FÓRUM

SZARKA KLÁRA - KRAUSZ TAMÁS

Baloldal: volt, nincs lesz?*

SZARKA KLÁRA Rendszeresen emlegetjük a rendszerkritikai értelmiséget, az új baloldalt és a globalizációkritikát, ám a köztudatból jobbára hiányoznak ezek a fogalmak, vagy egészen torz kép alakul ki róluk. Pedig sem a múlt tisztázását, sem a jelen szellemi életének színességét nem segíti az, ahogyan a véleményformáló értelmiség - tudatlanságból vagy készakarva - nem kíván különbséget tenni a rendszerkritikai bal, a hivatalos politikai baloldal között, s különösképpen nem az államszocializmus irányítói, ideológusai és a mindenkori kritikai bal között.

KRAUSZ TAMÁS A polgári demokraták a régi rendszer ideológiájához képest hitelesebbnek és morálisan is magasabbrendûnek érzik magukat. Hiszen tényleg látható, hogy ma a felsõbb társadalmi rétegek számára több a demokrácia, s az alsóbb csoportok is jóval több politikai demokráciát kapnak. Igen ám, de már a gazdasági és szociális demokráciát illetõen nagy a deficit.

Ezeket nem szokták együtt emlegetni. A demokrácia fogalmába a véleményformáló magyar értelmiség szemében a szociális és gazdasági dimenzió nem fér bele. S mintha ilyesmirõl elmélkedni gyanús, zavaros, megmosolyognivaló, populista, "régimódi", miegyéb dolog volna.

Úgy csinálnak, mintha a rendszerkritikai baloldal a régi rendszer, az államszocializmus jegyében járna el, s annak a logikáját követné. Holott nekünk, persze, nem az a bajunk a mai rendszerrel, hogy túl sok benne a szabadság, hanem hogy túl kevés. A rendszerkritikai értelmiség számára a demokrácia fogalma egy és oszthatatlan: politikai, gazdasági és szociális fogalom is. A polgári liberálisok számára a demokrácia fogalma kizárólag politikai, és a fennálló, polgári demokratikusnak látszó rendszer apologetikus leírására szolgál. Mostanában azzal akarnak lejáratni némelyeket, hogy "marxista-leninisták", mintha a régi rendszer apologétái, folytatói, letéteményesei volnának. Ez a denunciálás technikája.

Aki bírálja a kapitalizmust, azt beszorítják a régi rendszer apologétái közé.

Úgy csinálnak, mintha csak a polgári liberalizmus és a régi rendszer, az államszocializmus között volna választási lehetõség. Többek között mi is azt szeretnénk demonstrálni a beszélgetéseinkkel, hogy ez súlyos tévedés. Kevésbé jóindulatúan azt is mondhatnánk, mélységes hazugság. Az "ifjútörökök", akik olvasnak minket, tudják ezt pontosan. Mégis vagy Chávez vagy Kádár ügynökeinek tekintenek bennünket.

Leginkább pedig agyonhallgatnak, lesajnálnak, periferizálnak. Jobb és bal a parlamenti demokrácia szerint értendõ a médiumok zömében. Holott ez a mai pártpolitikai bal is egészen más már, mint a kádári, de bármennyire szeretné, nem látszik a szocdem hagyományok folytatójának sem. Milyen akkor? Megjelent egy pártvezetõ az MSZP-ben, Gyurcsány Ferenc, aki hosszú idõ után ideológiailag is akar valamit mondani. Ez azért újdonság ebben a pártban. Csak az a kérdés, hogy mit is mond.

Úgy látom, végre nyilvánvaló lett Magyarországon is, amit mi az Eszmélet-körben már vagy egy évtizede hangoztatunk. Vagyis nemcsak a közelmúlt történeti értelmében vett kommunizmus szûnt meg, hanem a szociáldemokrácia is. Az, ami ezen zászlók alatt Európában megfigyelhetõ, már egészen más valami. Történészként az a benyomásom, hogy a hagyományos munkásmozgalom felszámolódásával (ennek a nagyipari, hagyományosan szervezett munkásság átalakulása volt az alapja), s az egész globalizációs folyamattal, amit úgy hívnak, hogy a világrendszer neoliberális átrendezõdése, a hagyományos politikai tömörülések és irányzatok is megszûntek. A szociáldemokrácia alapvetõ teljesítménye volt a jóléti állam. Ez ma gyakorlatilag halott.

A szakszervezetekre is igaz ez?

Azok is teljesen átalakulnak. A régi, a hetvenes évekbeli tagságuk töredéke maradt meg, és nemcsak azokon a helyeken, ahol államszocializmus volt, Nyugaton is ez a helyzet. Sõt, ott még korábban kezdõdött ez a folyamat. Mégiscsak milyen szervezetek a rendszerváltozás után létrejött utódpártok, kérdezhetjük. Anélkül, hogy a közhelyeket ismételgetnénk - amelyek szerint a kommunista pártok lettek a szocdemek, a szocdem pártok meg liberálisokká váltak, a korábbi liberálisok konzervatívvá, az egykori konzervatívok meg egyre inkább szélsõjobbra zuhannak, s ami azért leegyszerûsítõ képlet -, inkább azt kell látnunk, hogy olyan gyûjtõpártok jöttek létre Kelet-Európában, amelyeknek az eredeti értelemben vett osztálytartalmuk megszûnt. Olyan polgári pártokként mûködnek, amelyekben a tagság, a hivatalos értékvilág és a politikai célok meg a valóságos politikai szándékok koránt sincsenek összhangban.

Mit jelent ez az MSZP-t illetõen?

A tagság hagyományosan baloldali, jelentõs mértékben közösségi értékrendet vallanak.

Hogy értendõ a hagyományos baloldali ebben az esetben?

Védelmeznék a jóléti állam bizonyos még megmaradt elemeit, a párt szinte minden rendezvényén szó esik szociálisan rászorulókról. Valójában a mindenkori MSZP pártvezetése ezekkel a hetvenes évekbõl megörökölt értékekkel, törekvésekkel, kultúrával nem is tud mit kezdeni. Hiszen a vezetés gyakorlatilag végrehajtja a globalizációból adódó feladatokat. Olyan polgári párt tehát, amelyiknek neoliberális programot kell megvalósítania, ezért mutat rokonságot Schröder vagy Blair szociáldemokrata pártjával. Ahogyan a többi kelet-európai volt szocialista párttal is. Ennyiben nincsen benne különlegesség. Új típusú párt, amelyik magával vitt a Kádár-korszakból bizonyos hagyományokat mint természetes örökségét, és megvalósítja az egyetemes, nemzetközi ígérvényt, vagyis, hogy a szabad piacos kapitalizmuson kívül nem létezik alternatíva.

S ebben éppen olyan, mint a többi parlamenti párt.

A tagsága miatt specifikus. Az képvisel olyan értékeket, amelyeket más nem. Az MSZP az egyetlen komolyan vehetõ antirasszista és antifasiszta erõ ma Magyarországon. Az SZDSZ is antirasszista és antifasiszta, de nem nevezhetõ valóságos politikai tömegerõnek, és számos ponton nyitottabb a jobboldal irányába. Még radikálisabban neoliberális, mint az MSZP, s az utóbbit is ebbe az irányba szorítja.

Az MSZP-ben nincs olyan politikai csoport, amelyik nem a neoliberális programot képviseli?

Van, de ezt a csoportot mindig le tudják nyomni. Annyi "bölcsesség és belátás" pedig van abban a társaságban, hogy látja, ha lerombolná a szocialista pártot, attól a helyzet nem lenne jobb. Mert nem egy jobb minõségû baloldal emelkedne fel a romjain, hanem még tovább folytatódna a baloldal fragmentálódása. Márpedig ez a szétforgácsoltság, szétválás, szervezetlenség, szétesettség a baloldal univerzális problémája jelenleg. Az MSZP fragmentálódása csak gyorsítaná a jobbra tolódást, a weimarizálódást. Ez az én szubjektív választásom kérdése is. Mit akar egy rendszerkritikai értelmiségi az MSZP-ben?

Mit?

Vannak paradoxonok a történelemben. Fenntartani a szocialista párton túlmutató, valódi, baloldali infrastruktúrákat ma még az MSZP nélkül nem lehet. A másik ok kétségtelen az elõbb emlegetett felelõsségérzet: a mi jön ezután kérdése. A Baloldali Tömörülés alapítója vagyok, alig maradtunk már az alapítók közül.

