NAPJAINKPATRICIO BRAVO
(Chile)A 21. század rabszolganõi
Idénymunkásnõk
Csak, amikor már elbocsátották õket, anélkül hogy a bérüket megkapták volna, és kifogytak az eszközökbõl, hogy a munkaadót rákényszerítsék ígérete teljesítésére, csak akkor merték elmondani a requínoai (VI. Régió, Chile déli részén) Santa Ana Exportvállalat csomagoló részlegének idénymunkásnõi, milyen bánásmódban részesültek.
Napi 12-14 órában válogattak szilvát, állva, a munkaasztalhoz láncolva, hogy ki ne menjenek a mosdóba. Két lánc kötözte le õket: az egyik a derekukat fogta körül, a másik a lábszárukat.
"Rancaguából 50-en voltak, 30-an Granerosból és 20-an Requínoából. A munkások legtöbbje nõ volt, és mind azonos körülmények között dolgoztak. Azt is elmondták, hogy a legszörnyûbb a szexuális zaklatás volt, amit az egyik munkavezetõtõl kellett elviselniük, tekintet nélkül a nõk életkorára"- ez áll Juana Carvajal, a rancaguai Bernardo O'Higgins Parasztasszony-szövetség vezetõjének feljelentésében. Az elmúlt év áprilisában álltak be dolgozni a csomagoló részlegbe, és némán tûrték ezt a megalázó bánásmódot, hogy el ne veszítsék az ígért bért, amelyet sohasem kaptak meg. Csak az elõleget fizették ki nekik. A nõk nagy részét vállalkozók toborozták, s ahogyan ez az esetek nagy részében történik, sosem kötöttek velük szerzõdést. Ez megkönnyítette, hogy minden fizetség nélkül bocsássák el õket."
A Santa Ana Export volt idénymunkásnõi, miután az El Rancagüino címû napilap leleplezõ riportot közölt velük, fenyegetõ névtelen leveleket kaptak, amelyekrõl bebizonyosodott, hogy a vállalkozóktól származnak. "Nem akartak több interjút adni, mert nem akartak további problémákat, és attól tartottak, hogy a késõbbiekben nem kapnak munkát s azt sem fogják elérni, hogy kifizessék nekik az elmaradt bért" - teszi hozzá Juana Carvajal.Pénztárosnõk pelenkában
A Bernardo O'Higgins Parasztasszony-szövetség vezetõje, 2004. december 14-én, a rancaguai Plaza de Armas téren, a vidék, Santiago és Melipilla számos szervezetének részvételével tartott tiltakozó gyûlésen számolt be arról a döbbenetes esetrõl, amely az idénymunkásnõk munkakörülményeit leplezte le. Ez alkalommal a VI. Régióból való ODECU (Organización de Consumidores y Usuarios), a Fogyasztók és Felhasználók Szervezete is beszámolt egy szinte science fictionbe illõ bejelentésrõl: "Szupermarketekben dolgozó pénztárosnõk azt mondják, pelenkában kell dolgozniuk, hogy ne veszítsenek idõt a mosdóba menéssel - mondta Alejandro Pujá. - A tanúskodást azonban senki sem vállalja közülük, mert attól félnek, hogy elveszítik a munkájukat".
Emberhez méltatlan bánásmód, munkaszerzõdések hiánya, egyre kisebb bérek a toborzók közremûködésének eredményeképp, akik a bér felét maguknak tartják meg közvetítési díj gyanánt, kimerítõ munkaidõ, a higiénia, mosdók és ivóvíz hiánya a munkahelyeken, valamint súlyos betegségek veszélye a növényvédõ szerekkel való közvetlen érintkezés következtében - íme, néhány a két említett intézmény által tett bejelentések közül. Ugyancsak bejelentést tettek a RAP-AL (Red de Acción en Plaguicidas y sus Alternativas en América Latina), a Növényvédõ szerek és Alternatíváik Latin-amerikai Akció-Hálózatának vezetõi és a melipillai Rodrigo segít közösség tagjai, amely a mezõgazdasági munkák közben mérgezõ szerekkel dolgozó apák testi fogyatékosságokkal született gyermekeinek nyújt segítséget.Rebelión. Venezuela 2005. 11. 04.
KISS GÉZA FORDÍTÁSA
LUCILE DAUMAS
(Franciaország)A marokkói nõk a neoliberalizmus
túszaiFranciaországban született tanárnõ, aki jelenleg a marokkói Rabatban él. Cikkét az Ezredvég felkérésére írta.
"A marokkói nõ" - ez a kifejezés lépten-nyomon elõfordul beszédekben, újságokban és nyilvános vitákban egyaránt. Csakhogy e semmitmondó kifejezés mögött marokkói nõi sorsok és élethelyzetek különbözõ sokasága rejtõzik.
Kezdjük a marokkói társadalomra jellemzõ igen nagy életszínvonal-, és életmódbeli különbségek felmutatásával. Egy nõ élete, aki egy, a Magas-Atlaszban megbúvó kis faluban lakik, ahol nincs út, nincs folyóvíz, nincs villanyáram; aki három kecskét, két tyúkot nevel, és pár hold földjén a család egész évi fogyasztására szánt összes terményt megtermeli, fényévnyi távolságra van az Anfa negyedbeli casablancai nõ életétõl, akinek három szobalánya van, sofõrje, úszómedencéje, kertésze, és aki fél nap alatt elkölti azt, amit a másik egy vagy két év robotjával keres.
A marokkói társadalom rendkívül gyorsan fejlõdik. Vegyünk példának két olyan jellemzõ adatot, amelyek nagy befolyással vannak a nõk mindennapi életére. A termékenységi ráta (vagyis, hogy átlagosan hány gyereket szül egy nõ) az 1960-as 7,2-rõl 1994-ben 3,3-ra, 2002-ben pedig 2,6-ra csökkent. Valóságos kopernikuszi fordulat ez a nõk életében mindössze két nemzedéknyi idõ alatt. A kislányok beiskolázási aránya az 1997-es 61,7%-ról a 2002-es 86,5%-ra emelkedett (mégha ezt az adatokat kissé fel is duzzasztották, hogy Marokkó tetszetõsebb képet mutasson a nemzetközi szervezeteknek, a kislányok beiskolázási arányának növekedése tagadhatatlan).
Sokféle hatás zúdul a marokkói társadalomra - elõször a kapitalizmusé, késõbb a neoliberalizmusé -, és emiatt a társadalom minden ízében repedezik. Áttértek az egyközpontú családra, felgyorsult az urbanizáció, ám mindezt nem kísérte iparosodás. Utcai árusok nyüzsögnek mindenütt, hiszen hat ember közül egy a szegénységi küszöb alatt él. Nyugati és közel-keleti televíziós csatornák, mobiltelefonok jelentek meg szétrobbantva az egyénnek támpontul szolgáló, megingathatatlan értékeket. Az emberek nagyrésze megalkotja a maga kulturális "patchwork"-jét. Vannak, akik egy idejét múlt és importált iszlámizmus szirénhangjainak engedik át magukat, amely megteremti a maga egyszerû rendjét, leegyszerûsítõ képet adva a felfordult és érthetetlen világról. Könnyû válasz ez, elutasítása annak az Európának, amely ugyan magára vonzza a tekinteteket, ám egyúttal el is reteszeli az ajtaját, s bezárkózik a maga áttörhetetlenné vált schengeni határai mögé.
Paul Pascon marokkói szociológus a marokkói társadalom leírására már az 1970-es években megalkotta az ún. "kompozit társadalom" fogalmát. Kimutatta, hogyan vándorol az egyes ember a nap során folyamatosan a hagyományos életmód és a modern, a feudalizmus és a kapitalizmus, a vízikerék kora és az elektronikus kor között. A mai nõk, bármennyire analfabéták is, le tudják nyomni a számokat a telefonon, és használni tudják a televízió távirányítóját. A nõi vállalatvezetõnek, aki megtörte a humánerõ gazdálkodás hagyományát, a családi klán kebelén belül újra kell tanulnia az alázatosságot. A fiatal lány, aki meggyõzõdésbõl visel fátylat, hogy kedvére tegyen a fivérének, vagy hogy békén hagyják az utcán, nyugodtan tarthat szeretõt, szedhet pirulát, és lehet akár harcos szakszervezeti aktivista is. Semmit sem lehet leegyszerûsíteni; a szokások nyugativá válása éppúgy nem a szabadság szinonimája, ahogyan a hagyományos viselet vagy a fátyol sem párosul automatikusan a hajdani alázatossággal.
Van azonban egy terület, ahol a nõk mind egyenlõk: egyaránt szenvedõ alanyai a férfi erõszaknak, ami napjaink Marokkójának egyik legégetõbb problémája. A segélyközpontok és a befogadó központok nagy száma tanúskodik arról, milyen széles társadalmi jelenség ez ebben a szétesett struktúrájú társadalomban, ahol minden lefojtott erõszak végül a nõi testen tombolja ki magát.
A gazdasági liberalizmus manapság a szabadság és a modernitás színeibe öltözve nyer mind nagyobb teret. Világbank, Európai Unió, Nemzetközi Valutaalap - ezek az intézmények mind a férfiak és nõk egyenlõségét és a diszkrimináció végét hangoztatják, s vakságukban nem hajlandók meglátni, micsoda károkat okoznak a nõknek is azzal, hogy politikájukat egy olyan országra kényszerítik rá, mint amilyen Marokkó.
Hamis volna, ha a nõk évezredes elnyomását a kapitalista globalizáció nyakába varrnánk, de azt bizton állíthatjuk, hogy szabadságuk kulcsa nem a piacok megnyitásában és a nõknek a globalizált világba való bekerülésében keresendõ.
