a szocialista eszmék iránt. Orvostanhallgatóként kapcsolódott be egy pacifista szervezet, a Békeegyesület munkájába. Ez volt politikai tevékenységének nyitánya. l928-ban került Kispestre, és hamarosan ismertté vált a szegények gyógyítójaként. Belépett ugyanakkor a helyi szociáldemokrata szervezetbe is.
    l929-ben néhány elkötelezett kollégájával megalapította a Szocialista Orvos Szervezetet, amelynek titkárává választották. A szocialista orvosok társadalmilag fontos higiéniai problémákról szerveztek nyilvános, színvonalas ankétokat, és elõadásokon gondoskodtak a munkások egészségügyi felvilágosításáról. Hõsünk itthon és külföldön számos cikket publikált társadalom-egészségügyi kérdésekrõl. Társaival bekapcsolódott az úgynevezett Szocialista Orvos Internacionálé munkájába, amelynek vezetõségébe is beválasztották.
    Munkássága felkeltette a szakmai, illetve a szélesebb közvélemény figyelmét. Írásait közölni kezdték szakfolyóiratok, illetve társadalomtudományi orgánumok, mint a Társadalmi Szemle, a Gondolat, valamint a kolozsvári Korunk. Tudományos és közéleti tevékenységét gátolta gyakori betegeskedése, de a harmincas évek derekától ismét aktívabb szerepet játszott a helyi szociáldemokrata pártszervezet munkájában. Elnöke lett az egyik pártkörzetnek, majd l936-ban beválasztották a városi képviselõtestületbe.
    Ebben az idõben kezdte meg figyelemreméltó városszociográfiai munkásságát. Bálint György, Darvas József és a költõ Forgács Antal társaságában klasszikus értékû elemzést publikált a ma már nem létezõ Visegrádi utca 24. számú hatalmas munkásházról, majd elkészítette a nagy visszhangot keltett kispesti szociográfiai kiállítást, amit ugyan a polgármester nyitott meg, ám röviddel késõbb a belügyminiszter záratott be.
    A fenyegetõ szélsõjobboldali veszély láttán Jahn doktor a szélesebb összefogás egyik meghatározó alakja lett Kispesten. Ennek tragikus következménye, hogy l940 tavaszán egy országos letartóztatási hullám során 9 hónapi börtönbüntetésre ítélték, kizárták az Orvoskamarából, hivatását nem gyakorolhatta, s eltávolították a városi képviselõtestületbõl is. Kapcsolata az antifasiszta ellenállási mozgalommal azonban nem szakadt meg.
    Hazánk német megszállása után azzal foglalkozott, hogy fegyvert és gyógyszert gyûjtsön a partizánok számára, de l944 áprilisában újból elfogták és szeptemberben a hadbíróság 5 évi fegyházbüntetést szabott ki rá. Novemberben a politikai foglyokat átadták a német hatóságoknak, s ekkor Jahn Ferenc német lágerekbe, végül Dachauba került. Amíg tehette, orvosként igyekezett segíteni fogolytársain, de gyenge tüdeje egyre kevésbé tette elviselhetõvé számára a megpróbáltatásokat, s nem sokkal a tábor felszabadulása után elhunyt.
    Õszintén remélem, hogy a fentiekben vázolt életút példát ad mindegyikõnknek, hogy gyakran lehetnek életünkben olyan helyzetek, amikor helyt kell állnunk, s erkölcsi mércénknek az embert szolgáló humanizmusnak kell lennie.
    (Jahn Ferenc emléktáblájának a visszaállítása a kispesti Orvosi Rendelõben, 2004. február 6.)

VII.
Kettõs minõségben szólok most hozzátok! Nemcsak a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége vezetõjeként, de egyúttal az Ellenállók, Antifasiszták Világszövetsége alelnökeként is. Életkoromból adódik, hogy az ellenállás küzdelmeinek nem lehettem részese. A nemzetközi megbízatásom részben a magyar antifasiszta szövetség ugyan mostoha anyagi feltételek mellett végzett, de mégis eredményes munkájának szólt, és részben az elhallgatott, megtagadott és letagadott magyar ellenállásnak. A nemzetközi és a hazai ellenállás öröksége minden európai demokratikus erõnek, s így nekünk is. Szükséges, hogy jól sáfárkodjunk ezzel a nemes hagyománnyal, s közgondolkodásunkban végre azt a megfelelõ helyre emeljük.
    Nemzedékeket sértett az "utolsó csatlós" érdemtelen szégyenbélyege, holott ha mérlegre tesszük mindazt, amit honfitársaink tettek a fasizmus ellen Európa-szerte fegyverrel, vagy a politikai harc eszközeivel, láthatjuk: mi sem vagyunk más népeknél alábbvalók. Mi is kivettük a részünket a népek nagy szabadságküzdelmébõl, aminek döntõ ütközetei épp hatvan éve zajlottak, többek közt hazánk földjén, szeretett Budapestünk utcáin. Nem véletlen, hogy itt a budai várban a felszabadítók zászlaja mellé a nemzeti színû lobogó is kikerülhetett - elismerve a magyar ellenállók hõsies tetteit.
    Akik lekicsinylik a hazai ellenállást, a hivatalos náci politikával való bátor szembeállást, azok megfeledkeznek arról, hogy a német megszállást követõen a megfélemlített államfõ szó nélkül tudomásul vette, hogy mindazokat a németellenes polgári politikusokat is letartóztatta a Gestapo, akik szerepet játszhattak volna egy eredményes kiugrásban. A kormányzó hívei: aktív miniszterek, képviselõk, felsõházi tagok, magas rangú katona- és rendõrtisztek, a sajtó, a gazdasági és politikai elit jelentõs képviselõi kerültek német fogságba, természetesen ezernyi, a baloldal széles palettáját képviselõ politikai fogollyal együtt.
    Más országokban az eredményes ellenállás sikerét egy megvalósuló nemzeti egység biztosította. Nálunk sajnos ez az egység csak késõn, a közös lágerekben, börtönökben tudott kialakulni. Mindezek a körülmények nem kisebbíthetik a mégis létrejött partizáncsoportok, a Budai Önkéntes Ezred hõsi harcainak érdemét.
    Nem kisebbítik, még akkor sem, ha napjainkban Magyarországon megteheti egy volt kormányfõ, hogy kijelenti a közszolgálati televízióban: Magyarországon nem voltak partizánok. Az egykori partizánokat Nagy Imre is megtisztelte jelenlétével. Talán kevesen tudják, hogy a felszabadulás 10. évfordulójára szervezett partizángyûlés elnökségében, 1955. januárjában szerepelt utoljára a nyilvánosság elõtt, amíg el nem jött 1956 októbere.
    De az is napjaink sajátos értékrendjéhez tartozik, hogy amíg a Hadtörténeti Múzeum udvarán díszes emléktáblája van a deportálásokat végrehajtó, honfitársaink százezreit kíméletlenül halálba küldõ csendõröknek, addig Göncz Árpád harcostársa, Rákoshegy felszabadulásáért hõsi halált halt Nyitrai Zoltán örökre kapott urnahelyét éppen ezekben a napokban tervezik felszámolni.
    Nem szabad felednünk, hogy antifasiszta értékeink képviseletének a hétköznapok cselekedeteiben kell megnyilvánulnia. Ezért a mindenkori kormánynak, a pedagógusoknak, a szülõknek, a közvélemény formálóinak, mindannyiunknak folyamatosan tennie és tennie kell. Kinek-kinek a saját lehetõsége szerint. Úgy vélem, akkor lesz erõs demokrácia Magyarországon, ha társadalmunk többsége belsõ meggyõzõdéssel vallja magát antifasisztának, humanistának.
    Álljunk ellent az újfasiszta megnyilvánulások minden lappangó, fel-felbukkanó kísérletével szemben! Ha kell, vessük el az olyan pártpolitikát, amely kiszolgálója, cinkostársa a fenevad újraéledési próbálkozásainak! Nem segíti az újfasizmus elleni európai összefogást, ha az Európai Parlamentben fölmerül a náci jelképek széleskörû betiltásának kérdése, annak ellensúlyozásaként, rögtön megjelenik egy magyar képviselõ javaslata a vörös csillag betiltásáról, ami eltereli a figyelmet az eredeti kérdésrõl.
    (Hanti Vilmos beszéde a budavárbeli nagygyûlésen, 2005. február 11.)

