PAPP LAJOS

Ecce

Ó, az a rémületes hang! a kiszakadó lélek vad hangja,
a sikoly, mintha sziréna szólna, hörgõ levegõvétel;
gõzpáragomoly tört fel, sûrû, sokáig el sem oszlott.
S megállt a dübörgõ szív, ez az óriás, büszke kohó,
megállt, nem játszott tovább az áradó vér szikráival,
kihúnytak-kihûltek a hengerpadon kígyózó acélerek.
Fekete korom lebegett; az égen sötétlõ gyászlobogó,
s hamu hullt a gigászi tetemre, belepte lassan, mint az éj.
Pirkadatkor támadt mocorgás: férgek ocsudtak fel,
ragadozók röpködtek-száguldoztak, a holtat marcangolták,
tépték s vitték a romló bõrt-húst-inakat, sokaságuk,
mint teherautók-trélerek sora, hangya-buzgalmú konvoj;
hurcolkodtak határon innen és túl az élelmes dögevõk.
Érkeztek késõbb számolóbûvészek, le- és felszámoltak,
mértek huhogva s elosztották az örökség maradékát.
Ezek a kiürült vasbetonfalak! nagy kopár csonttemetõként
vártak a rendteremtõkre, jöttek is, takarítani körben,
eltüntetni egy elõzõ élet itt-ott kallódó értékeit;
s állt a kiglancolt masztodonváz üvegketrecbe zártan,
mutatós múzeum, bizonygatja, nem támad fel soha többé.
Mi zavargunk még itt, az egykor élõre élõként emlékezõk;
tétlenségtõl romló izmainkban moccan még a munka öröme,
mi tudjuk az igazat! ha elásnak-eltemethetnek, megnyugszik,
s kiteljesedik minden hazugság, pompás csendben és rendben.
Vidám kisvonat jön-megy, tarka hangtölcsér magyarázkodik,
idegen filmfelvevõk, fényképezõgépek kattognak-zúgnak,
érzéketlenek a fájdalomra; csak egy szenzációs kép kell,
csak a szenzáció! S kinn, a kapuban pilátusi a gesztus:
Ecce! Ez volt a gyár.
 
 

SZALONTAI IMRE

Történelem

Hatezer keresztet állítottak föl aznap
a Capuából Rómába vezetõ úton. -
                                    Hatezer korai Krisztust
aggattak rájuk, mert erõs volt még a Biroda-
lom, s gyengék õk húszannyian is az idõvel
szemben, mely hetvenkét évvel késõbb
megszülte ama egyet, ki majd a két lator
között jajával mindenért megfizetett - eme-
zekért is -, végül a dicsõ Róma veszte lett.


 
LÁSZLÓFFY CSABA

A le nem nyugvó Weöres

"Te is vagy néha így vele?"
- fejed árnyéka rám esett.
A hátralévõ keveset
(sokat? hol van már a fele-
királyságom?) -: elviselem.
No, nem a kaland íze, de
valami csapongás, zene
hozzám csapódik szüntelen.
Állok: kétfejû fenevad;
a hasadásos értelem
hasonszõrû verset terem
azzal, mit a világdivat
a lét árán vesz és elad.

Üzletként ûzött múlt s jelen.

Le a világtörténelemmel!
                                      És le
mindenféle és -fajta házi
paktummal! - hiszen úgyse
békítheti ki a kvázi
erkölcsû élet ál-
ítéletével a halál.

Mi jut ki nekem itt még: több e fél-
fürdõszoba sekély
vizû kádjánál? Mondjuk
egy lugasterebély?!

S gyúrtiszap-álmomban az ócska
szivacsomon
felszúr-e még vajon
egy gyenge bimbótska?

(Ajánlás helyett szellemidézés)

Te, elmúlás tudásától megnemesült:
lassan elhûl benned (a vér elõtt még)
vígság, lelemény, elhagy a rakonca -
marad szeretteidnek vagy a brancs-
bélieknek csontot rázó ragaszkodása,
s az éjbe, mélybe csüggõ kérdés,
hogy mi gyümölcs fakad a másvilágon?
s vakoskodnak-e, legalább ott,
a hegyomlás sötétsége alól
felfénylõ alaktalanságtól
a kívánalmak célszerû dalnokai?

