LENGYEL GÉZA

Regnault képe alá

"A kasztíliai kecskepásztor"

Barna nagy ember
barna zord hegyek
szurdokán elnyûtt bõrcafat-ruhádban
jössz felém
Kasztília természettõl edzett
                                  kõkemény fia
és én próbálom fogadni tekinteted
- én modern világunk képviselõje -
próbálom de bakancsod elé a
porba sunyítok minduntalan…
 

Találkozás a szörnnyel

Derengõ zöldes sárga fényben
csillárka-moszat békanyál-
hálózta fej bûzölgõ lében -
tátong felém fogatlan harcsaszáj -
keskeny-hosszan libegõ bajsza
pofájából - miként polipnak karja -
tapogat felém feléd netán -
parányi megriadt szeme
egyetlen emberi jelrendszere -
számomra szokatlan frekvencián
szívemhez szól a bús sirám:
"szeressetek ne hagyjatok
magamra mert belehalok -
ne bántsatok
nincsen társam mert szörny vagyok -

nincsen társam mert szörny vagyok…"

P. PAPP ZOLTÁN

Társasutazás

(Örömutazás)

Futunk
gyorsuló tempóban a
közösségi síneken a
jutalom vagonjai után
a büntetés-vonat elõl
kis botlás s kész a baj

futunk
iskolák egyházak bankok
hivatalok termékgyártók
szex- és drogiparosok
maffiák multik
diktálják a tempót

futunk
már szemellenzõ se kell
e vonalvilágban a vonalkódolt
tucatlét rafinált tervezésû
pályákon zajlik
eszünkbe se jut letérni

futunk
míly' jó sínen lenni
köröttünk minden trendi
de különb az igazak vágya
új úton saját célba érve
önmagunk jutalmazása
 

Fölkérés Michelangelo
Buonarrotinak

Legyõzted magadban a káoszt
mûvedbõl végsõ nyugalom árad
kerülve minden fölös pátoszt
az idõ szívesen pihen nálad

szerelmi s halál lírád szelleme
egykor Medici Lorenzo udvarát
ma fõvárosi vályogházam hatja át
ide építhetnél egy poéta palotát

e királyi szigeten újra kibonthatnád
építész vágyad szobrász álmod
festõ vásznad forma s színpalettád
láttam a neten szimpatikus szájtod

vonzók a referenciáid szépész
e-maileden már ott a felkérés
költészeti katedrálist építs
csodát ami lehet de ma még nincs

hagyd el a spoletói tájat Rómát
tégy egy újabb géniuszi próbát
s jót vélem ki szépérzékem nevelem
Dantén s a Cavalieri verseken

tudom csekély a fizetség s az érdem
mégis kérem építs versvárat nékem
erre az Árpád vezér lovagolta
Dunában úszó földhalomra

Csepel, 2006. május


 
BODA MAGDOLNA

(mint)

mint kõkolosszus
úgy nehezedsz rám
súlyos karod
betemet törékeny
kisnyúl
húsvéti
csokoládé figura
belül semmi
ha bontogatsz
mintha ölelnél
 

(aki érti a tárgyak szavát)

táncoltak a piros
kék kockák levetett
ingeden
a nadrágszíj
boldogan ölelte
a széktámlát
az ajtó nyikorgott
mikor kiléptél
minden tárgy
szólt hozzád
te
most sem mondtál
semmit
 

(hétfõk)

becsapod a kocsi ajtaját
gázt adsz
ez az annyiszor
mi lenne ha
kiiszom a kávém
megnyugszom
minden héten
lesz hétfõ
gondolom…
a fenébe is csak
nyugtatom magam
két karommal
átkarolom vállam