VIII.
Szeretettel köszöntöm vendégeinket hazánk fõvárosában, Budapesten. Többen olyan szervezetek képviseletében látogattak el hozzánk, amelyek soraikba tömörítik az Európában hatvan esztendeje befejezõdött II. világháború azon harcosait, akik megmentették kontinensünket és a világot a fenyegetõ fasiszta rabságtól. A népeknek ebben a nagy szabadságküzdelmében részt vettek a tengelyhatalmak katonái mellett a fasiszták által megszállt országok bátor civil önkéntesei, nõk és férfiak. Fegyverrel, illetve a rendkívüli körülményekhez igazodó politikai harc eszközeivel küzdöttek egy jobb, igazságosabb, szabadabb világért.
    Büszkék vagyunk arra, hogy a mi népünk fiai is kivették a részüket ebbõl a nagy próbatételbõl, noha a "hivatalos", szélsõségesen konzervatív Magyarország a fasiszta hatalmak szövetségi rendszerének volt részese.
    Mintegy 1200 magyar önkéntes harcolt a spanyol polgárháborúban. A II. világháború idején magyar emigránsok csatlakoztak az amerikai, a brit, a francia és a szovjet hadsereghez és jelentékeny számban harcoltak belga, francia, jugoszláv, szlovák, illetve szovjet partizánalakulatokban is. Az utóbbiak részben a magyar hadsereg átállt katonáiból és a kényszermunkára mozgósított zsidókból, cigányokból, a fasizmus politikai ellenfeleibõl toborzódtak.
    Európa legtöbb országában a sikeres ellenállás feltétele az antifasiszta nemzeti egység kialakulása volt. Magyarországon a politikai elitnek még a Hitler-ellenes része is visszariadt a népi tömegeket is mozgósítandó ellenállástól. 1944. március 19-én bekövetkezett Magyarország német megszállása, amit Horthy Miklós magyar államfõ legitimált. A náci németek még a rendszer mérsékelt ellenzékét is elnémították. Képviselõket, minisztereket, ellenzéki politikusokat hurcolt el a Gestapo. A kívánatos nemzeti egység késõn, csak a börtönökben, a koncentrációs táborokban valósult meg. A magyar hatóságok a csendõrök közremûködésével mintegy félmillió honfitársunkat vittek el megsemmisítõ táborokba. Az adott helyzetben a hazai ellenállás részvevõinek hõsiessége ellenére sem tudott szervezett, országos méretûvé válni. […]
    A rendszerváltás után egyes politikai erõk megkísérelték minimalizálni a hajdani antifasiszta küzdelmek történelmi jelentõségét, képtelen vádakkal illetve mártírjainkat. Zárójelbe tették magát az ellenállást, emlékmûveit eltávolították a közterekrõl. Mai állapotainkra jellemzõ, hogy egy volt miniszterelnök minden következmény nélkül kijelentheti a magyar közszolgálati televízióban, hogy Magyarországon nem voltak partizánok. De az is napjaink sajátos értékrendjéhez tartozik, hogy amíg a Hadtörténeti Múzeum udvarán díszes emléktáblája van a deportálásokat végrehajtó, honfitársaink százezreit kíméletlenül halálba küldõ csendõröknek, addig nem megoldott a fasiszták ellen hõsi halált haltak lejáró síremlékének további állami megváltása.
    Történelmi tény, hogy Magyarországon 1945. április 4-én fejezõdtek be a hadmûveletek. Akkor ezt a napot a magyar társadalom igen széles köre, valamennyi koalíciós párt, a meghatározó értelmiségiek felszabadulásként ünnepelték. Ez az ünnep azonban késõbb eltorzult, sematikus emléknappá rögzült. A rendszerváltás után ezért kerültek a kialakult közvélekedéssel szemben igen nehéz helyzetbe azok, akik meg kívántak emlékezni a II. világháború hazai befejezésérõl, a fasizmus alóli felszabadulásról. Az Európában kialakult háború utáni helyzet lett az alapja az európai integrációnak, amelynek hazánk - ha jelentõs megtorpanással is, mára már tagja lehet. Történelmünk kiemelkedõ idõszakát napjainkban a társadalmunk körülbelül egy harmada tekinti felszabadulásnak, a másik egyharmada megszállásnak titulálja, s a harmadik harmad bizonytalan ebben a kérdésben.
    Fiatal demokráciánk immunrendszere a rendszerváltást követõ másfél évtized után még nem erõs. Fontos, demokráciaerõsítõ kötelességünknek tekintjük, hogy hazánk fasizmus alóli felszabadulásának jelentõségét a társadalom szélesebb köreivel elfogadtassuk, s elérjük a nemzeti büszkeségünket jelentõ magyar nemzeti ellenállás történetének, de szimbólumainak is a rehabilitálását mind a közéletben, mind gyermekeink történelem tanításában. Reményt ad számunkra, hogy egy közelmúltban készült felmérés szerint Magyarországon a legtöbbet említett jelkép az az épület, amelyben most vagyunk, a Parlament, s rögtön utána a Szabadság-szobor következik. Közös felelõsségünk, hogy ezeket a közismert jelképeket hiteles tartalmukban megerõsítsük.
    Az egykori ellenállók igazi demokráciáért, az emberibb életért áldozták fel, illetve kockáztatták életüket. A MEASZ az utóbbi idõben is többször lépett fel a demokrácia lejáratására tett próbálkozásokkal szemben. "Fogjunk össze a demokrácia védelméért!" - szólt felhívásunk, amelyet több száz értelmiségi, közvélemény formáló személyiség írt alá.
    Nem gyõzzük hangsúlyozni, hogy közoktatási rendszerünk nagy mértékben felelõs azért, hogy milyen felnõttekké nevelõdnek gyermekeink, mennyire nyílik módjuk arra, hogy az iskolai nevelési környezetben széleskörûen átéljék a demokrácia örömét, a demokrácia ízét, s alaposan felkészüljenek a demokratikus eljárások meggyõzõdéssel történõ képviseletére.
    A MEASZ saját lehetõségein belül határozott és következetes fellépésének köszönhetõen napjainkban már számos, tradícióinkat vállaló, antifasiszta meggyõzõdésû fiatal csatalakozik hozzánk és vállal részt munkánkban.
    Büszkén tekintünk hazánk 1990 és 2000 közötti államfõjére, a nagy tekintélyû Göncz Árpád elnök úrra, aki egykori antifasiszta ellenálló múltját ma is vállalja.
    Köszönjük az együttmûködést a Vitányi Iván elnökletével mûködõ MEASZ Nemzeti Tanácsának.
    Köszönjük számos más kiemelkedõ értelmiségi, több civil szervezet, demokratikus pártjaink, egyházak együttmûködõ közös tevékenységét, a diplomáciai testületek partnerségét.
    Köszönjük a szocialista-liberális kormányunk segítségét is, hogy támogatásával hozzájárult a mai tanácskozásunkhoz.
    A MEASZ által alapított Radnóti Miklós Antirasszista Díj, amelyet már ötödik éve a Nemzetközi Antirasszista napon adunk át, jól szolgálja a társadalom elõtt azt a szándékunkat, hogy a széles nyilvánosság elõtt bemutassuk: mindennapjainkban is szükség van a helytállásra, szükség van a társainkat fenyegetõ rossz elvetésére, az ellenállásra. Példaként tiszteljük a nagy fasiszta-ellenes háború részvevõit: a még közöttünk élõket, és a már elhunytakat. Ezt a tiszteletet elvárjuk minden demokratikusan gondolkozó polgártársunktól, minden intézménytõl.
    Ezek a hõsök harcoltak a 20. század legnagyobb gonoszsága ellen, az olyan humanista eszmék védelmében, mint a szabadság, a nemzetek és emberek közötti egyenlõség, a különféle nézetû emberek közötti párbeszéd, a béke valamint a nemzetközi egyetértés.
    (Hanti Vilmosnak, a MEASZ elnökének, az Antifasiszta
    Világszövetség (FIR) alelnökének parlamenti megnyitója

    60 éves a MEASZ.
    Magyarország 60 éve békében, 1 éve az Európai Unióban

    A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének a külügyminisztérium támogatásával szervezett nemzetközi konferenciája, 2005.
    április 3.)
 