1999
 


 
 

NEMES LÁSZLÓ

Szerelmek, a korhely Lajos
és egyéb titkok

Sose kutattam a szüleim múltjában. Megelégedtem azzal, amit maguktól mondtak el. Egyébként is szemérmes család voltunk, nem a látványosan puszilkodók, az egymást folyton-folyvást nyalakodók közül valók. Ha búcsúzáskor, találkozáskor megöleltük egymást, ha jó iskolai bizonyítványom, valamilyen figyelemre méltónak tartott teljesítményem alkalmából apám, anyám megcsókolt, annak jelentõsége volt. Szerették, becsülték egymást, szerelmüknek, melynek az akkor még ismeretlen DNS-vizsgálat nélkül is kétségtelen gyümölcse voltam, számos jelét éreztem, tapasztaltam, de annak a szerelemnek a részleteirõl soha nem beszéltek. Én se kérdezõsködtem, hálószobájukba se leselkedtem soha. Nem maga a nemiség volt tabu fogalom az otthonunkban, hiszen apám szülész-nõorvos volt, könyvszekrényében ott sorakoztak, nagykamasz koromban már nem is kulcsra zárva, a bõven illusztrált szakkönyvek is - csak a tapintat, ha úgy tetszik, a jó ízlés tartott vissza attól, hogy mindezt a család szeretett és kölcsönösen tisztelt személyeinek valamelyikével hozzuk kapcsolatba.
    Szüleim esküvõjének és az én születésemnek a történetét mondták csak el nekem többször is, egybehangzóan, az évtizedek folyamán.
    Nem sokkal az elsõ világháború után, talán az õszirózsás forradalom idején, ismerték meg egymást. Szerelem? Hát persze, hogy az volt, mi más is lehetett, amikor hamarosan elhatározták, hogy egymáshoz kötik az életüket! 1919 júniusa utolsó napjainak egyik délelõttjén leendõ apám váratlanul beállított anyámék, vagyis a nagyszüleim józsefvárosi lakásába. Anyám egyedül volt otthon. - Nyugtalanító idõket élünk - mondta az akkor hivatalosan talán még nem is võlegény ifjú orvos. - Most is lövöldöznek a városban. Azt mondják, hajók is érkeztek valahonnan, valamiféle monitorok, minden bizonnyal azok lövik a Dunáról a pesti partot. Ki tudja, mi lesz holnap? Mi lesz velünk? Mire várunk? Házasodjunk össze, most azonnal! Szereztem egy konflist, lenn vár a ház elõtt. - Leszaladtak az utcára, anyám a nyári, otthoni ruhájában, irány a nyolcadik kerületi anyakönyvi hivatal. Sok formasággal nem bíbelõdtek azokban a napokban. A konflis kocsisa volt az egyik házassági tanújuk, az elöljáróság hivatalsegédje a másik.
    Én 1920. május 29-iként, szombaton jöttem a világra, egy Rákóczi úti bérház második emeletén, a szüleim lakásán, rendhagyó módon a saját apám nyilván izgatott, ám szakszerû közremûködésével. Születésemet csak a következõ napra várták, apám ugyanis harmincadikára, anyám születésnapjára, születésnapi ajándékként ígért huszonnégy éves feleségének.
    Megírtam egyszer (az Ezredvégben is megjelent valamikor), hogy amikor 1940 márciusában, már fél évvel a második világháború kitörése után, sikerült elutaznom (ha úgy tetszik, elegánsabban: emigrálnom) a rohamosan és veszedelmesen fasizálódó Európából, anyám a néhány, nem nagy értékû családi ékszerrel együtt a jegygyûrûjét is nekem adta: legyen mit eladnom, ha megszorulok abban az idegen világban. Kis híján hét esztendõ múltán jöhettem csak haza, apám meghalt akkorra, s a jegygyûrût, melyet a legnagyobb szükségemben sem volt szívem eladni, letettem anyám elé az asztalára. Õ meg elnevette magát: hiszen azt a gyûrût nem is az apámtól kapta, közölte velem akkor elõször, volt neki korábban ugyanis, mondta, valamikor a háború idején egy udvarlója, jegyet is váltottak… Talán az a régi szemérem munkált bennem akkor is, de nem kérdeztem meg, özvegyi élete hátralévõ, csaknem három évtizedében sose tudtam megkérdezni tõle, hogy kitõl kapta azt a gyûrût, végül is miért nem lett az illetõ felesége, mi történt vele…
    Anyám halála után az én feladatom volt, hogy kiürítsem a szekrényeit, a fiókjait. Iszonyú, szemérmetlen feladat! Iratok, igazolványok, régi elszámolások, kötelezvények, még elintézendõ ügyek, fényképek, levelek, élõk és régen meghaltak nem rám tartozó, anyámon kívül senkire sem tartozó titkai. És egy szabálytalanul kettészakított, megsárgult kartonlap, egykori nyomtatott értesítõ vagy meghívó egyik fele, rajta anyám lánykori neve, s alatta ugyanolyan szép, nagy betûkkel: "M… N… cs. és kir. õrnagy jegyesek." A csonkán maradt fél lap aljának jobb oldalán, a karton elszakított széléig: "Budapest, am. 6 Ok." Vagyis: október. Az eljegyzési értesítõnek letépett, immár örökre hiányzó felére, ahogy a dátum maradványa is jelzi, nyilván németül nyomtatták ugyanazt a szöveget, mint a lap bal oldalára, hiszen a császári és királyi õrnagy M elõnevének ñski végzõdése, az n betûn lágyítójellel, valamint a võlegény vagy võlegény jelölt családi neve is arra utal, hogy osztrák vagy inkább elnémetesedett lengyel lehetett. Hogy melyik év október hatodikája után volt vagy maradt el az eljegyzés, s ha megtartották, akkor miért nem jött létre az esküvõ, az ma már élõ tanúk híján kideríthetetlen. Talán elesett a háborúban M. N. Ervin õrnagy, talán összevesztek, meggondolták magukat valamiért a jegyesek, netán az a kinyomtatott október 6-ika már az 1918-as esztendõ õszét jelezte, és a történelem fordulata, újabb viharai, újabb eszmeáramlatai szakították el õket egymástól, vagy éppenséggel apám megjelenése, vagyis egy váratlan, viharos szerelem lett a fordulat elõidézõje.