FEKETE JÁNOS

Öregasszonysors

Jaj, sír, mit sír, panaszos hangja el-elcsuklik, ahogy szinte fuldokolva zokog a telefonba az a szerencsétlen fiú. Az elsõszülött fiam, aki már évtizedekkel ezelõtt elvált, s mint az ujjam, úgy maradt magára, az én ötvenöt éves magzatom jajong a drót végén, a messzi fõvárosban. A fülemhez szorított kagylón át, beharapott szájjal hallgatom, jaj be szörnyû, legszívesebben befognám a fülem, de az egyetlen ép kezemmel ez csak úgy lenne lehetséges, ha a siránkozás kürtõjét kiengedném a markomból, amirõl pedig szó sem lehet, mert a baj végzetessé válását csak azon keresztül befolyásolhatom, hitem szerint. A középkorú, szakállas óriáscsecsemõm nem bõg, nem üvölt, nem óbégat, csak nyüszítve sír. És panaszkodik vég nélkül.
    Csak aki már átélt ilyet, az tudja elképzelni, mit érzek. Mert a gyerek - gyerek, akár kicsi, akár nagy. A hajdani vajúdás kínjai is elevenek még. Összefacsarodott szívem keservesen szúr, légszomjjal küszködöm, de mindez mit számít: nem én vagyok a legnagyobb bajban. A tehetetlenségem, az fáj a leginkább. Nincs módom hozzá rohanni, csak a szavaimmal próbálom megsimogatni azt a borzas, nyomorúságába beleizzadt, verítékben úszó kobakját. Ágyrabságom - hogy valósággal ide szegeztek! -, számomra most maga a pokol. Vagy annál is rosszabb. Hát ez lenne az illúzióktól rózsaszínre festett, a holnapokba görcsösen kapaszkodó s mindig reménykedõ emberi sors? Erre születtünk? Minden gyönyörû kisbabából - ha meg nem hal idõ elõtt - elõbb-utóbb ilyen szánalmas emberi roncs lesz?
    Több mint fél százada már, hogy fiatal anyukaként nem ringathattam a karomon eleget, mert rohannom kellett azért a kis pénzért a filmgyárba (ahová az ifjúsági mozgalom központjából büntetésbõl helyeztek - akármilyen vicces ez ma -, mert nem akartam a kispolgári férjemtõl elválni), s csak a tüdõszanatóriumból honvéd-betegszabadságon levõ párom dajkálhatta a mi világszép kisfiúnkat. Százszor elismertem, és megvallottam már a mulasztásomat, rajtam is múlt, hogy ez az idõsebbik, kék szemû, szõke gyerekem ilyen nyomorultul nyög most, s hogy a membrán csak nyikorogva és sípolva tudja közvetíteni a hangját, azt a mérhetetlen bánatot. Hiába vigasztalom. Elutasítja s ellöki magától minden jó szándékú szavam, de azt is hallom, ahogy szipogva szégyenkezik, hiszen tudja, hogy az ötödik ikszéhez bizony nem illik váratlan elgyengülése. Vajon mi kínozza jobban? A testi fájdalmai-e, vagy a teljes magánya? Hogy úgy érzi, senkinek sincsen szüksége már se rá, se a tudományára? Netán az riasztotta meg végképp, hogy a lábfején keletkezett fekély nemhogy gyógyulna, éjszaka még a lepedõjét is csurom összevérzi?
    Nem vagyok hajlandó feladni a hívõ lélek nehezen elnyert békességét. Se jogom, de igazi okom sincs, hogy olyan legyek, úgy viselkedjem, s tekeregjek fájdalmamban, mint más az én helyemben. Nem fogadom el a végleges vereséget. Közel állok ugyan az összeroppanáshoz, de mégsem adom meg magam. Mert akkor mire volt jó az egyszeri, a megismételhetetlen keresztáldozat, amely - szent meggyõzõdésem - rám is vonatkozott? Jézus kétezer éve kiontott vére engem is megmosott, hiszen a megváltást õszintén fogadtam el. Vagy mégsem? - támad fel a szívemben a kétely árnyéka, de elhessegetem. Sírj csak, édes kisfiam, sírd ki magad, én is veled sírok!
    A testemet-lelkemet körülvevõ, és gúzsba kötni próbáló kegyetlen valóság teljes kizárása az egyetlen lehetséges megoldás. Össze kell szednem magam. Nemcsak hogy behunyom, de még össze is szorítom a szememet, hogy panasz-szavai fokozatosan elhalkuljanak, eltompuljanak. Szinte már csak minden második mondattöredékét hallom, de az is lehet, hogy õ fogta vissza magát, és némult el. Ebben az ökölbe szorított, féloldalas pózban, fekve és fél-bénán mintha mégiscsak felbátorodnék - állapítom meg halvány örömmel. A végsõ harc küszöbén ez biztosan jó jel. Mintha most, az ellenállás feladására késztetõ vesztett helyzetben kaptam volna valami bátorítást, hogy - ahelyett, hogy gyáván megbújnék s lapulnék bármilyen lehetséges egérlyukban - szembefordulok a veszedelemmel, és fölveszem a Sátán képembe vágott sodrony-kesztyûjét. Eközben, még moccanás nélküli mosolyra is késztet ellenállásom hozzám nem illõ pátosza: legeslegbelül talán ki is nevetem magam.
    Ezek itt, körülöttem, tekintek szét gondolatban - a szomszéd házban lakó, s már-már fárasztóan segítõkész fiatalabbik fiam, az értem állhatatosan imádkozó, s manifeszt csodára váró gyülekezeti testvérek, de a jó férjem is -, bizonyára mind azt hiszik, hogy még mindig totál béna a baloldalam. Mind-mind abban a hiedelemben élnek, hogy a naponkénti fáradhatatlan gyógytorna ellenére, kacskán-csacskán éppen csak hogy mozdulnak balog végtagjaim. A sokat simogatott, bütyöknek becézett balkarom meg különösen kuka. Pedig ha tudnák az igazat. Hogy én minden éjjel készülök már a gyõztes forradalomra, és minden porcikám meg sejtem egy-egy fegyverraktárt rejt magában. Az Aurórámon már kibiztosítottam az ágyúkat, a kanócok sisteregnek. Csak gyûjtöm, gyûjtöm az erõt az ereimben, mert nemsokára fogom magam, és felugrok, természetesen mindenki legnagyobb