Sajnos, az MSZP még a szintén polgárivá lett egykori szocdem, nyugati pártokhoz képest is sokkal közömbösebb a jelenkor globalizációkritikájának részletkérdéseivel szemben.

Ez igaz. A tõke már oly mértékben nyomult be a pártba, hogy az ideológiailag csaknem teljesen közömbös lett. Annyival gyöngébb, amennyivel Nyugathoz képest Kelet-Európa konzervatívabb világ volt. Az MSZP tagsága ezeket a "korszerû" kérdéseket nem is interiorizálta. Igaz, de beszéljünk az MSZP-n kívüli kísérletekrõl! Nem egy szervezet létrehozásában részt vettem, vagy kezdeményeztem is a megalakításukat. Semmi sem lobbant be ezekbõl, nem lett igazi társadalmi "vonzerejük", mint civil szervezetek nem váltak társadalmi mozgalmakká, de ennek azért történeti okai vannak, nem vezethetõk le egyébként létezõ szubjektív hiányosságokból, tévedésekbõl.

Azért az emberi tényezõ munkál ezekben is.

Így van. A jórészt a hatvanas években, a régi rendszerben szocializálódott emberek szinte kivetik magukból az összes eredeti megfontolást, amelyekkel a fiatalokat meg kellene szólítani. A fiatalok úgy érzik, hogy ezekben a csoportosulásokban nincsen helyük, mert ezek nem hasonlítanak õrájuk. Így aztán az elõbb emlegetett szervezetekben is harminc évvel ezelõtti szellemi állapot uralkodik. Némi túlzással, vallási kisközösségekre kezdenek hasonlítani. A legjelentõsebb kísérlet a Baloldali Alternatíva Egyesülés volt, amelyik 1988-ban ötszáz fõvel alakult. Ezek a szervezetek sem képesek hatékonyan kezdeményezni az új rendszerben. Ezért is veszélyes az MSZP felmorzsolására spekulálni az adott feltételek között. Kinek jó egy szélsõjobboldallal összenõtt politikai erõ hatalomra jutása?

Ez igaz, de az MSZP-ben meg annyi a hamisság, hogy ez a párt szinte önmagát erodálja.

Látni kell, ha újra hatalomra kerülhetne, akkor a mai jobboldal olyan kulturális-politikai struktúrákat hozna létre, amelyek az egész társadalomra kihatnának. Nézzünk Szlovákiára vagy Lengyelországra. Tényleg szinte kizárólag csak a következetes antifasizmusa miatt választjuk az MSZP-t. Ma már olyan mértékben van közvetlenül jelen a politikában a pénz, a tõke, hogy minden politikai organizáció sorsát az dönti el. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a tõke mindent képes befolyásolni, átalakítani és a maga képmására formálni. Az MSZP-ben sincsen már semmilyen hagyományos mozgalmi mozzanat, a vezetõk már a szociáldemokrata hagyományt sem ismerik, s valójában nem is kívánják követni. Gyurcsány nem a hagyományos szociáldemokratizmust hozta be a politikába, az õ ideológiája a blairizmus. A tõke szõröstül-bõröstül elnyelte a szociáldemokráciát.

Nagyon nem kellett erõlködnie, szinte beugrottak a szájába.

Kölcsönös a közeledés: a szocdemek túl akartak élni, a tõke pedig rajtuk keresztül volt képes viszonylag nagyobb megrázkódtatások nélkül felmorzsolni a jóléti államot. Ennek (is) köszönhetõ, hogy sehol sem tudott igazán megerõsödni a szélsõjobb, a romló viszonyok ellenére sem. A kommunistákat és a radikális ellenállókat meg kitolták a perifériára. Kétségtelen, hogy a szélsõjobbot is fragmentálták. Gyurcsány személyében a legtehetségesebb politikus került elõ abból a szempontból, ahogyan integrálni képes egészen különnemû dolgokat. Nem szervesen persze, hiszen az lehetetlen ennyire különnemû ügyeknél. Merített a liberalizmusból, a hagyományos baloldalból, az antifasiszta tradícióból és a nacionalizmusból is valamit. Úgy, hogy az MSZP polgári centrum pártnak lássék.

Teljesen kétséges jövõvel, úgy látom.

Igaz, hiszen nincsen valóságos társadalmi háttere, nagyon személyhez kötött. Sem mozgalmi, sem stabil társadalmi bázisa nincsen. Nincsenek olyanok, akik egyértelmûen azonosulni tudnának a "tiszta" célokkal. A többi hivatalos politikai pártnak sincsen egyébként. Az emberek zöme tényleg annak alapján dönt, hogy melyik a kevésbé ellenszenves. Mindegyik komolyabb magyar politikai erõ instabil. Akár egyetlen személyi változás generálhat nagyobb változást, jöhet valami új. A hivatalos baloldalon is. Ám az igazi újnak mozgalomból és fiatalokból kell létrejönnie. Egyelõre nem látom, hol volna az az ifjúság. Nagyon is konzervatívnak látom a fiatalok többségét. Nálunk, ebben a pici országban permanens folyamatnak látszik az ún. restucturing. Nálunk a tõke annyira erõs pozícióban van, és annyira gyönge a munka, hogy a tõke gyakorlatilag a saját kénye-kedve szerint képes a társadalmi csoportokat a piacon ide-oda lökni. Emiatt nagyon is nehezen szervezhetõ a munka társadalma. A pragmatikus és populista magyar blairizmus már a tizenöt éve mûködõ új tömegkultúra eredménye. Egyszerû képlet: egyik oldalon Orbán, a másikon Gyurcsány.

Én úgy látom, hogy az MSZP-t azok a józanul gondolkodó, jórészt kiábrándult, de realista, és semmiképpen nem "úri Magyarországot" akaró milliók viszik mindig gyõzelemre, akik döntõen csak jobb híján választják ezt az oldalt. Akiknek éppen a konzervatív populizmus nem kell.

Ezzel egyetértek. A jobboldal populistább és hiteltelenebb. Orbán a külföldi tõkét, a multinacionálisokat bírálja, képes összekacsintani ebben a szélsõjobboldal is, s közben bírálja a Gyurcsány kormányt, amiért nem csökkenti jobban az adókat. Ennél hazugabb ellentmondásba nem lehet keveredni. Teljesen õrült zûrzavar van ebben. Ám a szociálliberális oldalon is van ellentmondás. Folyton napirenden van az antifasiszta tradíció védelme, a szegények és nyugdíjasok ügye, másfelõl ott vannak a kormányban a kapitalista versenyszellem profétái. Ígérgetnek mindent populisták módjára a szabad piac megváltó jótéteményeirõl. Hogyan lehetne összeegyeztetni a világméretû kapitalista versenyt, az annak megfelelõ megszorító csomagokat az MSZP szociális ígéreteivel?

Talán már mindenki látja, sehogy. Lehet, hogy túlbecsülöm a választókat, de azt hiszem, soha nem is hitték el igazán az MSZP szociális hevületét. A saját választói sem. Hiszen látható, hogy kik és valójában mit tesznek azon az oldalon.

Igaz, nem elõször hozzák a neoliberális csomagokat, s úgy tesznek, mintha ezzel meg is oldanák a helyzetet. Holott soha nem oldották meg: zajlik a szociális és kulturális degradáció. Neoliberális csomagokkal még Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában sem oldották meg a problémákat. Csak a média sikerpropaganda-hadjárataival úgy tettek, mintha… Los Angelesben éhséglázadás volt, Párizsban fellángolt a külváros. Csakhogy ezek esetében úgy látszott, valamilyen periferiális csoport lázongásáról van szó. A modern kapitalizmus a gondokat eleve mint etnikai, vallási problémákat mutatja, és úgy is szervezi a dolgokat, hogy elkenje a valóságos hatalmi és osztályérdekeket. Hiszen azoknak, akiket a tõke nem integrál a munkaerõpiacra, azoknak nem marad más, mint tíz évenként dühödten és pusztítón lázadni a megígért integráció elmaradása miatt.

Ezzel sem foglalkozik kellõ erõvel a magyar baloldal. Sem a hivatalos, sem a rendszerkritikai. Hiszen nálunk is létezik egy nem is túl kicsi kisebbség, hasonlóan szörnyû pozícióban. A cigányság.

