MEGMENTETT OLDALAK

KARDOS PÉTER

Ignotus: Emma asszony levelei

Részletek a kötet bevezetõ tanulmányából

Leveleiben Ignotus megteremti Emma teljes társadalmi miliõjét. Egy harmincas éveiben járó, pesti, középosztálybeli polgárasszony portréját rajzolja magára, akit a szokásos, unt, kompromisszumos viszony fûz az urához; õ maga nem keres, kitartják; vállalja viszont a háztartás minden nyûgét, neveli két gyermekét, gimnazista leányát és kisfiát. […] Eltûri házánál a szakadatlan rokonlátogatást, vendégjárást, sõt még kedvét is leli benne, elvégre minden fáradsága ellenére a vendégeskedés, vendéglátás a közszereplés egyetlen lehetõsége a polgárasszony számára. És el-eljár színházi premierekre, és olvas, olvas, olvas, majd mindenrõl szuverén véleményt nyilvánít. Elnagyoltan ez az a szerep, amelyben Ignotus olyannyira otthonosan érzi magát, amelyben annyira magára talált. […]
    Bár egyéb álnevei is elárulnak valamit a névválasztás szándékáról, fölfednek valamit a mögé rejlõ személyiségbõl, Emma ennél sokkal többre ad alkalmat. Magára találást a teljes másságban.
    Errõl tanúskodik az Emma köré épített, regényírói gondossággal részletezett társadalmi környezet. A parkettavikszelés miatt veszekvõ, kedélytelen, fukar férj, a mirigyes nyelvû, élõsködõ vidéki rokonok, a lelki szépségekért rajongó, gimnazista unokahúg, a snájdig, gálánsan bókoló tiszti udvarló és még sokan mások. Errõl tanúskodnak Emma életének epikusan megjelenített, szokásos ismétlõdései: viszályok a cseléddel, szakácsnéval, az élményszámba menõ bevásárlás a divatáru-kereskedésben, a nagy megkönnyebbülés a fûzõ levétele után vagy az aggodalmas virrasztás a skarlátos gyermek mellett. Mindez nem pusztán Ignotus valóságérzékét és realizmusát dicséri, hanem valami egyebet, többet is jelez. A szerep köré épülõ világ és szokásrend az otthonosság érzetébõl születik. Az önmagára lelés árulkodó jele.
    De vajon egy férfi miért mint nõ talál magára? Miért lesz önmaga a teljes másságban? Miért érezheti azt, hogy tulajdonmagát akkor teljesíti ki, ha elveszíti, ha átfordítja saját ellentétébe? Mindez sok szálon összefügg azzal a jelenséggel, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia kutatói fin de sicle azonosságzavarnak szoktak nevezni: a liberális személyiség identitásválságának. Túlságosan is kézenfekvõ - bizonyos szempontból: leegyszerûsítõ - volna itt arra a maszkos bújócskára emlékeztetnünk, amelyet a kor sajtójának csaknem valamennyi ismert munkatársa ûzött. Hiszen még a kimondottan sok álnevet használó Ignotus gyakorlatát is megmagyarázhatjuk egyéb szempontokkal: az álnév nyújtotta relatív védettséggel, az álnevek váltogatása folytán lehetõvé vált tematikus sokszintûséggel, az olvasói érdeklõdést csigázó rejtõzködéssel stb. Persze azért így is tünetszerû az álnevek túlzó, ideges hajszolása, láthatjuk benne az azonosságát keresõ s nem lelõ személyiség megnyilatkozását is. […]
    Ignotus érzelmi szocializmusa nyilvánul meg az Emma-levelek hamarosan kibontakozó feminizmusában. Így lesz a nõimitátorból a nõi emancipáció híve s harcosa.
    A feminista Emma alaptétele, hogy a nõ: ember. Elvontan és abszolút értelemben ember. "Ami a nõi lélek mélységeit illeti - írja 1896. november elején -, borzasztó szamárság, ha azt hiszik, hogy nekünk valami saját külön lelkünk van, speciális mélységekkel, amik kékek, mint a Capri-beli barlang. Valahányszor azt olvasom egy-egy súlyos eset ötletébõl, hogy: haha! mily rejtély a nõ!, világosan látom, hogy a teremtés urainak az elõtt az álmélkodó exemplárja elõtt sem a szóban forgó eset, sem általában a nõi lélek nem volna rejtélyes, ha ugyanavval a mértékkel mérné, ugyanavval a szemmel nézné, s ugyanazokkal az indulatokkal, érzésekkel, képességekkel s - last not least - hajlandóságokkal gondolná fölruházottnak, mint a saját teljes címû lelkét."
 