megrökönyödésére, aztán grófi eleganciával faképnél hagyom a kölcsön kapott, szoba közepén díszelgõ - százszor megunt - fehér kórházi ágyamat. És? Semmi "és", csak simán kisétálok oda, ahová hónapok óta annyira vágyakozom, a fürdõszobába. A vécére. A zuhany hol záporoz rám, hol meg csak paskol, újra meg újra. A jóságos rabtartóim hadd ringassák magukat abba a hiedelembe, hogy az ilyesmire még képtelen vagyok, s hogy mindössze a nyavalyás kerekes-székembe tudok, nagy nekirugaszkodással, fújtatva áthuppanni, és a járókerettel sem bírok még moccanni, mert a fél karom kevés a kapaszkodáshoz, s hogy mindössze bizonytalanul álldogálok, szélfútta nádszálként imbolygok vele. Majd leesik az álluk, ha meglátják, hogy minden reményüket túlszárnyalom, s magam leszek az eleven csoda.
    Oké, tisztában vagyok vele, hogy a párom nem akar nagyobb bajba keveredni (éppen elég zûrzavart megéltünk már hosszú életünk során), s csak a törékennyé vált üvegcsontomat félti az eleséstõl - a képtelenség megkísértésétõl -, de hát én sem vagyok bolond, hogy ilyesmit kockáztassak. Reggelenként a CBN 700-as klub Amerikából sugárzott csodaadásaira suttyomban odafigyelek ám, s miért ne történhetne meg velem is ugyanolyan lehetetlenség, mint ami ott, mondhatni már mindennapi. Pat Robertsonék szelíden összefogódzkodnak, szépen lehajtják a fejüket, s behunyt szemmel fohászkodnak a legkülönbözõbb betegségekben szenvedõkért, aztán alig gyõzik fogadni a hálás emaileket. Ez is, az is ráismer a gyógyulást kérõ imákban a maga bajára, hogy a fájdalmas tünet, amirõl éppen szó esik, és annak csodás elmúlása "hallelúja, éppen az övé"! Hát én sem vagyok rest, én is ide-oda rakom, rakosgatom a telefonkagylóról lefeslõ ép kezemet: hol a mázsás súlyú ballábamra, hol meg arra a fél-idegen, görcsös balkaromra, és átszellemült hittel mondom, mormolom az imámat, amelyet tõlük lestem el. Majd csak meg lesz az eredménye, másban úgysem reménykedhetek. Semmire sem emlékszem, csak utólag hallottam: az orvosok két fillért nem adtak volna az életemért, amikor a CT-eredményt megnézték. Elõbb-utóbb mégis meggyógyít s helyreállít a Teremtõ Atya. Neki a természeti törvények áthágása, egy efféle kis logikai bukfenc ugyanis meg se kottyan, hiszen Õ a Mindenható. Én mindenesetre testben és lélekben készen állok megváltásom realizálására és átvételére. Rajtam ne múljon, hogy a "kelj fel, és járj!" parancs újra, sokadszorra is manifesztálódjon.
    Csak ne sírna, zokogna még mindig ebben a párnám szélére lökött telefonkagylóban (a szívemben!) az én õszülõ, torzonborz gyerekem. Röpködõ tekintetem megtapad a szoba sarkát uraló szövegszerkesztõnkön, most is ott ügyködik rajta a férjem - elvégre író lenne, vagy mi a szösz! -, már megint túl sokat spekulál, s csak motyog maga elé némán, mire a képernyõkímélõ lép a fekete-fehér irománya helyére, s arról én magam vigyorgok a képembe, a monitor fals díszeként. No lám, nem is néztem ki rosszul még öreglányként sem, a fogaim is elég fehéren világítanak, a homlokomba hulló, rakoncátlan lobboncról nem is beszélve. A furcsa az, hogy az alig egyéves felvételen még a teljes agyállományom mûködött, és hadra fogható volt, minden erõlködés nélkül. Most meg? Az a kamrai vérömleny ugyancsak betett nekem. Még jó, hogy beszélni, és gondolkodni tudok, s a humorérzékem sem hagyott cserben. Szerencsére, a hitem se. Gondolatban nagyot kiáltok ahhoz, aki biztos meghallgat: Jézus! Néma szavam zengve visszhangzik bennem, de azért megismétlem, hogy biztosan célba érjen.
    Személyesen kérdezek rád, Messiás. Ugye, figyelsz rám? Itt vagyok, hé, de jól figyelj ám! Beléd kapaszkodom mind a két kezemmel, ezzel a suta bütyökkel is. Hát hogy ne látnál, ha mindenre, de mindenre van gondod? Hiszen te feltámadtál, és tényleg létezel. Én magam már számtalanszor tettem bizonyságot élõ mivoltodról. Ha viszont bennem is vagy, én meg Tebenned, akkor oké, ugyan ki árthat még nekünk egyáltalán? Egy vacak kis vérömleny az agyamban? Hiszem, és tudom, hogy érzékelõ és mozgató idegpályáim kapcsolatot vesztett szinapszisai egymás felé tapogatóznak hónapok óta. Bízom benne, hogy csak-csak összefogódznak, összefonódnak újra, ha az engem ért baj miatt jókora kerülõútra kényszerülnek is. Hiszen az egész konstrukcióm alapjában véve olyan csodálatos, annyira túlbiztosított mindent az én jóságos Istenem, Izrael Istene. S ha nem állt volna mellém, nem borult volna fölém védõn akkor is, amikor a stroke lesújtott, csontjaim már biztosan kinn porladnának a temetõben, s kukacok falnák föl a testem. De Õ él, s élek én is. Keményebb próbára nem bocsát, mint amit el ne tudnék hordozni. Az igaznak pedig minden javára válik - kapaszkodom az Igék szellemi fogantyújába. Velem is biztosan van még terved Atyám, a hetvenhét évem Neked meg se kottyan, engem viszont a Tõled kapott reménység megtart, ezt hiszem, tudom.
    És amikor már tényleg képes leszek a magam lábán járni, akkor majd el fogok utazni a felnõtt nagy fiamhoz, és megvigasztalom a ma még könnyeket patakzó óriás-gyermekemet. A csodába az is belefér. Teszem azt, majd kitakarítok nála, és fõzök neki egy kétkezes finom lecsót.
 