Amikor az OMC-re (Világkereskedelmi Szervezet) és a szabad kereskedelemre hivatkozva megnyitották a határokat a tõke és az új árucikkek beáramlása elõtt, a világ munkaerõ-piacán mélyreható átszervezõdések kezdõdtek, ennek következtében kezdõdött a konkurencia harc az olcsó munkaerõért, a minél nagyobb profit megszerzése érdekében. Így aztán nagyon kapósak lettek a nõk, akik Marokkóban, éppúgy, mint a világ más országaiban, hagyományosan alulfizetettek. Sok városlakó nõnek alkalmat kínált ez, hogy kilépjen a ház négy fala közül. Vidéken a nõk már régóta a földeken dolgoztak, vagy az volt a feladatuk, hogy vizet, fát hordjanak, ma azonban többnyire mezõgazdasági munkásnõkké válnak. A nõk tevékenységének megnövekedése, különösen az exportra termelõ szektorokban, együtt jár a hosszú és rugalmasan megnyújtható munkaidõvel, a szabályzatok rendezetlenségével, a sanyarú munkakörülményekkel, a szakszervezeti jogok el nem ismerésével és minden jog lábbal tiprásával. Ez a helyzet Marokkóban az exportra termelõ mezõgazdaságban éppúgy, mint a textiliparban, vagy a tömegméretekben Marokkóba telepített call-centerekben.
A neoliberalizmusnak a nõk életére gyakorolt hatása nem áll meg itt: a közszolgáltatások liberalizációja a nõk számára katasztrofális, különösen az egészségügy és az oktatás területén. A kórházak és iskolák szûkös kínálata együtt jár az ingyenesség megszûnésével, s ez elsõsorban a legszegényebbeket, az asszonyokat és a lányokat sújtja.
A George W. Bush-féle adminisztráció és szövetségesei a csillagos-sávos lobogót magasba tartva hirdetik az arab és muszlim nõk felszabadításának célját. Láttuk, mint nyelették le a burkába öltözött afgán nõkkel a nyugati haderõ afganisztáni intervenciójának keserû piruláját. A szövetséges erõk a fejükre dobott bombákkal kívánták felszabadítani ezeket a nõket. És ki törõdik ma azzal, hogy ezek a nõk még ma is viselik-e a burkát, vagy sem, s hogy boldogok-e alatta vagy boldogtalanok?
Az arab világ nõit is manipulálták. A hidegháborúhoz kapóra jött az új ellenség: a terrorista, az iszlámista, az arab ezentúl a gonosz tengelyét szimbolizálja, az olajmezõk felé mutatva. A fátyla miatt karikatúrák tárgyává tett nõ helyzete hivatott jogalapot szolgáltatni a jó erõinek erõszakos térhódításukra.
Annak ellenére, hogy az iraki nõk státusa és életkörülményei nyilvánvalóan romlottak, ez még ma is hivatkozási alapul szolgál, ha az amerikaiak iraki megszállásáról esik szó. Hála az amerikai beavatkozásnak, az iraki nõk státusa - akik egykor az arab világ nõinek modelljei voltak - mind mélyebbre és mélyebbre süllyed. Ugyanez a retorika kíséri a G8-ak által a Közel-Keleten indított amerikai projektet. Az amerikai kormány, a szabadság és a modernitás nevében, olyan arab nõk képzését szorgalmazza, akiknek a szava nagy súllyal esik latba: képviselõnõkét, újságírónõkét, különbözõ egyesületeket és nem kormányzati szervezeteket vezetõ nõkét, hogy saját sémáinak képére formálja õket.
A nyugati kormányoktól záporozik a pénz, nemzetközi és európai fórumok, és különféle alapítványok hízlalják az arab világ legeldugottabb zugaiban virágzó nõszervezetek kasszáit: számítanak a közremûködésükre az elégtelen közszolgáltatások és a rohamosan elharapódzó szegénység hatásainak enyhítésében. Így változtatják ezeket a nemrég még militáns szervezeteket közönséges szolgáltató intézményekké. Két legyet ütnek egy csapásra: a nõk felszabadítóinak szerepében tetszelegnek, s egyúttal leszerelik a nõmozgalmakat.
Ennek ellenére léteznek a média által ugyan kevéssé propagált s kevéssé ismert, ám mélyreható mûködést kifejtõ ellenálló mozgalmak. Olyan nõk ellenállási mozgalmai, akik helyi tiltakozó akciókat szerveznek, hogy mindenki számára kiharcolják az orvosi ellátáshoz, az ivóvízhez, az iskolához stb. való hozzáférést. Munkásnõk ellenállási mozgalmai, akik a vállalatok szakszervezeti jogainak fenntartásáért küzdenek, nem engednek a zsarolásnak, amikor a munkaadók más munkaerõ alkalmazásával fenyegetõznek, s követelik a munkakörülmények és a bérek rendezését. Olyan nõk ellenállási mozgalma, akik csoportokba szervezõdve harcolnak az erõszak minden megnyilvánulása ellen, a magánéletben, a munkában és a társadalomban egyaránt. Olyan nõk ellenállási mozgalmai, akik nem hajlandók a "civilizációs sokk" túszaivá válni s a nyugati neokolonialista gazdaság és politika behatolásának eszközéül szolgálni hazájukban.KOVÁCS ZITA FORDÍTÁSA
JEAN-CRISTOPHE SERVANT
(Franciaország)Kis déli kezek dolgoznak
egy északi cégnekRészletek
A termékeit elõállító vállalatoknál uralkodó munkakörülményekre kevéssé kényes Wal-Mart e termékek nagy részét Afrikában, Latin-Amerikában, a jövõben pedig leginkább Kínában állíttatja elõ, ahol a munkabérek még mindig igen alacsonyak.
Jane Doe II, aki azért használja ezt az álnevet, hogy megvédje családját az elõítéletektõl és a megtorlásoktól, 2003 szeptembere óta dolgozik egy varrógépen a Dél-kínai Sencsen (Shenzhen) egyik konfekcióüzemében. Hazája 4800 másik külföldi vállalatához hasonlóan az õ cége is a Wal-Mart óriásvállalat alvállalkozója. Jane Doe II - a 130 000 kínai egyike, akiknek cége alvállalkozóként dolgozik az amerikai multi számára - munkaideje napi húsz óra, anélkül hogy túlórabért kapna. A 16,5 centes órabérrel (0,13 euró) Jane Doe II keresete még a hazája munkatörvényei által megszabott minimálbért (31 cent, 0,25 euró) sem éri el.* Munkahelye a szükséges egészségvédelemrõl sem gondoskodik, ezért a munkásnõ légzõszervi betegségekben és bõrviszketésben szenved a levegõben szállongó gyapjú pihéktõl.
Vagy elfogadja azonban e munkakörülményeket, vagy "elveszíti a munkáját és a sencseni konfekcióüzemeknél általános gyakorlat szerint, feketelistára kerül" - magyarázza a Nemzetközi Munkajogi Alapítvány (International Labor Rights Fund - ILRF) szakértõje. Ez az amerikai alapítvány a múlt év szeptember 14-én a kínai munkásnõ és 14 ázsiai, afrikai, latin-amerikai és Egyesült Államokbeli dolgozó nevében keresetet nyújtott be a multinacionális vállalatnál uralkodó gyakorlat ellen. Az ILRF szerint, a Wal-Mart felhatalmazta szállítóit, hogy a szakszervezet alakításra irányuló törekvéseket hiúsítsa meg.
Nem újdonság, hogy a Wal-Martot ilyen vádak érik. Csak 2002-ben, mely évben 291 200 konténernyi árucikket importált az Egyesült Államokba, 6000 panaszemelés érkezett a bírósághoz a cégnél gyakorlattá vált embertelen munkakörülmények miatt. A sencseni Jane Doe II-n kívül számos más, anonim áldozata van a "mindenáron letörni az árakat" célzatú kereskedelmi politikának. A legtöbbjük nõ. Van, aki Mastaphában dolgozik (Szváziföld), van, aki Sebacóban (Nicaragua), van, aki Daccában (Banglades). Történetük a bolygó "walmartizációját" tanúsítja, ami a szakértõk szerint "egyre közismertebbé válik, és egyszerre jelent ár alatti piacradobást és antiszindikalizmust".
A Kampalában, Uganda fõvárosában levõ Apparel Tri-Star Ltd. továbbra is a Wal-Mart alvállalkozója, jóllehet számos panaszt nyújtottak be ellene az alkalmazottak a Nemzetközi Munkaszervezethez (Organisation International du Travail - OIT). A Tri-Star - mint a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Konföderációja (CISL) leszögezi: "hihetetlen gépezet, amely arra szolgál, hogy sárba tiporja a bérmunkások jogait (akiknek nagy többsége nõ)".
"Ha az ember vécére akar menni - nyilatkozta az egyik munkásnõ -, elõzetes engedélyt kell szereznie a munkavezetõtõl. A munkavezetõ megadja az engedélyt, de egy-egy részlegben, ahol 70 munkás dolgozik, mindössze két vécé van, az embernek ki kell várnia a sorát. Ilyenkor aztán futni kell, mivel tilos öt percnél tovább elmaradni, a mosdó pedig olyan messze van a mûhelytõl, hogy mire odaérünk, szinte már le is járt az idõ."
Afrikában és másutt a "napról napra alacsonyabb árak" nem mindenkinek jelentenek jó üzletet.Le Monde Diplomatique, 2006. január
KISS GÉZA FORDÍTÁSA
KILÁTÓJANA ZDRAVKOVA KARZSINA*
Kína társadalma és az "Egy család egy gyermek" családtervezési politika
Azt mindenki tudja, hogy a Kínai Népköztársaság a Föld legnépesebb országa, de azt talán nem mindenki, hogy ma már törvényileg szabályozott a gyermekvállalás, és szigorú családtervezési rendszer van érvényben. Az "Egy család, egy gyermek" politikája azt hivatott elérni, hogy megállítsa a gyorsuló túlnépesedést. Ez a politika különleges társadalmi helyzetet eredményezett, amelyben az "egykék generációja" számít az ország jövõjének és reményének.
