Oliver Friggieri (1947) a máltai irodalom reprezentánsa. 2004. májusi számunkban már közöltük egy novelláját.
 

OLIVER FRIGGIERI

A tûzijáték

Mindig azt hittük, hogy a mi falunk feastja a legnagyobb Máltán. Az év úgy kezdõdött, és úgy is folytatódott, hogy az év minden órája és perce a várva várt ünnepnapok felé vezetett. A falu általában nyugodt volt, alig akadt ember az utcákon. Az élet lassan csordogált, a fiatalok elhagyták szüleik földjét, a városba mentek, vagy kivándoroltak Ausztráliába és Kanadába. Már csak látogatóba jártak haza. Öregek faluja volt ez, lassú agónia, elfekvõ, az emberek csak halni jöttek ide.
    - Hova tûntek a korunkbeliek, akikkel gyerekkorunkban együtt játszadoztunk? - kérdezte valaki.
    - Halott falu ez. A falut csak a feast élteti. A feast ébreszti fel a falut, a feast, a feast egyedül - mondogattuk egymás között a fészerben.
    A fészer valójában egy magunk tákolta apró lyuk volt a nagy ugar közepén, a szomszéd falu szélén, akinek gazdája sose járt erre: négy megerõsített téglafal és tetõ, hogy valami összetartsa. Tûzijáték és tûzijáték, semmi más csak tûzijáték. Életünk azzal kezdõdött s azzal végzõdött, a visszhangokkal, a fülsüketítõ durranásokkal és a színes csíkokkal, amelyek kinyíltak és bekígyózták az éjszaka fekete egét.
    - Odamegyünk, ahol a darvak repülnek. Az ég is a mienk - mondtuk.
    Senki sem várt többet az élettõl. Az ifjúságból hátramaradt évek elszálltak. Már majdnem mindegyikünk családot alapított, de még az agglegények is élvezték a tûzijáték látványát, ahogy mi. A lányok csodálták a férfit, aki meggyújtotta a gyutacsot, és a levegõbe röptette a rakétát.
    A bandaklubban is a tûzijátékról beszéltünk, mert a feast volt mindene a falunak és a feast tûzijáték nélkül olyan, amit el sem tudtunk képzelni. Mindig volt elég pénzünk. Az emberek nem sajnálták a pennyket, amikor házról házra jártunk gyûjtögetni. Aki tehette, többet is adott, mert ha a tûzijáték elmaradt volna, oda lett volna a falu hírneve. És oda lett volna a vidámság, ami bennünk volt már születésünk óta, és olyanok lettünk volna, mint más közönséges ember.
    - Mindent Szent Galdinuért teszünk, mindent érte - mondogattuk, mikor már hosszú órákon át dolgoztunk a petárdákon.
    - Ha kellene, még meg is halnánk Szent Galdinuért, még meg is halnánk érte - hallottam valakitõl. Valójában semmit sem tudtunk Szent Galdinuról, csak anynyit, hogy valahol a széles mennyországban lakozik. A tûzijáték szerettette meg velünk, és már úgy ragaszkodtunk hozzá, mintha az õsünk lett volna.
    Emlékszem, még én is ilyesmiket mondogattam, mert nem akartam, hogy lássák rajtam a félelmet, mely néha rám tört a fészer bezártságában. Jó okom volt a nyugtalanságra. A pirinyó helyiség tele volt lõporral a fojtogató nyári hõségben. Csak azért beszéltem, hogy ne veszítsem el a többiek becsülését. Vágytam a nagyrabecsülésre, amit a tûzijáték adott és szívem legmélyén igazán tenni akartam érte.
    Amióta Masu meghalt, senki nem beszél már így, és csak arra emlékszem, hogy szörnyû rémületet éreztem.
    A feast elõtti estén, egy szombaton, késõ éjjel, mind a hatan visszamentünk a fészerbe, hogy biztosak legyünk, minden rendben lesz a másnapi tûzijátékot illetõen. Az egész falu ünnepi hangulatban úszott. Abban az évben nagy tûzijátékra készültünk, nagyobbra, többre, szebbre, mint valaha. Azt mondtuk, hogy eljött a mi nagy napunk. És nem tévedtünk. Büszkék voltunk, mert az emberek rólunk beszéltek. Mi voltunk a falu hõsei, a nagy lövõk, akik majd mindenkit felébresztenek, megmutatva mit jelent az erõ.
    - Isten ereje, az ilyen robbanékony, Isten ereje - mondta Mattex örömmel, ahogy az ég megrendült.
    Biztosak voltunk benne, hogy Isten és Szent Galdinu szenvedélyes és erõs, akár a zaj, amit mi keltettünk. Csak õk képesek erõvel és tûzzel fenyegetni. Szenvedélyesek és erõsek, akárcsak mi; vagy ilyennek akartuk látni, mert ilyennek szerettük õket. "Idehallgass fiam, senki sem bolondozik Istennel, senki. Isten olyan, mint a tûz - prédikálta az apám. - Senki sem bolondozik Istennel." Nem is tudta, hogy ugyanazokat a szavakat szajkózza újra meg újra. Míg csak el nem hittem neki teljes szívembõl. De míg nem tiszteltem a tüzet, csak mosolyogtam magamban egyhangú gondolkodásán.
    A pap is prédikált a tûzijátékról. És egy másik, egy még fájdalmasabb tûzrõl, ami azoknak dukál, aki az ördögök életét éli.
    A mi tüzünk szenvedélyes volt, tudtam, és ha az Isten erõsebb, akkor jogos, hogy féljünk tõle.
    - Sajnos, a világ erkölcstelen úton van, és a pokol tüzének lobognia kell. Féld a pokol tüzét, mert minél többet vétkezel, annál pokolibb tûzben fogsz égni. Az ördög érted jön és elvisz a lángokba. Igen, féld a pokol tüzét.
    Masu sokszor hallgatta a pap szentbeszédét. A tisztelendõnek csupán egy szentbeszéde volt: Isten, Szent Galdinu és a Tûz. Ez a nagy háromszög volt folyton a gondolatában és mindannyiunk gondolatában, míg csak a raktárban dolgoztunk. Masu - ahogy mindenki más -, tudta, hogy a pap igazat beszél a pokol tüzérõl. De a feast tûzijátékával kapcsolatban Masunak nem voltak kétségei, se félelme. Ügyes volt a munkában, úgy játszadozott a lõporral, mintha ártalmatlan dolog lenne.
    - A papnak igaza van. Ha Isten tüze erõsebb, mint a mienk, akkor az valóban iszonyatos, de mi a saját tûzijátékunkról beszélünk, és az egész falu szereti a tûzijátékot. - Masu nem hazudott. És eljött az idõ, amikor mindannyian a saját szemünkkel láttuk igazságát, és azt, hogy a pokol tüze létezik, mégpedig itt, ezen a világon, ráadásul egészen közel, a fészerben. De akkor már késõ volt, túl késõ.
    Szombaton kora reggel történt a robbanás. Egy fülsüketítõ dörrenés visszhangzott a falun át. Még Gozón is hallotta mindenki. - Szent Galdinu, segíts meg bennünket az Úristen nevében! - kiáltották riadtan az emberek. Kitódultak az utcára hálóingben, pizsamában. Mások az ablakon néztek ki, vagy éppen felmentek a tetõre. Volt valaki, aki azt hitte, hogy hajnalban kezdõdik a tûzijáték.
    A házak teteje fölött hatalmas, alaktalan, kormos felhõ gomolygott elkülönülve a tiszta, hajnali égtõl. Ez a felhõ, mely betöltötte a falut, a szûk utcákat és sikátorokat, más volt, mint a felhõ, amely Isten mennyországában úszik.
    - Akármi legyek, ha ez nem a fészer! - gondoltam. Ha nem dörög az ég, akkor ez robbanás. - Nyáron nincs égzengés Máltán.
    Egy szemvillanás alatt szétrepült a négy fal és a tetõ, mintha csak kartonpapírból lett volna. A kövek szanaszét repültek, egy-egy maradt csak a helyén. Tüzek gyulladtak fel a közeli földeken, villództak egy ideig, mint haszontalan gyertyák az új temetõben. Egy közeli szalmakazal is lángra kapott és mindenki a füstöt nyelte, a korom befedte az arcokat és kezeket. Por és fekete korom hullott a felhõtlen égbõl.
    Masut darabokra tépte a robbanás és üszkös testrészei szerteszét repültek.
    Néhány pillanat múlva az egész falu az utcán volt. Mi öten alig akartunk hinni a szemünknek, de mert éppen elõttünk történt, muszáj volt hinnünk. Még el sem jutott a tudatunkig, hogy szörnyûségbe keveredtünk, halálba, épp a feast napján.
    - Temetési misét tartunk - mondta a pap.
    - A banda fogja kísérni a temetõbe - mondta a bandaklub elnöke.
    - Mi visszük a koporsót a vállunkon a templomból a temetõig - mondta a feast szervezõje.
    Azon az estén Masu testét a templomba vitték. Az utcák megteltek gyászolókkal, a férfiak a kezükben szorongatták a sapkájukat, az asszonyok lefátyolozták arcukat.
    Fel akartam mászni a színes zászlók egyikére, hogy leszaggassam, fel akartam borítani a nugáttal teli asztalokat, és mindenkire ráordítani, hogy: "Te ölted meg Masut, te ölted meg!"
    A banda a koporsó után masírozott, elõl a parancsnok, a tíz rangos emberrel, akik mindent tudtak a faluról. Legelöl az egyforma magasak, feketében. Utánuk az emberek hosszú sora, feketébe öltözve, szemlesütve; mindannyiuk szótlan és nyugodt volt, kivéve a lépéseiket. A harang megkondult, felnéztem a templomtoronyra és egy hatalmas, színes szalagot láttam körben kötve a harangnyelven. A templom tele volt, még az utcán is voltak, és úgy éreztem, kezeim fel akarják hasítani a vörös damasztot, össze akarják törni a csillárokat, meg mindent. A többiek másként éreztek, nem tudom, hogyan.
    A pap hamar kitalálta, hogy hogyan. - Imádkozzunk Istenhez együtt, aki magához szólította barátunkat, Masut. Masu szerette az egyházat, a feastért dolgozott és Szent Galdinuért. És ma Szent Galdinu érte jött, pontosan azon a napon, amelyik a legkedvesebb volt neki. Ez nem lehet véletlen. Megáldja õt a mennyben, mikor megérkezik a színe elé.
    "Irgalmas Isten, hát igazán azt akartad, hogy híved egy rakás felismerhetetlen, fekete darabban térjen meg hozzád?" - kérdeztem magamban csendesen.
    - Meghalt a tûzijáték elõkészületében, meghalt Galdinuért, patrónus szentünkért - folytatta a pap -, és a falujáért, ezért õt a hõsünknek tekintjük. Bátor volt, lelkes, buzgó...
    A pap valahová magasan fölfelé bámult, ahová én nem mertem nézni. Nem tudom, õ mit látott. A jelzõk, amelyeket sorolt, mind ugyanazt jelentették, de nem emlékszem mindegyik jelzõre. A csendes tömeg minden szavára figyelt, én pedig arra emlékeztem, hogy mi hatan gyakran mondogattuk: "Még meg is halnánk Szent Galdinuért. Még meg is halnánk, ha meg kellene halni."
    Mi öten, akik megmaradtunk, elhatároztuk, hogy egyszer s mindenkorra felhagyunk a tûzijátékkal.
    Összepakoltuk a cuccokat, azokat is, amiket más helyeken tároltunk - egyedül csak Isten, Szent Galdinu és mi tudtuk, hol -, és mindent a tengerbe hajítunk. Ez azt jelentette, hogy száz lírákat hajigálunk a tengerbe, de az idõ eljött.
    Elmentünk Ta , hogy a szikla tetejérõl mindent a tengerbe vessünk. A tenger kész elnyelni mindent. Az idõ éppen olyan kellemes volt, mint egy nappal korábban, amikor pedig azért imádkoztunk, hogy ilyen legyen. Ledobtuk a nehéz dobozt a tûzijáték-kellékekkel, és figyeltük, hogyan csattan a vízen.
    "Hát így!" - gondoltam magamban, és bizonyos vagyok benne, hogy társaim is ugyanígy gondolták. Éppen csak végigfutott ez bennem, amikor egy újabb robbanást hallottunk: a csomag, amelyet ledobtunk, a sziklának csapódott és felrobbant.
    Összébb bújtunk, és öntudatlanul is megszámoltuk egymást.

BODA MAGDOLNA FORDÍTÁSA
 
 

Janisz Ritszosz-illusztráció (Görög férfiak)

Gregor Strniša (1930-1987) a 20. századi szlovén költészet egyik legnagyobb hatású költõje volt, aki a modern és klasszikus stílus szintézisét alkotta meg sajátos expresszionista kifejezésmódú lírájával.
 

GREGOR STRNIŠA

Mozaikok

Régi, arany mozaikok
a dóm homályában meredten álltok,
mint valami távoli emlékek,
keblünk árnyékába szõtten.

Karcsú, szomorú szent szüzek
lépkednek hideg tüzeken,
árnyékot adó lámpák fényében
osonnak a falakon megszeppenve.

Mintha láthatatlan fûszálak
simogatnák vékony ujjaikat,
mintha édes almafa lenne
testük a halál kertjében.

Orcájuk vékony s hallgatag
egyre vékonyabbak s csillognak...
Régi, sötét mozaikok,
keblünk árnyába szõttek!

Az idõ csendes susogásában
sötét formájú fény pislog.
A homályból szempár figyel csak,
sötétek, aranylók s nagyok.
 

Te

A lehulló idõ mögött
valaki áll, valaki él,
a szobrok s szobák mögött,
valaki él, valaki áll.

E rög mögött áll valaki,
a napokon s éjjeleken túl valaki él.
A hús s csontok mögött játszik valaki.
hegedûl valaki, s mögötte az éj.

Valaki a koporsón túl játszik,
a bölcsõ mögött játszadozik,
valaki játszik, játszadozik.
és talán te vagy az? Igen, te.
 

A világ koronája

A szárnynak nincs szüksége lábra.
A hatalomnak pedig szárnyakra.
Az erõ hatalmat nem igényel.
A jogart lenézi a valódi korona.
Sem idõre, sem térre nincsen szüksége.
Csupán csak fátyol az idõ rajta:
ezért ragyog ránk a világ koronája.
Se tölgy, se bogár nem ismer minket:
nem a teremtés koronája az ember.
Ám közülünk mindenki az õ gyûrûjét hordozza.
Ezért vagyok egyszerû s ezért nem egy hulla.
Ragyogása szemünkben tükrözõdik vissza:
visszfénye a szemünk.
Ezért látunk. És süket
húsunk ezért hallja ezt.

LUKÁCS ZSOLT FORDÍTÁSAI
 
 
 
 
 
 

Che II.
 
