ABLAK

Nagib Mahfúz (1911-2006) a modern egyiptomi irodalom kiemelkedõ alakja. 1988-ban irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.

NAGIB MAHFÚZ

Félnap

Ballagtunk apámmal, kapaszkodtam a karjába és sietve próbáltam behozni hosszú lépéseit. Tetõtõl talpig új ruhát viseltem, fekete cipõt, zöld uniformist és kék bojtos, piros fezt. Örültem az új ruhámnak, bár nem volt ez felhõtlen öröm, végtére is nem volt ünnep, hanem a nap, amikor is elõször vittek napközibe.
    Anyám az ablak elõtt ácsorgott, bennünket nézett. Én idõrõl idõre feléje fordultam segítségért esdeklõen. Mentünk az utcán, amelyet kertek szegélyeztek, vagy mindkét oldalon gabonaföldek, kaktuszfügék, hennabokrok és itt-ott datolya pálmák.
    - Miért? - kérdeztem apámat nyíltan felelõsségre vonva. - Terhetekre vagyok és büntettek?
    - Ez nem büntetés - felelte nevetve. - Ez inkább olyan, mint egy gyár, ahol hasznosan telik az idõ.
    Nem tudott meggyõzni. Nem hittem, hogy bármi jó dolog történhet velem távol az otthon meghittségétõl azzal, hogy könyörtelenül bedobnak az út végén álló épületek egyikébe, egy… egy magas falú erõdítménybe.
    Amikor a kapuhoz értünk, láttuk az udvart, hatalmas volt és telis-tele sorstársakkal.
    - Menj be egyedül - mondta apám. - Fel a fejjel, adj jó példát a többieknek. - Vonakodtam és kapaszkodtam a karjába, de õ óvatosan eltolt magától.
    - Légy férfi - mondta. - Délben itt foglak várni.
    Tettem néhány lépést, majd megálltam és csak bámészkodtam. Figyeltem a többiek arcát. Senkit sem ismertem közülük és senki sem ismert engem. Úgy éreztem, hogy olyan vagyok, mint egy eltévedt idegen.
    Elõször kíváncsi pillantások kereszttüzébe kerültem, majd valaki odajött hozzám és megkérdezte: - Ki hozott ide?
    - Apám - suttogtam.
    - Az én apám rég halott - mondta egyszerûen.
    Nem tudtam, mit feleljek. A kapu siralmas sikollyal bezárult. A csengõ megszólalt. Egy asszony jött ki néhány férfi társaságában, majd sorba állítottak bennünket. Kusza mintában álltunk a hatalmas udvaron, amelyet három oldalról hatalmas sokemeletes épület ölelt körül; minden emeletrõl megnéztük a kilátást.
    - Ez a második otthonotok - mondta az asszony. - Anyák és apák is vannak itt. Van minden kellemes dolog, lehet tanulni és imádkozni is. Csak forduljatok az élet felé örömmel.
    Elfogadtuk a szabályokat és ez az elfogadás némi elégedettséget adott. Barátságokat kötöttem azokkal, akik a barátaim lettek, szerelembe estem azokkal, akikkel szerelembe estem, úgy látszott, hogy félelmeimnek nem volt többé alapja. Azelõtt sosem gondoltam, hogy ilyen sokféle otthon létezhet. Mulattattuk magunkat, ültünk a kerti hintában, tornáztunk, néha fociztunk, énekeltünk, beszélgettünk. Beszélgettünk a világról, felolvasták nekünk a világegyetem teremtõjének történetét, elmondták a létezését és jelenvalóságát, a túlvilágot, s meghallgattuk a próféta tanításait. Ettünk, szunyókáltunk, újra ettünk újra szunyókáltunk, és felébredve folytattuk a barátságokat és szerelmeket. Kitárulkoztunk, bár nem gondoltuk, hogy ez a tökéletesség. Késõbb szél támadt, apróbb balesetek történtek, de igyekeztünk ébernek lenni és türelmesnek. Versenyeztünk is, ha közöttünk harci kedv támadt, bár ez enyhe fájdalmat okozott. A ránk vigyázó hölgy néha mosolygott, máskor morcosan perlekedett velünk. Pedig elmúlt már az az idõ, hogy bárkit megváltoztathatott volna, és az sem volt kérdéses, hogy most nincs lehetõségünk visszatérni az otthon védelmezõ paradicsomába. Semmi sem volt elõttünk csak szenvedés és állhatatosság. Azok, akik belementek az élet kalandjába a sikerért és a boldogságért, bármit, amit kaphattak, azt súlyos gyötrelmek közepette kaphatták.

