MÉRLEG
KÁRPÁTI BÉLA
Kassák és Bartók
1. Kassák és a népmûvészet
"Most […] majdnem olyan egyszerûen írok, ahogyan az utca
emberei beszélnek, de bizonyos, hogy az utca emberei nem beszélnek
olyan egyszerûen, ahogyan én írok" - jegyezte meg egy
helyütt Kassák Lajos.1
A Kassákról szóló legendák
egyrészt a maga paradox nyilatkozataiból, másrészt
a róla szóló emlékezésekbõl szövõdtek.
És nem vagyunk meggyõzõdve arról, hogy ezek
minden esetben használtak az életmûnek.
Ilyen legenda-csíra a kortársak és
barátok emlékezéseibõl ráragadt "népmûvészet-ellenessége"
is. Korniss Dezsõ szerint "rühellte", Vas István szerint
"utálta" a népmûvészetet. Kornissnak nagy vitája
volt vele a népmûvészetrõl.2
Ugyanilyen mítosz támadt körülötte a rímes
versek ellenzése miatt is. De ha ezeket a - bizonyára elhangzott
- nyilatkozatokat komolyan vesszük, akkor mivel magyarázzuk
például a nagyszámú rímes (persze: ritmikus)
versét, a "Mutterkáról", gyerekekrõl a gyerekekhez,
a Klárához írt sok dalszerû, sõt: népdalszerû
költeményét, s azt az egész életmûben
végighúzódó Bartók-kultuszt, aminek
legszebb példája a Kodály által is "legkiválóbbnak"
tartott Bartók-vers, amelyrõl Csaplár Ferenc gyûjtött
össze egy tanulmányra való dokumentumot?3
Kassák Munka körében népdalkórus
is mûködött. Vas István maga is beszámol
a Bartók- és Kodály-gyûjtések alapján
gyakorolt népdal-éneklésekrõl: "Kassák
különben is - bár Bartókot fenntartás nélkül
elismerte - bizalmatlanul tekintett e kezdõdõ népdalkultuszra,
mert a népiesség elõretörését sejtette
ebben is - és a mi esetünkben joggal - megint csak az érzelmek
lázadását."4
Kovács György muzsikus volt a Munka körben. Õ így
emlékezik: "Én a Népdalkórusnak lettem a tagja.
Ott találtam a nagyon muzikális és csodálatos
orgánumú Heimer-fiúkat, akik a basszus-szólam
bázisai voltak. Az altban egy gyönyörû szép
hang volt, Csák Jucié. Ez a 15-20 fõs csoport prototípusa
volt az igazi munkáskórusnak…"5
Vas István életregényeiben6
s legkivált a legutóbbiban (Mért víjjog a saskeselyû?)
a két világháború közötti magyar
irodalomnak is "életregényét" olvashattuk. Külön
értéke ennek a tudós regénynek a szigorú
objektivitásra törekvõ ön- és tényelemzés.
A Kassákhoz fûzõdõ emberi-családi viszony
elemzésekor azonban túlságosan benne él az
emlékekben, így - természetesen - az apróbb,
személyesebb elemek még elevenebben felizzanak a történelmi
"közeg" emlékeinél. Talán azért nem tudott
elég kritikus-tárgyilagos távolságba kerülni
a kínos-kellemetlen emlékektõl. Így érthetõ,
hogy a személyes ellenérzések fel-felparázsló
tüze-fénye homályban hagyta nála a hátteret,
azt a közeghatást, amely - ha hajszálerekben is - feltétlenül
indukáló motívumok voltak a megélt, újraélt
epizódokban.7
Így hozzá kell adnunk a személyes
nyilatkozatokhoz - melyek bizonyosan tények -, azok közéleti,
sõt: Kassák-történeti hátterét,
s amelyeket - Vas István kifejezésével - "sötét
erõ(k)"-nek is nevezhetünk.
Kassák - tudjuk - ezidõben különösen
több irányban hadakozott. A népiesek nézeteivel
s az illegális munkásmozgalom (kommunista párt) ideológiájával-stratégiájával
kapcsolatban csatája már a Munka körön belül
elkezdõdött. A sarlósok és a Korunk (feltehetõen
a 100%-kal lefolyt sajtócsatája következményeképpen)
mellõzik.8 Ebben a többfelé
viselt hadiállapotban a felek kölcsönösen sem mentesek
bizonyos szektás túlzásoktól.
A kifelé folytatott politikai-stratégiai
(sõt: ideológiai) csaták a Munka körön belül
is vízválasztóként hatottak: a csoportból
többfelé irányuló kiválásokat klikkek,
csoportok, szekciók elõkészítõ és
szervezkedõ "aknamunkája" elõzhette meg. Így
a csoportegység fölött "törzsfõként"
õrködõ Kassák nem egy helyes-helytelen oldalvágásra
kényszerült.
A Munka kör ekkori kiválói (Vas
István, Zelk Zoltán, Déry Tibor, stb.) a népköltészet
(Arany János), illetve a klasszikusok hangján lázadtak
a kassáki szabadvers-diktatúra ellen. A húszas évek
közepétõl egyébként is az egész
magyar irodalom elhagyta az avantgárd hajóját, s itthon
(a Papírember 1928-as kudarca után Tamkó Sirató
Károly is Párizsban folytatta kísérleteit),
az "egyszemélyes" avantgárd, maga Kassák Lajos - úgy
érezte - kell, hogy védje (megvédje) az "új
mûvészet" bástyáit. (Már itt sietünk
- éppen Vas István szavaival tanúsítva - megjegyezni,
hogy a kiváltak Tóth Árpád Társasága
- és lapjuk, az Argonauták - a pásztorköltészet
révén "valamilyen lényegi rokonságba" kerültek-maradtak
Kassákkal.)
A húszas-harmincas évek fordulóján
már törvényszerûnek látszott (s Kassák
népiességével még bizonyult is) a képlet,
hogy a magyar avantgárd is csak a népmûvészettel
tud megújulni. A Munka kör fiataljainak pedig volt egy Kassák-ellenes
nemzedéki jegye; az a modern törekvés, hogy meghaladják
az avantgárdot.
Kassák avantgárdizmusa viszont éppen
a szüntelen megújulásában látta önmaga
értelmét. Õ is érezte "füle mögött
lihegni" a század nagy parancsát, amit H. D. Traill így
fejezett ki: "Napjainkban aki nem új, az semmi se."
Ennek ellenére Kassák avantgárdja
sem áll szemben a népmûvészettel, sõt
- bizonyos mértékben - abból újul õ
is. A népmûvészetben Kassák is - mint Bartók
Béla és Kodály - parasztmûvészetet lát.
Az Õstehetségek címû képzõmûvészeti
írásában õ is úgy véli - mint
Bartók -, hogy a parasztmûvészet termõtalaja
a kézmûvesség. Szerinte míg a paraszt "Munkájában
állandóan érzi személyi fontosságát,
s a mozdulataiba beleviszi egyéni ritmusát", addig az ipari
munkás a gépek rabszolgája lett, s ennek következtében
"ez idõ szerint semmiféle mûvészi készséggel
nem rendelkezik"9.
Kassák az újnépiesek mozgalmának
volt ellenzõje, s vele - természetesen - ideológiájuknak
is. Az avantgárd internacionalizmusából következik,
hogy Kassák avantgárdja volt a Nyugat helyett az európaiság
zászlóvivõje, s ezt a tisztet Dienes László,
a Korunk elsõ szerkesztõje rá is ruházta. Ebbõl
is, meg szocialista meggyõzõdésébõl
is ellene volt mindenfajta nacionalizmusnak, antiszemitizmusnak és
antibolsevizmusnak (szovjetellenességnek) is. Az újnépiesek
(a "népi írók") ideológiája pedig "megkapta"
mindhárom ragályos betegséget. Érthetõ,
hogy Kassák is újfasiszta mozgalmat látott bennük.
Tetézte ezt az ellenérzését paktumuk a Gömbös-kormánnyal;
s ezzel az erkölcsi-eszmei ellenszenv politikai hangsúlyt is
kapott, s ehhez nem kellett sok, hogy - kassáki túlzással
- a kifejezésformát is elutasítsuk, mint ismétlést,
mint utánzást, mint "verklidalt".
De ellene volt Kassák az urbánusoknak
is. Ez a polgár-, kispolgárellenes szegényember-,
illetve proletár-arisztokratizmus nála korábbi a népies-gyûlöletnél.
Írásaiból is emlékszünk a polgárfiúk-polgárlányok
kritikus ábrázolására (Révai aranyláncára
az Egy ember életében, Gábor Andor felajánlott
milliójára, a Megnõttek és elindulnak teveképû
Lacijára, kinek alakjában Vas Istvánon akarta elverni
a sorport Eti elhódítása és a Munka kör
miatti féltékenységtõl "uszulva"). És
bár az urbánusok nagyrésze zsidó volt, Kassáknál
nyomát sem találjuk az antiszemitizmusnak.
A gazdasági válság idején
megélénkült forradalmi mozgalom Kassákban is
felébreszti a "második forradalom" reményét
(ekkor írja - József Attila nagy szocialista verseivel is
összevethetõen - a munkásregényeit: az Angyalföldet,
a Marika énekelj-et, a Munkanélküliek-et és a
Megnõttek és elindulnak-at). A statáriummal és
fasiszta terrorral újra föld alá kényszerített
forradalom kudarca után a fasizmus ellen "tenni vagy nem tenni"
alternatívájaként Kassák sem tett másként,
mint azok, akiket tétlenségük miatt megbírált
(megvetett). 1933-ban Gerhardt Hauptmannt, 1938-ban Roger Martin du Gard-t
ítéli el passzív, apolitikus, "menekülõ"
magányuk miatt.
A háború évei alatt Kassák
is szembekerült azzal az ítéletével, amit Martin
du Gard-ral kapcsolatban megfogalmazott: "Az az alkotó, aki elfordul
a politikától: félreértésbõl
leszûkíti maga elõtt a horizontokat, s az, aki a hatalmi
politika szekere elé hagyja magát fogni; a saját szolgaságát
értékeinek megsemmisítésére készíti
elõ. Nem elfordulni kell tehát a politikától,
de szembefordulni az elvakult uralmi törekvésekkel és
minden egyebet letipró kísérleteivel! A hatalmi politika
ellen s az alkotó tevékenység szabadsága érdekében."10
A fasizmus elõl "menekülõ múzsa"
két fõirányban tapogatódzott: a népi
vagy a klasszikus értékek felé - afféle értékmentõ,
értékõrzõ oppozícióban. Ezt a
két fõirányt a harmincas években egy harmadik
orientáció is színezte: a keleti (kínai, japán,
hindu, perzsa) mûveltség felfedezése. (Baumgarten-díjából
Weöres Sándor sem Nyugatra megy immár hatásokért,
hanem a Távol-Keletre utazik költõi bölcseletért.)
Kassák esetében is megtaláljuk ezt a keleti-ókori,
illetve népi-bibliai orientációt. Nála már
Radnóti is észrevett - a közismert "bibliai népiesség"
mögött - bizonyos visszatérést a bazalttalpú
hidakról az elsõ költõk és minden költõk
hagyományához. Visszatérést a dalformához,
a dallamos (sõt rímes-ritmikus) versformákhoz. Ami
e visszatérésben új elem, az: a képarchitektúra,
a vizuális kompozíció és ritmus.
A folklór-lírához való
visszatérés Kassáknál leginkább tematikus
indítású. A "pásztorversek" alanyai általában
megegyeznek prózai hõseivel; a Virág Balázsokkal,
a Tardos Menyhértekkel, a Pataki Jánosokkal stb. Természetük
szerint "boldogtalan testvérei" egymásnak: magányosok,
koravének, jámborok, akik a bármikor beköszöntõ
halálra is készen állnak, mindenkit megértettek,
mindent megbocsátottak, mert erre a világra már haragudniuk
sem érdemes.