IX.
Dimitrov múlhatatlan érdeme, hogy 70 évvel ezelõtt az akkor társadalmi viszonyokból helyes következtetést vont le: széleskörû összefogást hirdetett a fasizmus ellen.
    Ha ma élne, minden bizonnyal a mai társadalmi helyzetbõl ma is meg tudná határozni a szükséges tennivalókat. Mi Budapesten Dimitrov szellemében végezzük tevékenységünket. Mi azt valljuk, hogy az újfasizmus, a terrorizmus elleni mai fellépésünket nem lehet kizárólag az imperializmus tagadása talaján megfogalmaznunk. A közös fellépéshez szükség van a baloldal kommunista és szociáldemokrata erõire, a liberális és a konzervatív erõkre egyaránt. A magyar antifasiszta szövetség tagkönyvén ez szerepel: "Az antifasizmus nem jobb-, vagy baloldaliság kérdése, hanem egy humanista életút." Igyekszünk a társadalom elé példaként állítani olyan egykori antifasiszta személyiségeket, mai közszereplõket, akik ugyan a különféle politikai értékeket képviselnek, de életük egy részében tudták, hogy mi a teendõjük, amikor fel kellett lépniük személyes kiállásukkal a fasizmus ellen.
    (Hanti Vilmos, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnöke, a FIR alelnöke felszólalása Bulgáriában a Georgi Dimitrov-emlékülésen, Szófia, 2005. október 1.)
 
X.
Az Ellenállók Nemzetközi Szövetsége -Antifasiszta Világszövetség üdvözletét hoztam el nektek! Ez az 55 éves szervezet 47 tagszervezetbõl áll 81 éves belga veterán elnökkel, magyar alelnökkel és német fõtitkárral az élén.
    A kabátomra kitettem azt a Pátzai Pál által tervezett jelvényt, amelyet az 1942-es antifasiszta háború ellenes tüntetõk viseltek a budapesti Petõfi-szobornál, amelyért a hivatalos hatalomtól akkor kardlapozás és elzárás járt. Én nem szeretnék olyan országban élni, ahol ez még egyszer elõfordulhat!
    A nagyvilágban nagyon sokan Magyarországra még ma is úgy tekintenek, mint Hitler utolsó csatlósára. Éppen ezért jelentõs Európa számára azoknak a magyarországi antifasisztáknak hõsies magatartása, akik a hivatalos bûnös politikával szembeszállva felléptek az emberi méltóság nevében.
    Nincs csak jobboldali, vagy csak baloldali antifasiszta. Nagyon helyesen a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége tagkönyvén ez áll: "Az antifasizmus nem jobb-, vagy baloldaliság kérdése, hanem minden humanista ember életútja".
    Tisztelet és megbecsülés illet minden magyarországi antifasiszta hazafit, így Ságvári Endrét is! De azokat a magyarokat is, akik több mint 20 országban bekapcsolódtak a helyi antifasiszta ellenállási mozgalmakba!
    A párizsi békeszerzõdés egyértelmûen megtiltja a fasiszta propaganda terjesztését. Az olyan ítélet, amely indirekt módon a nemzetközi antifasiszta ellenállás hõsiességét kérdõjelezi meg, hozzájárulhat a náci propaganda erõsítéséhez.
    Az olyan ítélet (s itt alapvetõen az ítélet részeként megjelenõ indoklásra gondolok), amely azt a látszatot kelti a széles közvélemény elõtt, hogy jogszerû volt az egykori náci megszállók és magyarországi kiszolgálóik kegyetlenkedése, a magyar állampolgárok gázkamrákba küldése, Radnóti Miklósok, Bajcsy-Zsilinszky Endrék, Ságvári Endrék elpusztítása, az olyan ítélet a közerkölcsöt sértve gyengítheti a demokratikus jogállam intézményeibe vetett hitet.
    Súlyosbító körülmény az ítélet idõzítése. Más esetekben a jogkövetõ állampolgár egyes bírósági ítéletekre évekig vár. Az ítélethozatalnál jogtechnika rideg alkalmazása mellett elvárható a morális, humánus szempontok mérlegelése is. Most a Legfelsõbb Bíróság ítélete közvetlenül a magyarországi parlamenti választások elõtt született meg, amely a választásokra készülõ demokratikus erõket gyengítheti, viszont bátoríthatja, felerõsítheti a szélsõjobb és szövetségeseik térnyerését. Ez nem kedvezõ Európának sem.
    A magyarországi Alkotmánybíróság 1993-as határozata is egyértelmûvé teszi a nemzetközi szerzõdések megtartásának szükségességét. A nemzetközi közvélemény Magyarország nemzetközi kötelezettségvállalását elvárja!
    Itt e helyen, a hõs antifasiszta Ságvári Endre emléktáblája elõtt felkérem a magyarországi Legfelsõbb Bíróságot, hogy ítéleteivel ne hozza Magyarországot olyan helyzetbe, amellyel Magyarország nemzetközi megítélése kedvezõtlenné válhat!
    (Hanti Vilmos, az Ellenállók Nemzetközi Szövetsége- Antifasiszta Világszövetség (FIR) alelnöke, a MEASZ elnöke felszólalása a
    Magyarországi Munkáspárt 2006 által szervezett koszorúzáson Ságvári Endre emléktáblájánál 2006. március 10-én)

XI.
Rendezvényünket a magyar antifasi
szta ellenállás emlékének tiszteletére rendezzük. Tanácskozásunkon szót kapnak a kérdés jeles, tudományos szakértõi, illetve a szerencsére még köztünk levõ egykori harcosok képviselõi.
    Bevezetõmben éppen ezért nem kívánok olyan kérdésekkel foglalkozni, amelyeket valószínûleg érinteni fognak, nálam nyilván sokkal szakszerûbben. Szükséges azonban, hogy beszéljek az antifasiszta ellenállás utóéletérõl, változó megítélésérõl közgondolkozásunkban.
    Aligha túlzás, ha megállapítjuk, hogy ez az említett utóélet a hasonló európai példákkal összevetve nem volt túl szerencsés. Történész kollégáink bizonnyal megvilágítják majd a magyar részvétel szerepét, sajátosságait a népek nagy szabadságküzdelmében, amely a II. világháború idején zajlott, de talán nem veszik rossz néven, ha mégis kissé belekontárkodok mondandójukba. Úgy vélem ugyanis, hogy ott volt eredményes az antifasiszta ellenállás, ahol - mint például Romániában - a korábbi katonai-politikai elit legalább részben vállalta a szembefordulást a hitleristákkal. Erre hazánkban tétovázásokkal kísérve, elkésetten került csak sor. Az 1944. október 15-i kiugrás kudarccal végzõdött. A tragikus következmények ismeretesek. Mindez nem kisebbíti azok hõsiességét, akik így is készek voltak az ellenállásra, ám az embereket, nemzeti javainkat mentõk bátorsága, az elszigetelten tevékenykedõ fegyveres csoportok akciói nem voltak elégségesek ahhoz, hogy megváltoztassák a gyõztesek megítélését Magyarországról.
    Mondhattuk volna, hogy nem mi voltunk az "utolsó csatlós", hanem az 1945 tavaszáig fennállott szlovák, vagy a horvát bábállam. Érvelhettünk volna a hazai ellenállás epizódjai mellett honfitársaink részvételével a szövetséges hadseregekben, a belga, francia, jugoszláv, szlovák és szovjet partizánalakulatokban. Mindez a párizsi békeszerzõdést követõen, de különösen 1948 után olybá tûnhetett, mint a kialakult világrend vitatása, helyzetünk megítélésének megkérdõjelezése. Erre nem volt mód, de készség sem az adott helyzetben. Ez a különös "visszafogottság" kisebb-nagyobb mértékben még évtizedekig hatott. Szomorú, hogy értékeink, a történelmi igazság védelme még mindig meglehetõsen nehéz.
    (Bevezetõ elõadás a Magyar Parlament felsõházi termében tartott emlékkonferencián Magyarország felszabadulásának 61. évfordulója alkalmából. Parlament, 2006. március 31.)