 


 
 

KASSAI FRANCISKA

Lenni

I.
Míg magamat töröm,
egy szusszanásra megállok,
s mosolygok: eljön az örömöm.
Nemsokára odamegyek
ahol csupán LENNI lehet.
Ahol nem húz le megannyi kényszer,
ahol magamban vagyok a fénnyel,
s vele beszélgetek.

II.
Ha nem terhel majd senki, semmi…
Gyönyörû dolog csak úgy lenni.
Mikor nem az van: mit, mikor, hogyan…
Lenni csak szabadon, boldogan.
A sok unalmas tevékenység
nem köt gúzsba, s nem kínoz levertség.
Nem szól rám senki: ezt meg ezt kell.
Magamhoz sem leszek kegyetlen.
Nem marnak belém idegen csápok.
Kipihenem végre a világot.
 

Napok sodrásában

A napok sodrása sokszor
szenvedés, loholás, vagy semmittevés.
Az éltetõ tûz olykor pislákol,
majd fölemészt, oly ádázul lángol.
Valahol talán nézi egy Isten,
hogyan kerengünk a köreinkben.
Valahol bölcsen mosolyog Buddha,
s rábólint: mély a fájdalom kútja.

Tudja, hogy hosszú a gyötrelmek útja.
 

Rémes mese

Oly tele lett az életem!
Teli korsó, szétfeszíti a gõz.
Így jár az ember,
ha felesleges dolgokkal idõz.
Nagy a teher, túl nehéz már
annak, aki tévúton jár.
Támadnak egyre kívül-belûl,
s amit szeretnék nem sikerül.
Mire vágyom sehol sincsen.
Szorítnak mindig a bilincsen.
Ködlények, sárkányok
csúf táncot járva
rángatnak sírva vigadásba.
 