Igaz, de a helyzet némileg eltérõ. Kelet-Szlovákiában is volt éhséglázadás. Ha valami Párizsban zajlik, az nem ugyanaz, mint Kelet-Szlovákiában. Szlovákia kis ország, a hatóságok nagyon hamar úrrá tudtak lenni a helyzeten, s jobban számíthattak a többség rasszista érzelmeire is, gyérebb a lázadás, ellenállás hagyománya. Lényegében persze Franciaországban is ugyanez a helyzet. A gettólázadásokban valójában nincsen semmi progresszió, semmit sem tud kínálni a kilátástalan helyzetû embereknek, a baloldal sem tud vele mit kezdeni. Fõként a jobboldal profitál belõle, ahogyan a vandál pusztítás ellen érvel, és az emberek félelmeire számít, igyekszik korlátozni a demokráciát.

Mégis úgy látszik, az egyre nagyobb számban marginalizálódott csoportok, az "elfelejtett emberek" lázongásai meglehetõsen súlyos szimptómák. Mintha ezzel nem akarna, de nem is tudna mit kezdeni a "fennálló".

Én is úgy látom, hogy a jelenlegi tõkés világrend tele van vulkanikus kitörésekkel, megoldhatatlan válságokkal. (Elég a közel-keleti problémákra talni.) De hát itt vannak az ismert egyetemes problémák. Az egyik ilyen a globális felmelegedés, a környezet pusztulásának ügye, a másik az éhség- vagy gettólázadások sorozata. Az egyik legszörnyûbb gond, hogy a gazdasági-kulturális bajokat, hátrányokat azonnal etnicizálják. Etnikai vagy vallási formában jelennek meg a robbanások. Nem véletlenül, hiszen az állam, az EU is úgy finanszírozza a hátrányos helyzetû csoportokat mint etnikai-vallási kisebbségeket.

Konzerválja õket a rossz helyzetükben?

Figyeljük meg: kiemelnek ezekbõl az etnikai vagy kvázietnikai csoportokból egy szûk elitet, azt ráültetik egy kis pénzre, amivel az egész problematikát bezárják szûk keretek közé. Valami nagyon hasonló zajlott, zajlik az USA színes bõrû lakosságával s az Európai Unió nem egy társadalmi csoportjával. Ebbõl én õszintén szólva arra a következtetésre jutok, hogy amikor Magyarországon akár a jobb, akár a baloldal a cigánykérdést nemzetiségi kulturális vagy etnikai kérdésként akarja felvetni - s nem úgy kezeli õket, mint a többi magyar állampolgárt, s nem azt mondja, hogy itt szegénységrõl, szociális kirekesztésrõl van szó, és nem cigányságról - akkor a távlatos idõben elõkészíti ezeknek a csoportoknak még tartósabb és mélyebb elnyomását. S ezek a lázadások, gettóégések éppen ebben az összefüggésben bele is illeszkednek a képbe, hiszen mindig kisebbségi "folklór"-témaként mutatkoznak meg.

Vad és vadász játssza a maga végzetes szerepét az elõre megírt darabban?

Mind a két oldalon az etnikai jelleget hangsúlyozzák a lényeg helyett. Így aztán egyelõre ebben a formájában a hatóságok számára nem jelent különösebb gondot a marginalizálódottak kordában tartása.

Egyelõre. Ha Latin-Amerikára nézünk, mást is láthatunk.

A baloldal megerõsödése ott is attól függ, hogy a világpiachoz való kapcsolódás hogyan valósul meg. Hiszen nemzeti megoldásokkal a mai világban nem lehet semmit elérni. Lekapcsolódni a tõkés világrendszerrõl? Legfeljebb regionálisan lehetséges, nemzeti úton nem. Mert nincsen annyi idõ a lekapcsolódás során, hogy létrejöjjön valamiféle humanista-ellenállási alternatíva. Hiszen olyan problémák adódnának a gazdaságban, társadalomban, amelyek felmorzsolnák az egész mozgalmat. A másik lehetõség, valamiféle átmeneti megoldás, több szektorú vegyes gazdaság, szabályozott rendszer. Ez is megoldatlan gondokat vet fel, hiszen az is kérdéses, hogy ez az önkéntes vagy szövetkezeti gazdasági szektor hogyan kapcsolódna a világpiachoz. Vajon nem öli-e meg ez a felszámolhatatlan kapcsolódás az összes alternatív formát?

Még nem volt rá mód, hogy ezt bárkik komolyan megpróbálhassák.

Igaz, hiszen már Sztálin alatt mindent államosítottak, s nem lehetett kipróbálni a vegyes gazdaságot. A dolgok nagyon bonyolultak, s isten óvjon minket attól, hogy egyszerû megoldásokat javasoljunk, vagy támogassunk. Az egyszerû megoldások a politikában, a politikai harcban mindig megbosszulták magukat. Ezért sem stimmel az a konklúzió, hogy mivel a világkapitalista szisztéma megérett a forradalomra, mert oly sok sebbõl vérzik, bárhol forradalmat lehet elindítani. Sok sebbõl vérzik, ezt én is így látom, de hol vannak azok a gyakorlati útmutatások, harci formák, azok a mozgalmi elképzelések és mozgalmak, amelyek az egyetemes tõkés rendszert kihívhatnák vetélkedésre? Latin-Amerikában talán valami új mozgalmi fellendülés elindult, de bizonyos reményeket ébreszt a szociális európai és világmozgalom is.

Azt hiszem, illúzió volna azt hinni, hogy a világkapitalizmusnak már semmilyen útja sincsen az elõrehaladásra. Ázsia nagy része még meghódításra vár, hogy csak egyetlen példát mondjunk. Talán ezt a végsõ bizonytalanságot sugározza a baloldal, s ezért sem túl vonzó alternatíva a fiataloknak?

Nézzünk konkrétumokat! Nagy viták vannak arról, hogyan is néz ki a szociális fórum mozgalom. Már ezen belül is megkezdõdött a fragmentálódás. A fontos alapkérdésekben is - mi az alapvetõ feladat, mi az üzenet a nemzetgazdaságok számára - megosztottak a szereplõk. Az egyik azt mondja, hogy csak a neoliberalizmussal szemben kell valamiféle (régi vagy új típusú) jóléti államért harcolni. Ezeknél a szocializmus mint cél teljesen lekerül a napirendrõl, az 1970-es évek jóléti kapitalizmusát akarják rekonstruálni.

Lelkileg, mondjuk, érthetõ a nosztalgia.

Minden érthetõ, de a tényeket ki kell mondani. A másik frakció már nem hisz semmilyen kapitalista megújulásban. Én is ide sorolom magamat, mert nem hiszek a visszatérés lehetõségében, s nem hiszem, hogy van a világkapitalizmusnak még olyan - eddig meg nem valósult - formája, amelyik képes integrálni a világ lakosságának egészét vagy akár csak a többségét. Még egy olyan kis országban is, mint a miénk, a lakosság egyharmadát nem képes tartósan integrálni a mai rendszer. Latin-Amerikában a lakosság kétharmadát, háromnegyedét sem képes. Múltbeli kapitalizmusért harcolni - nekem - teljes abszurditásnak látszik. Taktikai síkon van-e más lehetõség? Úgy látszik, csak olyan követelések támogatása életszerû, amelyek a kapitalizmusnak valamilyen élhetõbb formáját erõsítik az egyén szabadságának erõsítésével. Rövid távon.

Szelídítés?

Az. Ezért tûnik fel a szociális fórumon is az az irányzat, amelyik rövid távú programokat fogalmaz meg. Hiszen ha az egészre vonatkozó gyakorlati terv nincsen, akkor legalább a szociális-jóléti struktúrákat meg kellene próbálni megõrizni. Ebben egyet is kell velük érteni, s ez össze is tartja egyelõre a világfórumot. A magyar viszonyok közepette még ez is sok. A fiataloknak az a része, amelyik szociálisan nincsen a periférián, nem talál baloldali tömegmozgalmakat, gyakran a pszeudohedonista fogyasztásban vagy álközösségekben, babonákban leli meg a saját világát. Tudomást sem akar venni a valóságról, annak gondjairól. Magyarország Európa egyik legjobboldalibb országa. Annak ellenére, hogy itt jelenleg szociálliberális hatalom van. Az alaphang kirekesztõ és reakciós. Még az MSZP-n belül is vannak ilyen hangok. Az V. kerületi önkormányzat lapjában a hajléktalanokat a patkányokhoz hasonlítják. A XI. kerületben MSZP-s polgármester és képviselõ új önkormányzati épületet ad át, s a négy nagy egyház képviselõi megszentelik az intézményt. Gondoljunk már bele! Mikor szenteltek föl állami épületet? Visszatérünk a 18. századba? Az MSZP megszavazza a budapesti önkormányzatban, hogy Reagen elnöknek szobrot állítsanak. Egy amerikai demokrata politikus (aki nem is vallja magát szocdemnek) számára is abszurd ez. Nálunk egy liberális-szocialista többségû önkormányzat Reagennek, a legkonzervatívabb, legjobboldalibb elnöknek állíttat szobrot? Az úgynevezett baloldal jobbról elõzi a jobboldalt? Közben Orbán elõállt a szociális demagógiával, õ meg balról akarta elõzni a baloldalt? Mit szûr le ebbõl egy átlagos magyar állampolgár?