    Néha eltöprengek, ha mégsem így alakul anyám jegyessége, én magam, az az ember, aki vagyok, a magam gondolataival, a magam örömeivel és kudarcaival, egészségével és betegségeivel, a huszadik század nyolc évtizedét átölelõ emlékeivel meg nem született volna. M. N. Ervin és anyám gyermeke vagy gyermekei nálam talán különbek, de meglehet, hogy satnyábbak, hitványabbak lettek volna. Lettek volna hozzám hasonló, az enyéimmel megegyezõ vonásaik, képességeik vagy hibáik? Hiszen anyám génjei õket is alakították, vezérelték volna némileg, akárcsak engem.
    Soha meg nem tudhatom, az élet ezernyi örök rejtélye mellett ezt se, miként azt a titkot se, hogy ki volt Lajos. Abban a régi, Rákóczi úti lakásunkban volt õ is, mondhatnám ott lakott, ugyanabban a helyiségben, az apám rendelõszobájában, méghozzá a mûszerszekrény tetején. Halványsárga, hibátlan, valódi emberi koponya volt, a teteje valamivel a szemürege fölött lefûrészelve, ott szabadították meg, bizonyára szakszerûen, higiénikusan mindattól, ami valamikor benne volt: jól vagy rosszul gondolkodó emberi lényének lényege. Apám mondta, hogy a kórboncnoktan hivatalsegédei árulták "tanulmányi célokra", bizonyára törvénytelenül, de mindenki tudtával és elnézésével, néhány koronáért elhagyott halottak, az is lehet, hogy hajdani bûnözõk koponyáit. Jobb módú orvostanhallgatók teljes csontvázakhoz is hozzájuthattak.
    Én, amióta emlékezem, megszoktam ott, a szekrény tetején azt a koponyát, számomra soha nem volt félelmetes, idõ múltán hozzáképzeltem az egész testét, az élõt, természetesen. Magamban Lajos bácsinak neveztem, kamasz koromban már csak Lajosnak. A koponyának az a lefûrészelt teteje néha kissé félrecsúszott, úgy állt rajta, mint a korhely ember vidáman félrecsapott sapkája. Valahogy úgy képzeltem, hogy ez fejezi ki igazán Lajos lényét - ilyenkor határozottan rokonszenvesnek, kedves fickónak tartottam. Aztán õt is, akárcsak a többi holt és akkor még eleven társainak tömegét, barátainkat, ellenségeinket elsodorta a történelem vihara. Ki tudja, ki, hová került, hol porladnak csontjaik, meghívja-e valamelyiküket valahol Korhely Lajos egy kisfröccsre vagy egy kupica pálinkára?

