PAYER IMRE

Hermész a Grand Prix-n

mint a versenyautós, veszed a kanyarokat, sikerül, sikerül
száguldani sztrádán, nem látni a van-e célját. gyõzelem és
na, megint egy... egy kis hiba, valami véletlen, elegendõ, kipörög a
kerék, egy másodperc, átszakítod a szalagkorlátot, tested
szakadékba hull. felkenõdik a betonfal közönyére. csak egy
másodperc. csak egyszeri alkalom adódik elérni igazán
a csillagodat, a határt, azt az érzést, adamant-odabent,
az úgynevezett sors egyszer adja csak, amelyet te érezhetsz egyedül,
más valaki mást mondana csillagodnak, de te érzed, biztosan
érzed, hogy ez az... s aztán a második, csak már odakinn.
a semmi elõtt kavicsperdülésnyire. akkor Hermész vezet
majd. összpontosul az idõk kezdete, vége, a te idõd
kezdete és vége. rézsút fordul az isteni hírnök.
isteni kalpagja, a pálcája is lesz oly közeli,
szinte megérinthetnéd. ki-
vágódsz a pályáról. egy másodpercet kapsz. elfelejt
minden utána. folytatódik a folyamatos robajlás,
tovább, örökkön körbe-körbe.

BOTÁR ATTILA

Avatásünnep

Egy Antheszteria alkalmából

Három év. Jázmin-koszorús fejemrõl
még van emléked?... Lakodalmas ünnep!
Jársz-e táncot még Dionüszosz útján
tümpanonokra?

Még van emléked? Születésem óta:
három év. Kannák bora kóstolatlan.
Olvadó jégtõl odalent a parton
reccsen a nádas.

Napsütés csókolta fehér virágunk.
Mámorító húr ütemére forgott
játszi kis körben, dalod énekelvén
mind a gyereknép.

Ott apák állnak. Nevetõs anyák itt.
Népeket szólít a tavasz magához.
Három év telt el, fiuk és leányok,
s vár avatásunk.

Jégtörõ szent nász: oda visszavágyom.
Társaim s társnõk: simogatni méltók.
Folytatódj, álom! A nevünk ne vesszék!
Még alig éltünk.

ESNAGY JÓZSEF

Egyre lényegesebbé
és meghatározóbbá

Mint a legidõsebb tagja
egy elnépesedett családnak,
lassan magamra maradok, hiszen
elmenekülnek elõlem a
fiatalabb nemzedékek tagjai,
mert érzik rajtam a múlandóság
dohszagát. És azért is,
mert, amikor - elkerülhetetlenül -
mégis találkozunk,
mindig újabb s újabb motívummal
gazdagítom családunk egyszerû történetét,
más-más jelzõvel színesítve
a lényeget, mivel a múlt
egyre lényegesebbé
és meghatározóbbá sûrûsödik bennem,
miközben nem számolok
a történelem esetleges sztereotípiáival,
és elfeledkezem a jelenkor
héroszinak mondott harcáról. Pedig csak a
tapasztalataimat szeretném elmondani nekik
egy világról. A régi idõk szalmatetõs
cselédházaiból kiáradó rántott levesek
forró illatát, és a szalmával
fölfûtött kemencék szikrázó alján
sütött kenyerek jó szagát.
És végül a felemelkedést.
A kikerülhetetlenül fontos
lelki és szellemi megépülést.
Szóval az életet, amely az elmúlt
fél évszázad alatt,
bármily hihetetlennek tûnik, mégis,
még a szabadság hiányától is gazdagodott.

