SÁRKÖZI LÁSZLÓ

Töredék

                Faludy Györgynek

… s még mindig itt áll az asztalomon,
számítógépem mellett s várja, hogy
Rád emlékezve meggyújtsam végre
amint azt illik, ám halogatom:
réges-rég elmúlott Mindenszentek
és elmúlt már Halottak Napja is…
Tõlem csak néhány metró s villamos
megálló a Fiumei úti sírkert,
hol nyugszol s nem tudom mégsem
kivinni a mécsest…

        2006. november 10.
 
 

DIENES TIBOR

Hajnali üzenet

Csak az arcod látom
ahogyan
állok a parton
mosdik a testem
kezem sem cselekszik
rég
mögöttem dunnyog a Duna
tudattalan esõben
kirekesztett
letéteményesedként megkövültem s
valahol
párnás ébredésben sikolytalan zene hatol
foszlós orgazmusok alatt - vagy túl


 
LÁSZLÓFFY CSABA

Falánk halál, falánk ihlet

A nehezén már túljutott. Különös éjszaka volt. Nem bántotta a hideg szél, nem gyötörte forróság. Nem vette el az eszét a kártyaszenvedély, sem a kockázás, mint a csirkefogók és szurtos képû zsebmetszõk közt a toledói kocsmabûzben, midõn a túl sok bor arcába szállt. ("Mintha cinóberrel mázoltak volna be.")
    Feleségét nem kérhette meg rá - egész életében egy pillanatnyi védelmet sem remélhetett tõle; talán majd holta után (a szerencsétlen csoroszlya tetemére pillantott s kirázta a hideg) -, így hát hajdani félszemû szolgájának a segítségére szorult. Ahogy az éjszaka leszállt, megnyitották a sírboltot. Óvatosan lecsúszott a mélybe, hogy megszemlélje az áldozatot.
    "Mit keres ez a förtelem az én családi telkem szélén? - tette föl megdöbbenve magának a kérdést a csupaszra vetkõztetett tetem láttán. - Csupa csont és bõr némber, meglehetõsen vénecske. A beesett arc ráncai még hagyján; de az elfeketült foghíjas száj!…"
    A sötét, szõrös, cserzett has, mely szerencsére elfedte szeméremtestét, sovány combjáig lelógott; nehezen tudta levenni róla a tekintetét. A félszemû sírgyalázó látványos keresztvetés közepette távozott. "Õk tartanak életben - motyogta -, azzal, amit a rongyaik között reánk hagynak… De ez után semmi se maradt."
    A néhai lotyó(?) kékfoltos emlõje, mint két kiszáradt, ráncos marhahólyag. Önkéntelenül is hátrahõkölt s távolabbról vette szemügyre, de így is hatalmába ejtette a félelem. Behunyta szemét, és váratlanul egy fiatal, hamvas bõrû, karcsú nõi tetemet képzelt maga elé. Már az illatnál tartott - a liliomé! az lehet ilyen betegesen fullasztó. Kétségtelenül úrinõvel van dolga, mint ábrándozásaiban mindanynyiszor. Elképzelte, hogy szíve választottja nyugszik a négy deszka között, és õ sûrû könnyhullatás közepette melléje fekszik, legalábbis megpróbál helyet szorítani mellette… Mindehhez - szakmai deformációjának köszönhetõen - egy régen olvasott olasz novella nyújtott nem kevés inspirációt. Íme, a vágy ereje, mely semmilyen határon meg nem torpan. "Miért ne simogathatnám meg a mellét?" - jött az újabb sugallat, még mindig behunyt szemmel. "- Ugyan már, ennek az irtóztató múmiának?…" Boccaccio hõs szerelmese, aki kezét az elhantolt hölgy keblére csúsztatta, és máris úgy rémlett neki, mintha érezné annak szívverését. Majd gondosabban megvizsgálván az eltemetettet, óvatossággal kiemelte a sírból, maga elébe vette a lóra, s titkon elvágtatott vele…
    Ó, ha valamilyen csoda folytán: nyeregben érezhetné magát õ is most!
    "Hogyha sokáig vacakolok ezzel a bûzlõ holttesttel - gondolta -, a feleségem még gyanút fog. Tán csak nem vesz erõt rajta megint a féltékenység? - A sötétségben is érezte, hogy belesápad a gondolatba. - Még azt találja hinni, hogy a Múzsám volt; mondjuk, a legelsõ!… Kímélj meg engem, Uram, az asszonyállati rohamoktól!"