XII.
A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökeként köszönöm, hogy hívó szavunkra eljöttetek hitet tenni: soha többé fasizmust!
    Az Ellenállók Nemzetközi Antifasiszta Szervezetének, a FIR-nek az alelnökeként, elhoztam a nemzetközi antifasiszták üdvözletét is.
    Holnap lesz 62 éve, hogy hazánkban a hitlerista megszállók támogatásával a fasiszta nyilaskeresztes párt átvette a hatalmat. Errõl a tragikus eseményrõl nem szoktunk emlékezõ gyûlést tartani. Hogy ma mégis ezt tesszük, annak egyetlen oka van: bármennyire igaz, hogy létre jött a többpárti demokrácia, azelõtt a veszély elõtt állunk, hogy a nyilasok örökösei, a mai szélsõjobboldaliak, hosszú idõ után ismét megjelentek brutális erõszakkal az utcáinkon, a közvéleményt sokkolóan radikalizálódtak, politikai erõvé szervezõdtek.
    Ehhez jelentõsen hozzájárult, hogy fõleg a gazdasági megszorító intézkedésekbõl fakadó elégedetlenségre támaszkodva Orbán Viktor és társai a kormányzás megszerzésére alkotmányellenes tömegmegmozdulásokba kezdtek.
    Volt miniszterelnökünk együttmûködése a nyilasok örököseivel nem új keletû, már kormányának négy éve alatt is az újnácikat bázisának növelésére használta föl. Azt a szélsõjobbot, amely nyílt fajüldözõ, kirekesztõ politikát hirdet. Revíziós demagógiájával nem segíti a határon túli magyar testvéreinket, hanem életkörülményeiket rontja. Nem a nemzetközi terrorizmust tekinti fõ veszélynek, hanem az ellenük föllépõ erõket. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem segítette társadalmunk egészséges értékrendjének erõsödését az sem, hogy a rendszerváltásunk utáni kormányok az antifasiszta kérdéseket felemás módon kezelték. Közoktatási rendszerünkben a nemzeti antifasiszta ellenállás történeti oktatása meglehetõsen hiányos. Volt miniszterelnökünk, aki ma egyébként konstruktív szerepet játszik a folyamatokban néhány éve minden következmény nélkül kijelenthette egy tévémûsorban, hogy Magyarországon nem voltak partizánok.
    A kuszaságot csak növeljük a fejekben, amikor például jelképhasználatunk során a - mellesleg szép - koronás címerrel hirdetjük a köztársaságot. Rendszerváltásunk után választott ünnepnapjaink közé nem tudtuk fölemelni a Gyõzelem Napját, az Európa Unió napját, május 9-ét.
    Gondoljunk csak bele, milyen világnézetet eredményez az a sugallt értékrend fiatalok körében, amikor a Kádár-idõszak emlékmûveivel együtt az antifasiszta szobrok is a Budapest határában levõ szobortemetõbe kerültek? Ennyi erõvel a legtöbb közintézményünket, a hidakat, a metróvonalakat oda lehetett volna vinni, hiszen a rendszerváltást megelõzõ 40 év alatt készültek.
    Gondoljunk csak bele, milyen gondolkodást eredményez a legfõbb bírói testület ítélete, amely indirekt módon a nemzetközi antifasiszta ellenállás hõsiességét kérdõjelezi meg? Az olyan ítélet (s itt alapvetõen az ítélet részeként megjelenõ indoklásra gondolok), amely azt a látszatot kelti a széles közvélemény elõtt, hogy jogszerû volt az egykori náci megszállók és magyarországi kiszolgálóik kegyetlenkedése, a magyar állampolgárok gázkamrákba küldése, Radnóti Miklós, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Ságvári Endre, a szeptemberben boldoggá avatott Salkakázi Sára katolikus nõvér elpusztítása. Az ilyen ítélet a közerkölcsöt sértve gyengíti a demokratikus jogállam intézményeibe vetett hitet, s közvetve erõsíti a szélsõjobboldali erõk térnyerését. Ezeket a szavakat elmondtam tavasszal Ságvári táblájánál is, azóta csak igazolnak ezek a megállapítások.
    "Vétkesek közt cinkos, aki néma" - mondja a költõ, hozzáteszem: vétkesek közt bûnös az, aki hallgatásával, bátorító magatartásával olyan helyzetet teremtett, amely során társadalmunk ismét pusztulásba sodródhat.
    Azért jöttünk össze, hogy figyelmeztessük hazánk valamennyi polgárát, minden demokratikus erõt:

    NE BECSÜLJÜK LE A VESZÉLYT!

    Azért jöttünk össze ezen a gyászos évfordulón, hogy felhívjuk minden hazafi figyelmét: emeljünk közösen gátat a fasizmus örököseinek útjába, biztosítsuk köztársaságunk rendjét, parlamentünk demokratikus mûködését!
    (A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökének megnyitóbeszéde 2006. október 14-én a nyilas hatalomátvétel 62. évfordulóján tartott tiltakozó gyûlésen)
 
 

 
 

 
 