    Gyerekkorom legszebb, talán legboldogabb nyarait töltöttem az akkori Jugoszláviához tartozó Palicson. Szabadkáról nyitott villamos járt ki, lassan döcögve az egyetlen vágányon a tóhoz, félúton, a kitérõnél kellett megvárni a szembe jövõ szerelvényt. Ma is emlékszem az akkor oly óriásinak látott parkban a nádfedeles kis szállodára, a park bejáratának gyönyörû, magyaros-tulipános, faragott kapujára, most is hallom a parkot elhagyva jobbra, a strand felé kanyarodó villamos kerekének éles csikorgását. Ott tanultam meg úszni, a Palicsi-tó simogató vizében, szabadkai unokafivérem meg én ott játszottunk, verekedtünk a strand homokján pesti, szabadkai, újvidéki, belgrádi és még távolabbi tájakról érkezett, magyarul, szerbül, németül és ki tudja, még miféle nyelveken beszélõ, ott nyaraló gyerekekkel. Néhányukat és azok szüleit is úgy emlegette anyám meg a szabadkai nagynénim: "azok a spanyolok". Meg azt is mondták, hogy "a szarajevóiak". Egyikük, velem egykorú, öt- vagy hatéves, fekete hajú, szép kislány arcára meg a nevére még ma is emlékszem: Mirának hívták. Azon csak késõbb, már nagyobb fiú koromban gondolkoztam, hogyan lehetnek a jugoszláviai szarajevóiak spanyolok? Mit is tudtam akkor még a szefárd zsidókról? Akik hosszú-hosszú számûzetés és vándorlás után Spanyolországban telepedtek le, ahol közösségük virágzó kultúrát teremtett, s ahonnan a tizenötödik század végén kiûzték õket, amikor is egy részük a mai Hollandia és Európa északi része felé vándorolt, mások meg Észak-Afrikában és Kelet felé tartva a Balkánon telepedtek le, de kultúrájukat és spanyol nyelvüket, a héber szavakkal kevert ladinót továbbra is megõrizték. Mit is tudhattam volna akkor még akár a mai bulgáriai Ruszéban született, "spanyol" anyanyelvû, majd német nyelvû íróként Nobel-díjjal kitüntetett Elias Canettirõl is!
    Ott, abban a gyönyörû és valóban nagy palicsi parkban láttam a doni kozákokat is. Ámulva, szájtátva néztem végig azt a felejthetetlen lovas bemutatót. A lélegzetem is elállt, amint pompás egyenruhájukban, vállukon átvetett töltényhevederükkel, fényes csizmában, fejükön kucsmával, kardjukat villogtatva, csattogtatva ugrálnak fel-le a vadul vágtató paripákra; valahonnan a pálya szélérõl vagy a fák közül zene is hallatszott, talán balalajka, szilaj és szívszorongató muzsika. Ezek mind tisztek, cári tisztek, menekültek, mondta mellettem valaki… cári tisztek, menekültek - ezt sem értettem, azt se tudtam, miért, csak azt, hogy gyönyörûen lovagolnak, pompás az uniformisuk, végül meg láttam, hogy egyikük, lovát kantárszáron vezetve körbe jár, kezében tartott kucsmájába pedig néhányan pénzt dobálnak.
    Hallottam, hogy valamikor, jóval a háború után, persze már a második világháború után, kiszáradt az a szép, nekem örökre oly gyönyörû Palicsi-tó; késõbb azt is hallottam, hogy valamiképpen újra feltöltötték, hogy a tó is, a park is szebb lett, mint valaha volt, de hová lettek azok a gyerekek, szegényebbek, jobb módúak, szerbek, bunyevácok, magyarok, horvátok meg mind a többiek. Ki élte túl a háború, a háborúk, a gyilkosságok, megtorlások, viszontmegtorlások és vérbosszúk sorozatát; ha túlélte is a holokausztot az a szép kis spanyol Mira, megmaradt szefárd társaival együtt tovább futott-e, évszázadok pihenõje után, Amerikába, Ausztráliába, Izraelbe, vagy talán mégis szarajevói otthonában érte meg a kilencvenes évek újabb, õrült testvérgyilkosságait? És hol porladnak azoknak a hetyke kozákoknak a csontjai, a meglett férfikoruk delén kitört új háborúban, a fasizmus és a szabadság élet-halál harcában, lélekben vagy tettel (ha megtehették ugyan) melyik oldalra álltak vajon, és gyermekeik, unokáik, ha visszatértek õseik otthonába, oroszok-e most, vagy ukránok, esetleg fehéroroszok, meggazdagodtak-e, vagy ma is - esetleg újra - csak szegény földönfutók?
    Csupa titok. Csupa-csupa megszakadt, elvarratlan szál az ember életében: elfelejtett, elhagyott szerelmek, barátságok és barátságnak hitt ismeretségek, ki vagy te? Ki vagyok én? Kérdések, amelyekre választ nem kaphat már soha.
 