    A kimerültség ásításra ingerelte, s elszenderült. Álmában halgerincet szopogatott (miután lecsupaszította róla a szájában elomló, fehér húst - meg se kellett mozdítania a nyelvét); s mintha bárkán ringatózott volna, orrlyuka megtelt a tenger sós illatával. Nagyhatalomnak képzelte magát. ("Habár a halszálkák a császárok mohó szájpadlását is megcsiklandozzák olykor.") Szemmel láthatóan jó kedve volt. Hegyesre nyírt szakálla kukkra állt a szélben, homloka büszkén domborult, miként a Földgömb kicsinyített mása, haja még barna volt, mint az itáliai katonáskodás idején vagy a lepantói tengeri csatában (a törökök, szerencsére, sehol!), minden rácáfolni látszott arra, hogy Miguel de Cervantes Saavedra az öregkor küszöbére lépett. Legfeljebb hiányzó fél karja juttatta eszébe, hogy a legendás Don Juan de Austria oldalán nagy árat fizetett a spanyolok harci mámoráért.
    Az ismeretlen, aszott némber (ezúttal nem a porhüvelye) nemcsak a ráncai közé száradt rizsportól, hanem ámbrától is illatozott. Igencsak szigorú küllemû aszszonyság benyomását keltette, úri hölgyét, talán templomjáróét, akár az õ felesége. Vállán selyemgyapjú kendõ, kezét bolyhos kesztyûbe bújtatta, és cirógatva csucsujgatni kezdte életre keltõjének nagyfantáziával megáldott homlokát.
    "Te volnál az, fiam? lehetséges, hogy te volnál?" A sovány nõi kar, mint valami õserdei lián, tekeredett a nyaka köré; a feltámadt némber szemében könnyek, majd heves mozdulattal magához rántotta megszeppent áldozata fejét, és szájon csókolta.
    Õ erõs undort érzett, mégse mert mozdulni a szorításból. Elõbb anyja jutott eszébe, de hát sehogyan sem ismert az anyja hangjára. Pláne azután, hogy a riasztó némber leült egy himbálózó vaspántos ládára, és alkalmi kedvesét még szorosabban ölelvén magához, nyögdécselve zokogta: "Nem hiába reméltem, hogy mielõtt lehunyom a szemem, hogy utolsó utamra induljak, még egyszer viszontláthatlak téged!"
    Aztán bevallotta a legénynek ("bár kissé öregecske vagy már!"), hogy az õ komaasszonya híres vajákos volt ("a te anyádról beszélek!"), aki, ha akarta, megfagyasztotta a felhõket, amikor pedig kedve támadt, a legviharosabb égbolt is kitisztult. "Nem volt könnyû némely ügyeskedést eltanulni tõle. A kenõcsök készítésében, persze, senki sem múlt felül engem. Még anyád sem."
    Azokról a kenõcsökrõl beszélt, amelyek segítségével ideig-óráig igazi boszorkányokká váltak.

