MÉRLEG

KÁRPÁTI BÉLA

Kassák és Bartók

1. Kassák és a népmûvészet
"Most […] majdnem olyan egyszerûen írok, ahogyan az utca emberei beszélnek, de bizonyos, hogy az utca emberei nem beszélnek olyan egyszerûen, ahogyan én írok" - jegyezte meg egy helyütt Kassák Lajos.1
    A Kassákról szóló legendák egyrészt a maga paradox nyilatkozataiból, másrészt a róla szóló emlékezésekbõl szövõdtek. És nem vagyunk meggyõzõdve arról, hogy ezek minden esetben használtak az életmûnek.
    Ilyen legenda-csíra a kortársak és barátok emlékezéseibõl ráragadt "népmûvészet-ellenessége" is. Korniss Dezsõ szerint "rühellte", Vas István szerint "utálta" a népmûvészetet. Kornissnak nagy vitája volt vele a népmûvészetrõl.2 Ugyanilyen mítosz támadt körülötte a rímes versek ellenzése miatt is. De ha ezeket a - bizonyára elhangzott - nyilatkozatokat komolyan vesszük, akkor mivel magyarázzuk például a nagyszámú rímes (persze: ritmikus) versét, a "Mutterkáról", gyerekekrõl a gyerekekhez, a Klárához írt sok dalszerû, sõt: népdalszerû költeményét, s azt az egész életmûben végighúzódó Bartók-kultuszt, aminek legszebb példája a Kodály által is "legkiválóbbnak" tartott Bartók-vers, amelyrõl Csaplár Ferenc gyûjtött össze egy tanulmányra való dokumentumot?3
    Kassák Munka körében népdalkórus is mûködött. Vas István maga is beszámol a Bartók- és Kodály-gyûjtések alapján gyakorolt népdal-éneklésekrõl: "Kassák különben is - bár Bartókot fenntartás nélkül elismerte - bizalmatlanul tekintett e kezdõdõ népdalkultuszra, mert a népiesség elõretörését sejtette ebben is - és a mi esetünkben joggal - megint csak az érzelmek lázadását."4 Kovács György muzsikus volt a Munka körben. Õ így emlékezik: "Én a Népdalkórusnak lettem a tagja. Ott találtam a nagyon muzikális és csodálatos orgánumú Heimer-fiúkat, akik a basszus-szólam bázisai voltak. Az altban egy gyönyörû szép hang volt, Csák Jucié. Ez a 15-20 fõs csoport prototípusa volt az igazi munkáskórusnak…"5
    Vas István életregényeiben6 s legkivált a legutóbbiban (Mért víjjog a saskeselyû?) a két világháború közötti magyar irodalomnak is "életregényét" olvashattuk. Külön értéke ennek a tudós regénynek a szigorú objektivitásra törekvõ ön- és tényelemzés. A Kassákhoz fûzõdõ emberi-családi viszony elemzésekor azonban túlságosan benne él az emlékekben, így - természetesen - az apróbb, személyesebb elemek még elevenebben felizzanak a történelmi "közeg" emlékeinél. Talán azért nem tudott elég kritikus-tárgyilagos távolságba kerülni a kínos-kellemetlen emlékektõl. Így érthetõ, hogy a személyes ellenérzések fel-felparázsló tüze-fénye homályban hagyta nála a hátteret, azt a közeghatást, amely - ha hajszálerekben is - feltétlenül indukáló motívumok voltak a megélt, újraélt epizódokban.7
    Így hozzá kell adnunk a személyes nyilatkozatokhoz - melyek bizonyosan tények -, azok közéleti, sõt: Kassák-történeti hátterét, s amelyeket - Vas István kifejezésével - "sötét erõ(k)"-nek is nevezhetünk.
    Kassák - tudjuk - ezidõben különösen több irányban hadakozott. A népiesek nézeteivel s az illegális munkásmozgalom (kommunista párt) ideológiájával-stratégiájával kapcsolatban csatája már a Munka körön belül elkezdõdött. A sarlósok és a Korunk (feltehetõen a 100%-kal lefolyt sajtócsatája következményeképpen) mellõzik.8 Ebben a többfelé viselt hadiállapotban a felek kölcsönösen sem mentesek bizonyos szektás túlzásoktól.
    A kifelé folytatott politikai-stratégiai (sõt: ideológiai) csaták a Munka körön belül is vízválasztóként hatottak: a csoportból többfelé irányuló kiválásokat klikkek, csoportok, szekciók elõkészítõ és szervezkedõ "aknamunkája" elõzhette meg. Így a csoportegység fölött "törzsfõként" õrködõ Kassák nem egy helyes-helytelen oldalvágásra kényszerült.
    A Munka kör ekkori kiválói (Vas István, Zelk Zoltán, Déry Tibor, stb.) a népköltészet (Arany János), illetve a klasszikusok hangján lázadtak a kassáki szabadvers-diktatúra ellen. A húszas évek közepétõl egyébként is az egész magyar irodalom elhagyta az avantgárd hajóját, s itthon (a Papírember 1928-as kudarca után Tamkó Sirató Károly is Párizsban folytatta kísérleteit), az "egyszemélyes" avantgárd, maga Kassák Lajos - úgy érezte - kell, hogy védje (megvédje) az "új mûvészet" bástyáit. (Már itt sietünk - éppen Vas István szavaival tanúsítva - megjegyezni, hogy a kiváltak Tóth Árpád Társasága - és lapjuk, az Argonauták - a pásztorköltészet révén "valamilyen lényegi rokonságba" kerültek-maradtak Kassákkal.)
    A húszas-harmincas évek fordulóján már törvényszerûnek látszott (s Kassák népiességével még bizonyult is) a képlet, hogy a magyar avantgárd is csak a népmûvészettel tud megújulni. A Munka kör fiataljainak pedig volt egy Kassák-ellenes nemzedéki jegye; az a modern törekvés, hogy meghaladják az avantgárdot.
    Kassák avantgárdizmusa viszont éppen a szüntelen megújulásában látta önmaga értelmét. Õ is érezte "füle mögött lihegni" a század nagy parancsát, amit H. D. Traill így fejezett ki: "Napjainkban aki nem új, az semmi se."
    Ennek ellenére Kassák avantgárdja sem áll szemben a népmûvészettel, sõt - bizonyos mértékben - abból újul õ is. A népmûvészetben Kassák is - mint Bartók Béla és Kodály - parasztmûvészetet lát. Az Õstehetségek címû képzõmûvészeti írásában õ is úgy véli - mint Bartók -, hogy a parasztmûvészet termõtalaja a kézmûvesség. Szerinte míg a paraszt "Munkájában állandóan érzi személyi fontosságát, s a mozdulataiba beleviszi egyéni ritmusát", addig az ipari munkás a gépek rabszolgája lett, s ennek következtében "ez idõ szerint semmiféle mûvészi készséggel nem rendelkezik"9.
    Kassák az újnépiesek mozgalmának volt ellenzõje, s vele - természetesen - ideológiájuknak is. Az avantgárd internacionalizmusából következik, hogy Kassák avantgárdja volt a Nyugat helyett az európaiság zászlóvivõje, s ezt a tisztet Dienes László, a Korunk elsõ szerkesztõje rá is ruházta. Ebbõl is, meg szocialista meggyõzõdésébõl is ellene volt mindenfajta nacionalizmusnak, antiszemitizmusnak és antibolsevizmusnak (szovjetellenességnek) is. Az újnépiesek (a "népi írók") ideológiája pedig "megkapta" mindhárom ragályos betegséget. Érthetõ, hogy Kassák is újfasiszta mozgalmat látott bennük. Tetézte ezt az ellenérzését paktumuk a Gömbös-kormánnyal; s ezzel az erkölcsi-eszmei ellenszenv politikai hangsúlyt is kapott, s ehhez nem kellett sok, hogy - kassáki túlzással - a kifejezésformát is elutasítsuk, mint ismétlést, mint utánzást, mint "verklidalt".
    De ellene volt Kassák az urbánusoknak is. Ez a polgár-, kispolgárellenes szegényember-, illetve proletár-arisztokratizmus nála korábbi a népies-gyûlöletnél. Írásaiból is emlékszünk a polgárfiúk-polgárlányok kritikus ábrázolására (Révai aranyláncára az Egy ember életében, Gábor Andor felajánlott milliójára, a Megnõttek és elindulnak teveképû Lacijára, kinek alakjában Vas Istvánon akarta elverni a sorport Eti elhódítása és a Munka kör miatti féltékenységtõl "uszulva"). És bár az urbánusok nagyrésze zsidó volt, Kassáknál nyomát sem találjuk az antiszemitizmusnak.
    A gazdasági válság idején megélénkült forradalmi mozgalom Kassákban is felébreszti a "második forradalom" reményét (ekkor írja - József Attila nagy szocialista verseivel is összevethetõen - a munkásregényeit: az Angyalföldet, a Marika énekelj-et, a Munkanélküliek-et és a Megnõttek és elindulnak-at). A statáriummal és fasiszta terrorral újra föld alá kényszerített forradalom kudarca után a fasizmus ellen "tenni vagy nem tenni" alternatívájaként Kassák sem tett másként, mint azok, akiket tétlenségük miatt megbírált (megvetett). 1933-ban Gerhardt Hauptmannt, 1938-ban Roger Martin du Gard-t ítéli el passzív, apolitikus, "menekülõ" magányuk miatt.
    A háború évei alatt Kassák is szembekerült azzal az ítéletével, amit Martin du Gard-ral kapcsolatban megfogalmazott: "Az az alkotó, aki elfordul a politikától: félreértésbõl leszûkíti maga elõtt a horizontokat, s az, aki a hatalmi politika szekere elé hagyja magát fogni; a saját szolgaságát értékeinek megsemmisítésére készíti elõ. Nem elfordulni kell tehát a politikától, de szembefordulni az elvakult uralmi törekvésekkel és minden egyebet letipró kísérleteivel! A hatalmi politika ellen s az alkotó tevékenység szabadsága érdekében."10
    A fasizmus elõl "menekülõ múzsa" két fõirányban tapogatódzott: a népi vagy a klasszikus értékek felé - afféle értékmentõ, értékõrzõ oppozícióban. Ezt a két fõirányt a harmincas években egy harmadik orientáció is színezte: a keleti (kínai, japán, hindu, perzsa) mûveltség felfedezése. (Baumgarten-díjából Weöres Sándor sem Nyugatra megy immár hatásokért, hanem a Távol-Keletre utazik költõi bölcseletért.) Kassák esetében is megtaláljuk ezt a keleti-ókori, illetve népi-bibliai orientációt. Nála már Radnóti is észrevett - a közismert "bibliai népiesség" mögött - bizonyos visszatérést a bazalttalpú hidakról az elsõ költõk és minden költõk hagyományához. Visszatérést a dalformához, a dallamos (sõt rímes-ritmikus) versformákhoz. Ami e visszatérésben új elem, az: a képarchitektúra, a vizuális kompozíció és ritmus.
    A folklór-lírához való visszatérés Kassáknál leginkább tematikus indítású. A "pásztorversek" alanyai általában megegyeznek prózai hõseivel; a Virág Balázsokkal, a Tardos Menyhértekkel, a Pataki Jánosokkal stb. Természetük szerint "boldogtalan testvérei" egymásnak: magányosok, koravének, jámborok, akik a bármikor beköszöntõ halálra is készen állnak, mindenkit megértettek, mindent megbocsátottak, mert erre a világra már haragudniuk sem érdemes.
    S Kassák oly mértékben azonosul a hõseivel (ez az azonosulás teszi oly líraivá a prózáját is), hogy minduntalan diszjunkcióra szorul: "elsõ pillanatban azért is hat talán majd úgy ez az írás, mintha saját életrajzom lenne. Egyáltalán nem így van. Egy távoli személyiség, egy vidéki adóhivatalnok mondja el benne eléggé gazdag szövésû vágyakkal, és bánatokkal, felismerésekkel teli életét…"11
    Ezek a társadalmi-történelmi közvetlenségtõl megtisztított emberátlagok, az emberi nullfokra nivellált (redukált) elemi emberek közös nevezõjüket a kassáki (kierkegard-i) elvont természetes ember tulajdonságaiban lelik. Ezek a tulajdonságok (a pásztorok, a földmûvesek, kocsisok, asztalosok stb., sõt: a lovak, tehenek, madarak, virágok is) egybevágnak a népdalok (fõleg: népballadák) tragikus-szomorú hangú hõseinek természetével. S a költõ ekkori kirekesztettsége, magánya, pesszimizmusa meglágyítja a tömbversek hajdan kemény acélhangjait. E szomorúság szülte ellágyulás adja a gesztusok gyöngédségét, választékosan lágy, érzelmes elemeit. S ami érdekes a kassáki sorsképben ez a népdalokhoz közeledõ-simuló gyöngéd (dalszerû) hang a pálya két, közel azonos (leszálló) ágában, az 1935-45, illetve az 1948-58-as évtizedekben köszönt be, amikor a költõ többé-kevésbé hasonló attitûddel reagál a sorscsapásokra. Lírában a Földem virágom (1935), az Ajándék az asszonynak (1940), a Szombat este (1942), illetve a Költemények rajzok (1958) kötetekben a Mutterka- Klára- és gyermekversekben találkozunk e verstípusokkal; míg prózában az Emberek sorsok (1942) és a Boldogtalan testvérek (1957) banális témájú, nyitott novellái a pandanjai e költeményeknek. Sem témában, sem hangvételben nem vethetõk ezek össze sem az 1945-49 "felszabadult", sem az 1958-cal kezdõdõ klasszicizáló "õszikék"-versek darabjaival, hiszen az elõbbiekre a közösségi-közéleti hit és indulat, az utóbbiakra pedig a konstruktivista (vizuális) versépítés jellemzõ.
    E folklórizációs tendencia dokumentumai elõtt azonban két fontos jellemzõt kell tisztáznunk, illetve részletesebb elemzés alá vennünk. Az egyik Kassák misztikus Bartók-kultusza (ha ugyan lehet annak tartanunk azt a szilárd hûséget, amely egyértelmûen csak a Leninhez fûzõdõ eszmei viszonnyal vethetõ össze), másik a kassáki költészet különösen hangsúlyos gesztus-jellege.