 

PAYER IMRE

Dionüszosz megszólítja Nietzschét
a Moszkva téren

Hallod, Friedrich?!
Én, Dionüszosz, mondom a nimfának
péntek éjjel a Moszkva téren:
Velem gyere a diszkóba, baszd meg! Ne azzal a kis köcsöggel, anyád!
Legyen inkább esetlen tánc, semmint béna gubbasztás.
De teremtõ lesz-e a tánc?
Tánc lesz vagy tinglitangli?

Hallod, Friedrich?
Az epileptikus ribancokkal,
az isteni erõ által megszállt bakhánsnõkkel
pörgök a kemény dombokon. (Club, nemtudommennyi)
A kezemben Disaronno.
Dionüszoszként döngetek.
Pörög a tánc a szóban.

Célnélküli mozgás, újra és újra
visszatér. Örvény a tengeren s a sivatagban
Beszív és feldob - szerteszakí - -

Hallod, Friedrich?
Én vagyok az isten.
Akarat az akaratban.
Meztelen mellkasom tárom a sztoboszkópvillogásba.
Érzem a combom, feszülést nemi szervben.
Mienk a könnyû mámor, a testetlen test.
A Szó, pörög benne a tánc. A mi táncunk, Friedrich.
 

MERÉNYI KRISZTIÁN

Tanyán

Messzirõl látni a vetemedett gémeskutat. Hitványul összetákolt deszkakerítéssel határolt telek a földút felõl. Hátul ólak, takarmánytárolók, és kóceráj. A budi - ha esik, ha fúj - nyitva. Olykor az égzengésnél is hangosabban csapdossa ajtaját a viharos szél.

    Ökrösiék elõdjei markáns pofacsontú parasztok voltak. Apró szemek ültek arcgödrükben. Ez a jellegzetes vonás generációkon át öröklõdött a családban.
    Ökrösi János jövõjét fiaival, Tiborral és Kálmánnal együtt képzelte el, de õk a seregnél maradtak továbbszolgálatra. Mintha sejtették volna apjuk szándékát. A katonaságnál legalább hasznukat veszik, nem úgy, mint otthon, ahol csak a fene ette õket. Kitüntetésük után hazalátogattak.

    A jószág ilyenkor, kora tavasszal kezd csak mozgolódni igazán. Egy inas kecske raboskodik kikötözve a pajta rúdjánál.
    A nappali fény áttetszõ függönyön szûrõdik a vályogházba. Alig fehérlik szabad falfelület, mindenütt képek és családi portrék. A megfakult olajfestményeken kísértetiesen rajzolódnak elõ a jellegzetes arcvonások.
    A tizenöt holdas földbirtok a Fodros-patakig nyúlik. Ökrösi János feleségének, Mariskának nagyajtai õsei teknõvájásból éltek. Mariska nem vitte tovább a hagyományt, bedolgozó lett a közeli falu varrodájában. Hetente hozzák az anyagot és szállítják el a készárut. Jól jön a mellékes tüzelõre vagy takarmányra.
    A beteges Ökrösi János az alacsony mennyezetû konyhában ácsorog. Nincs ereje etetni a jószágot. Valamilyen csúfságos nyavalya kínozza. Napközben gyakran dõl le ingujjra vetkõzve a belsõ szoba puccos sezlonára. Mintha hangyák futkároznának a fejében. Muszáj kicsit pihennie, pedig kintre teremtette õt az Isten.
    A kirendelt orvos hosszú ideig vizsgálja a lázas beteget, de nem látja a bajt. Ökrösi János a városi kórházba kerül. A fõorvos három napig tartja bent.
    Mariska a kórház portája elõtt várja urát. - No, apjuk, mit mondtak?
    - Valamilyen kémia, vagy mi! Aszongyák meg is halhatok bele. Megnõtt a májam és a lépem. No, meg hurutos a torkom.
    Összevásárolják a halom gyógyszert. Feltornásszák magukat a bakra, Mariska ránt egyet a gyeplõn. A fehér foltos hirtelen megugrik.
    Egy-két szót beszélnek csak, de a felsõ fasoron már némán haladnak az alkonyban.