    Az író amikor megébredt, a csoroszlya hullája egy gyékényen hevert letakarva. Minden porcikájától undorodott. Lehetséges, hogy mégis megfogta volt az egyik bokáját, és hátravonszolta ide a bokrok közé? Nem emlékezett rá, hogy mindez az õ érdemének volt köszönhetõ. Az eget nézte, míg el nem szállt belõle a félelem, hogy bátorságot meríthessen az íráshoz. Már csak egy kis ital hiányzott ahhoz, hogy elemében érezze magát. "Ami képzeletünkben történik - tûnõdött -, annyira eleven, hogy nem tudjuk megkülönböztetni attól, amiben igazán és valóságosan részt veszünk."
    Meghallván a távoli harangszót, mind türelmetlenebbé vált. Álmában nyugodt lélekkel pillantott le ("a fedélzetrõl"?) a mélybe, s felötlött benne, hogy hány gálya szenvedett hajótörést a parti szirtfalak között.
    Most a föld s az ég egymásba érõ sötét árnyékát bámulta komoran; a tûzvörös sugarak visszfénye sem tette játékosabbá a minden idegszálában és zsigereiben érzékelhetõ baljós ringást. Hiába volt szilárd talaj, spanyol föld a talpa alatt. Máskor (visszagondolva a tengeri csatákra) õrjöngve gyászosan égett alattuk a hajó, mindenki pánikba esett, ha nem épp egymásnak. Õ azonban a szánalmas emberi önzés és a riasztó ösztönök közepette is tiszteletet parancsolóan nézett fel a csillagokra.
    Mi más a mesemondó tudománya? Bátorítani, vagy megmosolyogni… mikor mire van szükség - töprengett magában hányszor; akkor is, midõn egy kórház elõtt rongyos köpenyegû, bicegõ alakkal találta magát szemtõl szemben. "Megesküdtem volna, hogy Flandria mezején vágtatsz!" - kezdte az erõltetett tréfa hangján, volt katonacimborája imbolygó árnyékára bámulva. A "zászlós úr", akit elõreszegzett pikával látott volt utoljára, most botként támaszkodott kardjára. S behunyt szeme mögött azóta is ott siránkozik, bicegve, megnyomorodva, a múlt minden vesztesége, keserûsége.
    "Fékezni az önhittet, a kalmárlelkületût; felébreszteni az álmatagot; cirógatni a szegényt - ismételte el untig magában. - Hát a buja természetû… tán ostort érdemel?! - Ettõl egy kicsit maga is meghökkent. - Az én húsom érzéketlenné vált vajon?"
    (Ezt nejecskéjének kell tudnia, aki egy elejtett szóért képes lenne egy-kettõre belédöfni a sárganyelû kést. Mint a sarki böllér, nagy, felfúvódott képpel, vérmes szemekkel ment ki utoljára a házból, faképnél hagyva férjét.)
    Mérges folyadékként keringett a vér benne is. Haja zsírtól ragyogott, szakálla csaknem olyan büdös volt, mint algíri fogsága idején. "Még egy dilettáns színésznõcskét se tudnál meghódítani! - s a tükörképébe köpött. - Az élet az idõ könnyû szárnyain repül - hadonászott nevetségesen a levegõben -, s egyszer csak véget ér."
    Nem volt, ki meggyújtsa a lámpát, mikor rájött az írhatnék - tán épp azt készült papírra vetni, hogy: fontosabb a betû, mint a kard. Az üres gyomor émelygett. Ilyenkor szokott megtelni a vágóhíd-tér tarisznyás fehérnépekkel és szedett-vedett, tolvaj sihederekkel. Ocsmány húsevõ ragadozó madarak! Észre se veszik, s falánk ábrándjaik közé ékelõdik a halál.
    A rosszmájú, epés szavak úgy ragadtak nyelvére, mint legyek a kiömlött borra. "A rossztetteket örököljük. A csecsemõ alig húzza ki karját a pólyából, máris felemeli, hogy bosszút álljon azon, akirõl azt hiszi, hogy megbántotta. És alig tanul meg valamelyest dadogni, máris leszajházza dajkáját vagy szülõanyját… Mit ér a nemesi lovagi szándék? Miért legyek vesztébe rohanó mén?… Jobb ma egy öszvérfogat."
    Ügyefogyottra valló vigyorral ült a lócán, és már csak magának fosta a szót.

LUZSICZA ISTVÁN

Februári tavasz

Tegnap még a szél fújt és a hó szakadt,
de mára kibújtak a napsugarak,
s ha talán már nem is lesznek itt holnap,
most erõtlenül, gyengén ránk simulnak.
A Föld túlvégén a fecske, a gólya,
lehet, úti motyóját csomagolja,
és - bár rügy sincs még, s csak a veréb csacsog -,
ünnepet hordoznak a hétköznapok.
 