A Kínába látogató elsõ benyomása, hogy mindenhol rengetegen vannak - bajos olyan helyet találni, ahol egyedül lehetne az ember: a zajos és zsúfolt éttermekben, de még a sarki kis kifõzdékben is, ebéd vagy vacsoraidõben lehetetlen várakozás nélkül szabad asztalt találni, de ugyanúgy hosszú sorok kígyóznak a McDonald's vagy Pizza Hut gyorséttermeinél. Élelmesebb vállalkozók pedig székekkel berendezett, egyfajta váróhelyiséget tartanak fenn az éhes, de türelmes vendégeknek. Ha pedig utazni szeretnénk, fõleg nemzeti ünnepekkor, amikor mindenkinek szinte kötelessége, hogy hazatérjen a családjához, a vonatjegyért már hetekkel az utazás elõtt órákig kell sorban állni. Egy másik példa a zsúfoltságra az iszonyú tömeg sodrása a metróból való be- és kiszálláskor, majdnem lehetetlen önálló utakon járni. Ugyanilyen emberáradat ragadja magával a kirándulni vágyókat és lelkes hegymászókat a hírneves, sokak által látogatott hegyekre felkapaszkodó kis ösvényeken is. Nos igen, az közismert, hogy a kínaiak sokan vannak, de hogy szemléltessem is: Peking lakossága több mint 7 millió, annyi mint Bulgária összlakossága, Kína fõvárosában 59 felsõoktatási intézmény mûködik, és csak egyetlen egyetemén a tanulók száma megközelíti a 30 000 fõt, s ez annyi, mint szülõvárosom, délnyugat-bulgáriai Szandanszki lakossága.Kína lakossága
A Kínai Népköztársaság hatalmas területén 56 nemzetiség él. A legnagyobb a han nemzetiség, a voltaképpeni kínaiak, akik a népesség 92%-át teszik ki. A többi 55 népcsoport osztozik a maradék 8%-on. A legjelentõsebb számú kisebbségi csoportok között szerepel a mongol, a tibeti, a koreai és az ujgur.
A népesség eloszlásával kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a hanok fõleg az ország sûrûn lakott, gazdaságilag legfejlettebb keleti és déli részén élnek. A kisebbségek viszont Kína szegényebb részeit és az ország peremvidékeit lakják, melyek hegyes vidékek, puszták, kopár és sivatagos területek nagyon is elmaradottak az ország rohamosan fejlõdõ részétõl.
2005-ben Kína összlakossága 31 tartományában és autonóm régiójában, (nem számítva a Hong Kong, Macao és Tajvan lakosságát) 1 milliárd 306 millió 280 ezer volt. Hogy érzékeltessük a számot: ha a kínaiak kézenfogva egymás mellé állnának, több mint ötvenszer érnék körül az Egyenlítõt.
Kínának lakosai számához viszonyítva túl kevés a mûvelhetõ földje. A területén levõ természetes források nem elegendõek a lakosság ellátásához. Talán az alábbi számadatok segítségével jobban érzékelhetjük, hogy milyen nehézséget jelent ennek az óriási ázsiai országnak állampolgárai élelmezése. Kínának kell ellátnia a világ összlakosságának 22%-át, de az ország megmûvelhetõ területe a világ termékeny területének csak a 7%-a. Vagyis - jóllehet a világon Kína a harmadik legnagyobb területtel rendelkezõ ország - 9,6 millió négyzetméteres területébõl csupán 9,91 % mûvelhetõ.
Ebben a hatalmas országban, az 1960-as években, Mao Ce-tung vezetése idején (1949-1976) hihetetlen mértékû népességrobbanás történt. Mao elnök politikájához tartozott, a "Minél több ember, annál erõsebb ország" irányelve. 1953-ban 600 millió fõ volt az ország lakossága, ez az 1960-as évekre 700 millióra emelkedett, majd 1970-ben elérte a 800 milliót. A lakosság számának gyors ütemû növekedése egyre nagyobb ellátási nehézségeket okozott, éhínséggel és munkanélküliséggel fenyegetve az egész országot. A kormányzat válasza erre a súlyos helyzetre alaposan kidolgozott, egész nemzetre kiterjedõ, szigorú családtervezési program volt, melyet az 1970-es évek végén vezettek be.Családtervezési politika, az egy gyermek törvény
A családtervezési gyakorlat alapja az úgynevezett "egy gyermek politika", mely nem csupán azt jelenti, hogy minden házaspár csak egy gyermeket vállalhat, hanem egyúttal nagyon bonyolult és szerteágazó stratégia is. E politika létrehozója Teng Hsziao-ping volt, aki 1979-tõl csökkenteni próbálta az ország lakosságának növekedését. Bár a törvényt ideiglenes intézkedésnek szánták, még ma is (több mint negyed századdal a bevezetése után) érvényben van.
Ennek a szigorú népesség szabályozási politikának a fõ elemei, hogy a törvény egyetlen gyermek születését, gondozását, felnevelését és iskolázását biztosítja és engedélyezi családonként, továbbá a kései házasságkötésre való ösztönzés, melynek eredménye a késõbb vállalt gyermek. Törvény kötelezi még a leendõ anyákat az abortuszra, ha kiderül, hogy a magzat sérült. Ezenkívül különbözõ juttatásokkal, kedvezményekkel, könnyebb lakásszerzési lehetõséggel kedvez a kormány az egygyermekes családoknak.
A törvény betartatásának eszközei széles skálán mozognak. A különbözõ kedvezmények elvonásától kezdve a kényszerített abortuszig terjednek. Megemlíthetõ még a sok esetben javasolt sterilizáció, amellyel meg akarják szüntetni egy második terhesség veszélyét. A sterilizáció és a legális abortusz számított eddig Kínában a legnépszerûbb születésszabályozásnak és csupán napjainkra mutatott az ország abban fejlõdést, hogy polgárai más, alternatív fogamzásgátló módszerekhez fordulnak.
Érdemes megemlíteni viszont, hogy a törvény szigorúsága nem vonatkozik Kína egész területére, hanem csaknem kizárólagosan a városokban élõ han nemzetiségû kínai állampolgárokra érvényes. A vidéken élõ lakosságra, valamint a kisebbségi státuszú nemzetiségekre enyhébb megkötések érvényesek. Ma már, ha egy házaspárnak mind a két tagja egygyerekes családból származik, akkor törvényesen lehet két gyermekük is. Ennek ellenére sok a konfliktus és a botrány, miszerint a második gyerekükkel terhes nõket pszichés nyomással - vagy akár erõszakkal is - kényszerítették az abortuszra.
A családtervezés szabályozása tartományi hatáskörbe tartozik, ezért helyenként meglehetõsen nagyok az eltérések. Pekingben alapvetõ szabály az "Egy család, egy gyermek" elv szigorú alkalmazása, de számos kivételt tettek itt is. Ilyen például, ha az elsõ gyermek mozgássérült, gyógyíthatatlan beteg, illetve értelmi fogyatékos, a párok vállalhatnak még egy utódot. Ha pedig két elvált ember házasodik össze, és közülük csak az egyiknek van gyermeke, szintén van még egy gyerek vállalására lehetõség. Érdekes kivétel néhány helyen, hogy két csemete lehet azokban a családokban is, ahol az apa egyke volt. Adott ugyanez a lehetõség, ha a férj a feleség családjához költözik ki a városból a vidékinek minõsített övezetekbe. A városkörnyéki falvak szabálya szerint pedig, ha egy testvérnek nem lehet gyermeke, azt a másik átvállalhatja.
Tartományi hatáskörben szabályozzák azt is, hogy mi történjék, ha valaki megsérti a törvényt. Ennek elterjedt alapeszköze, hogy azoknak a családoknak, amelyeknek nem engedélyezett második gyermekük születik, büntetésként meghatározott díjat kell fizetniük arra való hivatkozással, hogy az államnak pluszköltséget jelentenek. Az ilyen két gyermekes szülõknek nehéz az elhelyezkedés, és a gyerekek számára is nehéz iskolát találni, mert nem szívesen fogadják mindenhol az ilyen, szabálynak ellenszegülõket. Az összeg az egyes tartományokon belül általában területenként különbözõ. Pekingben, ez az éves átlagfizetés 3-10-szeresét teszi ki.Város és vidék közötti különbségek
A városi lakosság száma Kínában 561,57 millió, ami az ország összlakosságának a 42,99 százaléka. A vidéken lakóknak a száma pedig 744,71 millió, ami a teljes populációnak az 57,01 százaléka. A városok száma ebben a hatalmas országban 666. Az alábbi táblázat mutatja, hogy milyen arányban oszlik meg közöttük a népesség.
Városok száma ahol a lakosság 11 több mint 2 millió 23 1 és 2 millió között 44 500 ezer és 1 millió között 159 200 ezer és 500 ezer között 393 kevesebb, mint 200 ezer Mint már említettem, a szigorú "egy gyerek" politikát következetesen csak a városokban lakókra alkalmazták. A városban lakók száma folyamatosan növekedik, egyre több ember hagyja el a vidéket, s a több és jobban fizetett munkalehetõséget kínáló nagyvárosokban próbál szerencsét.
A következõ táblázat mutatja, hogy Kínában milyen gyors ütemû a városi lakosság számának növekedése az utóbbi évtizedben.
Év Összlakosságszám Városlakosság Vidéki lakosság 1995 1,2112 milliárd 1996 1,2239 milliárd 359,5 millió (29,4%) 864,39 millió (70,6%) 1997 1,2363 milliárd 369,89 millió (29,9%) 866,37 millió (70,1%) 1998 1,2481 milliárd 1999 1,2591 milliárd 388,92 millió (30,9%) 870,17 millió (69,1%) 2000 1,29533 milliárd 36% 64% Általánosságban tehát elmondható Kína születésszabályozó programjáról, hogy a városokban jóval sikeresebb, mint vidéken. A falusiak, ha az elsõ gyermekük lány, vállalhatnak még egy gyermeket, ez a kínai társadalom hagyományos fiúközpontúsága miatt alakult így, s ez az igazi ösztönzõ ereje a mindenáron fiúra való törekvésnek is. Itt nem csak arról van szó, hogy a fiú viszi tovább a családi nevet, hanem az is, hogy a lányok felnõve elkerülnek a családból, mert a férjhezmenetellel hagyományosan új családba kerülnek be. A mezõgazdasági népesség pedig nem kap nyugdíjat, így ha nincsen fiúgyermekük, nincs, aki helyettük dolgozzon a földeken, és gondoskodjon róluk öregségükben. Szintén külön szabályok vonatkoznak az egyes nemzetiségekre - például a koreai családoknak két gyermekük lehet, a tibetieknek pedig bármennyi.