S Kassák oly mértékben azonosul
a hõseivel (ez az azonosulás teszi oly líraivá
a prózáját is), hogy minduntalan diszjunkcióra
szorul: "elsõ pillanatban azért is hat talán majd
úgy ez az írás, mintha saját életrajzom
lenne. Egyáltalán nem így van. Egy távoli személyiség,
egy vidéki adóhivatalnok mondja el benne eléggé
gazdag szövésû vágyakkal, és bánatokkal,
felismerésekkel teli életét…"11
Ezek a társadalmi-történelmi
közvetlenségtõl megtisztított emberátlagok,
az emberi nullfokra nivellált (redukált) elemi emberek közös
nevezõjüket a kassáki (kierkegard-i) elvont természetes
ember tulajdonságaiban lelik. Ezek a tulajdonságok (a pásztorok,
a földmûvesek, kocsisok, asztalosok stb., sõt: a lovak,
tehenek, madarak, virágok is) egybevágnak a népdalok
(fõleg: népballadák) tragikus-szomorú hangú
hõseinek természetével. S a költõ ekkori
kirekesztettsége, magánya, pesszimizmusa meglágyítja
a tömbversek hajdan kemény acélhangjait. E szomorúság
szülte ellágyulás adja a gesztusok gyöngédségét,
választékosan lágy, érzelmes elemeit. S ami
érdekes a kassáki sorsképben ez a népdalokhoz
közeledõ-simuló gyöngéd (dalszerû)
hang a pálya két, közel azonos (leszálló)
ágában, az 1935-45, illetve az 1948-58-as évtizedekben
köszönt be, amikor a költõ többé-kevésbé
hasonló attitûddel reagál a sorscsapásokra.
Lírában a Földem virágom (1935), az Ajándék
az asszonynak (1940), a Szombat este (1942), illetve a Költemények
rajzok (1958) kötetekben a Mutterka- Klára- és gyermekversekben
találkozunk e verstípusokkal; míg prózában
az Emberek sorsok (1942) és a Boldogtalan testvérek (1957)
banális témájú, nyitott novellái a pandanjai
e költeményeknek. Sem témában, sem hangvételben
nem vethetõk ezek össze sem az 1945-49 "felszabadult", sem
az 1958-cal kezdõdõ klasszicizáló "õszikék"-versek
darabjaival, hiszen az elõbbiekre a közösségi-közéleti
hit és indulat, az utóbbiakra pedig a konstruktivista (vizuális)
versépítés jellemzõ.
E folklórizációs tendencia
dokumentumai elõtt azonban két fontos jellemzõt kell
tisztáznunk, illetve részletesebb elemzés alá
vennünk. Az egyik Kassák misztikus Bartók-kultusza (ha
ugyan lehet annak tartanunk azt a szilárd hûséget,
amely egyértelmûen csak a Leninhez fûzõdõ
eszmei viszonnyal vethetõ össze), másik a kassáki
költészet különösen hangsúlyos gesztus-jellege.
2. Kassák és Bartók
Kapcsolatukról már ejtettünk néhány
szót. Errõl egyébként a Csaplár-tanulmány
ad részletes bibliográfiát. Magunk azonban szükségesnek
tartjuk e kapcsolat elemzésére külön kitérni.
Kassák több vonatkozásban kötõdött
Bartókhoz. Az A Tett-tel induló, s a Má-ban (fõleg
a bécsi Má-ban) tetõzõ magyar avantgárd-mozgalom
lelkesen írta zászlajára Bartók nevét
is. Ez idõben (1917-ben) Kassák és köre nem is
a népzenekutatót, hanem a "hivatalos" polgári zenei
életben megbukott A kékszakállú herceg vára,
s az immár forradalmasult közhangulatban is, csak "karzati"
sikert aratott A fából faragott királyfi (1917) avantgárdista
szerzõjét köszöntötte különszámmal
(Ma, 1917. június 17.).
A Má-nak is mint új, s fõleg
új csapáson indult folyóiratnak is szüksége
volt harcos nevekre, hogy mozgalmát népszerûsítse,
bekösse az európai avantgárd áramkörébe,
s hogy olvasótáborát meghódítsa. De
ehhez - s talán éppen ezért! - veszélyes politikai
feladatot is vállalt: akár az "ellenség" táborából
is közölni az európai avantgárd reprezentáns
darabjait. Ez az "öngyilkos" vállalkozás, mely a "hazaárulás"
vádját is a vállalkozó fejére zúdíthatta
(mint ahogy zúdította is), Kassák személyes
és családi ügye volt, nemegyszer ráment Simon
Jolán konyhapénze is.
A háború alatt maga Bartók
is a maistákban látta a "másik" Magyarországot.
A forradalmaktól a zenei élet alapos megreformálását
várta, s erre Reinitz Béla tudósi szigora szolgált
biztosítékul. 1919. április 5-én még
ilyen "távolbanézõ" optimizmussal inti le nõvérét,
Bartók Elzát egy Vésztõre írt levelében:
"… nem szabad elcsüggedni azon, hogy pillanatnyilag
itt vagy amott súlyos bajok mutatkoznak. […] Vezetõ embereink
mindent a legméltányosabban ideális célokra
törekvõen akarnak megoldani. […] Kassákék és
a többi Maista is ott ül már a közoktatásügyi
biztosság irodalmi, és színészeti/mûvészeti
osztályában. A Ma egyik számában az »Internacionálé«
dallamát akarta közölni, valahogy azt hitték, hogy
az én szerzeményem. Mondtam Kassáknak, nehogy leközölje,
mert az szar!; a leghitványabb német liedertafel-muzsika,
és méghozzá nem is egyszerû…"12
A Ma matinéin, propaganda-délutánjain
mindig mûsoron tartja Bartókot, s nem vitás, Bartók
neve segíti is a lap fellendülését. Bartókné
Ziegler Márta 1919. május 14-én így számol
be anyósának Pozsonyba egy ilyen délutánról:
"Épp ma voltunk együtt (Kodállyal és Dohnányival)
a Ma propaganda-délutánján játszotta Freund
Etela B.-t (Bólát, K. B.) s a fiúk (A Waldbauer -Kerpely
vonósnégyes) Z. (Zoltán, K. B.) II. quartettjét.
Furcsa, s néha kínosan kellemetlen volt a publikum, most
minden (színház, koncert) jegynek a legnagyobb részét
a szakszervezetek adják el tagjaiknak, s így a legtöbb
hallgató proletár, akik halálosan unatkoznak, beszélgetnek,
zsíros papírból esznek - és zavarnak. […] B.
a pauzában panaszkodott Kassáknak a lárma miatt, mire
a következõ szám elõtt kijött valaki a pódiumra,
s felkérte a publikumot, hogy aki unatkozik, menjen haza, de ne
zavarja a beszélgetéssel azokat, akik nem unatkoznak…"13
A reményteljes reformtervek ellenére
azonban Bartóknak is tapasztalnia kell, hogy veszedelmesen felhígul
a zenei élet légköre; dilettánsok és tehetségtelen
törtetõk protekciós áradata lepi el a nagyszerûen
eltervezett intézményeket, s csak az egy Reinitz állja
a harcot a zenei nívó védelmében. Ráadásul
az egyre sürgetõbb honvédelmi-katonai intézkedések
sorozatosan háttérbe szorítják az áldásos
kultúrreformokat. Bartók - éppúgy, mint Kassák
- "alkalmatlan" a katonai szolgálatra, de - s ebben is azonosulnak
- mindketten szembenállnak a háborúval. Kassák
is, Bartók is eredendõen békepártiak, s még
a forradalmi erõszakot is - mint fegyveres harcot - elítélik.
Kassák esetében ismerõs a Lukács-Kassák
összetûzés a frontra vonulásról, Bartókot
a Duna menti népek szövetségének eszméje
s a parasztzenei hagyományok "tiszta forrása" hajtja a világháború
ellen. "Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek,
mióta csak mint zeneszerzõ magamra találtam, tökéletesen
tudatában vagyok: a népek testvérré válásának
eszméje, a testvérré válásé minden
háborúság és viszály ellenére.
Ezt az eszmét igyekszem - amennyire erõmtõl telik
- szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle
hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab
vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta,
friss és egészséges legyen az a forrás…"14
Bizonyos distanciával lehetne összevetnünk
Bartók és Kassák viszonyát a népiesek
(népiek) mozgalmával. Bartókot is új lehetõségekkel
kecsegtette a Gömbös-kormány Új szellemi frontja,
és a fiatal népi értelmiség kitágult
érdeklõdése a népzenekutatás iránt.
Rádióelõdások sorát tartotta, és
számos cikket publikált - kilépve eddigi közéleti
passzivitásából - de már ezekben is elkülöníti
magát a faji gondolat politikai tartalmától. Nála
a fajiság pusztán zenei fogalom, s - szemben az újnépiesek
politikai fajkultuszával - szerinte a »faji tisztátalanság«
határozottan jótékony hatású, mivelhogy
a kelet-európai népek zenéjében a különbözõ
dallamok állandó csereberéje folyik, s ezek a cserék,
kölcsönhatások a nemzeti zenében új és
új stílusok kialakulására ösztönöznek.
Annyi bizonyos, hogy Bartók - éppúgy,
mint Kassák - szemben állt a népiek nacionalizmusával
és antiszemitizmusával. Erre evidens bizonyítékot
szolgáltat közismert gyûlölete a fasizmus minden
rendszere ellen.
Tallián Tibor monográfiája
és Bartók levelei hírt adnak arról, hogy milyen
támadásokat kellett elviselnie Bartóknak az irredenta
politikai vezetéstõl a harmincas években. Kassák
ekkor sem félt melléállni a Munká-ban; méltató
cikkek sorát közli Jemnitz Sándor és Justus György
tollából.
Bartóknak tán a rákoskeresztúri
évei (1912-15) lehettek olyanok, mint Kassák drégelypalánki,
majd békásmegyeri csendje-idillje. A költõi modell
(legalább is a lírában, mert a képzõmûvészeti
kritikáival Kassák még "jelen van" a mûvészeti
életben) most a "magányos pásztor" aki "belakja" a
költõ mindennapjait, a másik, a költõember
pedig nézi õt, szól hozzá és verseiben
leírja, megjeleníti õt. E költõi tudathasadással
a következõ témánk tartományába
léptünk.
3. A gesztus-költészet
Ez a fogalom Kassák életmûvében fõleg
a válságkorszakokban (a már fentebb is jelzett két
évtizedben) érvényesül. Abban az "esztétikai
életvitel"-ben, amelyben az elmagányosodott költõ
lírája a bánattól, szorongástól
és halál-, illetve öregségtudattól elborul.
A Munka idejében (1939-ig, a teljes cenzúra
bevezetéséig) még az "erõs ember" magányossága
jellemzi Kassák verseit. Szinte visszhangzik ekkori verseibõl
Ibsen Brandt-jának himnusza: "csak az erõs, aki egyedül
áll". A tavaszi bizalom-ban még harsány ez az erõtudat:
Barátaim, mind, akikkel egyszer is kezet
szorítottam
a ti nyelvetek énekét dalolom
általatok és értetek vagyok
én, a magányos,
aki magára maradtan is a mindenséggel
teljes, miként a fa,
amely élõ koronájában
a föld virágait virágozza.
A háború alatt már ellágyul
ez a képesség:
Ha látnátok kedvesem, hogy kint
állok a vártán egyedül
szívem mélyén készen
minden õrjítõ riadalomra…
(Tábori
levelezõlap)
1948-ban, már a "hallgatás kapujában"
az elgyengült bánat így jajgat a sorok közt:
S miért nem látjátok meg
testvéreim
hogy engemet itt senki
nem akar befogadni?
(Falakra írom)
Testemben hatvannyolc bús és komisz
esztendõ
terhével, miként nyája után
a pásztor
baktatok egy csendes és sötét
világ felé.
(Betegen)
E válságkorszakokban a megtartó magányt
az emlékek visszhangja tölti be. Ez a visszhangzó magány
juttatja eszünkbe Kierkegard néhány sorát: "Csak
egy barátom van: a visszhang, és miért barátom?
Mert a bánatomat szeretem és mert nekem visszaadja. Csak
egy bizalmasom van: az éjszaka csendje, és miért bizalmasom?
Mert hallgat."
S ha már ezek a kierkegard-i sorok felmerültek
- nem véletlenül! -, engedjük kibomlani az analógiát.