2. Kassák és Bartók
Kapcsolatukról már ejtettünk néhány szót. Errõl egyébként a Csaplár-tanulmány ad részletes bibliográfiát. Magunk azonban szükségesnek tartjuk e kapcsolat elemzésére külön kitérni.
    Kassák több vonatkozásban kötõdött Bartókhoz. Az A Tett-tel induló, s a Má-ban (fõleg a bécsi Má-ban) tetõzõ magyar avantgárd-mozgalom lelkesen írta zászlajára Bartók nevét is. Ez idõben (1917-ben) Kassák és köre nem is a népzenekutatót, hanem a "hivatalos" polgári zenei életben megbukott A kékszakállú herceg vára, s az immár forradalmasult közhangulatban is, csak "karzati" sikert aratott A fából faragott királyfi (1917) avantgárdista szerzõjét köszöntötte különszámmal (Ma, 1917. június 17.).
    A Má-nak is mint új, s fõleg új csapáson indult folyóiratnak is szüksége volt harcos nevekre, hogy mozgalmát népszerûsítse, bekösse az európai avantgárd áramkörébe, s hogy olvasótáborát meghódítsa. De ehhez - s talán éppen ezért! - veszélyes politikai feladatot is vállalt: akár az "ellenség" táborából is közölni az európai avantgárd reprezentáns darabjait. Ez az "öngyilkos" vállalkozás, mely a "hazaárulás" vádját is a vállalkozó fejére zúdíthatta (mint ahogy zúdította is), Kassák személyes és családi ügye volt, nemegyszer ráment Simon Jolán konyhapénze is.
    A háború alatt maga Bartók is a maistákban látta a "másik" Magyarországot. A forradalmaktól a zenei élet alapos megreformálását várta, s erre Reinitz Béla tudósi szigora szolgált biztosítékul. 1919. április 5-én még ilyen "távolbanézõ" optimizmussal inti le nõvérét, Bartók Elzát egy Vésztõre írt levelében:
    "… nem szabad elcsüggedni azon, hogy pillanatnyilag itt vagy amott súlyos bajok mutatkoznak. […] Vezetõ embereink mindent a legméltányosabban ideális célokra törekvõen akarnak megoldani. […] Kassákék és a többi Maista is ott ül már a közoktatásügyi biztosság irodalmi, és színészeti/mûvészeti osztályában. A Ma egyik számában az »Internacionálé« dallamát akarta közölni, valahogy azt hitték, hogy az én szerzeményem. Mondtam Kassáknak, nehogy leközölje, mert az szar!; a leghitványabb német liedertafel-muzsika, és méghozzá nem is egyszerû…"12
    A Ma matinéin, propaganda-délutánjain mindig mûsoron tartja Bartókot, s nem vitás, Bartók neve segíti is a lap fellendülését. Bartókné Ziegler Márta 1919. május 14-én így számol be anyósának Pozsonyba egy ilyen délutánról: "Épp ma voltunk együtt (Kodállyal és Dohnányival) a Ma propaganda-délutánján játszotta Freund Etela B.-t (Bólát, K. B.) s a fiúk (A Waldbauer -Kerpely vonósnégyes) Z. (Zoltán, K. B.) II. quartettjét. Furcsa, s néha kínosan kellemetlen volt a publikum, most minden (színház, koncert) jegynek a legnagyobb részét a szakszervezetek adják el tagjaiknak, s így a legtöbb hallgató proletár, akik halálosan unatkoznak, beszélgetnek, zsíros papírból esznek - és zavarnak. […] B. a pauzában panaszkodott Kassáknak a lárma miatt, mire a következõ szám elõtt kijött valaki a pódiumra, s felkérte a publikumot, hogy aki unatkozik, menjen haza, de ne zavarja a beszélgetéssel azokat, akik nem unatkoznak…"13
    A reményteljes reformtervek ellenére azonban Bartóknak is tapasztalnia kell, hogy veszedelmesen felhígul a zenei élet légköre; dilettánsok és tehetségtelen törtetõk protekciós áradata lepi el a nagyszerûen eltervezett intézményeket, s csak az egy Reinitz állja a harcot a zenei nívó védelmében. Ráadásul az egyre sürgetõbb honvédelmi-katonai intézkedések sorozatosan háttérbe szorítják az áldásos kultúrreformokat. Bartók - éppúgy, mint Kassák - "alkalmatlan" a katonai szolgálatra, de - s ebben is azonosulnak - mindketten szembenállnak a háborúval. Kassák is, Bartók is eredendõen békepártiak, s még a forradalmi erõszakot is - mint fegyveres harcot - elítélik.
    Kassák esetében ismerõs a Lukács-Kassák összetûzés a frontra vonulásról, Bartókot a Duna menti népek szövetségének eszméje s a parasztzenei hagyományok "tiszta forrása" hajtja a világháború ellen. "Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, mióta csak mint zeneszerzõ magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem - amennyire erõmtõl telik - szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás…"14
    Bizonyos distanciával lehetne összevetnünk Bartók és Kassák viszonyát a népiesek (népiek) mozgalmával. Bartókot is új lehetõségekkel kecsegtette a Gömbös-kormány Új szellemi frontja, és a fiatal népi értelmiség kitágult érdeklõdése a népzenekutatás iránt. Rádióelõdások sorát tartotta, és számos cikket publikált - kilépve eddigi közéleti passzivitásából - de már ezekben is elkülöníti magát a faji gondolat politikai tartalmától. Nála a fajiság pusztán zenei fogalom, s - szemben az újnépiesek politikai fajkultuszával - szerinte a »faji tisztátalanság« határozottan jótékony hatású, mivelhogy a kelet-európai népek zenéjében a különbözõ dallamok állandó csereberéje folyik, s ezek a cserék, kölcsönhatások a nemzeti zenében új és új stílusok kialakulására ösztönöznek.
    Annyi bizonyos, hogy Bartók - éppúgy, mint Kassák - szemben állt a népiek nacionalizmusával és antiszemitizmusával. Erre evidens bizonyítékot szolgáltat közismert gyûlölete a fasizmus minden rendszere ellen.
    Tallián Tibor monográfiája és Bartók levelei hírt adnak arról, hogy milyen támadásokat kellett elviselnie Bartóknak az irredenta politikai vezetéstõl a harmincas években. Kassák ekkor sem félt melléállni a Munká-ban; méltató cikkek sorát közli Jemnitz Sándor és Justus György tollából.
    Bartóknak tán a rákoskeresztúri évei (1912-15) lehettek olyanok, mint Kassák drégelypalánki, majd békásmegyeri csendje-idillje. A költõi modell (legalább is a lírában, mert a képzõmûvészeti kritikáival Kassák még "jelen van" a mûvészeti életben) most a "magányos pásztor" aki "belakja" a költõ mindennapjait, a másik, a költõember pedig nézi õt, szól hozzá és verseiben leírja, megjeleníti õt. E költõi tudathasadással a következõ témánk tartományába léptünk.

3. A gesztus-költészet
Ez a fogalom Kassák életmûvében fõleg a válságkorszakokban (a már fentebb is jelzett két évtizedben) érvényesül. Abban az "esztétikai életvitel"-ben, amelyben az elmagányosodott költõ lírája a bánattól, szorongástól és halál-, illetve öregségtudattól elborul.
    A Munka idejében (1939-ig, a teljes cenzúra bevezetéséig) még az "erõs ember" magányossága jellemzi Kassák verseit. Szinte visszhangzik ekkori verseibõl Ibsen Brandt-jának himnusza: "csak az erõs, aki egyedül áll". A tavaszi bizalom-ban még harsány ez az erõtudat:

    Barátaim, mind, akikkel egyszer is kezet szorítottam
    a ti nyelvetek énekét dalolom
    általatok és értetek vagyok én, a magányos,
    aki magára maradtan is a mindenséggel teljes, miként a fa,
    amely élõ koronájában a föld virágait virágozza.