 
 
 
 

Che III.
 
 
 
 
 

Che IV.

 
KILÁTÓ

MARÓCZY MAGDA

Két laoszi teremtésmítosz

A világ teremtése

Kezdetben nem volt más, csak az Isten. Az Istennek Phya Thene volt a neve. Akkor még nem volt világosság. A Nap nem sütött úgy, mint most. A Föld még nagyon kicsi volt, nem nagyobb egy õz lába nyománál. A fa is nagyon kicsi volt, nem nagyobb egy mentabokornál. Körös-körül víz volt csak. A languszták akkorára nõttek benne, mint ma a bivalyok, a pontyok pedig olyan nagyok voltak, akár az elefántok. Vallás nem volt, Buddha még nem érkezett meg. Nem voltak állatok. Pokol sem volt. A Hold nem világított. Nem voltak oszlopok, amelyek a mennyboltot alátámasztották volna, nem volt talaj és nem voltak sziklák. Nagy üresség uralkodott mindenütt.
    Aztán a szél elkezdett fújni, és ez a megvilágosodás jöttét jelezte. Minden az elsöprõ széllel kezdõdött. Elzúgott a vizek felett, és utána még több hal lett a vízben és két földkupac támadt. Felújult a vihar, s az egyik földkupacból formálódott ki a férfi, a másikból pedig a nõ. Újra feltámadt a szél és a két földkupac egyesült. A férfi az asszonyhoz közeledett, és együtt maradtak.
    Az elsõ embert Sangasi nagyapónak, az elsõ asszonyt pedig Sangasa nagyanyónak nevezték. Ezek fákat és növényeket ültettek. A föld sarából különféle dolgokat gyúrtak. Mindketten keményen dolgoztak és segítették egymást. Akkor egy fiuk és egy lányuk született, de ezek nem tudtak nõni, mert nem volt rizs, mellyel etethették volna õket. A nagyerdõ mélyén volt rizs, de ezt egy óriás termesztette, az óriást pedig dühödt vadak õrizték. Sangasi nagyapó szorultságában egy majmot küldött hozzá, hogy rizst kérjen tõle. Az adott is neki egy akkora rizsszemet, akár egy ember karja. Nagyapó elültette a sárba a rizst, és a rizs bõ termést hozott. Így válhatott a rizs az emberek táplálékává.
    Ezek után a gyerekek már nõhettek, mert volt ennivalójuk. Hét gyerek született nagyapó és nagyanyó házasságából és a szülõk felosztották a földet a hét gyermek között. Az emberek nagy tömegben szaporodtak el ezek után.
    Amikor Buddha megérkezett a Földre, Sangasi nagyanyó beleszeretett Buddhába, és igyekezett elcsábítani. Buddha megbüntette és elnevezte õt Föld anyónak (Nang Thorani), és a rizsföldekre számûzte. Sangasa nagyapót pedig gólyává változtatta, aki aztán a folyók partján és a folyóparti házak körül keringett, hogy közel legyen Sangasi nagyanyóhoz.

A nagy özönvíz

Réges-régi történet. Egy forró nyári napon egy nagyon szegény házaspár a szomszédos erdõbe küldte tíz-tizenkét éves fiát és lányát, hogy keressenek ehetõ gombát, gyökereket, fiatal bambuszhajtásokat és vadgyümölcsöket.
    A gyerekek szót fogadtak (régen az ellenkezésnek még a gondolata sem támadt a gyerekekben), útnak indultak és az erdõben szorgalmasan gyûjtögetni kezdték az ehetõ gyökereket, gombákat, amikor egy kövér patkányt pillantottak meg, ahogy az vígan harapdált egy pisztáciadiót, alig egy lépéssel elõttük.
    Úgy gondolták a gyerekek, hogy ez a patkány még hasznos lehet számukra, akár mint játszótárs, akár mint élelem, ezért elhatározták, hogy megfogják és hazaviszik. A patkány azonban kisiklott ujjaik közül, s illaberek, úgy elillant, hogy nyomát sem lelték.
    A testvérpár nem nyugodott bele, hogy a patkány így eltûnjék, így hát másnap jókor reggel megjelentek az erdõben, és óvatosan, lépésrõl-lépésre közelítették meg azt a helyet, ahol a kis állatot elõször meglátták. Keresztül-kasul átkutattak minden bokrot és fûszálat, s végül sikeresen megtalálták a kövér kis állatot, amint békésen szundikált egy nagy fa odújának legmélyén.
    A kis patkány nagyon megrémült, amikor édes szunnyadásából riadva a gyermekek kezei között találta magát. Könyörögve kérte támadóit, hogy kegyelmezzenek neki és engedjék szabadon. A gyerekek tanácstalanok voltak, mert szerették is volna hazavinni zsákmányukat, de valamiért meg is sajnálták.
    "Ha szabadon engedtek, mondta a kis patkány, olyan titkot árulok el nektek, amirõl még senki sem tud."
    "Miféle titkot" - kérdezték
     a gyerekek.
    "Elárulom nektek, hogyan kell kivédeni egy nagy természeti csapást."
    A gyerekek továbbra sem voltak biztosak abban, mit kellene tenniük, de végül elfogadták a patkány ajánlatát.
    "Ha azt látjátok, hogy én ebbe a lyukba ásom el magam, és csak a farkam hegye látszik ki, vigyázzatok, mert hat nap múlva özönvíz támad. Ha túl akarjátok élni, vágjatok ki egy erõs fát, és a törzsébõl vágjatok ki egy jókora darabot, amibe majd belefértek. Vájjátok tovább a mélyedést, és helyezzétek oda a szükséges ennivalókat. A kivájt fatörzset aztán függesszétek fel a legmagasabb pálmafára, és ti is bújjatok el a kivájt lyukba. A végén a lyukat jól tömjétek be méhviasszal, hogy a víz be ne csuroghasson. Pontosan dolgozzatok!"
    A kis patkány igazat mondott, mert pontosan a hatodik nap éjjelétõl éjjel-nappal szakadt az esõ. Napokon belül vízözön támadt. A testvérek két pici lyukat fúrtak a viaszba, és azon keresztül láthatták, milyen hatalmas katasztrófa szakadt a tájra. Ameddig csak elláthattak, mindent, de mindent elborított a víz, és egyetlen élõlényt sem láttak maguk körül.
    Több nap, több éjjel telt el így a gyermekek rémületére, amíg végre kezdett viszszahúzódni a víz, és a gyermekek elõ mertek bújni rejtekhelyükrõl.
    De hiába keresték bármilyen emberi lény nyomát, nem tudtak ráakadni.
    "Talán nem mentünk el elég messzire" - mondta a fiú. Otthagyta leánytestvérét és napokra eltûnt.
    A leány is elment, ellenkezõ irányba, hátha neki több szerencséje lesz. Kimerült volt és félholt, amikor a bátyja rátalált az erdõben.
    Mindketten teljesen kimerülve és reményt veszetten ültek le egy fa árnyékába és vártak a halálra. Talán sokáig aludtak, talán csak elszunnyadtak, de másnap gyönyörû madárcsicsergésre ébredtek.
    A madár a fiú és a leány elé is egy-egy kis kobakos tököt ejtett le. A fiú kedvtelve nézte, és játszani kezdett vele, hiszen mégiscsak gyerek volt még, amikor a tök kihullott a kezébõl, és eltört a kobakja. Hát, lássatok csodát! A kis tökbõl végeláthatatlan sorban emberek, asszonyok masíroztak ki - ezek voltak a Lao, a Tai Dam és a Neua nemzetség õsei.
    A kislány elmerülten nézte saját kobakos tökét, aztán a földhöz vágta, hogy megtudja, mi van benne. A tök a földre hullott, de nem tört szét és nem nyílt ki. Akkor gondolt egyet, és kihegyezett egy bambusz szálat, majd óvatosan a parázs fölé tartotta és izzítani kezdte, aztán könnyû, ügyes kezével pici lyukakat fúrt a tökbe, egy járatot. A nyílás egy kicsit bekormozódott a pernyétõl, s ezért a nyíláson át kiömlõ Khmu-nemzetség tagjai egy kicsit sötétebbek lettek, mint a többi törzs férfijai és asszonyai.
    A sok-sok ember aztán rizst kezdett termeszteni, és meg is kereste mindennapi betevõjét.
 
 

Szerelem (XI.)


 
KOSZORÚ

Százhatvan éve, 1847. január 16-án született nagy prózaírónk, Mikszáth Kálmán (1847-1910). Egy olyan novellájával emlékezünk rá, amely jószerével ismeretlennek számít, mert alighanem csak a teljes Mikszáth-kiadásokban lelhetõ fel.

MIKSZÁTH KÁLMÁN

A kántor fiú

Az Erzsi leány elbeszélése

Egy este történt, a mendikáns éppen a harangkötéllel veszõdött odakünn a haranglábnál, én a konyhában a vacsorát fõztem, mert mióta a szegény nagyasszony elhalt, ha csak szolgáló voltam is, mégis gazdasszonyi sorom volt a háznál; én rendelkeztem mindenben. Az öreg kántor torka felemésztette volna a Dárius kincsét is.
    De foltoztam a szegénységet, ahogy lehetett. Nem hagytam éhen halni az öreget (bár százszor inkább hagytam volna), s a fiúnak és kishúgának is jutott tisztességes eledel ebédre, vacsorára mindennap. A leánykának még ruhácskát is teremtettem.
    Mert el tudtam csinálni a dolgokat. Az olyan párbért, amit akkor hoztak el a falubeliek, mikor a kántor vagy nem volt otthon, vagy aludt, eltagadtam elõle, s a lajstromban kikerestem az illetõnek a nevét és egy keresztet csináltam utána, ami annyit jelentett, hogy már fizetett. Hej, csak jó mégis, hogy kislánykoromban megtanultam olvasni, írni. Ezeken az eltagadott morzsákon tengõdtünk; amirõl a kántor tudott, azt mind õ itta meg.
    A kántor Laci éppen a huszadik évét töltötte be, a sorozás alá esett volna már, de mint öreg apának egyetlen fia, szóba nem jött.
    Csinos fiú volt, legalább nekem nagyon tetszett ártatlan, kék szemeivel, szelíd mosolygásával. A szavai is olyan kedvesek voltak, mint a színméz, kivált énirányomban, meglehet, talán tetszettem is neki, bár soha nem csípkedte meg orcámat, mint a többi legények, hanem arra emlékszem, hogy sokszor felejtette rajtam a szemeit, s úgy elpirult, mint egy kisasszony, ha én is rávetettem a magamét. Pedig de sokszor rávetettem.
    Azon az estén, amelyrõl szó van, õ sem volt otthon, a tiszteletes úr palántakertjét gyomláltatta a gyerekekkel, mivelhogy Laci olyan preceptorforma volt az apja mellett. A tiszteletes úr alkalmasint ott tartotta vacsorára, ami õnála rendesen egy karéj kenyérbõl és egy köcsög tejbõl állt.
    Egészen egyedül voltam, mondom, a házban, mert a kántor odabent szundikált, midõn egyszerre megnyílott a konyhaajtó, és Sáfrány János uram nyitott be. Még most is szinte látom õkegyelmének azt a szomorú arcát, és reszketõ hangját mintha hallanám. - Itthon van-e a kántor, Erzsi fiam?
    - Itthon van, János bácsi, de alszik.
    - Költsd fel, Erzsi lányom, mert nagy dologban van vele egy-két szavam.
    Olyan ünnepélyes hangon mondta e két szót, "nagy dologban", hogy magam is belesápadtam, bementem és megfogtam a kántor sárga kabátját.
    - Hop! Hát mi baj van?
    - Itt a Sáfrány János, keresi nagyuramat.
    - Tudom, tudom - dörmögé még mindig félálmosan -, a fiúra jön megalkudni, nem adom négyszázon alul... nem adom, nem adom. Nekem sok pénz kell...
    Bámulva, de mégis valami baljóslatú sejtelemmel néztem rá, de nem értettem semmit a mondottakból.
    - Hídd be Sáfrány uramat - parancsolá mogorván -, te pedig eredj ki az udvarra, leány... mert magunk akarunk lenni.
    Az esteli harang most kondult meg. Az öreg kántorra néztem. Ájtatosan keresztet vetett magára.
    Sokáig beszélgettek odabenn, lassan, suttogva, csak néha kaphattam ki egy-egy rövid szót, mert nem mentem ki az udvarra, hanem hallgatóztam az ajtónál.
    Tudtam, éreztem, hogy valami irtózatos történik a két ember közt.
    A hideg borzongatta hátamat, szorosan odalapultam a szögletbe, kezemmel az ajtópánt hideg vasába fogódzva, fogaim vacogtak, szívem összeszorult. Hallottam a saját szívem dobogását, s néha-néha egy-egy elejtett mondatot:
    - Mert szeretem a gyereket - hangzott a kántor rekedtes beszédje. - Jó fiú, nagyon jó fiú.
    - Igen, de háromszáz forint is sok pénz a mai világban. Egy egész élet kell hozzá, míg annyit kikaparunk.
    - Hiszen én is egy egész életet adok õvele.
    - Csak nyolc esztendõt, kántor uram.
    - De hátha vissza nem tér, hehehe... Okos ember mindenre számítson, Sáfrány gazda. Aztán gondolja meg, hogy olcsóbb legényt sehol sem kap a fia helyett.
    - Ki tudja, hátha kapnék...
    - Ugyan hol? Mondja meg, hol? Az egész környéken nincs eladó fiú.
    Most már érteni kezdtem az iszonyatos alkut. Az öreg Sáfrány a besorozott fiú helyett meg akarja venni a mi Lacinkat. Ó, hogy ezt megengedi így a törvény? Istenem, istenem, micsoda szíve van annak a királynak!
    Elborult szemem elõtt a világ, fejem zúgott, és semmit sem hallottam többé, csak a lúgzó kád csurgását, poty, poty, poty. És az olyan kísérteties volt most!
    Az öreg kántor kinyitotta az ajtót, és kikiáltott: - Erzsi, gyere be, gyújts gyertyát!
    Bevánszorogtam, s meggyújtottam a gyertyát. A fali tükör rendkívül sápadtnak, dúltnak mutatta arcomat, de õk nem ügyeltek rám.
    A kántor megfogta a gazdag Sáfrány kezét, s belecsapott.
    - Tehát ebben állapodunk meg.
    Sáfrány kivette a tárcáját, és egy tízforintost vett ki belõle.
    - Itt a foglaló - mondá halkan -, a többit majd akkor...
    - Nagyon helyesen van... igenis. Eredj fiam, Erzsi, ezzel a nagy bankóval a zsidóhoz, hozz egy cilinder bort. Megisszuk az áldomását. Igaz-e?
    Úgy égette kezemet a pokoli pénz, de azért engedelmeskedtem, s meghoztam a bort. Hozzá is láttak azonnal: az öreg felköszöntötte Sáfrány uramat, szidta azokat az apákat, akik nem szeretik a gyerekeiket, s dicsérõleg emelte ki Sáfrány gazdát, mint aki áldozatot hoz az apai szeretetnek.
    Azután magamagát köszöntötte fel, mondván: - Az Isten éltesse a szegény megboldogult feleségem urát!
    Ezt gyakran szokta mondogatni a kántor úr, s ilyenkor mindig nevetett.
    Engem is kínáltak egy pohár borral. Utánam hozta a kántor a konyhába, de én csak sírtam, és beöntöttem a bort a lúgzó kádba. Inkább szomjan halnék, mintsem ebbõl a borból igyam egy kortyot.
    Laci is megjött a paptól.
    - Mi bajod, Erzsike, miért sírsz? - kérdé szelíden.
    - Ne is kérdezze - mondám szomorúan.
    - Itthon van édesapám? Ki van még bent?
    - Az öreg Sáfrány - szóltam reszketeg, fojtott hangon.
    - Mit csinálnak?
    Kedvem lett volna elkiáltani magamat: "Istentelenséget csinálnak! Most kezdtek hozzá, hogy téged megigyanak!"
    De nem, nem szóltam semmit. S ez az egyedüli hibám. Ha akkor szólok, talán elszökik az a fiú, s nem kerül többé az apja elé. De így... tudhattam elõre, leveszi lábáról a vén sátán. Hiszen oly szelíd, engedelmes volt.
    Negyednapra elment helyettesnek a Sáfrány fiú helyett. Az öreg kántor megkapta a három százast. Tíz forintot odaadott belõle a fiúnak az útra, a többit megtartotta õ maga.
    Nem volt annál a háznál nyugalmam többé. Elkezdõdtek a kántornál a dáridók, evés-ivás. Ették a szegény Lacit.
    És megették az utolsó falatig. Mikor a legutolsó forintot vittem váltani a zsidóhoz, akkor jött meg a híre a Kovács Mihályék fiának levelében, hogy Lacit egy golyó a másvilágra vitte Solferinónál.
    Az öreg kántor ájtatosan keresztet vetett magára, s azután csendesen zokogott sokáig. Majd nyöszörögve jött ki az udvarra.
    - Nem igazságos az Isten! Õ sem igazságos már. Azoknak a gyerekeit szedi el, akik szeretik. Elszedi, idegen országba, mészárszékre hajtja... Óh, egy érzékeny apának nehéz a sorsa! Nehéz, nehéz!
    A Laci kis húga, egy szõke hajú, angyalarcú gyerek is ott sírdogált a padkán, lábacskáit kinyújtva.
    - Ki lesz most már az én gyámolom, büszkeségem? - ordítozott a kántor.
    Szemei a gyermeklányra tévedtek.
    - Te lész, te lész... csak már valamivel nagyobb lennél, édes angyalom!
    Hozzáment, szívéhez szorította, s megcsókolta szép lenhaját.
    - Tied most már apai szeretetem egészen.
    A kis leányka velem, az én ágyamban szokott hálni. Egész éjjel arról gondolkoztam, hogy ne fojtsam-e meg szegénykét?
    De nem volt bennem annyi keresztényi erõ és bátorság!