Kierkegard, amikor 1838-ra családjából egyedül
maradt (pár év alatt anyja, öt testvére, s legutóbb
apja is meghalt), polgárlétét biztosítandó
(jelentõs örökség birtokában) a koppenhágai
egyetem filozófiai tanszékére aspirálva, eljegyezte
a fõvárosi tanácsos lányát, Regine Olsent,
noha korábban költõi életet tételezett
magának. De a költõ-élet gyõzött;
1 év után - vállalva a csábítás
vádját - felbontotta az eljegyzést, mert úgy
gondolta, hogy filozófusi-költõi "búskomorságához"
nem illik a vidám Regine boldogsága. A "becsületes ember"
álarcában (mert nem akarja a lányt boldogtalanná
tenni) vállalta a csábítás bûntudatát
(álarcát), csakhogy megõrizze éltetõ
elemét, a szerelmet, mely "elhagyott" kedvese, Regine iránt
változatlanul égett benne. "Szeretni, ez az egyetlen, amihez
értek, csak tárgyat adjatok szerelmemnek, tárgyat".)
Naplójának egy regényes részletében
(A csábító naplója) kifejti a filozófusi
szakítás egész elméletét. E szerint
Johannes nevû alteregójának kötelessége
volt szakítania, hogy "sötét kedélyével"
boldogtalanná ne tegye szerelmét.15
Kierkegard költõ-filozófusi álarca
mögött egy idegbeteg, impotens aszkéta lárvaarca
élt.
De számára a tételezett költõ-filozófus
a valóságos (mert tiszta szellemi, elvont személy),
és a polgár (aki tanszékre vágyott és
ezért házasságra gondolt) a polgárlét
az elvetett, az élhetetlen egzisztencia. A választott mûvészlétet
mûveiben álnevek "inkognitójában" éli;
s polgárléte annak szolgálatában áll.
A mûvész elõírja a polgár gesztusait,
s ezeket mint valóságos cselekvéseket éli át.
A mûvész tételezi a polgár minden lépését.
Még halálát is így vállalta (amikor
összeesett az utcán), mert filozófiai tételeinek
bizonyításához szüksége volt erre a halálra.
Kassák esztétikájában
(fõleg a Képarchitektúrá-ban) sok irracionalista
(egzisztencialista) elem van. "Új valósága" - melynek
felépítésére mûvészetében
törekszik -, ilyen tételezett (konstruált) valóság;
ezért van, hogy hõsei alkotójuk intuitív tételei
szerint élnek, cselekszenek; nem aszerint, ahogy a valóság
kauzális rendje, illetve egyéniségük impulzusai
tõlük megkívánják. Szemben tehát
a tolsztoji "képmás ellenállásá"-val,
az õ "képmásai" engedelmeskednek írójuk
akaratának. Maga a képarchitektúra is "átlelkesített"
tárgy. ("A képarchitektúra maga a szoba akar lenni,
maga a ház akar lenni, sõt a te legszemélyesebb életed
akar lenni… Mert a képarchitektúra mûvészet,
a mûvészet pedig teremtés, a teremtés minden.")16
E képlet a mûvészetet az élettel azonosítja,
mint Kierkegard-é is, mely szerint a szubjektum feladata: objektívvé
válni, Kassák szerint az ember feladata: kifejezni, megvalósítani
önmagát. Õ is úgy érzi, a világ
s a körülötte lévõ dolgok mind azonosak önmagukkal,
s a felvetett kérdéseikre õk maguk lehetnek a legtökéletesebb
feleletek.
A szilopszizmusig ér ez az individualizmus,
amely a háborús évek Kassákjában megfogalmazódik.
A fegyverzajban Montaigne jut eszébe, s bármennyire szégyelli
magát a gondolat önzése miatt, úgy érzi,
egész életében e szerint élt: "Ha életednek
nyugalmat hódítottál, ez több mint városokat
és birodalmakat hódítani." Mindig az önmagával
való békességet kereste, s ha szembenáll a
világgal, nem másokkal, önmagával vannak differenciái.
S ami történt vagy történik vele, azért
mindenkor vállalja a felelõsséget, de csak önmaga
elõtt.17
És ismét Montaigne a háborús
Kassák sorai között: "Az ember legnagyobb remekmûve
a helyes élet…" Csakhogy ez az élet csak egy elõre
tételezett erkölcsi-esztétikai érték szerint
helyes vagy helytelen. S ez a szellem által tételezett érték
rejlik "a maga sorsát kényszerülten beteljesítõ
ember vagyok" önmeghatározásban is.
De a kierkegard-i kettõs lét (itt:
háborús és békés-idillikus lét)
fejezõdik ki az Anyám címére negyedik levelében
is: "Nem szégyellettem leírni az idillikus sorokat, mert
tudtam, a végtelen fájdalom reakciója ez a lélekben.
[…] Nem azt mondtam el, hogy minden érzésemmel és
gondolatommal mennyire gyûlölöm a háborút,
hanem arról szóltam, hogy az élet szép és
élni érdemes."
Ez a polgárlét ellenében megalkotott
mûvészlét etikai-esztétikai indítású,
mint Kierkegard-nál. Kassák idillje délibáb,
mely feledtetni akarja a valóságot a látszattal. Weöres
Sándor 1934-ben költõi attitûdjét védve,
nemzedéke forradalmiságát így jellemezte: "Elõállt
az a paradox helyzet, hogy ma forradalmi cselekedet nem forradalmárnak
lenni". Vas István pedig (Kierkegardhoz) így fogalmazza -
már a zsidóüldözés idején tanúsított
költõi magatartását: "Inkább valamiféle
költõi tudathasadásról lehetett szó, amelynek
során az én egy fele éli a maga életét
a versekben (amint az életben is), a másik fele pedig hírt
ad errõl az énrõl - esetleg úgy is mondhatnám,
hogy megteremti ezt az én-t."18
Ma már - a Kassák szemében
"sanda mészáros" - Babits Mihály példájából
is tudjuk, hogy a háború ellen Montaigne szkepszise nem elég,
"mert vétkesek közt cinkos, aki néma". Bár a
beteg Babitsot is jellemezte az arany középutas szigetre vonulás,
de a Jónás könyve életre hívta benne az
ellenállót. (Mert hiszen: "Nem az énekes szüli
a dalt, a dal szüli énekesét".)
Kassák ezidõben nem az ellenállás,
nem a harc, hanem a könyörgõ sóhaj és a
litániás panasz költõje. ("Az cselekszik most
leghelyesebben, aki nem cselekszik semmit.") A "pásztor" konstruált
menedék-ideál - a költõnek; és gyógyattitûd
- a népnek; a megkettõzött világ derûsebb
oldala, a háborútól szenvedõ ember (költõember)
gesztusa.
A gesztus mint esztétikai életvitel
már Kierkegard példájában is felidézte
a szerep fogalmát. Kassákra alkalmazva a Kierkegard-i modellt,
Kassák megéli az olvasónak (a népnek), az olvasó
számára a pásztor szerepét. Mert a lebombázott
házak romjai, a síró-jajgató asszonyok, szorongó
üldözöttek, halódó betegek ezt várják
el - Kassák szerint - a költõtõl: a vigasztaló
nyugalmat, a békés idillt, a szertartás-élet
rendjét, az egyszerû, az elemi emberség természetességét,
stb.
Gesztust és szerepet ma sok esetben szinonímként
szoktuk használni. Nem helyesen. A kettõ mint rész
és egész, úgy viszonylik egymáshoz. A gesztus
a szerep részfogalmaként értelmezhetõ. Míg
a gesztus az egyénbõl a környezet felé irányuló
szubjektív akció, cselekvésforma, viselkedésmód,
addig a szerep éppen fordított irányú: a környezet
felállította elvárások rendszere, s a szubjektum,
az egyén felé irányul, mint követelmény.
A háborútól szenvedõ
költõ tehát választott a pásztorszerep
elemeibõl, gesztusrendszerébõl; azokat a tulajdonságokat
(egyszerûség, szerénység, békesség,
munkálkodó szorgalom, természetesség, türelem,
alkalmazkodás, stb.), amelyek a maga természetének,
lelki igényeinek legjobban megfelelnek. Így - szerinte -
az ideális zsáner (ma modellnek mondanánk) úgy
hat az olvasóra, mint a lelki jóga. Persze, a tétel
magában is hamis. Az az álláspont, hogy aki nem szereti
a háborút, az ne beszéljen róla ("aki a háború
ellensége, hogyan írhat virágos szavakkal a gyalázatról,
legendás dicsõséggel a halálba induló
tömegekrõl?"), ez az álláspont nem old meg semmit,
csak (kassáki módon) megmerevíti az ellentéteket.
(Igaz, hogy a fenti idézet a spanyol polgárháborúba
induló magyar önkéntesek "védelmében"
íródott, amikor a baloldali sajtó "virágos
szavakkal" búcsúztatta a hadbavonulókat - de ezek
a sorok egybevágnak a pacifista Kassák nézeteivel
is.)
A pásztor gesztusaiban Kassák azonosul
a háborús kor vágyképével, a szereppel.
S mivel a költõ - hite szerint - szociális lény,
következésképpen: ha õ nyugalmat talál
a pásztorlétben, ettõl az olvasók is megbékülnek.
(Nem ez az elsõ tévhit, amely evidens alaptétel Kassák
irodalmában.)
4. Kassák Bartók-verse
A költõi beleélésnek, azonosulásnak
sajátos példája Kassáknál például
a Mesterek köszöntése címû ciklus. Itt -
mint Kassák azonosulásainál általában
- a beleélést elõre tételezett etikai-esztétikai
értékelés irányítja. Nem akárkivel,
csak olyan mesterekkel (festõkkel, zeneszerzõkkel) azonosul,
akik hozzá valamiképpen hasonulnak.
Így valamiképpen (motívumaival,
gesztusaival) hasonultak hozzá, s ennek a hozzá-hasonulásnak
Kassák lírájában különös hangsúlya
van. A Matisse, Picasso, Braque, Léger, F. Marc, Chagall, Klee,
Henri Rousseau, Chirico és Max Ernst nevével címzett
versek emlékképeiben megidézett gesztusok kollázsa
mindegyik költemény, mintegy portré - szavakkal festve.
Chagall esetében például: magányos szánkó
csilingel, zsidók menekülnek, fúj a szél és
hull a hó, Jehova a szemöldökét se mozdítja;
a festõ szánja õket, a vén gebét is,
kinek hasából fekete csikó készülõdik
világra, stb.; Léger esetében: a kék acélként
peng, a feketében jégacél pengék váltogatják
színeiket stb.
Ezekben az életképekben (jellemképekben)
3 szerkezeti elemre épít a költõ: a festõ
jellegzetes motívumaiból, az életrajzi elemekbõl
és a költõi köszöntõbeszédbõl
(megszólítás, óhozó-egyetértõ
biztatások, stb.). Ezek variációi adják a versek
szövetét. Így áll össze az a kassáki
kollázs, amely a mûvész saját világát
kifejezi, megeleveníti.
E költemények egyik legszebb darabja
az 1940-ben (a zeneszerzõ Bartók emigrációja
elõtti búcsúfellépésekor) született.
A vers címe furcsa változásokon, átfogalmazásokon
ment át. Csaplár Ferenc már idézett tanulmánya
így kíséri végig e variációkat:
A mester (Bartók Bélának - 1940), Bartók a
mester (1945), Bartók Béla (1953), Bartók (1954),
Bartók Béla (1955), a költõ szerkesztésében
megjelent posztumusz K. L. Összes versei I. kötetében:
A mérleg serpenyõje (Bartók Béla).
Kassák zseniális címköltõ.
Az avantgárdista versekben (mûvekben) a cím a mû
része, sõt annak meghatározó szerepe van az
alkotásban. Kassáknál általában: kulcsul
szolgál a vers értelmezéséhez. A vers címvariációit
azért raktuk itt idõrendbe, hogy lássuk: mennél
távolabb kerülünk az alkalomhoz (Bartók búcsúhangversenyéhez),
annál általánosabb értelmet (funkciót)
kap a vers; a címváltozatok ezt az egyedibõl (konkrétból)
az általánosba (elvontba) való átfejlõdést
követik. Bartók alakja így mûvészetikai
szimbólummá válik; annak az ellentmondásnak
a megtartó tengelyévé, ami a "halszálka" termet
és a "sátáni" erõ (hatás) között
feszül. Bartók neve (Bartók Bélának, Bartók
Béla, Bartók, A mérleg stb.) így a zeneszerzõ
örök szimbólumává válik. Kodály
szemében az teszi kitûnõvé a verset, hogy "nincs
semmi magyarázat utána"19,
tehát: ami a mûvészi kollázs motívumainak
szimbolikus életerejét adja. Ezek után nézzük
a verset, amelynek elemzését azért is tartjuk fontosnak,
mert Csaplár bemutatója éppen a kassáki jellemzõk
értékelésével maradt adósunk.