Kína legnagyobb városában, a 12 milliós Sanghajban, kezdetben pénzjutalmat, vagyis kétszer akkora pótlékot kaptak azok a párok, akik úgy döntöttek, hogy egyáltalán nem akarnak gyereket. Ez arra ösztönözte a nõket, hogy várjanak a gyerekvállalással, és csak akkor szüljenek, miután a "gyermektelenségi" pótlékból alkalmas életkörülményeket tudnak teremteni. Ez sajnos, általában már az ideális gyermekvállalási koron túl történik. Ilyen korban már a szülés mind az anyának, mind a gyermeknek jóval veszélyesebb. A szigorú városi intézkedéseken nemrég változtattak. 2003-ban enyhítettek az "Egy család, egy gyerek program" családszabályozási törvényen, ezenkívül eltörölték a gyermektelenségi prémiumot, vagyis nem jár már juttatás azoknak, akik nem vállalnak gyermeket. A nagyvárosokban is vannak eltérések, mert ami megengedett Pekingben, miszerint elvált pároknak engedélyezett még egy gyermek, addig Sanghajban egy esetleges új házasságban sem vállalhatnak újabb gyereket. Ha mégis ezt teszik, kemény pénzbüntetést kell fizetniük.
A városi társadalmak azonban lassan hozzászoktak ehhez a politikához. Olyannyira, hogy sokfelé igen népszerû forma az úgynevezett "üres fészek", vagyis a gyermektelen család. Fõképp a nagyon jómódú, fiatal párok választják ezt a megoldást. Megszületett természetesen az ellentéte is, mivel Kínában ma már egyre több a gazdag ember, akik megengedhetik maguknak az egynél több gyerek vállalását - befizetik a büntetést, s mert nem az állami szektorban, hanem magánvállalkozásban dolgoznak, elhelyezkedési problémával sem kell szembenézniük. Ez fõleg az ország déli részére jellemzõ, mely gazdaságilag a legfejlettebb terület, de a fejlett Sanghaj is ide tartozik. A gazdagság szimbóluma lett így a második gyermek. Ugyanennek a rétegnek a kiszolgálására gomba mód szaporodnak a méregdrága óvodák és iskolák, amelyek minden tekintetben világszínvonalúak, és súlyosan mélyítik a társadalmi különbségeket.
A városokban nehezíti a helyzetet az egyre intenzívebb belsõ migráció. Sokan a vidékekrõl nagy reményekkel a városokba mennek, hogy ott szerencsét próbáljanak. Ez jelentõs nyomást helyez a városokra, és akadályozza a munkaerõpiac feszültségeinek enyhítését. Számos városban ettõl függetlenül is nagy a munkaerõ-felesleg, fõleg a szocialista nagyipar tekintélyes részének leépülése miatt.
A törvény enyhítésének más okai is voltak. Az egyik lényeges ok, hogy a nagyvárosok népessége már tizenegy éve folyamatosan csökken, továbbá egyre nagyobb probléma a városi lakosság elöregedése is. Az idõsek már nem tudnak a gyerekeik, illetve unokáik segítségére támaszkodni. Hivatalos adatok szerint az országban a lakosság 10 százaléka hatvanéves, vagy idõsebb.
Az idõsek nemcsak a vidékeken, de a városokban is Kínában hagyományosan a család fiára támaszkodtak, aki feleségét is a házhoz hozva életük végéig gondoskodott szüleirõl. Ezzel szemben a lánygyermek, aki a házasság után elkerül, és némiképp ki is kerül a családból rossz befektetésnek számít. A családtervezési modell bevezetése óta tehát elkeseredett küzdelem zajlik a fiút akarók és a hatóságok között. Az ultrahangos vizsgálat elterjedésekor nagyon sokan választották az abortuszt, miután megtudták, hogy a magzat lány. Ennek következtében nem olyan rég bevezették azt a szigorú szabályt, hogy a legális abortusz lehetõségének idõpontjáig az orvosok nem közölhetik a gyermek nemét. Ez persze kijátszható, és sok visszaélésre van lehetõség.Következmények
A családtervezési törvény e mellékhatása a nemek közötti egyensúly felborulásához vezetett. Kétségtelen demográfiai következmény, hogy több fiú születik és marad életben, mint lány. Szakemberek ellentétes nézeteket vallanak azzal kapcsolatban, hogy ez az "egy gyermek" politika következménye-e, vagy az csak színezi a történetet. Amióta a 70-es évek második felében bevezették az "egy gyermek" politikát, rendkívüli erõk mozdultak meg, amelyek azt igyekeznek biztosítani, hogy az egy gyermek fiú legyen. Ebben nemcsak a kínai társadalom hagyományos fiúközpontúságának van szerepe, hanem konkrét gyakorlati okoknak is. Állami statisztikák szerint jelenleg 119 újszülött fiúra csupán 100 leánygyermek jut. Viszont tény, hogy például Dél-Koreában ugyanez a szám 114, holott ott semmiféle családtervezési politika nincs. Vannak szakemberek, akik ebben az egyensúlyvesztésben nem látnak jelentõsebb problémát, szerintük hosszabb távon a társadalom ezt magától korrigálja. Az Új Kína hírügynökség egyik cikkében azt írja: "Tizennégy év múlva, 2020-ra 40 millió elkeseredett agglegény él majd az országban…" A kormányzat ezért egyre több eszközzel próbálja elõsegíteni, hogy minél több lány szülessen.
Súlyos gond, hogy kialakult a gyermekkereskedelem is. Szervezett bandák adják-veszik, lopják és ölik a gyermekeket, minden szituációra kínálnak megoldást. Igen nagy port vernek fel ezek a bûnügyek, amelyekben sokszor aktívan mûködnek közre a szülõk is.Az egykék tulajdonságai és a szülõk velük való törõdése
A három évtizedes politika, számos ellentmondást is kitermelt. Ezek közül talán az a legfontosabb, hogy a növekvõ mennyiségû egyke gyökeresen megváltoztatja a társadalom mentalitását. Az egykék társadalmi jelenségének megjelenése fordulópontot hozott, pozitív módon is változtatott a kínai családok életén, az addig a háztartásban megterhelt nõk most már több idõt fordíthatnak saját magukra, sok olyan dolgot tehetnek, amire kedvük van (például tanulás) és természetesen több idõ marad a gyermeknevelésre.
Az egyke rendszer kialakulása azonban sok társadalmi problémát eredményezett. A családokon belül nagyon felértékelõdött az ilyen gyerekek szerepe. A felmérések szerint az egykék kiskoruktól kezdve túlságosan sok figyelmet kapnak a családtól, azaz túlságosan elkényeztetik õket - még a legegyszerûbb, legalapvetõbb dolgokban is segítik a gyermekeket a szülõk, kiszolgálják õket, mindent megtesznek helyettük. Ez káros hatással lehet a gyerek további életére, jövõbeli karrierjére és munkájára. A társadalomba való beilleszkedés is sokkal nehezebb számukra. Ilyen módon az egykék többségébõl önzõ és semmivel nem törõdõ, felelõtlen személyiség válhat. Ezeket a korosztályokat egyszerûen csak "Kis császár generációnak" hívják.
A családok egyetlen csemetéi általában magányosak és elkényeztetettek, sokszor képtelenek önállóan véghez vinni a legelemibb dolgokat, még felnõtt korukra sem változnak meg; más viselkedés, más gondolkodási mód, más mentalitás jellemzi õket. Hiszen már gyermekként sok stressznek, állandó kemény konkurenciának és nagy lelki fájdalomnak vannak kitéve, ha nem tudnak a család elvárásainak megfelelõen teljesíteni, bekerülni egy jobb egyetemre vagy jó munkahelyet szerezni. Talán ez lehet az oka annak, hogy magas az öngyilkosság aránya az egyetemisták körében a mai Kínában. A legelsõ korosztályokból mára már kikerültek az elsõ fiatal mûvészek, írók. Az általuk képviselt irodalmi és képzõmûvészeti irányok központi gondolata a magány, amely Kínában meglehetõsen új és szokatlan jelenség.
A szüleik mellett még, mind apai és anyai ágról a nagyszülõk törõdését is a család egyetlen gyermekének kell felvállalnia. Így ráirányul az idõsebb generáció összes energiája és szeretete. Ezenkívül minden reményüket hozzá fûzik. Ezzel a kínai gyermeknek szinte egész gyermekkorában folyamatosan magas elvárásoknak kell megfelelnie. Hiszen az egyetlen gyermek vállaira nehezedik majd a felnõtt korban mind a szülõkrõl, mind a nagyszülõkrõl való gondoskodás.
Sokszor elõfordul, hogy a már serdülõkorban levõk, sõt a már egyetemre járók még mindig nem képesek az önállóságra. Nem ritka eset manapság Kínában, hogy az egyik szülõ otthagyja a munkáját és elköltözik a lakóhelyérõl abba a tartományba, abba a városba, ahol a gyermeke egyetemre kezdett járni, és a már huszonéves gyerekkel együtt tanul. Így próbálja segíteni a tanulmányaiban, hogy segítsen neki mindenben, nem kollégiumban szállásolja el, hanem inkább nagy pénzeket áldozva lakást bérel, így együtt tud lenni vele, fõz és takarít rá, az összes megspórolt pénzét arra költi, hogy minél jobb legyen a gyerekének az élete. Az oktatás nagyon sok pénzbe kerül, és bár Kína gyorsan fejlõdik, az emberek többsége számára igen nagy gondot jelent az iskoláztatás, hiszen az átlagembernek még mindig nagyon alacsony a fizetése. Fõleg vidéken nagy a szegénység.
