MÉRLEG

ROZSNYAI ERVIN

A Horthy-rendszer jellegérõl.

Mi a fasizmus?*

Mussolini rendszere maga keresztelte el magát fasizmusnak, Hitleré a fasizmus mintapéldánya, hiánytalan "ideáltípusa" volt. A Horthy-korszakot nemegyszer minõsítik "fasisztoidnak" (a fasizmussal nem azonos, arra csupán "hasonlító" alakzatnak), vagy éppenséggel a "konzervatív" jelzõvel illetik (ami nem határolja el, mondjuk, az angol konzervatívok - Churchill, Eden vagy Thatcher asszony - kormányzásától). Vajon rászolgáltak-e Horthyék ennyi gyengédségre?
    A Horthy-rendszer valóban eltért bizonyos sajátosságaiban a fasizmus "klasszikus", német és olasz formájától: nem támaszkodott tömegpártra és tömegmozgalomra - sem a hatalom megszerzésében, sem késõbb -, és mindvégig megtartotta a parlamentet, sõt a német megszállásig a polgári ellenzék mellett a szociáldemokrata pártnak és a szakszervezeteknek is legális mûködést engedélyezett. Általában emiatt szokták mentesíteni a "fasiszta" minõsítéstõl. Kérdés, mennyiben érintik az említett sajátosságok a fasizmus lényegét, és egyáltalán, mi a fasizmus lényege.
    Kezdjük talán azzal, hogy mi nem a lényege, mi nem különbözteti meg történelmileg más rendszerektõl. A zsidóüldözés bár lényeges ismérve a nácizmusnak, nem tartozik a fasizmus lényegéhez általában, jóllehet a náci rendszer a fasizmus legkiteljesültebb formája volt - nem tartozik hozzá, mert egyrészt nem minden fasizmus üldözi, vagy legalábbis nem minden fejlõdési szakaszában üldözi a zsidókat (az olasz fasizmus csak akkor kezdte ezt, amikor Mussolini már közvetlenül Hitler "védnöksége" alatt állt); másrészt a zsidók üldözését helyettesítheti (vagy kiegészítheti) az araboké (például a zsidó fasiszták részérõl), a feketéké, a cigányoké stb.; végül, a történelemnek nem volt olyan korszaka, amikor a zsidókat ne üldözték volna, az asszír és a babilóniai, az egyiptomi és a római birodalomtól a gettósító középkoron, a spanyol és portugál inkvizíción, az orosz feketeszázas pogromokon keresztül egészen a legmodernebb (?) korig. Az antiszemitizmus tehát, noha bizonyos fasizmusokra jellemzõ, és más ismerévekkel összefonódva feltétlenül a fasizmus megnyilvánulása, önmagában véve nem tekinthetõ a fasizmus jellemzõjének.
    A zsidóüldözésnél általánosabb ismérv a militarizmus: ez valóban lényegi vonás, fasizmus nincsen nélküle. De ami egy jelenség lényegéhez tartozik az nem mindig tartozik ennek a jelenségnek a megkülönböztetõ jegyeihez - tágabb is lehet az utóbbiaknál. A hódító militarizmus a legkülönfélébb uralmi rendszerek lényeges vonása volt: a rabszolgatartó római impériumé, a feudális oszmán birodalomé, a polgári eszméknek Európa-szerte karddal utat vágó napóleoni császárságé - tehát egyiküket sem különbözteti meg sem egymástól, sem a fasizmustól. Vagy: lényeges vonása a fasizmusnak a terrorista diktatúra - de a legkönyörtelenebb diktatúrát gyakorló egyiptomi fáraó sem sorolható a fasisztákhoz, és Cromwell sem, noha terrorista diktatúrával tiporta el az írek és a skótok nemzeti ellenállását, Angliában pedig a levellerek és a diggerek forradalmi mozgalmait; ráadásul a népi forradalmi mozgalmaknak ez az eltiprója történelmileg haladó, forradalmi szerepet játszott, ami a fasizmusról éppenséggel nem mondható el.
    Ahogy a fasizmus egyik-másik sajátossága jelen lehet különféle uralmi rendszerekben anélkül, hogy ezek emiatt fasisztának minõsülhetnének, éppúgy a fasizmus magába foglalhatja tõle eltérõ vagy vele ellentétes politikai berendezkedések elemeit anélkül, hogy minõségét elveszítve, megszûnne fasizmusnak lenni. Ilyen elem a koalíciós kormányzás, a többpártrendszer, a parlament. Mussolini elsõ kormányának - mint tudjuk - csupán négy fasiszta minisztere volt tíz nem-fasiszta mellett, és a kijelölt kormányfõ eredetileg két szakszervezeti vezetõnek is tárcát kínált. Mûködött a parlament, népes ellenzékkel, számszerûen erõs szocialista és kisebb, de nem jelentéktelen kommunista képviselõcsoporttal. Kiderült azonban, hogy a rendszer természetét nem a parlament fennállása és a pártok képviseleti aránya határozza meg, hanem a valóságos erõviszony, amelynek döntõ mozzanata a szervezettség és a céltudatos cselekvés. A fegyveres fasiszta terrorakciók - megtoldva a 100 millió dolláros stabilizációs kölcsönnel, amelyet az amerikai Morgan-bankház a Matteotti-válság alatt nyújtott Mussolininak - hatékonyabbak voltak, mint a parlamenti ellenzék többségének erkölcsprédikációi és szemrehányó hivatkozásai az alkotmányosságra; egyébként is, a részint fasiszta, részint megfélemlített parlamenti többség maga szavazta meg alkotmányosan és demokratikusan a parlament törvényes megbénítását. Bár a fasisztáknak eleinte tartaniuk kellett mind a baloldali pártoktól, mind a kereszténydemokrata irányzatú Néppárttól, amely mögött tömegesen sorakozott fel a nagybirtokellenes parasztság, lényegileg mégis kezdettõl fogva irányt tudtak szabni a dolgok menetének (fõként az ellenállás gyatrasága miatt). Ez a hatalom tehát kezdettõl fogva fasiszta volt (nem "fasisztoid" vagy valami efféle), amin az sem változtat, hogy a teljes, totális fasizmus megvalósításához bizonyos idõre volt szüksége. A hitleri rendszerre nagyjából ugyanez vonatkozik, bár sokkal rövidebb idõ alatt taposott utat magának a totális fasizmushoz, mint olasz megfelelõje. Hitler alkotmányos parlamenti választással - mondhatni "demokratikusan" - jutott hatalomra, és elõször szintén koalíciós kormányt alakított, nem kergette szét azonnal a parlamentet, a pártokat, a szakszervezeteket; kormányzása ennek ellenére az elsõ pillanattól fasiszta volt, a hatalmat a fasizmus jellegzetes módszereivel gyakorolta. Mit akarunk ezzel mondani? Azt, hogy a többpárti parlament léte, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek legalitása nem zárja ki a rendszer fasiszta jellegét, így önmagában véve arra sem használható fel bizonyítékul, hogy a Horthy-rendszer ne lett volna fasiszta.
    Ellene szólhat ennek az érvelésnek, hogy Horthy idején mindvégig létezett a parlament, és majdnem végig a szociáldemokrata párt - nem úgy mint az olasz és a német fasizmusban. Ám ez az ellenvetés éppen a történelmi különbség miatt nem talál célba. Amikor Mussolini és Hitler - ellenforradalmi tömegmozgalmaktól támogatva - elfoglalták a kormányfõi posztot, Olaszországban még nem apadtak el, Németországban pedig növekedõben voltak a forradalmi energiák; Horthy ezzel szemben egy levert forradalom után lovagolt be a hatalomba, és nem fanatizált tömegek hátán, hanem a román fegyverek és az antant-missziók segítségével. Magyarországon az antant már Horthy jövetele elõtt megtörte a baloldalt (leverte a Vörös Hadsereget), és a szociáldemokraták nemhogy komoly veszélyt nem jelentettek az új rendszer számára, mint az olaszoknál vagy a németeknél, de õk maguk ajánlották fel "kérges kezüket" az ellenforradalomnak; Horthyék pedig ingatag helyzetükben sem õket nem nélkülözhették, sem az antant által megkövetelt parlamentáris politikai homlokzatot. Rendszerük konszolidálásához tehát éppoly szükséges volt a parlament és a szociáldemokrata párt fenntartása, mint az olasz és a német fasizmus konszolidálásához e két intézmény felszámolása. A mi kérdésünk szempontjából azonban nem is az a döntõ, hogy léteznek-e ezek az intézmények vagy sem, hanem az, hogy létezésük esetén befolyásolják-e a rendszer lényegét.
A parlamentrõl a magyar királypárti ellenzéki vezetõje, Payr Hugó, találóan írta 1938. október végén Horthyhoz intézett beadványában: "Nem a népnek van rá szüksége, hanem a hatalmon levõknek. Mert a parlament legbiztosabb levezetõ csatornája a tömegindulatoknak. Ha nagy a feszültség, egy kormányváltozás, ha még nagyobb: új választás mindig enyhíti a helyzetet, és egy idõre új etapot, nyugalmi állapotot teremt. Ha ez nincs meg, a feszültség a hatalmon levõk alatt robban, s nyomában jár a forradalom."1 Payr az ismert szokás szerint egy kalap alá veszi a proletárforradalmat és Szálasi "forradalmát" - itt elsõsorban az utóbbira gondol -, de abban kétségkívül igaza van, hogy a parlament biztonsági szelepül szolgál a fennálló rend számára; ellenkezõ esetben szétkergetik. A magyar parlament még a kormányváltozásokban sem töltött be érdemleges szerepet: negyedszázados történetében egyetlen egyszer fordult elõ (1938. november 23-án), hogy leszavazták a kormányt (a Bethlen István körül csoportosult képviselõk Imrédy Bélát), Horthy azonban nem fogadta el a miniszterelnök lemondását, és Imrédy mindaddig hivatalban maradt, amíg ellenfelei be nem bizonyították, hogy egyik dédapja zsidó volt - ez többet nyomott a latban, mint a parlamenti szavazás. (A mindenkori kormányfõ személyérõl általában a színfalak mögött, kamarilla-tárgyalásokon határoztak.)
    A szociáldemokratákkal kötött megegyezés éppúgy a rendszert erõsítette, mint a parlamenti forma. Peyer Károlyék külföldi összeköttetései megkönnyítették az ellenséges nemzetközi hangulat lecsillapítását, a Horthyék számára létfontosságú stabilizációs kölcsön felvételét; a munkásság kézbentartásához is célszerûnek látszott, ha a terror kiegészítéséül a kormányzat betagolja a szociáldemokrata pártot és a szakszervezeteket az ellenforradalmi struktúrába. Számolni kellett persze azzal, hogy az SZDP radikális vagy éppen kommunista elemek legális fedezékévé válik. Az idõ azonban megmutatta, hogy ebbõl a kompromisszumból a hatalom birtokosai húzták a legnagyobb hasznot. Az 1922-es választások után, ahol a szociáldemokraták Horthy-korszakbeli szereplésük legkimagaslóbb eredményét érték el, 25 mandátumukkal jóval kisebb frakciót alkottak a parlamentben, mint az olasz szocialisták Mussolini alatt, a késõbbi választásokon pedig mandátumaik amúgy sem nagy számát a kormányzat módszeresen leapasztotta. De a munkásság leszereléséhez és a rendszerbe való integrálásához legjobb tudásuk szerint hozzájárultak - többé-kevésbé helyettesítve ily módon a korporációkat, az osztályegyüttmûködés jellegzetesen fasiszta szerveit, amelyek Magyarországon nem vertek gyökeret -, és a föld alá kényszerített kommunisták felderítésében is kezére játszottak Horthyéknak. Mindez újólag megerõsíti feltevésünket: annak eldöntéséhez, hogy a Horthy-rendszer fasiszta volt-e, vagy csupán "fasisztoid", netán "konzervatív", nem a parlament, az SZDP és a szakszervezet létezésébõl, hanem a fasizmus lényegébõl kell kiindulnunk.
    Ha a fasizmust lényege szerint akarjuk jellemezni, meg kell jelölnünk történelmi helyét, alapvetõ funkcióit, eszközeit és módszereit. Elsõ megközelítésben és jórészt a korábbi fejtegetések összefoglalásaként azt mondhatjuk, hogy a fasizmus - ellenpárjához a New Dealhez hasonlóan - az imperializmus állammonopolista szakaszában, a kapitalizmus általános válságából bontakozik ki, rendszerint olyankor, amikor ezt a tartós, visszafordíthatatlan folyamatot elmélyíti a ciklikus (idõleges) gazdasági válság vagy pangás. A fasizmus és a New Deal közös funkciója volt, hogy elhárítsák a forradalmi veszélyt, állami beavatkozással visszaáramoltassák a "fölös" tõkéket a termelésbe, bõvítsék a tõke elégtelen piacait, biztosítsák a zavartalan felhalmozáshoz szükséges profitráta gazdasági és politikai feltételeit.