FÓRUM
 
FEKETE JÁNOS
 
Az árpádsávos zászló reinkarnációja
 
Egy hívõ gondolatai
 
Könyvek bûvöletében fogalmazódnak mostanság a gondolataim, ami idõsödõ emberrel gyakran megesik. Kettõ közülük napjainkban, a harmadik egy évvel korábban jelent meg. A két friss kötet a pedagógus dr. Nagy Erzsébet gondos kutatómunkáját dicséri, és a csöndes nemzeti lelkiismeretvizsgálat jegyében íródott. Ezek közül az elsõ Popper Vilmát, a holokauszt során elgázosított "szelíd hangú írónõ"-t (1857-1944) idézi fel, s a prezentált szép novellák és mesék egyike jellemzõen arra döbbenti rá a kései olvasót, hogy a zsidó és a cigány egyaránt az ûzött sorsú Ahasvéros unokája. A másik Nagy Erzsébet-könyv pedig, a szó szoros értelmében írásbeli emlékoszlopot emel annak az 1944-es vészkorszakban kipusztult Gyõr környéki zsidó közösségnek, amelyik falujában két évszázadon át élt békességben és barátságban a keresztény helybéliekkel. Pedig létszámában olykor akár a harmadát is adta a népességnek, s a kalauz a vásártéri megállóhoz közeledve, amikor hangos szóval baktatott végig a mind lassabban döcögõ füstös szerelvényen, sohasem felejtette el bekiabálni a kupékba a község közszájon forgó mókás elnevezését, hogy: "Kispalesztina". A gyömörei zsidóság emlékezete címû kötet - amelynek megjelenését Gyõr város maradék hitközségének jelenlegi elnöke és családja támogatta - hiteles képet rajzol azokról a vágóhídra vitt izraelita honfitársainkról, akik a kis falut iparral és kereskedelemmel felvirágoztatták, és számos híres rabbit adtak az országnak, s egy nemzetközi rangot kivívott talmud fõiskolát (jesívát) is mûködtettek, amelynek tanuló (bóher) létszáma 1940-ben a 169 fõt is elérte.
    Forgatva e könyvecskék lapjait, óhatatlanul az jut az eszembe, hogy bizony nagy szükség lenne rá, hogy a vészkorszakban így vagy úgy részesek másod- és harmadgenerációjának képviselõi, a ma élõ középkorú, vagy éppen most emberesedõ nem zsidó magyar állampolgárok, de elsõsorban a hazájuk és szûkebb környezetük történeti elõzményeire kíváncsi diákok mind-mind megismerkednének a Gyömörén bekövetkezett tragédiával. Mármint azzal a döbbenetes kifejletû változással, hogy a vallási türelmet miként tudták a hatalmon levõ erõk egyre több és keményebb korlát közé szorítani, s hogy a megfélemlített többség utóbb legfeljebb csak titokban merészelt együtt sírni az elhurcoltakkal, a számukra nyújtott segítség pedig csupán minimális élelmiszer-juttatásokra zsugorodott. (Helyi bújtatásnak a szerzõ mindössze egyetlen esetben tudott nyomára akadni.) Hogy következhetett be mindez? A történet tanulságait közösen kellene levonnunk, és megfogalmaznunk. De különösen fontosnak érzem, hogy a közvetlen bûnrészesek, a hajdani nyilasok, valamint a zsidók összeköltöztetését és összegyûjtését, javaik elkobzását oly lelkesen szorgalmazó személyek gyermekei és unokái is vegyék a bátorságot, hogy szembenézzenek elõdeik gonosz cselekedeteivel. G. K. körjegyzõ például az idézett dokumentumokban többször is szerepel ilyen vonatkozásban. Leszármazottai vajon mit gondolnak errõl? Természetesen senkit sem terhel jogi felelõsség azért, amit a felmenõi elkövettek. Még az erkölcsi felelõsség átvállalására sem gondolok. De valamire mégiscsak szükség volna ahhoz, hogy a lelkekben igazi megbékélés alakulhasson ki, mert a gyömöreihez hasonló családi tabuk (szekrénybe zárt csontvázak) bizony nagyon megterhelnek valamennyiünket.
    A lelkemben háborgó miértre viszont a tavaly megjelent, Ígéret földje címû könyvben sikerült választ találnom, mint errõl az egyik napilapban közzétett, Peszah és Húsvét közös üzenete címû, sajnos visszhang nélkül maradt, cikkemben már beszámoltam. (Népszava, 2006. 06. 26.) A világszerte nagy tekintélynek örvendõ, s évtizedeken át Izraelben élõ karizmatikus keresztény angol prédikátor, Derek Prince posztumusz mûvében, a szerzõ által kibõvített magyar fordításban véltem azt megtalálni. (Új Spirit Könyvek, Budapest, 2005.) Derek Prince ugyanis nem elégszik meg a történelmi kereszténység felelõsségének taglalásával a "népi antiszemitizmus" kialakulásában és máig tartó burjánzásában. Könyvének alapállása - amikor Izrael mai, második egybegyûjtését számos ószövetségi prófécia beteljesedéseként értelmezi - feljogosítja arra, hogy a zsidósággal kapcsolatos brit-keresztény teológiai nézetek vázlatos egyháztörténeti összefoglalását is megejtse. E csoportosításból ugyanis egyértelmûen kitûnik, hogy az Egyházban, mondhatni már a második századtól kezdve ütközik a biblia-értelmezés filoszemita és antiszemita vonulata. Számos Evangélium-magyarázó ugyanis sok évszázad óta (s mondhatni a legutóbbi idõkig) a zsidóságnak, mint választott népnek, az Atya által való végleges elvetettségét hangsúlyozza azzal az indokolással, hogy ez az "Istengyilkos" nép szükségszerûen kiesett az eredeti szövetségbõl, s ezzel a félrevezetõ tanítással ágyazott meg a számtalan zsidóüldözésnek s a pogromok sorozatának, amelyek a huszadik század, Gyömörén is végigsöprõ, iszonyatos holokausztjában teljesedtek be. Ezt a tévtant fejelték meg aztán azzal a "helyettesítési teológiával", amely szerint az Izraelre irányuló valahány ígéret voltaképpen ma már csakis az Egyházra vonatkozik.
    Arra is felhívja azonban Derek Prince a figyelmet, hogy szinte minden korszakban éltek olyan keresztény igehirdetõk, akik ragaszkodtak az Ó- és Újszövetség egységéhez és a próféciák szó szerinti értelmezéséhez, s éppen ezért gyûlt meg a bajuk sokszor az aktuális egyházi vezetéssel és inkvizícióval, s jutottak nemegyszer mártírsorsra. Az angliai egyháztörténetet elemezve plasztikus képet rajzol errõl a bujkáló patakként fel-felbukkanó Ige-hû "sionista" (cionista) keresztény áramlatról, amely (különösen az után, hogy a Bibliát az 1500-as évek során angolra fordították) mind szilárdabban vallotta Izrael helyreállításának isteni szükségszerûségét, különös tekintettel az utolsó idõkre. Ez a nézet aztán a puritánok között egyre népszerûbbé vált. Olyannyira, hogy a nagybetûvel írt Helyreállítás szót utóbb már kizárólag e prófécia beteljesedésére vonatkoztatták. És a keresztény értékrend e hitvallását - Derek felsorolásában - olyan személyiségek fémjelzik, mint például Oliver Cromwell, Samuel Pepys, Henry Oldenburg, Baruch Spinoza vagy Samuel Gott, aki Milton hatása nyomán vetette papírra már 1648-ban a Nova Solymát, amelyben az 1902-ben megjelent herzli Õsújországhoz hasonló, modern utópiát fogalmazott meg. A 19. században a Helyreállítás keresztény hívei között még olyan patinás nevek is találhatóak Angliában, mint Charles Darwin, Shaftesbury grófja, Lord Palmerston, Benjamin Disraeli, Robert Browning, George Eliot, John Adams, Laurence Oliphant és sokan mások. De Derek az amerikai puritánokra is vet egy pillantást: pontos forrásokat megjelölõ hivatkozása szerint például Woodrow Wilson USA-elnök, aki a Biblia lelkes tanulmányozója volt, az alábbi tiltakozást küldte Nagy-Britanniába az I. világháborút követõ béketárgyalások idején: "A cionista ügy szorosan összekapcsolódik a bibliai határok biztosításával, és szem elõtt tartja az ország gazdasági fejlõdését. […] Egyébként megcsonkítanánk az országot. Szeretném Önöket emlékeztetni arra, hogy sem Washington, sem Párizs nem fogalmazott meg ellenvéleményt sem a cionisták tervével, sem pedig a sérthetetlen bibliai határok biztosításával kapcsolatosan…"
    Mindezeket figyelembe véve akár le is szögezhetjük, hogy igazi krisztusi ember nem lehet sem antiszemita, sem pedig Izrael állam jogos létének tagadója. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Izrael politikai lépései bírálhatatlanok, és hogy minden zsidóban eleve "angyalt" kell feltételeznünk.)
    Az azonban biztos, hogy a pészáhot beköszöntõ széder estét (a Jézus keresztre feszítését megelõzõ héten) a Názáreti is megülte tanítványai körében, s ezt az eseményt Utolsó Vacsoraként tartjuk számon mind a mai napig. Vér szerinti testvéreit, Izrael fiait a Mester földi életében egy pillanatra sem tagadta meg soha, s visszajövetele helyének is Siont (Ciont) és a jeruzsálemi templomhegyet jelölte meg. A Sátán kísértéseivel is a Mózes által lejegyzetteket, a Tóra szavait idézve szállt szembe diadalmasan, és az Atyával egy akaratban hirdette, hogy a szelíd olajfa bántalmazóinak bûneit az idõk végén minden bizonnyal számon fogja kérni. De a próféták azon jövendöléseit sem vonta kétségbe soha, amelyek Izrael helyreállítását ígérték a teremtõ Istentõl kijelölt õsi földön.
    És ha még azt is eszünkbe idézzük, hogy mind a tizenkét apostol zsidó férfi, s az Újtestamentum huszonhét könyve kizárólag zsidó szerzõkhöz köthetõ (elvégre még Lukács is zsidó vallásba tért prozelita volt), itt lenne az ideje, hogy a magyarországi keresztény-keresztyén felekezetek felelõs vezetõi is mind hitet tegyenek a "választott népre" vonatkozó isteni kinyilatkoztatások mellett, és félreérthetetlenül elhatárolják magukat az antiszemitizmus összes nyílt és burkolt formáitól. Meggyõzõdésem, hogy az események rosszra fordulásának és a gonoszság tobzódásának az esélyét - amelyre a nyilas uralomra emlékeztetõ árpádsávos zászlókkal napjainkban tüntetõk utcai zavargásai (és e zászló kibontása és meglengetése a nagyobbik ellenzéki párt novemberi kongresszusán is) nyomatékkal figyelmeztetnek - csak a fent említett megnyilvánulások torlaszolhatnák el.
    De az sem volna baj, ha maguk a zsidók is különbséget tudnának tenni a Názáreti igazi követõi és meghamisítói között.
 
 

 
 
 

MORFONDÍROZÁS

    SZERDAHELYI ISTVÁN

    Hogyan lettem fõszerkesztõ?