A mérleg serpenyõje
Bartók Bélának
Szóljunk valamit a zeneszerzõrõl
is.
Láthatod szárnyas kabátban
a dobogón
s az utcán, amint levett kalappal
sétál a reggeli napsütésben.
Olyan vékony, mint a halszálka
olyan fehér, mint egy liliom
de ha leül a zongorához, Sárkánnyá
változik át
csörömpöl, sír és
néha ugat
hogy elsötétül az ég
s a házak falai beomlanak.
Egyáltalában nem arra való
figura
hogy a gyermekek elé álljon és
megtanítsa õket
kesztyûbe dudálni s a szülõk
iránti tiszteletre.
Csak álmában fordítja felénk
az arcát
csak muzsikál nekünk és sohasem
kérdezi,
jelen vagyunk-e az Úrfelmutatás
pillanatában.
Naponta átlépi a jó és
rossz határát
s néha tarka virágcsokorral a kezében
érkezik meg onnan, ahol a tûz kialszik
a szüzek eltûnnek és a katonák
meghalnak.
Senki se hinné el, hogy õ az a
furcsa ember
akit az angyal tüzes karddal kiûzött
a Paradicsomból.
Pedig kétségtelen, csakis õ
lehet az a Sátán, aki
levett kalappal sétál, vagy odaül
a zongorához
csörömpöl, sír és
néha ugat olyan irtóztatóan
hogy elsötétül az ég
s a házak falai beomlanak.
Kodály a kassáki versek lényeges
elemére mutatott rá. Arra, hogy motívumai világítanak.
Korábban valahol már szóltunk arról, hogy Kassák
a képeinek sugárzó teret indukál az olvasói
képzeletben, azaz: ûrt tervez tárgyi motívumainak.
Kassák - identikus módszeréhez
illetõen - bartóki portrét rajzolt. Nemcsak a megelevenítõ
motívumok költõiek, de a motívumokat is bartóki
(és kassáki!) kompozícióra építi.
A motívumokkal - mint valóságelemekkel - Kassák
is, mint Bartók (akinek a népdal csak kiindulópontul
szolgált a variációkhoz) új (mûvészi)
valóságot teremt.
A költemény az általunk már
többször elemzett kassáki keret (bartóki "hídszerkezet")
jeles példája. Öt strófából áll;
a keretet 2 négysoros szakasz alkotja; a keretversek 3 hatsoros
strófát fognak közre, ölelnek át.
Az egész vers szimmetrikus (!) szerkezetû;
pontos sorbeosztással két egybevágó részre
osztható. A felezõtengelyt a 13. ("Csak álmában
fordítja felénk az arcát") sor adja; ettõl
a vers két 12-12 soros szakaszra bomlik. A vers 25 sor, tipográfiai
rajza cizellált (fél-)vázaalakot formál, mint
azt Kassák több köszöntõversében is
láttuk.
A két versfél is tudatos konstrukció:
elsõ fele a zeneszerzõ külsõ, a másik
az elvont belsõ jegyeit, zenéjének kozmikus hatását
idézi.
A két versfél belsõ struktúrája
is mûvészien kimódolt konstrukció.
Az elsõ két strófa (10 sor)
képei (motívumai) a záróstrófában
már szimbolikus (kozmikus) háttérben jelennek/ismétlõdnek
meg: Sárkány-Sátán; "levett kalappal sétál";
"odaül a zongorához", "csörömpöl, sír
és néha ugat"; "hogy elsötétül az ég
s a házak falai beomlanak" […]
A második strófa a kassáki-bartóki
ellenpontos szerkesztés remeke. Az elsõ két sor a
gyengeséget kifejezõ két motívuma ("Olyan vékony,
mint a halszálka / olyan fehér, mint egy liliom"), a harmadik
sor kötõszava ("de") megtorpantja a fokozatot ("de ha leül
a zongorához") és - még ugyanabban a sorban - a gyengeségnek
egyszerre ellentétébe csap át, s az ellentétet
a szimbolizáló nagybetû nagyítja fel ("Sárkánnyá
változik át"), s itt a "Sárkány" valósággal
csörömpöl is - Bartók kakofonikus zenéjére
utalva - nem hiába fokozódik a következõ sorokkal
az "átváltozás" kozmikus hatásúvá:
"hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak".
A kassáki-bartóki "hídszerkezet"
és ellenpontos szerkesztés jól érvényesül
a 3. strófában is. Ezt az ellenpontos szerkezetet a versmondatok
nagybetûs kezdeteivel jelzi is a költõ; ("Egyáltalában
nem…"; "Csak…") tanítót körvonalaznak; az ezzel szembeállított
másik 3 sora a strófának egy papot rajzol (nem tanítót,
hanem papot).
A negyedik strófa már a pap-motívumot
ellenpontozza. Az elsõ négy sorban szó- és
mondatellentétekkel játszik ("jó és rossz",
"tarka virágcsokorral") a háborús világból
- mert azt rajzolja a 3 párhuzamos motívum: ("a tûz
kialszik / a szüzek eltûnnek és a katonák meghalnak."),
s az ellenpont most nem szimmetrikusan a strófa közepén
következik be (mint az elõzõ szakaszban), hanem a strófa
végén, az utolsó két sorban, mintegy csattanóként
üt be: csupa jóság, de: kiûzték a Paradicsomból.
(Utalás a vershelyzetre: Bartókot emigrációba
kényszerítik 1940-ben.)
Az ellenpontok között feszülõ
hídívek át-meg átszövik a vers érzelmi-hangulati
háttér-mezejét. A záróstrófa
- Kassáknál megszokottan - összefoglal, lezár,
s a keretes vers hídszerkezetéhez megfelelõen visszatér
a verskezdet motívumaihoz. A motívumismétlés
azonban elvontabb, magasabb régiókban következik be;
a végtelen, kozmikus térbe transzponálja a mondanivalót.
Kassáknál a költõi gesztus
mindig a változatos azonosulásban rejlik. Éppen ez
a hajlékonyság (Kassáknál ez meglepõ
tulajdonság, de csak az elterjedt "keménység"-legenda
nézõpontjából), ez az érzékeny
"átlényegülés" éppen e költõi
portrék értéke. De az átlényegülés-szülte
motívumokat a kassáki szellem válogatja ki s rakja
költõi kollázsba. E mûfaj technikáját
festõi kollázsaiban elégszer próbálta.
JEGYZETEK
1 Ld. Rónay György: K. L. alkotásai és vallomásai
tükrében, Szépirodalmi 1971. 273. l. [vissza]
2 Kortársak Kassák Lajosról, é. n. Petõfi
Irodalmi Múzeum. (Kornics D.: Kassák Lajosról, a festõrõl
) 129. l. [vissza]
3 Csaplár Ferenc: Kassák Lajos Bartók-verse, Magyar
Helikon, 1981. [vissza]
4 Vas István: Mért víjjog a saskeselyû?
I-II. Szépirodalmi, 1981. I. 69-77.l. [vissza]
5 Kovács György: Egy muzsikus emlékei a Kortársak
KL-ról kötetben, 105-107.l. [vissza]
6 Vas István: Nehéz szerelem, Szépirodalmi, 1964;
A félbeszakadt nyomozás, Szépirodalmi, 1967.
Mért víjjog a saskeselyû?, Szépirodalmi,
1981. [vissza]
7 Vas István a Megközelítésekben, a korábban
Kassákról írott sorainak visszatetszõ hatására
bizonyos Kassák-párti magyarázatra s (talán
Kassák
nagyvonalú köszönõ sorain megindulva)
újabb nyilatkozatra indul: "Igaz, a kettõnk magánéletének
dicstelen fordulóin olyan indulatokkal találtam
szemben magamat, amelyeknek sötétségét
a "kispolgári" jelzés inkább felmentené, mintsem
meghatározná; de nem titkolom, hogy ezek a sötét
erõk
csak annál fényesebbé tették
szememben Kassák mûvészi és szellemi tisztaságát
- pontosabban: megnemalkuvását…" Megközelítések,
Szépirodalmi, 1969. 312-314.l. [vissza]
8 Ld. Balogh Edgár: Hét próba (Egy nemzedék
története 1924-1934) Szolgálatban (Egy nemzedék
története 1935-1944) A Tények és Tanuk
sorozatban, Magvetõ, 1981. Hét próba,
117-120.l.
illetve Kántor Lajos: Avantgard és
népiség, Magvetõ, 1980. 120.l. valamint Huszár
Tibor: A Korunk és a magyar szellemi áramlatok 1926-1940,
a HT. Történelem és szociológia
c. kötetben, Magvetõ, 1979. 158-242.l. [vissza]
9 Kassák Lajos: "Õstehetségek" a KL: Éljünk
a mi idõnkben, Magvetõ, 1978. 163.l. [vissza]
10 Munka, 1938. [vissza]
11 Kassák Lajos: Egy álom megvalósul, 1943. [vissza]
12 Bartók Béla családi levelei, Zenemûkiadó,
1943. 292-293. l. [vissza]
13 i.m. 295.l. [vissza]
14 Tallián Tibor: Bartók Béla (a Szemtõl
szembe sorozatban) Gondolat, 1981. 200.l. [vissza]
15 Ld. Sören Kierkegard szemelvények az Egzisztencializmus
címû gyûjteményben, vál. Köpeczi
Béla, Gondolat, 1965. (59-116.l.) továbbá:
Lukács György: Utam Marxhoz címû
kötetben I. (Sören Kierkegard és Regine Olsen) Magvetõ,
1971. 33-54. l.; Lukács György: Az ész
trónfosztása, Akadémiai, 1965.
191-237.l.; Sándor Pál A filozófia története,
Akadémiai, 1965. III. 447-455.l. [vissza]
16 Kassák Lajos: Kis könyv haldoklásunk emlékére,
Új Idõk, 88-94.l. [vissza]
17 Vas I. Mért víjjog a saskeselyû? 216.l. [vissza]
18 Kassák: Kis könyv…, 75. l. [vissza]
19 Kodály Z.: Visszatekintés, Zenemûkiadó,
1982. II. 442.l. [vissza]
A doktor álma
Rotterdami Erasmus
FÓRUM
SZALONTAI IMRE
Világnarratívák - a bõrünkre
Egy szabatos könyv margójára
Itt fekszik az asztalon elõttem egy könyv, amelytõl
egyfolytában szorongok, amióta befejeztem az olvasását.
A szerzõ jeles tudós: Szigeti Péter. A mû címe:
Világrendszernézõben. Globális "szabad verseny"
- a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma (Napvilág
Kiadó). Nem is a könyvtõl, illetve tartalmától
félek igazán, hanem azoktól az összevetésektõl,
a továbbgondolás azon kényszereitõl, amelyekkel
óhatatlanul szembekerül, aki becsületesen végigrágja
magát a csaknem háromszáz oldalon.
De nézzük, mirõl is van szó.
Hogyan jutottunk idáig, és merre fejlõdhet a világ
a globális "szabad verseny" után?
A tõke szerves összetételének
növekedése történelmi távlatban (a mûködõ
ellenerõk dacára is) csökkenti a profitrátát
a termelõ szférában, aminek számos következménye
van. E jelenség kényszeríti a kapitalizmust a folytonos,
elõremeneküléses megújulásra az új
és újabb paradigmaváltások felé. Legfontosabb
konzekvenciája azonban az, hogy a rendszer valamikor biztosan ellehetetlenül,
és utat, teret veszít maga elõtt. Ha nincs profit,
tõkés viszonyokról sincs értelme beszélni.