    Délben a csengõ megszólalt, tudtunkra adván az idõ múlását. Mindenki a súlyos kapu felé igyekezett, amelyik most újra nyitva állt.
    Elköszöntem, és én is a kapuhoz igyekeztem.
    Alaposan körbenéztem, de apámnak nyomát se láttam, pedig megígérte, hogy itt lesz.
    Félreálltam és vártam.
    Már elég régóta ott ácsorogtam hiába, amikor elhatároztam, hogy hazamegyek egyedül. Alig tettem meg néhány lépést, mikor egy középkorú urat pillantottam meg, szinte azonnal felismertem.
    Jött felém, mosolygott, kezet rázott velem és azt mondta: - Milyen régen nem találkoztunk, minden rendben?
    Egyetértve bólogattam a fejemmel és én is visszakérdeztem: - Mi újság?
    - Minden rendben, hála a jó istennek!
    Újra kezet rázott velem és továbbment. Elindultam én is, de megtorpantam.
    Édes Istenem! Hol van az az utca, amelyet kertek szegélyeztek? Hová tûnt? Mikor özönlötték el ezek a jármûvek? És az emberiség hatalmas serege mikor nyugszik el itt? Hogy nem jönnek azok a dombok, hogy beborítsák, és hol vannak a gabonaföldek, amelyek pedig reggel még itt voltak? Hatalmas házak nõttek ki, az utcák tele vannak nyüzsgõ gyerekekkel, és a borzasztó zajtól rázkódik a levegõ. Bûvészek álltak az utcákon és trükkjeiket mutogatják, és furulyáikkal kígyókat bûvöltek. A cirkusz elõtt egy bosszantó zenekar lármázott bohócokkal, és lopott holmikkal megrakott tolvajok sétáltak el az orrom elõtt. Egy hoszszú teherautóról a méltóságteljes színitársulat mászott le. Tûzoltókocsi szirénázott, és nem tudtam, miként fog utat törni magának, hogy elérje a lángoló tüzet. Arrébb dühös szócsata zajlott a taxis és utasa között, az utas felesége segítségért kiáltozott, de senki sem felelt.
    Édes Istenem! Szédültem. Forgott velem a világ. Majdnem megõrültem. Hogy tud ennyi minden történni fél nap alatt, reggeltõl délig? Majd otthon választ találok. De hol van az otthonom? Csak égig érõ épületeket látok és emberek seregét. A kertek és Abu Khoda közötti keresztezõdéshez siettem, hogy elérjek a házunkig, de az autók áradata szakadatlanul folyt, nem engedtek át. A tûzoltó autó szirénája õrült erõvel visított, és olyan csigalépésben haladt, hogy én már dühömben azt mondtam magamban: "Vegye örömét a tûz a pusztításban!" Rettenetesen bosszantott, hogy nem tudtam átjutni az úton.
    Elég régóta ott álltam, mígnem egy fiatalember a sarki vasboltból odajött hozzám. Széttárta a karjait, és udvariasan így szólt: - Majd én átvezetlek, bácsika.