Elmondható tehát, hogy hatalmas önfeláldozások árán igyekeznek a szülõk egyetlen gyermekük életét minél kényelmesebbé tenni.
Arra törekszenek, hogy egyetlen gyereküknek mindene meglegyen, bekerüljön a legjobb egyetemre, és majdan kedvezõ munkához jusson. A Kínai Népköztársaság rendkívüli gazdasági fejlõdésének köszönhetõen egyre több családnak áll módjában, hogy a gyermekét külföldön tanítassa.
Az egyke mindene a szüleinek. Éppúgy, mint a gazdag kínaiak, a szegények is nagy reményeket fûznek gyerekükhöz, elvárják tõle, hogy mindenképpen sikeres ember legyen belõle, akire majd büszkék lehetnek. Hagyományos kínai elképzelés, hogy az egyke fiú, ha felnõ sárkánnyá, válik, s ez az erõt, a sikert szimbolizálja. A lány egyke pedig fõnixmadárrá. A családközpontú Kínában az utódoknak illik sikeresnek lenniük, hogy felnõttként megfelelõen tudják szolgálni idõs szüleiket. Ennek megvalósulásáért a szülõk mindent megtesznek rengeteg idõt, pénzt és reményt fektetnek gyermekükbe, a lehetõ legtöbb dologra tanítják meg, amit hasznosítani tud felnõtt korában - sok egykének például az elmaradhatatlan számítógép, a külföldi magán nyelvtanár mellett egyszerre van hegedûje, zongorája és elektromos zongorája is. De az évek múlásával, a gyermek felnõtté válásával, a rá gyakorolt nyomás, és a kemény követelmények miatti stressz egyre erõsebb lesz. Jellemzõ, hogy a kisgyermekek már 3-4 éves korukban az óvoda mellett még más kiegészítõ vagy nevelõiskolába járnak, ahol többnyire idegen nyelveket vagy zenét tanulnak.
Játék? Nincs idõ rá és nincs testvér, magányosan, beilleszkedési problémáktól terhelten élnek.
Nagyon-nagyon sok a diák, s ez azzal jár, hogy igen nehéz bekerülni a legjobb, országosan elismert és nagy presztízsû iskolákba. Ennek a következménye, hogy nagy a versengés, ami a fiatalok életében óriási stresszt okoz. Kiskoruk óta a kínai gyerekeknek tanulni, tanulni és mindig csak tanulniuk kell. Miután iskolába kezd járni, a szülõk elvárják tõle, hogy mindenképpen jó eredményeket érjen el a tanulmányai során. Nincs hétvége és nincs szabad délután sem. Az iskolában az órák reggeltõl estig tartanak. Az iskola után pedig, a szülõk nagy része - sokszor roppant áldozatok árán - egyetlen gyermekét különféle magántanfolyamokra járatja; elsõsorban az angol nyelvet, a matematikát és a számítástechnikát preferálják a szülõk. Mindenkinek mindenben a legjobbnak kell lennie, vagy legalábbis igyekeznie kell teljesíteni a szülõk kívánságait, függetlenül attól, hogy milyen adottságai, milyen egyéni képességei vannak, mihez van tehetsége. Teljesen figyelmen kívül hagyják a fiatalok egyéni érdeklõdését, választását.Eredmények
A három évtizedes politika, áldásos hatásai mellett tehát, számos ellentmondást is kitermelt. A már említett kínai társadalomban kialakult negatív következmények, mint például a népesség elöregedésének veszélye, a nemi arányok eltolódása és a "kiskirályok"létrejötte ellenére a program mégis eredményesnek mondható. Az államnak sikerült kordában tartania a népesség egészségtelenül túlzott növekedését. A Nemzeti Statisztikai Hivatal adatai szerint 2003-ban Kína lakossága 1,292 milliárd fõ volt. Ez a népesség mára túllépte az 1,3 milliárdot.
Pekingi számítások szerint, ha nem korlátozták volna a születések számát az utóbbi harminc évben, akkor ezt a határt már négy évvel ezelõtt átlépték volna. 1990-ben még 21,06 újszülött jutott minden ezer emberre, 2003-ban viszont már csak 12,41. A növekedés aránya ugyanebben az idõszakban 14,39 ezrelékrõl 6,01 ezrelékre csökkent. A családtervezési politika bevezetése óta Kínában több mint 400 millióval kevesebb gyerek született, de a családtervezési megszorítások ellenére is évente 20 millió újszülött látja meg a napvilágot Kínában. 1993-ban például 58 000 kisbaba született mindennap, s ez 40 baba megszületését jelenti percenként.
A kínai kormány folyamatosan elemzi a helyzetet, és igyekszik rugalmasan módosítani családtervezési politikáján. Ugyanakkor általános vélemény, hogy bár komoly eredményeket értek el a születések számának csökkenésében, a növekedés üteme jelenleg is túl nagy, és az ország továbbra is népesedési csúcson van. A lakosság robbanásszerû növekedésének problémájával kell szembenéznie Kínának az elkövetkezõ öt évben, és a kormánynak alighanem szigorítania kell a családonként egy gyermeket engedélyezõ politikán, hogy 2010-re a lakosság az 1,37 milliárdos szinten maradjon. Ezért továbbra is következetesen ragaszkodnak a családtervezési politikához. A családtervezési bizottság vezetõje hangoztatta, hogy azt a családmodellt, amely szerint a városi családoknak egy, míg a vidékieknek két gyermeke lehet, veszély fenyegeti. A politikus elutasította a szakértõk, sõt egyes tisztviselõk újabb keletû nézeteit, miszerint lazítani kellene a családtervezés szigorán, különösen a városokban. Az elmúlt években demográfiai szakértõk arra hívták fel a figyelmet, hogy a városokban egyre több gyermektelen pár él. Mégis, hogyha megváltoztatnák a jelenlegi népesedéspolitikát, az kiélezhetné a népesedés és az erõforrások, valamint a környezet közötti kapcsolatot, és rontaná a fenntartható ígéretes fejlõdést.
Elõrelátható, hogy a 21. században is a túlnépesedés marad a Kínai Népköztársaság egyik legnagyobb problémája, ami erõsen befolyásolja az ország gazdasági és a társadalmi fejlõdését. A kínai lakosság hatalmas száma és a növekedési hullám inerciája miatt, minden évben 10 millióval még mindig sokasodni fog a népesség. Maga az Egy gyermek-politika az elmúlt negyed század során csupán csak lassítani tudta a populáció gyarapodását, részben amiatt is, hogy az említett idõszakban dinamikusan növekedett az emberek életkora is.
Az elõrejelzések szerint 2050-re áll meg a népesség növekedése. Akkorra már valószínûleg nem Kína, hanem India lesz a világ legnépesebb állama. De addig is Kínának minden évben szembe kell néznie azzal, hogy lakossága kb. 14 millió fõvel gyarapodik minden egyes évben, vagyis annyival, amennyi például Chile összlakossága, vagy New York városának lakossága. Csak ha a lakosság 1.4 milliárdon belül tartják meg 2010-re és 1.6 milliárd lesz a század közepéig, akkor lehetséges, hogy csökkenni kezdõdne a kínaiak száma.
Ma, amikor az egykék milliói már elérték azt a kort, amikor családot alapíthatnak s gyereket vállalhatnak (figyelembe véve, hogy az egykék törvényileg két gyermeket is vállalhatnak), és ha ezt vállalni is fogják, az drasztikus népességrobbanást eredményezhet.
Ebben az értelemben a családtervezési politika továbbá is szükséges lesz, s bár ennek - mint láttuk - számos negatív oldala is van, a feloldása minden bizonnyal az ország jövõbeli fejlõdésétõl függ. Nagyon érdekes lesz látni, mit hoz a jövõ ezután az egyedülálló és különös családtervezési politika után. Mert arra még nem volt példa a világ történelmében, hogy egy egész ország jövõjét csaknem kizárólag egykék generációja teremtse meg.
MORFONDÍROZÁSSZERDAHELYI ISTVÁN
Nabholz kisasszony, a férfiideálom
Ami a nõket illeti, hát az az igazság, hogy nekem még a férfiideálom is egy asszony volt. Pedig hát a világháború idején cseperedtem fel, nyüzsögtek körülöttem a katonaruhás daliák, apám is tiszti karddal az oldalán pompázott, amikor az ostromra készülõdve élelmiszer-tartalékok illegális beszerzése végett jártuk a boltokat.
Aztán a sors úgy hozta, hogy a húgommal együtt sikerült bejuttatnia egy gyerekmentõ akcióba, s a front ideérkezése elõtti utolsó vonatok egyikével kijutottunk Svájcba, ahol Nabholz kisasszony vett bennünket magához. Középkorú, férjezetlen hölgy volt, kisvárosi, kastélynak is beillõ házban lakott az anyjával, valamint a házvezetõnõjével, Lieselivel és a szakácsnõjével, Marthával. A városka lakói többségükben az általa vezetett szövõgyárban dolgoztak. Éles, szelek és havon szikrázó napsugarak által cserzett parasztarca volt, összehúzott szemekkel, simán hátrafésült õsz hajjal, a szája szélén füstölgõ vékony szivarral. Sose hordott mást, mint bricsesznadrágot, drapp inget, csak a mozdulatai és a szemvillanásai mutatták, kicsoda.
A bricsesznadrág viseletén túl ahhoz is ragaszkodott, hogy hazai üzletfeleivel csak svájci német dialektusban volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Egyszer épp ott ténferegtem körülötte, amikor lecsapta a telefont.
- Irodalmi nyelven urizál a pasas - mondta. - Egyetlen frankot se bíznék olyan emberre, aki nem úgy beszél, ahogyan az alkalmazottai.
Ez a népnyelv-használat odáig terjedt, hogy amikor dühbe hozták, félelmetesen kacskaringós káromkodások robbantak ki belõle. Minthogy ehhez hasonlókat addig - sõt, az egyetemistaként átvészelt nyári katonai táborok kivételével soha máskor - nem hallottam, ilyenkor a szómágia hatásához hasonló érzésekkel néztem fel rá. Aligha is akad e világon manapság bárki, aki azzal büszkélkedhetne, hogy jobban tud schwytzerdütschül káromkodni, mint én.