JÁRVÁS PÉTER

Szonett a konyhából

Itt az éj, szobádból kiloplak,
míg mindenki szépet álmodik.
Ha kell, ha nem, szeretni foglak.
Ott a konyha, csendes hajnalig.
Hideg kõre hátad fektetem,
ne félj, hogy felfázol, míg alszunk:
tábortüzet gyújtok testeden,
és a csempe hûti közben arcunk.
Hang ne hagyja el az ajkadat!
Kezem harapd, amíg szeretkezünk.
Szeress, de közben jól viseld magad:
egyszerre és titokban élvezünk.
Szomszéd szobában alszik kedvesünk,
meg ne hallja, különben jaj nekünk

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

Kóbor kutya

Félszemû, sok vihart megért, tépett szõrû
kóbor kutya behúzott farokkal
caplat az utcán.
Óvatosan kerülgeti az embereket,
õk is õt.
Nincs már illúziója,
hogy egyszer még gazdára talál.
Ki volt, aki ismeretlen helyen kiebrudalta?
Szagát sem érzi, meg sem ismerné,
de ha mégis rátalálna,
kezét nyalná, s örömteli ugrálását
még a bohócok is megirigyelnék.

Szegény eb, ha tudná, hogyan néz ki,
a sáros, olajos pocsolyákból, amikbõl szomját oltja,
ha még volna ereje a haragra,
vicsorogna a tükörképre.
Szerencséje, hogy a rá visszanézõben
nem ismerné fel önmagát.
Darabig sántikál még, hamar elfárad,
lehasal a gazzal benõtt árokparton.
Vérzõ, az aszfalttól elkopott
mancsát nyalogatja.
Tüdeje zihál, horpaszát bordája
hegyes tõrként böködi.
A fájdalmat megszokta,
de gyomra görcsbe rándul, nem érti,
hogy fajtársai a kerítések mögü
l, miért kergetik,
miért ugatják olyan megveszekedetten?

Hirtelen szél kerekedik,
felkavarja a port, az elszórt szemetet.
Vaksi ferdén felnéz
a goromba, szürke, felhõs égre.
Õszi esõ, mely bolhaként
csípi, szurkálja keshedt bõrét?
Vért ugyan nem szív belõle.
Vagy, ami még ennél rosszabb,
szépségével kérkedõ hópihe hullik,
de szíve jég.
Megdermed tõle a föld,
a tolvajoktól kirabolt meztelen erdõ.
A pockok lukjukba menekülnek,
a madarak a nedves fészkükben
vacogva, némán összebújnak.
Õ hová menjen? Se lerágott csont,
eldobott, penészes kenyér, megromlott,
kiöntött ételmaradék, se száraz búvóhely.

A gyerekek a városszéli iskolaudvarban
röpke idõre abbahagyják a játékot.
Még soha nem hallottak ilyen szomorú,
torokszorító, túlvilági vonyíkolást.

FÖLDVÁRI JÓZSEF

Énekbeszéd (Sprechgesang)

bennem akkor Wagner tiszta hangja szólt
másokban más kétség érdesen dalolt
nem tudhatták hol rejtõzöm hová merre mentem
szimfóniák szirénáztak hangversenytermemben
sosem indultak keresni nincs is hozzám út
kocsiszínbe álmodom magam mert a GANZ gut
ott töltöm el minden napom minden éjszakámat

pálca nélkül vezényelve bábjaimat és a nyelvet
zenekari árokba kényszerítem a vasfegyelmet
hogy a kopott öreg lássa nincs szükségem messiásra
komplikáltan komponálok nem hagyom pihenni
rajtam több lánc van mint rajta látom fárad már a karja
nem bírja a terheit de már nem érdekel
azt akarom velem játsszon szürke hanggal
nem átlátszón értem és te érted
mert csak így érhetlek el
önként tudom úgysem jönnél más zenével elaltattak
éjnek sötét leple alatt elrabollak megtagadlak

mert hisz szép nõ vagy és ifjú kezed fürge ügyes
lesz hát még szabad hely vonósaim között