    A New Deal szülõhazája, az Egyesült Államok a polgári fejlõdés minden feudális kötöttségtõl mentes "idáltípusa" volt, hatalmas erõforrások, piacok és világgazdasági hadállások birtokosa, amely sikeres világháborús részvételével a tõkés államok élére ugrott. Az elsõ fasizmusok ezzel szemben olyan országokban kerekedtek felül, ahol a finánctõke együtt uralkodott a feudális maradványokat többé-kevésbé konzerváló nagybirtokkal, és a belsõ piac bõvülését fékezték az elavult agrárviszonyok. Így a New Deal egyik alapmódszere, a tömegek vásárlóerejének állami újraelosztással és politikai engedményekkel való jelentõs feljavítása, szóba sem jöhetett. A kérdéses országok egyébként sem rendelkeztek a New Dealhez szükséges erõforrásokkal: vagy vesztesei voltak a háborúnak, és értékes területekrõl kellett lemondaniuk, vagy gyõztes létükre nem kapták meg azt, amit reméltek. Ezek a "kisemmizett" országok nem tudták válságukat a parlamenti demokrácia és liberalizmus hagyományos kereteiben megoldani. Ilyen helyzetben, mintegy végszükségben folyamodtak felsõ osztályaik a fasizmushoz. (A "végszükség" szóval azt akarjuk itt jelezni, hogy a burzsoázia, bár a forradalmi baloldal elleni terrort nem vette különösebben rossz néven - kivéve az õ érdekeire is sérelmes "túlkapásokat" -, a hatalomba mégis habozva bocsátotta be a szélsõjobb nehezen kezelhetõ "népi" és alvilági hordalékát."
    A kormányra került fasizmus nyílt terrorral, militarizálással és agresszióval keresett a válságból kiutat, a "nemzeti" csalódásokért kárpótlást és elégtételt. A terror célja az volt, hogy letiporja vagy megelõzze a forradalmat, féken tartsa az elkeseredett tömegeket, és megfosztva õket harci-önvédelmi szervezeteiktõl, olcsó munkaerõt szállítson a tulajdonos osztályok - a tõke, a földbirtokosság, a módos parasztság - részére. A militarizálás célja az volt, hogy az állam katonai megrendelésekkel ellensúlyozza a belsõ piac szûkösségét, leapassza a munkanélküliséget - a legfõbb társadalmi veszélyforrást -, és elõkészítse az uralkodó osztályok szempontjából nélkülözhetetlen külsõ hódítást, az erõszakos területi újrafelosztást. Az állam tervezõ-gazdaságirányító tevékenysége ezekhez a célokhoz igazodott, ezeket szolgálta a rendszer ideológiája is.
    A fasiszta ideológia a nemzeti vagy "faji" felsõbbrendûségnek és a felsõbbrendûek közösségének mítoszára épült.2 A kettõs ideológiai koholmány egyszerre szított mesterséges ellentéteket kifelé, és leplezett valódi antagonizmusokat befelé: szégyenfához kötözte a nemzetköziséget, az osztályharcot, a "kommunizmust", átterelte a tömegek dühét nyomorúságuk valódi okozóiról az "idegenekre", a kisebbségekre, más népekre és országokra, vagy általában a "másságra", harcba szólította - nem is eredménytelenül - az elnyomottakat elnyomóik oldalán saját elemi létfeltételeik ellen. Ezt az ideológiai pestist a gyakorlati demagógia tette igazán hatékonnyá: a fasizmus, más népek vagy a nemzetbõl ("fajból") kirekesztettek rovására, kielégítette (vagy megígérte, hogy kielégíti) a tömegek bizonyos csoportjainak legsürgetõbb anyagi szükségleteit - azaz megvásárolta valódi érdekeiket pillanatnyi látszatérdekeikért (majd sokszorosan megfizettette velük azt, amit képmutatóan nyújtott nekik). A gyakorlati demagógia az igazság lopott pecsétjét ütötte a hazug ideológiára, az ideológia a felsõbbrendûség illúziójával szentesítette a kirekesztettek, a kiszemelt bûnbakok elleni rablást és erõszakot. A felsõbbrendûség illúziója az egyenlõség pótléka volt egy oligarchikus farkasvilágban, képzeletbeli kárpótlás a gazdasági és szociális hátrányokért, a kultúra, a képességek, a szellemi teljesítmény hiányáért, kábítószer az elnyomottaknak, hogy kisebbrendûségük tudatát elhomályosítsa a még elnyomottabbak feletti vélt fölényük és hatalmuk. Az alantas indulatukat felkorbácsoló ordas eszmékre a kispolgárság mutatkozott a legfogékonyabbnak, különösen ott, ahol a félfeudális agrárviszonyok miatt demokratikus hagyományokban nem bõvelkedett, életmódjában és kultúrájában elmaradottabb, létfeltételeiben bizonytalanabb, hajlamaiban brutálisabb volt, mint a polgárosultabb országok középrétegei, és rendszeresen termelte ki vagy szívta magába más osztályokból a lezüllött, kalandor, bûnözõ elemeket.
    A fasiszta közösségi mítosz gyökeresen szakított a felvilágosodás polgári eszméivel és eszményeivel. A felvilágosodás gondolatvilágában minden ember egyenlõ, mert egyforma részese ugyanannak az "általános emberi természetnek"; a fasizmusban csupán a "vérségi közösséghez" tartozókat illeti meg az egyenlõség - helyesebben, annak árnyképe -, a közösségen kívüliek csupán alsóbbrendû, megtûrt vagy üldözött elemek, és formálisan sem egyenlõk a közösség teljes jogú tagjaival. Ugyanilyen megbélyegzettek azok is, akiket politikai meggyõzõdésük vagy "másságuk" miatt taszítanak ki a közösségbõl. Ez a diszkrimináció valamilyen formában a polgári fejlõdés demokratikus szakaszaiban is jelen volt, de a fasizmussal az eszelõsségig elvadul. A fasiszták, bár mindvégig a "kommunizmusra" mérik a fõ csapást, a polgári demokráciát sem kímélik gyûlöletük hullámaitól, és hatalomra jutásuk esetén eltapossák vagy saját igényeik szerint gyúrják át a hagyományos parlamenti rendszert.3 Habzó demokráciaellenességük mintegy elõlegzi a finánctõke törvényszerû fejlõdési távlatait. A finánctõke maga alá rendeli a társadalmat, beleértve a burzsoázia különbözõ rétegeit is, gyakorlatilag a hûbéri oligarchia korszerûsített változatával helyettesítve a hagyományos polgári demokráciát és egyenlõséget. Az utóbbiaknak a talaja az erõs demokratikus középosztály, vagyis a viszonylag egyenlõ polgári tulajdon; ahogy a monopolista tõkekoncentráció felmorzsolja az önálló középrétegeket, úgy fosztják meg tartalmuktól és göngyölítik fel a növekvõ társadalmi egyenlõtlenségek a hagyományos demokratikus intézményeket. A fasizmus tehát minden más polgári mozgalomnál, pártnál, ideológiánál és uralmi rendszernél hívebben fejezi ki a finánctõke legbensõ lényegét, szükségszerûen érvényesülõ mozgási tendenciáját. Ahogy József Attila mondta: "tõke és fasizmus jegyesek".
    A fasizmus megnyilvánulási formái sokfélék, részint a rendszer belsõ fejlõdésétõl függõen. Ennek a fejlõdésnek általában három szakasza van: a.) a hatalomátvétel elõkészítése, b.) a megszerzett hatalom konszolidálása, c.) a konszolidált kormányzás szakasza.
    A hatalomátvétel kétféleképpen mehet vége: tömegmozgalom segítségével, mint Olasz- és Németországban; a fegyveres erõk közvetlen akciójával, mint nálunk vagy a Balkánon.4 De akárhogyan történjék is, mindenképpen a társadalom mély válságát jelzi. A viszonyok ingatagsága miatt maga az új rendszer sem ül biztosan a nyeregben; ahhoz, hogy megszilárduljon, félre kell állítani valóságos és potenciális ellenfeleit. Ez szintén kétféleképpen lehetséges. Ha a rendszernek módja van rá, az állami és a "társadalmi"-félkatonai terrorszervezetek (squadrák, SA) kombinálásával felszámolja az ellenzéket, és abszolút egyeduralmat vezet be; ha valami okból - tömegmozgalom híján, az uralkodó osztályok belsõ harcai vagy a külpolitikai helyzet miatt - erre nincs módja, akkor (mint már Dimitrov kifejtette) összeköti "a nyílt terrorista diktatúrát a parlamentarizmus durva hamisítványával", és "bizonyos legalitást hagy mind a többi polgári pártnak, mind a szociáldemokrata pártnak".5 A szociáldemokráciát a fasiszták különösen ott igyekeznek beilleszteni uralmi gépezetükbe, ahol nem támogatja õket tömegmozgalom, és a nyílt terrort ki kell egészíteniük a bizalmatlan vagy ellenséges proletariátus harci energiáinak politikai semlegesítésével. Ilyen esetben az álparlamentarizmus kiépítése zárhatja le a fasizmus második szakaszát. Ahol azonban a hatalom megragadásában és az ellenzék - részint fizikai - megsemmisítésében döntõen közremûködött az "antikapitalista" jelszavakkal toborzott tömegmozgalom, ott a konszolidálás befejezésének más feltétele van: le kell szerelni a tömegmozgalmat és terrorista osztagait, mielõtt fegyverrel kérnék számon a jelszavak teljesítését. E szakaszok és történelmi formáik különbözõsége természetesen az ideológián is nyomot hagy - fõként a tömegek ösztönös haragját meglovagoló "antikapitalizmuson", amelynek alkalmazása a tömegmozgalom változó politikai szerepétõl függ, támadási célterülete pedig úgy szûkül le az általában vett nagytõkérõl az "idegen" tõkére, ahogyan az uralkodó gazdasági körök a fasizmust zsoldjukba fogadják és hatalomra juttatják.
    Érvényesek-e a fasizmus lényeges jegyei a Horthy-rendszerre?
    Osztályjellegét tekintve, a horthysta állam elsõsorban a monopoltõke és a feudális maradványokkal terhelt nagybirtok hatalmát testesítette meg, de védelmezte a dzsentri és bizonyos más középrétegek - gyûjtõnéven az ún. "keresztény középosztály" -, valamint a módos parasztság érdekeit is, amennyiben nem ütköztek a vezetõ tõkés és földbirtokos csoportok érdekeivel. A tõke és a földbirtok védelmében a rendszer egyrészt a konfliktusok csillapítására, kompromisszumra törekedett a hatalmon belüliek között, másrészt terrorista diktatúrával nyomta el a forradalmi baloldalt és harci szervezeteit, a proletariátus és a szegényparasztság akár szervezett, akár ösztönös megmozdulásait. A terror a rendszer állandó jellemzõje volt: nyilvános és korlátlan az elsõ években, késõbb politikai megfontolásokból a "törvényesség" spanyolfala mögött folytatódott, de a helyzettõl függõen, idõrõl idõre magasra csapott ( statárium, tömeges letartóztatások és nyílt nyomozások, újvidéki vérengzés stb.), és vidéken mindvégig nyilvános maradt ("cicáznak a szép csendõrtollak"). A parlament létezése nem változtatott a rendszer terrorista lényegén. A szuronyok árnyékában megválasztott képviselõk gyülekezete, ahol irredenta nacionalizmus, "fajvédelem" és haladás-ellenesség dolgában az ellenzék nagy része versengett a kormánypárttal, csupán gúnyképe volt a parlament intézményének, és diszkriminációs jogalkotásával (numerus clausus, zsidótörvények) még a formális polgári jogegyenlõséget is arcul csapta.6 Ebben az összefüggésben, tehát a monopolkapitalizmus nyíltan terrorista uralmi formájának kereteiben a zsidók állami diszkriminációja és üldözése feltétlenül a fasizmus ismérve volt, jóllehet nem jellemez minden fasizmust, és önmagában nem is elegendõ ahhoz, hogy gyakorlóit, például a 16. század spanyol és portugál inkvizítorait, fasisztáknak nevezzük.
    Az agresszív militarizmust, amely szintén lényeges jegye a fasiszta diktatúrának, Horthyék nem gyakorolhatták mindjárt teljes nyíltsággal - megkötötte kezüket a békeszerzõdés -, de eleve készültek rá. Titkos irredenta szervezeteiket csupán kezdetnek szánták; "a következõ lépés - mint Bethlen miniszterelnök írta Horthynak 1926. szeptember 24-én - a katonai kontroll lezárása és katonai fegyverzetünk kiépítése kell legyen, ezzel párhuzamosan mind fokozottabb külpolitikai erõfeszítést kell tennünk a kisantant szétrobbantására".7 A tervek megvalósítását illetõen egy darabig gondot okozott az általános hadkötelezettség tilalma; kijátszására néha egészen bizarr ötletek születtek, mint Mayer Csejkovits Károly ezredesé, aki azt javasolta Horthynak, hogy vezessék be az "általános tûzoltói kötelezettséget", amellyel mind a kiképzés, mind "a népnevelés és fegyelmezés problémája megoldást nyerhet".8 Az idõ végül eltakarította az akadályokat. 1927. március 31-én feloszlott az antant-hatalmak katonai ellenõrzõ bizottsága, és a helyébe lépõ népszövetségi ellenõrzés nem csinált nagy ügyet a magyar kormányok katonai elõkészületeibõl.