Voltak pillanatok, amikor olyan magaslatokba emelkedett a szememben, mint soha senki más. A városka körüli dombok is az õ birtokai voltak, tavaszi szántáskor kimentünk megnézni, hogyan folyik a munka. Nehezen ment, a meredek, köves talajon a lovak nemigen akarták vonszolni az el-elakadó ekéket. Nabholz kisasszony nem szólt semmit, csak megragadta két ló zabláját, és nekifeszült. Fél napon át húzta-vezette az állatokat, megmutatta, hogyan kell csinálni. Ezek után magától értetõdõ volt, hogy jóllehet a húgommal ketten mi voltunk a város legelõkelõbb gyerekei, az iskolások közül egyedül nekem kellett a kolorádóbogár-invázió idején a parasztasszonyokkal napestig hajladoznom a krumpliföldön.
A munkán kívül az igazi nagy szerelme a vadászat volt. Kanadától Afrikáig bejárta a világot, medvék, bivalyok, rénszarvasok trófeái díszelegtek mindenfelé a házában. A konyha mögötti kertrészben tartotta a falkáját, de a legöregebb kutya, akit Zentnek hívtak, családtagként ülhetett a lábánál vacsora idején. Legtöbbször hajában fõtt krumplit ettünk sajtokkal, ahogyan a parasztok. Esténként, miután lefektetett bennünket és elénekelte velünk a "Guten Abend, gute Nacht"-ot, elalvás közben mindig azt hallgattam, hogyan gyakorolja odalent a vadász-kürtjeleket. Ma is tudom még valamennyit.
A környékbeli erdõkbe néha engem is elvitt vadászni. Megtanultam, hogyan kell a kutyák mögött haladni a hajtóvadászaton, hogy a hajtás végén az elejtett vadakat egy vonalba helyezik el, s e vonalat senki nem lépheti át, míg a befejezés kürtjele el nem hangzik. Számtalan ilyen ismeretet õrzök emlékezetemben, bár soha többé nem voltam vadászaton - ha hívtak volna, akkor se mentem volna -, s noha ugyanakkor az iskolában belém vert matematikai mûveletek közül legfeljebb a kisegyszeregyet tudom még felidézni. Nem véletlen: a számtanra nem Nabholz kisasszony tanított.
Egyszer déltõl estig gubbasztottunk a magaslesen, az õzek ott bosszantottak bennünket a tisztás széli bokrokban, de egyik se bújt elõ. Dolgunkvégezetlenül kászálódtunk hát vissza a terepjáró autóba, amikor az erdei ösvényen egyszer csak ott álltak elõttünk az õzek a reflektorfényben. Mire idõm lett volna halálra rémülni, Nabholz kisasszony ugrás közben már szíven is lõtte a bakot. Aztán kibelezte, s a motorháztetõre kötözött zsákmánnyal vonultunk be a városba. Utoljára akkor éreztem olyasfélét, amit dicsõségnek szokás nevezni. Tízéves fejjel az ember még mindenre képes.
Mikor vége lett a háborúnak, Nabholz kisasszony megkérdezte, nem akarok-e nála maradni. Némán ráztam a fejemet, õ is némán bólintott. De nem adott át bennünket a vöröskereszt embereinek, maga vitt el a határig.
Felnõtt fejjel még egyszer találkoztam vele, akkor is bricseszt és kihajtott gallérú férfiinget viselt. Már nagyon idõs volt, de én úgy láttam, még mindig képes lenne zablájánál fogva felhúzni a dombra a lovakat. Apró, puritán berendezésû lakásban, egyedül élt, a feleségemet és engem azonban olyan luxusszállodákban helyezett el, amilyeneket csak a filmeken szokás látni. Elvitt bennünket mindenüvé, ahol gyerekkoromban jártam. A Jungfrau síparadicsomában, Wengenen - ott taníttatott egykor síelni a világbajnokkal, Heinz von Almennel - csak úgy rámutatott egy házra:
- Amikor Lieseli és Martha már nem bírta a munkát, ide költöztettem õket.
Nem sokkal késõbb jött egy levelezõlap, az értesítéssel, hogy meghalt. Azóta nincsenek férfiideáljaim.
FILMSZEPES ERIKA
Premier
Itt senki nem beszélget: itt mindenki telefonál - az építész, a felügyelõ, füléhez szorított mobillal vagy vonalassal. Itt semmi nem stimmel: megnyitás elõtt még kosz, építési maradék, rendetlenség az újonnan épült Nemzeti Színház körül; a munkások (Mucsy Zoltán és Endrõdi Krisztián) nem tudják, minek a mihez való távolságát lemérni rendelték ki õket - fejetlenség, rendetlenség. Itt nem számoltak azzal, hogy a hídon közlekedõ villamosok dübörgése behallik majd a színházba! Idegesség, gorombaság, kapkodás. Helyben vagyunk: itthon, Budapesten.
Na de, majd a mûvészet! Az új, szép színházban a mûvészek megmutatják! Hogy mi a szép, a jó, a romantikus, a lelkileg finom, a rendezett! Ehhez persze finom lelkû, híres rendezõ kell! Külföldi! Meg egy nehezen megközelíthetõ színdarab, amit a magyar színészek képtelenek úgy maguktól megérteni és eljátszani - de majd a finom lelkû, híres rendezõ! Aki nem tud a nyelvünkön, de majd a lelkével! Hiszen ezek a mûvészek olyan otrombák, komolytalanok, meg még erkölcstelenek is: a fõszerepre kijelölt Gitta mezítelen fotóival jelent meg az egyik Playboy! Hogy pénzért csinálta? Annál rosszabb! Egy mûvész ne alázza meg magát! - oktatja ki a fiatal, még kezdõ, és a jelek szerint erkölcstelen színésznõt a híres primadonna módjára viselkedõ idõsebb (Udvaros Dorottya), akinek szerepe ugyan nincs a darabban, de jelenlétével emeli a majdani produkció fényét.
A darab Heinrich von Kleist Pentheszileiája, az amúgy is véres antik témából romantikus túlzásokkal a még a lélek mélységeit is feltépõ modern pszichomachia. Amihez lélek kell, a lelkek érintkezésének finom módjai kellenek. A rendezõ rendez: elõször "finomítja" színészeit. Megtanítja õket a kultúrált, mélyanalízisre alkalmas, szublimált létmódra. Csukják be a szemüket, és amúgy vakon ismerkedjenek egymással: tapintás útján ismerjék meg, kibe ütköztek e némajátékban. Mert beszélni sem szabad, amíg nem vagyunk finomak. Aztán tanuljunk meg jelentõségteljesen kinyitni a lélek mélységeibe vezetõ ajtót. A rendezõ fényképez: legyen min bemutatni kinek-kinek bárdolatlan ajtónyitását. Ajtónyitásunk egyik lényeges eszköze a finoman adagolt kommunikációnak. Mindez persze szükséges elõkészület a nagy produkcióhoz, de végre elõkerül a szöveg is. Olvasópróba: de nem ám a saját szövegét olvassa a színész! A nõk a férfiszerepeket, és fordítva. Hogy bele tudják élni magukat a másik - a más! - lelkének mélységébe.
A lényegi próbáknál a rendezõ bábfigurákként játszik színészeivel: pillanatról pillanatra megmondja, hová lépjenek, meddig csókolózzanak, és mikor jöhet egyáltalán ez a finom lelkekhez nem igazán illõ brutális érintkezés, ahol már - vagy még - nem a lelkek érintkeznek. A sok lelki finomság között eltûnik az alapszüzsé: Pentheszileia az amazonok királynõje volt, a véres öldökléseket kéjjel végrehajtó, örök szüzességre kárhoztatott antik hõsnõ, aki Akhilleusszal vívja halálos párviadalát, a trójaiak érdekében, és Akhilleusz a haldokló nõbe szeret bele. A fiatal fõszereplõ pár itt követi el a legsúlyosabb hibát: õk már elõbb, a halálos vég elõtt egymásba szerettek, csókolózásuk nem színpadi produkció, hanem két zabolátlan fiatal test - és lélek! - egymásra találása.
A finom, idegen ajkú rendezõ közbeszól. Gitta-Pentheszileia nem királynõhöz illõen viselkedik. És itt tör ki - végre annyi feszültség után - az elsõ konfliktus. Gitta nem érti, hogy ha királynõ, miért nem viselkedhet egyszerû nõ módjára, ha sorsa nõi sors, a rendezõ nem képes megértetni, sem vele, sem a többiekkel, hogy a boltosnõ és a királynõ közötti skálából melyiket kéne Gittának "hoznia". Hosszú, megértést nem hozó vita, amelynek során a rendezõ egyre inkább veti le lelki finomságát és válik azzá, ami a lényege: Cipollává, a mások személyiségét eltipró diktátorrá. És itt értjük meg, hogy a rendezõ külföldrõl importálása nemcsak sznobság, az "új Nemzetinek" szóló megtiszteltetés, miközben a Nemzeti valódi, színész igazgatója, "a provinciális magyar mûvész" portás bácsit játszik a saját színházában (Jordán Tamás feledhetetlen alakítás): az idegen ajkú rendezõ nem képes színészei nyelvén szólni, "más nyelven" beszélnek. Gitta megsemmisül a konfliktusban, amúgy is rendetlenkedõ, neuraszténiás gyomra már egyáltalán nem fogad be semmit: sem táplálékot, sem lenyelni való gorombaságot. Ebben az idillinek egyáltalán nem mondható légkörben és készültségi fokban tör rájuk az elkerülhetetlen premier, a színház megnyitásának napja.