BENE ZOLTÁN

Benyovszky Móric és az
elromlott zuhanyrózsa

Pacinak hívták. A parádfürdõi egykori Károlyi-kastélyban üdülõ gyerekek legalábbis Pacinak hívták. Az orvosok tapasztalatai szerint Parádfürdõ levegõje kiválóan alkalmas az asztmatikus betegségek kezelésére, a gyereküdülõbe ezért számos asztmatikus panaszokkal élõ gyereket utaltak be, ha jól emlékszem. Paci nem tartozott közéjük, ahogyan én sem. Hogy miként kerültünk oda, én meg Paci (és még sokan mások, akiknek szintén nem kell együtt élnünk az asztmával), arról már fogalmam sincs; lényeg, hogy ott voltunk. Az is lehet, hogy nem feltétlenül kellett betegnek lenni ahhoz, hogy Parádfürdõre kerüljön az ember iskolaidõben, három hétre (s ebben az esetben mi mégsem protekcióval jutottunk oda). Az egykori Károlyi-kastély tudniillik úgy mûködött, akár egy bentlakásos iskola - annyi (ám annál lényegesebb) különbséggel, hogy ebben az internátusban háromhetente a teljes tanulógárda kicserélõdött. Három hétig azonban úgy éltünk, mint egy régimódi kollégium lakói: reggel a hangszórókból sugárzott ébresztõre keltünk, sebesen rendberaktuk a szobákat, amelyekben tucatjával aludtunk, majd mosakodtunk, fogat mostunk, reggeliztünk. A délelõtt hátralévõ részében tanórák keretében "gyarapodtunk szellemiekben" az osztálytermekben, utána megebédeltünk a menzán, délután pedig megint csak tanultunk, megint csak az osztálytermekben, ezúttal is felügyelet mellett, de inkább amolyan napközis jelleggel. Ekkor írtuk meg a leckénket is. A tanulás után szabad programok következtek: foci a kastély melletti (a domborzati viszonyok folytán: némiképpen alatti) réten, kirándulás, ilyesmik. Végül vacsora, fürdés, takarodó. Így teltek a napjaink. Huszonegy napunk, egészen pontosan. A tanórákat, magától értetõdõen, tanárok tartották, s a délutáni tanulás során is õk vigyáztak fel ránk. Nem éltek viszont közöttünk: csak reggeli után érkeztek és estére hazamentek, kivéve azt a néhány idõsebb pedagógust, aki a kastélyban lakott. Estétõl reggelig pedig nõk felügyeltek ránk. Fehér köpenyes, különbözõ korú nõk. A keresztnevükön szólítottuk õket, és hozzátettük: néni, de ennél többet nem tudok elmondani róluk. Õk ellenõrizték reggelente a szobák rendjét, s esténként õk ügyeltek, hogy takarodó után ne ricsajozzunk. Reggelikor, ebédkor, vacsorakor is körülöttünk sertepertéltek, csakúgy, mint a mosakodások idején.
    Meg kell még jegyeznem, hogy a kastélyban kizárólag fiúk voltunk egy turnusban, s nyilván egy másikban jöhettek a lányok, gondolom, váltottuk egymást. Így aztán a mi három hetünkben fiúinternátussá alakult a hajdani Károlyi-kastély, ahol a vörös grófnõ, Andrássy Katinka is élt egykoron, mint megtudtuk. Ez, persze, nem tartozik szorosan ide, de ki dönti el, végsõ soron, ha nem én, hogy mi hová tartozik? Tartozik vagy sem, elmondtam, mert eszembe jutott.
    Paci azonban ide tartozik. Ebben talán nem lehet vita. Szóval, Paci. Kövér fiú volt, és állami gondozott. Sokan érkeztek állami gondozásból a kastélyba, és, ahogy emlékszem, különös jelentõséget nem tulajdonítottunk ennek tíz-tizennégy éves fejjel. Valamennyit talán mégis, mert focizás közben az állami gondozottak mindig egy csapatot alkottak és általában is bizalmatlanabbaknak tûntek nálunk. Mindenesetre Paci ebben különbözött sorstársaitól: õ ritka nyílt és barátságos gyerek volt. Néhányszor jól elbeszélgettünk. Barátok nem lettünk ugyan, de kedveltük egymást. Igaz, Pacit általában kedvelték, hiszen, mondom, barátságos gyerek volt.
    Ahogyan barátságos volt az a felügyelõnõ is, akibe a legtöbben szerelmesek voltak. Én speciel nem, talán azért, mert Benyovszky Móric kalandjaival voltam elfoglalva, amelyeket (könyv formájában) a könyvtárból kölcsönöztem ki, és - ha csak tehettem - lázasan olvastam, ha viszont nem olvashattam, hát továbbgondoltam magamban, kiszíneztem, eljátszottam, saját magamra szabtam. De meglehet, más okból nem tartottam a többiekkel s maradtam ki az össznépi szerelembõl. Lényegtelen ma már, miért. Paci azonban nagyon is szerelmes volt ebbe az említett hölgybe, akinek nem emlékszem a nevére, de Jutkának hívták. Szóval Paci "belezúgott Jutka nénibe". Jutka néni fiatal volt, arra tisztán emlékszem, talán tíz évvel lehetett idõsebb nálunk (már nálam és Pacinál), azaz huszonhárom esztendõnél nemigen számlált többet.