    A háború alatt már ellágyul ez a képesség:

    Ha látnátok kedvesem, hogy kint állok a vártán egyedül
    szívem mélyén készen minden õrjítõ riadalomra…
         (Tábori levelezõlap)

    1948-ban, már a "hallgatás kapujában" az elgyengült bánat így jajgat a sorok közt:

    S miért nem látjátok meg
    testvéreim
    hogy engemet itt senki
    nem akar befogadni?
      (Falakra írom)

    Testemben hatvannyolc bús és komisz esztendõ
    terhével, miként nyája után a pásztor
    baktatok egy csendes és sötét világ felé.
         (Betegen)

E válságkorszakokban a megtartó magányt az emlékek visszhangja tölti be. Ez a visszhangzó magány juttatja eszünkbe Kierkegard néhány sorát: "Csak egy barátom van: a visszhang, és miért barátom? Mert a bánatomat szeretem és mert nekem visszaadja. Csak egy bizalmasom van: az éjszaka csendje, és miért bizalmasom? Mert hallgat."
    S ha már ezek a kierkegard-i sorok felmerültek - nem véletlenül! -, engedjük kibomlani az analógiát. Kierkegard, amikor 1838-ra családjából egyedül maradt (pár év alatt anyja, öt testvére, s legutóbb apja is meghalt), polgárlétét biztosítandó (jelentõs örökség birtokában) a koppenhágai egyetem filozófiai tanszékére aspirálva, eljegyezte a fõvárosi tanácsos lányát, Regine Olsent, noha korábban költõi életet tételezett magának. De a költõ-élet gyõzött; 1 év után - vállalva a csábítás vádját - felbontotta az eljegyzést, mert úgy gondolta, hogy filozófusi-költõi "búskomorságához" nem illik a vidám Regine boldogsága. A "becsületes ember" álarcában (mert nem akarja a lányt boldogtalanná tenni) vállalta a csábítás bûntudatát (álarcát), csakhogy megõrizze éltetõ elemét, a szerelmet, mely "elhagyott" kedvese, Regine iránt változatlanul égett benne. "Szeretni, ez az egyetlen, amihez értek, csak tárgyat adjatok szerelmemnek, tárgyat".) Naplójának egy regényes részletében (A csábító naplója) kifejti a filozófusi szakítás egész elméletét. E szerint Johannes nevû alteregójának kötelessége volt szakítania, hogy "sötét kedélyével" boldogtalanná ne tegye szerelmét.15
    Kierkegard költõ-filozófusi álarca mögött egy idegbeteg, impotens aszkéta lárvaarca élt. De számára a tételezett költõ-filozófus a valóságos (mert tiszta szellemi, elvont személy), és a polgár (aki tanszékre vágyott és ezért házasságra gondolt) a polgárlét az elvetett, az élhetetlen egzisztencia. A választott mûvészlétet mûveiben álnevek "inkognitójában" éli; s polgárléte annak szolgálatában áll. A mûvész elõírja a polgár gesztusait, s ezeket mint valóságos cselekvéseket éli át. A mûvész tételezi a polgár minden lépését. Még halálát is így vállalta (amikor összeesett az utcán), mert filozófiai tételeinek bizonyításához szüksége volt erre a halálra.
    Kassák esztétikájában (fõleg a Képarchitektúrá-ban) sok irracionalista (egzisztencialista) elem van. "Új valósága" - melynek felépítésére mûvészetében törekszik -, ilyen tételezett (konstruált) valóság; ezért van, hogy hõsei alkotójuk intuitív tételei szerint élnek, cselekszenek; nem aszerint, ahogy a valóság kauzális rendje, illetve egyéniségük impulzusai tõlük megkívánják. Szemben tehát a tolsztoji "képmás ellenállásá"-val, az õ "képmásai" engedelmeskednek írójuk akaratának. Maga a képarchitektúra is "átlelkesített" tárgy. ("A képarchitektúra maga a szoba akar lenni, maga a ház akar lenni, sõt a te legszemélyesebb életed akar lenni… Mert a képarchitektúra mûvészet, a mûvészet pedig teremtés, a teremtés minden.")16 E képlet a mûvészetet az élettel azonosítja, mint Kierkegard-é is, mely szerint a szubjektum feladata: objektívvé válni, Kassák szerint az ember feladata: kifejezni, megvalósítani önmagát. Õ is úgy érzi, a világ s a körülötte lévõ dolgok mind azonosak önmagukkal, s a felvetett kérdéseikre õk maguk lehetnek a legtökéletesebb feleletek.
    A szilopszizmusig ér ez az individualizmus, amely a háborús évek Kassákjában megfogalmazódik. A fegyverzajban Montaigne jut eszébe, s bármennyire szégyelli magát a gondolat önzése miatt, úgy érzi, egész életében e szerint élt: "Ha életednek nyugalmat hódítottál, ez több mint városokat és birodalmakat hódítani." Mindig az önmagával való békességet kereste, s ha szembenáll a világgal, nem másokkal, önmagával vannak differenciái. S ami történt vagy történik vele, azért mindenkor vállalja a felelõsséget, de csak önmaga elõtt.17
    És ismét Montaigne a háborús Kassák sorai között: "Az ember legnagyobb remekmûve a helyes élet…" Csakhogy ez az élet csak egy elõre tételezett erkölcsi-esztétikai érték szerint helyes vagy helytelen. S ez a szellem által tételezett érték rejlik "a maga sorsát kényszerülten beteljesítõ ember vagyok" önmeghatározásban is.
    De a kierkegard-i kettõs lét (itt: háborús és békés-idillikus lét) fejezõdik ki az Anyám címére negyedik levelében is: "Nem szégyellettem leírni az idillikus sorokat, mert tudtam, a végtelen fájdalom reakciója ez a lélekben. […] Nem azt mondtam el, hogy minden érzésemmel és gondolatommal mennyire gyûlölöm a háborút, hanem arról szóltam, hogy az élet szép és élni érdemes."
    Ez a polgárlét ellenében megalkotott mûvészlét etikai-esztétikai indítású, mint Kierkegard-nál. Kassák idillje délibáb, mely feledtetni akarja a valóságot a látszattal. Weöres Sándor 1934-ben költõi attitûdjét védve, nemzedéke forradalmiságát így jellemezte: "Elõállt az a paradox helyzet, hogy ma forradalmi cselekedet nem forradalmárnak lenni". Vas István pedig (Kierkegardhoz) így fogalmazza - már a zsidóüldözés idején tanúsított költõi magatartását: "Inkább valamiféle költõi tudathasadásról lehetett szó, amelynek során az én egy fele éli a maga életét a versekben (amint az életben is), a másik fele pedig hírt ad errõl az énrõl - esetleg úgy is mondhatnám, hogy megteremti ezt az én-t."18
    Ma már - a Kassák szemében "sanda mészáros" - Babits Mihály példájából is tudjuk, hogy a háború ellen Montaigne szkepszise nem elég, "mert vétkesek közt cinkos, aki néma". Bár a beteg Babitsot is jellemezte az arany középutas szigetre vonulás, de a Jónás könyve életre hívta benne az ellenállót. (Mert hiszen: "Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét".)
    Kassák ezidõben nem az ellenállás, nem a harc, hanem a könyörgõ sóhaj és a litániás panasz költõje. ("Az cselekszik most leghelyesebben, aki nem cselekszik semmit.") A "pásztor" konstruált menedék-ideál - a költõnek; és gyógyattitûd - a népnek; a megkettõzött világ derûsebb oldala, a háborútól szenvedõ ember (költõember) gesztusa.
    A gesztus mint esztétikai életvitel már Kierkegard példájában is felidézte a szerep fogalmát. Kassákra alkalmazva a Kierkegard-i modellt, Kassák megéli az olvasónak (a népnek), az olvasó számára a pásztor szerepét. Mert a lebombázott házak romjai, a síró-jajgató asszonyok, szorongó üldözöttek, halódó betegek ezt várják el - Kassák szerint - a költõtõl: a vigasztaló nyugalmat, a békés idillt, a szertartás-élet rendjét, az egyszerû, az elemi emberség természetességét, stb.
    Gesztust és szerepet ma sok esetben szinonímként szoktuk használni. Nem helyesen. A kettõ mint rész és egész, úgy viszonylik egymáshoz. A gesztus a szerep részfogalmaként értelmezhetõ. Míg a gesztus az egyénbõl a környezet felé irányuló szubjektív akció, cselekvésforma, viselkedésmód, addig a szerep éppen fordított irányú: a környezet felállította elvárások rendszere, s a szubjektum, az egyén felé irányul, mint követelmény.
    A háborútól szenvedõ költõ tehát választott a pásztorszerep elemeibõl, gesztusrendszerébõl; azokat a tulajdonságokat (egyszerûség, szerénység, békesség, munkálkodó szorgalom, természetesség, türelem, alkalmazkodás, stb.), amelyek a maga természetének, lelki igényeinek legjobban megfelelnek. Így - szerinte - az ideális zsáner (ma modellnek mondanánk) úgy hat az olvasóra, mint a lelki jóga. Persze, a tétel magában is hamis. Az az álláspont, hogy aki nem szereti a háborút, az ne beszéljen róla ("aki a háború ellensége, hogyan írhat virágos szavakkal a gyalázatról, legendás dicsõséggel a halálba induló tömegekrõl?"), ez az álláspont nem old meg semmit, csak (kassáki módon) megmerevíti az ellentéteket. (Igaz, hogy a fenti idézet a spanyol polgárháborúba induló magyar önkéntesek "védelmében" íródott, amikor a baloldali sajtó "virágos szavakkal" búcsúztatta a hadbavonulókat - de ezek a sorok egybevágnak a pacifista Kassák nézeteivel is.)
    A pásztor gesztusaiban Kassák azonosul a háborús kor vágyképével, a szereppel. S mivel a költõ - hite szerint - szociális lény, következésképpen: ha õ nyugalmat talál a pásztorlétben, ettõl az olvasók is megbékülnek. (Nem ez az elsõ tévhit, amely evidens alaptétel Kassák irodalmában.)

4. Kassák Bartók-verse
A költõi beleélésnek, azonosulásnak sajátos példája Kassáknál például a Mesterek köszöntése címû ciklus. Itt - mint Kassák azonosulásainál általában - a beleélést elõre tételezett etikai-esztétikai értékelés irányítja. Nem akárkivel, csak olyan mesterekkel (festõkkel, zeneszerzõkkel) azonosul, akik hozzá valamiképpen hasonulnak.
    Így valamiképpen (motívumaival, gesztusaival) hasonultak hozzá, s ennek a hozzá-hasonulásnak Kassák lírájában különös hangsúlya van. A Matisse, Picasso, Braque, Léger, F. Marc, Chagall, Klee, Henri Rousseau, Chirico és Max Ernst nevével címzett versek emlékképeiben megidézett gesztusok kollázsa mindegyik költemény, mintegy portré - szavakkal festve. Chagall esetében például: magányos szánkó csilingel, zsidók menekülnek, fúj a szél és hull a hó, Jehova a szemöldökét se mozdítja; a festõ szánja õket, a vén gebét is, kinek hasából fekete csikó készülõdik világra, stb.; Léger esetében: a kék acélként peng, a feketében jégacél pengék váltogatják színeiket stb.
    Ezekben az életképekben (jellemképekben) 3 szerkezeti elemre épít a költõ: a festõ jellegzetes motívumaiból, az életrajzi elemekbõl és a költõi köszöntõbeszédbõl (megszólítás, óhozó-egyetértõ biztatások, stb.). Ezek variációi adják a versek szövetét. Így áll össze az a kassáki kollázs, amely a mûvész saját világát kifejezi, megeleveníti.
    E költemények egyik legszebb darabja az 1940-ben (a zeneszerzõ Bartók emigrációja elõtti búcsúfellépésekor) született. A vers címe furcsa változásokon, átfogalmazásokon ment át. Csaplár Ferenc már idézett tanulmánya így kíséri végig e variációkat: A mester (Bartók Bélának - 1940), Bartók a mester (1945), Bartók Béla (1953), Bartók (1954), Bartók Béla (1955), a költõ szerkesztésében megjelent posztumusz K. L. Összes versei I. kötetében: A mérleg serpenyõje (Bartók Béla).
    Kassák zseniális címköltõ. Az avantgárdista versekben (mûvekben) a cím a mû része, sõt annak meghatározó szerepe van az alkotásban. Kassáknál általában: kulcsul szolgál a vers értelmezéséhez. A vers címvariációit azért raktuk itt idõrendbe, hogy lássuk: mennél távolabb kerülünk az alkalomhoz (Bartók búcsúhangversenyéhez), annál általánosabb értelmet (funkciót) kap a vers; a címváltozatok ezt az egyedibõl (konkrétból) az általánosba (elvontba) való átfejlõdést követik. Bartók alakja így mûvészetikai szimbólummá válik; annak az ellentmondásnak a megtartó tengelyévé, ami a "halszálka" termet és a "sátáni" erõ (hatás) között feszül. Bartók neve (Bartók Bélának, Bartók Béla, Bartók, A mérleg stb.) így a zeneszerzõ örök szimbólumává válik. Kodály szemében az teszi kitûnõvé a verset, hogy "nincs semmi magyarázat utána"19, tehát: ami a mûvészi kollázs motívumainak szimbolikus életerejét adja. Ezek után nézzük a verset, amelynek elemzését azért is tartjuk fontosnak, mert Csaplár bemutatója éppen a kassáki jellemzõk értékelésével maradt adósunk.