Gitta egyszerûen nemes öltözékben, egy antik Pentheszileiához méltatlanul kifinomultan, halkan szólítva meg a portást, egy ollót kér. A portás durva hülyéskedése bántó Gitta finomsága mellett. A kérdésre, hogy mihez kell az olló, Gitta elhalóan felel: virágokat vágni. Mint Ophélia az õrülési jelenetben, ahol karján virágokkal vonul folyamsírja felé. Ez a hasonlóság kelti fel a tragédia elõszelét. Azután mást már nem is látunk, csak egy tv-riportert, aki közvetíteni akart a nagy, ünnepi eseményrõl, az új Nemzeti megnyitásáról, amit a Kleist-dráma színrevitelével kívántak még ünnepibbé tenni. A riporter azonban csak azt tudja bejelenteni, hogy az elõadás bizonytalan okokból elmarad. Amit tudni lehet, hogy a férfi fõszereplõ, az Akhilleuszt játszó Attila meghalt, testébõl egy darab húst kiharaptak. A nõi fõszereplõ Gittát a rendõrség vitte el, de már a kocsiban meghalt. Van hát tragédia, a kelleténél is több, de nem a színpadon, hanem az életben.
Találgathatjuk, mi történt: a film nyitva hagyja. Az világos, hogy mindenki másra lett kényszerítve, mint ami önmaga lényege. A "lelkileg finom" nem a rendezõ volt, hanem bárdolatlan népségként kezelt színészei, a nádszálvékony Gitta, akibe egy vérengzõ amazon lelkét semmiféle rendezõi utasítás nem tudta belegyömöszölni, az igazi érintésre vágyó Attila, aki nem egy csukott szemmel tapogatott ismeretlent akart érinteni, hanem szeretni és csókolni nádszálvékony, újonnan megtalált szerelmét. A végzetes ollót -mert hiszen fegyverként csak az jöhet számításba - a bohóckodó portás nyújtotta át Gittának, mint egy jó viccet. Hogy az amazonkirálynõvel - a rendezõ állandó elégedetlensége ellenére - teljesen azonosuló Gitta ölt vele, a testbõl az olló harapott-e ki egy darabot, nem tudhatjuk, nem is ez az érdekes. Gitta halálának körülményei sem tisztázottak, õt nyilván gyilkosság gyanújával vitte el a rendõrség. A szerepével azonosuló és az igazi Gitta kétféle lényegét elviselni nem tudó igazi, finom lelki alkat elõször talán a teljes azonosulást akarta átélni és másoknak is bizonyítani, és rebbenékeny lelke és gyenge gyomra miatt inkább belehalt, minthogy ezt a skizofrén léthelyzetet huzamosan viselje magában. Ha ezt a darabot talán nem ennyire a valóságba tapadt, onnan csak megjátszással a magasba szállást imitáló, a mi nyelvünket - és nemcsak a grammatikait, hanem a lelkit is - beszélõ rendezõ segítette volna létrehozni, ha erõszakoltan végzett, és csak a felszínt megpiszkáló analízisei a szereplõk valódi lényéhez segítettek volna közel kerülni, akkor a tragédia csak a színpadon zajlott volna le. Gitta bebizonyította átélõ képességének maximumát, és ebbe ketten haltak bele. Ha az ember való lényét megmutatja ebben a világban, és nem elfedni próbálja azt, kihullik ebbõl a világból.
Mint egy antik drámában, pontosabban, mint egy Euripidész-drámában, amelynek lelki mélységeit inkább közelíti ez a film, mint a lelki kultúrát csak bûvészmutatványokkal bemutató, dilettáns rendezõ által színpadra kényszerített Kleist-mû tette volna.
A film szereposztása telitalálat, elsõsorban a Gittát alakító Petõ Kata esetében, de kitûnõ az ürességét hókuszpókuszokkal elfedõ rendezõ, Filip Moroz, a Nórát alakító Szantner Anna, a Herminát játszó Vasvári Emese, és Akhilleusz szerepében Pál András is.
Csak a mi hangulatunk nem emelkedett az ünnep magasába. Ott érezzük minden mögött a koszt, a rendezetlenséget, a kapkodást, a lelketlenséget. Akik mindennek ellenpólusai voltak - meghaltak. Mi egy fájdalmas tragédia és való létünk visszásságainak tudomásul vételével elmondhatjuk: nagyon jó filmet láttunk, Dömötör Tamás rendezésében.
OLVASÓLÁMPABISTEY ANDRÁS
Egy különös szerelem története
Juan Marsé: Szerelmi dalok a Lolita Klubban
A Lolita Klub valójában nem klub, hanem kissé kopott zenés bár és bordély Spanyolország valamelyik félreesõ vidékén, egy autópálya mellett. Nem a legrosszabb, ezt onnan tudjuk, hogyha az ott "dolgozó" lányok nagyritkán lázadoznak, vagy a "gazdájuk" elégedetlen a bevételükkel, azzal fenyegetõzik, hogy rosszabb helyre viszi õket.
A történet egyébként úgy kezdõdik, mint egy másodvonalbeli amerikai akciófilm: a kiábrándult, kemény öklû rendõr, Raúl Fuentes nyomorékká ver egy aranyifjút, aki bõgõ motorjával szórakozásból halálra rémít két arab nõt és egy kisgyereket. Kihallgatás szó szerint elhangozhatna egy rossz akciófilmben:
"- Ismered az arab nõket? - nyaggatja Pardo. - Minek kellett oda menned, ahol nem volt semmi keresnivalód?
Raúl Fuentes arcán gunyoros mosoly dereng fel.
- Szét kellett rúgni a tökét valakinek, és te nem voltál ott… Felfogtad, vagy túl sokat kívánok a Belsõ Ellenõrzés egy tintanyalójától?"
Korántsem mellesleg az aranyifjú apja közismert alvilági figura, gengszter, aki Raúl szerint "agy nélkül született", fiacskájáért bosszúra készül. S mivel már úgyis sok van Raúl rovásán, felfüggesztik a szolgálatból a vizsgálat idejére. Emberi kapcsolatai nincsenek, sem barátja, sem szerelme, egyedül a munkája köti a társadalomhoz. Amikor a munkáját elveszíti, légüres térbe kerül. Hazatér vidéki házukba az apjához, aki lovardát mûködtet második feleségével, a nála jóval fiatalabb Olgával, aki valamikor Raúl szeretõje volt, és másik fiával, Raúl szellemi fogyatékos ikertestvérével, Valentínnal. Õ ideje nagy részét a Lolita Klubban tölti. Nem vendégként, hiszen betegsége miatt képtelen szexuális érintkezésre. Amolyan kisegítõ a házban, bevásárol, elintéz apróbb megbízatásokat, ezért néha kap néhány eurót.
Raúl pedig, otthoni unalmában nyomozni kezd Valentín után. Azt hiszi, a fiút kihasználják, mert értesül Valentín furcsa érzelmi kötõdésérõl, amely az egyik prostituálthoz, Milenához fûzi. Meg akarja menteni a testvérét, akit - úgy gondolja - behálózott és kihasznál a lány, visszaélve a fogyatékosságával.
Furcsa világot fest Juan Marsé az események hátteréül, amelyben az abszurditás hétköznapivá lesz. Természetesnek számít, hogy a nagyszerû ígéretekkel odacsábított és zsarolt latin-amerikai és kelet-európai lányokat prostitúcióra kényszerítik, rabszolgaként adják-veszik. Olyan társadalom képe bontakozik ki a könyv lapjain, amelyben formálisan minden legális, a rendõrség mindent tud, de semmit sem tehet. Pénz és ebbõl következõen hatalom van alvilági figurák kezében, akik láthatatlan, de a láthatónál jobban mûködõ párhuzamos rendszert építenek ki az embertelen racionalitás, a lecsupaszított érdek alapján. Olyan rendszert, amelyben a pénz hatalma képmutatás nélkül érvényesül, ahol munkát adnak, jutalmaznak és büntetnek, ítéletet hoznak és végrehajtanak, mint a legalitás világában.
Mindezt a világot furcsa többszólamúsággal ábrázolja Marsé. A regény elsõ rétege egy kemény, de mint késõbb kiderül, érzelmekre még képes zsaru története. Az olvasó elábrándozhat a fogyatékos Valentín és Milena megható érzelmi kapcsolatán. A regény több részletében elmerészkedik a giccs határáig, de Marsé sohasem lépi át a határt. Nemcsak azért, mert a környezõ világ túlságosan reális ahhoz, hogy akár a kemény öklû, de érzelmekkel bíró zsaru, akár a prostituált Milena figurája és történetük átlendülhessen a jó ízlés határán, hanem azért is, mert Marsé regénye egyúttal kemény társadalomkritika. Maga az a tény, hogy egy szellemi fogyatékos az egyetlen, normális érzésekre képes ember az ábrázolt világban, lesújtó vélemény errõl a világról. Az író arra figyelmeztet, hogy a világ megõrült, ha tiszta, érdekmentes kapcsolat csak a társadalmi megítélés szerint deviánsok között létezik.
A világról alkotott lesújtó véleménye ellenére Marsé regényét nem tartom pesszimistának. Valentín és Milena "szerelme" lassanként valami tiszteletfélét ébreszt a Lolita Klubban, mintha a megtört, sorsukba belenyugodott lányokban felidézné a tiszta kapcsolatok emlékét vagy vágyát. Milena is elõször humorosnak tartja furcsa hódolóját, de aztán rájön, hogy õ az egyetlen, aki õszinte érzelmeket táplál iránta, és elfogadja, a lehetõségek határa között viszonozza is ezeket az érzelmeket.
A történet legizgalmasabb rétege a legrejtettebb, amelyet az olvasónak kell kibontakoztatnia. Az optimizmus, a humánum diadala nem zeng föl a regény végén. Csak valami apróság változik meg: Valentín "szerelme" Milenában olyan érzelmeket ébreszt újra, amelyek meglétében már maga sem hitt, és megváltoztatja Raúlt is, aki a bûnüldözésben lelkileg már hasonlóvá vált azokhoz, akiket üldöz. Lassacskán megérti és elfogadja ikertestvére Milena iránti érzelmeit, és Valentín alteregójaként maga is másféle érzelmekkel közelít a lányhoz, mint korábban, s a keresésére indul, amikor "gazdái" elviszik a Lolita Klubból. Ezzel fejezõdik be a regény, nincs giccs, nincs heppiend, az olvasóra bízza a szerzõ, hogy milyen véget gondol a történetnek.