MEGMENTETT OLDALAK

A Táncsics-sorozat hamarosan megjelenõ új kötete Bozzai Pál (1829-1852) Kelet könyvei címû prózavers-ciklusát és Lévay Józsefhez írt leveleit tartalmazza. A tehetséges fiatal költõ honvédként harcolta végig a szabadságharcot, utána besorozták az osztrák hadseregbe. 1852-ben mint gyógyíthatatlan beteget elbocsátották. Írásai utoljára 1886-ban jelentek meg. Az itt szereplõ jegyzeteket dr. Szentgáli Zsolt készítette.
 

BOZZAI PÁL

Levelek Lévay Józsefhez

I.

Teplic,1 1850. márc. 12.

    Használom az alkalmat, édes barátom, hogy neked egy pár sort küldhessek. Az idõbõl kifogytam, az éjszakának egy pár órája maradt fenn, ha azt felhasználni tudnám. Ezen barátom, ki levelemet személyesen fogja neked átadni, önkénytelen társa önkénytelen szenvedéseimnek, körülményesebben fog szólani itteni állapotunkról, és mivel néhány napot, mindeddig ott egészen ismeretlen, Pesten szándékozik tölteni, kérlek, fogadjátok õt szívesen, és adjatok neki szállást. Utolsó leveledet és a Csengeiét vettem... Bátyám feleletével mindeddig adós maradt, pedig nagyon várom tõle az ígéreteknek valahára teljesítését.
    Szigorú sorsomnak egyedüli támasza a remény: mielõbb megszabadulhatni - kétségeknek adott helyet, melyeket eltüntetni, ha van mód, jõjjön minél hamarabb: ha nincs, ám legyen! Hanem akkor az élettel minden számvetésem félbeszakad. Kevés van, ami hozzá köt. De mi is köthetne hozzá? Egy pár jó szó, amit adok és veszek, de amelyek elhangzanak, legyenek bár oly jók, mint a Béranger refrénjei.
    Mi holnapután elmegyünk Teplicbõl szállásokra, honnan rövid idõ múlva alkalmasint berukkolunk a félelmes theresienstadti várba.2 Mihelyt állandó helyre jövünk, tudósítani foglak vagy téged, vagy Csengeit. - Õt igen köszöntetem, és várom az õ trombitájának hangját, mely engemet halottaimból föltámasztandó lészen. Így legyen!... Gyertyám leégett. Többet nem írhatok. A többit megmondja e levél átadója. Nekem úgyis nagy utaim vannak még, és ki tudja, mikor kerülök haza!... Amit rímelésemrõl mondasz, meglehet, hogy hiba; hanem, édes barátom, én azt gondolom, ebben a rossz, nyomorult világban megjárják az asszonáncok is. - Ígéreted a lapokra nézve, fájdalom, el nem fogadhatom. Az itt nagy zajt csinálna. Édes barátom, ezerszer ölellek. Ha megszabadulok, megnyitom az ajtód kilincsét. Ainsi soit il!3
 

II.

Josepfstadt,4 1850. ápril 14.

    Köszönöm, hogy megemlékeztél rólam. Egy halmaza a szavaknak nem volna elég leírására, amit leveled vételekor éreztem. Elmennek elõttem mindazon jó napoknak emlékezetei, melyeket körödben töltöttem. Az Isten áldjon meg. Sokszor eszembe jutottál te és a régi napok anélkül, hogy gondolataimnak visszhangja lett volna. - Sok éjszakát átvirasztottam, és nem szégyenlem megvallani: könnyeket is ejtettem - a kétségbeesés könnyeit. Amint látod, tágas tért választottam magamnak. Talán nem leszek terhedre; de ki akarom magamat beszélni.
    Jelenleg, midõn e sorokat írom, a fõõrhelyen vagyok õrszolgálaton. Bocsáss meg, hogy ily kicsiségekkel foglalatoskodtatlak; de engemet az is érdekel, ha, amint Kazinczy mondja: a kabátod posztójáról beszélsz. Ajánlatod, hogy a katonaságtól szabadítsam föl magam, gondjaimnak fõtárgya. Atyám ígérte, hogy amit tehet értem, megteszi. De nem tudom, honnan várhassak valamit. Hanem azért kemény vagyok, mint a vas, hideg mint a márvány, és meleg, ha kell, mint az izzó érc. Ezt az életet úgy tekintem, mint áldozatot, de amelyrõl Isten és ember elõtt kevélyen tehetem le a számadást. Ifjúságomnak örömeit igen korán látom enyészni. Nem tudom, a sors végzése-e rajtam, hogy oly korán nehezednek rám a körülmények; hanem amily fiatal vagyok, olyannyira komolyan tudok gondolkozni. Az én egész katonai pályám egy hosszú folyama a szenvedéseknek, a nyomornak. Hanem azért én nem panaszkodom. Bennem tömérdek eleme van a szimpátiának és antipátiának, és azért képzelheted, mennyire nehezemre esik ilyen világban élnem, hol homogén elemekre nem igen találok.
    Erdély határain adtuk fel magunkat. Onnan Temesvárra mentünk, honnan egy transzporttal a Bánságon, Tót- és Horvátországon, Steyron,5 Ausztrián, Morván keresztül Csehországba szállíttattunk. A transzport állott mintegy kétezer emberbõl, köztünk 130 fõtiszt a Görgei táborából. Ezek közt volt Lisznyai Kálmán6 és Kornis Pál (ha ismerted). Lisznyainak, kivel soha személyes összeköttetésben nem voltam, sok köszönettel tartozom. Õ látva az én nyomorú helyzetemet, önmagának talán hiányában, segélypénzt szedett össze számomra, melyet részint helyzetem sanyarúsága, részint az õ kényszerítõ szavai fogadtatának el velem. - Õk azonban elmaradtak tõlem Bruckban, onnét, mint hallám, Olaszországba menendõk. Így indulván Temesvárról szept. 2-án, Josefstadtba érkeztünk okt. 16-án. És ez utat többnyire gyalog és elszállásolás nélkül töltöttük a szabad ég alatt, bár soknak s köztük nekem is, köpenyege sem volt. Hogy részletekbe ne menjek által, elég legyen megmondanom, hogy ennyi kiállott viszontagságok után a tél elején tífuszba estem, és a kórházat sokáig igen kétes állapotban laktam. Hanem most egészséges vagyok. Apámnak, kivel néhány levelet váltottam már, igen szûk segélypénzével ellátva, töltöm itteni napjaimat. És nem mondhatom, hogy egyik rosszabb volt a másiknál. Idegen, amilyen vagyok jelen helyzetemben s ott, hol otthonos volnék, nem lehetvén, e feszültségben elfáradtam, elzsibbadtam. - Az események kolosszális nagysága elmúlt idõkben a világot magasra fölemelte, de úgy látszik, hogy a tetõponton elszédült, és a világ leesett önmûvének romjai közé. Nem tudom, rajtunk áll-e vagy az utókoron: fölásni a szabadság Herculánumát, melyet a hatalom tûzlávája oly gyorsan eltemetett. De errõl ne többet. - A múlt hetekben a Magyarországon alakuló gens d'armerie7 közé innét is szedtek egyéneket s a többiek közt engemet is be akartak sorozni: de ily föltétel alatt nem akartam meglátni szerencsétlen hazámat.
    Most felbontom leveledet, és végigfutok tárgyain. Tudsz-e esetet, barátom, hogy valaki hasonló körülmények közt, mint én, kiváltotta volna magát? Atyám ígérte, hogy ha valaki ki lesz váltva, én is ki leszek. Bízom benne. Önmagamnak e tárgyban lépéseket tenni nagyon haszontalan volna; tudod, itt az argumentumokra nem sokat hajtanak. - Pest, úgy mondod, olyan mint a régi. Szeretem õt annak látni, habár csak felszínen is, mert tudom, hogy a demokráciák mélységeiben nem a régi.
    Néha-néha itt is jut kezünkbe holmi hírlap, és ezután sikerül valamit tudnunk hazánkról s a külföldrõl. Azon néhány sorból, mit a magyar idõszaki sajtóról írsz, megértettem az egészet.8 Megéritek azt az idõt, mikor egy halottaiból föltámadott Magyar Kurir9 vezércikkében azon békákról fog szólani, melyek az égbõl estek le. Én még nem vagyok egészen tisztában magammal, érdemnek tekintsem-e azoknak munkáját, kik az irodalmat most kezelik: hanem ti a helyszínén vagytok; tegyetek, amint jobbnak látjátok.
 

III.

Ápril. 19. 1850.

    Valahára be akarnám fejezni már vagy öt ízben félbeszakasztott levelemet. Ebbõl is megítélheted, mennyire vagyok magam ura. Sem idõm, sem helyem az írásra. Ezt is az ablak párkányán firkálom. Éppen e pillanatban veszem apám levelét, melyben gáncsol azért, hogy nem soroztattam magam a magyar gens d'armok közé. Otthon, úgymond, jobban segíthetett volna rajtam. Nem bánom! Még elég erõt érzek magamban dacolni a sors csábításaival. Pedig érzem, mennyire boldog az, ki otthon látja fölkelni és lenyugodni a napot!
    Most jut eszembe, amit verseim sorsáról írsz. Más körülmények közt tán sajnáltam volna azokat elveszteni, most nem. Tudom, hogy e szakban nincs jövendõm, más szakban pedig nincs képességem. Minden szenvedélyeimet, lelkemnek minden erejét az irodalomra szántam; most olyan vagyok, mint a szárazra vetett hal. - Véletlenül akadtam itt francia könyvekre; azoknak olvasásával töltöm idõmet. - Régóta jár híre, hogy ezredünk Prágába tétetik által, mi rövid idõ alatt, ha t. i. teljesen föl leszünk szerelve, bizonyosan meg is fog történni. Írandó leveledet azonban csak ide címezd; eltávozásunk esetében teszek rendelést, hogy utánam küldjék.
    Édes barátom! Még ez nem mind, amit írni akartam. Ami innét elmaradt, azt egy jobb idõnek reményében hagyom azon napokra, midõn együtt lehetek veled. Oh, ha tudnád, mennyire várom ezt az idõt! Várok egy napot, amely tán soha sem jön el; táplálok egy reményt, amely tán soha sem teljesül; vallok egy hitet, melynek nincs mennyországa; szeretek egy hazát, mely többé nem az enyém, és hordozok egy életet, melynek számomra nincsen már öröme.
    Megbocsáss, hogy ily szaggatott vagyok; de nem lehet másképpen. Végzem levelemet. Hagyjanak az én nyomaim a te emlékezetedben virágokat. Fogadd el az én önzetlen szeretetemet. Legyek én neked az, ami te nekem vagy. Leveledet mielõbb elvárom: írj sokat, igen sokat!
 

U. i.

Székely Józsefnek10

    Életemben soha sem hajtottam sokat a világ ítéletére, hanem mindig igyekeztem a nemes érzelmûek szeretetét megnyerni. És e részben sok oldalról meg vagyok jutalmazva. Én az ön sorait nagy megilletõdéssel vettem; fogadja azokért forró köszönetemet. Balsorsban legérzékenyebben vesszük a részvét szavait. Az ön dicsérete nekem nem hízeleghet - nem vagyok olyan állapotban, hogy hízelgést elfogadhatnék; sem hiúvá nem tehet - már több kísérleten mentem keresztül. Engedje azt a szeretet egzaltált kifejezésnek hinnem. Én mindig kevély leszek az ön barátságára; tartson meg jó emlékezetében.

    Josefstadt, ápril.19. 1850.
 

IV.

Josefstadt, 1850. május 6.

