NEMES LÁSZLÓ

Véletlenek - csodák?
 
El kell menni S.-ékhez. Nem tudom, hogy vannak, nem tudom, mi van velük - mondta anyám. Telefonja akkor már nem lehetett a szüleimnek, nem is a saját, szép lakásukban laktak, hanem másokkal, idegenekkel, nem is tudom hányadmagukkal egy szobába összezsúfolva a Terézváros egyik, csillagosnak nevezett, megbélyegzett házában. De anyámat mindig izgatta a mások sorsa is. Pedig volt gondja neki is éppen elég. - Halálra ítéltek vagyunk itt valamennyien - mondta apám, aki borongósabb természetû volt. Rólam, egyetlen fiukról, aki a háborútól kettészakított világ másik felén volt, évek óta levelet se kaphattak, semmi hírük nem volt, azt se tudhatták, hogy én 1941 tavaszán önként jelentkeztem a Hitler ellen harcoló angol hadseregbe, és akkor, 1944 második felében földrajzilag tõlük már nem is olyan messze, az olaszországi hadszíntéren szolgáltam.
    - El kell mennem S.-ékhez - mondta anyám azon a barátságtalan, szürke délutánon. Hosszú volt az út a kabátján karjával alig rejthetõ sárga csillaggal, német katonák és nyilasok, meg kiismerhetetlen pesti polgárok közömbös, netán sajnálkozó vagy éppenséggel gúnyos pillantásai és fenyegetõ megjegyzései közt az Andrássy úton túlról a Király utca végéig. Mint anyám késõbb elmondta nekem (apám bizony már nem érte meg azt a napot), S.-ék örömmel fogadták a váratlan látogatót. Ott volt, ugyancsak másokkal összezsúfolódva, az egész S. család. A szülõk, a lányuk, Piroska, a munkaszolgálatból rövid eltávozásra érkezett vejük és féléves unokájuk. Volt a szekrényükben még ünnepi alkalomra félretett, igaz nem valódi, de azért kincset érõ pótkávéjuk is, azzal is megkínálták a vendéget. Meg se ihatták még, amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák. Anyám felugrott. - Rohanok haza! - mondta. - Nem hagyhatom egyedül…
    S.-ék valamennyien igyekeztek lebeszélni vakmerõ tervérõl. Õrültség ilyenkor kimenni az utcára. Életveszély. Nem is szabad. Szigorúan tilos. Hát még így… ezzel a sárga csillaggal a kabátján. Az elsõ járõr elkapja… életveszély… - Velünk jössz - mondta S.-né. - Velünk, a pincébe. Bombabiztos óvóhely. Egészen különleges.
    Anyám a fejét rázta. Nem! Õneki ilyenkor a férje mellett a helye. Nem hagyhatja, hogy egyedül… hogy érte is izguljon.
    Együtt futottak a földszintig. Onnan S.-ék, az egész család, a pincébe, anyám ki, a már koromsötét, életveszélyes utcára. Dörögtek a légvédelmi ágyúk, valahol, talán nem is olyan messze, bombák robbantak. Aztán lihegve, kifulladva, apámmal egymást átkarolva hallgatták még egy ideig a lövések, a robbanások, a távol és közelebb is leomló falak robaját.
    Másnap tudták meg, hogy azt a Király utcai házat, azt a bombabiztos óvóhelyet, ahol az S. család és a szomszédjaik is meghúzták magukat, telibe találta egy bomba. A pincében senki, egyetlen árva lélek sem maradt életben.
 