Mármost ez az idõ - s ez talán
a legmeglepõbb körülmény (ráadásul
a kérdésben a szerzõ tökéletes konszenzusban
áll a "világrendszerkutató iskola" olyan nagyságaival,
mint Immanuel Wallerstein vagy G. Arrighi) - nincs is olyan távol,
mint ahogy a vesztesek és reményvesztettek tömegei szerte
a világban gondolnák, annyira meg végképpen
nem, amennyire a tõke magabiztossága sugallná. Az
egyes válságokból egyre nehezebb "kijönni" a
termelékenység, hatékonyság (Marx terminológiájával:
a termelõerõk fejlettségének) egyre magasabb
szintjein, s valószínû, hogy e válságok
végül "átnõnek" egymásba, vagyis folyamatos
válsághelyzet áll elõ, ahogy folyamatos a centrumokban
már ma a tõkemegújítás kényszere,
szemben a korábbiakkal, amikor csak a recessziós idõszakokra
volt ez igaz. Ezért kell kitelepíteni a termelést
a fejletlenebb régiókba. Ám ez sem megy a végtelenségig,
egyszer elfogynak a kiaknázatlan területek, a nem tõkés
termelési módokat képviselõ "zsákmányországok",
s a TNC-k (transznacionális társaságok), valamint
a nekik szolgáló nemzetközi intézmények
(IMF, Világbank, WTO stb.), - amelyek úgy törik fel
egymás után az ellenállni próbáló
országokat, mint a diót - egy bizonyos ponton be kell, hogy
lássák: eljárt felettük az idõ. A kérdés
az, hogy akkor mi lesz?
Vajon lemondanak-e önként hatalmukról,
gazdagságukról, végtelennek tetszõ befolyásukról
ebben a sosemvolt helyzetben a világ leghatalmasabb urai (Szigeti
Péter "szuperstruktúrának" nevezi õket), amikor
csupán élniük kell az utóbbi harminc év
döbbenetes informatikai (s újabban géntechnológiai,
gyógyszerkutatási- és alkalmazási) fejlõdésébõl
származó lehetõségekkel, s komoly eséllyel
állíthatják meg - remélhetõleg azért
akkor is csak átmenetileg - a társadalmi fejlõdés
kerekét? Jelenleg ez a "szuperstruktúra" az egyes kormányokon
keresztül, a feléjük közvetített diktátumai
révén elégíti ki profitszükségleteit,
de már látható, hogy minõségi ugrást
kell végrehajtania, vagyis le kell bontania a demokratikus intézményrendszert
a politikai elitek (s maga a modell) végletes eróziója
és a bevezetendõ technológiai uralom egyszerre olcsóbb
és hatékonyabb volta miatt, sõt magát a polgári
nemzetállamot is, hogy megszüntesse az utolsó (történelmi)
akadályt, amely hegemóniája útjában
áll.
Adott tehát egy végsõ válsága
felé menetelõ világrendszer és egy történelmileg
példátlan tudományos bázis, technikai-technológiai
színvonal, amelyek együttesen késztetnek arra a félelemre,
amelyrõl a bevezetõben írtam. A kettõ ugyanis
veszélyes gyúeleget képez egymással. Már
ma is négyzetcentis pontossággal tudhatja bárki, hol
tartózkodunk, ha van nálunk egy (akár be sem kapcsolt)
mobiltelefon. A lehetõség nem a jogosultságtól,
hanem a (magán)telefontársaság agyközpontjához
fûzõdõ viszonytól függ. A fejlõdés
útja a bõr alá ültetett csip, amely ráadásként
fiziológiai állapotunkról, mûködésünkrõl
is információt nyújthat. A szaruhártyáról
történõ beazonosítás, a közterek,
irodaházak, munkahelyek és munkahelyi vécék
bekamerázása, a bõröndök átvilágítása,
földrésznyi vagy nagyobb embertömegek telefonbeszélgetéseinek
mûholdas lehallgatása, majd számítógépes
analízise még megmagyarázhatók a terrorizmus
elleni harc szükségességével (különösen
a világmédia idiotizáló hatása mellett),
az azonban nem tudható, mikor válik bármelyikünk
terroristává, ha a hatalom érdekei úgy kívánják,
illetve mikor válhatunk fölöslegessé, ha fizetõképességünk
csökken.
Egy totalitárius fordulat a világrendszerben
az elnyomás, az uralom (despotizmus) olyan mértékét,
formáit valósíthatja meg, amelyrõl soha álmodni
se mert senki. Tisztán gazdasági hatalom a történelemben
még nem fordult elõ. A politikai közvetítés
az elnyomók és elnyomottak között konszolidálta,
civilizálta, mederbe terelte a részek közötti viszonyokat,
hogy fennmaradhasson az egész. A gazdasági-technokratikus
uralom láthatatlan és megfoghatatlan a kárvallott
tömegek számára, csak következményeit érzi
bõrén az egyén mind nehezebb boldogulásával,
fogyatkozó egzisztenciális kilátásaival. A
pénzt - a jelek szerint - nem a "kommunizmus" hivatott megszüntetni,
hanem a tõkés rendszer legmagasabb rendû fejlõdési
változata. Az elektronikus egységekre, jelekre redukált,
genomjegyekhez kötött és kizárólag banki
közvetítéssel zajló értékforgalom
nemcsak az adócsalást és a gazdasági bûncselekmények
összes formáját iktatja ki egycsapásra, de totális
kontroll alá vonja, végsõkig mezteleníti a
hatalom elõtt, és gazdaságilag atomizálja,
el is szigeteli az egyént.
Az alávetettek kiszolgáltatottsága
egyrészt a számítógép-programok embertelen
precizitásából, másrészt az eszköztelenségbõl
fakad. A tömegek körében évszázadok során
kifejlõdött trükkök, praktikák, stiklik, a
túlélés idõleges garanciái, amelyek
a mindig túlzott erõforráselvonás (kizsákmányolás)
ösztönös ellenreakcióiként funkcionáltak
- egyik napról a másikra limlommá válnak. S
a tömegkommunikáció jövõperspektívája
is ezt a tendenciát erõsíti. Már ma csak az
létezik, amirõl beszélnek. Az információközlés
"zárt rendszerû" hálózata, a tudatmanipulációs
rendszer technikai alapjainak bõvülése és hatékonyságbeli
növekedése szinte fölöslegessé teszi a jutalmazás
és büntetés amúgy hatékony gyakorlatát.
A kromoszómákhoz igazított (csak az adott személyre
ható) gyógyszerek határozott koncepció szerinti
juttatásával vagy megvonásával könnyedén
biztosítható a különbözõ népességcsoportok
"go-stop" rendszerû szelekciója a tõke érdekei
szerint.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy
Szigeti Péter semmi ilyesmirõl nem beszél a könyvében.
Nem is teheti a téma tudományos, mûfaji meghatározottságai
közötti szûk térben. A leírtak ezért
egy laikus szubjektív intuíciói, hogy ne mondjam,
rémálmai. A szerzõ szabatosabban jár el: négy
alternatívát vázol fel a világtársadalom
lehetséges fejlõdési irányaival kapcsolatban,
csökkenõ valószínûségük szerint.
Elsõ helyen a jelenlegi neoliberális
modell (toldozásos-foltozásos) továbbélését
jósolja közelebbrõl meghatározatlan ideig; második
helyre a "jóléti kapitalizmus" keynesi ihletésû,
a második világháború után nemzeti keretekben
kifejlõdött modelljének immár globális
méretekben való megismétlõdését,
kibontakozását teszi. A romlás, a barbárság
perspektívája (Rosa Luxemburg) - mint negyedik alternatíva
- végül joggal és érthetõen riasztja annyira,
hogy harmadik lehetõségként meg a nemzetközi
szocialista áttörést is elébe helyezi a felsorolásban,
miközben mintha elfeledkezne a munkatársadalom jelenlegi pozíciójából
fakadó konzekvenciákról.
Magam is hiszek a harmadik alternatíva de
facto kikerülhetetlenségében. Én sem tehetek
másként személyes sorsommal, világnézetemmel.
De nem tudom leküzdeni a gondolatot, hogy elõbb meg kell küzdenünk
a negyedikkel.
Építész
Két velencei nõ
TUDÓSPORTRÉK
ALEXANDER EMED
A magyar statisztika atyja
Kõrösy József (1844-1906)
Kõrösy József volt az elsõ és az egyik
leghíresebb statisztikus Magyarországon. A Fõvárosi
Statisztikai Hivatal megalapítója és igazgatója,
a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ, majd rendes
tagja, magántanár a pesti egyetemen, tiszteletbeli professzor
a kolozsvári és a philadelphiai egyetemen és vagy
harminc bel- és külföldi tudományos társaság
beválasztott tagja. Egyúttal tudós generáció
apja: fia, Kornél a pesti egyetemen élettani tanár
volt, unkája, Ferenc pedig Izraelben a Beer Sheva-i egyetemen kémiát
tanított.
1844. április 20-án született,
Pesten. Szegény fiú lévén csak magán
úton tudta befejezni a középiskolai tanulmányait.
A család eredeti nevét (Hajduska) õ változtatta
át Kõrösyre, mivel családja a Kõrös
menti Békésbõl származott.
Szûkös körülményei miatt
egyetemi tanulmányait is félbe kellett szakítania,
és elõbb az Elsõ Magyar Általános Biztosító
Társaságnál vállalt állást, majd
1868-ban a Pesti Napló közgazdasági rovatának
vezetését vette át. Innen emelte ki Gorove István
kereskedelmi miniszter, és felkérte a Fõvárosi
Statisztikai Hivatal megalapítására. Az intézetet
halála napjáig vezette, és három évtizedes
munkájával magas színvonalú, világszerte
elismert tudományos mûhellyé fejlesztette.
Hetenként kiadott, kis statisztikai füzetei
révén Budapest gazdasági életének pulzusán
tartotta kezét. Különösen sokat foglalkozott a lakásügyi
kérdések és a halandóság statisztikai
feldolgozásával. 1872-ben magyarul és németül
megjelent munkájában nyíltan feltárta a fõváros
szomorú állapotát: a lakosság körében
pusztító járványokat, az elviselhetetlen lakáshelyzetet,
a csatornázás hiányát, a nyomort. Kõrösy
munkáslakások építéséért
mozgalmat indított, és az õ ajánlatára
léptették életbe Budapesten mindazokat a közegészségügyi
óvintézkedéseket, amelyek eredménye a fõváros
közegészségének ugrásszerû javulása
volt.
A Magyar Tudományos Akadémia még
egész fiatal korában levelezõ tagjává
választotta (1872) - ezt a meghívólevelet Arany János
írta alá, mint az Akadémia akkori titkára.
Több évig látta el az Akadémia statisztikai és
nemzetgazdasági bizottságának jegyzõi tisztét
s ebbéli minõségében a nemzetgazdasági
írók tárát és a megyei monográfiákat
szerkesztette. 1904-ben lett az Akadémia rendes tagja. Nevéhez
fûzõdik a himlõoltás kötelezõ bevezetése.
A bécsi statisztikusok a Déli Vasút Társaság
alkalmazottjain végzett kísérletek alapján
ellenezték az oltást, Kõrösy azonban kételkedett
a kísérleti eredményekben, és remek kis könyvben
helyesbítette a bécsiek tapasztalatait. E könyve alapján
vezették be aztán Magyarországon a kötelezõ
himlõoltást. Megvizsgálta a diftériaoltás
eredményeit is, és javaslatára állította
fel a fõváros a pesti járványkórházat.
Munkássága a születési
statisztika fejlesztésében különösen korszakalkotó
volt. A házasságok termékenységérõl
szóló dolgozatát késõbb azzal egészítette
ki, hogy a gyerekek halandósági statisztikáját
is követte, a két szülõ életkorának
függvényében. Kötelezõvé tette az
iskolaköteles gyermekek összeírását, és
feldolgozta az iskolás gyerekek tanulmányi haladását
is, szociális szempontok figyelembevételével.
Élete folyamán négyszer végezte
el Budapest lakosainak összeírását: 1873-ban,
1880-ban, 1890-ben és 1900-ban.
Számos nemzetközi szakkongresszuson
vett részt, amelyek egyikén rábízták
a nagyvárosok nemzetközi statisztikájának szerkesztését.
Idevágó munkáit franciául is publikálta.
A nemzetközi statisztikában mindinkább polgárjogot
szereztek a relatív intenzitás elméletére és
az indexszámításra vonatkozó nagy jelentõségû
újításai.
Gyakran foglalkozott a közgazdasági
kérdésekkel is, hiszen mint közgazdasági író
kezdte pályafutását. Követte az árakat,
vizsgálta az adók hatását a gazdasági
életre. Nagy részt vállalt a kereskedelem ösztönzésére
idõszakonként összehívott ankétok mûködésében,
a kereskedelmi szakosztály felállításában
és a közraktár megteremtésében. Mint megbecsült
elõadó szerepelt a moszkvai, a párizsi és a
londoni demográfiai kongresszuson, a budapesti kongresszuson pedig
õ elnökölt.