    Hogy voltaképpeni történetemre is rátérjek, arról az estérõl kell beszélnem végre, amelyiken az egyik zuhanyzó elromlott. Történetesen éppen az, amelyik alatt Paci zuhanyzott. A vizesblokkok szintenként helyezkedtek el, egy hosszú, WC-fülkékre tagolt terembõl, egy mosakodó- és egy zuhanyzó helyiségbõl álltak. Az egy szinten lakók két turnusban mehettek zuhanyozni. A zuhanyzó helyiség két oldalán nagyjából tizenöt-tizenöt zuhanyrózsát szereltek fel, tehát úgy harmincan tusoltunk egyszerre. Fülkék vagy függönyök nem voltak. Amikor Paci rémálma bekövetkezett, mi, többiek mind törölköztünk, öltözködtünk már, szegény Paci zuhanyrózsája ellenben még mindig ontotta magából a vizet. Akárhogy csavargatta a csapokat, a víz ömlött egyre, nem akart elapadni.
    A nagy csattogásra, fojtott káromkodásokra aztán figyelmes lett Jutka néni is, aki a mosakodó helyiségben állt (õ volt talán az egyetlen felügyelõnõ, aki kívül maradt, mikor fürödtünk), várta, hogy végezzünk. Mivel bajt szimatolt, belépett, s meglátta, hogy mindannyian elkészültünk már, csak Paci totyog, mint egy pingvin, a zuhany alatt és reményvesztetten csavargatja a csapokat. Közelebb lépett, kérdezett valamit. Paci elõször észre sem vette, amikor azonban igen, menten elvörösödött és kétségbeesetten próbálta eltakarni meztelenségét. Ekkor kitört a röhögés, mire Jutka néni mérgesen rászólt a szerencsétlenkedõre, hogy hagyja a fenébe az egészet, törölközzék és öltözzön. Paci szemlesütve oldalgott ki a tus alól, kereste a törölközõjét, de nem találta, mivel azt már "ügyesen" eldugták elõle. Nyomorúságosan tipegett, totojázott, ami még nagyobb vihogásra serkentette a többieket.
    Ettõl már Jutka néni is elpirult, és nagy dérrel-dúrral kicsattogott a zuhanyzóból. A röhögés persze nem maradt abba, sõt, felerõsödött. Ocsmány beszólások hangzottak innen is onnan is, melyek fõleg Paci férfiasságának méretét és Jutka néni (meg általában a nõk) ehhez való viszonyát taglalták.
    Én csak álltam, értetlenül bámul
    tam Pacit, s arra gondoltam, oda kéne adni neki a törölközõmet. Olyan sajnálatra méltó volt. Ám mire cselekvésre szántam volna magam, Paci sírva fakadt, és ugyanabban a pillanatban belépett közénk Gyuri bácsi, az idõs földrajztanár, a kastélyban lakó tanárok doyenje, egy pillantással felmérte a helyzetet, kivette a hozzá legközelebb álló kezébõl a törölközõjét és a reszketõ, könnyezõ Pacira terítette, minket, többieket pedig ellentmondást nem tûrve a szobáinkba zavart.
    Nekem aznap este kellett mesét olvasnom a rádióban. A kastélyrádióból ugyanis minden este mese szólt, s mindig más valaki olvasta fel az esedékes történetet. Azon az estén én voltam a soros. Csapnivalóan olvastam, folyton Paci járt a fejemben. Nem elég, hogy leégett mindenki elõtt, leégett Jutka néni elõtt, akibe szerelmes volt, még ki is gúnyolták és közröhej tárgya lett. Úgy éreztem, ha ez velem esik meg, felakasztom magam. Minimum. Elhatároztam, hogy másnap megmondom Pacinak: én nem röhögtem és a törölközõmet is oda akartam adni neki. Hátha ez vigasztalja.
    Mégsem mondtam neki semmit. Sõt, nem is beszéltem vele többet. Paci ugyanis, meglepetésemre, egyáltalán nem volt letörve másnap. Ellenkezõleg: õ röhögött a legharsányabban, gúnyolódott Jutka nénin, akibe, úgymond, már egyáltalán nem volt szerelmes, de akinek a szemében, állítása szerint, jól látta, hogy leghõbb vágya "rábukni a dákójára" és obszcén mozdulatokkal kísérve mesélte újra meg újra a saját történetét. A rémálomból burleszket csinált. Magából pedig pojácát. Szánalmas ripacsot. Jobban szántam, mint elõzõ este. Jobban és másképpen. Elõzõ este szívbõl sajnáltam, akkor teljes szívembõl gyûlöltem...
    Aztán újra Benyovszky Móric kötötte le a figyelmemet. Igazából nem is tudom, miért írtam le ezt a történetet. Azt sem tudom, van-e értelme az egésznek. Paci, gyanítom, régen elfelejtette. De valahogy bizonyosan mégis megmaradt benne valahol. És más emberré vált általa. Ahogy bennem is megmaradt. Miként Benyovszky Móric. És talán én is más emberré váltam általuk. Tudja a fene...
 