Vagy kineveti, és elutasítja az egészet, vagy választja a kevésbé rosszat, ahogyan már beszéltünk róla.

Úgy látom, Magyarországot mai állapotából belülrõl, belsõ erõk nem lendíthetik ki ebbõl a szellemi-politikai állapotból.

Nem a Kádár-rendszer hamisságának és tunyaságának a számláját fizeti-e ma is Magyarország ezzel a jobbos hevülettel?

Korábban már részben - de csak részben - igennel feleltünk erre. Csak hát ezekkel az igenekkel az a baj, hogy a múlt és a jelen között mindig bonyolult kontinuus és diszkontinuus elemek szövedéke húzódik. Az általános, társadalmi méretû elbutulásban, úgy látom, a jelennek már nagyobb a szerepe, mint a múltnak, de azért nem elhanyagolható a múlt öröksége sem. A valódi baloldali kritika elnyomása, az értelmiség züllése, a komformizmus és a pártállamban "átmentett" mikszáthi és móriczi uram-bátyám világ mai továbbéltetése mind hozzátesznek ehhez valamit. Végsõ soron azt mondom, a világra kellene figyelni, mert azért történik néhány fontos dolog.
 
 
 
 

TUDÓSPORTRÉK

ALEXANDER EMED

A hisztológia nagy tudósa

Péterfi Tibor (1883-1953)

Péterfi Tibor, aki 1883. június 22-én született, zsidó polgári családban, az erdélyi Dés (ma: Dej) városában, különleges helyet foglal el a magyar orvostörténelemben. Méltán nevezhetjük õt az utolsó polihisztorok egyikének.
    Középiskolai tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte. Már diákkorában több irányban ágazott el érdeklõdése: hegedült, festett s mindenek elõtt elbeszéléseket és költeményeket írt, amelyek napilapokban és szépirodalmi folyóiratokban jelentek meg. Mindössze 16 évesen önálló könyvet publikált Kolozsvár: Emlékbeszédek március 15-én címmel, és 17 éves, amikor Heine, Musset, Petõfi címû nagy irodalmi tanulmánya napvilágot látott Budapesten. Rendkívül érdekes tanulmányt írt a darwinista Ernst Haeckel-rõl a Huszadik Század címû folyóiratba - 19 éves korában. Akkor már jelesen érett, és - állomásfõnök apja kérésére - a kolozsvári egyetem orvosi fakultásának hallgatója. A nyugtalan vérû, zseniális fiatalember itt is díjnyertes pályamunkákat ír, tevékenyen vesz részt az egyetemi diákmozgalomban és egyre-másra jelenteti meg irodalmi közleményeit is.
    A medikus Péterfi elsõsorban a szövettan iránt érdeklõdött, és Apáthy István intézetében gyakornokoskodott. 1906-ban nyerte el orvosi diplomáját és Apáthy professzor tanársegéddé nevezte ki a Szövettani Intézetben. Péterfi e téren, a hisztológiában is kiemelkedõ képességû volt. 1907-ben már elõadást tartott az Erdélyi Múzeum Egylet orvos-természettudományos szakosztályán az egérmagzatban elõforduló óriássejtekrõl.
    1908-ban, 25 éves korában, Budapestre kerül Lenhossék Mihály anatómiai és szövettani intézetébe asszisztensként. A következõ évben Szövettan címmel kitûnõ tankönyvet írt; ez a könyv 1911-ben bõvített kiadásban jelent meg ismét, Lenhossék elõszavával. 1914-ben Péterfit adjunktussá nevezik ki.
    Az elsõ világháborúban tábori járványkórházakban teljesített szolgálatot és négy háborús kitüntetés birtokosa lett. Közben 1916-ban sikerült habilitálnia a zsigerek bonctana és szövettana tárgykörébõl, s magántanári próbaelõadását A here interstitialis sejtjeirõl címmel tartotta meg. 1918-ban rábízták a felállítandó pozsonyi egyetem anatómiai tanszékének megszervezését, azzal a záradékkal, hogy további intézkedésig a pesti egyetem 1. számú Anatómiai Intézetében nyer beosztást elõadási és szigorlatozási joggal.
    A háború befejeztével aktívan részt vett az õszirózsás forradalomban, és a Közoktatási Népbizottságban kapott szerepet. A Tanácsköztársaság idején vezetõségi tagja lett az Orvosok Szakszervezetének, és tagja az Országos Egészségügyi Tanácsnak.
    A vereség után Péterfit eltávolították az egyetemrõl, és megfosztották a venia legenditõl, az egyetemi elõadási jogtól. Lenhossék jellemét bizonyítja, hogy a gyûlölködõ professzori karban is kiállt volt tanítványa és munkatársa mellett. Péterfi még idejében elmenekült Prágába, ahol nemcsak menedéket, hanem munkahelyet is biztosítottak számára. Néhány hónapig dolgozott Prof. C. Grosser anatómiai intézetében.
    1920-21-ben Péterfi Jénába került, és igen rövid idõ alatt világhíres lett. Az Anstalt für Experimentelle. Biologie-ban, Prof. J. Schaxel mellett, és az Institut für Wissenschaftliche Mikroskopie-ban, A. Ambron vezetése alatt dolgozott, s lehetõsége nyílt arra, hogy a szövettan és élõ sejtek vizsgálata céljából újabb módszereket keressen. A helyi optikai nagyüzem - a Carl Zeiss - egyik igazgatója a magyar dr. Zsigmondy melegen pártfogolta a fiatal tudóst, és a gyár technikusainak együttmûködésével Péterfi álma valóra vált. Az utrechti biológus, A. Janse mûszerét továbbfejlesztették, és megszületett a híres mikromanipulátor, amellyel Péterfi élõ szövetet, s baktériumot boncolhatott a mikroszkóp lencséje alatt. Egyúttal merõben új módszert dolgozott ki a preparátum elõkészítésére. Késõbb önálló munkában írta le találmányát: Die Technik der Zelloperation (1928). A mikromanipulátorral végzett mûtéteket "mikrurgiá"-nak nevezte el.
    1921-ben meghívták Európa leghíresebb tudományos intézetébe, a berlini Kaiser Wilhelm Institute für Biologie-ba, amelyet Carl Correns igazgatott. Péterfi az egyik részleg vezetõje lett, de egyidejûleg megmaradt tanácsadóként a Zeiss Mûvek kötelékében is. Életének legfontosabb, legproduktívabb korszaka volt ez. Tudományos közleményeiben, amelyeknek száma mintegy félszáz volt, a szövetek fejlõdésével és élettanával foglalkozott. A szövettenyészetekben élõ idegsejtek villamos ingerlésre való reakcióját vizsgálta. Tudományos judiciumát bizonyítja, hogy szerkesztõségi tagja volt a Berichte für die Wissenschaftliche Biologie, a Jahresberichte über die gesamte Physiologie und experimentelle Pharmakologie címû szaklapoknak és egyik alapítója az Acta Anatomica-nak. Rendkívül intenzív kutató munka mellett jelentõs oktatói tevékenységet is végzett. Szerették humánus jellemét, és tisztelték benne a ritka tehetségû, szellemes oktatót. A berlini korszak 13 évig tartott. 1934-ben, Hitler hatalomrajutása után, Péterfi ismét jogfosztott és üldözött tudós lett. Két orvoskollégájával, Otto Mayerhoffal és Fritz Lipmannal, valamint a biokémikus Hans Adolf Krebs-szel - akik idõvel idegen országok állampolgáraiként kapták meg a Nobel-díjat - menekülnie kellett a Kaiser Wilhelm Intézetbõl.
    1934-35-ben, immár Angliában, vendégkutatóként dolgozott a cambridge-i zoológiai laboratóriumban, Gray professzor mellett. Egy japán kutatóval közösen több mikrochirurgiai munkát végzett, s azokat német nyelven publikálta a Protoplasma címû szaklapban. 1936-tól három évet dolgozott Koppenhágában. Elõször az Élettani Intézetben és a Biológiai Intézetben alkalmazták, végül pedig mint orr-fül-gégész praktizált az egyik koppenhágai kórházban. De Péterfinek hamarosan innen is menekülnie kellett, mert Hitler bevonult Dániába. Ekkor tudta meg, hogy az isztambuli egyetem szövettani intézetében tanári állás üresedett meg. 1939. január 7-én Péterfi levélben fordult az intézet igazgatójához, alkalmazását kérve a histologia és embryologia tanszéken. Az igazgató, Örensoy professzor - két más német jelentkezõvel szemben - Péterfit választotta, s 5 évre szóló szerzõdést kötött vele.
    Péterfi 1939. április 24-én érkezett Isztambulba, édesanyjával együtt, s késõbb, fiatal felesége, Karin Vibeke is csatlakozott hozzá. Péterfi német nyelven tartotta elõadásait és írta tudományos munkáit, amelyeket aztán lefordítottak törökre. 1941 januárjában Örensoy nyugalomba vonulása után Péterfit nevezték ki tanszékvezetõ professzorrá. Német mintára szervezte át a régi szövettani intézetet és német munkarendre kötelezte munkatársait. Eközben Péterfi mikromanipulátorját, mely a két világháború között már nemzetközi sikert aratott, világszerte egyre többen és többen használták. 1941 nyarán meghívják Péterfit az Egyesült Államokba. Örömmel fogadja a meghívást, és március 31-én a dékánhoz írott levélben május 15-tõl öt hónapi szabadságot kér. A kérelmében azt is közli, hogy az amerikai tartózkodása idején anyagi segítséget fog kérni az isztambuli egyetem fejlesztésére. Ám a nemzetközi helyzet súlyosságára hivatkozva az orvosi fakultás elutasította Péterfi kérését. A következõ évben tudomására jutott, hogy egyetlen fia, aki a fronton szolgált, sebesülten fekszik egy pesti kórházban - s ezúttal ismét szabadságot kérelmez a pesti látogatásra. Nem tudjuk, hogy hogyan válaszolták meg a kérést.
    Az 1942-es év igen gazdag volt irodalmi produktivitás szempontjából: ekkor jelent meg az elsõ török nyelvû munkája, a Histoloji Ders Notlari, amely egyetemi elõadásait tartalmazta és a Genel Histoloji (Általános szövettan). 1944-ben tanszékvezetõi kinevezésben részesült, és további 5 évvel hosszabbították meg szerzõdését.
    1945 elején Péterfi egészségi állapotában súlyos változás állt be. Tüdõgyulladással kezelték az isztambuli amerikai kórházban, majd márciusban gyomorfekélyt fedeztek fel nála. Áprilistól augusztus végéig aztán pszichés depresszió miatt szorult kórházi kezelésre. Ezúttal francia kórházban.
    Az 1945-46. évi szemesztert már jó egészségben kezdte el, és az év végén boldogító hírt kapott a Budapesti Orvostudományi Egyetem Anatómiai és Szövettani Intézetébõl: a megüresedett igazgatói és tanszékvezetõi állás betöltésére kapott meghívást. 1946. január 1-jén örömmel közli a hírt az isztambuli dékánátussal, azzal a patetikus megjegyzéssel, hogy "Mein Vaterland ruft mich". A háború már befejezõdött, s az egyetemi hatóságok megértéssel fogadták Péterfi kívánságát: júliusban befejezte az elõadásait, és 37 évi emigráció után visszatért szülõföldjére.
    Vágyai sajnos nem teljesültek be. Itthon a szövettani tanszék nyilvános rendes tanára lett, de a vesztett háború után az Intézetben igen szegényesek voltak a körülmények, tudományos kutató munkára pedig nem akadt lehetõség akkoriban. Mindez igen lehangolta a depresszióra amúgy is igen hajlamos Péterfit. Ehhez járult szerencsétlen autóbalesete is, amely jelentõsen korlátozta munkaerejét. Péterfi elpanaszolta a helyzetét török kollégájának, Prof. Üveis Maskarnak, és szeptember 15-én kelt levelében a visszatérés lehetõségérõl érdeklõdik. 1947-ben professzorrá nevezték ki a pesti egyetem természettudományi karán. Lelkiállapotában azonban mindez nem hozott javulást, és prof. Maskarhoz írott utolsó levelében, 1948 februárjában ama kívánságának adott kifejezést, hogy elõadást szeretne tartani Isztambulban és Ankarában. Továbbá esetleges amerikai utazást is tervezett.
    Csakhogy fizikai és lelki állapotában oly mértékû rosszabbodás állt be, hogy 1948 nyarán kórházi kezelés vált szükségessé. Súlyos arterioszklerózisban szenvedett, hipofízisében pedig daganatot találtak. Többé nem hagyta el a kórházat. 1953. január 14-én hunyt el, 70 éves korában.
    Hallatlan sokoldalú, valóságos reneszánsz alakja a magyar orvostörténelemnek. A század elején íróként szerepel a magyar lexikonokban, aztán 1921-ben világhírre tesz szert a mikromanipulátor megszerkesztésével s végül is a szövettan kutatójaként lett világhírû az orvostudomány világában…
 