*
    1941 õszén századunk, a Vichyben székelõ nácibarát francia bábkormány igazgatása alatti Szíriába elsõként bevonult brit hadsereg egyik mûszaki alakulata, az Eufrátesz partján, egy Deir-ez-Zor nevû városban állomásozott. Onnan vezényelték szakaszunkat, már nem emlékszem pontosan, mintegy harminc-negyven katonát, egy hadnagy parancsnoksága alatt, a Rakka nevû ütött-kopott, szegény arab városkába, hogy a folyó északi partján a Törökország semlegességét is feltehetõen megsértõ, és abból az irányból támadó német hadsereg ellen beton géppuskafészkeket építsen, valamint az Eufrátesz több száz kilométeres szakaszán egyetlen átkelési lehetõséget biztosító ócska, rozoga kompot kezelje. A városon kívül, az idegenlégió egykori erõdjében (valamikor Pesten csak moziban láttam, meg Rejtõ Jenõ könyveiben és más kalandregényekben olvashattam ilyesmirõl) szállásoltak el minket. Maga a fallal, bástyákkal körülvett erõd félig romokban hevert, a kivonuló franciák ugyanis a folyó túlpartjáról ágyúval lõtték, de elõtte még sót öntöttek egyetlen, ivóvizet adó kútjába. Az erõd többé-kevésbé épen maradt barakkjaiban állomásoztak még a mi szakaszunkon kívül, a brit indiai hadsereg turbános katonái, meg persze azok angol tisztjei és tisztesei; voltak ott még ki tudja, miféle haderõhöz tartozó, talán a De Gaulle szabad francia seregéhez átállt szíriai fegyveresek, oroszos kucsmával a fejükön, tarka egyenruhájuk fölött vállukon keresztbe átvetett töltényes hevederekkel; színes, kavargó, sok nyelvû világ - fantasztikus, áttekinthetetlen egy huszonegy éves pesti, józsefvárosi fiúnak. És az erõdön kívül az az arab városka szûk sikátoraival, fehér falaival befelé forduló nyomorúságos házaival, fejükön korsókat meg óriási batyukat cipelõ, lefátyolozott asszonyaival, kávéházakban nargilét, vízipipát szívó, hosszú fehér inges, hangosan vitatkozó férfiakkal, a rádiókból örökké harsogó, negyedhangokon moduláló arab zenével, a minaret csúcsáról kántáló imám hangjával, por, izzadság, ismeretlen erõs fûszerek illatával, állati ürülék és elhullott állati tetemek bûzével, éjszakánként az elvadult kutyáknak és a köves-homokos sivatag éhesen közelre merészkedõ sakáljainak üvöltésével - mindez maga volt a megelevenedett Ezeregyéjszaka!
    Ennek a mesebeli Rakkának egyik kis boltjában vettem egy egészen kis méretû petróleumos viharlámpát meg egy vastag füzetet, és esténként, ha nem voltam éppen õrségen vagy egyéb szolgálatban, viharlámpám halvány fényénél, a fekhelyemre leeresztett moszkitóhálóm magányában regényt kezdtem írni. De nem ám a körülöttem zajló, kavargó, érdekes, színes világról, hanem az otthonomról, a Duna-partról, a Balaton édesen ölelõ lágy vizérõl, gyerekkori álmaimról, vágyaimról, írtam anyám mosolyáról, apám komoly, halk szaváról, írtam a függönyrõl, melyet esténként addig bámultam rácsos gyerekágyamból, amíg a lovacskának látott horgolt minta - talán azt is anyám horgolta - bele nem rúgott a labdába nézett kisebb mintába, és az a labda szállt, szállt velem a mennyezetre, az égbe, a mennyországba!
    És írtam, írtam tovább a regényt Afrikában, a Szuezi-csatorna partján, írtam a sivatagban, forró, finom homokot fújt a szél a második és harmadik füzet lapjaira, és írtam a Kairó melletti táborunk hullámbádog-tetõs barakkjában, írtam a ki tudja, hová tûnt, mivé lett barátaimról, szerelmeimrõl, csalódásaimról, írtam arról a mind fenyegetõbbé, mind embertelenebbé vált világról. Pedig akkor az olyan szavakat, mint holokauszt és gulág még nem is ismerhettem. Úgy éreztem, hogy gyerekkorom rózsaszínû álmai soha be nem teljesülnek, fenyegetõ, fullasztó ez a világ - és azt a címet adtam akkor, annak az ott befejezett írásomnak: Légüres tér.
    1946 végén érkeztem végre - újabb kalandok, megpróbáltatások után - haza, Budapestre. Úgy hittem akkor, szabadon lélegezhetünk, nem kell soha többé abban a fojtó, légüres térben élnünk, kiderült fölöttünk az ég, fényes szelek fújnak. És megõrzött, hazahozott irományomat - melyet egyébként se tartottam már igazán jónak, kinyomtathatónak - a fiókba vágtam. (Fél évszázad múltán, tucatnyi könyvem után, írtam egy újabb vaskos regényt, és újra azt a címet adtam neki: Légüres tér. Azt mondják, nincsenek véletlenek.)
    Azokban a hazatérésem utáni boldog hónapokban ismertem meg a szerkesztõségben, ahol én is dolgoztam, Fehér Klárát. Barátság, kölcsönös megbecsülés, szerelem… - de hiszen nem errõl akarok most írni, csak azt akarom mondani, hogy jó ideje voltunk már házasok, amikor Klári, akinek addigra már több könyve is megjelent, megmutatott nekem egy nagy alakú, vaskos füzetet. Elsõ nagyobb lélegzetû, ugyancsak a háború éveiben tollal, ceruzával írt regénykísérletének a kéziratát. A történetet, ki tudja, miért, a soha nem látott Amerikába helyezte át. Fõhõse, egy Ted Soldiernek elnevezett fiatalember ott jön rá - ebben a mi huszadik századunkban ott is rádöbben -, hogy ez a barátságot, õszinte emberi kapcsolatokat, erkölcsöt, igaz értékeket tönkretevõ világ megérett a pusztulásra, itt csak megfulladni, meghalni lehet. És a regénynek Klári a Hiúságok hiúsága címet adta, mottóul pedig eléje írta Kölcsey Vanitatum vanitas címû költeményének két sorát: "Földünk egy kis hangyafészek, / Egy perc hozta tünemény…"
    Elõvettem a fiók mélyérõl én is azt a régi, a világ másik szegletében írt kéziratomat. Megnéztük mindkettõn a kezdet és a befejezés ráírt dátumát. Klárién a kezdet csak ennyi: Budapest, 1941. Az enyémen: Rakka (Észak-Szíria), 1941. szept. 21. A Hiúságok hiúsága befejezése: Budapest, 1944. március 11. A Légüres tér végén a keltezés: Kairó, 1944. március 10. A különbség mindössze egy nap! Véletlen? Bizonyára. De mi az, ami két embert egy életre összeköt?
 