    Nemcsak a militarizálás - a rendszer szorosan vett állammonopolista funkciói sem fejlõdhettek ki egyszerre. A gazdaság széleskörû állami befolyásolása csupán a 30-as évek elsõ felében, a Nagy Válság hatására vált uralkodóvá. Ez persze nem magyar sajátosság, hanem az imperializmus történetének általános vonása. Ami sajátosan nemzeti, az inkább a magyar politika nemzetietlensége, egyre szolgaibb hozzáláncolódása a hitleri Németország módszereihez és a német nagytõkének a náci államon keresztül érvényesített agresszív törekvéseihez. Horthyék expanziós-militarista állammonopolizmusa nem is teljesedhetett volna ki, ha az ország nem adja magát a Harmadik Birodalom pórázára. A fasiszta külpolitikai orientáció szükségszerûen következett a hatalom birtokosainak soviniszta, irredenta, antidemokratikus, nép- és szovjetellenes alap-beállítottságából, azaz a rendszer lényegébõl; és ugyanilyen szükségszerûséggel hatott vissza a belpolitikára, felgyorsítva a társadalmi-politikai szerkezet hasonulását a náci mintához.
    A negyedszázados Horthy-korszak vezetõ politikusai nem egyformán vélekedtek a Németországgal való kapcsolatról, a kül- és belpolitika kérdéseirõl. Nézetkülönbségeik azonban nem érintették a rendszer lényegét, funkcióját, módszereit. A korszak születésénél a darutollasok bábáskodtak, agóniája kezdetét a Sztójay-kormány deportáló csendõrei jelzik, a kezdet és a vég között pedig, ha volt is bizonyos hullámzás a formákban, az alapirány és a szellemiség hajszálnyit sem változott. Bethlen talán "balrább" állt utódainál? A nyílt fasiszta erõszak intézményesítésében megelõzte Mussolini kormányzatát, mindennapos állami gyakorlattá emelte a terrort Magyarországon: emlékezzünk az internáltakkal vagy a sztrájkoló bányászokkal szemben tanúsított kíméletlenségére, a csendõri segédlettel lebonyolított nyílt szavazásokra, a rendõri brutalitásra 1930. szeptember elsején, az endrõdi csendõrsortûzre, a baloldal elleni inkvizíciós hadjáratokra, az osztrák fasiszta Heimwehrnek, a szeparatista horvát Jogpártnak (az usztasák elõdjének) nyújtott támogatásra, és így tovább, és így tovább. És a többiek mennyivel voltak különbek? A tudós Teleki, a mérsékeltnek számító Kállay ugyanolyan soviniszta volt, ugyanolyan fajgyûlölõ, a baloldallal szemben éppoly könyörtelen, mint Bárdossy, Sztójay vagy maga Horthy. Egy uralmi rendszer jellegét persze nem egyik-másik kormány vagy vezetõ politikus tevékenysége és ideológiája határozza meg. De a vezetõk valamilyen mértékben - hol többé, hol kevésbé - szükségképpen megjelenítik a társadalmi közeget, amely kiválasztja õket és kölcsönhatásba lép velük. Az 1990-es évek Olaszországában például a szélsõjobboldali Berlusconi-kormány a társadalom fasizálódásának növekvõ veszélyét jelenítette meg, jóllehet a polgári-demokratikus berendezkedést nem tudta gyökerestül felforgatni, és elég hamar kénytelen volt átengedni - ideiglenesen - a kormányrudat egy "középbal" kormánynak. Mussolini több mint két évtizedes uralma viszont teljes összhangot teremtett a kormányzat és a politikai szerkezet, jelenség és lényeg között: fasiszták kormányoztak egy fasiszta rendszert. Horthy-Magyarországról ugyanez mondható. Horthy alatt, aki megszakítatlanul állt az élen 25 évig - tovább, mint Mussolini, és csaknem kétszer annyi idõn át, mint Hitler -, soha még a gondolata sem ötlött fel egy "középbal" kormánynak, vagy akár a legcsekélyebb balracsúszásnak. A korszak vezetõ gárdája, mind közéleti tevékenységével, mint ideológiájával, híven és folyamatosan tükrözte a rendszer lényegét, alapvetõ tartalmát, ez a tartalom pedig hiánytalanul egyesítette magában a fasizmus általános ismérveit.
    Megkérdezhetné valaki: ha az országot irányító politikai elit fasiszta volt, miért lépett fel a legvérbelibb magyar fasiszták, a nyilasok ellen? Nem volt-e mégis csupán "fasisztoid" vagy "konzervatív", kevésbé fasiszta a nyilasoknál, "baloldalibb" a szélsõjobbnál?
    A Horthy-rendszer már születésekor sem nélkülözte a fasizmus lényegi sajátosságait, ezek egynémelyike azonban a történelmi feltételek miatt csak fokozatosan és a "klasszikus" mintáktól eltérõ módon teljesedhetett ki. Szembeötlõ az eltérés a tömegmozgalomhoz való viszonyban. Horthyéknak, minthogy idegen fegyveres és diplomáciai segítséggel jutottak hatalomra, nem volt szükségük olasz-német típusú "népi-radikális" tömegmozgalomra; nem is lett volna lehetõségük ilyen mozgalmat szervezni, de hajlandóságot sem éreztek semmi effélére, ismerve a forradalmi tapasztalatokra szert tett tömegek ellenséges hangulatát. Horthyék és a mögöttük álló osztályok tudatában a "tömeg" gyûlöletes fogalma összemosódott a forradaloméval, a Károlyi-forradalom és a polgári demokrácia a Tanácsköztársasággal, a szélsõjobboldali "populizmus" a "kommunizmussal".9 Magyarországon a "populisták" csak a hitleri elõretörés után fejlõdhettek tömegmozgalommá, jórészt német pénzen: a nácik, mint láttuk, készenlétben tartották õket arra az esetre, ha a magyar uralkodó körök lazítani próbálnának a gyeplõn. Így a szélsõjobboldali tömegmozgalom Magyarországon eleve idegen zsoldban álló bérfasizmusként keletkezett, amely szervezetileg elkülönült a fasizmus felsõ köreitõl, és szociális demagógiájával magára vonta "bolsevizmust" szimatoló dühüket.
    A szervezeti különállás következtében a fasizmus "úri" és "populista" szárnyának ellentéte Magyarországon a kormány és a nyilaspártok külsõ ellentéteként jelent meg, nem egyetlen párt belsõ ellentéteként, mint a németeknél vagy az olaszoknál. Ez az ellentét néha kemény összecsapássá élesedett: a kormány rendõrökkel verette, börtönbe csukta, statáriummal tartotta sakkban a nyilasokat. Horthyék nyilasellenes fellépése azonban szinte lovagiasnak mondható ahhoz képest, ahogyan Hitler bánt el saját pártbeli bajtársaival a hosszú kések éjszakáján, vagy Antonescu, a román "úri" fasizmus vezére, a kormányában résztvevõ "populista" Vasgárdával. Hitler és Antonescu természetesen nem a fasizmust fejezték le, csupán annak "népi-radikális" vezérkarát, és a leszámolás után - amelyhez Antonescu náci segédletet kapott - éppúgy fasiszták maradtak, mint elõtte voltak. Miért ne vonatkozhatna ez még inkább Horthyra, aki mindig csak "bolsevistákat" végeztetett ki, "populistákat" soha? Miért ne lehetne Horthy perpatvara a nyilasokkal ugyanolyan jellegû belsõ viszály a fasizmus két szárnya között - csak éppen jóval kevésbé viharos -, mint amilyen Hitler tömegmészárlássá fajuló konfliktusa volt az SA-val, Antonescué a Vasgárdával?
    A két szárny szervezeti különállása, az "uraknak" a kormánypártban, a "populistáknak" a nyilaspártokban való tömörülése a szélsõséges és a mérsékeltebb jobboldal, a fasiszták és ellenfeleik közötti összeütközéssé álcázta azt, ami voltaképpen ugyanannak a tábornak a belsõ ellentéte volt; a látszat mögött azonban a "klasszikus" mintáknál világosabban érzékeltette a fasizmus antagonisztikus osztályerõket egyesítõ kettõs szerkezetét. De talán helyesebb hármas vagy még többrétû szerkezetrõl beszélni. Az "úri" szárny Magyarországon maga is kettéoszlott a nagyburzsoáziát és az arisztokrata nagybirtokosságot átfogó felsõ osztályokra és a jobbára dzsentri középrétegekre. Az alapvetõ érdekegységen túl - mint láttuk -, jelentõs érdekkülönbségek mutatkoztak a két csoport között. A magyar fináncoligarchák és a profitjaikban részeltetett nagybirtokosok joggal tartottak a német monopolisták versenyétõl, a Birodalom gazdasági és politikai terjeszkedésétõl, ezért szívesen megõrizték volna a nemzeti függetlenség maradványait (bár az ismert okokból nem kívántak, de nem is tudtak volna túlságosan lazítani a német függõségen); a földre és olcsó hitelekre éhes dzsentri középrétegeknek viszont nem az idegen monopolistákkal volt bajuk, hanem a hazai nagybankokkal és nagybirtokosokkal. Mivel érdekeik érvényesítését az erõs ellenfelekkel szemben el sem képzelhették náci pártfogás és "populista" tömegtámogatás nélkül, többnyire buzgóbban törleszkedtek a hitleri Németországhoz, és harsányabban mûvelték a szociális demagógiát, mint a felsõ osztályok. Anyagi eredetû politikai és ideológiai különállásuk igen korán szervezeti formában is megjelent: Gömbös Gyula 1923 júniusában kilépett híveivel a kormánypártból, és 1928-ig saját pártjában, a Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédõ) Párban tevékenykedett. Miután azonban visszalépett korábbi pártjába - így lett államtitkár, miniszter, majd miniszterelnök -, az "úri" felsõ- és középrétegek konfliktusai jóideig a kormánypárton belül, ennek különbözõ szárnyai között zajlottak. Hozzátartozik a képhez, hogy a "felsõk" maguk sem voltak egységesek: a nagybirtokos osztálynak érdekellentétei voltak a nagyburzsoáziával, különösen a banktõkével, és azok a tagjai, akik nem részesültek illõ módon a monopolista profitokból, közeledtek politikailag a nácibarát dzsentri középrétegekhez. A vegyes összetételû kormánypárt emiatt is frakcióharcok színtere volt, és a vezetés idõnként - illetve egyre inkább - a szélsõséges nácibarátok (Marton Béla, Imrédy stb.) kezébe csúszott, akik szemléletükben nem álltak messze a nyilasoktól.
    Az "úri" középrétegek mintegy közvetítettek a fasizmus "felsõ" és "alsó" szintje, illetve a kormánypárt és a nyilasmozgalom között. Egy részük a kormánypárt, más részük valamelyik nyilaspárt tagja vagy szimpatizánsa volt, sokan pedig ingázásukkal testesítették meg az "úri" és a "populista" szárny összemosódását és ellentétét. A dzsentri a maga "kérlekalássan-urambátyám" modorával a földbirtokos osztály "történelmi" elitjéhez dörgölõzött, miközben a "népet" egyszerre akarta támaszul megnyerni és a hatalomtól távoltartani. Kötõdött a "felsõkhöz", akikkel érdekkonfliktusa volt; ahogy a "felsõk" sem nélkülözhették dzsentri ellenlábasaik szövetségesi közremûködését a "nép" sakkfiguraként való felhasználásában. A két csoport viszonyát hol az egység, hol az ellentét határozta meg erõsebben, Hitler hatalomra jutása után leginkább a német befolyástól és szándékoktól függõen. A német befolyás növekedését jelezte 1939 januárjában az Imrédy-Hóman-Jaross-féle Magyar Élet Mozgalomnak, majd 1940 októberében a Magyar Megújulás Pártjának zászlóbontása, amellyel a nemzetiszocializmus nyílt hívei kiszakadtak a kormánypártból, és közeledtek a nyilasokhoz. Ezzel a felülrõl lefelé tartó mozgással egyidejûleg folyt az ellenkezõ irányú áramlás a nyilastáborban, ahol az "urak" rugaszkodtak el felfelé az alsóbbaktól. Az "úri" és a "populista" frakció viszálya annyira elmérgesedett, hogy 1941 elején Hubay Kálmán csoportjának és Szálasi híveinek külön kapuõrségük volt a "Hûség Háza" nevet viselõ nyilasközpontban, s egy Szálasihoz írt nyílt levél Hubayékat "nagyságos nemzetiszocialista képviselõ uraknak" titulálta.10 Kevéssel a Szovjetunió megtámadása után az "úri" szárny, mint már említettük, kivált a Szálasi-pártból, és egyik része Imrédy keblére borult, a másik újjászervezte Pálffy Fidél gróf vezetésével a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot. Ebbe a pártba lépett be Hubay is, Szálasi volt alvezére, miután decemberben kiszabadult a börtönbõl. A szakadás külsõ sugalmazóira utal Pálffy grófnak, az SS bizalmi emberének cikke a "Magyarság" 1941. szeptember 26-i számában: eszerint a magyar nemzetiszocialisták nem akarnak erõszakos hatalomátvételt, mert a "forradalom" keltette belsõ viszály "nem áll érdekében" annak a hatalomnak, amely ma egész Európát védi a bolsevizmussal szemben".11 Szálasiék érthettek a szóból: a németekkel gyûlne meg a bajuk, ha eszükbe jutna megpróbálkozni az SA hírhedt "második forradalmának" magyar kiadásával.