    Amiket itt írok, azok töredékek lesznek. Céljok csak az, hogy közelebb jussak lelkedhez. Ezredünkbõl néhányan áttétetnek a Debrecenben létezõ rezerva divizióhoz.11 Ezeknek egyike által (jó barátom) küldöm e levelet. Elmenetelök ideje még nincs meghatározva, de én írok korábban, hogy ki ne fogyjak az idõbõl. Tudod, nekem mindig öröm hozzád írnom; legyen neked annyi örömed azt elolvasni. Szerencsétlen, amilyen vagyok, meg tudom becsülni azt, aki rokonszenvvel viseltetik hozzám. Lelkem csordultig tele van a múlt emlékezeteivel, a jelen szenvedéseivel és a jövõ reménységtelen rémeivel. Nem tudom, szárazzá tegyem-e magamat, mint egy gyökeretlen fa, és rámába tétessem-e magamat, mint egy szenvedõ kép: avagy égjek a vulkán tüzével és sírjak a tenger árjaival!?
    Édes barátom, ha örömet tudnék neked vele csinálni, leírnám itt számtalan viszontagságomat; de a hely nem eléggé alkalmas volta és más dolgok miatt, miket egy láthatatlan parentezis12 zára alatt adok értésedre, csak futólagos jegyzetekre szorítkozhatom. Utolsó napjainkban, mielõtt a fegyvert letettük volna, a zarándi hegyek közt bolyongtunk, Erdély szélein. Bornyumban13 volt Louis Blanc14 négy kötete; "Historie des dix aus"15 melyet V. Károlytól kaptam Cegléden. Ezeket eltemettem az erdõben egy bokor alá. Karánsebesrõl aug. 23-án indultunk el mint foglyok Temesvár felé, hol mintegy nyolc napig idõztünk a legnyomorúságosabb helyzetben. Rongyosak, amilyenek voltunk, nagy része, mint én is, köpönyeg nélkül mentünk egészen Eszékig anélkül, hogy födél alá jutottunk volna. Eszéken voltunk szept. 18-án, és ott elõször kaptunk szállást. Utunk közben némelyek szitkozódtak, mások gúnyoltak, mások sirattak. Az ellenszenvnek leplezetlen és a rokonszenvnek leplezett nyilatkozatai mély benyomással voltak reánk. Perlaszon és Tittelen kövekkel hajigáltak meg, Eszéken kicsúfoltak, Horvátországban némán fogadtak, de adtak jól enni és inni. Így Steyerban és Ausztriában is. Vukovár bort és gyümölcsöt adott számunkra. Verõcén bementem egy vendéglõbe ebédelni; mikor fizetni akartam, már ki volt fizetve, és nem fogadták el tõlem a pénzt. Ha hazámba mennék, mennyire tudnám, hogy hova kellene tennem a kezemet, hova a lábamat! Pettauig azt gondoltuk, Olaszországba megyünk, s inkább is szerettem volna oda menni. Bécsben nem láttam egyebet a sz. István tornyánál. Ganserdorfnál, hol egy pillanatra a gõzkocsi megállott, gyõriekkel találkoztunk, kik, midõn tõlök hazánkról kérdezõsködtünk, elkezdtek sírni. Morvába érvén, tudtam, hogy ott van Brünn, hogy Brünnben van a Spielberg, hogy Spielbergben vannak rabok; én bár Spielberget nem is láttam, mégis úgy tetszett, mintha benne lettem volna. Olmützben is voltam, de miután éjszaka mentünk rajta keresztül, nem láttam egyebet a sötétségnél. Csehországot Shakespeare, talán zseniális tudatlanságból, szigetnek nevezé; és meglehet, hogy sziget, messzire fekvõ a szabadság kontinensétõl.
    Utunkban mindenütt kijött a nép bámulni ránk, ámbár több volt rajtunk a sajnálatra, mint a bámulatra méltó.
 

JEGYZETEK

1. Település Csehországban, az Érchegységben. Mai neve: Teplice.    [vissza]
2. Település Csehországban, az Elba és az  folyók találkozásánál, Prágától északra-nyugatra. Mai neve: Terezín.    [vissza]
3. Így legyen!    [vissza]
4. Település Csehországban, az Elba felsõ folyásánál. Mai neve: Josefov.    [vissza]
5. Stájerország    [vissza]
6. Lisznyai Kálmán (1823-1863): költõ.   [vissza]
7. Csendõrség (francia).    [vissza]
8. A szabadságharc leverése után az osztrák hatalom szigorú cenzúrát vezetett be Magyarországon, az idõszaki sajtó egy része pedig együttmûködött a
    hatalommal.    [vissza]
9. A korai magyar újságírás fontos lapja volt. 1786-ban indult jozefinista szellemben, az 1790-es évek szigorodó légkörében viszont változtatott: a politikai
    híreket nem kommentálta, de figyelmet szentelt kulturális kérdéseknek is. 1834-ben megszûnt.   [vissza]
10. Székely József (1825-1895): költõ.   [vissza]
11. Tartalék hadosztály.    [vissza]
12. Zárójel; közbevetett mondat, beszúrás.   [vissza]
13. Borjú: a katonák bõrbõl készült szögletes háti táskája.    [vissza]
14. Louis Blanc (1811-1882): francia kispolgári szocialista, történetíró.    [vissza]
15. "Tíz év története": Louis Blanc 1841-1844 között írt ötkötetes mûve az 1830-as évtized forradalmi mozgalmairól és társadalmi reformterveirõl. [vissza]
 
 
 

Szerelem (VI.)
 
 
 
 
 

MÚLTUNK

Benedikt Ottó (1897-1975), a nagy tudós, az európai munkásmozgalom legendás alakja, élete utolsó éveiben kezdett hozzá emlékiratai megírásához. A nagy lélegzetûre tervezett memoár, sajnos, nem készült el, talán a negyedét fejezhette be, amikor a halál kiütötte kezébõl a tollat. Egyik részletét közöljük most emlékiratának, amely hamarosan napvilágot lát a Z-könyvek sorozatban.
 