    A mérleg serpenyõje
                            Bartók Bélának

    Szóljunk valamit a zeneszerzõrõl is.
    Láthatod szárnyas kabátban a dobogón
    s az utcán, amint levett kalappal
    sétál a reggeli napsütésben.

    Olyan vékony, mint a halszálka
    olyan fehér, mint egy liliom
    de ha leül a zongorához, Sárkánnyá változik át
    csörömpöl, sír és néha ugat
    hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak.

    Egyáltalában nem arra való figura
    hogy a gyermekek elé álljon és megtanítsa õket
    kesztyûbe dudálni s a szülõk iránti tiszteletre.
    Csak álmában fordítja felénk az arcát
    csak muzsikál nekünk és sohasem kérdezi,
    jelen vagyunk-e az Úrfelmutatás pillanatában.

    Naponta átlépi a jó és rossz határát
    s néha tarka virágcsokorral a kezében
    érkezik meg onnan, ahol a tûz kialszik
    a szüzek eltûnnek és a katonák meghalnak.
    Senki se hinné el, hogy õ az a furcsa ember
    akit az angyal tüzes karddal kiûzött a Paradicsomból.

    Pedig kétségtelen, csakis õ lehet az a Sátán, aki
    levett kalappal sétál, vagy odaül a zongorához
    csörömpöl, sír és néha ugat olyan irtóztatóan
    hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak.

    Kodály a kassáki versek lényeges elemére mutatott rá. Arra, hogy motívumai világítanak. Korábban valahol már szóltunk arról, hogy Kassák a képeinek sugárzó teret indukál az olvasói képzeletben, azaz: ûrt tervez tárgyi motívumainak.
    Kassák - identikus módszeréhez illetõen - bartóki portrét rajzolt. Nemcsak a megelevenítõ motívumok költõiek, de a motívumokat is bartóki (és kassáki!) kompozícióra építi. A motívumokkal - mint valóságelemekkel - Kassák is, mint Bartók (akinek a népdal csak kiindulópontul szolgált a variációkhoz) új (mûvészi) valóságot teremt.
    A költemény az általunk már többször elemzett kassáki keret (bartóki "hídszerkezet") jeles példája. Öt strófából áll; a keretet 2 négysoros szakasz alkotja; a keretversek 3 hatsoros strófát fognak közre, ölelnek át.
    Az egész vers szimmetrikus (!) szerkezetû; pontos sorbeosztással két egybevágó részre osztható. A felezõtengelyt a 13. ("Csak álmában fordítja felénk az arcát") sor adja; ettõl a vers két 12-12 soros szakaszra bomlik. A vers 25 sor, tipográfiai rajza cizellált (fél-)vázaalakot formál, mint azt Kassák több köszöntõversében is láttuk.
    A két versfél is tudatos konstrukció: elsõ fele a zeneszerzõ külsõ, a másik az elvont belsõ jegyeit, zenéjének kozmikus hatását idézi.
    A két versfél belsõ struktúrája is mûvészien kimódolt konstrukció.
    Az elsõ két strófa (10 sor) képei (motívumai) a záróstrófában már szimbolikus (kozmikus) háttérben jelennek/ismétlõdnek meg: Sárkány-Sátán; "levett kalappal sétál"; "odaül a zongorához", "csörömpöl, sír és néha ugat"; "hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak" […]
    A második strófa a kassáki-bartóki ellenpontos szerkesztés remeke. Az elsõ két sor a gyengeséget kifejezõ két motívuma ("Olyan vékony, mint a halszálka / olyan fehér, mint egy liliom"), a harmadik sor kötõszava ("de") megtorpantja a fokozatot ("de ha leül a zongorához") és - még ugyanabban a sorban - a gyengeségnek egyszerre ellentétébe csap át, s az ellentétet a szimbolizáló nagybetû nagyítja fel ("Sárkánnyá változik át"), s itt a "Sárkány" valósággal csörömpöl is - Bartók kakofonikus zenéjére utalva - nem hiába fokozódik a következõ sorokkal az "átváltozás" kozmikus hatásúvá: "hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak".
    A kassáki-bartóki "hídszerkezet" és ellenpontos szerkesztés jól érvényesül a 3. strófában is. Ezt az ellenpontos szerkezetet a versmondatok nagybetûs kezdeteivel jelzi is a költõ; ("Egyáltalában nem…"; "Csak…") tanítót körvonalaznak; az ezzel szembeállított másik 3 sora a strófának egy papot rajzol (nem tanítót, hanem papot).
    A negyedik strófa már a pap-motívumot ellenpontozza. Az elsõ négy sorban szó- és mondatellentétekkel játszik ("jó és rossz", "tarka virágcsokorral") a háborús világból - mert azt rajzolja a 3 párhuzamos motívum: ("a tûz kialszik / a szüzek eltûnnek és a katonák meghalnak."), s az ellenpont most nem szimmetrikusan a strófa közepén következik be (mint az elõzõ szakaszban), hanem a strófa végén, az utolsó két sorban, mintegy csattanóként üt be: csupa jóság, de: kiûzték a Paradicsomból. (Utalás a vershelyzetre: Bartókot emigrációba kényszerítik 1940-ben.)
    Az ellenpontok között feszülõ hídívek át-meg átszövik a vers érzelmi-hangulati háttér-mezejét. A záróstrófa - Kassáknál megszokottan - összefoglal, lezár, s a keretes vers hídszerkezetéhez megfelelõen visszatér a verskezdet motívumaihoz. A motívumismétlés azonban elvontabb, magasabb régiókban következik be; a végtelen, kozmikus térbe transzponálja a mondanivalót.
    Kassáknál a költõi gesztus mindig a változatos azonosulásban rejlik. Éppen ez a hajlékonyság (Kassáknál ez meglepõ tulajdonság, de csak az elterjedt "keménység"-legenda nézõpontjából), ez az érzékeny "átlényegülés" éppen e költõi portrék értéke. De az átlényegülés-szülte motívumokat a kassáki szellem válogatja ki s rakja költõi kollázsba. E mûfaj technikáját festõi kollázsaiban elégszer próbálta.
 

JEGYZETEK

1 Ld. Rónay György: K. L. alkotásai és vallomásai tükrében, Szépirodalmi 1971. 273. l.  [vissza]
2 Kortársak Kassák Lajosról, é. n. Petõfi Irodalmi Múzeum. (Kornics D.: Kassák Lajosról, a festõrõl ) 129. l.  [vissza]
3 Csaplár Ferenc: Kassák Lajos Bartók-verse, Magyar Helikon, 1981.  [vissza]
4 Vas István: Mért víjjog a saskeselyû? I-II. Szépirodalmi, 1981. I. 69-77.l.  [vissza]
5 Kovács György: Egy muzsikus emlékei a Kortársak KL-ról kötetben, 105-107.l.  [vissza]
6 Vas István: Nehéz szerelem, Szépirodalmi, 1964; A félbeszakadt nyomozás, Szépirodalmi, 1967.
    Mért víjjog a saskeselyû?, Szépirodalmi, 1981.  [vissza]
7 Vas István a Megközelítésekben, a korábban Kassákról írott sorainak visszatetszõ hatására bizonyos Kassák-párti magyarázatra s (talán Kassák
   nagyvonalú köszönõ sorain megindulva) újabb nyilatkozatra indul: "Igaz, a kettõnk magánéletének dicstelen fordulóin olyan indulatokkal találtam
   szemben magamat, amelyeknek sötétségét a "kispolgári" jelzés inkább felmentené, mintsem meghatározná; de nem titkolom, hogy ezek a sötét erõk
   csak annál fényesebbé tették szememben Kassák mûvészi és szellemi tisztaságát - pontosabban: megnemalkuvását…" Megközelítések, Szépirodalmi, 1969. 312-314.l.  [vissza]
8 Ld. Balogh Edgár: Hét próba (Egy nemzedék története 1924-1934) Szolgálatban (Egy nemzedék története 1935-1944) A Tények és Tanuk
    sorozatban, Magvetõ, 1981. Hét próba, 117-120.l.
    illetve Kántor Lajos: Avantgard és népiség, Magvetõ, 1980. 120.l. valamint Huszár Tibor: A Korunk és a magyar szellemi áramlatok 1926-1940,
    a HT. Történelem és szociológia c. kötetben, Magvetõ, 1979. 158-242.l. [vissza]
9 Kassák Lajos: "Õstehetségek" a KL: Éljünk a mi idõnkben, Magvetõ, 1978. 163.l.  [vissza]
10 Munka, 1938.  [vissza]
11 Kassák Lajos: Egy álom megvalósul, 1943. [vissza]
12 Bartók Béla családi levelei, Zenemûkiadó, 1943. 292-293. l.  [vissza]
13 i.m. 295.l.  [vissza]
14 Tallián Tibor: Bartók Béla (a Szemtõl szembe sorozatban) Gondolat, 1981. 200.l.  [vissza]
15 Ld. Sören Kierkegard szemelvények az Egzisztencializmus címû gyûjteményben, vál. Köpeczi Béla, Gondolat, 1965. (59-116.l.) továbbá:
    Lukács György: Utam Marxhoz címû kötetben I. (Sören Kierkegard és Regine Olsen) Magvetõ, 1971. 33-54. l.; Lukács György: Az ész
    trónfosztása, Akadémiai, 1965. 191-237.l.; Sándor Pál A filozófia története, Akadémiai, 1965. III. 447-455.l.  [vissza]
16 Kassák Lajos: Kis könyv haldoklásunk emlékére, Új Idõk, 88-94.l.  [vissza]
17 Vas I. Mért víjjog a saskeselyû? 216.l. [vissza]
18 Kassák: Kis könyv…, 75. l.  [vissza]
19 Kodály Z.: Visszatekintés, Zenemûkiadó, 1982. II. 442.l.  [vissza]
 

A doktor álma
 
 
 

Rotterdami Erasmus
 
 

 