    Magyarországon tehát az "urak" bonyolult társadalmi és politikai differenciálódása tovább tagolta a fasizmus "úri" és "populista" elembõl összetevõdõ általános szerkezetét. De a tagolódást a pártok megoszlása nem tükrözte pontosan. Az "úri" elem felsõ szintjéhez tartozó nagybirtokosok közül jónéhányan szorosan kötõdtek a finánctõkéhez, mások ellenségesen álltak szemben vele; az elsõ csoport a kormánypárt "mérsékelt" frakcióját alkotta, a második ugyanennek a pártnak a "szélsõséges" frakcióját, vagy pedig nyilassá lett, mint a 40 000 holdas Festetics Sándor gróf, aki ifjabb Balogh István debreceni nagygazdával közösen maga alapított náci mintájú "szocialista" pártot. A dzsentri középrétegek szintén otthonosan mozogtak mind a kormánypártban, mind valamelyik ellenzéki nyilaspártban. Sok volt az átfedés, a keveredés, a politikai öszvéralakzat. Fõnemesek és "populisták" egymásra találását példázza a deklasszált Széchenyi Lajos gróf, Szálasi pártjának egyik fõembere, vagy Kemény Gábor báró, leendõ nyilas külügyminiszter és háborús bûnös, aki 1941-tõl a párt külkapcsolatait intézte. Végül 1944. október 15-e után német ösztönzésre valamennyi nácibarát árnyalat a kormányfõvé emelt Szálasi zászlaja alá gyûlt, az addig vonakodó "urakat" is beleértve. Fordított folyamat játszódott le, mint Németországban: ott a "populisták" lefejezése a fasiszta uralom elsõ fejezetébe tartozott, nálunk a hatalomra jutott "populisták" garázdálkodása a negyedszázados fasiszta uralom zárófejezete volt. Bármennyire húzódoztak is Himmler és tanácsadói az SA zöldinges magyar utánzatától, a háború utolján mégis kénytelenek voltak ráfanyalodni. Így a véres szimfónia, amely darutollas pokolhangzatokkal indult, az utolsó tételben visszakanyarodott az elsõ tétel bevezetõ motívumaihoz.
    Az átfedések, az egyik pártból a másikba való ingajáratok jól szemléltetik, hogy a fasizmus vetélkedõ csoportosulásai között a különbségeken és ellentéteken túl megvolt az érdekek, törekvések és ideológiák alapvetõ egysége. A kormánypárt "mérsékeltjeitõl" a Szálasi-féle "populistákig" valamennyiüket összekapcsolta az agresszív nacionalizmus és rasszizmus, a rögeszmévé kövesedett gyûlölet a forradalmi baloldal és a Szovjetunió ellen, de még a polgári demokrácia és a liberalizmus ellen is - az a középkort idézõ közös szellemiség, amely megmagyarázza, hogy miért sajátíthatta ki Teleki kormánya irányváltás nélkül a nyilasprogram lényeges pontjait, s miért sikeredett tragikus bohózattá Horthyék fogvacogva megkísérelt kilépése a háborúból. Ezt a rendszert konszolidálta Bethlen, ez a rendszer bontakozott ki szerves fokozatossággal, sorsát mind szorosabban a hitleri birodalomhoz kötve, Gömböstõl Bárdossyn és Sztójayn át Szálasi rémuralmáig. Felvetõdik a kérdés: helyes-e a negyedszázados fejlõdésbõl logikusan következõ záróaktus szereplõit szélsõjobboldalinak minõsíteni? Kétségkívül azok voltak, ám az ilyen minõsítés, ha nem pontosítjuk, olyan látszatot kelt, mintha Magyarországon pusztán a nyilasok lettek volna szélsõjobboldaliak, horthysta útegyengetõik és politikai nemzõatyáik "balra" állnának tõlük, illetve általában a fasizmustól. Valójában szó sincs ilyesmirõl: egyik csoport sem kevésbé "szélsõjobboldali" a másiknál, de az egyik a szélsõjobbnak az "úri" szárnyát, a másik a "népi-radikális" vagy "populista" szárnyát alkotja, és a kettõ közötti hézagot átmenetek árnyalják. Ebbõl adódnak a fasizmuson belüli orientációs és módszerbeli különbségek, nemegyszer ellentétek - amelyek azonban nem érintik a vetélkedõ csoportosulások politikai alapfunkcióinak azonosságát. Ha tehát a "szélsõjobb" kifejezést a nyilasokra vonatkoztatjuk, célszerû jelezni, hogy miben különböznek és miben nem a magyar szélsõjobb egyéb változataitól.
    Meg szoktak általában különböztetni "totális" és "nem totális" fasizmust, az utóbbi elnevezést azokra a szélsõjobboldali diktatúrákra alkalmazva, amelyek - mint a Horthy-rendszer is - bizonyos legalitást engedélyeztek a liberális vagy kispolgári-demokratikus irányzatoknak. Ebben a felosztásban a hitleri Németországot nyilván a "totális fasizmus" márkanév illeti meg; Mussolini Olaszországát úgyszintén, mert igaz ugyan, hogy Croce, a világhírû filozófus, legálisan publikálhatta Nápolyban liberális szellemû folyóiratát, de lapja és a körülötte csoportosuló értelmiségiek nem sok vizet zavartak. Magyarországon az ellenzék nagyobb szabadságot élvezett: pártjai törvényesen mûködhettek, balfelé a Szociáldemokrata Pártig bezárólag; nagy példányszámban jelenhettek meg ellenzéki lapok, marxista irodalom láthatott napvilágot a Népszava kiadónál, olyan baloldaliak tehették közzé írásaikat, mint Bálint György. Magyarország ebben az értelemben elõnyösen különbözött a Harmadik Birodalomtól. A baloldal azonban állandó rendõri ellenõrzés alatt állt, és a meglehetõsen mérsékelt engedékenység soha nem terjedt ki a politikailag veszélyesnek ítélt szervezetekre és megnyilvánulásokra, amelyeket a rendszer a "totális" fasizmus könyörtelenségével taposott el.
    A fasizmus két fokozata között nincs éles határ. Magyarországon az ellenforradalmi rendszer "totális" fasizmusként kezdõdött, majd a bethleni visszavonulás és konszolidáció "nem totális" fasizmusától többé-kevésbé egyenes utat tett meg a Sztójay-féle "totális" formáig, végül egy rövid "kiugrási" közjáték után Szálasi - mondhatni - ultrafasizmusáig.- Ebben a folyamatban a probléma nem a fejlõdés iránya, hanem a kanyargó szakaszosság: miért nem folytatódott a Horthy-rendszer töretlenül úgy, ahogyan indult, miért csak egy "nem totális" kitérõ után, lépésrõl lépésre közelített újból a kezdet "totális" fasizmusához? A kérdésre voltaképpen már válaszoltunk, így elegendõnek látszik egy rövid összegzés és némi kiegészítés.
    A "nem totális" forma a rendszer konszolidálásához szükséges "jogállami" homlokzat kiépítésével jött létre. Ezt a kényszerû hátrálást döntõen a külpolitikai érdek diktálta, de nem utolsósorban az úri "felsõknek" az a szándéka is, hogy visszaszorítsák Gömbös "fajvédõit", akik földreform-demagógiájukkal a nagybirtokot, rasszista "antikapitalizmusukkal" a finánctõkét sértették. A "zsidó" finánctõke, mint a nagybirtok befolyásos köreinek szövetségese, tartósan együttmûködött a velejéig zsidógyûlölõ rendszerrel, amely az antiszemitizmust állami politikává emelte. Sõt: nem is egyszerûen együttmûködött, hanem többé-kevésbé összenõtt vele. A kormánypártban, a felsõházban, illetve a kormányt kívülrõl támogató jobboldali pártokban és társadalmi szervezetekben ott találjuk - Kozma Miklóssal szólva - "a zsidóság tõkeerõs, hazafias elemeit"12 idõsebb és ifjabb Chorin Ferencet, Kornfeld Móric és Pál bárókat stb.; a felsõháznak hivatalból tagja volt Lõw Immánuel fõrabbi; a kormány német nyelvû félhivatalosát, a Pester Lloyd-ot Vészi József szerkesztette; Weiss báróékra, budai Goldbergerékre mindig számíthatott a filoszemitizmussal aligha gyanúsítható Horthy. Ebbõl az együttmûködésbõl kölcsönös elõnyök származtak: a zsidófalók nem vetették meg a zsidópénzt - a pénznek nincs szaga -, cserében pedig garantálták, hogy forradalom Magyarországon nem lesz többé, a sztrájkokat letörik, a baloldali mozgalmakat kordában tartják, a veszélyesebbeket vérbe fojtják. Miután a nácibarát Gömbös kifejlesztette a kormányzás állammonopolista módszereit, a finánctõke busás hasznot húzott az állami szubvenciókból és kedvezményekbõl, majd egyre inkább a katonai szállításokból, amelyeket a magyar kormányokon kívül a német monopóliumok is serkentettek befektetéseikkel. Még a zsidótörvények sem csorbították, sõt bizonyos értelemben egyenesen védelmezték a "zsidó" finánctõke gazdasági hatalmát, amennyiben egyrészt hozzá sem nyúltak a részvények tulajdonjogához, másrészt a zsidó kis- és középpolgárság rovására vezették le a deklasszálódó "keresztény középosztály" és a politikailag iskolázatlan tömegek antikapitalista indulatait. Mindez nem azt jelenti, mintha a Horthyékkal közösködõ zsidó származású fináncoligarchák fasiszták lettek volna - már csak születésük miatt sem -, de azt igen, hogy latba vetették gazdasági hatalmukat és külföldi összeköttetéseiket a rasszista-terrorista rendszer megszilárdítására és fenntartására.
    A Horthy-rendszer sajátosságai elméleti jelentõségûek: könnyebb megkülönböztetni általuk a "történelmi" - eddig ismert - fasizmusok általános ismérveit a kevésbé általánosaktól, az elsõrendûeket a másodlagosaktól, elkerülni azt a tévedést, hogy a "klasszikus" alakzatokat a fasiszta jelleg egyedüli és feltétlen mércéinek tekintsük. E tanulságokat szem elõtt tartva, nagyjából a következõket mondhatjuk. A "történelmi" fasizmus mint uralmi forma: az imperializmus állammonopolista szakaszának agresszív, militarista-rasszista-nacionalista diktatúrája, amely a proletárforradalom (vagy a polgári-demokratikus népforradalom) elfojtása, illetve megelõzése céljából szétzúzza a kizsákmányolt tömegek, elsõsorban a proletariátus önvédelmi szervezeteit és megmozdulásait, tiltja vagy erõsen korlátozza a demokrácia reformista, kispolgári és polgári-liberális formáit, a vezetõ osztályok szekerébe fogja az elméleti és gyakorlati demagógiával megszédített, ösztönösen antikapitalista kispolgári-plebejus elemeket, valamint a legkülönfélébb osztályok csõcselékké züllött, bûnözõ, kalandor hordalékát; olyan diktatúra, amely nyílt terrorral, az állam gazdasági beavatkozásának és a gazdaságon kívüli kényszernek a kombinálásával érvényesíti a finánctõke és a vele szövetséges "felsõ" osztályok (csoportok) érdekeit, ezeknek az alárendeltségében pedig a módos parasztság és az ellenforradalmi középrétegek törekvéseit is. Fasizmushoz az uralkodó osztályok válságos helyzetükben folyamodnak, amikor erõsödik vagy várhatóan felerõsödhet a tömegek ellenállása a növekvõ kizsákmányolással szemben, és a finánctõkés-nagybirtokos uralmat veszély fenyegeti. Az uralkodó osztályok támadására a tömegek kétféleképpen válaszolhatnak: vagy harc nélkül megadják magukat a nyomornak, az éhségnek, az értelmetlen háborúknak, vagy felveszik a harcot felismerve - élcsapataik révén -, hogyha élni akarnak, nincs más választásuk.
    A fasizmus módszerei nem a semmibõl jöttek: jórészüket a többezer éves magántulajdonosi erõszak legdurvább gyakorlói munkálták ki, Magyarországon például a tüzestrón-szakértõ Zápolya, a "híres Werbõczy" és "úri pereputtya". Ám a hosszú múltra visszatekintõ népellenes módszerek önmagukban még nem a fasizmus ismérvei; csupán a finánctõke és a vele szövetséges osztályok szolgálatában lesznek azzá. A lényeg mindig az osztálytartalom, amely a formát (a módszereket) a történelmi körülményektõl függõen meghatározza. Mivel a körülmények országonként és idõszakonként változnak, nem szükségszerû, sõt éppenséggel lehetetlen, hogy a fasizmus által felhasználható módszerek mindig és mindenütt hiánytalanul és azonos arculattal legyenek jelen: az olasz fasiszták antiszemitizmusa kései eredetû, a fegyverkezés és a szociális demagógia Magyarországon csak fokozatosan bontakozott ki. Ahogy Togliatti mondja: "a fasizmust nem szabad valamiféle végleges képzõdménynek tekinteni, fejlõdésében kell vizsgálni".13 De soha semmilyen fasizmusból nem hiányozhat a többletmunka kisajátításának politikai feltételeit biztosító nyílt terror, a "népi" retorika, a militarizmus és az agresszív nacionalizmus. Ezek az elemek alkotják a fasizmus lényeges jegyeinek minimumát - feltéve, hogy a finánctõke az az "általános éter", amely valamennyit "magába meríti, és különösségében módosítja".14 Olyan országokban sincs ez másképp, ahol a hazai finánctõke gyenge vagy nem létezik. Szálasi hatalomra jutásakor (gyakorlatilag a német megszállás óta) magyar finánctõke nem létezett; a latin-amerikai fasiszta diktatúrák sok esetben egyszerûen az Egyesült Államok finánctõkéje által üzemeltetett "helytartó-fasizmusok". Spanyolországban Franco, Portugáliában Salazar, Görögországban az "ezredesek", Chilében Pinochet diktatúrája legalább annyira a külföldi finánctõke furkósbotja volt, mint a hazaié. A fasizmus nem pusztán nemzeti jelenség, hanem a nemzetközi tõke, a tõkés világrendszer terméke.15
 