*
    Pontosan nem is tudom már, talán a hetvenes évek elején történt, de lehet, hogy késõbb valamivel. Öreg Lada kocsinkkal a Rákóczi útról fordultunk be az egyik mellékutcába, jobb oldalon az elsõ sarok, a Dohány utca sarka elõtt, a járda mellett álltunk meg, teljesen szabályosan, mellettem ülõ feleségem ki akart szállni, már az ajtó kilincséhez nyúlt, amikor rákiáltottam: - Várj! Tolatok!
    Ma se tudom, mi ütött belém, hiszen semmit se hallottam, semmi gyanúsat nem láttam, miért is vonzott váratlanul az a visszapillantó tükörben éppen észrevett távolabbi üres hely a mögöttünk parkoló autók között, de egyszerre csak vadul beletapostam a gázpedálba és az egyirányú utcában szabálytalanul, óriási sebességgel hátrafelé robogtam. És abban a pillanatban iszonyú csattanás, robaj, s a ház felsõ emeletének homlokzata, talán az egyik erkélye is a járdára zuhant, pontosan akkor és arra a helyre, amikor és ahová Klári a kocsiból éppen kilépett volna. Kövek, téglák törmeléke borította a gyalogjárót és az úttestet, még a huszonöt-harminc méterrel hátrább megállt kocsink ablakát és tetejét is vastagon lepte be az omladék pora.
    Csak néztünk, bámultunk elnémultan, hosszú pillanatokig, talán percekig is egymásra és a törmelék még vastagon szálló, szinte füstölgõ felhõjére. Aztán kiszálltunk, még mindig némán, fogtuk egymás kezét. Véletlen volt? Vagy valami más?
 
 


 
 
 

MÉSZÁROS VIKTOR

Alapkõ

Kell egy világ, hol biztonságban élnek
boldog kutyák, és nem fázunk a télben,
kõfal kerít, szép fák nyújtóznak égnek,
függöny, fal, ajtó nem börtön, csak éppen
mindent kizár, mi nem kell szívnek, észnek,
jámbor derû él ott, és nem hazudnak;
kell egy világ, párnázott békefészek -
s hogy nem találtunk, építünk magunknak.
 

Negyedik nekifutás

A tûzé lett az ifjúság,
s üszkös minden varázsom -
most csendben megtanuljuk azt,
hogy süss krumplit parázson.
 