    Mariska a fekvõ urához szól: - Levél! Nézd, a fiúk!
    Drága Édesanyánk, Édesapánk!
    A felsõ vezetés dupla zsoldért a déli határfrontra osztott be minket.
    Egy darabig nem látogatunk haza. Hamarosan küldünk pénzt, tegyétek félre az ZX cséplõgépre.
    Látjátok? Mégse büdös a katonaélet, ahogy aszt Szalai Jóska bátyánk mondta. Ki hitte vóna?
    Tavaszra tán láthatjuk egymást.
    Szeretõ fiatok: Tibor és Kálmán
    Ökrösi János nem engedte szabadjára könnyeit. Keményebb, mint legénykorában, amikor csintalanságból borjakat tiport a porba. Mariska a konyhába megy tésztát gyúrni. Ura a nyitott ajtón át kiált:
    - A fiúk nem tudhatják!
    - Felgyógyulsz, ne félj!
    - Ugyan mán! Inkább add ide a hátkaparómat, beesett a sezlon mögé.

    Ökrösi János néhány hét alatt közel tíz kilót fogyott. Szeme a homlok-, orr- és a járomcsont között beesettebb lett. Éjjelente ilyesféléket beszél: "Asszony! Eredj hamar, nézd meg a bárányt, megfialt-e!", "Tégy fel teavizet! Elûzzük a sátánt!", "Hozzad hamar a gyógyszeremet!" Mariska ilyenkor úgy tesz, mintha kimenne, de tudja, hogy mire visszaér, ura addigra újra alszik.
    Mariska azon töpreng, hogy mindenféleképp a mázsa feletti hízót kell levágniuk. A temetõbõl érkezõ nép éhes, no meg nem veheti õket senki a szájára, sose voltak fukar népek.
    Az orvos már hetente jár ki a tanyára. Injekciót és tanácsot ad a kórházi ellátás elõnyeirõl. Ökrösi János csak legyint rá.
    Májusra alig marad valami a férfiból. Már homályosan látja az ablakpárkányon sorakozó virágokat.
    Mariska éjjel nyöszörgésre ébred. Lámpát gyújt, megitatja urát. Ökrösi János arca akár egy partra vetõdött kagylótányér, szeme feketébb az izzó kályhába dobott szénnél.
    Másnap alkonyatkor Mariska pokrócot terít urára, és élesen felsikolt. Percekig nézi a mozdulatlan testet.

    Enyhe, meleg napfény ver lelket a reggelbe. Az út járható, rég nem esett. Összecsõdül a rokonság.
    Ökrösi Jánost a tisztaszoba díszágyára fektetik. Az õ kérése volt, hogy ezen mossák. Az asszonyok ecetes vizet, rongyot, törlõkendõt és borotvát készítenek elõ. A férfiak a pajta mellett pálinkázgatnak.
    Kakasnémulásra alaposan lemosták a végtagokat. A has és a mellkas következik. Ráhúzzák a fekete vászonnadrágot és az öblös inget, végül a kapcát tekerik a lábára.
    Megérkezik özvegy Ugrásosné, aki nem rokon, csak tojást szokott vásárolni néhanapján. Mariska suttogja a többieknek, hogy el akarta szeretni tõle az urát. És nem a tojásért járt ide, hisz neki is van tyúkja. Az sem igaz, hogy az unokáknak adja, mert többek szerint alig keresik a városból.
    A felravatalozott holttest láttán Ugrásosné õszintén kifakad: - Jaj, be szép! Még holtában is mutatós!
    Mariska mögötte áll, nem szól, csak bambán nézi az ura fejénél aranyló gyertyalángokat, és tovább rí a siratóasszonyokkal, majd jajgatva támolyog a férfiak és a pálinkásbugykos között. Fásultan gondol fiaira. Tudja, hogy nem jönnek vissza, családjuk lesz, és lassan eltûnnek. A fiataloknak nem kell a tanya. Öröklik és kimennek belõle, pénzre cserélik a termõföldet.
    Mintha csak anyjuk gondolata idézné elõ a két fiút, megjelennek szülõházuk udvarában. Elõttük apjuk és a számos együttérzõ arc. Nincsenek megilletõdve, mintha tudták volna. Kálmán átöleli édesanyját.
    Ökrösi János keze keresztben mellkasán, szemét nem zárták le, hadd láthassa gyászoló családját. Árboc-arccsontján feszül a bõr.
    Tibor alig hallhatóan szól Kálmánhoz: - Nézzed csak, mennyire látszik rajta a családi arcvonásunk!
    Ökrösi János talán hallja fiait. Szeme úgy mered az égre, mintha hárfázó angyalokat csodálna a fellegekben.