 


 

MÉSZÁROS VIKTOR

Október

Szemben, a romkertben már fáznak a macskák.
Ónos esõ áztat vadgesztenyefákat.
Nagy pocsolyákból sár gyûjt szürke tavacskát.
Húzz meleget, drágám, megfázik a lábad.
 

November

Vén varjú gubbaszt fázós fán a réten.
Rög reccsen súlyos, csizmás láb alatt.
Köd kúszik nyálkás országútra. Régen
kint van bár, mégsem látszik fent a nap.

Kályhák mellé bújt rosszkedvûn a város.
Utcáin minden sapkás arc komor.
Bent tévésztárok raccsolnak, s a sáros
kertek közt ázott ebhad kóborol.

Tél készül: minden fáradt csontom érzi.
Borzongó bánat kushad vállamon.
Hulljon hó, hadd támadjon kedvem élni,
mert oly rég vágyott jöttöd várhatom,

új, édes május…
 

Halálfélõ

Az õsz szép évszak, és szelíd
csak jó hosszan kitartson!
Hisz attól legszebb, hogy tudom:
a tél vár túl a sarkon.
 

A szív szolgái

Míg volt erõm, az volt szívem cselédje,
s ifjú eszem sértett-duzzogva tûrte,
hogy csak legyintek rá is, mint a létre,
míg szív s erõ ugrál tengerbe-tûzbe.
Vénült erõm fogytán, nem volt, mi védje
vad szívemet, hogy bölcs elmém ne tûzze
dárdára - ám meggárgyultam, s ma végre
kergült agyam szolgálhat szíjra fûzve.
 

CSEH KÁROLY

Indián nyár

Október végén is bükki nyarat
lehel lefûrészelve a bükk,
s glédába rakva a kapuk elõtt,
lövell szinte illatuk, hevük.

Nyilaz a rönkök céltáblájára,
alkonyattájban, játszva a nap;
sorra ívelnek az évgyûrûkbe,
már-már surrognak a sugarak!

S végükön szárnyas, remegõ tollként
pamacslik felhõ, fürdõpára…
Az õszi Bogács nincs is most - csupán
egy gyermek fénybe merült álma.
 


 

BALLAI LÁSZLÓ

Leila álmai

Három évvel ezelõtt ismertem meg egy kora nyári reggelen, amikor már olyan erõvel sütött a nap, hogy az öregasszonyok a buszmegálló napsütötte oldaláról áthúzódtak az árnyékba. Magam is azt latolgattam - bár igen örültem a váratlan jó idõnek -, hogy nem kellene-e behúznom inkább déli fekvésû dolgozószobám zsalugáterét, mielõtt olyan meleg lesz, hogy még a legizgalmasabb jogügyletek kibogozásától is elmegy az ember kedve. A Széchenyi-hegyi kilátó nem adott választ e kérdésre, viszont valaki hirtelen így szólt a közelemben: - Magánál sincs varrótû?
    - Bocsánat, doktor úr, én megpróbáltam megértetni a hölggyel, hogy mi csak bejelentésre… - szabadkozott az ajtóból a titkárnõ, de a hölgy közbevágott:
    - Nem ez a probléma. Képzelje, megyek az utcán, jó meleg van, majd megsülök a harisnyanadrágban, ki gondol május végén ekkora hõségre, erre, egyszer csak leesik rólam a szoknya. Nem mondom, kényelmesebb lenne anélkül ebben a gutaütésben, de hát mégsem flangálhat az ember neglizsében az utcán, bár én azt sem bánnám, csak mit szólnának az emberek, meg a Varasdi?
    Közben a hölgy kényelembe helyezte magát a kanapén. Természetes szõke, csavarodó hajcsigák, kissé elnyílt száj, a kifogástalan smink alatt teljesen fiatalos babaarc és a bõrön, maszkon át a tökéletesen gyermeki lélek sugárzása.
    - Kérem, mi egy ügyvédi iroda vagyunk - jegyeztem meg tanácstalanul.
    Az egyik smaragdzöld harisnyás láb átdobódott a másikon. A jobb kéz most elengedte az olajszín tónusú törökmintás kosztüm szoknyájának a derekát és a magasba lendült.
    - A Varasdi szokott ilyen hülyeségeket mondani.
    - Ki az a Varasdi?
    - A férjem. Például, kellene már egy új autó, mert ennek a Golfnak csupa hegyvölgy az ülése, utazás közben mindig belemegy egy-két rugó a fenekembe, erre õ azt mondja, hogy az autóban nem az ülés a lényeg, hanem a hengerfej meg a nem tudom, mi, amit most cserélt ki. Hát ha cérnájuk nincsen, egy ziherhejsztû csak akad ebben az irodában. Bár lehet, hogy maga nem bánná, ha leesne a szoknyám.
    Azzal hirtelen rám szórta mélybarna szeme sugarát. Elpirultam. Valóban, ha a helyzet úgy hozná, nem bánnám, ha megláthatnám, hogy egy ilyen étvágygerjesztõ térd milyen combban folytatódik.
    - Mit mondott, mivel is foglalkoznak? - kérdezte, miközben megtûzte a szoknyáját.
    - Ez ügyvédi iroda. Minden polgári ügyben állunk rendelkezésére, emellett az ingatlan jogra specializálódtunk.
    - Adjon egy kártyát, doktor úr. Én pedig Lilla vagyok. Magyarországon ezt a nevet használom. Eredetileg Leilának hívtak. Tudja, én Tuniszban születtem.
    Ugyanaz a számum repítette el, mely elém sodorta. Egyik pillanatról a másikra egyedül találtam magam a szobámban, amelyet a kora nyári nap sivatag forróságúra hevített. Az öregasszonyokat közben elvitte a busz.