 

Restaurálás

VÉGHELYI BALÁZS

Ördögi kör

Minél mûveletlenebb egy ember,
annál jobban manipulálható.

Minél jobban manipulálunk egy embert,
annál mûveletlenebb lesz.
 

Nyilatkozat

Nem akarok fontos ember lenni.
Csak hasznos.

ROZSNYAI ERVIN

Helyettes didergõ

Élesre fent fagyok
kék villanását
a halottak nem észlelik.
Nincs módjuk egymáshoz mérni és
megkülönböztetni a dolgokat,
hõfokokat, színeket,
mióta nyomtalanul kiszökött csontjaikból
egykori készülõdések és
sosem volt beteljesülések ígérete.

Honnan is tudhatnánk,
milyen vacogtató
egy gödörnyi üresség?

Én didergek helyettük.

JÁRVÁS PÉTER

Lányok a bárban

Holdra nézek
a holdat látom,
semmi több,
semmi több.
A hold sem a régi
s én azt hittem,
ez örök,
legalább ez örök.

Virág se nyílik
a kráterekben,
zene se szól,
szférák szava,
csillag se vet rá
sanda fényt,
a hold ma csupán
önmaga.

Hazamentek
a lányok a bárból,
a fiúk maradtak
egymaguk.
A fiúk söröznek,
a lányok elmentek,
de itt hagyták
az illatuk.

A fiúk ülnek
az illatok közt,
korsóban sör,
az éltetõ.
Arra várnak,
a bárba téved
egyszer csak
egy kósza nõ.
 
 

Három hamis szonett

1.
(barack, körte)

Barack, körte kérgesíti torkom,
karjaimon kardvirág sebek.
Butykosomban hordozom a sorsom,
s fák között szeretkezem veled.
Barack, körte édesítse szádat,
azzal ápold tépett húsomat,
két kezeddel homlokomról lázat
varázsolj el, mint ki simogat.
S ha meggyógyítasz, tégy beteggé újra,
mellkasomba árkokat szakíts,
foggal csókolj, mint ki most tanulja:
rajtunk kívül senki - senki! - sincs.
Kis csöndemre nagy csönddel felelj,
harapj belém, leszek kenyér s a tej.

2.
(harapj belém)

Harapj belém, leszek kenyér s a tej.
Szenvedélyeinknek könyve vállam.
Harapj belém, a vér hadd folyjon el,
édes borrá változik a szádban.
Harapj, ne félj, haraplak én is,
jöjj közel, itt várlak éhesen.
Meg nem öllek, ám ha meghalsz mégis,
úgy halsz karomba, mint még senki sem.
Harapsz, haraplak - sorsom meg van írva.
Torkomon a farkasok jele.
Fogam ma húsba mar, hiába tiltja
egy lázbeteg faj szótlan istene.
És ha magom benned szárba szökken,
táncba kezd a sûrü köd fölöttem.

3.
(táncba kezd)

Táncba kezd a sûrü köd fölöttem.
Úgy érzem, most már hozzád tartozom.
Ezernyi dob pereg a földben...
Fûben fekszem, és azt hallgatom.
Csendesedni, hûlni kezd a vérem,
a dob, a dob, a dob, csak az pereg,
mintha most elõször látnám, nézem,
mily furcsa állat is kicsiny kezed.
Én szeretnék végre elpihenni,
de mit tegyek, ha mindig menni vágyom.
És ha végül nem tart itt majd semmi,
búcsúcsókod égjen el a számon.
Szerelmed kulcsra zár. Mióta mondom?
Barack, körte kérgesítse torkom.