JEGYZETEK

1 Horthy M. titkos iratai (192. o.)    [vissza]
2 "Az egyénnek nem joga és nem kötelessége létezni, mivel minden jog és kötelesség a közösségbõl származik" - írta Otto Dietrich náci
    jogteoretikus a "Völkischer Beobachter" (a hitlerista központi pártlap) 1937. december 10-i számában, "Csak a közösség adhatja meg a
    'személyiség' rangját" (Nur die Gemeinschaft verleiht den Titel, Persönlichkeit) címû cikkében. (Idézi Shlomo Avineri: Das Problem des Krieges
    im Denken Hegels. Lásd: Hegel in der Sicht der neueren Forschung. Darmstadt, 1973. (469. o.) A cikkben kifejtett felfogás egybecseng
    Mussoliniéval, aki az államot tekintette a közösség megtestesítõjének.   [vissza]
3 Szavakban ugyan programjukba vehetik "a demokrácia és az alkotmány védelmét", mint az 1930-as évek amerikai fasisztái, az ilyen demagógia
    azonban nem érdemel több hitelt, mint a japán fasisztáké, akik abban az idõben "kizsákmányolásmentes Japánt" követeltek.    [vissza]
4 Vö. Georgi Dimitrov: Fasizmus a Balkánon. Lásd: Az antifasiszta harc stratégiája. Bp., 1985 (31. o.)   [vissza]
5 Georgi Dimitrov: A fasizmus elõretörése és a Kommunista Internacionálé feladatai a munkásosztály egységéért, a fasizmus ellen folytatott
    harcban. (Beszámoló). (Lásd uo. 45. o.)    [vissza]
6 Ilyen típusú törvényekre az angol konzervatívok abszolút parlamenti többséggel sem vetemedtek volna. Hagyományaik is mások voltak: a
    19. században egy Disraeli nevû illetõ elég hosszú idõn át állt az angol kormány élén, pártja, a konzervatív párt megbízásából. Vajon a
    diszkriminációs törvényeket megszavazó magyar honatyákra és az Imrédyt "faji" alapon megbuktató "keresztény-nemzeti" politikusokra éppúgy
    illik a "konzervatív" jelzõ, mint Disraelire és ma is fennálló pártjára?   [vissza]
7 Horthy M. titkos... (67. o.)    [vissza]
8 Uo. 71-72. o.    [vissza]
9 Payr Hugó írja Imrédyrõl Horthynak küldött beadványában: "Mit akar a miniszterelnök úr csinálni?... Azt mondják: fasiszta világrendet,
    egypárt-uralmi rendszert, párthadsereget, uniformizált sajtót, új zsidótörvényt, radikális földreformot, nagyipari vállalatok nacionalizálását... Ha
    mindennek csak a fele igaz, az is versenyfutás a forradalommal." (Horthy M. titkos... 192. o.) - Figyelmet érdemel egyébként Payr észrevétele a
    "populisták" összetételérõl: "Nálunk is megnyilvánul az a csodálatos jelenség, hogy nem az éhesek, nem a munkanélküliek, nem a nyomorgók
    adják a nyilastömegeket, hanem a stréber kishivatalnokok, altisztek, BSZKRT-kalauzok, beugratott hadnagyok." (Uo. 190. o.)    [vissza]
10 Vö. Lackó 254. o.    [vissza]
11 Vö. uo. 267-268. o.    [vissza]
12 Iratok az ellenforradalom történetéhez 1919-1945. A fasiszta rendszer és a népnyomor Magyarországon 1921-1924. Szerkesztette és a
     bevezetõ tanulmányt írta Nemes Dezsõ. Bp. 1956. (272. o.)    [vissza]
13 P. Togliatti: Elõadások a fasizmusról. Bp. 1986. 40. o.    [vissza]
14 Marx kifejezései - lásd: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához. MEM 13. köt. Bp., 1965. 172. o.    [vissza]
15 Vö. Nemes D.: A fasizmus kérdéséhez. 44. o.    [vissza]
 
 

Elválás
 
 
 
 
 

Szerelem (VII.)
 
 
 

DOKUMENTUM

MAGYAR ANTIFASISZTA LIGA

A Magyar Antifasiszta Liga felhívása

Magyarország, vigyázz! Kitört a szellem a palackból!
A Magyar Antifasiszta Liga (MAL) létrehozása.

Az évtizedek óta tartó neoliberális gazdaságpolitika, a jóléti rendszerek leépítése, a munkanélküliség és a jelenlegi megszorító intézkedések következtében jogos szociális elégedetlenséget szélsõséges politikai erõk lovagolják meg. 2006. szeptembere a brutális erõszak, a TV Szabadság téri épületének megrohamozása, a szovjet hõsi emlékmû megrongálása, a szélsõjobboldali tüntetések sorozata megmutatta, hogy azoknak volt igazuk, akik hosszú ideje hangoztatják: a szélsõjobboldal, a neonáci és újnyilas csoportok szervezett politikai erõvé váltak Magyarországon is. Megjelent a politika színpadán az a rasszista és erõszakos, "modern" utcai szélsõjobboldal, amely a polgári demokratikus rendszer diktatórikus irányú gyakorlati átalakítását tûzte ki célul. A neofasiszta irányzatok a félelemkeltés, a megfélemlítés útján a nacionalista erõk egyes csoportjainak ösztönzésére úgy jelennek meg a nyilvánosság elõtt, hogy a társadalom intellektuális és politikai bénultságát idézzék elõ. Míg a neoliberális gazdasági megszorító intézkedések és azok szociális következményei Európa nyugati részén a tõkerendszert radikálisan bíráló rendszerkritikai baloldal tiltakozási reakcióit hívják életre, Kelet-Európában, így hazánkban is a tiltakozási potenciál a szélsõjobboldalon csapódik ki. Az újfasizmus nem a kapitalizmusból kiábrándult vesztesek gyülekezete, hanem éppen ellenkezõleg: a "nemzeti kapitalizmus" zászlaja alatt gyülekezik, maga szeretne lenni a tõkés vagy a tõke képviselõje, újraosztani a vagyont... Ebben áll az õ "új rendszerváltásuk" lényege. A magyarországi helyzetre jellemzõ: a szélsõjobboldal megerõsödése és szervezett, erõszakos színrelépése az országos politika síkján. A polgári demokratikus intézményrendszer törékenysége mutatkozik meg abban, hogy nem képes a neofasizmus erõit saját Alkotmányának megfelelõen kirekeszteni. A mi régiónkban meghatározott történelmi okok következtében a fasizálódás veszélye sokkal erõsebb, mint Európa nyugati felén.
    Ezért felhívunk minden becsületes honfitársunkat, hogy határolja el magát az újabb kataklizmákkal fenyegetõ szélsõjobboldali erõktõl. Az antifasiszta-humanista kritikát Bajcsy-Zsilinszky Endre, József Attila, Nagy Lajos, Ságvári Endre, Bibó István és a magyar kultúra más nagyjaink szellemiségében folytatjuk.
    Mindez cselekvésre ösztönöz bennünket! Ne várjuk meg azt a pillanatot, amikor a szélsõjobboldal veszi át a jobboldal egyesítésének feladatát! Fogjuk össze azokat a politikai és szellemi erõket, egyéneket, csoportokat, társadalmi szervezeteket, akik, illetve amelyek képessé válhatnak arra, hogy kellõ ellensúlyt képezzenek a magyar társadalomban az új szélsõjobboldallal szemben - amíg nem késõ!
    A Magyar Antifasiszta Liga célja, hogy figyelje a neofasiszta jelenségeket, felrázza a társadalom lelkiismeretét és visszaszorítsa a palackba a kiszabadult szellemet. A Magyar Antifasiszta Liga vár minden magánszemélyt, szakmai és civil szervezetet, amely elfogadja e felhívás szellemiségét, és céljai érdekében együttmûködik más politikai és civil szervezetekkel.

    Fogjunk össze! Csatlakozzatok!

    Budapest, 2006. október
 
 

MAGYAR ANTIFASISZTA LIGA (MAL) -
    MAGYAR ELLENÁLLÓK ÉS ANTIFASISZTÁK SZÖVETSÉGE (MEASZ)

A magyar demokrácia szégyene

Közös nyilatkozat

A magyar demokrácia szégyene, hogy
    - hazánkban fasiszta mûvek jelenhetnek meg, melyek Nyugat-Európában tiltottak;
    - olyan szélsõjobboldali szervezetek léteznek például kulturális egyesületként, melyek a Lajtán túl nem legálisak;
    - nyílt titok, hogy harcmûvészet címén szélsõséges kiképzõközpontokat mûködtetnek;
    - terjed az irredenta, cigányellenes, antiszemita gyûlöletkeltés propagandája, sajtótermékek jelennek meg, melyek többek között holokausztot tagadó cikkeket közölnek.
    Tisztában vagyunk azzal, hogy a szeptember 18-án kezdõdött szélsõjobboldali utcai félelemkeltõ randalírozás összefügg a lakosságot, fõleg a szegényeket aránytalanul sújtó megszorító csomaggal is. A lakosság többsége azonban higgadt és nem vonult az utcára. A többség nyugalmat akar.
    Meggyõzõdésünk, hogy az események nem fajulhattak volna idáig, ha a magyar politikusok kellõ jogi gátakat emeltek volna.
    Követeljük, hogy a magyar parlamenti pártok hozzanak a Párizsi Békeszerzõdés betûjének és szellemének megfelelõ, a társadalmi többséget megvédõ törvényeket a szélsõjobboldali és neofasiszta elõretörés megfékezése érdekében!

    Budapest, 2006. november 5.