 

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Változások és megváltoztathatatlanságok

Az íróasztalom sarkán egy valamikor odatett, forró kávéscsésze kör alakú nyoma látszik, ami eddig az otthonosan ismerõs, mondhatni biedermeier meghittség hangulatát árasztotta, míg nemrég, egy adott pillanatban rájöttem, hogy a kopottság, az elhasználtság hideg és kiábrándítóan megváltoztathatatlan ténye csupán. Megváltoztathatatlan, mert jóllehet megtehetném, hogy lemegyek a városba, s veszek egy új íróasztalt, de ennek semmi értelme, hiszen az asztalon álló lámpa fémburájának széle is kicsorbult valamikor, már nem is emlékszem rá, hogy mikor, és lepattogzott róla a zománc. Új lámpát is kellene venni tehát, s ez így folytatható lenne az egész lakásban a végtelenségig. Amellett, hogy pontosan tudom magamról, hogy ha nem így lenne, akkor se mennék le a városba, mert már nem vagyok az, aki csak úgy nekivág a világnak, és mindenféle új dolgokra cseréli azt, ami van. Valaha ilyen voltam persze, de az nagyon régen volt, sokkal azelõtt, hogy a kávéscsésze örökre otthagyta a nyomát az íróasztal sarkán, s a lámpa kicsorbult. A körülöttünk levõ világ attól válik megváltoztathatatlanná, hogy mi nem változunk.
    Ülök hát a lámpa mellett, és egy kirojtosodott gerincû, két évvel ezelõtti folyóiratot lapozgatok. Megakad a szemem az egyik tanulmányíró nevén, úgy hívják, Michal Polák, istenem, a mi Pollack Mihályunk rokona lehet, hülyéskedek magamban, ezt elolvasom, hátha kiveri a fejembõl a hideg megváltoztathatatlanság döbbenetét. Azt írta, két esztendeje, "Szlovákiában a rendszerváltás véget ért. Ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy véget értek a lakosság megpróbáltatásai. Sem azt, hogy Szlovákia ma egy tökéletesen mûködõ nyugati típusú piacgazdaság. Sokkal inkább jelenti azt, hogy a kormányzati elképzelések fókuszában már nem a szlovák gazdaság és társadalom struktúrájának a nyugat-európaihoz való igazítása áll. Annak az idõszaknak vége, Szlovákia EU-csatlakozása pontot rakott a végére. Ma nem nagy túlzás azt állítani, hogy a kormányzati törekvések célja éppen a nyugat-európai mintáktól való eltérés. Elhagyjuk a még létezõ európai típusú jóléti állam ismerõs határait, s ismeretlen vizekre evezünk. »Reformok« - varázsszó, amely mögé ma is bármely gaztett elrejthetõ - leple alatt a kormány olyan radikális jobboldali programot akar végrehajtani, amelynek, annak egészét tekintve, az egész nyugati világban (beleértve az USA-t is) nincs párja. A program tartalmazza a nyugdíjrendszer privatizációját, az átalányadózást (akárcsak az alapvetõ szükségleti cikkek áfájának radikális növelését), az ingyenes egészségügyi ellátás és felsõoktatás megszüntetését és a még meglévõ közüzemek, elsõsorban a közszolgáltatások (pl. vízszolgáltatás) privatizációját. A lakosságot okvetlenül tudatlanságban kell tartani a téren, hogy ezeknek az ügyeknek az égvilágon semmi közük az átmenethez, kizárólag arról szólnak, hogy Kelet-Európa - Latin-Amerika nyomában - a neoliberális eszmék legújabb laboratóriumává válik."
    Istenem, mondom magamban, szegény testvérem, Michal Polák, s megnézem hátul, a szerzõk adatait feltüntetõ névsorban, kicsoda. "Szlovák nemzetiségû, filozófia szakos Ph. D. hallgató (London School of Economics, Anglia)." Nem a testvérem hát, hanem a legfiatalabb gyerekem lehetne. Amikor én ennyi idõs voltam, nem volt még saját íróasztalom és asztali lámpám se, de bizonyosan tudtam, hogy az egész világot meg fogjuk változtatni. Ami azt illeti, hát meg is változott, csak nem úgy, ahogyan elképzeltem. S most itt ülök a neoliberális eszmék legújabb laboratóriumában, zajlik a történelem, minden változik, csak az íróasztalom meg a lámpám megváltoztathatatlanul kávéscsésze-nyomos és kicsorbult.
    Nemrég Kambodzsáról olvastam, hogy - egyik ott járt újságírónk szavával -"a korlátlan liberalizmus" országa. Ott is volt rendszerváltás, mint Szlovákiában és nálunk, meg átmenet is, és azóta mindent a piaci törvények igazgatnak. A kábítószerek közül tehát a marihuána törvényesen árusítható, s a nemzetközi tiltakozás ellenére virágzik a gyermekszex-turizmus és a lánykereskedelem. Az ENSZ adatai szerint a lakosság egyharmada napi egy dollárból, vagy még kevesebbõl él, a gyerekek egyötöde nem éri meg a 12 éves kort, s az általános iskolát hét, a középiskolát két százalékuk fejezi be. Alamizsnáért könyörögve sereglenek az utcákon, mert a menhelyeket, árvaházakat bezárták.
    Talán mégis le kellene mennem a városba, felújítani ezt-azt. Ha az íróasztalt nem is, legalább azt a kicsorbult lámpát.
 