FÓRUM

SZALONTAI IMRE

Világnarratívák - a bõrünkre

Egy szabatos könyv margójára

Itt fekszik az asztalon elõttem egy könyv, amelytõl egyfolytában szorongok, amióta befejeztem az olvasását. A szerzõ jeles tudós: Szigeti Péter. A mû címe: Világrendszernézõben. Globális "szabad verseny" - a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma (Napvilág Kiadó). Nem is a könyvtõl, illetve tartalmától félek igazán, hanem azoktól az összevetésektõl, a továbbgondolás azon kényszereitõl, amelyekkel óhatatlanul szembekerül, aki becsületesen végigrágja magát a csaknem háromszáz oldalon.
    De nézzük, mirõl is van szó. Hogyan jutottunk idáig, és merre fejlõdhet a világ a globális "szabad verseny" után?
    A tõke szerves összetételének növekedése történelmi távlatban (a mûködõ ellenerõk dacára is) csökkenti a profitrátát a termelõ szférában, aminek számos következménye van. E jelenség kényszeríti a kapitalizmust a folytonos, elõremeneküléses megújulásra az új és újabb paradigmaváltások felé. Legfontosabb konzekvenciája azonban az, hogy a rendszer valamikor biztosan ellehetetlenül, és utat, teret veszít maga elõtt. Ha nincs profit, tõkés viszonyokról sincs értelme beszélni.
    Mármost ez az idõ - s ez talán a legmeglepõbb körülmény (ráadásul a kérdésben a szerzõ tökéletes konszenzusban áll a "világrendszerkutató iskola" olyan nagyságaival, mint Immanuel Wallerstein vagy G. Arrighi) - nincs is olyan távol, mint ahogy a vesztesek és reményvesztettek tömegei szerte a világban gondolnák, annyira meg végképpen nem, amennyire a tõke magabiztossága sugallná. Az egyes válságokból egyre nehezebb "kijönni" a termelékenység, hatékonyság (Marx terminológiájával: a termelõerõk fejlettségének) egyre magasabb szintjein, s valószínû, hogy e válságok végül "átnõnek" egymásba, vagyis folyamatos válsághelyzet áll elõ, ahogy folyamatos a centrumokban már ma a tõkemegújítás kényszere, szemben a korábbiakkal, amikor csak a recessziós idõszakokra volt ez igaz. Ezért kell kitelepíteni a termelést a fejletlenebb régiókba. Ám ez sem megy a végtelenségig, egyszer elfogynak a kiaknázatlan területek, a nem tõkés termelési módokat képviselõ "zsákmányországok", s a TNC-k (transznacionális társaságok), valamint a nekik szolgáló nemzetközi intézmények (IMF, Világbank, WTO stb.), - amelyek úgy törik fel egymás után az ellenállni próbáló országokat, mint a diót - egy bizonyos ponton be kell, hogy lássák: eljárt felettük az idõ. A kérdés az, hogy akkor mi lesz?
    Vajon lemondanak-e önként hatalmukról, gazdagságukról, végtelennek tetszõ befolyásukról ebben a sosemvolt helyzetben a világ leghatalmasabb urai (Szigeti Péter "szuperstruktúrának" nevezi õket), amikor csupán élniük kell az utóbbi harminc év döbbenetes informatikai (s újabban géntechnológiai, gyógyszerkutatási- és alkalmazási) fejlõdésébõl származó lehetõségekkel, s komoly eséllyel állíthatják meg - remélhetõleg azért akkor is csak átmenetileg - a társadalmi fejlõdés kerekét? Jelenleg ez a "szuperstruktúra" az egyes kormányokon keresztül, a feléjük közvetített diktátumai révén elégíti ki profitszükségleteit, de már látható, hogy minõségi ugrást kell végrehajtania, vagyis le kell bontania a demokratikus intézményrendszert a politikai elitek (s maga a modell) végletes eróziója és a bevezetendõ technológiai uralom egyszerre olcsóbb és hatékonyabb volta miatt, sõt magát a polgári nemzetállamot is, hogy megszüntesse az utolsó (történelmi) akadályt, amely hegemóniája útjában áll.
    Adott tehát egy végsõ válsága felé menetelõ világrendszer és egy történelmileg példátlan tudományos bázis, technikai-technológiai színvonal, amelyek együttesen késztetnek arra a félelemre, amelyrõl a bevezetõben írtam. A kettõ ugyanis veszélyes gyúeleget képez egymással. Már ma is négyzetcentis pontossággal tudhatja bárki, hol tartózkodunk, ha van nálunk egy (akár be sem kapcsolt) mobiltelefon. A lehetõség nem a jogosultságtól, hanem a (magán)telefontársaság agyközpontjához fûzõdõ viszonytól függ. A fejlõdés útja a bõr alá ültetett csip, amely ráadásként fiziológiai állapotunkról, mûködésünkrõl is információt nyújthat. A szaruhártyáról történõ beazonosítás, a közterek, irodaházak, munkahelyek és munkahelyi vécék bekamerázása, a bõröndök átvilágítása, földrésznyi vagy nagyobb embertömegek telefonbeszélgetéseinek mûholdas lehallgatása, majd számítógépes analízise még megmagyarázhatók a terrorizmus elleni harc szükségességével (különösen a világmédia idiotizáló hatása mellett), az azonban nem tudható, mikor válik bármelyikünk terroristává, ha a hatalom érdekei úgy kívánják, illetve mikor válhatunk fölöslegessé, ha fizetõképességünk csökken.
    Egy totalitárius fordulat a világrendszerben az elnyomás, az uralom (despotizmus) olyan mértékét, formáit valósíthatja meg, amelyrõl soha álmodni se mert senki. Tisztán gazdasági hatalom a történelemben még nem fordult elõ. A politikai közvetítés az elnyomók és elnyomottak között konszolidálta, civilizálta, mederbe terelte a részek közötti viszonyokat, hogy fennmaradhasson az egész. A gazdasági-technokratikus uralom láthatatlan és megfoghatatlan a kárvallott tömegek számára, csak következményeit érzi bõrén az egyén mind nehezebb boldogulásával, fogyatkozó egzisztenciális kilátásaival. A pénzt - a jelek szerint - nem a "kommunizmus" hivatott megszüntetni, hanem a tõkés rendszer legmagasabb rendû fejlõdési változata. Az elektronikus egységekre, jelekre redukált, genomjegyekhez kötött és kizárólag banki közvetítéssel zajló értékforgalom nemcsak az adócsalást és a gazdasági bûncselekmények összes formáját iktatja ki egycsapásra, de totális kontroll alá vonja, végsõkig mezteleníti a hatalom elõtt, és gazdaságilag atomizálja, el is szigeteli az egyént.
    Az alávetettek kiszolgáltatottsága egyrészt a számítógép-programok embertelen precizitásából, másrészt az eszköztelenségbõl fakad. A tömegek körében évszázadok során kifejlõdött trükkök, praktikák, stiklik, a túlélés idõleges garanciái, amelyek a mindig túlzott erõforráselvonás (kizsákmányolás) ösztönös ellenreakcióiként funkcionáltak - egyik napról a másikra limlommá válnak. S a tömegkommunikáció jövõperspektívája is ezt a tendenciát erõsíti. Már ma csak az létezik, amirõl beszélnek. Az információközlés "zárt rendszerû" hálózata, a tudatmanipulációs rendszer technikai alapjainak bõvülése és hatékonyságbeli növekedése szinte fölöslegessé teszi a jutalmazás és büntetés amúgy hatékony gyakorlatát. A kromoszómákhoz igazított (csak az adott személyre ható) gyógyszerek határozott koncepció szerinti juttatásával vagy megvonásával könnyedén biztosítható a különbözõ népességcsoportok "go-stop" rendszerû szelekciója a tõke érdekei szerint.
    Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Szigeti Péter semmi ilyesmirõl nem beszél a könyvében. Nem is teheti a téma tudományos, mûfaji meghatározottságai közötti szûk térben. A leírtak ezért egy laikus szubjektív intuíciói, hogy ne mondjam, rémálmai. A szerzõ szabatosabban jár el: négy alternatívát vázol fel a világtársadalom lehetséges fejlõdési irányaival kapcsolatban, csökkenõ valószínûségük szerint.
    Elsõ helyen a jelenlegi neoliberális modell (toldozásos-foltozásos) továbbélését jósolja közelebbrõl meghatározatlan ideig; második helyre a "jóléti kapitalizmus" keynesi ihletésû, a második világháború után nemzeti keretekben kifejlõdött modelljének immár globális méretekben való megismétlõdését, kibontakozását teszi. A romlás, a barbárság perspektívája (Rosa Luxemburg) - mint negyedik alternatíva - végül joggal és érthetõen riasztja annyira, hogy harmadik lehetõségként meg a nemzetközi szocialista áttörést is elébe helyezi a felsorolásban, miközben mintha elfeledkezne a munkatársadalom jelenlegi pozíciójából fakadó konzekvenciákról.
    Magam is hiszek a harmadik alternatíva de facto kikerülhetetlenségében. Én sem tehetek másként személyes sorsommal, világnézetemmel. De nem tudom leküzdeni a gondolatot, hogy elõbb meg kell küzdenünk a negyedikkel.
 
 

Építész
 
 

Két velencei nõ
 
 
 


TUDÓSPORTRÉK

ALEXANDER EMED

A magyar statisztika atyja

Kõrösy József (1844-1906)

Kõrösy József volt az elsõ és az egyik leghíresebb statisztikus Magyarországon. A Fõvárosi Statisztikai Hivatal megalapítója és igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ, majd rendes tagja, magántanár a pesti egyetemen, tiszteletbeli professzor a kolozsvári és a philadelphiai egyetemen és vagy harminc bel- és külföldi tudományos társaság beválasztott tagja. Egyúttal tudós generáció apja: fia, Kornél a pesti egyetemen élettani tanár volt, unkája, Ferenc pedig Izraelben a Beer Sheva-i egyetemen kémiát tanított.
    1844. április 20-án született, Pesten. Szegény fiú lévén csak magán úton tudta befejezni a középiskolai tanulmányait. A család eredeti nevét (Hajduska) õ változtatta át Kõrösyre, mivel családja a Kõrös menti Békésbõl származott.
    Szûkös körülményei miatt egyetemi tanulmányait is félbe kellett szakítania, és elõbb az Elsõ Magyar Általános Biztosító Társaságnál vállalt állást, majd 1868-ban a Pesti Napló közgazdasági rovatának vezetését vette át. Innen emelte ki Gorove István kereskedelmi miniszter, és felkérte a Fõvárosi Statisztikai Hivatal megalapítására. Az intézetet halála napjáig vezette, és három évtizedes munkájával magas színvonalú, világszerte elismert tudományos mûhellyé fejlesztette.
    Hetenként kiadott, kis statisztikai füzetei révén Budapest gazdasági életének pulzusán tartotta kezét. Különösen sokat foglalkozott a lakásügyi kérdések és a halandóság statisztikai feldolgozásával. 1872-ben magyarul és németül megjelent munkájában nyíltan feltárta a fõváros szomorú állapotát: a lakosság körében pusztító járványokat, az elviselhetetlen lakáshelyzetet, a csatornázás hiányát, a nyomort. Kõrösy munkáslakások építéséért mozgalmat indított, és az õ ajánlatára léptették életbe Budapesten mindazokat a közegészségügyi óvintézkedéseket, amelyek eredménye a fõváros közegészségének ugrásszerû javulása volt.
    A Magyar Tudományos Akadémia még egész fiatal korában levelezõ tagjává választotta (1872) - ezt a meghívólevelet Arany János írta alá, mint az Akadémia akkori titkára. Több évig látta el az Akadémia statisztikai és nemzetgazdasági bizottságának jegyzõi tisztét s ebbéli minõségében a nemzetgazdasági írók tárát és a megyei monográfiákat szerkesztette. 1904-ben lett az Akadémia rendes tagja. Nevéhez fûzõdik a himlõoltás kötelezõ bevezetése. A bécsi statisztikusok a Déli Vasút Társaság alkalmazottjain végzett kísérletek alapján ellenezték az oltást, Kõrösy azonban kételkedett a kísérleti eredményekben, és remek kis könyvben helyesbítette a bécsiek tapasztalatait. E könyve alapján vezették be aztán Magyarországon a kötelezõ himlõoltást. Megvizsgálta a diftériaoltás eredményeit is, és javaslatára állította fel a fõváros a pesti járványkórházat.
    Munkássága a születési statisztika fejlesztésében különösen korszakalkotó volt. A házasságok termékenységérõl szóló dolgozatát késõbb azzal egészítette ki, hogy a gyerekek halandósági statisztikáját is követte, a két szülõ életkorának függvényében. Kötelezõvé tette az iskolaköteles gyermekek összeírását, és feldolgozta az iskolás gyerekek tanulmányi haladását is, szociális szempontok figyelembevételével.
    Élete folyamán négyszer végezte el Budapest lakosainak összeírását: 1873-ban, 1880-ban, 1890-ben és 1900-ban.
    Számos nemzetközi szakkongresszuson vett részt, amelyek egyikén rábízták a nagyvárosok nemzetközi statisztikájának szerkesztését. Idevágó munkáit franciául is publikálta. A nemzetközi statisztikában mindinkább polgárjogot szereztek a relatív intenzitás elméletére és az indexszámításra vonatkozó nagy jelentõségû újításai.
    Gyakran foglalkozott a közgazdasági kérdésekkel is, hiszen mint közgazdasági író kezdte pályafutását. Követte az árakat, vizsgálta az adók hatását a gazdasági életre. Nagy részt vállalt a kereskedelem ösztönzésére idõszakonként összehívott ankétok mûködésében, a kereskedelmi szakosztály felállításában és a közraktár megteremtésében. Mint megbecsült elõadó szerepelt a moszkvai, a párizsi és a londoni demográfiai kongresszuson, a budapesti kongresszuson pedig õ elnökölt.
    1901-ben a londoni Királyi Társaságban tartott felolvasásában bemutatta a házasság termékenységérõl szóló, úttörõ jelentõségû munkáját, melyben a gyermekek számát mindkét házastárs életkorának függvényeként vizsgálta meg. A Társaság ezen az ülésén levelezõ tagjává választotta. A századfordulón több összefoglaló munkában hasonlította össze az akkori nagyvárosok statisztikai adatait, és óriási munkát végzett a szimultán tartandó világnépszámlálás megszervezésében.
    A Millennium évében, 1896-ban, tudományos munkássága elismeréséül magyar nemességet kapott, Szántói elõnévvel. Ezt részben azzal viszonozta, hogy a Statisztikai Hivatal óriási könyvtárát mint önálló egységet a fõvárosi könyvtárnak adományozta.
    Gazdag irodalmi munkásságot fejtett ki: könyveit nemcsak magyarul, hanem németül, franciául és angolul is írta. Sokoldalú ember volt, komolyan tanulmányozta a mûvészetet és Alexander Bernát, aki barátja volt, a filozófia tudományába vezette be. Szerette a zenét, maga is komponált és zongorázott. Zsidóságához nagyon eredeti módon viszonyult. Gyermekei születésekor nem jegyeztette be õket zsidóként az anyakönyvbe, mert az volt a véleménye, hogy ebben a kérdésben mindenkinek felnõtt korban kell állást foglalnia. Tizennyolc éves korukban azonban megmagyarázta nekik, hogy milyen lehetõségek között választhatnak, s valamennyien a zsidóságot választották.
    A tudományos világ gazdagon jutalmazta munkásságát: a francia Becsületrend,  a német Pour le Mérité, az osztrák Franz-Joseph Orden és számos más külföldi kitüntetés tulajdonosa volt.
    Száz éve, Budapesten halt meg, 1906. június 23-án. 1965 óta Budán, a Lágymányoson utca õrzi emlékét.


MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A baloldal elégiája

Kállai R. Gábor megalkotott egy Elvtársalgó címû, mûfaját tekintve az esszéregények, egyéb jellemzõit tekintve pedig - szerintem - a remekmûvek körébe besorolható mûvet, amely az Új Mandátum Könyvkiadónak köszönhetõen nyomtatásban is megjelent az idén, 2006-ban. Ami a szerzõt illeti, biztos, hogy valaki, hiszen önálló szócikke van a Ki Kicsodában, kinémûsége azonban eléggé megfoghatatlan, mert az irodalmi köztudat nem tartja számon a maga "igazán igazi íróinak", azaz nómenklaturistáinak körében. Ez persze szükségszerûnek is mondható, hiszen az irodalmi köztudat mai nómenklaturistái hétszentség, hogy nem írnak remekmûveket, Kállai R. tehát már azért sem lehet igazán igazi író, mert hétszentség, hogy remekmûvet írt.
    Regényének fõhõse egy "valóban elkötelezetten baloldali" fõiskolai docens, Pauliny Andrej ("polgári neve András volt, de azt senki sem használta"). Jellemzése a regény kezdetén: "Pauliny Andrej képtelen volt megszokni a koránkelést, ez persze nem speciális, személyre szabott sajátosság, noha jól jellemzi Paulinyt, inkább tipikusnak, az õsi logikai felosztás szerint különös szintû kategóriának mondanánk. A különös, másként a tipikus az esztétikában, legalábbis a lukácsiban annyit tesz, hogy az egyediben az általános mutatkozik meg, azaz Andrej utálata a koránkelést illetõen társadalomkritikai jellegû. A koránkelés ugyanis, koránkelésen értve a természetes vágyaknál és hajlamoknál korábbi ébredést, objektíve kényszer, szubjektíve megszokhatatlan, mert emberellenes, az ember eltárgyiasulásának centrális eleme. A koránkelés a kapitalista társadalom elembertelenedésének fokmérõje, az emberélet kezdetén, sej, haj hahó, ki látott akkor lovagot és vekkert, dúdolhatta volna Geyer Flórián, a tárgyként egzisztáló ember, mit ember, egyed, mit egyed, munkaerõ, még ki sem aludhatja magát, hiszen amíg alszik, kivonja magát az állami ellenõrzés alól egyfelõl, a termelés-fogyasztás monotóniája alól másfelõl. Az ember mint olyan nem született korán kelõnek, a kiteljesedett nembeli ember akkor kel fel, amikor annak belsõ ideje van, a megfelelõ belsõ idõ pedig az alkotásként felfogott közösségi munka függvénye. De hol van ez még, manapság reggelente mindenkinek a keze ügyében van az ébresztõóra, amit elidegenített munkaereje silány ellenértékeként kapott elidegenült csereeszközökbõl vásárolt, úgy ám, a rab megfizeti a rabtartót, ahelyett, hogy felszabadulna végre, s befelé fordulva addig aludna, amíg szükségletei és képességei megengedik.
    Az ébresztõóra feltalálóját népbíróság elé kell állítani.
    De ha már nem lehet, s talán nem is lenne humánus, nem tett õ mást, mint mindenki, akit behabzsolt a tátott tõke sárga szája, legalább az ébresztõórával kell úgy eljárni, mint a daliás hatvanas években a melltartóval és a kombinével, le vele."
    A sztori önmagában nagyon egyszerû. A Baloldali Szövetség Egyeztetõ Testülete, melynek Pauliny Andrej is tagja, elhatározza, hogy Che Guevara ("a Comandante") magyarországi látogatásának évfordulóján "a polgári térfél bosszantására és a másik oldal lelkesítésére egyaránt alkalmatos szimbolikus értelmû tettként állítsanak emléktáblát vagy szobrot a Szakszervezeti Centrum épületében". A dombormûves emléktábla el is készül, ám nemhogy a Szakszervezeti Centrumban, de még vidéken sem akad sehol olyan nyilvános falfelület, ahol a Hivatalos Baloldali Párt illetékesei hozzájárulnának elhelyezéséhez. Berakják hát a szövetség egyik tagjának balatoni házába, ott is meg lehet koszorúzni idõnként, iszogatás és munkásmozgalmi dalok énekelgetése közben.
    "- Sziget vagyunk - merengett Andrej. - Sõt rosszabb, szubjektíve fölöslegesek vagyunk, objektíve persze filozófiatörténeti jelentõségû tény, hogy létezünk." S miként a Baloldali Szövetség egyéb akciói esetében: "Nem történt semmi. Azazhogy éppen a semmi történt, megjelent a tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi, a lét egyszerû ellentéte, így a lehetséges teljesség egyik fele, mert a lét és a semmi ugyebár különbözik, holott egyik sem meghatározott, mert akkor valami, illetõleg hiány lenne a nevük, csak éppen vannak, ez nem korrekt szó ide, adottak és tételezettek, ketten együtt pedig az egység, a levés általánosan és fogalmilag".
    Miként minden remekmû, egy történelmi korszak tanúsága ez is, valamely társadalmi réteg életének tükrében. Kállai R. Gábor ugyanazt mondja, amit József Attila: "ilyenek vagyunk. Új nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj." S e társadalmi csoport célja ugyanaz, mint József Attila "másfajta rajáé": "hogy helyt álljunk az emberiségért az örök talajon."
    Miként minden remekmû, ez is katartikus hatású, rádöbbent valamely fontos igazságra. A szóban forgó esetben arra, hogy míg e "valóban elkötelezetten baloldali baloldal" tevékenységének eredménye "a tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi", másfelõl - ismét József Attilát idézve - "Jön a tömeg, a tömeg! Mint a megriadt legyek, röpülnek róla a kövek."
    S ez a tömeg nem a Comandante arcképét hordja a vörös pólóján. Árpádsávos lobogókat lenget és csörömpölõ vekkerrel hadonászik, "amit elidegenített munkaereje silány ellenértékeként kapott elidegenült csereeszközökbõl vásárolt".
 