    A MAL Ügyvivõ Testülete és a MEASZ Elnöksége

TUDÓSPORTRÉK

ALEXANDER EMED

Az igazságügyi orvostan nemzetközi hírû alakja

Somogyi Endre (1922-2006)

Somogyi Endre, az igazságügyi orvostan nemzetközi hírû, meghatározó alakja 1922. február 26-án született Kisvárdán, apai ágon iparos, anyai oldalon mezõgazdász családban. 1940-ben érettségizett a Bessenyei György reálgimnáziumban, majd a géplakatos-vasesztergályos szakmában szerzett képesítést, mivel a numerus clausus miatt nem vették fel az egyetemre. 1942 márciusától 1943 októberéig Budapesten dolgozott.
    Akkor kezdõdött a munkaszolgálatos korszaka, melynek folyamán elõbb Mohácson szolgált, majd 1944 májusában kikerült a szovjet frontra, ami akkor még Galíciában állt.
    "Folyamatos visszavonulás közben, 1944 karácsonyán értem a nyugati határra a Sopron közeli Kópházára - írta Curriculum vitae-jében. - Itt már a német SA felügyelete alatt tankelhárító-árkok készítésével voltunk elfoglalva. Március végén az egyre közeledõ orosz nyomás miatt gyalogmenetben indítottak Ausztriába. Április 4-én érkeztem a mauthauseni koncentrációs táborba, majd annak evakuálása miatt ugyancsak gyalogmenetben a günskircheni táborba kerültem, ahol május 4-én az amerikai hadsereg katonái szabadítottak fel. 1945. július 16-án érkeztem Budapestre édesapámmal együtt; vele Mauthausenben találkoztam, akinek útja, deportált családomból egyedül, Auschwitzból vezetett Mauthausenig."
    Orvosi tanulmányait 1945 szeptemberében kezdte el a budapesti - ekkor még - Pázmány Péter Tudományegyetemen, és 1952-ben doktorált. Medikus korában bejárt a Zsidókórház kórbonctani osztályára, ahol olyan jelentõs gyakorlatra tett szert, hogy ötödévesként kinevezték az egyetem Törvényszéki Orvostani Intézetébe díjas demonstrátornak.
    Ebben az intézetben dolgozott egész élete folyamán. 1955-ben kórbonctan-kórszövettanból és igazságügyi orvostanból szakvizsgázott. Ezután a Fõvárosi Bíróság és a Pest Megyei Bíróság mellett állandó orvosszakértõként is mûködött.
    1959-ben az orvostudományok kandidátusi címét védte meg, miután 1958. szeptember 1-jétõl már adjunktus és 1959. szeptember 1-jétõl pedig docens lett. 1969. július 1-jén tanszékvezetõ egyetemi tanárnak nevezték ki, s egyben az Igazságügyi Orvostani Intézet igazgatója egészen 1992-ben történt nyugdíjba vonulásáig. 1972-ben az MTA doktora címét nyerte el. 1979-1985. között tudományos rektorhelyettes, majd 1985-tõl 1991-ig az egyetem rektora. 1998-ban lett professor emeritus. 2002-ben aranydiplomát kapott az egyetemtõl.
    Prof. dr. Somogyi kutatási területei a következõk voltak. Az elektromos áram szívkárosító hatása, a hirtelen szívhalál, a szívizom biopsziás mintái, összehasonlító morphológiai és biokémiai vizsgálata különös tekintettel a szívtranszplantációra.
    Elsõként vezette be a kromoszóma-vizsgálatokat a származás-megállapítási ügyekben. Õ teremtette meg a bioprotézis-készítés és a morphológiai vizsgálat feltételeit a szívbillentyû cseréjének alkalmazására. A hirtelen szívhalál patomechanizmusának vizsgálatában kimutatta az ingerületvezetés, a képzõrendszer és érhálózata elváltozásainak jelentõségét. Új módszereket dolgozott ki és vezetett be a ritka földfémek hisztokémiai kimutatására és a topooptikai reakciók elektronmikroszkópos szintû alkalmazására.
    Húsz könyvet írt, összesen 244 tudományos publikációt jelentetett meg. Az Igazságügyi orvostan alapjai címû tankönyve hat kiadást ért meg
    Kiváló elõadó volt, a legnehezebb és legbonyolultabb dolgokat is világosan és egyszerûen közölte hallgatóival. A mindennapi életben szigorú elvek irányították és villámgyors áttekintõ képességgel rendelkezett. Állandó érdeklõdéssel figyelte intézete sorsának alakulását s igen sokat tett annak fejlesztéséért. Jelentõs munkát végzett az idegen nyelvû oktatás megszervezésében is. Az orvosoktól elvárta, hogy részt vegyenek az egészségnevelésben. Somogyi Endre annak az iskolának volt jelentõs tagja, mely a magyar törvényszéki orvostant az európai élvonalba emelte.
    Alapító fõszerkesztõje volt a Morphológia és Igazságügyi Orvostani Szemlének. Tíz évig szerkesztette a Magyar Tudományos Akadémia Acta Morphológica címû angol nyelvû folyóiratát. Szerkesztõbizottsági tagként dolgozott több nemzetközi szakmai folyóiratnál (Journal of Legal Medicine, Excerta Medica Abstract Inform, Forensic Medicine Enviromental Hazards stb.).
    Tagja volt a Magyar Igazságügyi Orvosi Társaságnak és a Magyar Patológusok Társaságának, elnöki tisztséget töltött be az 1841-ben alapított és jogfolytonos Magyar Természettudományos Társulat Egészségügyi Szekciójában. 1966-tól 1989-ig tagja volt az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának és 15 éven át elnökhelyettese.
    Tagjává választotta a Német Igazságügyi Orvosi Társaság, a brit Royal Microscopical Society, a csehszlovák Purkynì Társaság, a kubai Igazságügyi Orvosi Társaság, valamint a Nemzetközi Igazságügyi Orvostani és Szociális Orvostani Akadémia, amelynek 1967-tõl 1970-ig fõtitkári, 1985-tõl 1988-ig pedig elnöki tisztét töltötte be.
    Egész életében a baloldali politikát képviselte. 1957-1962 között az orvosegyetemi pártbizottság vezetõjévé választották, és párttitkári tisztjét elsõsorban intézete fejlesztésére használta fel, s állandó gonddal figyelte a magyar nép egészségügyi helyzetét.
    2006. március 9-én halt meg.
 
 
 

Kardos István, szerkesztõségünk tagja, Aranytollas újságíró, a TUDÓSPORTRÉK rovat megteremtõje hosszú betegség után elhunyt. Emlékét megõrizzük.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A múltat végképp elha-zú-udni...

Egy riporternõ nemrég interjút készített velem, s elmeséltem neki azt a különös esetet, hogy jóllehet a Kritika fõszerkesztõjeként igazán nem álltam alacsony poszton a Kádár-korszak sajtó-hierarchiájában, a Népszabadság fõszerkesztõ-helyettese, Rényi Péter minden indokolás nélkül, egyszerûen kitiltott a lap hasábjairól, s még azt a sajtófigyelõ rovatot is megszüntette, amelyet addig - külsõsként - szerkesztettem.
    A riporternõ erre így válaszolt:
    - Én meg azt hallottam Eötvös Páltól, [...] hogy õ Rényi Péterrel épp az ön cikke miatt került konfliktusba, mert Rényi le akarta adni egy írását, amelyben ön a rendszerváltás elleni fellépés fontosságáról írt. Eötvös ez ellen tiltakozott, és Rényi Péter pedig mindent megtett, hogy ez a cikk megjelenjen.
    Se köpni, se nyelni nem tudtam ettõl az értesüléstõl, s csak annyit mondtam:
    - Erre egyáltalán nem emlékszem. De nem is volt Eötvös olyan pozícióban, hogy vitába szállhasson Rényi Péterrel.
    Mire a riporternõ:
    - Õ volt a fõszerkesztõ.
    Hazaérvén e megpróbáltatások után, nem voltam rest, és utánanéztem, mi lehet a história mögött. S kiderült, hogy semmi. Az én utolsó publikációm - a rovatom utolsó szövegeként - 1987 februárjában jelent meg a lapban. Eötvös Pál pedig csak 1989-ben lett a Népszabadság fõszerkesztõje, ahonnan Rényi már 1988-ban távozott. Következésképpen Eötvös fõszerkesztõként nem vitatkozhatott a cikkem fölött Rényivel, s Rényi nem kardoskodhatott egy cikkem megjelentetéséért 1989-ben, mert már két évvel korábban kitiltott a Népszabadságból. S nem kardoskodhatott azért sem, mert soha az életben nem írtam semmit "a rendszerváltás elleni fellépés fontosságáról".
    Nem azért nem írtam, mert ha tudtam volna a magyar nép által "gengszterváltásnak" nevezett fordulat elõkészületeirõl, akkor ne ragadtam volna azonnal tollat, hogy minden erõvel, s az akkoriban általam szerkesztett lapok minden befolyásával fellépjek ellene. Azért nem írtam, mert a leghalványabb sejtelmem sem volt arról, hogy itt - Krausz Tamás barátom találó szavával - egy "hiénakapitalizmust" akarnak a nyakunkba ültetni. Még 1989 õszén is fantasztáknak tartottam, és fölényeskedve kinevettem azokat a barátaimat, akik a kapitalista restauráció veszélyére akarták felhívni a figyelmemet.
    Még az se keltett gyanakvást bennem, amit az MDF akkori vezetõinek egyike, Csengey Dénes az MSZMP általam alapított, Új Fórum címû folyóiratának 1989. májusi, legelsõ számában a Nemzeti Kerekasztal ötletével kapcsolatban oly nyomatékosan hangsúlyozott: "ma egyetlen politikai alakzat sem - sõt az összes politikai alakzat együtt sem - gondolhatja azt, hogy a magyar nép megbízásából, a magyar nép képviseletében, a magyar nép felhatalmazásából egyezkedhet egy tárgyalóasztalnál. Mi semmiféle körülmények között nem akarunk részt venni olyan egyezkedésben, koalíciós egyezményben, amit ismét és megint a magyar nép nélkül és a magyar nép feje felett kötnek meg" (27. old.).
    Megjelentettem ezeket a mondatokat, mert jóllehet személy szerint nagyon nem szíveltem szegény Csengey Dénest, de fõszerkesztõként mindig rigorózusan tartottam magamat ahhoz az alapelvhez, hogy aki saját nézeteit akarja visszaolvasni a lapjában, az egyrészt unintelligens, mert azt hiszi, már nincs mit tanulnia. Másrészt pedig a lap nem az övé, csak rá van bízva. Neki az olvasók tájékoztatása végett kötelessége minden színvonalasan kifejtett álláspontot megjelentetni, még akkor is, ha meg van gyõzõdve arról, hogy a közlésre felajánlott elgondolás téves. Ilyen esetben legfeljebb tollat ragadva vitatkozhat a szerzõvel, vagy felkérhet másokat, akik szerinte jobban ítélik meg a szóban forgó kérdést.
    A magam hûvösen racionalista értelmiségi beképzeltségében azt hittem hát, Csengey fenti figyelmeztetése csak egy hõzöngõ MDF-es rémképe, mert ilyen, a nép feje fölött megkötött üzleteket többé már nem lehet csinálni. S aztán neki lett igaza, nem pedig nekem, aki sajnos nem tettem meg azt, amivel megrágalmaznak.
 
 

Szerelem (XII.)
 