    BODA MAGDOLNA FORDÍTÁSA
 

Miksa császár diadalkapuja
 
 

Gyermekkori önarckép
 
 

AQUINCUMI KÖLTÕVERSENY

SZEPES ERIKA

A közösség öröme

A IX. aquincumi költõversenyrõl

Az idei nemes viadal témája: Per saecula saeculorum - Aquincum örök! Olyan versek születését vártuk-reméltük, amelyek a régi kultúra fényét, még annak maradványaiban is, öröknek látják, azt ünneplik. Ám a versek között kevés volt a himnikus emelkedettségû, patetikus hangvételû örömujjongás: a költõket az örökkévalóság gondolata inkább az ellenpont, az elmúlás felé hajlította, hiszen az örökkévalóságban mindig az a fájdalmas, hogy az élettelen dolgoknak olykor megadatik, az embernek soha. Nem adatott meg igazán Aquincumnak sem, per saecula, századokon át dúlták, rombolták, betemették, s így az örökkévalóság számára csak feltárt romjaiban áll - romjaiban él, de még így is - túlél minket. Ezt vagy fájdalommal veszszük tudomásul, olykor vegyítve is a tragikust az ironikussal: a hangulatok és a szemléleti módok tekintetében igen változatos palettán festett Aquincum-képet az idei verseny.
    Az Örök Város archetípusa Róma: hozzá képest Aquincum az, aminek építették: provinciális kisváros, ám számunkra õ az Örök Város megtestesítõje, mert a miénk, mert benne lépkedhetünk, levegõjét szívhatjuk, elmélkedhetünk történelme kapcsán a Nagy Történelemrõl, amelynek részei voltunk régen mint aquincumi lakosok, ma pedig mint a romokat õrzõ és megéneklõ polgárok (Szarka István). Némi vigaszt nyújthat, hogy a Nagy Elõd, Róma is lehanyatlott, sõt, a múlandósággal küzd az õ elõdje, az európai kultúra bölcsõjének tartott görög világ is. Ezért kerültek az aquincumi sorson merengõ versek közé az elõzõ nagy kultúrák eltûnése fölött töprengõ versek (Rigó Béla: Ponte Sant' Angelo, 1. kép). Mítoszokat felelevenítve összeköthetjük a létet az elmúlással: az Alvilágjáró héroszok visszatérése a földre számunkra nem adatik ugyan meg, de a híd, ami az életet áhító vágyainkból épül, már szivárványként feszül a két világ között (Rigó Béla: Átkelés). Ironikus-filozofikus megközelítésben vizsgálva a kérdést: a romlás az örök VAN, ami valóban fennmarad, az a romlandó dolgok szubsztanciáját hordozó NÉV (Magyar László András).
    A múltba mélyedést nem mindenki látja útmutatónak jelenünk számára: a Huszt szavait érzi igazabbnak, s ezért véleménye alátámasztására szavait intarziaként bele is szövi versébe Boldogh Dezsõ: a "Mindig a bús düledékeink" feletti merengés veszélyt rejthet magában, (s ezt a veszélyt közelinek és valósnak érzékelteti), ha ember alatti - alantas emberi - lények törnek ránk (Örök).
    Másféle vigaszt nyújt - azaz feledteti a komor gondolatokat -, ha bátran, kihívóan nézünk szembe az elkerülhetetlennel, és élvezzük az élet adományait: a szerelmet (Taábory János), a testi örömöket (Mechler Anna, Kerék Imre), a természetet, a tájat (Gyimesi László).
    Sokféle hangulat, a témát megközelítõ sokféle motívum, a mûfajok tekintetében sokszínûség, az antik ritmusok kavalkádja (s itt felhívnám a figyelmet Mechler Annának a magyar költészetben egyedinek számító versére, amely címében viseli a megvalósított ritmus nevét) - Weöressel élve: Polyrhytmiája -: vajon van-e valami, ami ezeket a verseket összeköti, vagy szerzõik között kapcsolatot teremt? Azt kell mondanunk: a szövegekbõl kimutathatóan nem sok. Ám ha megnézzük a versenyen mindig jeligével jelentkezõ, s a helyszínen felbontott jeligés borítékokból kikerülõ költõk névsorát, a közösség azonnal megteremtõdik: évrõl évre azonos nevek vesznek részt és a pályadíjakat is azonos szerzõk nyerik el. A jelige biztosítja a zsûri részrehajlásának kizárását, a mezõny mégis ismerõs. Nem misztérium, nem a felettünk mûködõ világszellem mûve ez, hanem a hagyományokhoz ragaszkodás, a rítusok ismétlõdésében való gyönyörködés okozza, és fõként az együttlét ismétlõdése, a barátokká lett vetélytársak várt és bekövetkezett találkozása.
    Örömmel és büszkén mondhatjuk, hogy létrejött az aquincumi költõi játékok szerzõtábora és vele együtt a közönség közössége is. Az összetartozás, a kollektivitás élménye teremtõdik meg ezeken a napfényes nyári délutánokon, az a közösségérzés, ami olyannyira hiányzik hétköznapi életünkbõl, és aminek torz formáját rémülten láthatjuk az összeverbuvált tömegekben. A mûvészet nyújtotta közösségélmény nemesebb, emberi formáját ünnepelhetjük az aquincumi költõversenyeken, és - úgy remélem - az irodalomtörténet megtanul majd egy fogalmat, amit mi már most így nevezhetünk meg: az Aquincumi Költõk. Mint voltak régebben az Újholdasok, a Kilencek, a Hetek, a Tûz-táncosok vagy ma az Örley-kör, és más hasonló csoportosulások.
 