    Legutóbbi itt közölt írásomban említettem, hogy egy riporternõ nemrég interjút készített velem, s olyan kérdésekkel lepett meg, amelyektõl se köpni, se nyelni nem tudtam hirtelenjében. Olyan volt, mintha - magnójának kikapcsolása után ezt így is fogalmaztam meg neki - frissiben érkezett volna a Marsról. Az egyik kérdés, ami nagyon foglalkoztatta, az volt, miféle állampárti "koncepció" húzódott meg a Kritikához történt kinevezésem mögött. Voltak-e olyan elvárások, amelyeknek eleget kellett tennem. S mikor azt válaszoltam, hogy Pándi Pál, a fõszerkesztõ - aki mellett kezdetben fõszerkesztõ helyettes lettem a lapnál - nemigen tûrte volna, hogy a pártvezetés beleszóljon az ügyeinkbe, azt mondta, szerinte Pándit nem is kellett kívülrõl irányítani. Elég volt õ maga ahhoz, hogy a párt által elvárt szellemiség mindenféle "renegátság" kizárásával érvényesüljön, nemde?
    Nos, ez a história is elég érdekes ahhoz, hogy elmondjam.
    Minden azzal kezdõdött, hogy az 1970-es évek végén a rádióban készítettek egy kerekasztal beszélgetés-sorozatot. Ha jól emlékszem, az volt a címe, Kritikusok a kritikáról. Akadémikusokat szólaltattak meg, Pándi Pált, Tóth Dezsõt, Nagy Pétert s más hasonló tekintélyeket. Ami engem illet, a hírét se hallottam, míg fel nem hívtak telefonon, hogy egyikük megbetegedett vagy nem ér rá, ugorjak be helyette. Nemigen értettem, miért pont engem hívnak, hiszen esztétaként és irodalomteoretikusként kritikákat csak hébe-hóba írtam, elméleti munkákról, és se akadémikus nem voltam, se lapot nem szerkesztettem soha. Mindenesetre ráálltam. A beszélgetés arról folyt, hogyan kell értelmezni a kulturális életben "a marxizmus hegemóniáját". Eléggé elmosódott képzetek bukkantak fel ahhoz, hogy a "buta marxizmus" cenzurális ösztöneit orrontsam bennük. A magam két grádiccsal alacsonyabb kandidátus-sámliján ülve kiokítottam hát az akadémikus karosszékekben ülõket, hogy ez nagyon egyszerû ügy. A marxizmus nyitott rendszer, ami azt jelenti, hogy minden tudományosan bizonyított igazságot be kell építenie önmagába. Nem úgy áll tehát, hogy a marxizmusnak mindig igaza van, hanem úgy, hogy addig marxizmus, ameddig a legkorszerûbb igazságokat tudja képviselni. Ez pedig csak vitákban, nézetcserékben derül ki. Amibõl az következik, hogy nekik a nyilvánvaló szamárságokon kívül semmit nem szabad kicenzúrázniuk, hanem az a feladatuk, hogy a vitatható nézetekkel szembesítsék az ellenvéleményeket. Slussz passz.
    Fõként Pándira tekintgetve adtam elõ mindezt, hiszen õ volt a legolvasottabb lap, a Kritika fõszerkesztõje, s tudtam, hogy engem nemigen szível. Meglepett hát, hogy kifelé menet rám förmedt:
    - Nem vetted észre, hogy mi ugyanazt mondjuk?!
    Hogy erre mit válaszoltam, már nem emlékszem. Különösebb jelentõséget nem tulajdonítottam az egésznek. Teltek-múltak a hónapok, s aztán egyszer oldalba bökött Haraszti Sándor:
    - Tegnap csináltam belõled valakit. De nem tudom, hogy kit.
    Haraszti Sándorról azt kell tudniuk a marslakóknak, hogy pusztai juhász fia volt, 1919-ben vöröskatona, a Horthy-korszakban az illegális kommunista párt kulturális vezéregyénisége, s mint ilyen, bõséges tapasztalatokat szerzett a börtönökrõl. 1945 után is vezetõ kulturális posztokon állt, mígnem a Kádár-perben elõbb halálra, majd életfogytiglanra ítélték. 1956-ban az Újságíró Szövetség elnöke és a Népszabadság alapító fõszerkesztõje lett, aztán a Nagy Imre-csoport perében már csak hat évet kapott. 1960-as szabadulása után a Lexikonszerkesztõségbe, az én csoportomba került. Viszonyunkra az volt a jellemzõ, hogy fõnöki íróasztalomnál ülve fiaként rajongtam érte, s ha végképp nem tudtam elintézni valamit, megkértem, ugyan telefonáljon már rá a hatalomra. Õ ugyanis a pártból kizárt, börtönviselt ellenforradalmárként "Na mi van, te gazember?" üdvözléssel szokott visszaköszönni a minisztériumban (annak hatodik emeletén volt a szerkesztõségünk) Aczél Györgynek, aki szombatonként nem egyszer nála ebédelt, minthogy Haraszti felesége fõzte a legjobb sóletet Budapesten.
    Szóval, Haraszti azt mesélte, hogy az elõzõ napon Aczél megkérdezte tõle, mi a véleménye rólam, különös tekintettel arra, tisztességes vagyok-e. Kedvezõ választ kapva pedig azt mondta:
    - Ha te is ezt mondod, akkor rendben lesz.
    Azt nem mondta meg, mi lesz rendben, s így Haraszti sem tudta, mit csinált belõlem. Megint eltelt néhány hónap, s már el is felejtettem, hogy valamivé lennem kellett volna, amikor rám telefonált Pándi, menjek be hozzá. Azt hittem, cikkírásról lesz szó, de azzal fogadott, hajlamos lennék-e a Kritika fõszerkesztõ helyetteseként dolgozni. Nem kell azonnal válaszolnom, gondolkozzam rajta holnapig.
    - Nincs mit gondolkodnom… - kezdtem, de közbevágott, és - reá igen jellemzõen - eleve feltételezve, hogy nemet mondok, dühösen magyarázni kezdte, hogy ez azért nem akármilyen felkérés, meg minden. Mondtam neki, hogy félreért, mert én világéletemben lapot akartam csinálni. Ettõl sem lett derûsebb:
    - Akkor is gondolkodjál egy napot.
    Másnap visszamentem hát, s felvilágosított, hogy a kinevezési papíromra, amit a miniszter fog átadni, még egy hetet várni kell, addig nyomozni fognak utánam a rendõrök. De ne aggódjak, ez formalitás, a döntés már megszületett. Legjobb pedig az lenne, ha már holnap beállnék a munkába. Így is lõn.
    Mit válaszolhattam volna hát e marslakó hölgy kérdéseire? Azt, hogy a Kádár-rendszer legfõbb elvárása az volt velem szemben, hogy az általa korábban politikai bûntettekért börtönbe csukatott Haraszti Sándor garantálja a tisztességemet? S hogy Pándit abszolút nem érdekelte, a pártban ki mit tekint "renegátságnak", mert önmagát tudta hivatottnak arra, hogy a párt álláspontjait megpróbálja helyes irányba terelni?
    Próbáltam neki magyarázkodni, de hiába. A marsbéli riporternõk gyûlölik azokat, akik nem a kérdéseik által sugalmazott válaszokat adják.

OLVASÓLÁMPA
 
BISTEY ANDRÁS
 
Két verseskötet
 
Györe Imre: Nándor diadalma

    A 2006. esztendõ legkiemelkedõbb és egyúttal legvitatottabb, az országot jelenleg legjobban megosztó évfordulója mellett sajnálatosan szinte elsikkadt egy másik évforduló. Az 550 évvel ezelõtt lezajlott nándorfehérvári csata ünneplése nemcsak azért volt szerény, mert régebbi eseményt ünnepeltünk, hanem azért is, mert a ma szemben álló politikacsináló klánok egyikének sem lehet hivatkozási alap, sem a saját nagyszerûségének, sem az ellenfél hitványságának bizonyítására.
    A nándorfehérvári gyõzelem a magyar történelem olyan eseménye, amelyet már évszázadokkal ezelõtt máig ható érvénnyel "kibeszélt", "helyére tett" a történelemtudomány és a történelem iránt érzékenységet mutató közvélemény. Így van ez akkor is, ha bizonyos korokban felidézése során máshová helyezõdött a hangsúly, más szereplõk kerültek élesebb reflektorfénybe.
    Darvas József 1938-ban írott A törökverõ címû regénye valójában Hunyadi János életérõl szól, és Hunyadi hadvezéri pályájának csúcsa a nándorfehérvári gyõzelem. Az 1951-es kiadás elõszavában Darvas leírja, hogy az 1938-as regény átdolgozásával azt a gondolatot erõsítette (szemben a feudális és polgári történetírás gyakorlatával), amely szerint Hunyadi ebben az ország számára sorsdöntõ csatában a maga oldalára tudta állítani a népet, a jobbágyságot, és csak így gyõzhetett. Azt a jobbágyságot állította maga mellé, amely 19 évvel azelõtt még saját urai ellen fogott fegyvert Erdélyben.
    "Az én Hunyadim alapvetõ problémája a néphez, a jobbágysághoz való viszonya. Emberi és világnézeti vívódásainak középpontjában az áll, hogy érezni, érteni kezdi az elnyomott jobbágyság igazságát, amely huszita papok és egyszerû parasztok szavaiból, cselekedeteibõl száll feléje - de osztálykötöttségei mindig visszarántják. Csak élete utolsó perceiben, Nándorfehérvárnál tudja és meri mondani az országot megmentõ paraszt-hadak felé: »Ti vagytok az édes ország.«"
    Györe Imre rövid, alig 12 oldalas "krónikás éneke" (ez a Z-füzetek eddigi legvékonyabb kötete) szemléletét tekintve közel áll Darvas szemléletéhez. A regény természetesen a mûfaj jellegének megfelelõen árnyaltabban ábrázolja Hunyadi alakját és a történetben játszott szerepét.
    A Nándor diadalma, mint alcíme is utal rá, a krónikás énekek nyelvén és stílusában mondja el az ostrom történetét. Újjáteremtett archaikus nyelve sajátos érzelmi töltést ad a versnek. Nemcsak arra szolgál, hogy hitelesítse a történetet, hanem érzelmileg is segíti az olvasót, hogy közelebb kerüljön a szereplõkhöz, jobban átélhesse küzdelmüket.
    A szerzõ a Nándor diadalmában az archaizálás mellett a szándékoltan naiv verselés lehetõségével is él, bizonyítva, hogy mennyire birtokában van a költõi nyelvnek. Ami például Tinódinál a verselés fogyatékosságaiból származik, az nála a középkori krónikás énekek hangjához igazodó költõi bravúr. Ez különösen a rímek használatában mutatkozik meg. Ritkán alkalmaz tiszta rímeket, asszonáncokat, gyakran csak a többnyire felezõ tizenkettes sorok végének távoli és bizonytalan összecsengése lendíti tovább a verset.