Gyõztes kotlós

Fáradt képekbõl sütnék szókalácsot
hangléggömbökkel szállnék fel magamból
izzadt párnámon verslábak topognak
kincsesbányában túrok puszta kézzel

Elzsibbadt csöpp test kartonláda mélyén
kis tyúk révülten gubbaszt tíz tojáson
étlen-szomjan lázban forgatja õket
és mindben nõ egy csõrös karmos élet

Ketten költünk hát s õ gyõz mert belõlem
közhely buggyan vagy csurrantott varázslat
jön legfeljebb - s kis tyúkom kínok árán
póz nagyképûség gõg nélkül csodát tesz
 

MAGYARI BARNA

Sikálom magam

mondd az értelmi szélesség hányadik
fokán álmodhatlak ágyamba téged
akár mi az esernyõt a szerelem
úgy nyitja-csukja az emberiséget

baj s öröm fekete-fehér kockáin
kisakkozzuk a sejthetõn túl mi lesz
mindig sterilen bánok a mámorral
a gyönyört megfogni combod a csipesz

már kapiskálom a bódító ideg
vegyi folyamatai mire valók
kellemes bizsergés matat ajkamon
a ph-érték vizsgadrukkja a csók

de most csak fotód látom hiányodtól
roskad a költészet kevés ami van
s önmagammá tisztít a magány ahogy
rögeszme-rostokkal sikálom magam

BODA MAGDOLNA

(r sugarú kör)

Minden ami lehettél
volna
és ami lehettem volna
már nem változtat semmin
az múlt idõ rózsaszirmokba
zárva
rétegesen
(és véglegesen)
fakó feje
szomorúan lóg
se húszéves
se ûrhajós
többé már nem…
egy kör vonalán oldalazva
egy tapodtat se közelebb
a középponthoz
de a vonalról ellépni
többé nem lehet
 

(esik)

szeretem
ahogy mindent
átjár a pipaillat
ráül a bútorokra
beleakad
a függöny csipkéibe
belefúrja magát
takarómba
párnámba
mintha velem
aludnál
a molekulányi azonosság
és a kémiai folyamat
átmenetileg összeköt
minket
aztán a mosógép
valóságillatúra
mossa
míg végül
is kifakul
mint ölelésed

NAGY DORKA

esõdal

Kobaltkék víz csepeg õszi fákra
ködös, homályos november-délután.
Macskakõ koppan lépteid alatt,
rozsdás hajókürt búg a Dunán.

Száraz levelek szárnyai ropognak,
egy fiú a téren dús avart dobál.
Zenél a szél, ha átmész a híd alatt,
reng feletted a sok vasfonál.

Az esõ eláll és hazaérsz,
egy szürke galamb reszket a kapuban.
Forró teád gõze melenget,
kinn pocsolyák fénye csillan.