Címer
 


OLVASÓLÁMPA

ZSIRAI LÁSZLÓ

Régi-új lenyomatok

A Kelet hatodik antológiája

Irodalmi életünk lehetõségi jellemzõjévé váltak azok a többnyire regionális csoportosulások, amelyek a múlt század második felének elején-derekán országszerte alakultak, s igyekeztek - ha bizonyos megfigyelhetõségi kordában tartva is - megõrizni a költészet és a széppróza lelket igazító hitelét. A több mint harminc esztendeje, 1973-ban alakult Kelet az észak-magyarországi írogató fiataloknak adott otthont, magam akkoriban kerültem az akkor már több mint tíz esztendeje mûködõ Soproni Fiatalok Mûvészeti Kollégiumába, de az országban többfelé léteztek ilyen irodalmi körök. Tudtunk egymásról, elvétve találkoztunk, de alkotásaink gyakrabban kerültek szomszédságba különféle lapokban, folyóiratokban.
    Mindezt a napokban érkezett Kelet antológia jólesõ kézhezvétele idézte fel bennem, a Régi-új lenyomatok címû. E 188 oldalas, keménytáblák közé kötött, szép kivitelû könyvben tíz makacsul kitartó alkotó írásai igazolják, hogy küzdelmeik a fehér kéziratpapírral és mûvészi lelkük vívódásai nem maradtak eredménytelenül. Szabó Bogár Imre szerkesztõi elõszavában a következõ eligazítást adja a Kelet Irodalmi és Társmûvészeti Egyesületrõl: "Igen jelentõs irodalomszervezõ, közmûvelõdési tevékenységet fejtett ki hosszú idõn át, amit mindmáig aligha sikerült pótolniuk más hasonló törekvéseknek. Ebben kétségtelenül Utry Attilának, a keletesek névadójának és kitûnõ szervezõjének jutott a fõszerep (akinek - szerény véleményünk szerint - éppen maga a Kelet a legfontosabb mûve!), valamint a közülünk már örökre eltávozott Hajdú Gábornak, a Kelet egykori elnökének. […] A keletesek járják a maguk útját: az alig észrevehetõ erdei csapásokat, ösvényeket, földutakat, a szélesebb nyomsávokat, az országhatárokon, mint mesterséges szakadékokon átívelõ, nyelveket és népeket összekötõ viaduktokat. Néhányan az irodalomtörténet felé nyíló pályákra is feljutottak." S rögtön az elõszóból értesülünk róla, hogy az antológia megjelenésével szinte azonos idõben adták ki Utenában a Madarak járják az ég ösvényeit címû antológiát, amelyben Kelet-tagok mûvei is olvashatóak litvánul. Az ottani antológiát Koscsó László illusztrálta, az ittenit pedig a vilniusi születésû Ingrida Liutkeviciuté.
    A jelenlegi Kelet-antológia önéletrajzi jegyzeteibõl kiderül, hogy a szerzõk közül hárman (Cseh Károly, Fecske Csaba és Tornay Mari) írószövetségi tagok. Kétségtelen, hogy ez a három szerzõ publikációival illetve pályázataival elért eredményeit tekintve is kiemelkedik az antológiából. Az antológia szerzõinek életkorát tekintve a legidõsebb a 64., a legfiatalabb pedig az 50. életévét tapossa idén. Polgári foglalkozás szerint tanár, polgármester, jogász is szerepel közöttük, s mindannyiukat összefûzi az irodalmárság.
    Az antológia kezdõverse, mindjárt áthajol háromnegyed ország felett s Burgenlandot és Bécset idézi. A Mezõkövesden élõ Cseh Károly Kései õsz címû versét Deák Ernõ történésznek, az emigráció jeles egyéniségének, a Magyar Örökség-díjas Bécsi Napló fõszerkesztõjének ajánlotta. Ez is és az is jelzi távlatait, hogy mûfordításaival a Csuvas Írószövetség Nemzetközi Vaszlej Mitta-díját érdemelte ki. Itt publikált verseibõl arra következtethetünk, hogyan ékelõdnek be modern létszemléleti elemek a falusi-természeti környezetbõl felvirágzó emlékek rendjébe-csendjébe. Néhány litván versfordítását is e helyütt juttatja az olvasói figyelem elõterébe. Dudás Sándor amolyan igazi régi-új ember, hiszen ipari tevékenységét a közigazgatás váltotta fel életében. A bükkábrányi tanácselnök-polgármester töprengéseit, a hétköznapok banális jelenségeit értelmezi verssé költészetében, s igen jó formaérzékkel teszi mindezt. Verseiben pontosak a metrumok és a rímek, költõi felsóhajtásai nagyotmondástól mentesen, tehát, egyszerûen hitelesek. Megfogott a Hosszabbodnak az esték elsõ négy sora: "Sajnos, az évek futnak, múlnak, / s de jó volna, de jó is volna, // ha földszagú szobánknak enyhe / költögetne fel reggelente". Persze, a civilizáció kényelme sem képes pótolni a kiüresedett lelkek óhaját, hiszen a földszagú szobák közelében volt valami, ami lassan már nincs sehol. Az a megtépázott, kiveszõben lévõ lélek, ami képes az emberséges figyelemre a szeretet által, amit egyáltalán nem pótolhat a kõfalakkal kerített, fürdõmedencés villák meg a robbanó Mercedesek való világa. A monoton dübörgõ zörej-zenénél mennyivel megnyugtatóbb a rigófütty. A tegnapi hûség összerogyása, az alázat áhítatának hiánya csalja elõ Dudás természet-tiszta verseit.
    Fecske Csaba több mûfajban alkotó, gyakorta publikáló, elsõsorban verseirõl és meséirõl ismert szerzõ. Olyan ember, akinek lételeme az irodalom. Erõssége a költõi kép: "özvegy fûz zokog a szélben / rigószemben száll az erdõ", s ezáltal igen érzékletesen képes kifejezni mondandóját "üres kukákba bújt a csend". Vannak szociografikus ihletésû költeményei, egyikbõl idézem: "itt élünk éldegélünk / az idõgondozóban egyre nehezebben és / drágábban vesszük a levegõt". Hívõ költõ, aki veszi a fájdalom jeleit, miket a kor sugároz, ugyanakkor tisztában van a szellem és a lélek idõn áthajló jelenlétének mindenhatóságával. Az út végén, A tapolcai tónál, Ezüst rét, Hazajáró, Ittfeledve, Kótyagosan címû verseit és Mindig közbejöhet valami címû kisprózai ciklusát megõrzi az idõ. Furmann Imre politikuma szabadon áramló versein is átsugárzik. Köz- és magánéleti palettájának nem csak színeket, hanem illatokat teremtõ képességét észlelem. Tartás amennyire címû vers-zárlata megijeszt, mert nincs itt az önmérgezés ideje: "Annyi szar ember, sunyi alak / ült le mellém, fogott velem kezet, / és annyi trágyadombhoz ültem / le én is, önkéntelen. // Már régóta saját zárkámba / számûztem magam, élek, ahogy lehet, / rám nyithatja bárki az ajtót, / csak jóakaratú és gyilkos ne legyen. […] Ennyi telik, ennyi, hogy kimondom, / és rendelhetek, hisz szabad vagyok, / legyen tele méreggel a kancsó, / mosolyogva azt is kiiszom". Éltetõ módszerrel kellene kitalálni a túl szorosan ölelõ gondok erdejébõl. Káli Sándor a költészettõl távoli pályák titkait tanulta s gyakorolta, ám mégis a kellemes csalódáshoz elegendõ verseket ír. A hagyományos formát pontosan alkalmazza, témaszeleteit jól választja ki (Gobelin, Diákszerelmem temetésén, Con amore, Napnyugta-kor).
    A Németh László-díjas Szabó Bogár Imre szerkesztõi tevékenysége mellett kiforrott költõi egyéniségrõl tesz tanúbizonyságot verseivel (A mindenség vérzik, Böjti szelek, Ez csak egy folt, Hiányzol, Lesz majd egy álmod, S.O.S., Mária!). S mindehhez természetesen komoly bölcsesség szegõdik társául. A sátoraljaújhelyi származású Tornay Mari, több jelentõs pályázaton szerzett díjat mûveivel. Sajátosan hétköznapi hangokból és mozzanatokból építi monológverseit, melyek között a Hóhalál a Lehelen avagy az égi cirkalom címût azért érezhetni hatásosabbnak, mert mintha a kevesebb többet mondana. Egy ember elmeséli versben a vele s körülötte történtek emlékeit, így gyûjtve élet-mozaikja darabjait, ami majd egyszer összeáll, s kiteljesedett falikép lehet egykoron. Utry Attila Szabó Lõrinc-díjas, a Magyar Kultúra Lovagja vallja: "A virágok halandók. / A virágzás halhatatlan." A szellemi szépség reményének jövõje él költészetében; a hogyan lehetett volna, hogyan lehet, hogyan lehetne szebb-jobb igézete. És ez minden érdeme. Anga Mária Egerbõl küldte tanulságos meséit az antológiába. Az egyikbõl kiderül, hogy "réges-régen a Bükk-fennsíkon az emberek nem ismerték a bánatot, csak a boldogságot". E mesék olvasásának idejére boldogan változtam újra gyermekké, ezek a szívbõl eredõen okos írások kitûnõ ellensúlyok a napjainkat elárasztó borzalmakkal szemben. Györgyei Géza elsõ, Sárga cseppkövek címû, mindössze 35 oldalnyi írást tartalmazó elbeszéléskötetére emlékszem, mert eljutott hozzám a '80-as évek végén. Látszólag egyszerû történetnek induló novelláiban is van valamiféle váratlan "csavar", pedig tulajdonképpen nem cselekszik mást, mint az emberi összeférhetõség és összeférhetetlenség szinte kiszámíthatatlan fonalait kötögeti és vágja el. Közben rövid írásaiban is felsorakoznak mindenféle végletes jellemek, a jóság s a rosszaság végleteinek határai között õrlõdõ életek.
    Összefoglalva: abban a tudatban csuktam be a Régi-új lenyomatok címû antológia lapjait, hogy szerzõi úgy jártak, mint a soproniak és mások. Kezdeti heves ifjonti közösségi jelenük múltba olvadt, s ez az antológia már azt a részint megvalósult jövõt vetíti elénk, amit egyénenként építenek. Azért azon a bizonyos poétikai-epikai lélektérképen mindig párhuzamos utakra tereli õket a mûvészeti "egyakolbeliség" összelehelt melege. S ha valaki rákérdezne: megérte? Az új antológiában olvasott mûvek ismeretében - külsõ szemlélõként is - azt felelném: igen, megérte. Hogy miért? Nem csupán önigazolásul, hanem azért, mert napjaink pszichológiai statisztikái egyenesen követelik a mûvészet megnyugtató-jellemformáló jelenlétét, mint szellemi patikaszereket. (Bíbor Kiadó)


 

RÉTHEY PRIKKEL LAJOS

Könyv a népi kollégiumokról

Tatai Zoltán: A közösségi nevelésrõl

A legendás hírû NÉKOSZ, a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége megalakulásának 60. évfordulójára jelent meg Tatai Zoltán könyve.
    A NÉKOSZ-ról, illetve az egykori népi kollégiumokról Lukács György így vélekedett: "A népi kollégiumi mozgalom a magyar népi demokrácia egyik legnagyobb büszkesége és reménye: egyike azoknak az alapításoknak, amelyekkel Magyarország az új átalakulásban nemzetközileg is élen jár." Pedig a mozgalom részben nem is a második világháborút követõ társadalmi rendszerváltás és történelmi újjászervezõdés vívmánya volt, hanem az 1500-as években, nyugati példák nyomán létrejött, demokratikus szemléletû, õsi magyar kollégiumok utóda, a hagyományos magyar kollégiumi nevelés újabb, korszerûbb változata.
    A sárospataki, debreceni, mezõtúri, pápai, nagyenyedi stb. protestáns magyar kollégiumok hagyományai és példájuk nyomán, 1939-ben Gyõrffy István profeszszor segítségével, a budapesti Parasztfõiskolások Közössége hozta létre, Zsindelyné Tüdõs Klára támogatásával, a késõbb Gyõrffy István nevét fölvevõ Bolyai Kollégiumot. E kollégium fiatalsága a második világháború éveiben, a budapesti egyetemi ifjúság antifasiszta mozgalmainak keretei között, maga teremtette meg azt a demokratikus közösségi nevelési formát, amelyre leginkább Gyõrffy István és Karácsony Sándor magyar népi hagyományokra épülõ pedagógiai nézetei voltak jellemzõek. Ezt a közösségi nevelésen alapuló pedagógiai gyakorlatot vették át s fejlesztették tovább az 1946-tól alakult népi kollégiumok.
    1946-ban a Gyõrffy István Kollégium ifjúsága felismerte az országszerte jelentkezõ igényeket és kezdeményezéseket. Az alakulóban levõ új kollégiumokat is támogatva felhívással fordult az ország lakosságához és a közvéleményhez, kezdeményezve népi kollégiumokat alapító országos mozgalom indítását. A mozgalom keretében, a nép legjobbjainak segítségével és támogatásával - nagyrészt maguknak a kollégista fiataloknak a munkájával - országszerte mintegy 150 népi kollégium létesült. Ezekben akkoriban nagyjából tízezer hátrányos helyzetû diák talált otthont és továbbtanulási lehetõséget. Az ifjúság lelkes mozgalmát a népi baloldal leghaladóbb szemléletû magyar politikusai, Erdei Ferenc, Veres Péter, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Rajk László, Darvas József stb. támogatták. A magyar hagyományokra épült és világszerte elismert közösségi nevelési mozgalmat azonban 1949-ben - a Rajk pert követõen - felszámolták.
    A mozgalom megindításának hatvanadik évfordulóján több kitûnõ mû jelent meg, a legendás hírû pedagógiai mozgalomról. Ezeknek a könyveknek az egyike Tatai Zoltáné. A közösségi nevelésrõl címû kitûnõ munka tanulmányokat, interjúkat és emlékezéseket tartalmaz. Könyvét a közelmúltban megjelent, és ugyancsak a népi kollégiumokról szóló értékes pedagógiatörténeti tanulmányoktól az különbözteti meg, hogy bár ugyanarról a témáról és ugyanarról a mozgalomról szól, annak eseményeirõl úgy ad számot, hogy az a nem szakmabeliek számára is élvezetes olvasmány. A szerzõ a valós történelmi eseményeket közérthetõ módon ábrázolja. Könyve a népi kollégiumi mozgalmat és annak pedagógiai módszerét a valóságnak megfelelõ, azt hitelesen bemutató személyes emlékezések, riportok, interjúk, tanulmányok gyûjteményének közlésével mutatja be.
    A NÉKOSZ történetében és szellemiségének megítélésében ugyanis korunk közönsége meglehetõsen tájékozatlan vagy félretájékoztatott. Hûen tükrözte ezt a közelmúltban bemutatott, jó szándékú televíziós riportfilm is, amely a mozgalomról készült. A beszélgetésben résztvevõ fiatalok megnyilatkozásai azonban inkább a NÉKOSZ félreértésérõl, semmint megértésérõl tanúskodtak. A mai közvélemény ugyanis a népi kollégiumi mozgalmat hol valami szélsõbalos, avantgard mozgalomként, hol egyfajta narodnyik, nacionalista mozgalomként tartja számon. Tatai könyvének legfõbb értéke, hogy a népi kollégiumokat és magát a mozgalmat a valóságnak megfelelõen mutatja be. A riportok, emlékezések és tanulmányok az egykori népi kollégisták személyes élményeit és emlékeit idézik.
    Tatai Zoltán, mint a veszprémi Batsányi János Középiskolás Népi Kollégium egykor választott titkára, emlékei és tanulmányai alapján számol be saját kollégiumának és más népi kollégiumoknak eseményeirõl, belsõ életérõl. Emlékei és kutatásai alapján méltatja a kollégiumi pedagógusok - például Kardos László, Szokolszky István, Nagy Erzsébet és más kollégiumi igazgatók, és nevelõk pedagógiai munkásságát. Megragadó portrékat rajzol az egykori népi kollégiumokban nevelkedett olyan kiemelkedõ személyiségekrõl, mint például Pataki Ferenc akadémikus, Dudás Gyula docens és mások, ismerteti tudományos és közéleti munkásságukat. Tanulmányokat közöl a népi kollégiumokat támogató közéleti személyiségekrõl - például Zsindelyné Tüdõs Kláráról, a Gyõrffy Kollégium volt patrónusáról, meg Kónya Lajos költõrõl, az Írószövetség volt fõtitkáráról, akik tevõlegesen támogatták a népi kollégiumokat. Végül pedig felvonultatja a népi kollégiumokról készült szakirodalomnak az utóbbi években megjelent alkotásait.
    A könyvet, amely a népi kollégiumi mozgalom hiteles története, nem csak pedagógusoknak, hanem szülõknek, fiataloknak és a korszak iránt érdeklõdõknek egyaránt érdemes forgatniuk. (Okker Kiadó)