Táncoló parasztok
 

TAÁBORY JÁNOS

A szél hallja, amit gondolsz

Szeretek sétálni Aquincumban, mert nincs benne elmúlás, sem idõ, ami múljon

Létedben, a foszló tájon, mint szitakötõ a virág kelyhén,
mély kútba nézek, visszhangtalan, jeltelen, s ami múlik,
szétporlik ezer részre, mint a lombra hulló holdas éjszakák.
Egyetlen szívben néhány befalazott évezred. Kövekbõl született,
hang nélkül, emberek nélkül. A könnyek hosszú fonatokban hullnak alá,
mint a vénkisasszonyok masnis copfjai. S így olyan a hatás,
mintha táncosnõ lenne az alakzatok, virágok, pillangók teste.
Lehet, még az álmaink is egyformák ebben a hasonmás világban,
a lényeg, hogy elkopjon egy érzelem, nem érdekel, kibõl árad.
És gondolataim megfúlnak bennem, ha felnézek, nincsenek többé,
a kezdetet akarják. Homok folyik a szó közé. Szelíd. Halk.
Csendes. Egyetlen pillantásodtól átsurran álmod rózsái közt
a napszakok egymásutánja. És mégsem vette senki észre,
hogy a fölboncolt lámpafényben nyújtóznak a testtelen világok.
Hozzátok esengek, párkák, virrasztva várok és reménytelen,
mikor a nyugtalan faunok ismét meghajolnak egy dalért.
De a boldogsághoz segítõ italból a bûn csak egy pohárnyi.
Pedig nekik élni kellett volna, testileg halhatatlanul tovább.
Sosem elég. Szíved csöndes mélyén, hol a tûz mindig fellobog,
ha mankóval járó árnyat látok, én vagyok, Mars ikermagzata.
S mindezek közt, csöndes beletörõdéssel pitypangok ejtõernyõjébe
kapaszkodik egy katicabogár, hogy talán majd fölröpül vele.
Az ezernyi ékes dallam csigolyák és kövületek üveghúrjai.
Az elbomló napban lámpás a tekinteted. S megcsörren
a kútban a lánc. A tûnt idõ szótlanul áll hangod káprázatában,
s mélyen meghajol e röpke-örök pillanat. Tied a mindenség.
Talányt megfogalmazó papírkivágás. Falevél nélküli ágai
árnyakká változott madarak. Perceim kihûlt kõhorpaszok.
Szemem árka mélyülõben, fuvallja az éjhomály hortyogó leheletét,
elszenesedett mosolyok örvényeibe veszve lelkem árnyéktalan
angyala ül. Tenyerem életvonalában vajúdnak az istenek vétkei.
Csontod kivirágzik. A hajnal kenyeret süt álmaid porából.