 

IGNOTUS

Lyányok a börzén

                                Kóbor Tamásnak

[1897.] ápr. 10.
Kedves Tamás, ezt a levelet magának írom, akit szeretek, mert szomorú. Így távolról azt gondolom, a barátjai között magának van a legtöbb szíve; maga mosolyog a legtöbbször s nevet a legkevesebbszer. - A gonoszság tud kacagni és tud sírni, de mosolyogni nem tud. Maga pedig, Tamás, mosolyog - s mosolyog, ne tagadja, most is, mikor ezt az én vallomásomat elolvassa.
    Pedig téved, Tamás. Ebben a percben olyan öregnek érzem magamat, hogy az én hívságos szívem s az én moher-velúr ruhám mintha valamelyik stájer kõhegy orombarlangjában volna eltemetve, a kõkorszak temetõmaradványai közepett, maga is kõvé válva, és bizony isten, nem gondolok szerelemre. Amúgy sem születtem Hófehérkének, s maga sem afféle mesebeli princnek, aki megváltson. Nem vagyok én a maga tipikus vidéki asszonykája, aki ott él besavanyodva a patikus meg a fûszeres között, s mikor a pesti író lelátogat hozzájuk, este, félhomályban a zongora elõtt, mialatt a benyílóban vígan folyik a ferbli, szívszakadva lihegi a jövevénynek: Vigyen el innen, az isten szerelmére, vigyen el innen, akárhova, csak váltson meg!… Úgy látom magát, Tamás, a messzeségen, a félhomályon át is látom, milyen szomorú és milyen szelíd ilyenkor; milyen gyengéd ujjal szorítja meg azt a kalimpáló, kétségbeesett kis kezet: maradjon itt, lelkem, a patikus meg a fûszeres között, és tudja meg, hogy e világon nincsen megváltás!… Maga bizonyára tudja, hogy az asszony ezért nem hálás, s azt gondolja magában: élhetetlen! Holott ez nem élhetetlenség, csak jóság - vagy tán mégis az asszonynak igaza van, mert a jóság élhetetlenség.
    Tudja, mindez mirõl jut eszembe? A hazai sajtóban egy roppant kedves megírt újdonság kísértett e héten, különbözõ címeken, mint: Ibolya a pudlin vagy: Kikelet a télben vagy egyszerûen: Lyányok a börzén. Vetélkedni gyönge az én asszonyi tollam, csak szárazon írom hát ide, hogy valamelyik nõi kereskedelmi kurzus növendékei a minap fönnjártak a börzén, hogy a maguk szemével lássák azt a paradicsomot, melynek immár a pitvarába eresztette be õket a modern civilizáció. Ekkor gondoltam magára, Tamás - magára, aki olyan jól ismeri a kenyérkeresõ asszonyokat, s olyan kevés illúzióban él felõlük. Olyan színes, olyan virágos, olyan édes volt a kép, amit errõl a jelenetrõl festettek - de ugye, Tamás, mi ketten tudjuk, hogy a valóság nem volt ilyen? Tudjuk elõször is, hogy kivéve a jelenlevõket, a csoportban járó nõk között alig akad egy-két szép arc. Tudjuk azt is, hogy ismét kivéve a jelenlevõket, sehova nem visznek magukkal üde légáramlatot; inkább valami nehéz, fojtó pára marad utánuk az utcán, amit a szegénység lélegzetének nevezhetnék. S tudjuk, de ezt már minden idegen úrfi is tudhatja, aki valaha ott toporzékolt az ajánlott levelek postakorlátja elõtt, hogy a kenyérkeresõ nõ éppenséggel nem hódító látvány, hanem inkább szánalmas, félszeg és elkeserítõ. - Ha az urammal bemegyek a könyvesboltba, hátamon érzem a typewriter elõtt szorgalmatoskodó leányok irigy pillantását: ez már fogott magának, én isten tudja, mikor találok, s tudom, ilyenkor nem bánnák, ha a szemükbõl kötõtûk lövellenének felém, hogy átszúrják a szívemet. Ha a fûszeres pénztárasztala elõtt kesztyûhúzás közben átnyújtom a cédulámat, a kisasszony számolgató szeme rásiklik a gyûrûm capuchonjára, s összefutó szemöldökkel latolgatja, mennyit érhet, s az õ húsz forintjából hogy szerezhetne ilyet. Pedig ugye, Tamás, maga tudja, hogy az én uram nem valami Adonisz, hogy az egyik boutonomtól egy finom kis hasadás veszi el a kedvemet, hogy egy százhúsz-száznegyven forintos ruha már nagyon nagy dolog énelõttem, s éjszakákon át álmatlan töprenkedem: adjak-e huszonöt forintot egy új kalapért. Ama bizonyos nagyvilági hölgy bizonyára megmosolyogja ezt az én büdzsémet, s mégis, Tamás, ha meggondolom, hogy én, ha kenyérkeresõ asszony volnék, éppen csak a fátyolra s a kesztyûre valómat tudnám megkeresni! S ha az uram - beszélhetek róla, a többiek nem ismerik -, ha az uram megcsal a guvernánttal, új ruhával nyugtat meg, s ha hajnalban tér haza a klubból, Sylttel meg Ostende-dal csöndesít le - engem, okos és gondolkodó asszonyt, aki embernek, felnõtt embernek érzem, tudom és ismerem magamat!