    Hunyadi vár fokán állva néz a népre
    Mehmed hada ellen jutna mind kard-élre,
    keserû haragval hadait szólítja,
    törököt oldalba, sõt hátba támadja,
    Turszun bég rémülten világba ordítja,
    azkiket leöltünk, jönnek most rohamra.

    Györe Imre Darvashoz hasonlóan erõs színekkel festi meg a keresztesek, a fölkelt jobbágyok seregét és a csatában játszott szerepét. A tömeg nála is fõszereplõvé válik, s csak két alak magasodik ki a versbõl, a Hunyadié és a Kapisztráné, aki Györénél eredeti olasz nevén da Capistranóként szerepel. A csatát nem egyikük hadvezéri zsenialitása és másikuk hite, elszántsága és harcba hívó szava dönti el. Nem emberfeletti hõsök õk, mint az eposzok hõsei, akik egyedül képesek a csaták eldöntésére, körülöttük mindig ott küzd, kavarog, imádkozik, káromkodik a harcba szállt katonák és keresztesnek állt jobbágyok serege. Õk a harc igazi hõsei.
    Ez a mûforma, sajátosságai miatt, nem alkalmas elmélyült jellemrajzra, aki ezt vállalja, annak nyilvánvalóan nem is célja ez. Györe Imre mûve nemcsak formájában, de szellemiségében is õrzi a krónikás énekek szemléletmódját: ezeknek a mûveknek a szerzõi úgy ábrázolták hõsüket, ahogyan a nép látta, azaz minden szempontból kiváló, egyetlen gránittömbbõl faragott, hibák és gyengeségek nélküli alaknak. Ilyen Hunyadi alakja és ilyen da Capistranóé is, anélkül hogy emberfeletti tulajdonságokkal rendelkezõ népmesei hõsnek ábrázolná õket a költõ.
    Györe Imre a nyelvi és szerkesztésbeli tömörítés mesterének mutatkozik a Nándor diadalmában: teljes áttekintést ad a csata eseményeirõl, anélkül, hogy akár fárasztó részletezésbe bocsátkozna, akár hiányérzetet hagyna az olvasóban. Nyelve is rendkívül tömör, néhány szóval egész csatajeleneteket képes megjeleníteni. Dugovics Titusz hõstettét a következõképpen írja le:

    látta ezt János úr régi katonája
    ki mellette küzdött várnai csatába,
    Dugovics Titusz az neve ez hazában,
    Oszmán zászlóhordót átalnyalábolva
    maga ugrásával mélységbe rántotta.
    Pirkadt, messze látszott hazáért lett holta.

    A jó vers lényege, hogy egyetlen szava sem helyettesíthetõ mással. Györe Imre krónikás éneke történelmi hûségével, bravúros nyelvezetével, megrendítõ jeleneteivel és két nagy történelmi személyiség alakjának mesteri felidézésével maradandó értékû mû, méltó emlékezés az évfordulón a nándorfehérvári diadalra. (Z-füzetek/119)
 
 

 

Dobos Éva: Szellemmacska

A 20. századi magyar irodalomban sokszorosan igazolt tény, hogy az eredetihez méltó, kitûnõ fordítást csak jó költõk tudnak készíteni. Bizonyíték erre sok egyéb mellett a Nyugat költõinek hatalmas mûfordítói teljesítménye, de az általuk megteremtett hagyomány napjainkig él.
    Dobos Éva elsõsorban mûfordítóként ismeretes a szélesebb olvasóközönség számára. Munkásságának nagyobb részét fõleg a spanyol és a spanyol nyelvû latin-amerikai költészet és próza avatott tolmácsolása alkotja, de fordított angolból, portugálból és más nyelvekbõl is.
    Saját verseit közreadó új kötete, a Szellemmacska a bevezetõben említetteket igazolja. Dobos Éva nem csupán más költõk hangján képes megszólalni, nemcsak mások gondolatait, képeit, hasonlatait, rímeit teszi a magyar olvasó számára is pontosan érthetõvé, élvezetessé, saját költõi világa, hangja is van.
    Egy alig hatvanoldalas, mindössze ötvenöt verset tartalmazó, vékony kötete bizonyára nem ad teljes áttekintést költészetérõl, ám amit megmutat belõle, az is megragadó, emlékezetes olvasmány.
    Az elsõ témakör az emlékeké: a gyerekkor, az iskolai évek, évtizedekkel ezelõtti barátok, ismerõsök felidézése. De nemcsak emberekre, eseményekre emlékezik. Mint a címadó költemény és a Mila címû vers is mutatja, õrzi egykori macskájuk emlékét. Mila, aki szinte családtagként volt jelen az életükben, társának, Simor Andrásnak a verseiben is felbukkan olykor. Ezeknek az emlékeknek egy része a magánélet szférájában marad, mint a Gyerekkor, a Kedves Michael, az Öregek, más része viszont túllép ezen a szférán. Az emlékek társadalmi mondanivalóval telítõdnek. Amikor a hatvanas évekre emlékezik, Che Guevara alakja sejlik föl.

    Valaki meghalt a minap
    Nem villamos gázolta el nem féltékenységbõl ütötték agyon
    A dallamos nevû Bolíviában
    Szakképzett gyilkosok eresztettek golyót gyönyörûszép
                                                                              szívébe
                                                                   (Hatvanas évek)

    Ladányi Mihály alakja két költeményben is felbukkan. A Ladányi Mihálynak a túlvilágra címûben egy öreg hajléktalan képében idézi föl az annak idején a valóságban is majdnem hajléktalan költõt. A Dúdoló a kevés számú kötött formában írott versek egyike, már nemcsak megjeleníti Ladányit nyomorúságos körülményei között, de utóéletére is utal.

    házad fala kartonpapír,
    hol éjjel egér látogat,
    harapdálja a lábodat.
    Holtodban sem vagy benne úr,
    lesz, ki sírodból is kitúr.

    A látszólag szenvtelen kijelentés indulatot rejt, amelyet azonban az olvasónak kell megéreznie a holtában is üldözött, kiátkozott, elnémításra ítélt, de el nem némítható költõ sorsa miatt.
    Dobos Éva lázadó és lázító típus, de nem erõs indulatokról árulkodó és erõs indulatokat keltõ szavakkal, lángoló jelzõkkel és mozgósító igékkel, hanem a versében felmutatott tényekkel lázad és lázít.

    És a há-zat amelyben laktatok ledöntötték
    mert az országút mentén volt és mert
    az országúton utaznak a külföldiek
    még mit nem és építhettek helyette másik
    há-zat az arra kijelölt helyen
    jó messze az
    or-szág-út-tól,
    ahol a külföldiek nem lát-ják
    (Olvasólecke sötét bõrû magyar kisiskolásoknak)

    Cigányok, hajléktalanok, a demokráciájával büszkélkedõ társadalom páriái fölkeltik együttérzését, de megmutatásukkal sokkal inkább haragot, mint szánalmat kelt, mert a nyomort nem természeti törvénynek tekinti, hanem tisztában van társadalmi okaival.
    Mindezek ismeretében szinte törvényszerû a költõ rossz közérzete. Az Útközben jó példa erre vagy az Üzenet, amelyben egyebek között a saját halálát vizionálja.