 

OLVASÓLÁMPA

GYIMESI LÁSZLÓ

Hódító a jégkocka-idõben

Képes Gábor: Az utcafront és az öregember

Képes Gábor harmadik verseskönyvével lepte meg olvasóit, köztük örvendetesen szaporodó híveit. Az elõzõ kötetek sem voltak érdektelenek, sõt, többen - közöttük e sorok írója is - kritikáikban jelentõs eseményként ünnepelték a fiatal költõ szárnybontását, s nagy reményeket fûztek remélhetõ pályafutásához.
    Mégis, a jelenlegi kötet mindenki számára, a költõ minden rezdülését, minden publikációját számon tartó drukkerek, barátok számára is meglepetés lett. Az egyenként olvasott költemények ugyanis külön-külön is jók voltak, hordozták és továbbfejlesztették az elsõ két Képes Gábor-kötetben megismert erényeket, de nem adtak, nem adhattak teljes képet arról a szellemi-költõi érésrõl, amelyet most ez az alig több mint ötven oldalas könyv dokumentál és bizonyít.
    A hétköznapok sajátos meghódításának, a hódító hétköznapjainak senki mással össze nem téveszthetõ módon történõ mûvészi jegyzõkönyvezése nem újdonság, ez a szemérmesen meghúzódó érték ott rejlik minden eddigi versben, minden külön-külön olvasott publikációban. A meglepetés abban a csodában rejlik, ahogy a részek összeállnak.
    Közhely, hogy egy verseskötet mindig új minõség, több mint a versek halmaza, más, mint az egyedi értékek egyszerû matematikai összegezése. Az egyes versek között kiépülõ hidak - a költõ tehetsége és szándéka szerint, vagy azok ellenére - megemelik (vagy megzavarják) a részek üzenetét.
    Ebben a kötetben azonban nem egyszerû hidak épülnek a versek között, hanem egész város: házak, utak, hidak rendszerével. Jól járható utcarendszer, ami - ha hasonlít is Vizivárosra - több annál: egész felderített és felderítendõ világunk leképezése. Középpontjában ott áll (létezik, lélegzik) a kötet két fõszereplõje: Réka és az Öregember.
    Hogy is van ez? Lírai mû és két fõszereplõ? Így van. A vers-együttes nem válik ugyan epikai mûvé, de kitûnõ érzékkel kölcsönzi szereplõit egy nem létezõ városregénybõl. Nézzük hát ezeket a központi figurákat. A fiatal (huszonéves) költõ szerepvállalása, a félig valóságos, félig álom Öregember bõrébe bújás elsõ pillanatban legalább is szokatlan, a fordítottjával gyakrabban találkozunk. De megismerve a szerepverseket, belátjuk, hogy Képes üzenetéhez egyedül ez a szerep illik. Ez teszi lehetõvé az idõrétegek, a költõ személyes tapasztalatainál sokkal mélyebbre nyúló zónák egyszerre lehessenek jelen, mint a házfalakon, ablakkereteken egymásra rakott festékrétegek, mint az egymáshoz és egymás ellenére felépített utcafrontok.
    Az Öregember létezése, konkrét és sejtetett megnyilvánulásainak sora sajátos idõkonzervet hoz létre: a lejegelt, mondjuk így: jégkocka-idõ lehetõvé teszi az egyes romolhatatlanná tett rétegek szabad vizsgálatát, megismerését. Az Öregember e világra nyitott, de (kortalan, képesgábori) lencserendszeren át szemlélõdõ tekintete nem csak leltározza, jegyzõkönyvezi a tárgyakat, momentumokat, hanem birtokba is veszi azokat. Persze, nem tulajdonosává, hanem gazdájává lesz a félig valóságos, félig virtuális környezetnek. Emberségének, s így a költõ személyiségének részévé válik az élõ és élettelen város, s e birtokot máris bõkezûen felosztja közöttünk, befogadók között.
    Réka, a másik - egyszerre valóságos és álombeli - szereplõje a könyvnek. Kívül él (létezik) az idõkonzerven: kortalan és idõtlen. Viszonyítási alap, hiszen az Öregember igyekszik az õ szemét is lencserendszerének részévé tenni; s elvont szépség- vagy tisztaság-ideál, hiszen a Réka-versek mélyén egy mindent elsöprõ nagy szerelem rejtezik, ugyanúgy a költõé, mint szerepmásáé. Az egyszerre valóságos, egyedi Réka és az ezer kedves nõbõl összegyúrt Réka-eszmény úgy áll a képletes város fõterén, mint egy vitathatatlan kultusz központi bálványa.
    A hétköznapi, esendõ Öregember tétova világ-hódítása és az eszménnyé emelt leány tökéletessége között termékeny feszültség indukálódik, s ez a feszültség tartja mozgásban a költõi expedíció eszközrendszerét. Ez ad energiát az aprólékos honfoglaláshoz, a tárgyiasult történelem személyiségünkbe építéséhez, s az öszszetartó szeretet kialakításához. Talán mûködtetéséhez is. Hiszen az egyes versekben ki-kibuggyanó rosszkedvûség, otthontalanság-érzés fölött is ez feszültség gyújtja ki a póz nélküli hazaszeretet ívlámpáit.
    Egy jó kritikus - a költõ szavait kölcsönvéve - termékeny félreértésnek nevezi a feszültség ilyetén megjelenítését. A szerzõ lelke rajta, természetesen nem fogok a kritikával vitatkozni. Én azonban a kötet fõ erényének éppen az ez úton létrejött megértést, no jó: a megértésre való törekvést érzem. A megismerhetõ világ mûvészi meghódításának új, képesgábori eszközrendszerében pedig az intenzív totalitás sajátos megvalósulásának ígéretét. Ebben a folyamatban esetenként elõfordulhat (szükségszerûen elõfordul) félreértés, tévedés - de ez is, csak úgy, mint a negatív eredményt hozó kísérlet, a végsõ eredményt szolgálja. Ugyanakkor a magasfeszültség olyan hõfokra hevíti a lírát, hogy az kiforrja magából a könnyebb frakciókat: a hazugságot, a pózt, az önáltatást, az álságos és avítt eszményeket. Ami marad: érték.
    Nagyon szigorú rend alakult ki a könyvben, egymást is értelmezik a versek - de nem a posztmodern látens regulája szerint. Képes mûvelt költõ, ismeri a forma legtöbb szabályát, s ha kell, alkalmazza õket, ha kell, elveti többségüket. A régi iskolához ragaszkodva állapíthatom meg: gondolat és megjelenítés, belsõ és külsõ forma (sûrítés és köznapi beszéd), formagazdagság és szikár pontosság egysége valósult meg -, a "megemésztett", sajáttá tett klasszikus formák úgy simulnak Képes keze alá, mint a kézmûves mesterek gondosan õrzött szerszámai. Lehetõvé teszik, de nem határozzák meg, mi is kerül ki a mûhelybõl, azaz lelküket adják az anyagnak, nem képi formájukat.
    Az eddig elmondottakból nyilván kiderül, hogy egyes mûveket, verseket nem akarok kiemelni. Egyetlen kivételt teszek: a kötet záró verse (illetve annak remélhetõen valóban elsõ része) az Utolsó versem Rékának az utóbbi évek egyik legmegrendítõbb költõi önvallomása. Egyszerre önéletrajzi számvetés és ars poetica, egyszerre nagy ívû világértelmezés és aprólékos önkritika, egyszerre a csillagrendszerek és a homokszemek számbavétele. Nem a leltárfelelõs önvizsgálata, hanem a gazda számvetése. Aki tudja, meghódította hétköznapjait, közös ezredfordulós hétköznapjainkat, birtokába vette a tárgyiasult és konzervált idõt, most a hódítás hétköznapjai után ideje jön felelõs gazdálkodásnak, benne az idõkonzerv felnyitásának.
    Fogalmazhatok másként is: a feltöltekezés, a birtokbavétel ideje lejárt. A kötet percnyi gyõzelmi ünnep. Robotos hétköznapok jönnek, új rétegeket kennek az utcafrontra, Réka és az Öregember új szemüveget rendel. A költõ új utcára lel. (Fiatal Írók Szövetsége)

BISTEY ANDRÁS

Kettétört költõi pályák

Szolnoki mártírköltõk verses hagyatéka

Szolnok mûvelõdéstörténetének izgalmas évei az ezredforduló körüli esztendõk. Elsõsorban Szurmay Ernõ kutatómunkája és Emlékjelek címû, 2000-ben megjelent könyve nyomán szinte a teljes feledésbõl költõi életmûvek tûnnek elõ papírsírjukból. A város határán túl alig olvasott, régi helyi újságokban, kis példányszámú, számottevõ országos kritikai visszhang nélkül maradt, és így évtizedekre elfelejtett vékony kötetekben, s elvétve országosan is számon tartott folyóiratokban rejtõzõ versek bukkannak föl.
    Szolnok a köztudatban Verseghy Ferencen kívül nem adott mást a magyar szépirodalomnak, sõt Verseghy is csak születésével és fõleg Szolnokon gyakran idézett Külsõ Szolnok címû versével kötõdött a városhoz.
    Az Emlékjelek ugyan kiadásának évéig veszi számba a Szolnokon élt-élõ szerzõket, ám a kötet legértékesebb része a két világháború közötti irodalmi élet feltárása és bemutatása. Nem véletlen, hogy nyomában újabb kötetek, antológiák jelentek meg, például az adott korban legérettebb poézist mûvelõ Tabán Gyula verseskötete (Mert a Szegény-Isten csókja vagyon rajtam) vagy a 2002-ben kiadott, A boldogság ígérete címû antológia, amely tizenkét költõ verseibõl közöl válogatást; valamennyiük munkásságának zöme a két világháború közötti idõszakra esik.
    Valamilyen módon szinte mindegyikük sorsa tragikusan alakult: volt, aki nyomtalanul eltûnt munkaszolgálatosként Ukrajnában, volt, aki a holokauszt áldozata lett, mások sorsa az öngyilkosság vagy "csak" az elhallgattatás, esetleg a költészet hiábavalóságának érzése miatt az elhallgatás lett. Verseik lemondó, gyakran tragikus hangulata korántsem modorosságból, mesterkélt életuntságból, hanem környezetük valóságából leszûrt élettapasztalatból ered.
    A két világháború között Szolnokon született költõi életmûvek bemutatása nemrég újabb kötettel gazdagodott, szintén Szurmay Ernõ szerkesztésében és bevezetõjével. Ugyancsak õ írt tömör, lényegre törõ ismertetéseket az egyes költõk életérõl és költészetérõl. A Szolnoki mártírköltõk verses hagyatéka címû kötet négy olyan költõ munkásságából ad ízelítõt, akik mind a barbárság áldozatai lettek. Orosi József, Rusznák Sándor, Szolnoki Ernõ haláltáborban, Tabán (Tabák) Gyula munkaszolgálatosként vesztette életét. Egyikük sem érte meg a 40. évet. Életmûvük torzó maradt, de legjobb költeményeik így is méltán érdemelnek helyet a magyar költészet egészében.
    Költészetükre elsõsorban Ady és a Nyugat elsõ nemzedékének más költõi hatottak. Errõl a hatásról Szolnoki Ernõ így ír:

    Körülnézve nem látjuk, mi elõtted volt,
    s nem érthetjük, ami nélküled lesz eztán,
    s ma már úgy vagyunk, hogy nálad nélkül semmi,
    s veled együtt teljes, dús tökéletesség:
    minden tudunk lenni.
                    (Ady)

    Talán a kisvárosi, viszonylagos elszigeteltség, talán az Ady-hatás ereje volt az oka, hogy modernebb költõi törekvések kevés nyomot hagytak a verseikben. Bizonyos értelemben kivételként említhetõ Tabán Gyula, aki éveket töltött Párizsban a Sorbonne-on, tanult Frankfurtban és Heidelbergben, tagja volt a Szegedi Fiatalok Mûvészeti Kollégiumának. Francia és német költõk verseit fordította, franciából többek között Baudelaire-t, Verlaine-t, Cocteau-t, Rodenbach-ot, németbõl pedig elsõsorban Goethét.
    Valamennyiükre jellemzõ egyfajta csendes, minden harsányságot nélkülözõ, de mély hazaszeretet, amely elsõsorban a közvetlen környezet színeinek, hangulatainak a megjelenítésében mutatkozik meg.
    Orosi József például így ír:

    Zöldvendéglõ. Kerti asztal.
    Három szál cigány vigasztal,
    Ó zsakettben mind a hárman:
    Minden zöld itt, még a tiszta
    Sör is a füles pohárban,
    Ahogy a fák fényét issza.

    Ugyanerrõl szól Tabán Gyula Este a Tiszánál címû verse:

    Nem rohansz, nem sietsz: jól tudod a sorsod,
    zúzott jégtábláid egykedvûen hordod,
    csillagok vibráló harca nem zúg benned,
    nincs miért hajráznod, nincs miért sietned,
    úgy hullámzol át az estbe merült tájon,
    mint a téli szelek túlnan a határon.

    Ha panaszkodnak, azt többnyire némi szelíd belenyugvással a szegénység, a kilátástalanság miatt teszik. Ritkán szólal meg verseikben olyan hang, mint Orosi József alább idézett költeményében:

    Jó istenem, a mi szemünkön hályog,
    És szívünk helyén éhes varjú károg.

    A gondolatunk rút, penészes gomba,
    Szerelmes versünk a süvítõ bomba.

    [...]

    Védelmezd azokat, akik még jók itt,
    Virágos kertek és istállók lakóit.