Marsé stílusa és a fordító Dobos Éva átültetése bravúrosan összecseng a regény hangulatával. A jelen idõ erõsíti a filmnovella-jelleget, s egyúttal az olvasót a cselekmény közvetlen szemlélõjévé, már-már részesévé teszi.
"Olga a hátával csapja be az ajtót, s most nyugodtan áll ott és Raúl tarkóját nézi. Lazán bekötött köpenyt visel, karján néhány törülközõ meg egy paplan. Néhány másodpercig mozdulatlanul áll, Raúlra szegezett tekintettel, majd az ágyhoz lép, ráteszi a törülközõket meg a paplant, felveszi a fekete plüssmackót és visszamegy az ajtóhoz. Raúl csak áll és néz ki az ablakon."
Szándékoltan szürke, kopogó, rövid mondatai nagyszerûen kifejezik az ábrázolt világ sivárságát és benne a szereplõk kiégettségét, anélkül hogy ez a stílus idõvel fárasztóvá válna.
Juan Marsénak Magyarországon korábban Gyíkfarkak címmel jelent meg egy regénye. A Szerelmi dalok a Lolita Klubban tovább öregbíti magyarországi megbecsülését, és bizonyítja, hogy a szerzõben a jelenkori spanyol irodalom újabb meghatározó egyéniségét ismerjük meg.
(Magvetõ Kiadó)
KRISTÓ NAGY ISTVÁNÕk, a nõk
Két könyvrõl
Günter Grass legutóbbi regénye, a Ráklépésben, egy évvel a német eredeti után már magyarul is olvashatóvá lett. E "már"-nak is három éve, de nem olvashattam elõbb, mert nem jutottam hozzá, úgy elkapkodták. Lenne szimata a magyar olvasónak is?
Fõhõse egy tipikus kispolgári német nõ, aki rajongott Hitlerért, majd megsiratta halálakor Sztálint. Egyetlen gyermekét, akinek nem tudja, ki az apja, egy süllyedõ hajóról - kevesekkel együtt - megmenekülve hozta világra. Ez az írói ötlet rokon Kertész Imre legutóbbi regényének (Felszámolás) egyidejû fõhõsével, aki Auschwitzban születik. Grass rák módjára, hol hátra, hol oldalt mozgó, mégis elõrehaladó története azonban másfajta rémregény: minden idõk legnagyobb tengeri katasztrófájának körülírása. Ennek az 1945. január 30-i szerencsétlenségnek, egy szovjet tengeralattjáró sikerének, mintegy kilencezer áldozata (jórészt nõk és gyermekek) messze túlhaladja az agyonírt, többször megfilmesített Titanic elsüllyedését. Grass azonban nemcsak a keleten s nyugaton egyaránt agyonhallgatott szörnyûség -már amennyire a tárgy engedte - finoman való megéneklését végzi, hanem történelmi-társadalmi hátterét is a hitlerizmustól a sztálinizmusig s az újra meg újra felbukkanó antiszemitizmustól a "sorsszerûségig": a náci Németország bukásáig - hanem az utóbbit újra megbecsülõ nosztalgikus régi (erre példa a "hõsnõ") s új neonácizmusig.
Korunkban rendkívül ritka a regény-remeklés. "Rendkívül" - ez az utóbbi ötven évre vonatkozik. Mert ha az olvasás társadalmi, "össznépi" presztízse csökken is, azért hatalmas közönsége van minden jónak (és szórakoztatónak). Szóval bõven lenne olvasó, azonban szívesebben vesz kézbe klasszikusokat vagy közel-múltbeli moderneket. Az utolsó ötven évben ki bukkant fel remekíróként? García-Marquez s még tán néhány latin-amerikai, egy-kettõ az Egyesült Államokból (Pynchon?), néhány Kelet-Közép-Európából (Nádas?), netán Afrikából (Coetze? Soyinka?), Kelet- és Nyugat-Indiából (Naipaul?). No és Grass - a többi (Anglia, Francia- és Olaszország, Észak) néma csend. Pedig az információ kiterjedése és szabadsága is páratlan.
Grass regénye a ravaszul rejtett fõ-hõsnõ nosztalgiázó nácizmusán s a nácizmus kihívta (igazságtalan?) megtorláson mutat túl, mert az utolsó sorokban a jobboldalon keresett új, ifjú vezér látomásával tán nálunk is tanulságos lehet. Mert nem elég a múltat leleplezni s megtagadni, a történelmileg tán indokolható megtorlást megírni, a "gyászmunkát" elvégezni (nálunk mindez máig sem történt meg) - mindebbõl tanulni is lehet. Fõként, ha oly bravúrosan írják meg, mint (közepes újságíró álarcát felöltve) Grass teszi: szûkszavúan, elõre-hátra szaladva, kerettörténetet kreálva egészen a mai (német?) fiatalok lelkéig hatolva. Varázsos könyv, ha talán nem remekmû is. Mert a remekmû rendkívül ritka, mintha Kafka, Proust, Joyce s tán Virginia Woolf, Faulkner, Greene és a két Mann mindent megírt volna. Talán Beckett és Camus volt az utolsó regényíró klasszikus? Ötven éve alig valaki - kiket föntebb megpróbáltam fel is sorolni. Köztük persze Grass az egyetlen, akinek minden mûvét érdemes elolvasni. Ám ha csak egyet, a Ráklépésbent mindenesetre. (Európa)
A körülményes címû (Új felismerések és kihívások az ember formálásáról) tanulmánykötetnek Széchy Éva nemcsak szerkesztõje, több cikkének szerzõje, hanem valósággal "fõ-hõsnõje" is: jó pár nézõpont és nézet felvonultatása és kiegyensúlyozása szerkesztõi tekintetben szinte "hõstett". Mit értek a kiegyensúlyozáson? Csak helyeselni lehet hogy közölte Várszegi Asztrik cikkét, mely a kötetnek legszebben megírt, pontosabban szónoklatszerû darabja, és helyes, hogy a ma sokak számára diadalmasnak tûnõ katolikus világnézet is képviselve van, noha tartalmilag, filozófiai tekintetben a 21. század korszerûen gondolkodó (baloldali, materialista) olvasója számára nehezen elfogadható. Ami az egyensúlyt illeti, épp a szerkesztõ, Széchy Éva ezt követõ szép cikke teszi meg a magáét, akárcsak az egész kötetnek számomra legérdekesebbnek tetszõ tanulmánya, Csányi Vilmosé: A humánetológiai ismeretek szerepe a személyiség formálásában. Noha e szerzõ életmûvét nagyjából ismerni vélem, sok újat mond (vagy elevenít föl) a mind fontosabb természettudományos alapmûveltségû befogadó számára is. "Nincsen szakadék az ember és az állat viselkedése között…", ám "az ember az egyetlen állatfaj, melynél a csoportszelekció is fontos szerepet játszott az evolúció során". "Fajunk különleges, az állatok között nem ismert sajátossága a fajtársak és a csoport esetenkénti önzetlen segítsége." Íme, néhány kulcstétele. Ebben, s ezen túl "A kultúrára való képesség egyre hatékonyabban változtatja meg az eredeti biológiai környezetet, alapvetõen meghatározva ezzel a szelekció irányát".
Hosszasan sorolhatnám ezen írás itt szükségképpen rövid, s ezért is primitív ismertetését, de hiszen errõl: a kultúráról szól az egész kötet, e téren pedig épp ez a természettudományos jelleg a legszokatlanabb és legújabb, mint rögtön Csányié után Czeizel Endrének A nevelhetõség biológiai alapjai címû, szintén figyelmet érdemlõ tanulmánya: "… az örökletesség csak a lehetõségek-adottságok határait, ún. sávját határozza meg. De hogy ebbõl mi fog megvalósulni, az jórészt a családi és kortársi hatásoktól, az iskolai oktatás színvonalától és a társadalmi lehetõségektõl függ". Ezen belül a kreativitást tekintve a nõk hátrányos helyzetben vannak, "erre a nemek korábbi társadalmi munkamegosztása és a nõk »másodosztályú« társadalmi helyzete a fõ magyarázat."
Nem kevésbé fontos Széchy Éva történeti áttekintése az etika és nevelés tárgykörében. Mert a természettudományos hozzáállás mellett e kötet másik nagy erénye a történetiség, melyhez még valami: a gyakorlatiasság járul. Utóbbi tekintetben szinte összegezésnek tetszik Agárdi Péter tanulmánya mûvészet és humanizmus, kultúra és nemzet, média és pedagógia mai kérdéseirõl, mely nemcsak szép, bár sok tekintetben riasztó, hanem a lesújtó jelenségekkel szembeni bátor kiállás is: "az elmúlt három évben tovább folytatódott hazánk lejjebb sodródása a nemzetközi sorrendben". Nem fél kimondani, hogy mégis túl sok az "egyetem" - színvonaluk pedig alacsony. "… nem teljesen idõszerûtlen a felvilágosodás kori klasszikus egyetem eszméjének bizonyos fokú rehabilitációja", - és így tovább. (Az idézetek kiemelése a szerzõkét követi.)
Mit lehet tenni? Errõl megint Széchy Éva záró tanulmánya szól. Többek között: "… csak a legfejlettebb tudományosságra alapozódhat az oktatás-képzés tartalma", amibõl nem hiányozhat a "fizikai testi képzés" sem. Utóbbiról részletesen szól Frenkl Róbert átfogó tanulmánya, mert ez is "az emberi minõség alkotó tényezõje". Különben "Addig vagyok egészséges, amíg alkalmazkodni tudok".
Nagyon fontos tanulmányokat (pl. Popper Péterét) még csak nem is említettem. Hiszen az egész kötet fontos: létkérdések megválaszolása.
(Gondolat Kiadó)