    Egy év múlva a titkárnõ jelezte, hogy valami Lilla nevû hölgy kíván feltétlenül beszélni velem.
    - Kapcsolja be - mondtam, nem tagadom, némi izgalommal, s megjelent elõttem egy barna szempár és egy zöldharisnyás térd.
    - Jól emlékszem, doktor úr, ingatlanokat mondott? - kérdezte az a Hang.
    - Tökéletesen, kedves hölgyem, és engedje meg, nagyon örülök…
    - Akkor dolgozhatnánk együtt. Találtam egy kitûnõ, háromszobás földszinti lakást a Váci utca egyik mellékutcájában. Bármire alkalmas, és potom áron megvehetõ.
    - Melyik utcában?
    - Maga miket kérdez! Hogy is hívják, izé… Várjon!
    Sugdolózás, lapok zizegése.
    - Igen, Pintér utca - mondta Lilla. - Két étterem is van benne. És a lakás a saroktól, már mint a Váci utca sarkától tíz méter. Bomba jó!
    - És hogyan találta, egyáltalán mi az ingatlannal kapcsolatos szabályozási…
    - Ezt most nincs idõm elmagyarázni. Egy óra múlva találkoznom kell a tulajdonossal, ha nem akarom elszalasztani. Jön, vagy nem?
    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy pusztán a nõ miatti érdeklõdésbõl indultam késedelem nélkül. Különben is férje van. De hogy valaki a belváros szívében elõkaparjon egy ilyen ingatlant!
    Balzac regényeiben olyan tökéletes a nyomorúság, mint amilyet ekkor láttam. Az igényesen felújított Váci utcai homlokzat mögött az udvaron át jutottunk a Pintér utca felé esõ lakásba. Mindjárt a konyhába léptünk be. Kormos, penészes falak, az elsárgult gáz-vízvezetékek szabadon kígyóztak a falakon. Négy asszony ült hokedliken, és dohányzott. A gáztûzhelyen jókora ütött-kopott fazék pöfékelt, gyanús szagokat lövellve magából. Beléptünk az elsõ szobába. A falakon kígyózó csövek ide is követtek. A parketta erõs dohszagot árasztott, a falakról mállott a tapéta. A helyiségben nyolc férfi üldögélt összecsukható székeken és hokedliken. Szinte tudomást sem vettek rólunk. Az ügynök gyorsan továbbtessékelt. Alacsony, hízásra hajlamos fiatalember, izzadó tenyérrel. Lilla úgy suhant át a helyiségeken mint egy daimón, aki mindenhol csak a saját sugárzásában fürödhet. A következõ szobát egy hatalmas faalkotmány foglalta el. Épp csak egy közlekedõfolyosó maradt a harmadik szobába.
    - Mi ez? - kérdeztem meglepetve.
    - Majd késõbb elmagyarázom - azzal az ügynök diszkréten továbblökött.
    A harmadik szobában egy ember haldokolt. Még a vaságy is alig nyögött fel alatta, midõn felénk fordult, annyira lefogyott. Két hatalmas szem maradt a férfibõl, mely izzón, vádlón meredt a belépõre, majd e fölösleges erõfeszítés után kihunyt. Csönd lett, az ablaktábláról lepergõ festékdarab mintha robbanással landolt volna a kopott hajópadlón. Száraz köhögés hallatszott, az ágyon fekvõ test megemelkedett, majd lehanyatlott. Szememmel víz és pohár után fürkésztem.
    - Majd a családtagok - szólalt meg az ügynök. - Nos, ha felmérték ezt a helyiséget is, azt hiszem, mehetünk.
    A zakóm ujját átnedvesítõ kezét lefejtve a második szobában megismételtem a faszerkezetre vonatkozó kérdést.
    - Semmi - mondta az ügynök. - Az alattunk levõ Fatál étterem bejárata.