    De az ember házán az ablakon
    Holtak lessenek be vádlón, vakon.
    (Könyörgés)

    Bár Orosi József és Tabán Gyula is elkerülhette volna a sorsát, elmehettek volna a számukra pokollá vált országból, mindketten visszatértek nyugat-európai útjukról, mert a többiekkel együtt természetesnek érezték, hogy Magyarország a hazájuk, és költõként is csak itt élhetnek. A szeretett haza azonban mostohánál is rosszabbnak bizonyult, és õk nem élni, de sorstársaikkal együtt meghalni tértek haza. Életmûvük a maga többé-kevésbé torzó voltában is megõrzésre méltó értéke a magyar költészetnek. Újrafelfedezésük, megmutatásuk, amihez fontos hozzájárulás a Szolnoki mártírköltõk verses hagyatéka címû kötet, nem csupán tisztelgés a mártírok elõtt, de fontos értékek megmentése is.
    (Verseghy Kör-Verseghy Ferenc Könyvtár, Szolnok)
 

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Múzsák

Négy könyvrõl

Nem tudom, mely humorista találta ki (nem most, hanem még a legutóbbi Bartók-évforduló alkalmával), miszerint "a vízcsapból is Bartók folyik". Ez azóta - nemcsak zenével kapcsolatban - általánossá, közhellyé lett, most pedig csakugyan idõszerû. Újból ugyancsak gyakran idézik azt, hogy "Csak tiszta forrásból". Ám ismerjük s átéljük-e igazán a legnagyobb magyar (mert õ volt az, nem valamely hatalmi tényezõ, akár Széchenyi) életmûvét? A "tiszta forrással" végzõdõ Cantata profana csakugyan az egyik fõmû, míg a késõbbi Concerto vagy III. zongoraverseny már fáradt alkotás. De a legfõbb mû a Zene húros hangszerekre, ütõkre és celesztára meg A csodálatos mandarin. A Mandarint máig sem méltányoljuk igazán, pedig a zenei expresszionizmusnak világviszonylatban - mondhatni - fõmûve. Mint minden igazi remekmû, jócskán túlmutat alap-narratíváján a Nyugat-ban megjelent kis, szecessziós rémdrámán. Akárcsak Mozart Cosi fan tutté-ja Da Ponte banális szövegkönyvének sztoriján. A Cosi ugyanis korántsem egy bájos rokokó történet, hanem a szerelmi érzésnek elõzményeken, személyes kapcsolatokon, erkölcsön túlmutató drámája, az érzelem személyes és társadalmi hatalmáé. Ami persze - mint az operában is - megbocsátható, de a géniusz mértékével mindenek fölött átélhetõ. Nos, ez a helyzet a Mandarinnal is, de itt már többrõl van szó, mint erotikumról, nemiségrõl (bár ez van "brutálisan" exponálva) - minden emberi törekvés megtörhetetlen kifejezése. Ez teszi a Mandarint a 20. század elsõ felének fõmûvévé, mely a még korábbi Sztravinszkij-féle Tavaszi áldozat-ot is (épp komplexitásában) felülmúlja, mert elõre mutat. (Sztravinszkij sem írt késõbb ehhez fogható mûvet, Bartók - a Zené-vel - igen.)
    Mindezt nem azért mondom el, mintha az Ezredvég nem foglalkozott volna eléggé a Bartók-évfordulóval, hanem mert egy füzet ismertetése teszi aktuálissá. Ennek egyszerû a címe: Bartók Béla, Kassák Lajos. Szerzõje a Kassák-életmûvet feldolgozó, szinte a Mesterrel azonosuló, alapos Csaplár Ferenc. Rövid, ám fontos munka. Kassáknak világviszonylatban is párját ritkító érzéke volt minden igazán új mûvészi kísérlet s eredmény iránt. Maga is egy csodálatos mandarin volt, csakhogy alkotóként soha nem érte el célját: az (akár utcalányként feltûnõ) modern múzsa igazi meghódítását. Még mint festõ közelítette meg leginkább, egészében azonban, talán mert nem lévén bartóki, sztravinszkiji tehetség, hiába törekedett a csábító, tûnékeny-lebegõ korszerûség nõstény démona felé. Nem volt eléggé mûvelt hozzá (Csaplár kitûnõ könyvecskéjében két Kassák-idézetben is hibásan van írva a Nietzsche neve). No de érzéke, érzése páratlan volt. Ez ragadta meg a bartóki életmûben, amit annak feltûnésétõl kezdve méltányolt, csodált, pártfogolt, ami elõtt tisztelgett. Nem a csodálat és tisztelet dokumentuma a Kassák Múzeum által kiadott Csaplár-féle füzet, melyben persze nyilvánvaló, hogy Kassák igazán sose tudott a bartóki mû lényegébe hatolni (ahogy még a Moholy-Nagyéba sem). Ám a lényeget - mint föntebb dadogva bár megpróbáltam kifejezni - csak most kezdjük magunkévû tenni. Az "értõk", kritikusok, esztéták (pl. Szabolcsi Bence) tudata negyedszázaddal, a java értelmiségié féllel, a közönségé, "befogadóké" egy évszázaddal van elmaradva az igazán újtól. (Ez a titka most a szecesszió és art nouveau divatjának.) A Tavaszi áldozat-ot már mindenki élvezni tudja, a Mandarint (már csak végtelenül bonyolult zenekari kifejezésmódja miatt is) még alig.
    Lehet, hogy mindez csak öreges spekuláció. Bartóknak éppúgy nem volt célja túlmutatni a Mandarin sztoriján, mint Mozartnak a Da Ponte-féle történetkén, mint ahogy Shakespeare sem tervezett többet a Hamlet-tel sikeres színházi produkciónál. De a géniusz útjai kifürkészhetetlenek, ezért is hasznos Csaplár gondosan összeszedett, most is filológiai pontosságú tanulmánya Bartók és Kassák kapcsolatáról. (Kassák Múzeum)
    A korszerû kifejezés velejárója a sûrítés, ámde prózánk és líránk egyaránt bõbeszédû. Mintaszerûen rövid kis versek gyûjteménye Kaiser László könyvecskéje: Lángok, tüzek között. Hosszabb verseit igencsak elrontja valahogy - ám ezek végig megállják helyüket. De a kötetke igazi meglepetése, hogy minden kis vers olaszul is olvasható, tehát elszigetelt nyelvünk rabságában sínylõdõ költészetünknek legalább e kis darabja kiszabadul Európa felé. Mégpedig - s ez a legnagyobb meglepetés: Baranyi Ferenc fordításában. Azt rég tudjuk, hogy Baranyi mily kitûnõ fordító, de hogy nemcsak magyarra fordít, az újdonság. Alig tudván olaszul, nem tudom megítélni, hogy e fordítások mennyire hûek, de annak tetszenek, mint megannyi kis Ungaretti vers. (Hungaro-vox Kiadó)
    E két kis kiadvány után essék szó egy hatalmasról, Tóbiás Áron vállalkozásáról, mely négy jókora kötetben a Magyar Rádió 80 évének dokumentumait gyûjti egybe. Minthogy e nyolcvan évet rádióhallgatóként éltem át, izgalommal olvastam az elsõ kötetet: Fellegvár. A Magyar Rádió regénye. Emberek - Történetek - Dokumentumok, 1925-1945. Csakugyan, a Horthy-korszak rádiója sziget volt az embertelenség tengerében, amely azonban mindinkább elöntéssel fenyegette. Jó, hogy Tóbiás a hülyeségeket is idézi, pl. azokat, melyekkel Németh László messze elõremutató rádiós reformjait bírálják, mert a hallgató "nem tanulni, hanem szórakozni akar". (Gyenes Rózsa "kritikái", pl. Unalmas?! címmel.) A Petõfi Társaság folyóiratában (Koszorú) megjelent förmedvényeket (szerintem Gáspár Jenõ agyszüleményeit) annakidején (1934), mint a honi stupiditás díszpéldányát magam is eltettem. Ez a Németh László-i rádiós tevékenység gyönyörûen van dokumentálva, mégpedig máig meg sem jelent szövegekkel, akárcsak Kodolányinak a Bajcsy-Zsilinszky lapjában közreadott szakszerû bírálatai a rádió mûsoráról. Más kérdés, hogy a mindenható elnök-vezérigazgató ezeket "kutyakorbáccsal" akarta volna megtorolni.
    Ez a Kozma Miklós különben nem volt rossz ember, hanem a kornak intelligenciában kiemelkedõ politikusa, akit épp az, akit a rádió számára fölfedezett: Németh László mint mesebeli regényhõst szándékozott szerepeltetni a befejezetlen Utolsó kísérlet címû regényciklusában.
    Nagyon jó a másik Németh, a színházi szakember, Németh Antal bemutatása, ám épp nála olvasható az író legkegyetlenebb megítélése, mikor is Németh Lászlót "paranoid alkatnak" mondja. Jó persze, ami Dohnányiról szól, s a másik oldalt tekintve, Somogyvári Gyula jellemzése. Szóval regényszerûen érdekes ez a hatalmas dokumentumgyûjtemény. Sajnos, csak zárt terjesztésbe került, míg a mai rádió mindenféle Kondor Katalin-antológiát hirdet, hangos szóval és saját újságjában is.
    A hajdankori rádióújságokból Tóbiás bõven idéz, de nem emeli ki azt, ami akkor számunkra az Európához való kötõdés legfõbb eszköze volt, hogy tudniillik az akkori rádióújságok az egész kontinens mûsorát jelezték, éppúgy mint most a tévé csatornákkal teszik. Ez tette lehetõvé, hogy jómagam meghallgassam (itt zárul be a kör e cikk bevezetõjével) a Cantata profana londoni bemutatóját! Vajh hallotta-e más is, és él-e még? Az ilyen meghallgatásnak elõfeltétele volt, hogy már a harmincas évek második felében valódi világvevõ rádiókészülékek léteztek, pl. a Siemens cég gyártmányai, melynek Combino villamosaival most Budapest kínlódik...
    A Tóbiás-féle dokumentumkötetben nem esik szó arról az igazán európai rádiós tevékenységrõl, hogy éveken keresztül franciául is konferálták a következõ mûsorszámokat. Se arról a kritikus idõszakról sem, melynek során a nyugati hanglemezgyártók letiltották lemezeik (His Master's Voice stb.) közvetítését, ha ezért a rádió külön nem fizet. Hónapokig csak saját viaszlemez felvételeit játszhatta a rádió, míg hosszú szerzõi jogi pörösködés után megegyeztek. Nem számol be a dokumentumkötet a háború és fasizmus olyan abszurditásáról, hogy nyugati vagy szovjet-orosz zenemûvek egyáltalán nem hangzottak el. (A hangversenyekrõl is ki voltak tiltva!) Vagy például arról a baromságról, hogy mivel a "szövetséges" nagyhatalmaknak egy-egy induló is szerepelt a himnuszukban (az olaszokéban a Giovinezza, a németben a Horst Wessel-dal), a mi himnuszunkhoz is hozzáillesztették a Rákóczi-indulót, de a zseniális Berlioz-féle feldolgozást valakivel átiratták, hogy ne "ellenséges ország" hajdani szülöttje tolmácsolja az indulót...
    Ha már az indulóknál tartunk, Tóbiás finoman hallgat a Kozmát követõ elnök-vezérigazgató, Nárai altábornagy Erdélyi induló-járól, amelybõl megint Németh Lászlónak lett baja, mert az õ környezetébõl szivárgott ki és a parlamentbe is eljutott, hogy a dallam egy õsi zsidó énekbõl "lett lopva". Szabó Dezsõ akkoriban csak annyit írt a mûrõl: "Fertelmes!"
    Vannak persze nehezen megbocsátható hibák is. Föntebb szóvá tettem Kassák két Nietzsche-elírását, nos Tóbiásnál vagy húszszor szerepel rosszul a Klebelsberg Kunó neve. Mindazonáltal várjuk a következõ köteteket is. No, nem várjuk, hiszen megjelentek: az idõt várjuk, mikor azokat is végigböngészhetjük. (Magyar Rádió Közalapítvány)
    Az Erdélyi indulót követõleg essék szó Erdélyi Józsefrõl, akinek életmûvét Medvigy Endre dokumentálja a Nap Kiadó hasznos In memoriam sorozatában Magányos csillag címmel. Alapos munka, bár megfeledkezik arról, hogy a költõ a legjobb "naiv festõk" egyike is volt. Sokkal nagyobb baj az, hogy a ritka tehetségû Erdélyinek szinte tébolyultságba torzuló antiszemitizmusáról is hallgat, mert a költõ emiatt ugyan leülte a magáét, de a (más részeivel idézett) Fegyvertelen címû önéletírásnak szinte eszelõs szellemérõl szó sem esik. Viszont újra közli a Solymosi Eszter véré-t. Kár volt ezt a förmedvényt ismét közzétenni egy "Oktatási segédkönyv"-ben, bár a közelmúlt zavargásainak tomboló fél(?)fasiszta tömegei aligha olvasnak. Még Erdélyit sem, akinek jó, hogy jelen van nem egy forradalmi verse (Hörcsög stb.), meg a Bartók felkérésére elkészített, a zeneszerzõ késõbbi saját változatánál költõileg jobb A szarvasokká vált fiúk-ja, a szemelvények nem követik az író életpályájának folyamatát. Ha volt, van "ellentmondásos" élet, az Erdélyié volt az. Isten nyugosztalja.
 
 
 

A 2006. augusztus-szeptemberi számunkban André Balog neve alatt megjelent Az OMIKE - Adalékok egy kulturális egyesület történetéhez címû írást a szerzõ tudtán kívül közöltük. A szöveg egy "… Those unheard are sweeter…? Hungarian music and musicians in the 20th century - An incomplete history" címû, 2005-ben egy nemzetközi zenetudományi konferencián elhangzott elõadás bevezetõ részének magyarra fordított változata volt. Ez úton kérjük a szerzõ és olvasóink elnézését.