1901-ben a londoni Királyi Társaságban
tartott felolvasásában bemutatta a házasság
termékenységérõl szóló, úttörõ
jelentõségû munkáját, melyben a gyermekek
számát mindkét házastárs életkorának
függvényeként vizsgálta meg. A Társaság
ezen az ülésén levelezõ tagjává
választotta. A századfordulón több összefoglaló
munkában hasonlította össze az akkori nagyvárosok
statisztikai adatait, és óriási munkát végzett
a szimultán tartandó világnépszámlálás
megszervezésében.
A Millennium évében, 1896-ban, tudományos
munkássága elismeréséül magyar nemességet
kapott, Szántói elõnévvel. Ezt részben
azzal viszonozta, hogy a Statisztikai Hivatal óriási könyvtárát
mint önálló egységet a fõvárosi
könyvtárnak adományozta.
Gazdag irodalmi munkásságot fejtett
ki: könyveit nemcsak magyarul, hanem németül, franciául
és angolul is írta. Sokoldalú ember volt, komolyan
tanulmányozta a mûvészetet és Alexander Bernát,
aki barátja volt, a filozófia tudományába vezette
be. Szerette a zenét, maga is komponált és zongorázott.
Zsidóságához nagyon eredeti módon viszonyult.
Gyermekei születésekor nem jegyeztette be õket zsidóként
az anyakönyvbe, mert az volt a véleménye, hogy ebben
a kérdésben mindenkinek felnõtt korban kell állást
foglalnia. Tizennyolc éves korukban azonban megmagyarázta
nekik, hogy milyen lehetõségek között választhatnak,
s valamennyien a zsidóságot választották.
A tudományos világ gazdagon jutalmazta
munkásságát: a francia Becsületrend, a
német Pour le Mérité, az osztrák Franz-Joseph
Orden és számos más külföldi kitüntetés
tulajdonosa volt.
Száz éve, Budapesten halt meg, 1906.
június 23-án. 1965 óta Budán, a Lágymányoson
utca õrzi emlékét.
MORFONDÍROZÁS
SZERDAHELYI ISTVÁN
A baloldal elégiája
Kállai R. Gábor megalkotott egy Elvtársalgó
címû, mûfaját tekintve az esszéregények,
egyéb jellemzõit tekintve pedig - szerintem - a remekmûvek
körébe besorolható mûvet, amely az Új Mandátum
Könyvkiadónak köszönhetõen nyomtatásban
is megjelent az idén, 2006-ban. Ami a szerzõt illeti, biztos,
hogy valaki, hiszen önálló szócikke van a Ki
Kicsodában, kinémûsége azonban eléggé
megfoghatatlan, mert az irodalmi köztudat nem tartja számon
a maga "igazán igazi íróinak", azaz nómenklaturistáinak
körében. Ez persze szükségszerûnek is mondható,
hiszen az irodalmi köztudat mai nómenklaturistái hétszentség,
hogy nem írnak remekmûveket, Kállai R. tehát
már azért sem lehet igazán igazi író,
mert hétszentség, hogy remekmûvet írt.
Regényének fõhõse egy
"valóban elkötelezetten baloldali" fõiskolai docens,
Pauliny Andrej ("polgári neve András volt, de azt senki sem
használta"). Jellemzése a regény kezdetén:
"Pauliny Andrej képtelen volt megszokni a koránkelést,
ez persze nem speciális, személyre szabott sajátosság,
noha jól jellemzi Paulinyt, inkább tipikusnak, az õsi
logikai felosztás szerint különös szintû kategóriának
mondanánk. A különös, másként a tipikus
az esztétikában, legalábbis a lukácsiban annyit
tesz, hogy az egyediben az általános mutatkozik meg, azaz
Andrej utálata a koránkelést illetõen társadalomkritikai
jellegû. A koránkelés ugyanis, koránkelésen
értve a természetes vágyaknál és hajlamoknál
korábbi ébredést, objektíve kényszer,
szubjektíve megszokhatatlan, mert emberellenes, az ember eltárgyiasulásának
centrális eleme. A koránkelés a kapitalista társadalom
elembertelenedésének fokmérõje, az emberélet
kezdetén, sej, haj hahó, ki látott akkor lovagot és
vekkert, dúdolhatta volna Geyer Flórián, a tárgyként
egzisztáló ember, mit ember, egyed, mit egyed, munkaerõ,
még ki sem aludhatja magát, hiszen amíg alszik, kivonja
magát az állami ellenõrzés alól egyfelõl,
a termelés-fogyasztás monotóniája alól
másfelõl. Az ember mint olyan nem született korán
kelõnek, a kiteljesedett nembeli ember akkor kel fel, amikor annak
belsõ ideje van, a megfelelõ belsõ idõ pedig
az alkotásként felfogott közösségi munka
függvénye. De hol van ez még, manapság reggelente
mindenkinek a keze ügyében van az ébresztõóra,
amit elidegenített munkaereje silány ellenértékeként
kapott elidegenült csereeszközökbõl vásárolt,
úgy ám, a rab megfizeti a rabtartót, ahelyett, hogy
felszabadulna végre, s befelé fordulva addig aludna, amíg
szükségletei és képességei megengedik.
Az ébresztõóra feltalálóját
népbíróság elé kell állítani.
De ha már nem lehet, s talán nem is
lenne humánus, nem tett õ mást, mint mindenki, akit
behabzsolt a tátott tõke sárga szája, legalább
az ébresztõórával kell úgy eljárni,
mint a daliás hatvanas években a melltartóval és
a kombinével, le vele."
A sztori önmagában nagyon egyszerû.
A Baloldali Szövetség Egyeztetõ Testülete, melynek
Pauliny Andrej is tagja, elhatározza, hogy Che Guevara ("a Comandante")
magyarországi látogatásának évfordulóján
"a polgári térfél bosszantására és
a másik oldal lelkesítésére egyaránt
alkalmatos szimbolikus értelmû tettként állítsanak
emléktáblát vagy szobrot a Szakszervezeti Centrum
épületében". A dombormûves emléktábla
el is készül, ám nemhogy a Szakszervezeti Centrumban,
de még vidéken sem akad sehol olyan nyilvános falfelület,
ahol a Hivatalos Baloldali Párt illetékesei hozzájárulnának
elhelyezéséhez. Berakják hát a szövetség
egyik tagjának balatoni házába, ott is meg lehet koszorúzni
idõnként, iszogatás és munkásmozgalmi
dalok énekelgetése közben.
"- Sziget vagyunk - merengett Andrej. - Sõt
rosszabb, szubjektíve fölöslegesek vagyunk, objektíve
persze filozófiatörténeti jelentõségû
tény, hogy létezünk." S miként a Baloldali Szövetség
egyéb akciói esetében: "Nem történt semmi.
Azazhogy éppen a semmi történt, megjelent a tulajdonság
és meghatározottság nélküli semmi, a lét
egyszerû ellentéte, így a lehetséges teljesség
egyik fele, mert a lét és a semmi ugyebár különbözik,
holott egyik sem meghatározott, mert akkor valami, illetõleg
hiány lenne a nevük, csak éppen vannak, ez nem korrekt
szó ide, adottak és tételezettek, ketten együtt
pedig az egység, a levés általánosan és
fogalmilag".
Miként minden remekmû, egy történelmi
korszak tanúsága ez is, valamely társadalmi réteg
életének tükrében. Kállai R. Gábor
ugyanazt mondja, amit József Attila: "ilyenek vagyunk. Új
nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót,
fejünkön másként tapad a haj." S e társadalmi
csoport célja ugyanaz, mint József Attila "másfajta
rajáé": "hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon."
Miként minden remekmû, ez is katartikus
hatású, rádöbbent valamely fontos igazságra.
A szóban forgó esetben arra, hogy míg e "valóban
elkötelezetten baloldali baloldal" tevékenységének
eredménye "a tulajdonság és meghatározottság
nélküli semmi", másfelõl - ismét József
Attilát idézve - "Jön a tömeg, a tömeg! Mint
a megriadt legyek, röpülnek róla a kövek."
S ez a tömeg nem a Comandante arcképét
hordja a vörös pólóján. Árpádsávos
lobogókat lenget és csörömpölõ vekkerrel
hadonászik, "amit elidegenített munkaereje silány
ellenértékeként kapott elidegenült csereeszközökbõl
vásárolt".
Címer
OLVASÓLÁMPA
ZSIRAI LÁSZLÓ
Régi-új lenyomatok
A Kelet hatodik antológiája
Irodalmi életünk lehetõségi jellemzõjévé
váltak azok a többnyire regionális csoportosulások,
amelyek a múlt század második felének elején-derekán
országszerte alakultak, s igyekeztek - ha bizonyos megfigyelhetõségi
kordában tartva is - megõrizni a költészet és
a széppróza lelket igazító hitelét.
A több mint harminc esztendeje, 1973-ban alakult Kelet az észak-magyarországi
írogató fiataloknak adott otthont, magam akkoriban kerültem
az akkor már több mint tíz esztendeje mûködõ
Soproni Fiatalok Mûvészeti Kollégiumába, de
az országban többfelé léteztek ilyen irodalmi
körök. Tudtunk egymásról, elvétve találkoztunk,
de alkotásaink gyakrabban kerültek szomszédságba
különféle lapokban, folyóiratokban.
Mindezt a napokban érkezett Kelet antológia
jólesõ kézhezvétele idézte fel bennem,
a Régi-új lenyomatok címû. E 188 oldalas, keménytáblák
közé kötött, szép kivitelû könyvben
tíz makacsul kitartó alkotó írásai igazolják,
hogy küzdelmeik a fehér kéziratpapírral és
mûvészi lelkük vívódásai nem maradtak
eredménytelenül. Szabó Bogár Imre szerkesztõi
elõszavában a következõ eligazítást
adja a Kelet Irodalmi és Társmûvészeti Egyesületrõl:
"Igen jelentõs irodalomszervezõ, közmûvelõdési
tevékenységet fejtett ki hosszú idõn át,
amit mindmáig aligha sikerült pótolniuk más hasonló
törekvéseknek. Ebben kétségtelenül Utry
Attilának, a keletesek névadójának és
kitûnõ szervezõjének jutott a fõszerep
(akinek - szerény véleményünk szerint - éppen
maga a Kelet a legfontosabb mûve!), valamint a közülünk
már örökre eltávozott Hajdú Gábornak,
a Kelet egykori elnökének. […] A keletesek járják
a maguk útját: az alig észrevehetõ erdei csapásokat,
ösvényeket, földutakat, a szélesebb nyomsávokat,
az országhatárokon, mint mesterséges szakadékokon
átívelõ, nyelveket és népeket összekötõ
viaduktokat. Néhányan az irodalomtörténet felé
nyíló pályákra is feljutottak." S rögtön
az elõszóból értesülünk róla,
hogy az antológia megjelenésével szinte azonos idõben
adták ki Utenában a Madarak járják az ég
ösvényeit címû antológiát, amelyben
Kelet-tagok mûvei is olvashatóak litvánul. Az ottani
antológiát Koscsó László illusztrálta,
az ittenit pedig a vilniusi születésû Ingrida Liutkeviciuté.
A jelenlegi Kelet-antológia önéletrajzi
jegyzeteibõl kiderül, hogy a szerzõk közül
hárman (Cseh Károly, Fecske Csaba és Tornay Mari)
írószövetségi tagok. Kétségtelen,
hogy ez a három szerzõ publikációival illetve
pályázataival elért eredményeit tekintve is
kiemelkedik az antológiából. Az antológia szerzõinek
életkorát tekintve a legidõsebb a 64., a legfiatalabb
pedig az 50. életévét tapossa idén. Polgári
foglalkozás szerint tanár, polgármester, jogász
is szerepel közöttük, s mindannyiukat összefûzi
az irodalmárság.
Az antológia kezdõverse, mindjárt
áthajol háromnegyed ország felett s Burgenlandot és
Bécset idézi. A Mezõkövesden élõ
Cseh Károly Kései õsz címû versét
Deák Ernõ történésznek, az emigráció
jeles egyéniségének, a Magyar Örökség-díjas
Bécsi Napló fõszerkesztõjének ajánlotta.
Ez is és az is jelzi távlatait, hogy mûfordításaival
a Csuvas Írószövetség Nemzetközi Vaszlej
Mitta-díját érdemelte ki. Itt publikált verseibõl
arra következtethetünk, hogyan ékelõdnek be modern
létszemléleti elemek a falusi-természeti környezetbõl
felvirágzó emlékek rendjébe-csendjébe.