 

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

A történelem és a költészet útjain

Nyolc könyvrõl

Majd minden évben veszem a bátorságot, hogy azon könyvek közül, melyekre hitelesnek tetszõ forrásból felhívták a figyelmemet, vagy egyáltalán eljutottak hozzám, kiemeljem azt, amelyet az illetõ év legfontosabb mûvének tartok, éspedig nemcsak szépirodalmiakra tekintve. Az idén - szinte számomra is meglepõ módon - egy Fidesz-fõtanácsadó kétkötetes mûvét emelném ki: Tellér Gyulának A rendszerváltás rendszere - A történelem fõutcáján címû, cikkeket, esszéket, elemzéseket egybegyûjtõ könyvét. Tellért majd ötven éve ismerem, még a Belvárosi Kávéházban akkoriban találkozgató írócsoportból; kitûnõ embert, jó költõt, különösen figyelemreméltó mûfordítót ismertem meg benne. Már akkor remekül magyarította Dylan Thomas nálunk még alig ismert verseit. A rendszerváltás után az SZDSZ képviselõje lett, már csak azért is, mert ez a párt mutatkozott leginkább a polgári fejlõdés erejének. De aztán kiábrándult - meg is írja miért: lényegileg az SZDSZ nem egy hangadójának szinte irracionális magyarellenessége miatt, amely ebben túltett az elvben internacionalizmust hirdetõ szocialistákon. Tellér magyarságtudata nem jobboldaliság, nem nacionalizmus, nem kirekesztõ, csak szinte "természetes" magyar lét, ami a baloldal nagyrészénél is nyilvánvaló: magyarnak lenni nem öröm, büszkeség, fölény, hanem évezredes együttélésbõl következõ megannyi gazdasági, kulturális azonosság dolga, melyben nem a mítizálható származás, hanem a szemlélet, erkölcs valamelyes egysége nyilvánul meg. Hogy ez Tellér jelenlegi pártjában miként alakul, más kérdés; õ ezt nem vizsgálja, bár - mondhatni: sajnos - az õ nagyon is gyakorlati politikai tanácsaira e pártban kevéssé hallgatnak. Az õ bajuk. Azt is szóvátehetném, hogy az elmúlt több mint másfél évtized megannyi gazdasági és erkölcsi botrányának alapos elemzése során kiemeli a másik oldal bûneit - azét, melyhez 1990 után maga is tartozott. Hogy az MDF vagy a Fidesz emberei miket követtek el, arról szinte szó sem esik. Mindenesetre (noha mint gyógyszerésznek eléggé alapos, egyetemi kémiai képzésben volt részem), csak Tellér könyvébõl tudtam meg pontosan: mi volt az olajszõkítés…
    No de éppily alaposan bemutatja a Horthy-kori bûnöket; nincs semmi "rehabilitálási" szándéka. Egy dolgot állapít meg, és ezt (mint Németh László írta 1956-ban) még a Rákosi-korszakra is érvényesen: "emelkedõ nemzet" voltunk, tehát egészében nem tértünk ki a modernizáció és a vele járó polgárosodás elõl. A kommunisták ezt a már megvolt s alakuló polgárságot szétverték ugyan, ám az Kádár idején újra meg újra erõre kapott s fejlõdése ma is elsõrendû nemzeti cél. Távlati szocializmus? - errõl szó sem esik, állítólag úgysem idõszerû ma, de hiszen sehol nem volt igazi szocializmus, mint ez egy másik (külön ismertetett) mûbõl, Szerdahelyi Istvánéból is kiderülhet.
    Tellér könyvében ismételt elemzések mutatják be mindazt, ami az elmúlt mintegy nyolc évtizedben nálunk történt: bõven él a szociológia, statisztika eszköztárával, különös tekintettel a tulajdonviszonyokra. Bámulatosnak találtam sokszor zárjeles felsorolásainak teljességét! Amit a Fidesz-kormányzat érdemeként felsorol, legalább is vitatható (pl. autósztráda-építés), de mint mai program, feltétlenül realizálható. (II. 216.) És akár szocialistaként is egyetérthetünk a globalizáció, "a világhódító tõke" elleni állásfoglalásával. Hogy mennyire nem szimpla jobboldaliságról van szó, egyetlen idézete is tanúsíthatja, melyben a Horn-korszak belsõ kritikájából kiemeli "mindenekelõtt a hatalmilag legkevésbé alátámasztott, ám szellemileg a legjobban eleresztett elemzést és elutasítást a Balogh Sándor-Krausz Tamás-féle Baloldali Alternatíva Egyesülés részérõl. Õk a lényegre tapintottak, amikor világossá tették, hogy az MSZP a szociáldemokrata paraván mögött valójában a nagytõkés tulajdonszerzõk pártjává vált, s hogy választania kellene a látszat és a lényeg között". (II. 154.) Sok az ismétlés, de legalább jól eszünkbe vésõdik, amit mond.
    Tellér szerint máig érvényes (ami a konzervatív, jobboldali álláspontok kritikája is), miszerint: "A legsúlyosabbnak mégis annak a sajátosan magyar vagy kelet-európai mentalitásnak, szemléletmódnak a kialakulását vagy továbbélését tekinthetjük, mely az alattvalói pozíciót elfogadva a társadalmi viszonyok tudatos alakítását a »felsõbbségre« bízza, esetleg zúgolódva számon is kéri tõle, saját maga azonban a kollektív cselekvés helyett az egyéni boldogulás stratégiáit részesíti elõnyben." (I. 138.)
    Tellér nagy lélegzetû könyvének behatóbb ismertetésérõl itt nem lehet szó, az eddigiekhez csak azt fûzöm hozzá, hogy majd hetven évi (!) aktív politizálás után is sokat tanultam belõle, ceruzával olvasva, bõven téve kérdõ- s felkiáltójeleket is. Amit minden ma politizáló honfitársamnak melegen ajánlok, különös tekintettel 1956 évfordulójára.
    A múltról nyilván könnyebben képet alkothatunk, mint a jövõrõl. Bár hajdan utópisztikusnak tetszõ elképzelések (demokrácia munkások és parasztok számára is) napjaink megvalósítási feladatai. Ahogy Simor András és társai publikációi révén mind több mûvét megismerem, úgy bámulom egyre inkább Táncsics Mihály szellemét. Egy földalatti lyukban 1850 körül írta Királyista és republikánus címû mûvét, amely negyedfél évtizeddel késõbb (tehát csak a kiegyezés után) jelenhetett meg, s azóta (tehát százhúsz évig) nem adták ki ezt a szókratészi dialógusok mintájára írt kis remekmûvet. A "királyista", tehát királypárti (késõbbi kifejezéssel legitimista) álláspontot mutatja meg, és Táncsics ezzel vitázik. Az érvelés során persze nem igazán tárgyilagos, gondolatai elragadják, de érvei mégis elsöprõek. No de meddig kellett várnunk, míg a királyságot csakugyan eltöröltük? Eszmei s jogi tekintetben 1946-ig. Meghökkentõ és fölemelõ Táncsics radikalizmusa, amelynek során (francia mintára) a forradalmi terrort is elképzeli. Végkövetkeztetésével mindenképp ma is egyetérthetünk: "túlságosan gazdag senki ne lehessen, se túlságosan szegény lenni senki ne kényszerüljön". (Táncsics-sorozat, a Budai Középiskola kiadása.)