BENEDIKT OTTÓ

Az alpesi fronton

1916. október 25-én megkaptam a parancsot, hogy induljak a frontra. Hogy a hátországban maradó hozzátartozók meg ne tudják azt a szigorú katonai titoknak számító tényt, hogy ki melyik frontszakaszon szolgál, nemcsak rögzítve volt az utóbbihoz a tábori postának egy bizonyos száma, amelyrõl csak a beavatottak tudták, hogy melyiket jelöli, hanem a frontra való kiküldetés is a titoktartást garantáló bizonyos óvintézkedés mellett történt. Ez abban állt, hogy a kiküldõ hely és a front közé több közbensõ állomást iktattak be, úgyhogy a frontra küldött katona mindegyikben csak a következõ állomásig való utazásra kapott parancsot, amelyrõl azonban már tilos volt a hátország felé adatokat közölni. Így elsõ közbeni állomásom, ahol a további parancsért jelentkeznem kellett, Bécs volt.
    Itt nyomban meglátogattam Teréz nagynénémet és Anna unokanõvéremet, s rendkívül nagy izgalomban találtam õket.
    Már említettem, hogy õk már a háború kezdete óta Otto Bauerrel és Friedrich Adlerrel együtt az Osztrák Szociáldemokrata Párt ellenzéki baloldalán helyezkedtek el. Néhány nappal azelõtt, október 21-én a Párt elismert vezetõjének és alapítójának, Viktor Adlernak a fia, Friedrich Adler egy elõkelõ bécsi szállodában agyonlõtte Stürgkh grófot, Ausztria miniszterelnökét, és éppen e napokban folyt a börtönben rendõri kihallgatása.
    Schlesingerék izgalmának kétféle indoka volt. Egyrészt azáltal, hogy az õket Friedrich Adlerhez kötõ szoros politikai és személyes barátságukat a politikai rendõrség ismerte, amely szerette volna Friedrich Adler tettében összeesküvés következményeit felfedezni, az elsõ napokban a vizsgálatot rájuk is kiterjesztette és azonkívül dr. Jozef Frey ismert szocdem jogászra is, aki együtt lakott Friedrich Adlerrel, s aki különben abban az idõben már Anna võlegénye volt. A második ok pedig, mely akkori nagy izgalmukat indokolta, a merénylet politikai jelentõsége volt, amely mint a villám a nyugodt, sötét, nyári éjszakán egyszerre megvilágította és dörrenése megzavarta annak a szívélyes politikai együttmûködésnek poshadt légkörét, amely a háború elsõ két évén át az imperialista monarchia és az áruló szocdem vezetõk között kialakult. [...]
    Amikor Adler mint a Párt titkára az 1914 nyarára tervezett újabb Nemzetközi Szocialista Kongresszus Bécsbe tervezett összehívásán dolgozott, végleg felismerte, hogy a különbözõ nagy európai pártok teljesen behódoltak annak a gondolatnak, hogy a világháború kitörése esetén saját államuk vezetését támogassák.
    Látva, hogy saját pártja is erre az áruló álláspontra helyezkedett, elhatározta, hogy szakít e vonallal, ám ahelyett, hogy felhasználta volna titkári funkciójából adódó lehetõségeit arra, hogy a párt többi, e politikájával elégedetlen tagjait ellenzékké szervezze, tiltakozása jeléül inkább lemondott titkári posztjáról. Ez a lépése individualista lényével függött össze, s hogy hibát követett el vele, azt legjobban akkor érzékeljük, ha viselkedését összehasonlítjuk azzal, ahogyan a Német Szociáldemokrata Párt nagy vezetõjének, August Liebknechtnek Karl nevû fia reagált, amikor ráeszmélt a pártvezetés szociálsoviniszta árulására. Õ arra használta fel parlamenti képviselõi funkcióját, hogy nyilvánosan és erélyesen tiltakozhasson a hadihiteleknek pártja által történt megszavazása ellen és utána is - Rosa Luxemburggal együtt - mindent megtett azért, hogy a tömegeket az imperialista háború elleni harcra szervezze.
    Hogy erre meglett volna Ausztriában is a lehetõség, mutatja az a tény, hogy már két héttel a háború kitörése után - amikor pedig a nagy tömegek még egyáltalán nem ocsúdtak fel soviniszta kábultságukból -, a Steyr-fegyvergyár munkásai megtagadták a fizetés nélküli túlórákat, s ettõl kezdve soha nem szakadt meg a munkásoknak az alacsony bérek és rossz ellátás elleni harcuk sorozatos láncolata. Mivel azonban a Friedrich Adler vezette Marx Károly Egyesület forradalmi eszmeisége ellenére sem törekedett a mindinkább ellenzéki érzésû munkások szervezeti összefogására és az itt-ott fellángoló kisebb, helyi harcok kiszélesítésére, egyrészt ezek a spontán akciók izoláltak maradtak, de másrészt Friedrich Adler is mindinkább izolálódott a tömegektõl. Így magyarázható, hogy forradalmi meggyõzõdése végül is egy újabb individualista tiltakozás felé hajtotta - a Stürgkh elleni merényletre.
    Hogy Friedrich Adler éppen Stürgkh személyét választotta nyilvános tiltakozásának áldozatául, annak az az oka, hogy éppen õt marasztalta el egy, az osztrák alkotmány ellen elkövetett fõbenjáró bûn elkövetésével. Az volt ugyanis a meggyõzõdése, hogy Stürgkh államcsínyt követett el, mégpedig rendkívül ravaszul, úgy, hogy azt a lakosság jogilag nem képzett széles rétegei egyáltalán nem ismerték fel.
    E kérdés megértéséhez tudni kell, hogy az osztrák államrend olyan konstitucionális monarchiának felelt meg, amelyben ugyan a császár maga személyében nem vonható felelõsségre, de helyette felel az általa kinevezett kormány. E felelõsség, amely korlátozta az uralkodó politikai jogait, abban a fontos tényben nyilvánult meg, hogy a nemzetgyûlésnek joga volt, bármikor, bármilyen minisztert a legfelsõbb bíróság elõtt megvádolni és szigorú elítélését kérni.
    Stürgkh gróf azonban ezt az alkotmányjogi mechanizmust - amely arra volt hivatva, hogy az abszolutista monarchiát konstitucionálissá, vagyis alkotmányossá tegye - mûködésen kívül helyezte, s ez valóban államcsínnyel ért fel, mert felelõsségre vonástól már nem tartva tetszése szerint vezethette be a katonai diktatúrát. A tömegeknek már csak azért nehéz volt felismerniük, hogy államcsíny történt, mert Stürgkh nem tett semmiféle lépést az említett alkotmányjogi mechanizmus megszüntetésére, hanem egészen egyszerûen semmit sem tett; vagyis éveken keresztül nem hívta össze a parlamentet, az egyetlen intézményt, amelynek jogában állt volna vádat emelni ellene. Így ragadta ravaszul a kezébe egész Ausztriában a hatalmat, anélkül, hogy ezt az emberek világosan látták volna. E államcsínyt különben még jobban kidomborította, amikor néhány nappal Friedrich Adler merénylete elõtt, a parlamentben képviselt pártok elnökei összeültek, és gróf Stürgkh-öt meghívták, hogy tárgyaljanak a parlament összehívásának lehetõségérõl, õ viszont nemcsak hogy nem jelent meg, hanem ismeretlen és illetéktelen fórumnak bélyegezte az "elnökök tanácsát". [...]
    Hogy milyen hatást tett rám a Friedrich Adler-merényletrõl szóló hír?
    Õszintén szólva, teljesen felkavart!
    Egészen fiatal ember voltam, tele haladó és szocialista eszmékkel. Meg voltam gyõzõdve róla, hogy a világháború kitörését forradalmi úton kellett volna megakadályozni. A szociáldemokrata pártok hivatalos vezetõit gyûlöltem, mert elárulták a nemzetközi kongresszusok forradalmi határozatait. Ugyanakkor már egészen fiatal korom óta nagy befolyást gyakorolt rám az orosz irodalom, és csodáltam azokat a forradalmárokat, akiknek a különbözõ önkényuralkodó cárok ellen elkövetett merényleteirõl olvastam. Rendkívül tiszteltem általában is a bátorságot, és mindig az volt az ambícióm, hogy e tekintetben ne maradjak el mások mögött.
    Ha az olvasó mind e tényeket egybeveti, akkor megértheti, hogy Friedrich Adler tettérõl szóló hír bennem majdnem azonnal felébresztette azt a gondolatot, hogy nekem is fel kell áldoznom az életemet a háború elleni tiltakozás terén. Az akkori helyzetemben a legkézenfekvõbb az volt, hogy nem megyek tovább a frontra. Világos volt, hogy akkor frontról való szökés címén le fognak tartóztatni és a haditörvényszék halálra fog ítélni.
    Ugyanakkor már fiatal koromban határozottan kialakult a realitások felismerésére és elismerésére vonatkozó érzékem, s az azt súgta nekem, hogy ennek nem sok értelme lenne. Hiszen az, hogy valami teljesen ismeretlen egyéves önkéntest ki fognak végezni, senkire semmilyen hatással nem lesz, mert még az újságok sem fognak errõl írni, annyira kis és a nyilvánosságot nem érdeklõ ügy lenne ez!
    Akkor az a gondolatom támadt, hogy mindenki elõtt világos, hatásos és forradalmárhoz méltó módon fogok meghalni. Lelövöm Ferenc József császárt, amikor szokása szerint nyitott kocsiban végighajt a Bécs peremén fekvõ schönbrunni lakókastélyából a belvárosban fekvõ Hofburgba, ahol dolgozni szokott.
    De végül ezt a gondolatot sem valósítottam meg, pedig objektíve elég egyszerû lett volna, hiszen volt pisztolyom, és valószínûleg senki sem akadályozott volna meg abban, hogy katonai egyenruhában megközelítsem a császári kocsit.
    Realitásérzékemen kívül, egy teljesen más természetû érzelmem tartott vissza, mégpedig erõs szentimentalizmusom. Visszaemlékeztem ugyanis azokra a bécsi reggelekre, amikor én a Mariahilferstrassén újra meg újra találkoztam vele alsós gimnazista koromban, amikor még nem tudtam, hogy valamikor császárgyûlölõ leszek. Az uralkodó nyitott hintóban hajtott a Hofburgba, én pedig gyalogoltam az iskola felé. Láttára mindig mély tisztelettel levettem a kalapomat, és örültem, hogy õ mindig udvariasan visszaköszönt, legalább is én azt a tényt, hogy periodikusan jobbra és balra kihajolt a hintóból, katonai üdvözléssel, így fogtam fel. S most úgy éreztem, hogy nagyon csúnya dolog lenne, ha mindezek után én odalépnék ehhez az udvarias és semmi rosszat nem sejtõ öregúrhoz és egyszerûen lepuffantanám.
    De a már említett realitásérzékem azt mondta, hogy a merénylet - Friedrich Adler merényletével ellentétben - súlyos politikai hibát jelentene. Egyrészt tudtam, hogy a lakosság többsége szerette az akkor már 88 éves uralkodót, másrészt azt is tudtam, hogy a teljesen szenilis öregúr tulajdonképpen már nem vesz részt a monarchia politikájának alakításában, hanem akaratnélküli báb miniszterei és tanácsadói kezében, s éppen ezért senki sem tartja felelõsnek a háború miatt.
    E két ok azt sugallta, hogy egy olyan merénylet, amely kioltaná az életét, általános felháborodást keltene, arról nem is szólva, hogy engem õrültnek nyilvánítanának. Tudtam, hogy a rendõrség Friedrich Adlerre is rá szeretné bizonyítani, hogy õrült, õ pedig minden erejével teljes beszámíthatósága elismeréséért küzd. És annak is a tudatában voltam, hogy Friedrich Adlernek, a zürichi egyetemi tanárnak, egy nagy munkáspárt titkárának, eddigi alkotó életének eredményei alapján, be fogja tudni bizonyítani, hogy épelméjû, ugyanakkor egy Benedikt Ottó nevû senkiházinak ez sohasem sikerülne.
    Lemondtam hát merénylõi szándékaimról, s mindinkább megnyugodtam abban a tudatban, hogy nekem most nem lehet más feladatom, mint a háború poklában lehetõleg megtartani életemet és azt késõbb, amikor végül is bekövetkezik a háború utáni forradalom - amelynek eljövetelében Friedrich Adler tette után többé nem kételkedtem, habár még teljesen homályos volt elõttem, hogy hogyan is fog alakulni - az utóbbinak szentelni. Éppen ezért elhatároztam, hogy igenis engedelmeskedem a Bécsben kapott katonai parancsnak, és továbbutazom a frontra. Ott pedig igyekszem minél elõbb hadifogságba esni.
    Jelentkeztem a bécsi illetékes katonai parancsnokságon, ahol is megkaptam a parancsot, hogy utazzak Malébe, az akkor még Ausztriához tartozó, dél-tiroli városkába. Onnan küldtek tovább Fucinébe.
    Ez a kis falu az osztrák Alpok hatalmas hegyei között feküdt, kb. 1200 méter magasságban, meglehetõsen közel a csaknem 4000 méter magasságú Ortlerhez, Ausztria legmagasabb csúcsához. Fucinén keresztül vezetett az út az ország határán fekvõ Tonale-szoros felé. Azon a hosszú hegygerincen, amelyet ez a szoros keresztezett, vagyis az olasz-osztrák határon végighúzódott, az olasz front, vele szemben pedig három kilométer távolságra, már tiroli területen, az osztrák-magyar hadsereg frontja. A két arcvonal közötti mély völgy senki földje volt, és ha rajta megjelent akár egyetlen katona is, akkor az ellenség pokoli tüzet nyitott rá. Mivel ezen a frontszakaszon ún. pozíciós háború folyt és mindkét fél célja pusztán az volt, hogy a magas hegyek nyújtotta jó védelmi lehetõségeket az ellenséges elõnyomulás megakadályozására használja fel, ebben a völgyben soha nem folytak gyalogsági harcok. Ezzel szemben a völgy két oldalán fekvõ hegygerinceket, amelyeken a két fél gyalogsága fedezékbe húzódva megszállt, az ellenséges tüzérségek állandó tûz alatt tartották.
    Hogy eljussak rendeltetési körletembe, gyalog kellett felkapaszkodnom egy kb. 1600 méter magasságban épült nagy katonai raktárhoz, onnan pedig drótkötélpályán a 2200 méteres magasságban létesített barakktáborba, amely egészen közel feküdt a mi birtokunkban levõ hegygerinc lábához.
    Miután igen nehéz hadifelszerelésemet kellett cipelnem, nagyon örültem, hogy az egyik útszakaszon drótkötélpályát használhatok. Békeidõbõl ismertem az akkor már az osztrák hegyekben elterjedt ilyen pályákat, amelyen rendszerint nagy és zárt vagonok közlekedtek le és fel. Ezért meg voltam döbbenve, amikor megláttam azt a kocsit, amelyet nekem kellett használnom. Nemcsak, hogy nem volt zárt, de még kocsinak sem igen lehetett nevezni. Tulajdonképpen egy kb. 2,5 méter hosszú és 1 méter széles faláda volt és egy kis csónakra hasonlított, mert elõl és hátul egy-egy, a ládára erõsített rövid deszka szolgált ülés gyanánt. Mikor beszálltam, az egyik deszkán már ott ült egy tiroli gyalogezred egyik fõhadnagya. Szabályszerûen bemutatkoztam neki, és leültem a második ülésre. Rögtön el is indultunk.
    Néztem, ahogyan a drótkötelet tartó pillérek mindig magasabbak és magasabbak lettek. Amikor a földtõl való távolságunk már meghaladta a száz métert, egyszerre megszólított a fõhadnagy, és azt kérdezte: "Remélem, nem vagy szédülõs!" Mivel a gimnazista koromban megtett alpinista túráim alkalmával errõl meggyõzõdhettem, azt feleltem, hogy nem vagyok az. Erre azt kérdezte, hogy le merek-e nézni a mélységbe. Bólintottam, s erre azt mondta: "Akkor csak nézz le egyéves önkéntes! Láthatod, hogy nagyon sok a szikla, de sok közöttük a hómezõ is. Ha éppen ezekre zuhannánk le, akkor lenne némi reményünk, hogy valahogy megmeneküljünk." Eközben engem figyelt. Mivel tudtam, milyen veszélyes mélységbe való nézéskor lezuhanásról beszélni, világossá vált, hogy a bátorságomat akarja próbára tenni. Ezért fapofával azt mondtam, hogy zuhanás közben majd igyekszem csakis hómezõre zuhanni. Mosolyogva nézett rám. "Csak attól tartok, hogyha a hómezõre esel, megbotlasz a hosszú kardodban, és kificamítod majd a lábadat." Erre már elnevettem magam. Hirtelen rájöttem, milyen nevetséges látványt nyújthatok a nagy tüzérségi lovaskarddal a tiroli hómezõkön. Nevetésem láthatólag megtetszett neki, mert biccentett. "Jól van, látom, hogy nem vagy gyáva!" Erre a beszélgetésre a Tonde-fronton való tartózkodásom ideje alatt késõbb igen sokszor visszaemlékeztem, valahányszor csak láttam, hogy a zord havasi környezetben a frontélet állandóan a legkülönbözõbb olyan veszélyekkel jár, amelyek nagyon is próbára tették a bátorságot.
    A drótkötélpálya felsõ állomásán már várt rám P. Tibor, aki velem együtt járt a tisztiiskolába, de miután nálam egy évvel idõsebb volt, elõbb került ki a frontra, és már zászlósi rangban szolgált. Közölte velem, hogy egy üteghez vagyunk beosztva ütegparancsnoknak, K. fõhadnagy pedig fent tartózkodik 2700 méteres magasságban azon a gerincen, amelyen a senki völgye melletti frontvonal húzódik, mégpedig 20 méterrel a gerinc alatt, hogy az olasz tüzérség lövedékei ne találhassák el harcálláspontját, a kis fakunyhót. A négy hegyi ágyúból álló üteg egy másik gerincen települt, amely kb. 2400 méter magas és egy két kilométeres szélességû völgy által van elkülönítve a frontvonalat képezõ gerinctõl. Innen lõnek az ágyúk - át a magasabb gerinc felett - az olasz állásokra, mégpedig a fõhadnagynak a harcálláspontján végzett számításai alapján. Az adatokat P. Tibor kapja meg tábori telefonon, s nyomban parancsot ad az ütegnek a tüzelésre. Tibor közölte, hogy azonnal jelentkeznem kell a parancsnoknál, aki azt akarja, hogy mellette dolgozzak mint tüzérségi figyelõ.
    Így tehát fel kellett mennem P. Tiborral együtt egy magas, meredek hegyoldalon húzódó, rendkívül szûk ösvényen, amelyen alpinistának kellett lennie a talpán annak, aki nem akart a mélybe zuhanni azon a gleccseren, amelyet az ösvény keresztezett. Mikor végre felérkeztünk, bementünk K. fõhadnagy fedezékébe. Engem és Tibort az asztalhoz ültetett, õ maga velünk szemben helyezkedett el, s alaposan szemügyre vett engem.
    Azonnal megéreztem, hogy határozottan ellenszenvezik velem. Ellenséges szemmel nézett rám, amit nem is igen titkolt, én pedig ezt sehogyan sem értettem, hiszen soha életemben nem találkoztam vele. Végül megszólalt, és azt mondta, hogy ugyan engem akart magához venni, de meggondolta magát. Inkább vegyem át az ütegparancsnokságot, váltsam fel Tibort. Azután õhozzá fordult, miközben addig ellenséges arca hirtelen nyájas kifejezést ölt. Azt mondta: "Majd, Pubi (így nevezte Tibort), te fogod minél hamarabb bevezetni az egyéves önkéntest teendõibe, és utána te leszel itt mellettem." Eközben arckifejezése szinte szerelmessé vált, amit Tibor is észrevett, mert láttam, hogy vére az arcába szaladt.
    Miközben vele együtt lementem az üteghez, Tibor elbeszélésébõl kiderült az igen kínos helyzetkép. Az ugyanis, hogy K. fõhadnagy minden jel szerint homoszexuális, aki szemlátomást beleszeretett Tiborba (nyilvánvalóan leányos arca miatt szólította Pubinak), és minden alkalmat megragad arra, hogy ezt ki is fejezze. Úgy gondoltam, talán ez a magyarázata annak is, hogy engem elsõ pillantásra megutált. Meglehet, hogy én, akinek az arca legkevésbé sem volt lányosnak mondható, csalódást okoztam neki.
    Valami azt súgta, hogy ez a fõhadnagy nekem még kellemetlenségeket fog okozni, s hogy elõérzetem nem csalt meg, arról néhány nap múlva meggyõzõdhettem.
    Küldtem ugyanis édesanyámnak egy levelet, amelyben megnyugtatására megírtam, hogy az ütegünk és az olasz frontvonal között egy, a mienkénél magasabb hegygerinc fekszik, s az megvéd bennünket az ellenséges lövegek tüzétõl. E tény leírását - bár tudtam, hogy parancsnokom köteles a levelemet cenzúrázni - teljesen megengedhetõnek véltem, hiszen helyzetleírásom az 500 kilométeres hegyi front bármelyik más pontjára is vonatkozhatott, mert a hegyvidéken az ágyúk hasonló módú elhelyezése szokásos volt.
    Másnap Tibor közölte, hogy haladéktalanul jelentkezzem a parancsnoknál. Állva fogadott és minden további nélkül rám ordított: "Magát hadbíróság elé fogom állítani hadititkok elárulása miatt. A maga levelébõl mindenki megtudhatja, hogy melyik frontszakaszhoz tartozik a mi tábori postaszámunk!" És közben szemébõl nemcsak gyûlölet áradt, de valami torz öröm is, hogy megkínozhat. Vádja igencsak megijesztett (hogy miért, azt az olvasó valamivel késõbb meg fogja tudni), de már akkoriban valahogy ösztönösen kialakult bennem az az elv, amelyhez késõbb, aktív forradalmi mûködésem alatt mindenkor tartottam magam, hogy tudniillik vádat nem ismerek el, amíg nincs teljes egészében rám bizonyítva. Megkérdeztem tehát, hogy mivel érdemeltem ki az elhangzott vádat. Erre azt ordította, hogy ne játsszam az ártatlant, hiszen a levélben pontosan leírtam ütegünk fekvését. Amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy az, amit én írtam, a hegyi front bármelyik más pontjára is vonatkozhat, újra rám üvöltött, hogy ne feleseljek az elöljárómmal, mert akkor ezzel is tetézem a vétkemet. Ennyi rosszindulat láttán nem szóltam többé egy szót sem. Végül azt mondta - nyilvánvalóan maga is rájött, hogy a védekezésem megalapozott -, hogy most az egyszer még megbocsát, és azonnal tûnjek el a szeme elõl.
    A rapport után, miközben leereszkedtem az ütegekhez, részben még izgatottan, részben már kajánul arra gondoltam, hogy bizony levelembõl valóban ki lehetett olvasni, hogy pontosan melyik frontszakaszra vonatkozik a mi tábori postaszámunk.
    Édesanyám ugyanis, amikor elbúcsúztam tõle, azt mondta, hogy nagyon megnyugtatná, ha tudná, hol fogok szolgálni, mert akkor az újságban közölt hadijelentésekbõl megtudhatná, hogy vannak-e harcok ott, ahol én vagyok. Bár tudtam persze, hogy ilyen adatok közlése szigorúan tilos, mégis megígértem, hogy kívánságát levélben teljesíteni fogom, de - titkos módon. Úgy beszéltük meg, hogyha a levelemben a Foki kutya hogyléte felõl érdeklõdöm, az elõtte álló mondat szavainak kezdõbetûi együtt képezik majd üzenetemet.
    A levélben aztán német nyelven - egyebek mellett - a következõ két mondat szerepelt: "Ferenc és Károly eddig még nem vonult be, ellenben Eduardnak be kellett vonulnia mint honvédnek. Hogy van Foki?" Az elsõ mondat pedig németül így szólt: "Franz und Carl ist nicht eingeruckt bisher, Eduard indessen musste als Landwehmann einrücken". A szavak kezdõbetûit egymás mellé rakva azt adták ki, hogy Fucine bei Male. Vagyis a Male melletti Fucine falu, amelyhez tábori postaszámunk tartozott.
    Nevettem, nevettem magamban, hogy túljártam parancsnokom eszén, de azért a hideg futkározott a hátamon - hátha mégis rájön a trükkre. Mert az bizony elegendõ ok lett volna arra, hogy a hadbíróság szigorúan elítéljen.
    Két héten át drukkoltam emiatt. Csak akkor nyugodtam meg, amikor édesanyám válaszlevelébõl megtudtam, hogy levelemet megkapta, vagyis parancsnok-ellenségem nem vette észre a rejtjelezést. Egy nappal késõbb leváltottam Tibort, aki felment a parancsnok mellé.
    Arra a hat hónapra, míg ennél az ütegnél szolgáltam, csak borzadva tudok viszszaemlékezni. Habár a levelemben vázolt okoknál fogva bennünket soha nem ért ellenséges lövedék, de mégis állandó, szûnni nem akaró életveszélyben forogtam. Ez összefüggött a zord hegyvidéken uralkodó téli idõjárással, amelyet az jellemzett, hogy a magasságunkban uralkodó átlag -30 fokos hideg mellett, amely ellen bundával és szalmacsizmával még valahogyan lehetett védekezni, sokszor erõs viharok dúltak, s olyankor a hideg - ha elhagytuk a meleg fedezékünket - teljesen áthatolt védõöltözékünkön. Ehhez járult még az a körülmény is, hogy a telehavazott, szûk ösvényeken, amelyeket nagynehezen vájtunk ki a meredek hegyoldalon, nagyon könnyen el lehetett csúszni és lezuhanni a sötét mélységbe.
    A legveszélyesebb az a százméteres ösvény volt, amely az árnyékszékhez vezetett, egy rozzant fabódé volt, amely vaskampókkal és drótkötelekkel úgyszólván fel volt akasztva egy roppant hómezõ fölé. Aki ezt az árnyékszéket valamikor odahelyezte, az ürülék gyors eltávolítását ugyan zseniálisan oldotta meg, de mi mégis állandóan átkoztuk, valahányszor használat közben a deszkaréseken keresztül borzadva lenéztünk a többszáz méteres, rettenetes mélységbe.
    Történt is egy nap valami, ami könnyen életem és ezzel forradalmi szándékaim csúfos és nevetséges végét jelenthette volna.
    Egyik nap nem egészen kifogástalan húsos menázsi elfogyasztása után, estefelé igen erõs hasmenést kaptam, s emiatt éjszaka többször is fel kellett keresnem az említett helyet. Sötétben a szûk, behavazott ösvényen nagy volt a lecsúszás veszélye, és ezért a távolság leküzdése fárasztó volt. Mivel maga a megbetegedés is legyengített, amikor hetedszer kellett kimennem, már alig tudtam mozogni. Ott ültem a jéghideg árnyékszéken, ahová a kint süvítõ vihar, a hómezõtõl visszaverve alulról befújt, s úgy éreztem, mindezt nem élem túl. Az a gondolatom támadt, és egyre meggyõzõbbnek éreztem, hogy már nem is érdemes még egyszer végigvonszolnom magamat a visszavezetõ rettenetes ösvényen, s hogy a legokosabb, ha nem is hagyom többé el ezt a helyet. Tudtam, hogy akkor biztosan megfagyok, de úgy éreztem, úgy is hiába, teljesen mindegy, hogy ebben az átkozott háborúban miként halok meg. Sajnáltam, hogy nem fogom megélni a végét, és nem vehetek majd részt abban a forradalomban, amelyet ennyi pokoli háborús kín után elkerülhetetlennek tartottam. De hirtelen eszembe jutott forradalmi eszményképem, Friedrich Adler, aki éppen ezekben a hónapokban teljes magányosságában hõsies harcot vívott azért, hogy ismerjék el szellemi beszámíthatóságát, ami pedig, ha sikerül, halálbüntetéshez fog vezetni. Egyszerre mély szégyenérzés fogott el. Ráébredten arra, hogyha õt kivégzik, minden szocialista mint hõsies mártírt fogja ünnepelni, én pedig, aki forradalmi tettekre vágytam, ehelyett csúfos és nevetséges módon meg fogok fagyni egy hegyi árnyékszékben!
    Ez a gondolat annyira megrázott, hogy magamhoz tértem. Úgy éreztem, ha meghalok is, nem engedhetem meg, hogy ez ilyen csúfos módon történjék. Rettenetes erõfeszítéssel felkapaszkodtam és visszavonszoltam magamat a fedezékemig, miközben úgy éreztem, hogy a százméteres távolság leküzdéséhez annyi idõ kell, mintha egy kilométer lett volna. Alig élve zuhantam a fekvõhelyemre, és vártam a halált!
    Lehet, hogy az átélt megrázkódtatás, lehet, hogy más okok idézték elõ azt, hogy valahogyan túlestem az átélt testi és lelki krízisen. Elaludtam, és ahogyan az csak húszévesen lehetséges, reggelre csaknem egészségesen ébredtem fel és visszanyertem azt az eltökélt szándékomat, hogy a háborút túl kell élnem, hogy részt vehessek abban a forradalomban, amelynek utána következnie kell.
    Ha nekem, aki parancsnokuk voltam, ilyen nehezemre esett a hegyi téli háború kemény viszonyai közt élni, akkor könnyen elképzelhetõ, hogy milyen pokoli kínokon kellett keresztül mennie ütegünk egyszerû tüzéreinek. Hiszen a szolgálati feladaton kívül rájuk hárult az a nehéz kötelesség is, hogy - a mindennapos ennivaló kivételével, amelyet egy drótsövényen mozgó egészen kis láda segítségével hoztak fel a völgybõl - rendkívül nagy terheket cipeljenek fel kétszáz méter szintkülönbségen. Nem tudom elfelejteni, ahogyan ezek a komáromi parasztfiúk kettesben cipelték vállukon az 50 kg-os fa- vagy lövedékteherrel megrakott hordágy alakú gerendaszerkezetet, amellyel - nehogy egymást meglökjék és ezért a mélybe zuhanjanak a szûk, csúszós ösvényen - minden éles kanyarjában szigorúan egyazon ütemben kellett járniuk, ami különösen fárasztó és veszedelmes feladat volt. Azon is csodálkoztam, hogy õk, akik addig soha életükben nem láttak magashegységet, úgy hozzászoktak már a havasok közötti élethez, mintha csak tõsgyökeres tiroliak lettek volna.
    Egyre inkább érdekelni kezdett, hogy milyen a hangulatuk, hogy nem érezhetõ-e már náluk elégedetlenség a háború miatt. Az elején nem adták ennek semmi jelét. Nyilvánvalóan nem bíztak bennem, hiszen alig ismertek. A helyzet akkor változott meg, miután hosszasan elbeszélgettem egy Seidenleder nevû szakaszvezetõvel, aki rangban közvetlenül utánam következett az ütegnél. Civilben egy nagy kárpitos cégnél dolgozott szakmunkásként. Megkérdeztem, hogy szakszervezeti tag-e, amire azt felelte: az volt, de kilépett. "Miért?" - kérdeztem. Erre elmondta, hogy aki Magyarországon tagja a szakszervezetnek, egyúttal tagjává válik a Szociáldemokrata Pártnak, márpedig õ nem akart tovább párttag maradni. Mondtam, hogy nem értem ezt, hiszen tudtommal ez a párt éppen olyan emberek érdekeiért harcol, mint amilyen õ. Õ is azt hitte, bólintott, de csalódnia kellett. Merthiszen a párt megígérte, hogy lehetetlenné fogja tenni a világháború kitörését, ehelyett azonban a háború támogatójává vált.
    Az olvasó elképzelheti, mennyire megörültem annak, hogy rábukkantam egy politikailag hozzám hasonlóan gondolkozó emberre, és hogy mennyire megörült õ, amikor azt mondtam: "Seidenleder elvtárs, engem is pontosan ugyanez bánt!"
 