Néhány litván versfordítását
is e helyütt juttatja az olvasói figyelem elõterébe.
Dudás Sándor amolyan igazi régi-új ember, hiszen
ipari tevékenységét a közigazgatás váltotta
fel életében. A bükkábrányi tanácselnök-polgármester
töprengéseit, a hétköznapok banális jelenségeit
értelmezi verssé költészetében, s igen
jó formaérzékkel teszi mindezt. Verseiben pontosak
a metrumok és a rímek, költõi felsóhajtásai
nagyotmondástól mentesen, tehát, egyszerûen
hitelesek. Megfogott a Hosszabbodnak az esték elsõ négy
sora: "Sajnos, az évek futnak, múlnak, / s de jó volna,
de jó is volna, // ha földszagú szobánknak enyhe
/ költögetne fel reggelente". Persze, a civilizáció
kényelme sem képes pótolni a kiüresedett lelkek
óhaját, hiszen a földszagú szobák közelében
volt valami, ami lassan már nincs sehol. Az a megtépázott,
kiveszõben lévõ lélek, ami képes az
emberséges figyelemre a szeretet által, amit egyáltalán
nem pótolhat a kõfalakkal kerített, fürdõmedencés
villák meg a robbanó Mercedesek való világa.
A monoton dübörgõ zörej-zenénél mennyivel
megnyugtatóbb a rigófütty. A tegnapi hûség
összerogyása, az alázat áhítatának
hiánya csalja elõ Dudás természet-tiszta verseit.
Fecske Csaba több mûfajban alkotó,
gyakorta publikáló, elsõsorban verseirõl és
meséirõl ismert szerzõ. Olyan ember, akinek lételeme
az irodalom. Erõssége a költõi kép: "özvegy
fûz zokog a szélben / rigószemben száll az erdõ",
s ezáltal igen érzékletesen képes kifejezni
mondandóját "üres kukákba bújt a csend".
Vannak szociografikus ihletésû költeményei, egyikbõl
idézem: "itt élünk éldegélünk / az
idõgondozóban egyre nehezebben és / drágábban
vesszük a levegõt". Hívõ költõ, aki
veszi a fájdalom jeleit, miket a kor sugároz, ugyanakkor
tisztában van a szellem és a lélek idõn áthajló
jelenlétének mindenhatóságával. Az út
végén, A tapolcai tónál, Ezüst rét,
Hazajáró, Ittfeledve, Kótyagosan címû
verseit és Mindig közbejöhet valami címû
kisprózai ciklusát megõrzi az idõ. Furmann
Imre politikuma szabadon áramló versein is átsugárzik.
Köz- és magánéleti palettájának
nem csak színeket, hanem illatokat teremtõ képességét
észlelem.
Tartás amennyire címû vers-zárlata megijeszt,
mert nincs itt az önmérgezés ideje: "Annyi szar ember,
sunyi alak / ült le mellém, fogott velem kezet, / és
annyi trágyadombhoz ültem / le én is, önkéntelen.
// Már régóta saját zárkámba
/ számûztem magam, élek, ahogy lehet, / rám
nyithatja bárki az ajtót, / csak jóakaratú
és gyilkos ne legyen. […] Ennyi telik, ennyi, hogy kimondom, / és
rendelhetek, hisz szabad vagyok, / legyen tele méreggel a kancsó,
/ mosolyogva azt is kiiszom". Éltetõ módszerrel kellene
kitalálni a túl szorosan ölelõ gondok erdejébõl.
Káli Sándor a költészettõl távoli
pályák titkait tanulta s gyakorolta, ám mégis
a kellemes csalódáshoz elegendõ verseket ír.
A hagyományos formát pontosan alkalmazza, témaszeleteit
jól választja ki (Gobelin, Diákszerelmem temetésén,
Con amore, Napnyugta-kor).
A Németh László-díjas
Szabó Bogár Imre szerkesztõi tevékenysége
mellett kiforrott költõi egyéniségrõl
tesz tanúbizonyságot verseivel (A mindenség vérzik,
Böjti szelek, Ez csak egy folt, Hiányzol, Lesz majd egy álmod,
S.O.S., Mária!). S mindehhez természetesen komoly bölcsesség
szegõdik társául. A sátoraljaújhelyi
származású Tornay Mari, több jelentõs
pályázaton szerzett díjat mûveivel. Sajátosan
hétköznapi hangokból és mozzanatokból
építi monológverseit, melyek között a Hóhalál
a Lehelen avagy az égi cirkalom címût azért
érezhetni hatásosabbnak, mert mintha a kevesebb többet
mondana. Egy ember elmeséli versben a vele s körülötte
történtek emlékeit, így gyûjtve élet-mozaikja
darabjait, ami majd egyszer összeáll, s kiteljesedett falikép
lehet egykoron. Utry Attila Szabó Lõrinc-díjas, a
Magyar Kultúra Lovagja vallja: "A virágok halandók.
/ A virágzás halhatatlan." A szellemi szépség
reményének jövõje él költészetében;
a hogyan lehetett volna, hogyan lehet, hogyan lehetne szebb-jobb igézete.
És ez minden érdeme. Anga Mária Egerbõl küldte
tanulságos meséit az antológiába. Az egyikbõl
kiderül, hogy "réges-régen a Bükk-fennsíkon
az emberek nem ismerték a bánatot, csak a boldogságot".
E mesék olvasásának idejére boldogan változtam
újra gyermekké, ezek a szívbõl eredõen
okos írások kitûnõ ellensúlyok a napjainkat
elárasztó borzalmakkal szemben. Györgyei Géza
elsõ, Sárga cseppkövek címû, mindössze
35 oldalnyi írást tartalmazó elbeszéléskötetére
emlékszem, mert eljutott hozzám a '80-as évek végén.
Látszólag egyszerû történetnek induló
novelláiban is van valamiféle váratlan "csavar", pedig
tulajdonképpen nem cselekszik mást, mint az emberi összeférhetõség
és összeférhetetlenség szinte kiszámíthatatlan
fonalait kötögeti és vágja el. Közben rövid
írásaiban is felsorakoznak mindenféle végletes
jellemek, a jóság s a rosszaság végleteinek
határai között õrlõdõ életek.
Összefoglalva: abban a tudatban csuktam be
a Régi-új lenyomatok címû antológia lapjait,
hogy szerzõi úgy jártak, mint a soproniak és
mások. Kezdeti heves ifjonti közösségi jelenük
múltba olvadt, s ez az antológia már azt a részint
megvalósult jövõt vetíti elénk, amit egyénenként
építenek. Azért azon a bizonyos poétikai-epikai
lélektérképen mindig párhuzamos utakra tereli
õket a mûvészeti "egyakolbeliség" összelehelt
melege. S ha valaki rákérdezne: megérte? Az új
antológiában olvasott mûvek ismeretében - külsõ
szemlélõként is - azt felelném: igen, megérte.
Hogy miért? Nem csupán önigazolásul, hanem azért,
mert napjaink pszichológiai statisztikái egyenesen követelik
a mûvészet megnyugtató-jellemformáló
jelenlétét, mint szellemi patikaszereket. (Bíbor
Kiadó)
RÉTHEY PRIKKEL LAJOS
Könyv a népi kollégiumokról
Tatai Zoltán: A közösségi nevelésrõl
A legendás hírû NÉKOSZ, a Népi Kollégiumok
Országos Szövetsége megalakulásának 60.
évfordulójára jelent meg Tatai Zoltán könyve.
A NÉKOSZ-ról, illetve az egykori népi
kollégiumokról Lukács György így vélekedett:
"A népi kollégiumi mozgalom a magyar népi demokrácia
egyik legnagyobb büszkesége és reménye: egyike
azoknak az alapításoknak, amelyekkel Magyarország
az új átalakulásban nemzetközileg is élen
jár." Pedig a mozgalom részben nem is a második világháborút
követõ társadalmi rendszerváltás és
történelmi újjászervezõdés vívmánya
volt, hanem az 1500-as években, nyugati példák nyomán
létrejött, demokratikus szemléletû, õsi
magyar kollégiumok utóda, a hagyományos magyar kollégiumi
nevelés újabb, korszerûbb változata.
A sárospataki, debreceni, mezõtúri,
pápai, nagyenyedi stb. protestáns magyar kollégiumok
hagyományai és példájuk nyomán, 1939-ben
Gyõrffy István profeszszor segítségével,
a budapesti Parasztfõiskolások Közössége
hozta létre, Zsindelyné Tüdõs Klára támogatásával,
a késõbb Gyõrffy István nevét fölvevõ
Bolyai Kollégiumot. E kollégium fiatalsága a második
világháború éveiben, a budapesti egyetemi ifjúság
antifasiszta mozgalmainak keretei között, maga teremtette meg
azt a demokratikus közösségi nevelési formát,
amelyre leginkább Gyõrffy István és Karácsony
Sándor magyar népi hagyományokra épülõ
pedagógiai nézetei voltak jellemzõek. Ezt a közösségi
nevelésen alapuló pedagógiai gyakorlatot vették
át s fejlesztették tovább az 1946-tól alakult
népi kollégiumok.
1946-ban a Gyõrffy István Kollégium
ifjúsága felismerte az országszerte jelentkezõ
igényeket és kezdeményezéseket. Az alakulóban
levõ új kollégiumokat is támogatva felhívással
fordult az ország lakosságához és a közvéleményhez,
kezdeményezve népi kollégiumokat alapító
országos mozgalom indítását. A mozgalom keretében,
a nép legjobbjainak segítségével és
támogatásával - nagyrészt maguknak a kollégista
fiataloknak a munkájával - országszerte mintegy 150
népi kollégium létesült. Ezekben akkoriban nagyjából
tízezer hátrányos helyzetû diák talált
otthont és továbbtanulási lehetõséget.
Az ifjúság lelkes mozgalmát a népi baloldal
leghaladóbb szemléletû magyar politikusai, Erdei Ferenc,
Veres Péter, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Rajk László,
Darvas József stb. támogatták. A magyar hagyományokra
épült és világszerte elismert közösségi
nevelési mozgalmat azonban 1949-ben - a Rajk pert követõen
- felszámolták.
A mozgalom megindításának hatvanadik
évfordulóján több kitûnõ mû
jelent meg, a legendás hírû pedagógiai mozgalomról.
Ezeknek a könyveknek az egyike Tatai Zoltáné. A közösségi
nevelésrõl címû kitûnõ munka tanulmányokat,
interjúkat és emlékezéseket tartalmaz. Könyvét
a közelmúltban megjelent, és ugyancsak a népi
kollégiumokról szóló értékes
pedagógiatörténeti tanulmányoktól az különbözteti
meg, hogy bár ugyanarról a témáról és
ugyanarról a mozgalomról szól, annak eseményeirõl
úgy ad számot, hogy az a nem szakmabeliek számára
is élvezetes olvasmány. A szerzõ a valós történelmi
eseményeket közérthetõ módon ábrázolja.
Könyve a népi kollégiumi mozgalmat és annak pedagógiai
módszerét a valóságnak megfelelõ, azt
hitelesen bemutató személyes emlékezések, riportok,
interjúk, tanulmányok gyûjteményének
közlésével mutatja be.
A NÉKOSZ történetében
és szellemiségének megítélésében
ugyanis korunk közönsége meglehetõsen tájékozatlan
vagy félretájékoztatott. Hûen tükrözte
ezt a közelmúltban bemutatott, jó szándékú
televíziós riportfilm is, amely a mozgalomról készült.
A beszélgetésben résztvevõ fiatalok megnyilatkozásai
azonban inkább a NÉKOSZ félreértésérõl,
semmint megértésérõl tanúskodtak. A
mai közvélemény ugyanis a népi kollégiumi
mozgalmat hol valami szélsõbalos, avantgard mozgalomként,
hol egyfajta narodnyik, nacionalista mozgalomként tartja számon.
Tatai könyvének legfõbb értéke, hogy a
népi kollégiumokat és magát a mozgalmat a valóságnak
megfelelõen mutatja be. A riportok, emlékezések és
tanulmányok az egykori népi kollégisták személyes
élményeit és emlékeit idézik.