WAGNER DEZSÕ

Mindhalálig vers

Antal Józsefnek és Magyari Tamásnak

"Elhull a virág, eliramlik az élet",
s mikor majd végleg nyugodni térek,
bútõrrel szívemben vénen ha haldoklok,
nem jutnak eszembe a gyönyörû versek vagy verssorok;
az sem, hogy "tüzeket raknak az égi tanyák",
hogy "Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát",
sem az, hogy "szívet cseréljen, aki hazát cserél..."
Mit bánom akkor már a verseket én!

De mégis egy fél sor eszembe jut talán,
e fél sor nem a "csend és hó és halál",
hanem az, feleim, hogy "alhatsz már Dezsõ",
Füst Milán szavai, akár a szemfedõ;
"oh, alhatsz már Dezsõ" - tán el is hörgöm egyszer,
s ha e l a l s z o m, nem kelt föl se könny, se szó, se vegyszer.

Én is csak voltam a világon egyszer.
 


POLGÁR ERNÕ

    Kitaszítottak

    Adler elegánsan felöltözve lépett be a laborasszisztens szobájába.
    - A leletért jöttem - mondta, köszönés helyett kissé zavartan.
    - Szabad a nevét?
    - Adler... Adler Richárd vagyok.
    - Budapesti?
    - Igen.
    - Máris nézem - mérte végig az asszisztenslány, és keresgélni kezdett a HELYBELIEK feliratú iratgyûjtõben.
    Adler türelmetlenül várt.
    - Nos? - idegeskedett.
    - Megvan - emelte ki végül a lány a kartont.
    - Pozitív? - kérdezte Adler.
    Nem kapott rá választ.
    - Negatív?
    A lány erre sem felelt.
    - Mi a jó franc akkor, ha egyik sem? - förmedt rá Adler.
    - Kérem - hebegte az asszisztens -, az van ideírva a kartonra, hogy meg kell ismételni a vizsgálatot. A professzor úr majd... majd megmagyarázza.
    - Megmagyarázza? Mit kell itt magyarázni? - füstölgött Adler.
    A laborasszisztens felvette a telefonkagylót, és csak annyit mondott: - Profeszszor úr, kérem, Adler úr van itt... Igen, kérem... beküldöm.
    A lány letette a kagylót és felállt. - Fáradjon be, kérem, a professzor úr várja önt! - és ajtót nyitott Adlernak. - Adler Richárd, professzor úr - jelentette be a pácienst, azzal átadta a karton és kiment.
    - Üdvözlöm, Adler úr! Dr. Hetényi vagyok.
    - Jó napot kívánok! - köszönt ijedten Adler. - Nem értem az egészet. Mi az, hogy meg kell ismételni a vizsgálatot? Ilyet még nem is hallottam.
    - Végtelenül sajnálom, de nem sikerült a teszt.
    - Nekem pedig, nincs több idõm! Holnap el kell utaznom.
    - Nem kell várnia. Nyugodjon meg! Azonnal elvégzem a vizsgálatot. Tegye szabaddá a bal karját!
    - Megint vért vesz? - kérdezte Adler.
    - Elõbb kontrasztanyagot fecskendezek be. Nem fog fájni - mondta a profeszszor, és beadta az injekciót. Majd leült az íróasztalához. - Úgy látom, hogy nincs pontosan kitöltve a kartonja. Válaszolna néhány kérdésemre? Úgyis várnunk kell most néhány percet... Hány éves?
    - Harmincnyolc.
    - Nõs?
    - Nem.
    - Élnek a szülei?
    - Nem, már meghaltak.
    - Barátnõje van?
    - Van... illetve, most éppen nincs.
    - Nem értem.
    - Én pedig, az ön kérdéseit nem értem.
    - Nézze, szeretném, ha õszintén válaszolna...
    - Semmi köze a magánéletemhez.
    - Fontos lenne, hogy válaszoljon.