 

Szerelem VII. (részlet)
 
 
 
 

Szerelem (I.)
 
 

NAPJAINK

NAGY DORKA

Sziget 2006,
avagy: A gyönyörök kertje

Az idei beszámoló hat szigeti koncertrõl szól. A koncertek nagyon különbözõek voltak, mégis sikerült közös pontokra találnom bennük, egy nem titkos zenei-elõadói ízlésvilág összekötõ vonalai mentén haladva.

A mosogatófiú és a kürtöskalács
Mosogatásból képzõmûvészet, képzõmûvészetbõl zene, és íme: idén újra az elsõk között robbantott a Franz Ferdinand a szigeten. A skót new wave zenekar ezúttal a tavalyinál is sokkal jobb, érettebb, dinamikusabb koncerttel jelentkezett.
    A dob és a gitár hangzása, a pörgõs, popos számok és az elmaradhatatlanul jellegzetes Alex Kapranosos-lábtempó azonnal lázba hozta a táncoló tömeget. Egyik kedvencem, a Walk Away is felzendült, aminek dallama több Beatles számra is emlékeztet. A számos díjat szerzett (Brit Awards, Mercury Music, Ivor Novello), már rutinosnak számító zenekar tehát nemcsak színvonalas mûsort produkált, hanem felkeltette az érdeklõdést az angolszász zenei hagyományozódás útjai és módjai iránt is.
    A zenekar második, You could have it so much better címû, méltán sikeres albuma után pihenõre készül. Kíváncsian várom a nyilatkozatuk szerint gyökeresen átformált hangzás a gondolatvilágot. Remélem a magabiztos, dinamikus és kellemesen szórakoztató stílus és a nem zavaró popularitás azért marad.

Come va? - Bene.
Ha Jovanottira gondolok, bátran kijelenthetem, hogy az õ koncertje egyike az eddigi legjobb szigetes koncertélményeimnek. Az olasz sztár olyan lendületes és fergeteges bulit csapott, hogy a végére már a huszonéves közönség jobban elfáradt, mint a negyvenéves elõadó. Közvetlen, szeretnivaló és végtelenül természetes elõadásmódjával rögtön az ujja köré csavarta közönségét.
    A közel kétórás koncert felépítése színes és eklektikus volt. Tizenhét tagú zenekarával szinte ugrándoztak a zenei mûfajok között. A funky, hip-hop és rapp jól ismert, Jovanottis kliséin túl a reggae, a dzsessz, a techno és a rock is tovább formálta az árnyalatgazdag palettát. A váltásokhoz remek átvezetésként szolgáltak Jovanotti, számok közötti magyar, angol, német és természetesen olasz nyelvû felkonfjai, melyek minden erõltetettség és manír nélkül foglaltak állást a béke, a szeretet és egyéb hagyományos értékek mellett anélkül, hogy a szépségkirálynõ-szindróma legenyhébb szele is megcsapott volna. (Kijelentései nem csak üres szónoklatok, hiszen a U2-frontember, Bono és a radioheades Tom Yorke mellett Jovanotti a Jubilee 2000, a harmadik világ adósságainak eltörléséért küzdõ mozgalom egyik vezetõje.) S hogy a dologhoz némi posztmodern íz is csatlakozzon, több ízben hallhattunk idézeteket a Nirvana, Bob Marley, a Chemical Brothers és a White Stripes dalaiból, szállóigéibõl.
    A hangulatot a végletekig fokozták a brazil karneváli, sípoló-doboló, illetve afrikai, törzsi táncokra emlékeztetõ, közbevetett parádék. Ezután újabb magánszámként a közönség közé ugrás következett, fittyet hányva a túlbuzgó biztonságiakra.
    A koncert dalainak egy része olyan slágerekre épült, mint az Il Quinto Mondo, a Penso Positivo vagy a Serenata Rap, nagyobb része azonban a 2005-ben megjelent Buon Sanque címû album szerzeményeibõl állt.
    Az intelligens, humorral, improvizációkkal tarkított, interaktív örömzenélés mellett Jovanotti elõrukkolt néhány romantikus, egygitáros számmal is, de ezek nem voltak igazán hatásosak.
    Ennek ellenére elmondható, hogy ebben a koncertben minden megvolt, amiért érdemes zenélni is, közönségnek lenni is. A több tízezres tömegben sikerült elérni, hogy egy családias házibuliban érezzem magam.

"Oly jól csúszik ez a banánhéj..."
Az eddigieknél sokkal minõségibb és teljesebb programokat kínált a MüPa Jazz Színpad, ahol olyan mûvészek játszottak, mint a nemrég elhunyt Pege Aladár vagy Szakcsi Lakatos Béla és Vukán György. Én azonban elsõsorban kedvencem, a Hot Jazz Band kedvéért látogattam a sátorba.
    A húsz éve létezõ zenekar a '20-as, '30-as, '40-es évek, mára már muzeális értékû zenéjét, az akkor virágkorát élõ jazz, swing, blues és ragtime világát varázsolja elénk. A varázslat olyan jól sikerült, hogy a sátor öt perc után színültig megtelt táncoló, vagy izegve-mozogva, kalimpálva üldögélõ rajongókkal. Nagyon vidám és szórakoztató trombitás, bõgõs, klarinétos dominanciájú muzsika volt ez. A repertoárban szereplõ dalok mellett volt daltanulás, melyben férfiak és nõk feleselgettek egymásnak, volt egyre gyorsuló tempójú zenélés, illetve közbeiktatott bendzsójáték, tehát a country jellegzetes eszközét is szerepeltették.
    A zenekar díjai és sikerei megérdemeltek, hiszen sajátos irányvonalat képvisel: rég elfeledett korokat idéz, profizmusuk révén pedig hitelesen prezentálja az akkori slágereket, különösebb újítások nélkül. Ezáltal szövik bele a mai ember emlékezetébe ezeket a régi stílusokat, zenéket, melyeknek értéke ugyanúgy örökítendõ, mint bármilyen más kulturális emléké. Legújabb slágerük például a 2006-ban bemutatott, Rokonok címû film betétdala, a Banánhéj.