 
BOLDOGH DEZSÕ

Örök

Mindig a nép, mindig a pannon-táj, a derûs ég.
Puszta malomban… Kopjafa-állvány. Füst-szemû õsök.
Irgalom atyjai! Bankosok és kidobók feketében.
Mindig a bús düledékek. Alva születnek a költõk.
Lenni kicsit menedzsernek, õsz filozófusnak.
Új-örök álmát ontja a gamma, az elfeketült menny.
Ógörög-esztendõk. Kirakat. És cetlik a fényben.
Aztán ott van az ördögalak-szerû csillag a szobron.
Végtelen õs-ok. Nincs kegyelem. Szakadékok a térben.
Írni az írt sosevolt bajaidra. Úgy özönöl.
Bús düledéked ez itt. Örök-élet. Vagy: sohasem -.
Moccan a lélek. Talpon a zombi. Vár. Nekiindul.
 

 … és fásszárú gyomok

… és fásszárú gyomok is nõttek azóta a kertben
mint leigázatlan pici távoli táj a gyerekkor
elvermelve rohadnak gombfoci-készleteid már
megcselekedted amit kijelölt vala szörnyeteged
létharcok közepett sorozatgyártott felnõttként
itt ülsz ostoba könyv-nehezékekkel kosaradban
várod a felszállást és érzed a zöld erejét mert
érzed vendég voltál persze de hát ki nem az itt
jó nõk és manökenszerû-srácok mint ahogy élnek
túlzott döbbenetek nélkül kecsesen szabadon
pont úgy kellene gondolod és poharad beletartod
hulló fényét "még vörösesb borrá szinezõbb mód"
megvadító lobogásaiba rõt alkonyi napnak
félrebeszéled az isteni nyelvet sark-kutató már
úgyse leszel se miniszter könyv-nehezékeiden por
már hatodik poharad…és egy fakanállal a szellem…
(márminthogy húzó híján így kell bökögetned
mert többé nem szállhatsz lég-kosarába hajódnak
hogyha vörös szél nem támad és isteni nyálka
szárad a fûre hajnalra hogyha felébredsz)
mint a dugóhúzó az idõnk is persze spirális
mint leigázatlan táj gyom veri bútoraid fel
már hatodik poharaddal szûröd az alkonyi csendet
át temagadba és fakanállal új üveget nyitsz
és kissé ideges vagy (kosztümös angyalokat látsz
közben a tévén mondják súlyos esõk közelednek
szólal a bankár is - belekóstol jó szivarába -
"sajnos eltehetetlenkedték már a jövendõt
hasznunk rajtuk lassú kamattal nõ" - odapöccent -)
mint az idõnk a dugóhúzónk is persze spirális
hónapok óta nincs nyoma sem s pepecselsz a lakásban
egy fakanállal hónapok óta…

SZARKA ISTVÁN

Aquincumi óda

Ó nem az elmebeteg császárok
lelke lebeg föl,
sem birodalmas tébolyt nem nyög a
helybeli szellem,
rommezején nem a népirtások
vérszaga árad,
nem, csak a kétezer év, csak az élet, az
ember, a város.

Tábor alatt bár, békeidõ
s polgárjogu törzsek
nyája legelt, szaporán honosult meg a
búza, a szõlõ,
kõfaragók, ácsok fütyörésztek,
nyíltak az utcák,
míves, papnõ, mímes, kalmár
tette a dolgát,

lenge divatban, tûztorony alján
szülve-foganva
élõ várossá fölemelte
magát a közösség,
otthon, kegyhely s orgona épült,
fürge folyóvíz
mosta a szennyünk s írott szónak
napja világolt.