    A múltak politikai-történeti eseményeinek rövid, szinte lexikon cikkely-szerû összefoglalása Timóth Ferencnek A weimari demokrácia és a hitleri birodalom rövid története címû könyve. Rég szükség van ilyen kitûnõ, tömör summázatra, hiszen még akik átéltük ez idõket, még mi is felejtünk. Kár, hogy a nevek írásában számos betûhiba maradt. (Már az elsõ oldalon Fischerként lép fel a legnagyobb angol történész: Fisher, s az utolsón is így szerepel magyarul is olvasható mûve.) Az pedig, hogy Ludendorff neve hibás - megbocsáthatatlan. A források s a tényanyag, sõt az elemzések-következtetések kitûnõek, bár a fasizmus szó csak a 30. oldal körül fordul elõ elõször, s a "faj" (Rasse) szó náci értelmezése is hiányzik. Teljesen tudománytalanul keverték össze s értékeléssel látták el a nyelvi (pl. indogermán, s ural-altáji) meg alkati (embertani, pl. északi és turanid) fogalmakat. Mi magyarok sem voltunk-vagyunk árják, s ez a szlávokon túltevõ halálos veszélyt jelentett. Viszont jól tárja fel Timóth a nácizmus ideológiai elõzményeit (Gobineau, Chamberlain) s a szokványtól eltérõen nem Nietzschét tartja fõbûnösnek. Nagyon jó a gazdasági folyamatok bemutatása, így azé, miként támogatták Hitleréket a nagytõke vezérei (Krupp stb.), ám sokáig sikeres gazdaságpolitikájuk irányítójának, Schachtnak a neve hiányzik. (Z-könyvek)
    Itt-ott nem ártana pontosítani Csicsery-Rónay István szintén rövid összefoglalását: Koncepciós per 1947. A koncepció arra szolgált, hogy egy kisstílû polgári mozgolódás révén miként lehet a hatalomból kiiktatni a Kisgazdapártot. (Mennyivel okosabban csinálta ezt késõbb Orbán!) Jól ismertem a "Közösséget", hiszen 1943-ban lapjukat szerkesztettem, noha a titkos társaságról még nem tudtam. Nem felel meg a valóságnak, hogy magyarosított nevû tagjai is lehettek: csak "törzsökösöket" hívtak maguk közé. 1945 után újból régi s új kapcsolatokat kerestek. Engem, bár nem voltam tag, Kodolányi János figyelmeztetett: "Vigyázz, Donáthék meg fognak keresni! Életveszélyes! Semmit ne vállalj; én is úgy tettem." Mikor csakugyan megkerestek, ehhez tartottam magam. De õrzök egy Németh Lászlóhoz intézett Donáth György-féle levelet, amelyet még Horthy alatt az íróhoz való közeledés jegyében írtak, persze hiába. (Donáth György különben a kormánypártnak nemcsak képviselõje, de budapesti vezetõje volt.) Csicsery-Rónay és szerzõtársa, Cserenyey Géza nem magyarázza meg az egyik fõvádlottnak, Szent-Miklósy Istvánnak az összeomlását, minek során a bíróságon mindent vállalt. Az ok - ahogy már akkor tudni véltük - az volt, hogy a titkos megbeszéléseket a szomszédból nemcsak lehallgatták, de az akkor nálunk még egyáltalán nem ismert magnóra is felvették, s mikor tagadni próbált, lejátszották számára azt, ami elhangzott. - A kis könyv így is hasznos összefoglalás. (Occidental Press)
    Nem elég emlékezni, azt bizonyos színvonal felett ki is kell tudni fejezni - már ha valaki emlékeit közvetíteni akarja. Bármilyen szörnyû volt is a holokauszt, már könyvtárnyit írtak róla. Gyengécske versekben újra elmesélni akkor is fölösleges, ha a megrendítõ élmény ereje itt-ott átüt a költõi kifejezés gyarlóságain. Vértes Miklós igen szép kiállítású verskötetében (Csillaghullás) legtöbbet ér a gazdag illusztrációs anyag: néhány helyzetábrázolás és megannyi sikerült absztrakt kép reprodukálása, s egy-két verses emlékezés: Sachsenhausen felé; Gulliver; In memoriam. (Ex Libris kiadó)
    Nem az élmény megrendítõ volta tesz költõvé valakit, hanem a kifejezés mélysége és újszerûsége. A mai Kuba valóságának, nagy költõje Roberto Rodríguez Menéndez, akinek Papírtenger címû, két nyelven kiadott kötetkéje dísze a Z-füzetek különben is gazdag sorozatának. A hatvan éves költõ mondhatni féktelen asszociáció-sora még a költészet dolgában konzervatív olvasót is magával ragadja. Az, hogy egy-egy szórendváltoztatással miként nyújt új meg új távlatot, éppoly mesteri, mint a költõi közhelyek (Teatralitás) elutasítása, vagy múlt és jelen szembesítése (Ez nem az az asszony akit szerettem) - a múltbeli szerelem tárgyának összevetése mai lényével. Az egész kötet alapgondolata: "Az ember szertartásokat végez a halállal", de a tartalom sokszor "kibetûzhetetlen", ismét máskor az élmény (reprodukálása) menetközben változik. Dobos Éva és Simor András fordításai meggyõzõen közvetítik ezt a bonyolultságában is szuggesztív költészetet. (Z-könyvek )
    Persze, nemcsak a ma költészete érdekes számunkra, jóllehet szükségképpen legközelebb áll hozzánk. A múlt poézisának megelevenítése is új meg új feladat. Több mint félévszázaddal ezelõtt szívesen olvasgattam egy Kolos Marcell nevével megjelent Arion Lantján címû világirodalmi antológiát, mely most új, bõvített változatban jelent meg, immár az Oslóban élõ szerzõ valódi nevével. (Kemény Ferenc: Tengertõl tengerig. Szerzõi kiadás.) Az ógörög költészettõl Brechtig és Hikmetig bemutatott költõk java alkotásainak szép gyûjteménye ez, páratlan sokoldalúsággal, hiszen mindent eredetibõl fordít s az északi, meg szomszéd költõkrõl sem feledkezik meg, tehát fölfedez. Köztük olyanokat, akiket alig ismerünk, mint az 1945-ben (tán okkal) öngyilkossá lett osztrák Weinhebert. Néhány hatalmas vállalkozás gazdagítja a gyûjteményt, pl. Rubén Darío Az arany éneke gigantikus szabadverse, vagy Stechetti megdöbbentõ A gyûlölet éneke. Kemény nem jelentõs költõ, de sokkal több, mint versificator, azaz versfaragó. (Szerzõi kiadás)
    A múlt kulcsa a jövõnek is, s ez érvényes a cigányság történetére, jelenére s tán ezutáni sorsára is. Utóbbit azonban riasztónak ábrázolja a fiatal miskolci írónõ, Szabó Virág bátor vállalkozása, a Holdfogyatkozás. A regény fõhõse egy magyar származású, de már Indiában született cigány fiú, aki igazi hõsként végigjárja õsei útját Perzsián, Örményföldön, Török- és Görögországon át a magyar hazáig. A kezdõ író szokatlanul jól szerkeszt: utólag tekint vissza a hõs jellemét alakító anyai gondoskodásra, a meséktõl olvasmányokig ható belsõ fejlõdésre, amit késõbbi kalandok tovább formálnak, a tolvajlástól mulatókban végzett fényes tevékenységen át egy magyar lány szerelméig. Vártam, hogy mikor s hogyan fogja elrontani, de ez csak a vége felé következik be, mikor még "csavar" a különben is kalandos életúton. Mi szükség van például egy reinkarnációs emlékezésbõl fakadó nõi bosszúra, amely szívszerelmét éri? Ebbõl következik, hogy ha nem is cenzúrára, de segítõ szerkesztõi közremûködésre igenis szükség van.
(K. u. K. Könyvkiadó)