Három nõ, három táj, három emlék
Fontosnak és különösen egyedülállónak tartom Susheela Raman, másodgenerációs indiai énekesnõ koncertjét. Fontossá elsõsorban attól lesz, hogy zenéje újraértelmezi a soul mûfaját és kitágítja annak határait, mely Susheela szerint "átjáró szent és profán között".
    Az átjárás és a kozmopolitizmus tulajdonképpen meghatározó eleme az énekesnõ zenéjének és identitásának, ugyanis gyermekkorát Londonban és Sydneyben töltötte, majd Indiába ment, hogy elsajátítsa az õsi, folklorisztikus keleti zenei hagyományrendszert és a különleges hangképzési technikákat. Zenéje lebilincselõen érdekes ötvözete a felgyorsult, nyugati popzenének és a simogatóan lassú és erotikus dél-indiai népzenének, ezt illusztrálták a pörgõsebben, ugrálva énekelt számok és a meditatív-karmikus dalok váltakozásai. A mély lelkiség és transzcendencia mitikus hangjait szanszkrit és tegulu, néha francia nyelven szólaltatta meg, a gyorsabb, poposabb dalokat pedig angolul énekelte. A hangszerek is további tanúi a többpólusú világképnek: a szitár, a tabla, a mandolin és a cseszta ugyanúgy megszólaltak, mint a szintetizátor, vagy a dob. A hangzásvilágon flamenco, arab és afrikai zenék hatása is érezhetõ.
    Susheelának eddig három lemeze jelent meg, melyek a soul mellett fõleg blues és jazz számokból állnak. Legújabb lemeze, az Indiában felvett Music for Crocodiles 2005-ös megjelenése után olyan elõadók dalainak interpretálásával foglalkozik, mint Jimy Hendrix Voodoo Chile címû száma. Igazából ez nem meglepõ, mert egy olyan személyiség, aki példaképei sorában Aretha Franklint és Björköt említi és 2003-ban elnyerte a BBC World Music Awards legjobb ázsiai elõadónak járó díját, csak kiváló énekesnõ lehet.
    A koncert, valószínûleg Susheela súlyos hangszálgyulladása miatt, nem tudta száz százalékig megmutatni, mennyire árnyaltan tehetséges énekesrõl van szó, élõben látni és hallani mégis különleges és felemelõ volt.

Psyché
Nem voltam távol Indiától, de egyszerre mégis hazatértem, amikor meghallottam Palya Bea sugárzóan eleven dalait. Sokoldalúságát jellemzi, hogy nem csak magyar, de bolgár, cigány és indiai népzenékkel is aktívan foglalkozik. Susheelával ellentétben nála a folklór tradícióinak megõrzése dalainak meghatározó eleme és indíttatása.
    Szólókarrierjének elindítása elõtt számos együttest alapított (Zurgó, Folkestra, Kárpátia), de számos zenekarban vendégszerepelt is (Etnofon, Balázs Elemér Groupe). Foglalkozott már meselemez elkészítésével (Álom-álom, kitalálom), legújabb lemeze pedig a Weöres Sándor Psyché címû fiktív szereplírájából keletkezett, nagy sikerû hangoskönyv. A látogatók ebbõl a lemezbõl kaphattak ízelítõt, rendkívül individuális, intim és erõt sugárzó megjelenítésben.
    Aki nem élhette át az élményt, az a 2006 õszén bemutatásra kerülõ, Transylvania címû filmben megcsodálhatja Bea énekhangját.

Drama Box Hotel
Hideg volt aznap este. Lassan, kicsit billegve felkaptattunk a dombra, leterítettük az esõkabátomat és összekuporodva figyeltünk.
    A szabadtéri színház színpadának középpontjában mezítlábas, földig érõ, fekete ruhájú hölgy, nyakában hosszú, fehér sállal, élesen zengõ, legmélyebbrõl fakasztott hangon énekelt. Õ volt Mísia a portugál blues és fado titokzatos dívája, akinek lénye és kisugárzása szinte beleszögezett a domboldalba. Sosem láttam még ehhez fogható elõadást.
    A fadót, amely a portugál lélek kifejezõjeként definiált, õsi tradíciókra épülõ mûfaj, más és más helyrõl, különbözõ idõkbõl eredeztetik. Lehet, hogy õsi mór örökség, afrikai rabszolgák éneke, vagy Brazíliából érkezett a portugál tengerészek hazatértével. A középkori szellemiség azonban nyilvánvalóan beépítette világába. A fado a fájdalomról, szenvedélyrõl, a mély vágyakozásról és a nosztalgiáról szól.
    Mísia elõadása különös, zárt és nagyon intenzív képi eszközök alkalmazásával sokkal átélhetõbb kontextusba helyezte dalait. Az élményeket a rejtélyes Drama Box Hotelben éljük át, mely a mûvészet és a szerelem helye, költõk, írók és mûvészek laknak, találkoznak ott. A hotel a mûvészet szabadságát, autonómiáját, de ugyanakkor zártságát is kifejezi. Az egyik szobába érkezve ott találjuk a Nõt. A szoba, mint a lélek szimbóluma, nagy képernyõre vetítve jelenik meg, ahol a megbontott ágy utal a férfi hûlt helyére, a telefon a vágy az újratalálkozásra, a magány egyetlen oldószere és gerjesztõje. A lámpa esti fényében/árnyékában a kétségek között gyötrõdõ Nõ énekétõl borzongunk, aki mindent eldöntõ tettre készül. A tettek bizonytalansága, a múlt homálya, az érzések fojtott tüze biztosítja az élmény feszültségét, mely a hátrahajtott fejû, behunyt szemmel éneklõ Mísia torkából érkezik.
    Az elõadás második részében Mísia a szenvedõ-valló nõ archetípusából latin csábítóvá alakult. A metamorfózis után fekete selyemkosztümben, piros kesztyûvel, fülbevalóval, magas sarkú cipõben állt a közönség elé. A portugál és spanyol gitárkíséretet felváltották a zongora, a hegedû és a tangóharmonika hangjai. Ezúttal forróbb, de hasonlóan gyönyörû dalokat adott elõ, többek között megidézett egy halott francia énekesnõt, illetve részletet hallhattunk Piazzola egyik operájából is.
    Mísia, akit Amália Rodriques, a híres fadoénekesnõ utódjaként is emlegetnek, Mallarmé múzsájának, Picasso és Proust barátjának, Mísia Sentnek nevét választotta mûvésznévnek. A választás hiteles. E név olyan mûvészé lett, aki közvetíteni tudja a nõi érzésvilágot és sorsmodelleket, aki nyitott ablakon át mutatja meg a nõkben rejtõzõ titkokat.
 
 
 

Szerelem (XI.)

VOX HUMANA

MOLNÁR GÉZA

A VI. vonósnégyes

Emlékezés egy lapra és egy nekrológra

Pesterzsébet. Önálló törvényhatóságú város, százezer lakossal. Földszintes proliváros, munkáskézzel táplálja a környék gyáróriásait, a csepeli Weiss Manfréd Mûveket, a Soroksári úti Fegyvergyárat, az Olajfinomítót, a Hazai Fésûsfonót meg a többieket. Alvóváros, külváros.
    1944. április 3-án az amerikai Liberatorok a város nagy részét szõnyegbombázással romhalmazzá változtatták. Ezer halott. Lecsapott a háború vasökle, a fõváros ostroma.
    Pesterzsébet 1945. február 9-én szabadult fel, s júliusban az itt élõ írók, költõk, festõmûvészek már irodalmi-mûvészeti-kulturális folyóiratot bocsátottak útjára.
    Nem volt ez elõzmények nélkül, nem a semmibõl született. Már 1941-tõl alakultak fasizmust gyûlölõ, bilincseibõl szabadulni akaró fiatalok többé-kevésbé titkos társaságai, szervezõdései, Móricz Zsigmond, Németh László, József Attila tisztelõibõl, rajongóiból, a kortárs francia irodalom, a rejtett utakon átszivárgó szovjet írók, költõk mûveinek tisztelõibõl. Sok szabadság után vágyó tûz bokra parázslott a korhadt léckerítések övezte munkáslakásokban. Ezek a vágyak, energiák lobbantak égre csapó lánggal, s teremtettek - a Pesterzsébeti Munkás Kultúrszövetség égisze alatt - a szabad kultúrának otthont adó irodalmi lapot.
    A folyóirat címlapján a hónapok neveit viselte, alapítója, szervezõje, szerkesztõje Földeák János volt, a képanyagot Nolipa István Pál festõmûvész szolgáltatta. Akkor még jószerivel ismeretlen, a késõbbi években országos nevet-rangot szerzett költõk, írók alkották a szerzõgárdát, közülük csak néhányat említve: Szarka József, Kárpáti Kamil, Tamási Lajos, Rókás Sándor, Czétényi Vilmos, Molnár Géza és sokan mások.
    E munkás folyóirat októberi számában jelent meg a huszonkét éves Szarka József Bartók Béla halálára emlékezõ nekrológja. Hadd idézzük itt szó szerint ezt a hatvan év távlatából visszatekintve is maradandó értékeket fogalmazó, remek méltatását korunk talán legnagyobb zeneszerzõjének.

    "A népek nem akkor gyászolnak, mikor lenne kit gyászolniok, nem akkor sírnak, mikor igazán veszteség éri õket. Mintha titkos érzékük súgná, hogy az ilyen embereken nincs is mit siratni, a géniuszokat úgy sem lehet eltemetni. Meg aztán hiábavaló kísérlet is szavakba tördelni azt, amit a könnyek a torkunkra forrasztottak, szépen és tökéletesen, hangtalanul rejtõzik az a szívünk mélyén... Dobok kellenének és kürtök és hegedûk, óriás fanfárok és gigászi harsonák. Szálljon a hír erdõkön, hegyeken át, zúduljon a végzetes híradás, mint õserdõn a tûzvész, remegtesse meg az egész természetet.
    Ha méltóképpen akarnánk gyászolni Bartók Bélát, valóban ez kellene, segítségül hívni az egész mindenséget, a vizeket és a köveket, a bennünk bujkáló õsi emlékezéseket, végsõ meztelenségére vetkõztetett ösztöneinket, életnek és természetnek egész belénk temetett világát. Mert Bartók Béla a végletes és önkívületi érzékleteknek a muzsikusa volt. Hozzá képest mindenki más földhözragadt, szárnyszegett és bilincsekben vergõdõ. Az õ érzékei átláttak az emberen, átláttak történelmen, kultúrákon, szokásokon, egész anyagi világunkon, démoni vízióként felszínre hozta mindazt, ami õsi, egyetemes és múlhatatlan belõlünk. És ezért tudta a legmagasabb rendû muzsikát alkotni. Vízióihoz merõben új, forradalmi és soha meg nem ismételhetõ formákat hozott. Ezért volt érthetetlen és forradalmi, sokak elõtt csak káosz és diszharmónia. Pedig Bach óta ilyen kérlelhetetlen szigorúsággal nem formált senki muzsikát. A forma acélszerkezet, de a tartalom: tûzhányók és jéghegyek sistergése, káprázatok, csak szédülve lehet követni. De a csúcsra egy katarzisban megtisztult, elégett és átszellemült ember ér föl. Ez a tiszta katarzis a VI. vonósnégyes zenéje, amit utoljára hallottam. Ahogy a hangszerek viaskodásából a harmónia, a békesség, a megtisztulás szférájába emelkednek a hangok, nem más, mint a küzdelmeibõl elõgomolygó ember véren váltott megigazulása.
    Ezért mondom mégegyszer, nincs mit siratnunk az ilyen emberen. Mert embernek és magyarnak is az elsõ volt köztünk. Volt bátorsága ahhoz, hogy egy egész õrjöngõ rendszer szemébe odadobja a kesztyût: én pedig nem bírom a levegõtöket, ez engem megfojt. És elment Amerikába. Most áprilisban azt üzente, hogy hazajön, de ekkor már súlyos beteg volt, nem jöhetett, csak a hír helyette, hogy meghalt.
    Ez a pár szó most úgy hangzik, mint a gyász fájdalmától elcsukló dadogás, torkunkra folyó könny és tehetetlen jajveszékelés. A pillanat nem alkalmas arra, hogy számot adjunk Bartók Béla életmûvérõl. Kevés magyar géniusz volt, aki olyan tökéletesen és örökkévalóan emelte volna fel a parasztmilliók, a magyar nép bánatát a mûvészetbe s múlhatatlan mûvészetén át az egész magyarságot a halhatatlanságba.
    Az a sírnivaló, hogy a nemzet nem tudja, hogy a törzsébõl szakadt legnagyobb géniuszt gyászolja - ha gyászolja."

    Pesterzsébet a fõváros XX. kerülete lett. Hatvan év hullámverése sodorta az embereket, fél kezünkön megszámolhatjuk, akik még itt vannak a lapalapító, induló mûvészek, írók közül. Az Október hasábjain Bartókot sirató Szarka József ma nyugalmazott tanszékvezetõ egyetemi tanár, a tudományok doktora, jeles, fontos könyvek szerzõje, nékem legkedvesebb barátom, beszélgetõ társam. Tõle tudom, ha az élet poklos vermeibõl tisztaságra és szabadságra vágyik, meghallgatja a VI. vonósnégyest, a hangszerek viaskodásából a harmónia, a békesség, a megtisztulás szférájába emelkedõ hangulat mestermûvét.

VALLOMÁS

ILLÉS LÁSZLÓ

Önvizsgálat és követelés

Fõhajtás Pándi Pál emléke elõtt

Húsz évvel ezelõtt, 1987. január 19-én hunyt el Pándi Pál egyetemi tanár, irodalomtörténész és kultúrpolitikus, 61 éves korában. A népi demokrácia korának egyik vezetõ értelmiségi képviselõje volt. Emlékére Rejtõzködõ legendárium címmel 1990-ben interjúkötet jelent meg. Ebbe a kötetbe írtam az alant következõ írást, amelyet akkor visszavontam a publikálástól. Úgy vélem azonban, azóta sem veszítette el aktualitását, ezért adom közre egykori emlékezésemet.