    - És ez a bérlemény? Bármikor megszüntethetõ?
    - Nem, ezt a Fatál megvette.
    - Egy lakás egyik szobáját?
    - Nem az egészet, annak a nyolctizedét.
    - És ezt árulja maga? Egyáltalán hogy engedélyezhetett ilyen ingatlanmegosztást a kerületi mûszaki osztály? Vagy talán nem is engedélyezte?
    - Kérem, ezek olyan kérdések, amelyeket azt hiszem, jobb lenne az irodámban megbeszélni.
    E pillanatban feltárult az elsõ szoba ajtaja.
    - Na, hogy tetszik a lakás, ügyvéd úr? - kérdezte az egyik családtag, bizonyára a tulajdonos. - Egész barátságos, ugye?
    Alig türtõztethettem magam, amikor végre ismét a Váci utcában álltunk. Ám Lilla arca úgy sugárzott, mintha egyenesen a boldogok szigetére pillantottunk volna rá.
    - Maga most menjen el, Lajos, köszönöm - mondta, s az ügynök mintha soha nem is lett volna.
    - Sajnos, nekem is szaladnom kell - rebegte az asszony, majd a szemembe nézett. - De ugye, együtt vacsorázunk?
    - És a férje?
    Lilla felkacagott. - A Varasdi? Hát nem tudta, hogy elváltunk?
    Növekvõ izgalommal készültem a vacsorára. Mit vegyek fel? Ha túl elegáns vagyok, vaskalaposnak hisznek. Túl lezser sem lehetek. Farmer, vasalt ing kevés elsõ vacsorához. Fõleg egy ilyen nõvel. Aki Tuniszban született, és úgy tud viselni egy egyszerû vállkendõt, mintha Dior bemutatóján lenne. Megvan. Blézer, fehér ing, franciasál. Még ha nem is éppen divatos, de sármõr megjelenés.
    - Na, hogy tetszik a lakás? Szuper, nem? - kérdezte Lilla, miután félórás késéssel beesett a Via Luna étterembe. Barna nyakában fehér gyöngysor, izgalmas vállai szabadon, csupán szõke hajfürtjeitõl ostromolva.
    - Nos, nekem azért volna néhány fenntartásom - jegyeztem meg. Kissé feszélyezett, hogy éppen a lakásról kezdünk beszélni.
    - Ugyan, rá se rántson! A beteget direkt hozták oda, hogy szánalmat keltsen. Régi trükk. Eleget láttam Tangerben.
    - Mintha azt említette volna, hogy Tuniszban született.
    - Igen. De Tangerben jártam középiskolába.
    És középiskolás korában lakásokat nézegetett…
    - Százötvenezer forintot a hülyének is megér négyzetmétere.
    - A hülyének igen. De mi nem vagyunk azok. A legnagyobb probléma nem a beteg, hanem az az elbitorolt éttermi lejáró. Hogy egy lakásból kivágjanak egy szobát, ilyen ügyem még nem volt. Évekig eltarthat, amíg visszapereljük.
    Lilla kicsit megigazította melle alatt a ruháját.
    - De ki akar itt pereskedni? - villantotta ki fogsorát, mely még a gyöngynél is fehérebbnek tûnt. - Megvesszük, és kész.
    Megvesszük? Mit? Ezt a kettészelt nyomortanyát?
    - Ugyan, nem lakásnak kell! Nyitunk benne egy fõzelékbárt. Tripoliban rengeteg ilyen van. A belsõ szobát megnyitjuk az utca felé, az elsõ szobában lesz egy kiadóablak, én felügyelek a konyhára, és a felszolgálásra, maga pedig a telefonrendelésekkel foglalkozik és intézi a házhozszállításokat.
    - De asszonyom, én ügyvéd vagyok.
    - Hát, ha így fogja fel, nincs mirõl tárgyaljunk!
    Azzal Lilla felpattant és kiviharzott a helyiségbõl. Mire kiértem az utcára, hogy megbékítsem és hazavigyem, már eltûnt, mint a kámfor.