    - Rendben. A barátnõm, Zsuzsa, börtönben van.
    - Miért?
    Adler sóhajtott, és a professzor szemébe nézett.
    - Miért, mondja meg, hogy miért? - kérdezte még egyszer az orvos.
    - Egy éve történt. Rájöttem, hogy Zsuzsa kábszerezik. Egyre jobban leépült. Iszonyúan nézett ki. Akkor elhatároztam, hogy véget vetek az egésznek. Meglestem az utcán, amikor éppen füvet vásárolt. Kiugrottam a kocsiból, elkaptam a fickót, és félholtra vertem. A rendõrök szedték ki a kezem közül.
    - Ezért került börtönbe a barátnõje?
    - Nem. Engem ítéltek el súlyos testi sértésért nyolc hónapra, de az ítéletet egy évre felfüggesztették, mert segítségemmel egy komoly kábítószermaffiát kaptak el.
    - És Zsuzsa?
    - Õt én juttattam börtönbe.
    - Hogyan?
    - Most meséltem el!
    A professzor értetlenül nézett Adlerra.
    - Elvették tõle azt, ami számára a legfontosabb volt - folytatta Adler. - Azt hittem, ha nem jut narkóhoz, le fog szokni róla. Tévedtem. Amikor már nem bírta kábítószer nélkül, betört az elsõ gyógyszertárba.
    - Értem - sajnálkozott a professzor. - Mi a foglalkozása?
    - Prostituált. A narkósok napi kétszáz eurót költenek, azt pedig elõ is kell teremteni.
    - Én magára gondoltam.
    - Tengerész vagyok. Elsõ tiszt.
    - Hol dolgozik?
    - Munkanélküli vagyok. A verekedés után elvesztettem az állásomat is.
    - Nem akarják visszavenni?
    - Az volt a baj, hogy visszavettek.
    - Nem értem...
    - Három héttel ezelõtt behivatott a tulajdonos, és egy szerzõdést nyomott a kezembe. Ötezer euró elõleg. Egy év után úgy éreztem, megint ember vagyok, újra valaki. És egy év után megint elindultam az éjszakába, végigjártam a bárokat, kocsmákat. Két nõvel tértem haza, késõ éjszaka. Reggel, amikor felébredtem, a kurvák már nem voltak a lakásban. Kimentem a fürdõszobába, s akkor vettem észre, mit írtak rúzzsal a tükörbe: Welcome to Aids-land! Tud angolul?
    - Igen. Üdvözöljük AIDS-országban.
    - Dühömben darabokra törtem mindent a fürdõszobában. Percekig teljesen magamon kívül voltam... - Adler felállt, de úgy érezte, hogy nem bírják el a lábai. Kábult volt a feje, elhagyták a végtagjai. - Rosszul érzem magam, professzor úr...
    - Már hat a nyugtató.
    - Mirõl beszél?
    - Nyugtatót adtam be magának.
    - Azt mondta, hogy vizsgálni fog.
    - Nézze... a teszt sikerült. Magát AIDS-szel fertõzték.
    Adler ráborult az asztalra. Magánkívül volt.
    - Gyilkosok! Rohadt ribancok! - hörögte kétségbeesetten.
    - Hogy érti azt, hogy gyilkosok?
    - Odaírták még azt is a tükörre, hogy Zsuzsi üzlettársai. Így álltak bosszút rajtam.
    - Azonnal felhívom a rendõrséget.
    - Azt nem! Eleget jártam oda, meg a bíróságokra. A narkósok mégis szabadon mászkálnak az utcán. Zsuzsit én küldtem a rács mögé. És már soha nem is lesz belõle ember. Én pedig majd szétrohadok. De talán így igazságos. Most kvittek vagyunk.
    - Az AIDS-vírus különleges mikroba, fertõzés után a szervezet genetikai rendszerébe épül be, s nem azonnal és nem mindenkinél aktivizálódik - kezdte magyarázni a professzor. - Lehet, hogy évek múlva, lehet, hogy semmikor...