BISTEY ANDRÁS

Misztikum és melankólia

Otto Fernández: Az akasztott hídja

Otto Fernández nevét kevesen ismerik Magyarországon, pedig költészete nemcsak a megismerésre, de annál többre, a kultúránkba integrálásra is méltó. Olyasféle integrálásra, mint ami például a latin-amerikai "mágikus realizmus" íróival, vagy hogy megmaradjunk a spanyol nyelvû irodalomnál, García Lorca költõi és drámai életmûvével történt.
    Otto Fernández és García Lorca együttes említése nem véletlen, erre a késõbbiekben még visszatérek.
    Mint Az akasztott hídja címû kétnyelvû kötet egyik fordítójának, Simor Andrásnak az elõszavából megtudhatjuk, Otto Fernández Havannában született 1934-ben, jogot végzett, részt vett a Batista-diktatúra elleni küzdelemben, majd több fontos poszton szolgálta hazáját. Talán ez volt az oka, hogy elsõ verseskötetét csak harmincévesen, 1964-ben adta ki. Igaz, ezt a könyvet gyors egymásutánban követték az újabbak hazájában, valamint a spanyol nyelvterület más országaiban, és verseibõl tíznél több idegen nyelven készültek fordítások. Számos rangos nemzeti és nemzetközi díj kitüntetettje.
    Költészete sajátosan kubai, hangulatai, színei a szeretett várost, Havannát idézik. Számára a fõváros nem csupán lakóhely, nem csupán a világból érkezõ benyomásokat a legmélyebben rögzítõ gyermekkor színtere. A költõ szinte eggyé válik a várossal, személyisége, "lelke" részévé teszi furcsa nevû régi utcáit, házait és embereit, akik ritkán vidám, gyakrabban melankolikus, sõt halálhangulatú verseinek is alkotóelemévé válnak. Amikor egy kritikusa az élettel megbékélni akaró spiritualitást említ a költészetével kapcsolatban, akkor erre, vagy legalább erre is gondolhatunk.
    A spiritualizmus sok ponton érintkezik a misztikummal. A régi házak, utcák és egykori nevezetes lakóik, akiknek a néphagyomány õrzi az emlékezetét, természetfölötti tulajdonságokat nyernek. A néphagyomány mindenhol érzékeny a misztikumra, de Latin-Amerikában sokkal inkább, mint Európában. Ez a hagyomány Latin-Amerikában átitatta a "magas" irodalmat is, elég, ha ismét a "mágikus realizmusra" utalok. Fernández egyik-másik balladaszerû költeménye is jól példázza mindezt.

    Halálnak manója,
    semminek csontváza,
    forrásodhoz vidd el,
    ott legyen a háza,
    halálnak manója.

    Tükörbõl kísértõ,
    árnyékod világít,
    ki nélkül reménység
    nékem nem világít,
    tükörbõl kísértõ.
                          (Ének)

    A spiritualitás, a misztikum mellett a melankólia is igen gyakori eleme a versek hangulatának. A táncban feloldódó vidámság, a gondokon túllépni képes életöröm ugyanúgy része a latin-amerikai kultúrának, mint a miszticizmus, ám Otto Fernández költészetében az életöröm, a vidámság csak ritka vendég, s még akkor is van benne valami borzongató, a haláltáncok hangulatából.

    Nagy a zsibongás a temetõ mögött,
    ahol a kínai zöldséges kacag teli torokból,
    mert a zsibárus elvesztette
    a kacatokkal teli koffert.

    Különös öröm honol ezekben a sikátorokban
    ahová a sírok
    hiába küldözgetik örökös szomorú füttyszavukat,
    nem tudják elfojtani zsivaját, tábortüzeit,
    azoknak, akik ott élnek, túl a halál birodalmán.

                    (Különös öröm honol ezekben a sikátorokban)

    A legtöbb versben azonban a halál hangulata uralkodik. A költõ utolsó éveit idegszanatóriumban töltötte, versei tanúsága szerint állandóan a halállal viaskodva, néha irtózva tõle, máskor vágyva rá. Számtalan költeménybõl lehetne példákat idézni.

    Verset írni annyi, mint betûnként
    az ábécét kivéreztetni, kilöttyenteni a lelket,
    […]
    másodpercenként kihívni a halált
                                                        (Verset írni)
    …
    Olyan világból ébredt, melyet
    kivégzett a hajnal, leigázta az álom
    nekropoliszát…
    Azt a szobát
    nyomorult mellényemet más idõkbõl
    egyszer, egy ilyen éjszakán, mikor a hold égõi
    eloltva maradtak,
    én megsemmisítem
    két pisztolylövéssel.
                                                  (Hajnali szobám)

A halál olykor nem közvetlenül kísérti, hanem áttételesen, például a vágóhíd horrorisztikus képeivel:

    A varangysikátorban
    a vágóhídig vonulnak a szarvasmarhák.
    Nem az éjszakai korbács szorítja össze
    az állatok nemes szívét
    […]
    A kiszáradt vér hirtelen bõdülése,
    mint halálének, rémíti õket,
    a pokoli kés, mi nyakszirtjükbe vág,
    életükbe vág, kioltva az ijedt állat szeme világát.
                                                       (Varangysikátor)

    Az állandó halálközelség tudata Otto Fernándezt García Lorca költészetét idézõ versekre ihlette. Lorca verseiben és drámáiban is igen gyakori motívum a halál. Lorcánál ez a spanyol népi kultúrából, annak vallási és világi forrásaiból származik, az utóbbiak közé számítva például a bikaviadalok halálkultúráját.
    Hogy a fent említett motívumok mennyire vannak jelen a latin-amerikai kultúrákban, s ha jelen vannak, hatottak-e, és milyen mértékben Otto Fernández költészetére, az alaposabb elemzést igényelne. Nála azonban van egy másik ok, amely hasonló hangulatokat keltett benne, s ez a betegség. Simor András összehasonlítja az elõszóban Lorca A gitár és Fernández Medina szólója címû költeményét, de a kötetben találunk más verseket is, amelyekben Lorca népi szürrealizmusa sejlik föl a sorokban:

    Odafent a kókuszdombon
    elszabadult a varázslat
    háztetõn gubbasztó vének
    fogatlanul vihorásznak
            (A megmentett város)

    Nézi Milena a tengert
    napkeltétõl napnyugtáig
    és közben a fenséges táj
    szeme fényétõl sugárzik
                     (Ének Milenáról)

    A kötet verseit, Garai Gábor két fordítása kivételével, Dobos Éva és Simor András fordításában olvashatjuk. Mindketten a spanyol nyelvû irodalmak kiváló ismerõi és fordítói, ezúttal is kitûnõ munkát végeztek. Formahû fordításaik között több egészen briliáns telitalálat is van, ezekben átmentik, amilyen mértékben ez két ennyire eltérõ nyelv esetében lehetséges, az eredeti költemények borzongató miszticizmusát. Ilyen Simor fordításában egyebek mellett az Ének, a Medina szólója, a Mivel én nem vagyok matróz, a Varangysikátor. Dobos Éva fordításai közül szintén csak példaképpen Az akasztott hídja, A megmentett város, a Félek, hogy belehalok magamba.
    Az akasztott hídja költõje - Simor András szíves közlése szerint - még kézbe vehette a verseit spanyol és magyar nyelven közreadó kötetet, de nem sokkal késõbb meghalt. Vele Latin-Amerika, sõt az egész spanyol nyelvterület jelentõs költõje lépett át az általa annyiszor felidézett halál birodalmába. Költészetének megismertetése kultúránk nagy nyeresége. (Z-könyvek)