Kései antik polgárváros
rommezejébõl:
ó, tebelõled futnak az utaink,
árad a lélek
huszonegy jó és rossz századon át, meg-
nem-szakadásban -
s él iszonyú erejével a Város:
most Budapest épp…

RIGÓ BÉLA

Ponte Sant' Angelo

1. Kép
Festõje ismeretlen.
Ott lóg minálunk. Jobbról
az Angyalvár magaslik
lentrõl a partról nézve,
míg balról és középen
ott áll a híd, mögötte
fönt a Szent Péter templom
hatalmas kupolája.

Ezerhétszázas évek
végén, vagy ezernyolcszáz?…
Róma elpusztult város.
A Tiberis kanális.
A hídon nincsenek már
két oldalt ott a szobrok.
Csak az Angyalvár áll õrt
már Hadrianus óta.
Amikor ezt festették,
épp akkortájt vetette
onnan magát a mélybe
Tosca, az énekesnõ.

Ott a Szent Péter templom,
talán minden világok
legdrágább építménye.
Préselt adófillérek
alapjaira épült.
Ráment a fél Európa,
mikor jött Luther Márton,
s a búcsúcéduláknak
- mennyi mennyei részvény! -
árfolyama megingott.
(Vastagnyakú hitemben
engem is úgy neveltek,
titkon gyûlöljem Rómát,
s a cifra pápistákat.)

Nézek egy prospektusban
egy fotót ugyaninnen:
sima rakpart, a szobrok
a hídon sorfalt állnak.
Paloták ünneplõben…
Róma feltámadt, ezért is
mondjuk rá, hogy örök.

2. Hang
- Jaj meg kell halni - hallom -,
bár még úgy vágyom élni…! -
búcsúzott Cavaradossi
ott fenn, az Angyalvárban,
míg kint zajlott az élet,
pásztorfiú a nyáját
terelte, ahogy nálunk,
Halason, Szankon egykor
eltûnt gyerekkoromban.

- Úgy vágyom élni! - bõgte
a ripacs tenorista,
amikor menekültünk
negyvennégyben a végsõ
vonattal Kolozsvárról,
és megbombáztak minket
Szolnok elõtt Szajolnál.
Az állomást még látom,
ahogy füstölve égett,
de másra nem emlékszem,
még csak két éves múltam.

Ám azt a sírós hangot
idegeimben õrzöm.

Anyám is sírt, ha nálunk
ez ment a rádióban.
Hisz Toscaként könyörgött
õ is, hogy édesapámat
mentesse fel a Posta,
mert nélkülözhetetlen.

Aztán csak abban bízott,
valaki kicseréli
a tárban a golyókat,
mikor apámra lõnek.
Ne tessék kinevetni!
A nõk naív hitében
halálig osztozunk.
 

Átkelés

Itt köti Messinát majd össze a csizma hegyével!
Nagy híd lesz. Tele van vele száz magazin meg a tévé.
Nemcsak az út rohan át a vizek dühös árja felett és
nemcsak a gyorsvonatok dübörögnek a fény alagútban,
mozgó járda darál oda minket a híd közepére,
hol majd szállodasor, kaszinó, mozi, pláza, kilátó
csalja a pénzt, könnyû múlandóságot igérve.
És mi megint jöhetünk ide szájat tátani messzi
pannon földünkrõl. Csudajó hogy visszakerültünk,
újra az elveszett birodalmi határok ölelnek.
(Bár Aquincumban ki merészkedik isteni hídról
ábrándozni akár, hisz a tervben a nyomvonalát is
átok lengi körül: a nyakunkra nyomulhat a túlpart!
Bennünk él a határ, a limes, na de itt kipihenjük!
Álmodozzunk, a jövõ messzebb van a távoli múltnál.)