    - Elmegyek - pattant fel hirtelen Adler.
    - Hajózzon be nyugodtan! Egészséges életmód mellett meghosszabbíthatja az életét.
    Adler kilépett az ajtón.
    - Ne hívjunk egy taxit? - szólt utána a professzor, de Adler nem válaszolt.
    Úgy tántorgott ki az intézetbõl, mintha ivott volna. Megkereste autóját, beült, hogy hazamenjen. De olyan kábult volt, hogy forgott vele a világ. Elõvett egy üveg vodkát a hûtõládából, és nagyokat kortyolt belõle, amitõl még rosszabbul lett. Émelygés fogta el, s mire kiugrott a kocsiból, már össze is hányt mindent. Kivette a kulcsot, becsapta az ajtót és elindult gyalog, kezében a vodkásüveggel. Útközben többször is ivott belõle. Néhány utcasarkot hagyott maga után, amikor már nem bírta tovább: összecsuklott az aszfalton. A járókelõk megvetõ pillantásokat mérve rá undorodva kerülték ki.
    Egy csöves telepedett mellé. Ápolatlan teste, mocskos ruhája olyan bûzt árasztott, hogy Adler fanyalogva fordult el tõle.
    - Adjál piát! -mondta a csöves.
    - Igyál - nyújtotta oda Adler az üveget.
    - Ez jó. Honnan szerezted?
    - Vért adtam.
    - Ilyen jól fizetik? Ha nem zavarnak el innen a zsaruk, akár meg is ihatjuk itt.
    - Meg - felelte Adler.
    - Te hová mész innen? - kérdezte a csöves.
    - Beülök a kocsiba, és nekihajtok egy fának.
    - Nem tudod kidönteni, de te megdöglesz.
    - Jobb most, mint pár év múlva.
    - Pár év? Ne röhögtess! Pár év egy örökkévalóság! Tudod, milyen hosszú egy óra, egy nap? Ha most szerencsénk van, egy órát is fekhetünk. Ha elzavarnak a rendõrök, újra elindulhatunk, hogy valahol máshol legyünk. Egy órát, két órát... Ha már nem bírod, betörhetsz egy kirakatot, s ha már arra sincs erõd, egyszerûen leköpsz egy zsarut, és kész. Akkor azonnal bevisznek. Bent jó meleg van. Igaz, hogy összevernek, de enni adnak, és alhatsz is. Ágyad egyébként nincs, a nõkrõl meg már nem jut eszedbe semmi. Elrohadsz a piszokban, patkány vagy. Mindenki undorodik tõled, mindenki üldöz...
    Adler húzott még egyet a vodkából és felállt.
    - Elmész? - kérdezte a csöves.
    - El.
    - Neki a fának?
    - Nem - mondta Adler, és odadobta neki a slusszkulcsot. - Neked adom a kocsit. Itt áll az Andrássy út elején. Fehér Volkswagen Golf. Ellakhatsz benne évekig. Csak ki kell takarítanod. Kicsit összerondítottam.
    - Loptad?
    - Igen. Itt a forgalmija is. Bizonyos Adler Richárdé a kocsi.
    - Tuti, hogy már keresi a rendõrség.
    - Nem. A fickó tengerész. Évekre behajózott. Meglehet, már nem is jön haza többé - mondta Adler, és elindult a taxiállomás felé.
    Éppen egy Mercedesbe szállt be, amikor a csöves utána kiáltott:
    - Te hol fogsz aludni?
    - Szereztem magamnak egy hajót! - felelte Adler, és becsapta a taxi ajtaját. Az ablakból még látta, hogy a rendõrök elzavarják az utcáról a csövest.
    Az pedig fölvette a vodkásüveget, és kezében a kocsi kulcsával elindult a Volkswagen felé.
 