BENE ZOLTÁN

Polémia

Ideülhetek, kérdezte a körszakállas, testes, harmincas férfi az asztalnál ülõ idõsebb, vézna, hajlott hátútól.
    Üljél, mondta a megszólított.
    Hívtalak kinn is, bökött a fejével a körszakállas a kocsma elülsõ helyiségének irányába; de nem jöttél.
    Én mindig köszönök, ha bemegyek valahova, szögezte le az idõsebb. Rózsaszín inget és vörös nyakkendõt, pantallót, szandált és kecskeszakállat viselt, orra csaknem belelógott a kisfröccsébe. Görbén ült, legalább hetvennek tûnt. Most is köszöntem.
    Én is köszöntem, és hívtalak, ülj le hozzám, ismételte a fiatalabb. Rövidnadrágot hordott és meghatározhatatlan színû pólót, strandpapucsot, a csuklójára kendõt tekert. Narancsos nagyfröccsöt ivott.
    Én mindig itt ülök, felelte az öreg. Hatvanöt éves vagyok, de hülye nem! És bunkó se, mindig köszönök, ha belépek valahova. Akárhova.
    Ez így igaz és helyénvaló, helyeselt a másik. Beszélgetünk?
    Vitatkozhatunk is, ingatta a fejét a görbe ember.
    Szerinted van Isten, tette föl a kérdést a körszakállas.
    Megmondjam neked, miért nincs, kérdezett vissza az öreg. Gondolj azokra a gyerekekre, akik vakon születnek meg. Ártatlanok, mégis vakon jönnek a világra. No, ezért nincs Isten. Csak Lucifer van. Vagy az se. Lucifer csinálta az atombombát.
    Szerintem van Isten, ellenkezett a fiatalabb. Kásásan, vontatottan beszélt. Helyenként úgy, mint aki bebiflázott szöveget mond föl. Én hiszek Istenben. És a reinkarnációban, ami azt jelenti magyarul, hogy lélekvándorlás. No, én abban is hiszek. Elmondom neked, hogy azért születik egy gyermek vakon, mert az elõzõ életében olyan súlyos bûnöket követett el, ami miatt ez a büntetése.
    Ez hülyeség, jelentette ki az öreg. Az élet egyszeri, ez nem vitatható. De felteszem a kérdést: szerinted lesz-e harmadik világháború?
    Lesz, bólogatott buzgón az ifjabb. A harmadik világháború ki fog törni, mert az emberiség elpusztítja önmagát saját gonoszsága által.
    A harmadik világháború, vetette közbe a görbehátú, a harmadik világháború már majdnem kitört, de az oroszok meg az amerikaiak megakadályozták.
    A harmadik világháború ki fog törni és elpusztítja az emberiséget, erõsködött a körszakállas, mert az emberiség gonosz és elpusztítja önmagát ebbõl kifolyólag.
    A kérdés az, hogy megérjük-e, hogy kitörik a harmadik világháború, emelte fel a jobb keze mutatóujját az öreg.
    Igen, ez kérdés, hagyta rá a fiatalabb. Megmondjam, miért tör majd ki a harmadik világháború? Mert az ember gonosz. És az ember gonoszsága gyártotta az atombombát!
    Az ember gonosz, ismételte a kecskeszakállas.
    Az ember szeretetre vágyik, folytatta a körszakállas, de nem kapja meg. Ezért az ember gonosz lesz és elpusztítja magát és az állatokat és a növényeket, és a baktériumokat is megöli.
    Az ember szeretetre vágyik, ez kétségtelen, mondta az öreg.
    Ugye, vonta föl a szemöldökét a fiatalabb. De nem kapja meg, ezért vitatkozik, veszekszik egyfolytában. A feleségével, a barátaival, a gyerekeivel, mindenkivel. A világgal száll szembe, mert nem kapja meg a szeretetet, amire oly erõsen áhítozik!
    Bocsássál meg, vágott közbe amaz. Akivel itt voltál a múltkor, az a feleséged?
    Az élettársam, igen, ismerte el a kérdezett.
    És mindig vitatkoztok?
    Igen.
    Reggel is?
    Igen.
    Napközben is?
    Igen.
    Este is?
    Igen.
    Éjszaka is?
    Igen!
    Miközben basztok, aközben is?
    Igen!
    Hát, te hülye vagy, állapította meg a görbehátú, s a körszakállas büszke volt magára.
    Egyet mondok, szólt. Az ember szeretetre vágyik. Kettõ, csipkebokor-vesszõ. És hogy nem kapja meg. Ettõl gonosz és ettõl fog kitörni a harmadik világháború, ami kipusztít mindent. A madarakat is.
    Minket is, ha élünk még, egészítette ki az öreg.
    Bizony! Mert az ember szeretetre vágyik…
    Szeretetre, kérdezte a kecskeszakállas, s közben a kocsma elsõ helyisége felé mutatott, ahonnan két fiatalabb nõ érkezett, nyár lévén igen kihívó öltözékben. Úgy érted pinára, nem? És horkolva-szortyogva röhögött.
    Nem, nem értettél meg, szomorodott el a körszakállas. A pina is fontos, én nem tagadom, de az ember alapvetõen szeretetre vágyik, és nem kapja meg ezt a szeretetet és ettõl frusztrált lesz, meg ideges és szorongó és leginkább gonosz. És kitörik majd a harmadik világháború! Nincs ellene védekezés, nincs ellene injekció, mint a nátha ellen.
    Ez biztos, hagyta rá az öreg. Az ki fog törni. De mi a véleményed a földönkívüliekrõl?
    Azt gondolom, kezdte az ifjabb, kell lennie életnek a földön kívül, mert a lelkek vándorolnak. Aki egyszer itt születik, az utána megszülethet például a Marson is.
    A Marson nincs levegõ meg víz se, polemizált a görbehátú.
    Víz az van, csak gáznemû, világosította fel a körszakállas. Lehet, hogy attól nincs élet rajta, de lehet, hogy lehetne! De vannak más bolygók is, ahol élet lehet. De ha kitör a harmadik világháború az ember gonoszsága végett, akkor ezt soha nem tudhatjuk meg, hacsak azok meg nem mentenek minket.
    Már miért mentenének meg, méltatlankodott a kecskeszakállas. Szarnak azok a fejünkre! Vagy elhurcolnak rabszolgának.
    Kivéve, mélázott el a másik, ha õk is szeretetre vágynak, és bennünk látják a kutyájukat. Ha fejlettebbek nálunk, lehetséges.
    Te hülye vagy, állapította meg ismét az öreg, s ettõl a körszakállas ábrázata megint felvidult. Aztán behörpölte a maradék narancsos fröccsöt és felállt.
    Megyek, mondta. Máskor is elszólamizálhatnánk.
    Jó, egyezett bele az öreg. Én itt vagyok mindennap.
    Én is.
    Ennyiben maradtak.
 