    Ha most visszaemlékezem arra a csaknem negyven esztendõre, amióta Pándi Pált ismertem, bizonyos meglepetéssel kell megállapítanom: noha mindig úgy éreztem, közel állok hozzá, noha minden találkozásunkkor derûs mosollyal és szívélyes barátsággal üdvözölt, most mégis úgy látom: a magánéletben pályáink alig érintkeztek, fõleg mivel én az egyetemtõl távol tevékenykedtem, hogy tehát egyénisége kisugárzása elsõsorban eszmei hatással volt rám. Nem életmûvének méltatására, szakmai mérlegelésére kívánok vállalkozni, hanem annak jelzésére: mit jelentett egy ember, azaz az én életemben. Talán nem exhibicionista eljárás ez, hiszen az õ személyiségének hatása sok-sok barát, ellenfél, tanítvány emlékvilágából tükrözõdik most vissza, ad érzékletes hátteret ahhoz a tudósi, mûvelõdést alakító mûhöz, amelyet Pándi megvalósított.
    Személyével a Múzeum körúti bölcsészkaron, kezdeti munkásságával - a századelõ szocialista kezdeményeirõl szóló írásaival - már az Eötvös-kollégiumban találkoztam, ahová negyedmagammal a Gyõrffy-kollégiumból hívott egy szándék az 1948-49-es egyetemi évben. Ez az akarat az Eötvösben dúló belsõ diák-önkormányzati küzdelmek idején remélte munkás-paraszt káderekkel "javítani" az öszszetételt. Egyetemi idõm boldog éve volt ez az esztendõ, a hajnalig tartó könyvtári olvasások és viták ideje, Szauder József tanár úr szemináriumának kora. Megvallom, sokkal kevésbé foglalkoztatott akkor az a kérdés: Pándi lesz-e a diákbizottság elnöke, vagy ellenfele, mint az a körülmény, hogy suttyó szegényparaszt származékként meg tudom-e állni helyemet "gólyaként" a "tanár urak", azaz a felsõs kollégisták gõggel övezett magas társadalmában. A teljes igazsághoz tartozik, hogy ebben a számomra némileg félelmetes és idegen világban Szász Imre barátságos és érdeklõdõ szavai görcsoldó gyógyírként hatottak rám, míg Pándi szigorú (vagy annak mímelt) megjegyzése: "Gólya, az impertinencia a homlokodra van írva!" - aggodalommal töltött el. S miután kikérdezett: mit is olvas a gólya? - s én megvallottam, hogy Németh László Iszonyát, elégedetlenül állapította meg: "Nem ezt kell most a munkás és parasztkádereknek olvasni."
    Aztán homályos idõk jöttek. A következõ évben, amikor az Eötvösben a "nagy tisztogatás" folyt, már nem voltam jelen, a Kõrösi Csoma Népi Kollégiumot igazgattam, s csak 1950-ben, már az ODKH korszakában tértem vissza lakóként és nem kollégistaként a Ménesi úti épületbe, mivel az Eötvös éppúgy, mint két évvel azelõtt a Gyõrffy-kollégium, megszûnt létezni. Én magam pedig hamarosan megszûntem egyetemi polgár lenni, mivel a "láncos kutya"-korszak boszorkányperei során megvonták tõlem is, a jugoszláv határ mentérõl származó, földhözragadt szegényparaszt fiától a néphatalom bizalmát. Azt hitték, letaszítanak az értelmiségi pályáról, a valóságban pedig odaérkeztem, föl, ahonnan jöttem, a dolgozó emberek közé, ezúttal a hatalmat - úgymond - fenntartó munkásosztály soraiba. Ez a távozás nem élménygyûjtõ kirándulás volt, hanem csaknem egy évtizedes valóságos életforma. Megaláztatásnak szánt életforma, a valóságban a munkások kemény és nyers közösségében jó nevelõ iskolának bizonyult. Hosszú évek múltak el, hogy Csepelrõl nem tettem be a lábam a Nagykörúton belülre; ami azon túl volt, nem lehetett az én világom. S mégis: vajon milyen irracionális indíték élt bennem, hogy amikor többszörös sztahanovista esztergályosként, a Koleszov-féle széles-vágás egyik elindítójaként cikk és fénykép jelent meg rólam az üzemi lapban, annyi év után, minden kapcsolat híján, úgy éreztem: ezt el kell küldenem Pándi Pálnak, éppen õneki, akirõl csak annyit hallottam, hogy egy volt kollégám, egy volt barátom párttagsági felvételekor szólalt fel és - ott rólam is szó esett.
    1956 tavaszán-nyarán egy magas pártfórumon felülvizsgálták "ügyemet" és papírt adtak arról, hogy "megalapozatlanul és igazságtalanul" jártak el korábban velem szemben, visszakaptam párttagsági könyvemet (amit nem fogadtam el), s a bizottság megelégedetten vette tudomásul, hogy az üzemben jól érzem magam, így egy közben már megszerzett tanári diplomával a zsebemben mindenki megelégedésére tértem vissza - az esztergapadhoz két újabb évre. A közben lezajlott tragédia után - számomra érthetetlenül és váratlanul ért el az Akadémia hívó szava; Szabolcsi Miklósnak s egy-két egykori kollégámnak eszébe jutott, hogy hátha még létezem. Hívásukra kerültem az akkori Irodalomtörténeti Intézetbe, újra "gólyai" lelkülettel és próbára utasítva.
    S ekkor találkoztam hosszú idõ után újra - Pándi Pállal. De elõtte még el kell mondanom: bizonyosan sérült lélekkel fogadtam túlérzékenyen egy-két régi kolléga kedves kérdését: "Hát te meg mit keresel itt?" A volt kollégiumi igazgató, egyetemi tanár, aggodalmasan körülpillantva, bevont tanszéki szobájába és bocsánatot kért, hogy nem védett meg, de õ is nagyon félt, mondotta. Professzorom, akit én valóban megvédtem, amíg tehettem, az ellene irányuló támadásoktól, mivel felhánytorgatták szociáldemokrata múltját, most gõgös ingerültséggel konstatálta feltûnésemet. Azt kellett éreznem: az áldozat életben maradása kellemetlen és zavaró tényezõ.
    És Pándi Pál? Pándi elém állt és azt mondta: "Ha valami helytelent tettem ellened, kérlek, bocsássad meg." Nem kellett volna ezt mondania, nem volt mit neki megbocsátanom. De gerinces, férfias kiállása kiáltó ellentétben állt azokéval, akiknek valóban lett volna miért elnézést kérniük, de akik sohasem tudták kinyújtani kezüket egy a múltat lezáró kézfogásra. S hogy "nem felejthették el azt, amit ellenem elkövettek" (Németh László Gandhi-jának szavaival élve), azt újabb másfél évtized múlva ismét dokumentálták.
    Egy évtizednyi vas- és fémesztergályozás után kezdtem el hát a tudományos munkát, szó szerint a hályogkovács vakmerõségével, tíz év behozhatatlannak vélt hátrányával. Mindebbõl annyi tartozik ide, hogy témámul a két háború közötti szocialista irodalmat, azon belül is fõleg az emigráció történetét választottam. Akkor még nem tudtam, csak késõbb tudatosodott bennem, hogy annak akartam nyomára jutni az irodalomban és az elméletben: honnan jött az a rontó elem a mozgalomba, a tudatformákba, amely eltorzította a marxizmus-leninizmus humanista lényegét, a munkásmozgalom forradalmi demokratizmusát? Ekkoriban Pándi Pálnak az "elsüllyedt irodalom"-ról szóló tanulmányai, könyve adott számomra termékeny impulzusokat, erõsítve bennem a hitet, hogy a József Attila-i mû nem sziget csupán a magyar irodalmi progresszió tengerében, hanem kiemelkedõ csúcsa egy nagy vonulatnak, amelynek szerves hagyományaként, ha kritikailag szemlélt hagyományként is, helye van a nap alatt. Kapcsolataink az eszmei egyetértés jegyében alakultak: tanulmányt kért tõlem az Elvek és utak indító kötetébe, írást adott az általam szerkesztett Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetébõl címû sorozatba; ültünk együtt megbeszéléseken a tanszékén, a Népszabadság-beli dolgozószobájában, vagy egy-egy presszóban; soha nem mondtam nemet, ha mindig sürgetõen és ellenállhatatlanul cikket kért tõlem a Kritiká-ba, vagy a lapba, legutoljára annak 1985. május 1-jei számába. Könyveit meleg ajánlással mindig megküldte; örültem, hogy én írhattam kétkötetes nagy monográfiájáról, a Kísértetjárás-ról a PEN külföldi olvasóknak szánt bulletinjébe.
    A kimondatlanul is kifejezett megbecsülés miatt éreztem szilárd vonzalmat iránta, s természetesen elsõsorban ragyogó szelleméért, de azért is, mert számon kérte: egy olyan közösségtõl tartottam távol magam megbántottan, amelyben helyemnek kellett volna lenni. Érthetõen nagyon is jól emlékszem egy írószövetségi kritikai összejövetelen tartott szenvedélyes felszólalására (Pándi mindig szenvedélyesen szólalt fel), ahol is (többek között rólam is szólván) követelõen óhajtotta, hogy Váci Mihály és én lépjünk a mozgalom intézményes keretei közé. Én ezt akkor és még sokáig, a történtek után harminc éven át, nem tudtam újra megtenni; messzire vezetne, s nem ide tartozik - miért?
    Mikor aztán átvettem egy országos hatáskörû kulturális intézmény irányítását, arról hallottam, hogy õ ezt nem helyeselte. Sajnálom, hogy nem kérdeztem meg soha tõle - miért? Talán okom is volt rá, hogy nem kérdeztem, ekkoriban távolabbra kerültünk egymástól. Õ olyan övezethez tartozott - mint tanácsadó -, ahonnan nekem is támogatást és segítséget kellett volna várnom, hogy egy teljesen lezüllesztett intézményt talpra állítsak. Ezt a segítséget nem kaptam meg, s keveset mondok, ha azt mondom, hogy sõt! Több mint fél évtizedes - azt hiszem, mégis eredményes munka után fel kellett adnom ezt az egyenlõtlen és értelmetlen küzdelmet. Egy másik tiszta és kemény ember, aki alig másfél évvel Pándi elõtt roppant össze, azt mondta akkor nekem baráti együttérzéssel: "Tudod, az elvtársak megkönnyebbülten fellélegeztek, amikor hírül vették, hogy eltávozol az intézménybõl." Ez a közlés sorsdöntõ hatással volt rám a továbbiakban. Meg kellett végre értenem, hogy az én fáradozásaimra a közös ügy szolgálatában - nincs szükség.
    Ebben az idõben, sõt már ezt megelõzõen sem volt zavartalan a Pándihoz fûzõdõ viszonyom. Ennek én voltam az oka. Még az 1960-as évek elején lelkes buzgalommal ástam ki a feledésbõl (a nemzetközi germanisztikában az olaszokkal is egyidõben) a harmincas évek ún. avantgarde-vitáit, a dogmatikus realizmus-koncepció oldása érdekében, s mi sem természetesebb, hogy a proletár messianizmust lelkében ápoló Brecht hívévé szegõdtem, s mit sem értettem meg Lukács Györgynek a messianizmust maga mögött hagyó, történetfilozófiailag távlatosabb gondolatvilágából. Ez nem akadályozott meg abban, hogy téveteg módon bírálni merészeljem Lukácsnak már a harmincas években is hatalmas életmûvét, annak indítékait. Dolgozataim nem kerülhették el Pándi figyelmét, aki maga is átélte ifjan és bohón a "Lukács-kritika" gyermekbetegségét, ami valóságos traumát okozott számára késõbb, egy egész tanulmányt szentelt annak megvilágítására: miben tévedett és miben ismerte fel egy életre Lukács igazát. Hevesen polemizált - szintén egy írószövetségi vitán azokkal, akik - úgymond - "intézetet szerveznek Einstein ellen, miután van egy Einsteinünk". Amikor én egy cikk egyetlen szavának fordítási értelmezésén hajba kaptam Lukács egy kitûnõ - másodgenerációs - tanítványával, s abból sajtópolémia lett, Pándi saját lapjában - bizony - pártos részrehajlással kezelte a kontrahensek írásait, mondanom sem kell: nem az én javamra. Valahogy mégsem tudtam igazán neheztelni rá. S eljött az idõ, egy évtized után, amikor Pándi számomra önkéntelenül példává magasodó önvizsgálata - amelynek impulzusai lappangva mûködtek bennem az évek során - konkrét formát öltött: egy egész évet töltöttem el Lukács munkái társaságában és fel kellett ismernem cáfolhatatlan igazságait. Nem az én tévedéseim belátására került hangsúly, ez jelentéktelenné vált az idõben, hanem azokra a felismerésekre, amelyek - ebben bizonyos vagyok - további munkáim szellemét alapvetõen határozzák meg, ha még tér és idõ nyílik erre. A naiv illúzió és a messianisztikus álmokat felváltó józan, realista szemlélet; az objektivitás történelmi materialista szilárd alapzata mindennemû esztétika elõfeltételeként; a dialektika hegeli-marxi kezelése; az elidegenedés ellen (a szocializmusban fellépõ elidegenedés ellen) folytatott engedmények nélküli küzdelem; a forradalmi demokrácia mint a szocialista rendszer létformája konok követelése: mindez olyan elõre küldött üzenet volt a harmincas évekbõl, amely - úgy gondolom - mostanában érkezett el igazi címzettjéhez. S hogy a mûvek megvallatása során el kellett jutni ehhez az önvizsgálathoz és szembesüléshez, ezt Pánditól tanultam meg, s talán ez volt számomra legértékesebb ajándéka. Ahogy írásaimban ez az elem megjelent, úgy oldódott fel õ is újra velem szemben.
    Személyes sorsának alakulását nem közvetlenül éltem meg, de figyelemmel és együtt érzõ rokonszenvvel figyeltem útját. Én, akinek egy önfeláldozó és rendkívül erõfeszítéseket követelõ munkából való távozására némelyek "fellélegeztek", meg tudtam érteni keserûségeit, amikor neki is "távoznia" kellett. Emlékezetemben maradt egy felszólalása, amelyben "vereségként" értékelte az Új Írás szerkesztõségébõl való kényszerû kiválását; de ki kellett válnia az általa újjáteremtett folyóirat irányításából is, amely legigazibb életformájának: a tudós kutatásnak és az oktatásnak színtere volt évtizedeken át; s mint tudom, meg kellett válnia attól a szerkesztõségi kollektívától is, amely utoljára még magába zárta õt. Mivel, hogy kemény és hajlíthatatlan ember volt, remélem, sohasem kellett azt éreznie: nincs szükség rá.
    Utolsó találkozásunk halála elõtt egy hónappal történt, az Akadémián, egy tudományos vitán, ahol a bizottságban foglalt helyet. Számomra megrendítõ meglepetésként vette fel az ilyenkor szokásos elõzetes tanácskozáson azt a fonalat, amely - mily jellemzõ és mily furcsa - a 60. születésnapjára írt üdvözlõ soraimból keletkezett levélváltásunkra ment vissza: szinte felhevült izgalommal és követelõen kérte és várta tõlem is azt a munkát, amelyet - úgy vélte - már adnom kellett volna, s amelyrõl én is tudtam, hogy idõszerû lenne, ha a köz ügyének szolgálata évek és évtizedek során nem lett volna mindig égetõbb és fontosabb, mint az egyéni kvalifikáció dokumentálására szolgáló dolgozat. Végül sikerült lecsillapítanom, és meggyõznöm, hogy nem ez az alkalom, ahol a követelésének hangot kell adnia, amint akarta, s végül is megelégedett a nyilvánosság elõtt egy jelzéssel, egy utalással. Az én személyes életemben úgy marad meg ennek az elvhû és ragyogó intellektusú marxista tudósnak és kultúrpolitikusnak az emléke, hogy szüntelenül éreznem kellett várakozását, hallanom a teljesítményt sürgetõ és követelõ szavát.
 
 
 

Szerelem (VI.)
 
 
 
 
 

Jákob