Tatai Zoltán, mint a veszprémi Batsányi
János Középiskolás Népi Kollégium
egykor választott titkára, emlékei és tanulmányai
alapján számol be saját kollégiumának
és más népi kollégiumoknak eseményeirõl,
belsõ életérõl. Emlékei és kutatásai
alapján méltatja a kollégiumi pedagógusok -
például Kardos László, Szokolszky István,
Nagy Erzsébet és más kollégiumi igazgatók,
és nevelõk pedagógiai munkásságát.
Megragadó portrékat rajzol az egykori népi kollégiumokban
nevelkedett olyan kiemelkedõ személyiségekrõl,
mint például Pataki Ferenc akadémikus, Dudás
Gyula docens és mások, ismerteti tudományos és
közéleti munkásságukat. Tanulmányokat
közöl a népi kollégiumokat támogató
közéleti személyiségekrõl - például
Zsindelyné Tüdõs Kláráról, a Gyõrffy
Kollégium volt patrónusáról, meg Kónya
Lajos költõrõl, az Írószövetség
volt fõtitkáráról, akik tevõlegesen
támogatták a népi kollégiumokat. Végül
pedig felvonultatja a népi kollégiumokról készült
szakirodalomnak az utóbbi években megjelent alkotásait.
A könyvet, amely a népi kollégiumi
mozgalom hiteles története, nem csak pedagógusoknak,
hanem szülõknek, fiataloknak és a korszak iránt
érdeklõdõknek egyaránt érdemes forgatniuk.
(Okker
Kiadó)
BISTEY ANDRÁS
Az arab világ magyar szemmel
J. Nagy László: Magyarország és az arab
térség
A magyarok érdeklõdése a területét
és lakosságának számát tekintve is óriási
arab térség iránt csak a 19. század második
felében támadt föl. Az ország gazdasági
és politikai érdekei korábban kevésbé
érintkeztek az arab világgal.
J. Nagy László a fenti megállapítás
mellett is - a történelmi kontinuitás bemutatása
és a késõbbi események jobb megértése
kedvéért - röviden összefoglalja a kezdeti esetleges
és szórványos kapcsolatok történetét.
Megemlíti a keresztes hadjáratokat, majd kissé részletesebben
foglalkozik azokkal a kapcsolatokkal, amelyek kényszerûen,
oszmán török közvetítéssel jöttek
létre. Külön kitér a Dél-Egyiptomban és
Szudán északi részén élõ, a törökök
által odatelepített magyarábokra, akik gondosan számon
tartják magyar eredetüket, olyannyira, hogy az elsõ
világháború idején a gyarmatosító
angolok internálták õket. Kevésbé ismeretes,
hogy fõként arab kalózok fogságába esve
Észak-Afrika több területén, elsõsorban
a kalózkodás két fõ fészkének
tartott Algírban és Tuniszban is megfordultak magyarok a
16. és a 17. században.
A gyakoribb és tudatos kapcsolatépítési
törekvések azonban csak a reformkorban kezdõdtek, amikor
a magyar uralkodó elit legjobbjai kezdtek törekedni a világ
megismerésére, és tapasztalataikat az információk
továbbadásának szándékától
vezetve rögzítették levelekben, följegyzésekben,
tanulmányokban.
A 19. században megélénkülõ
érdeklõdést, amelyet tápláltak a nagyhatalmi
státuszt élvezõ Osztrák-Magyar Monarchia balkáni
törekvései is, olyan emberek neve és munkássága
jelzi, mint Kecskeméthy Aurél, Pongrácz Emil báró,
Goldziher Ignác, késõbb pedig Germanus Gyula. Említésre
méltó gazdasági kapcsolatok azonban még a 20.
század elsõ felében is csak Egyiptommal alakultak
ki. Az igazi áttörés az 1960-as évek kezdetén
következett be. Mielõtt erre részletesen kitérne,
szintén az elõzmények felvázolásaként
a szerzõ érdekes alfejezetet szentel az 1956-os szuezi válságnak,
amely egybeesett a magyar eseményekkel, és világpolitikailag
is kapcsolódott hozzájuk.
A korábbiaknál szorosabb együttmûködés
föltétele volt az arab világ egy részében,
nem csupán a gyarmati uralom megszûnése, de a reakciós
monarchiák megdöntése is Egyiptomban, Irakban, majd
Líbiában és egy bizonyos fajta arab szocializmus kísérletének
kezdete Algériában, Szíriában, valamint a palesztin
ellenállás megerõsödése Izraelben és
a környezõ országokban. Természetes tehát,
hogy Magyarország, a szocialista tábor részeként,
elsõsorban ezekkel az országokkal fejlesztette kapcsolatait.
A szerzõ ezért öt csomópont
köré rendezi el mondanivalóját. Ezek: Algéria,
Egyiptom, Szíria, Irak és a palesztin mozgalom.
Alaposságukkal és gondolati mélységükkel
kiemelkednek az Algériáról szóló részek.
J. Nagy évtizedek óta foglalkozik az algériai forradalom,
majd az azt követõ társadalomfejlõdés
problémáival, e kérdésrõl több
könyve, tanulmánya látott napvilágot. Ezek a
fejezetek az arányok fenntartása miatti tömörségük
ellenére rendkívül mélyenszántóan
elemzik a forradalmat és a talán még izgalmasabb és
több tanulságot rejtõ késõbbi eseményeket.
A könyv az 1970-es évek közepéig kíséri
nyomon az arab világ Magyarországgal jelentõsebb kapcsolatokat
ápoló részének történetét.
Szempontja ugyan sajátos, hiszen az események tárgyalásában
mindig a magyar kapcsolatok állnak elõtérben, ám
egyúttal fontos adalékokkal szolgálnak ezen országok
történetérõl.
A könyv második fontos eleme a magyar
diplomáciatörténetnek eddig a nagyközönség
által kevésbé ismert területeire enged bepillantást.
Az olvasó leszûrheti azt a tanulságot, hogy a korabeli
magyar külpolitika, összhangban a Szovjetunió világpolitikai
érdekeivel, kezdetben elsõsorban ideológiai okokból
tartotta fontosnak az arab országok egy részével fenntartott
kapcsolatokat, ám amint ezek közül néhány,
például Algéria, Líbia, Irak, az olaj révén
gazdaságilag is fontos partnerré vált, egyre inkább
a gazdasági érdekeknek rendelte alá a kapcsolatokat.
És hajlamos volt elvi engedményekre is. Így például
a diplomaták jelzései ellenére nem, vagy csak alig
vett tudomást az ezekben a "baráti" arab országokban
idõnként a belpolitikában nagy méreteket öltõ
kommunistaellenességrõl, sõt üldözésrõl,
az arab nacionalizmus olykor fasisztoid jellegû megnyilvánulásairól.
A könyv anyagát többnyire a "Szigorúan
titkos!", "Szigorúan bizalmas!" jelzésû dokumentumok
egészítik ki; ez nemcsak arra szolgál, hogy a szerzõ
velük hitelesítse a leírtakat, hanem fõként
arra, hogy az olvasó betekintést nyerjen a korszak diplomáciai
irataiba, s mintegy elsõ kézbõl is kapjon ismereteket
az eseményekrõl, a magyar diplomácia dilemmáiról
és nem utolsó sorban a diplomáciai érintkezés
nyelvérõl, sajátos világáról.
(JATEPress
Szegedi Egyetemi Kiadó)
KRISTÓ NAGY ISTVÁN
Lektûr: a regény kezdete és vége
Két könyvrõl
Lukács György máig sem igazán méltányolt
ifjúkori remekmûvében, A regény elméletében
írja: "Az eposz eleve zárt életteljességet
formál, a regény keresi a módját, hogy formálva
felfedje és felépítse az élet rejtett teljességét."
"… A szórakoztató lektûr, amely a regény minden
külsõ ismérvét felmutatja, ám lényegében
semmihez sem kötõdve és semmit sem érintve épül
fel…" Az elsõ fennmaradt regény, Kharitón Kallirhoe
címû írása már ilyen lektûr, még
az eposzok korából, idõszámításunk
kezdetének idejébõl. Ám épp ez a lektûr
volta lehetett az oka fennmaradásának. Nem sokban különbözik
a valamivel késõbbi Apuleius féle Aranyszamártól
vagy a Daphnisz és Chloé-tól. A tizenöt éves
K. u. K. kiadó valósággal irodalomtörténeti
tette, hogy ezt a fontos mûvet, az elsõ regényt végre
magyarul is közzétette Orosz Ágnes szép, költõi
fordításában. (Kár, hogy az aphroditéi
szépségû, mindenkit elbûvölõ címszereplõ
hölgy a borítón és a különben ízléses
illusztrációkon nem igazán gyönyörû.)
Happy endinggel kezdõdik a történet:
egy szerelmespár sikerrel házasodik össze, ám
a boldog férj (irigyei által ébresztett) oktalan féltékenységében
valósággal agyonrúgja gyönyörû feleségét,
az tetszhalottá lesz, eltemetik s csak azért szabadul meg,
mert egy rablóbanda feltöri kincsekkel teli sírját.
A férj gyilkossága szinte elhanyagolható bûn
- alig esik róla szó, bár a férfinak van "némi"
bûntudata. Hanem aztán szinte beláthatatlan kalandok
következnek - a cselekményt a szeszélyes vakvéletlen
irányítja s a rabszolgaságtól birodalmi úrnõvé
válás kilátásáig mindenféle próbát
kell megélnie az asszonykának, közben újból
férjhez is megy, de persze a regény végén megint
igazi férjével találják meg egymást.
Letehetetlen marhaság - az emberi lélek gyermeteg ifjúkorából.
Mondhatnám, élvezetes, de komolyan alig vehetõ kötelezõ
olvasmány a regényírás kezdete, remek írói
erényekkel. Micsoda ötlet például, hogy a bûnös
kalózt úgy feszítik keresztre, hogy haldoklásában
odalásson a tengerre, ahol bûneit elkövette! De még
fontosabb, hogy a görög környezet ekkor már korántsem
a viszonylagos (poliszi) demokráciák közege, hanem kis
helyi zsarnokok uralma, amely azonban alá van vetve a perzsa fõhatalomnak.
E tekintetben még tanulságos is ez a kellemes olvasmány.
Ez tehát a regényirodalom kezdete.
És a vége, amely folytathatatlan: W. S. Burroughs regénye,
A vörös éjszaka városai címû bravúrosan
megírt szuperlektûr. De Sade márki unalmas, ám
ideológiai tekintetben (mint a végsõkig vitt vadliberalizmus
kifejezõje), itt, a 20. század végén folytatásban
nyeri el újból "igazolását". Teljes erkölcsi
relativitás bontakozik ki az egykori göröghöz hasonlóan
érdekes olvasmányban. Két dolog áll a középpontban:
a hatalom és a nemiség. Elõbbi feltétlen szabadságpárti,
utóbbi azonban csak elvétve heteroszexuális tartalommal,
hanem szinte kizárólag homoerotikus változatban, ahol
is a fiúszerelem legföljebb a maszturbációval
váltakozik. Burroughs ebben s ezen túl keresi és leírja
mindazt, ami ellenszenves, gusztustalan, visszataszító, ideértve
a rejtélyes vírustól elpusztulók hullaszagát.
A szerzõ talán úgy véli, hogy ideje mindezt
az irodalom világába vonni. Vitathatatlanul tehetséges;
egész harvardos mûveltsége ott munkál mûvében,
de mindez együtt a teljes csõd. Annak idején én
jelentettem meg Kerouacnak a beat irodalmat indító Úton
címû regényét, no de az még eposzi komolysággal
fejezte ki az amerikai fiatalság akkori tévelygését,
míg Burroughs minden kaland ellenére mit sem talál,
egy végül is képtelen lektûrben. Ez tehát
nemcsak a beat irodalomnak, hanem a regénynek is végszava,
amivel legföljebb Joyce zseniális, ám végképp
olvashatatlan álomregénye, a Finnegan vethetõ össze.
A vörös éjszaka városait tünetként
olvastam, s legjobban Tornai Szabolcs mûfordítói teljesítményét
(az alantas mai nyelv míves megszólaltatását)
tiszteltem. Hiába van itt az amerikanizmussal és globalizációval
szembeni állásfoglalás, megannyi detektívtörténet
és (évszázadokat átölelõ) trópusi
kaland - csak az derül ki, hogy ma már nem lehet regényt
írni. Így nem! (Katalizátor Könyvkiadó)
Albrecht Dürer: Kezek (Részlet)
Albrecht Dürer: Jézus az írástudók
között
Albrecht Dürer: Férfiképmás