 


 
 

SZARKA ISTVÁN

Hajnal Felé

(Gondolatok a könyvtárban)

Panelban, õszben ténfergek Hajnal Felé,
Ady sivár, szent hotelszobái
úsznak erre, szekrénykéjükön
az Egykötetes, arrébb Attila
vándorcigányka könyvtárkája
a szenesember kölcsön kiskocsiján,
barna papírban, zsinegelve,
vasalt keréken, osztályharcos
utcakövön, polccal meg írógéppel,
most épp hová? - s Szerb Antal talicskányi
tékája szintén, indulóban a balfi
Gyûjtõ felé, a Jeltelen felé,
talicskástúl besúgva-elkobozva -
és itt az enyém, kettõs sorban a Káosz,
Tasi Jóska, szívbéli holt barátom
ténfereg vélem panelban-õszben,
Hajnal Felé, tölgyfurnér koloniál
tornyok között - s bizony sehova, mert
az évtizedek meg a gyermekek
bõröndjeimmel elrepültek, el,
másik bolygón az Antilla-tenger, az
égei világ, a légikikötõk, a
vállalkozói szféra estélyei
a dalszínházban, itt csak a közüzemi
számlák, egy-két beteg, a Dagály, csak a
kései szerelem, csak ez a könyvtár -
s hazátlanságom vörösizzó
bozóttüzei körös-körül.

ROZSNYAI ERVIN

Mahalia énekel

Sziszegtetõ, kampós idõk,
húsba verõdõk:
országnyi téboly
hökkent arcokba csattan,
s magába torzult élvezettel
ronggyá kaszabolja,
ami csak elébe ájul -

országnyi téboly,
országnyi szégyen -

üvölteni,
azt kellene, üvölteni, ha már
visszalapátolni nem tudom ezt a kizúdult,
süppedt agyú förtelmet, amely
ráteríti bûzét
életekre és logikákra -

üvölteni, átkozni, káromolni -
de az se lenne jó, csak széthírlelné,
hogy pillanatnyilag milyen
dühítõen védtelen vagyok -

keresek inkább valami gyöngyöt odalenn,
például Mahalia énekét,
egy régi karácsonyi spirituálé
fekete ragyogását -

s lám, a sebezhetetlen hangzatokból
sorra kibomlanak
elhamvadt holnapjaim emlékképei,
s velük a karcolatlan bizonyosság,
hogy a gonosz csak idõleges, és
nem ér fel a csillagokig.

GYÖRE IMRE

Játék

Játsszunk ma mást és másképp
legyünk komédiásnép
mintha cukorszóróban
porcukor helyett só van
bújjunk bohócruhába
bukfenc elõre-hátra
míg csöngõk csilingelnek
szánk föstött eleven seb
orrunk mûanyagkrumpli
cipõnk ötvenes futni
tízszer is essünk hasra
homokban várva tapsra
fújjuk kis trombitánkat
melybõl trombonhang árad
ijedten üljünk seggre
dugjuk bal-jobb fülünkbe
trombon szól Föl kötélre
kupola tetejébe
s mintha véletlen lenne
trapézrõl bukfencezve
nem is lehetne másképp
míg megdermed a jó nép
hulljunk föl az egekbe