BISTEY ANDRÁS

Az arab világ magyar szemmel

J. Nagy László: Magyarország és az arab térség

A magyarok érdeklõdése a területét és lakosságának számát tekintve is óriási arab térség iránt csak a 19. század második felében támadt föl. Az ország gazdasági és politikai érdekei korábban kevésbé érintkeztek az arab világgal.
    J. Nagy László a fenti megállapítás mellett is - a történelmi kontinuitás bemutatása és a késõbbi események jobb megértése kedvéért - röviden összefoglalja a kezdeti esetleges és szórványos kapcsolatok történetét. Megemlíti a keresztes hadjáratokat, majd kissé részletesebben foglalkozik azokkal a kapcsolatokkal, amelyek kényszerûen, oszmán török közvetítéssel jöttek létre. Külön kitér a Dél-Egyiptomban és Szudán északi részén élõ, a törökök által odatelepített magyarábokra, akik gondosan számon tartják magyar eredetüket, olyannyira, hogy az elsõ világháború idején a gyarmatosító angolok internálták õket. Kevésbé ismeretes, hogy fõként arab kalózok fogságába esve Észak-Afrika több területén, elsõsorban a kalózkodás két fõ fészkének tartott Algírban és Tuniszban is megfordultak magyarok a 16. és a 17. században.
    A gyakoribb és tudatos kapcsolatépítési törekvések azonban csak a reformkorban kezdõdtek, amikor a magyar uralkodó elit legjobbjai kezdtek törekedni a világ megismerésére, és tapasztalataikat az információk továbbadásának szándékától vezetve rögzítették levelekben, följegyzésekben, tanulmányokban.
    A 19. században megélénkülõ érdeklõdést, amelyet tápláltak a nagyhatalmi státuszt élvezõ Osztrák-Magyar Monarchia balkáni törekvései is, olyan emberek neve és munkássága jelzi, mint Kecskeméthy Aurél, Pongrácz Emil báró, Goldziher Ignác, késõbb pedig Germanus Gyula. Említésre méltó gazdasági kapcsolatok azonban még a 20. század elsõ felében is csak Egyiptommal alakultak ki. Az igazi áttörés az 1960-as évek kezdetén következett be. Mielõtt erre részletesen kitérne, szintén az elõzmények felvázolásaként a szerzõ érdekes alfejezetet szentel az 1956-os szuezi válságnak, amely egybeesett a magyar eseményekkel, és világpolitikailag is kapcsolódott hozzájuk.
    A korábbiaknál szorosabb együttmûködés föltétele volt az arab világ egy részében, nem csupán a gyarmati uralom megszûnése, de a reakciós monarchiák megdöntése is Egyiptomban, Irakban, majd Líbiában és egy bizonyos fajta arab szocializmus kísérletének kezdete Algériában, Szíriában, valamint a palesztin ellenállás megerõsödése Izraelben és a környezõ országokban. Természetes tehát, hogy Magyarország, a szocialista tábor részeként, elsõsorban ezekkel az országokkal fejlesztette kapcsolatait.
    A szerzõ ezért öt csomópont köré rendezi el mondanivalóját. Ezek: Algéria, Egyiptom, Szíria, Irak és a palesztin mozgalom.
    Alaposságukkal és gondolati mélységükkel kiemelkednek az Algériáról szóló részek. J. Nagy évtizedek óta foglalkozik az algériai forradalom, majd az azt követõ társadalomfejlõdés problémáival, e kérdésrõl több könyve, tanulmánya látott napvilágot. Ezek a fejezetek az arányok fenntartása miatti tömörségük ellenére rendkívül mélyenszántóan elemzik a forradalmat és a talán még izgalmasabb és több tanulságot rejtõ késõbbi eseményeket. A könyv az 1970-es évek közepéig kíséri nyomon az arab világ Magyarországgal jelentõsebb kapcsolatokat ápoló részének történetét. Szempontja ugyan sajátos, hiszen az események tárgyalásában mindig a magyar kapcsolatok állnak elõtérben, ám egyúttal fontos adalékokkal szolgálnak ezen országok történetérõl.
    A könyv második fontos eleme a magyar diplomáciatörténetnek eddig a nagyközönség által kevésbé ismert területeire enged bepillantást. Az olvasó leszûrheti azt a tanulságot, hogy a korabeli magyar külpolitika, összhangban a Szovjetunió világpolitikai érdekeivel, kezdetben elsõsorban ideológiai okokból tartotta fontosnak az arab országok egy részével fenntartott kapcsolatokat, ám amint ezek közül néhány, például Algéria, Líbia, Irak, az olaj révén gazdaságilag is fontos partnerré vált, egyre inkább a gazdasági érdekeknek rendelte alá a kapcsolatokat. És hajlamos volt elvi engedményekre is. Így például a diplomaták jelzései ellenére nem, vagy csak alig vett tudomást az ezekben a "baráti" arab országokban idõnként a belpolitikában nagy méreteket öltõ kommunistaellenességrõl, sõt üldözésrõl, az arab nacionalizmus olykor fasisztoid jellegû megnyilvánulásairól.
    A könyv anyagát többnyire a "Szigorúan titkos!", "Szigorúan bizalmas!" jelzésû dokumentumok egészítik ki; ez nemcsak arra szolgál, hogy a szerzõ velük hitelesítse a leírtakat, hanem fõként arra, hogy az olvasó betekintést nyerjen a korszak diplomáciai irataiba, s mintegy elsõ kézbõl is kapjon ismereteket az eseményekrõl, a magyar diplomácia dilemmáiról és nem utolsó sorban a diplomáciai érintkezés nyelvérõl, sajátos világáról. (JATEPress Szegedi Egyetemi Kiadó)


KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Lektûr: a regény kezdete és vége

Két könyvrõl

Lukács György máig sem igazán méltányolt ifjúkori remekmûvében, A regény elméletében írja: "Az eposz eleve zárt életteljességet formál, a regény keresi a módját, hogy formálva felfedje és felépítse az élet rejtett teljességét." "… A szórakoztató lektûr, amely a regény minden külsõ ismérvét felmutatja, ám lényegében semmihez sem kötõdve és semmit sem érintve épül fel…" Az elsõ fennmaradt regény, Kharitón Kallirhoe címû írása már ilyen lektûr, még az eposzok korából, idõszámításunk kezdetének idejébõl. Ám épp ez a lektûr volta lehetett az oka fennmaradásának. Nem sokban különbözik a valamivel késõbbi Apuleius féle Aranyszamártól vagy a Daphnisz és Chloé-tól. A tizenöt éves K. u. K. kiadó valósággal irodalomtörténeti tette, hogy ezt a fontos mûvet, az elsõ regényt végre magyarul is közzétette Orosz Ágnes szép, költõi fordításában. (Kár, hogy az aphroditéi szépségû, mindenkit elbûvölõ címszereplõ hölgy a borítón és a különben ízléses illusztrációkon nem igazán gyönyörû.)
    Happy endinggel kezdõdik a történet: egy szerelmespár sikerrel házasodik össze, ám a boldog férj (irigyei által ébresztett) oktalan féltékenységében valósággal agyonrúgja gyönyörû feleségét, az tetszhalottá lesz, eltemetik s csak azért szabadul meg, mert egy rablóbanda feltöri kincsekkel teli sírját. A férj gyilkossága szinte elhanyagolható bûn - alig esik róla szó, bár a férfinak van "némi" bûntudata. Hanem aztán szinte beláthatatlan kalandok következnek - a cselekményt a szeszélyes vakvéletlen irányítja s a rabszolgaságtól birodalmi úrnõvé válás kilátásáig mindenféle próbát kell megélnie az asszonykának, közben újból férjhez is megy, de persze a regény végén megint igazi férjével találják meg egymást. Letehetetlen marhaság - az emberi lélek gyermeteg ifjúkorából. Mondhatnám, élvezetes, de komolyan alig vehetõ kötelezõ olvasmány a regényírás kezdete, remek írói erényekkel. Micsoda ötlet például, hogy a bûnös kalózt úgy feszítik keresztre, hogy haldoklásában odalásson a tengerre, ahol bûneit elkövette! De még fontosabb, hogy a görög környezet ekkor már korántsem a viszonylagos (poliszi) demokráciák közege, hanem kis helyi zsarnokok uralma, amely azonban alá van vetve a perzsa fõhatalomnak. E tekintetben még tanulságos is ez a kellemes olvasmány.
    Ez tehát a regényirodalom kezdete. És a vége, amely folytathatatlan: W. S. Burroughs regénye, A vörös éjszaka városai címû bravúrosan megírt szuperlektûr. De Sade márki unalmas, ám ideológiai tekintetben (mint a végsõkig vitt vadliberalizmus kifejezõje), itt, a 20. század végén folytatásban nyeri el újból "igazolását". Teljes erkölcsi relativitás bontakozik ki az egykori göröghöz hasonlóan érdekes olvasmányban. Két dolog áll a középpontban: a hatalom és a nemiség. Elõbbi feltétlen szabadságpárti, utóbbi azonban csak elvétve heteroszexuális tartalommal, hanem szinte kizárólag homoerotikus változatban, ahol is a fiúszerelem legföljebb a maszturbációval váltakozik. Burroughs ebben s ezen túl keresi és leírja mindazt, ami ellenszenves, gusztustalan, visszataszító, ideértve a rejtélyes vírustól elpusztulók hullaszagát. A szerzõ talán úgy véli, hogy ideje mindezt az irodalom világába vonni. Vitathatatlanul tehetséges; egész harvardos mûveltsége ott munkál mûvében, de mindez együtt a teljes csõd. Annak idején én jelentettem meg Kerouacnak a beat irodalmat indító Úton címû regényét, no de az még eposzi komolysággal fejezte ki az amerikai fiatalság akkori tévelygését, míg Burroughs minden kaland ellenére mit sem talál, egy végül is képtelen lektûrben. Ez tehát nemcsak a beat irodalomnak, hanem a regénynek is végszava, amivel legföljebb Joyce zseniális, ám végképp olvashatatlan álomregénye, a Finnegan vethetõ össze. A vörös éjszaka városait tünetként olvastam, s legjobban Tornai Szabolcs mûfordítói teljesítményét (az alantas mai nyelv míves megszólaltatását) tiszteltem. Hiába van itt az amerikanizmussal és globalizációval szembeni állásfoglalás, megannyi detektívtörténet és (évszázadokat átölelõ) trópusi kaland - csak az derül ki, hogy ma már nem lehet regényt írni. Így nem! (Katalizátor Könyvkiadó)