    Peres ügyek jöttek, mentek. Peren kívüli megegyezések születtek. Pezsgett az ingatlanpiac, majd túlhabzott és állóvízzé vált. A gyengülõ napsütésben az öregasszonyok az árnyékból a buszmegálló napsütötte oldalára húzódtak. Eltelt egy év, több is, mióta Lillát - Leilát? - utoljára láttam. De láttam-e õt valaha is? Vagy csak az álmaiban igézett meg? Mindenesetre az álmaimat megigézte. Édesanyám már sürget, hogy házasodni kellene. Harmincas éveimen túl, felépített praxissal ugyan, mire várok még? Bemutatja Valit, a vasgyáros lányát, Timit, akinek szépségszalonjai vannak és Ildit, a belgyógyásznõt. De bármelyiket is hívom meg vacsorára, mindig csak egy mélybarna szem izzása, szõke hajzuhatag, fehér gyöngysor, barna váll, zöldharisnyás térd jelenik meg elõttem. Nem is tudom, hogy az a pliszírozott szoknya, amelyet édesanyám a legutóbbi vendégség alkalmával úgy dicsért, Valihoz, Ildihez vagy éppen Timihez tartozik? Nem vagyok valami szórakoztató, jegyzi meg Timi. Vagy Ildi? Valóban nem. Mostanában nem alszom jól, zavaros álmok kísértenek.
    Leila jelenik meg különbözõ formában. Visszaköltözött Kairóba. Ott eladtak egy lakást jól, annak az árából vásárolt egy tevét. Varasdi ennek nem nagyon örült. Õ inkább egy terepjárót vett volna. "Ugyan, mihez kezdenél egy terepjáróval, abban csak a hengerfejeket cserélhetnéd?" kérdezte tõle Leila. "Legalább jól megcsinálnám." - válaszolja a férj. "Ugyan, mi az, ami jól van megcsinálva ezen a világon?" - kacag fel az asszony. "A piramisok." Igaz is, a tevéért megbolondulnak a turisták, Leila kimegy vele a piramisokhoz. Az elsõ amerikai hatalmas összeget fizetne azért, hogy Leilával tevegelhessen. Az asszony nem fogad el pénzt, hiszen az amerikai olyan jóképû, sõt, jólöltözött. "De mégis, valamit szeretnék önnek ajándékozni, hölgyem." Leila a nyakához kap, mintha csak a gyöngysorát akarná ellenõrizni, valójában oly végtelenül bájos és kacér a mozdulat, hogy még a szfinxet is megindította volna, nem hogy Billt, Savannahból. "Tudja mit - rebegi a félig nyílt száj - hajózzunk le a Níluson. Az elsõ kataraktánál megmondom, mit kérek." Amikor a hatodik kataraktához értek, Varasdi már minden tárgyat ízzé-porrá tört, amelyet a feleségének ajándékozott, és hazautazott…
    A buszmegállóban álltam az öregasszonyok között. A közelben akadt egy megbeszélésem, kár lett volna kocsiba ülni. A késõ õszi napsugarak nyalogattak bennünket. A megállóval szemközti garázsból kiállt egy autó. Nem egészen szabályosan, az úton haladó Mercedesnek jelentõsen lassítania kellett. A mögötte jövõ Golfnak pedig vészfékeznie. Épp az orrom elõtt állt meg. Valaki áthajolt a jobboldali ajtóhoz, és letekerte az ablakot. Lilla volt, ezúttal száriban. Kis fehér, kerek, egymásra helyezett dobozok halmai közül nézett fel, és végtelen kecsességgel intett nekem. Heves szívdobogásomra fittyet hányva elhatároztam, hogy most végre elkérem a vizitkártyáját, de legalábbis a telefonszámát. E pillanatban szabaddá vált az út, és Lillának mennie kellett.
    - Elvinném, de láthatja… - azzal elnézést kérõen a tégelyekre mutatott, mellyel az egész jármû tele volt.
    - Persze, persze, a fõzelékek - bólintottam megértõen.
    - Miféle fõzelékek? Ez aloe vera. A legszuperebb egészségmegõrzõ készítmény. Magát is érdekli? Hívjon fel.
    Elõvettem a noteszemet, a tollamat, de Leila már továbbsuhant, és én megértettem, hogy soha nem érhetem utol az álmait.