    Ó, Tamás, milyen kipörkölni való rossz fiúk maguk mind valamennyien, férfiak! S minõ gyávák! Nem elég, hogy rabságba vetettek bennünket, s mulattató társasjátékot csináltak belõlünk - de mikor ott vergõdünk elõttük, az anyagi megkötöttség cölöpéhez kikötve: a nyomorúságunkat még gúnnyal is tetézik, s amint ott vonaglunk a kitartottság keresztjén, vigyorogva mutatnak ránk: imhol a világ királynõi! S mikor összeszedik a maguk növendék fehér kis rabszolgáit, s mint a lábasjószágot, fölhajtják õket a piacra, elül szaladnak a fullajtárok, lélekszakadva: helyet, helyet, helyet az emancipált asszonynak.
    Tamás, maga tudja, mint vélekedjen errõl az emancipációról. Maga tudja, micsoda állatkínzó hipokrízis lappang e virágos újdonságok mögött. A nõ azt kiáltja: ember akarok lenni, a férfinak társa az életben s társa a munkában! Jól van, fiam, felelnek neki, ha csak ez köll, ezt megkaphatod. S ezzel a nagyságos fõnök úr elkergeti a levelezõjét, s odaültet helyébe egy kisasszonyt, akit kétszer annyi ideig dolgoztat, feleannyit fizet neki, s többnyire még kamatot is szed tõle - természetben. S a szegény lyány zsebre vágja azt a pár forintot, s nem vágja a nagyságos úr szemébe: huncut vagy, megcsaltál; hiszen akinek a helyébe ültettél, az maga sem volt ember, csak kijátszott masina! Olyan világos ez a példa! Ha az asszony ügyvéd vagy orvos vagy professzor akar lenni, akkor elõállotok ti, poéták, és jajveszékelve siratjátok a pusztuló nõiességet, a mi puha kezünket, a mi mosolygó szemünket. De az írógép ugye nem bántja a mi fehér kezünket, a csipkeverés nem töri meg a szemünk fényét, s a gyári munka nem vonja el a nõt az õ magasztos anyai hivatásától!? Amerikában egész munkásnegyedek vannak, melyekben a férfiak végzik a házi munkákat, tisztogatják a gyereket, s várják ebéddel a munkából hazatérõ asszonyt. Mivelhogy a gyáros úr a nõemancipáció híve, csak asszonyoknak ad munkát, mert az asszony olyan olcsón dolgozik, hogy a masina olaja is többe kerül. S míg a nagyságos intelligencia a nõiesség lobogója alatt védekezik a nõ konkurrenciája ellen, ezek az ostoba munkásasszonyok maguk rontják meg az apjuk, az uruk meg a fiaik munkabérét. Ezt írják meg egyszer, édes Tamás, a maguk gyönyörû kis megírt újdonságaiban. S mikor a szegény lyányokat fölhajszolják a börzére, ne azt írják, hogy: kikelet a télben, hanem azt, hogy: svindli a börzén! Mert a bûneiben fuldokló burzsoá világnak legcsúfabb szélhámossága a nõknek az a részleges emancipálása, amivel a maguk nagyságos igazgató és kegyelmes országbojtár urai olyan nagyra vannak. A mi tízezer éves rabszolgaságunknak valóságos non plus ultrája, mikor fontszámra mérnek ki bennünket a piacon, olcsó áron, mint a harmadrendû húst, telegráfnál, telefonnál és írógépek elõtt.
    Ó, kedves barátom, mi asszonyok oly betegek vagyunk - hisz asszonynak lenni maga is betegség. Maga oly szépen megírta a kenyérkeresõ asszonyok pszichológiáját, s olyan mélabús történeteket tud elmondani a vidéki asszonykákról. S most képzelje el, hogy nincs a szalonban, hanem hivatalban ül, nem zongora elõtt unatkozó, hanem gép elõtt vergõdõ asszony mellett, s a benyílóban nem a patikus kártyázik a fûszeressel, hanem az egész röhögõ és tivornyázó férfitársadalom. S ha most ez az asszony megfogja a maga szelíd kezét, s lihegve suttogja: vigyen el innen, az isten szerelmére, vigyen el innen, akárhova, csak váltson meg - van-e bátorsága, van-e szíve azt mondani ennek a szegény nyomorultnak: maradjon itt, lelkem, a masinája elõtt, s tudja meg, hogy e világon nincsen megváltás!… Nem, ezt nem hihetem, sem magáról, sem annyi sokukról, akiknek a gondviselés elmét és szívet adott belátni és megérezni, meggyûlölni és megutálni e világ szörnyû gazságait és igazságtalanságait. Akik annyit foglalkoznak szociális kérdésekkel, ne feledjék el, hogy ezek elsõsorban a nõk kérdései; hogy nemcsak a munkálkodó férfi él rabságban, hanem az emberiség egyik és a statisztika szerint nagyobb fele is; az úriasszony a maga páváskodásában csakúgy, mint a piacra lökött szegény munkásasszony. S ha a karjuk belefárad, s a szívük belecsügged abba a küzdelembe, hogy a világ mai ostoba és embertelen rendjét megváltoztassák, gondoljanak az anyjukra, aki maguknak életet adott, a lyányaikra, akikben a maguk élete folytatódik, s ha igaz, hogy a nõ ad erõt a férfinak, õrájuk gondolva erõsödjenek meg újra. Valaha, ködös õsidõkben, mikor az emberek még nem vesztek össze a koncon, az asszony volt nemcsak az egyesnek, hanem a társadalomnak is anyja. Ez volt az az aranykor, melyben az emberek valóban jobbak voltak, s a föltámadás ünnepén ennek föltámadásán méláz el a maga szeretõ barátnõje