Billeg a komp, viharos ma a tenger, rázza Poszeidón.
Bárkát látok amott hadakozni a szélben.
Szkülla, Kharübdisz közt haza tarthat a fényes Odüsszeusz,
Két part közt menekül. Barlangok, erõs csuda-szörnyek,
úszó vaspaloták, fent vasmadarak, süt a villám-
fegyverük, így maga Zeusz sem tud ölni - hamar megijedne!
Látod, jó görög, itt nem is ember már, aki ember!
Lett új Hádészünk. A halottak is élnek a tévé
képernyõn, õrzik lemezek mosolyogva örökké
múltunkat, fiatal testünket öreg szemeinknek.
Isteni már az erõnk! És állati most is a célunk:
Éljen, gyilkoljon, szaporodjon hát az erõsebb!
Menj csak Odüsszeusz el! Ha mesélsz, mondd, láttad a szörnyet!
Mondd, hogy megvívtál vele! Vége van épp a viharnak,
megmenekülsz. Ha megint ide vetne a sorsod, a tenger,
híd feszül itt, gyönyörû! Két part közt ível az égen!
Látod, Odüsszeusz? Épp oda tervezi már a szivárvány.

NOVÁK VALENTIN

Római út(törõk)

Harsány kék neolux. (Vízvezetékre fújt.)
Szétmálló betonút - metropolisz üt'ér.
Aquincum falain hangya-limes - habarcs.
Itt többé angyali nesz se kél!

Múlt Mával dulakod'. (Vén gladiátorok.)
Gaz vert amfiteátr'. Árny-fenevad hörög.
Fullasztják autók gázai… Õ vezet,
mégis földre legyûri HÉV!

Kõtár. Áll az idõ. Óbuda romjain
átsüt római út. Vasbeton orgona.
Tárló: rozsdazabált fémcsövek és sinek -
dérként üt ki a talmi lét.

Fórum - járda alatt. Járda - iszapba rogy.
Pusztít Isteri ár. (Isteni gondolat.)
Vízöntõ a korunk, vízvezeték e föld:
Lordunk elmosogat hamar.

Búvárként lebegek városok unt egén.
Halhad "vízionál": saecula saecouleur' -
Aquincumi vízi urbs, benne lokál akad.
Jó provincia ez - halad.

Zöttyen, hökken a HÉV. Ablaküvegre kopp.
Álmomból riadok… És odalenn nicsak…
Harsány kék neolux. (Vízvezetékre fújt.)
I' love római út(törõk)!!!

MECHLER ANNA

Végballada

Maecenas atavis
kolónokban
Történt, hogy Liliánt
Meglátták, amikor
Sétált kinn a mezõn.
Jó Marcus bevetett
Mindent, mit lehetett:
Csókolt, áradozott,
Házasságot ígért…
Elszédült Lilián,
Majd karjába borult,
Hársfák lombja alatt
Szétgombolta övét,
Forró teste alatt
Pázsitfû remegett,
Ott volt meztelenül,
Vonzón, illatosan…
Vágyát tölteni így
Kezdé már a legény,
Ám dárdája hamar
Elgyengült, lekonyult…
Kérdé szép Lilián:
"Miért kókadt a dicsõ?"
Mondá néki sután:
"Fárasztó napokat
Élek, férfierõm
Úgy tûnik, kimerült. -
Meg hát tudhatod is:
Csak Aquincum örök!"

MAGYAR LÁSZLÓ ANDRÁS

Ki vagyok?

Ötven esztendõ: a megélt-neméltet
képtelen képpé maszatolja elmém,
napjaim színén igaz és hazugság
összemosódik.

Eddig úgy négyszázezer óra telt el,
húszadának sem lehetett virága:
harmadát álom s a felét üresség
nyelte sötétté.

Semmibõl sodrott fonalak futása
rajzol útvesztõt, idióta mintát,
émelyítõn dúst, elemezhetetlent:
szõttese múltam.

Éji fényjáték neuronsavak kék
villanásától hunyorogva izzó
agyvelõm kérgén, vegyi részeredmény
számszerü összeg,

pusztuló sejtek milliárdja által
közvetített tört üzenetsor, emlék-
kapcsolatháló, születés-lebomlás -
ennyi vagyok csak.

Illanó lényét a sötét idõben
minden álmunknak neve tartja csak fönn.
Mondd ki: Aquincum. - Hol a dénotátum?
Semmibe foszlott.
 

Édesanyám, 1514-ben