    A vállalati temetést megúszom
    hiszen a vállalat már saját élõjének
    sem tekint
    a szakszervezet meg már nem temet
    mivelhogy megszûnt vagy
    elfelejtett megszûnni ami
    egyre megy

    A jelen szürkesége és rosszkedve elõl szívesen menekül kubai emlékeibe. Kuba a nagy szerelem, az elvágyódás célpontja.

    Az én Kubám:
    fojtogató fájdalom a torokban
    és görcsös fájdalom a szívtájékon,
    egyetlen szerelem,
    amitõl fájok,
    […]
    egyetlen nem-enyém haza,
    amitõl fájni kezd hazám.
       (Kuba)

    Ez az érzés tör fel a Másik élet, az Ami kimondható, az És volt még egy szombat, az Úti beszámoló és más versek soraiból.
    Dobos Évának a kötetben olvasható versei többnyire szabad versek, amelyeket nem a formai elemek, nem a szavak, hanem a gondolatok ritmusa tart feszes egységben. Néhány kötött formájú költeménye azonban azt bizonyítja, hogy fölényes biztonsággal ír kötött formájú verseket is. Ezek többsége technikai bravúr is, ami a költõ mûfordítói munkásságának ismeretében nem is meglepõ. Ilyen az Ötsoros, amelyet teljes terjedelmében idézek.

    Nem vagy te már az egyetlen,
    egy vagy csak a sok közül -
    emlékeim holt tavában
    arcod lassú csobbanással
       elmerül.

    Szabad verseiben gyakran él új szavak képzésével, ilyen például a "hajléktalantalanítás" az Orient Expressz címû versben, vagy furcsa, mellbevágó paradoxonokkal, mint például a Levélféle I. címû költeményben:

    Lassan megszokom,
    milyen érzés valamit
    soha meg nem szokni.

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
 
Feltámasztások
 
Három könyvrõl
 
Molnár Géza eddig izgalmasan sokféle életmûvébe megint új színt hozott Szerencsés feltámadás címû, nemrég megjelent regénye. Új színt, noha õsi, több ezer éves hitbeli (s írói-költõi) hagyomány fölelevenítésével. Van-e régibb emberi vágyálom, mint a halálból az életbe való visszatérésé? Ha pedig a halál elõtti állapottól merõben eltérõ világba jön vissza a lélek, ez a régi és új (történelmi-társadalmi) viszonyok összehasonlítását is lehetõvé teszi. Nos, itt errõl van szó, s a magyar irodalom hasonló tematikájú, remekmûvû elõzményével, Szabó Dezsõ Feltámadás Makucskán címû pamfletjével ellentétben, most az írói válasz, noha nem kevésbé kritikus, szatirikus, egészében véve mégis optimisztikus.
    Molnár a bevezetõ fejezetben egy magyar kisváros tanácselnökét nemcsak realista, hanem szinte szocialista-realista eszközökkel ábrázolja, és idealizálja, úgyhogy ez szinte a "szocreál" - nyilván szándékos - paródiája. Hanem a pozitív fõhõs elhalálozik, hogy néhány év múlva egy földrengés nemcsak kivesse sírjából, de életét is visszaadja. Lefogyva, szakállasan, valamiféle tetszhalálból, netán kómából-e, vagy túlvilági beavatkozás révén megmaradva tér vissza a rendszerváltozás utáni jelenbe, mikor már nemhogy tanácselnökre, de szocialista körülményekre vagy korábbi személyes létére sincs szükség. Ám segít egy már akkor elkezdett, de ki nem bontakozott szerelem: egy könyvtáros hölgy hûsége, mely elfogadja a képtelen újjáéledést és hõsünket elindítja a kapitalizált viszonyok új életébe is, hogy végül, õseit követve kétkezi munkásként mint kovács találja meg mai boldogulását…
    Számtalan ötlet, finom humor, irónia színezi Molnár Géza új könyvét, melyben a szerelem lírája dominál és - a másokért is - jól végzett munka. Mindez persze történetszemlélet, társadalomkritika is, olykor nyilván vitatható. Mert lehet vitatkozni azon, hogy a "létezett" szocializmus bukása mikor kezdõdött, a XX. kongresszus Hruscsov beszédével (azaz Sztálin bûneinek leleplezésével), netán a magyar gazdaság végletes és végzetes eladósodásával; ami létrejött, az sem egyszerûen "ellenforradalom" és "a legsötétebb reakció" (mindez nem az író, csak egyes szereplõk véleménye), no, de vitán felül áll, hogy "az életnek vannak ajándékai, amelyeket el kell fogadni". S ilyenek a munka meg az emberi kapcsolatok (köztük a szerelem, de a saját, Amerikába kitántorgott fiúval történõ új találkozás is).
    Mindez persze banalitás lehetne, ha a regénynek nem lenne a közvetlen erkölcsön és közéleten túlmutató mélyebb mondanivalója. Az, hogy a férfiak törekvései, tervei, tettei (akár közéleti) tevékenysége mit sem ér(ne) a nõk ennél jelentõsebb helytállása, netán segítsége nélkül: "az élet csodája, hogy itt élünk együtt az életet adó, életet teremtõ istenekkel, az asszony-istenekkel". Ezzel a sokezeréves (adoniszi) téma új, pozitív megválaszolását nyújtja a sok tekintetben szürrealisztikus, abszurd regény. (Z-könyvek)
    Molnár regénye tréfálkozva szól a feltámadásról, de nyilván vannak keresztényi lelkek, akik ma is hisznek e "lehetõségben". Ehhez persze hit kell. És ennek kapcsán szólnék egy kis kiadványról, mely teljes egészében e kényes létkérdésrõl, a halálról és annak tanulmányozásáról, a tanatológiáról, a saját vagy hozzátartozók felkészülésérõl szól. Címe: Készülõdés az elmúlásra, szerzõje: Szenti Tibor történész, néprajzos és egészségügyi szakember. Alcíme: Tanácsok betegeknek, gondozóiknak, gyászolóknak. Nem támad semmiféle keresztényi feltámadás hitet, sõt azt mondja, hogy a feltámadás elutasítása is egyfajta "hit", ám a megértést, belenyugvást, belsõ megbékélést tanácsolja, mind a halni készülõknek (mind azok vagyunk), mind a hozzátartozóknak. A kemény kérdések rokonszenves végiggondolása teszi értékké Szenti könyvecskéjét, amely azonban nem osztja a (szerintem elfogadható) egzisztencialista álláspontot, miszerint az emberi lét legnagyobb "botránya" a halál - amellyel nem lehet "megbékélni". Az emberiség, a társadalom egészét tekintve nyilván csak a belenyugvás lehetõsége marad fenn, de abban mindenképpen Szentinek van igaza, hogy a fájdalom, a megdöbbenés, a lázadás helyett az emberi méltóság megõrzése és biztosítása a legfõbb (családi, orvosi, társadalmi) feladat. Ez teszi emberségessé s egyben gyakorlatiassá e könyvecskét. "A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó." (Bába Kiadó)
    Nem máról, jövõrõl, nem is közelmúltról, hanem 100-200 évvel ezelõttrõl, zömmel a 19. századról szól a kiváló újságíró, Torda István ritka élvezetes mûvelõdéstörténeti könyve. A Professzorok, redaktorok, kalandorok címû, Pest-budai arcélek pontosító alcímû portrégyûjtemény nem a 18. és 19. század nagyjait, hanem a második-harmadik vonalnak elsõsorban íróit, tudósait támasztja fel. Az õ pályájuk, küzdelmeik, csalafintaságaik, kudarcaik teljesebb történeti képet adnak, mint Kossuthé, Petõfié, Deáké, Aranyé, mert a domináló átlagot mutatják. Többnyire jogásznak induló szépírókról, szerkesztõkrõl, színészekrõl, politikusokról, feltalálókról van szó, de például legelsõ orvosíróink egyike, Hugó Károly (1806-1872) gyógyító tevékenységének lehanyatlását az okozta, hogy áttért a homeopátiára s emiatt a betegek elpártoltak tõle. Ez azért tanulságos, mert ez a "hasonszenvi" marhaság most, a 21. században megint divatba jött. 200 éve okosabbak lettek volna a betegeskedõk? Aztán, ki tudja, hogy a kötet legnagyobbika, Berzsenyi mily modortalan személy volt? Kézbevenni is öröm ezt a jó papírra nyomott, szépen illusztrált, jól kötött, kiállításában is párját ritkító mûvet, mely a tizenöt éves K. u. K. Kiadó újabb derûs, hasznos, tanulságos produktuma.