Song (részlet)


NAGY ZOPÁN

Lázadás

(Montázs I. B. Singer "Mesüge" címû regénye nyomán)

15 bekezdés a 15 éve elhunyt
Isaac Bashevis Singer emlékére

Uramisten, szokatlanul hosszú és eseménydús ez a nap...
Ilyen az irodalom, ha ér valamit, csupa cselekmény,
Nem enged teret a közhelyeknek, a szentimentális borongásnak...
Hogy ha hiszünk is Isten bölcsességében,
Tagadhatjuk, hogy csak jó származhat tõle...

Avatottan gondoskodom róla, hogy ne csak írásaimban
Gerjesszem a feszültséget, hanem az életemben is.
Mágnesként vonzom a kárhozott lelkeket - búskomorokat,
Öngyilkosjelölteket, rögeszmék, küldetések... megszállottjait.
Uramisten, szokatlanul hosszú és eseménydús ez a nap.

(Bármit tesz, vagy mond az ember, a jövõ csupán a múltat ismétli.
Gyakran fantáziáltam arról, hogy a szemem láttára
Megy végbe valami Kozmikus változás... - De:
Mi is az Isten? - A fejlõdést vezérlõ Rend, az Erõ,
Amely az égitesteket mozgatja... meg a többit...)

Uramisten, szokatlanul hosszú és eseménydús ez a nap...
A rend, ha ugyan létezik, annyi nekem, mint a tavalyi hó.
Hiába aratom sikereimet (tegyük hozzá,
Aprócskákat), a depressziómnak se vége, se hossza.
Szentséges Isten, ugyanott tartok, mint húszévesen...

(Ó, gödölye, gödölye, aki kapja, marja...
Ropja mind a gyerek, ha anyját veri apja...
Az emberek lopnak, mint a szarka. - Freud az egész
Elméletét a Gemara két lapjáról lopta, Brakhot
Traktátus Haroe fejezetébõl. Spinoza a Sir Ha-Ikhudból lopott...)

Úgy éreztem, kísértet fekszik köztünk, és elválaszt egymástól.
A zsidónak megvan a maga külön élõsdije, ami sajnos elpusztíthatatlan.
Régtõl tapasztalom, hogy az erõszak...(a gyilkosság) ... a halál
Emlegetése felkorbácsolja a bujaságot.
Uramisten, szokatlanul hosszú és eseménydús ez a nap...

(A szenvedély pillanataiban hallottam már sikolyokat:
"Ölj meg! Tépj szét! Döfj agyon! - Atavisztikus vágyak
A torkokból... - Magam is elveszett lélek vagyok...
Apám él! - Hitler, a vérkorszak, a háború nem igaz.
Lidérces álom volt csupán. - Megborzongtam és felriadtam...)

Uramisten, szokatlanul hosszú és eseménydús ez a nap...
A világ (vagy) az ember külsõ burka (a Klifá) fölszakad.
Isteni szikrák szóratnak az alant tátogó szakadékba...
(A mûvészetnek volna mit meríteni az õsi misztikusok
Jelképeibõl...) - "Él mólé ráhámim..."1 - A gyászima elmarad...

(Elkerülés ünnepe: Peszáh. - Elbóbiskoltam...
Ott volt apám a széderestén a kitliben2.

Anyám a szombati ünneplõjében... Az abroszon
Ott álltak az ezüst gyertyatartók, a bor; a keserû füvek,
A tojás, a lábszárcsont: a szédertálban...)

"Amíg pislákol az élet, minden jóvá tehetõ."
Az eget vörösre festették a város fényei,
Holdtalan volt, csillagtalan, amolyan kozmikus seb.
(Eszembe jutott, a braclavi Nahman rabbi mondása.)
Uramisten, szokatlanul hosszú és eseménydús ez a nap...

Uramisten, szokatlanul hosszú és eseménydús ez a nap...
Hát tehetek én arról, hogy egyszerre több nõt is szeretek?
Mózes is megkívánta azt a néger nõt...
Hol van az megírva, hogy én Mózesnél,
Meg Jákób pátriárkánál szentebb életû legyek?

(Mint az orvostudománnyal dacoló, halált hozó mikrobák,
Az irodalom gonosz manói se adják fel soha.
Egyre kutatják a gyöngéket, a sebezhetõ pontokat.
Minél több készül el a mûbõl, annál kimerültebb az alkotó,
S annál jobban elpimaszodnak az efféle kártevõk...)

Sûrûn eszembe jutottak a kabbalisták szavai,
Miszerint az ember a tikunért3 küldetik e világra.
Hittem, hogy Isten regényíró, aki azt ír, amit akar, s olvasni
Kell Õt az egész világnak, eltöprengeni, hogyan is gondolta.
Uramisten, szokatlanul hosszú és eseménydús ez a nap...

Uramisten, szokatlanul hosszú és eseménydús ez a nap...
Számomra a szeretet azonos volt a szabadsággal.
(Igaz: a legnagyobb szenteknek is voltak kétségeik...)
A szabadság nem maradhat passzív, teremteni akar.
Lehetõségek végtelenségét kívánja. Szerelmet...

Az élet elhúzódó válság, vége-hossza nincs küzdelem.
Ami leginkább elborzasztja az élõket
- a halál -, talán mérhetetlen üdvösség forrása.
Hogyan lehetne vége annak, ami végtelen?
Uramisten, szokatlanul hosszú és eseménydús ez a nap...