Emma

VALLOMÁS

BOLDIZSÁR ILDIKÓ

A boldogtalan szerelem
mesei archetípusa

Egy nõi sors H. C. Andersen "A kis hableány" címû mûvében

                                                                                        Tamás Zsuzsának

A tündérmesék sok mindent tudnak a szerelemrõl, valamint arról, hogy elnyerni valakinek a kezét éppoly nehéz és megpróbáltatásokkal teli feladat, mint megtartani azt. A tündérmesék "sírig tartó boldogsága" mindig megszenvedett boldogság: férfinak és nõnek egyaránt sokat kell tennie azért, hogy létrejöjjön a "hétországra szóló lakodalom". Egymásra találás és elválás, felismerés és vakság, mindentudás és semmirõl tudni nem akarás váltogatják egymást a mesei történetekben - éppúgy, miként az életben. A tündérmesék még afelõl sem hagynak kétséget, hogy sokszor a lakodalom után sincs vége a bonyodalmaknak, sõt azok olykor épp a vigasság után kezdõdnek. De legyenek bármilyen nehezek, kínzóak és ármánnyal terheltek az egymás felé vezetõ utak, a tündérmesék sosem hagyják boldogtalanságban élni vagy meghalni az "igazi mátkákat". Cifra János 1898-ban született koronkai mesemondó így vallott errõl: "Mikor megszületik egy fiú s egy leány, az égre két csillag menyen fel. Ha ezek egymás mellé mentek, ha a világ végin legyen a leány, s a másik ezen, úgyis egymáséi kell hogy legyenek. Mert a csillagjaik egymás mellett vannak. Ez érvényes mindenkire."
    Igen, a népmesében ez így, s csakis így érvényes mindenkire, így tudja ezt a világ összes mesemondója: akik egymásnak vannak rendelve, elõbb-utóbb egymáséi lesznek. De vajon mi az oka annak, hogy a mûmesékbõl ez a tudás vagy remény kiveszett? Miért hemzsegnek a mûmesék boldogtalan, otthontalan, kitaszított, útjukat veszett, kallódó és párjukat nem találó hõsöktõl? És hol voltak ezek a hõsök régen, amikor még csak a népmese virágzott?
    A kérdésekre adható válaszok messzire vezetnének. Vélhetõleg szoros kapcsolat mutatható ki a boldogtalanság térnyerése és a mûmese megszületése között, mint ahogy az is bizonyos, hogy a népmesékben hagyományozódott tudás és élettapasztalat feledésbe merülése egyenes arányban áll az "igazi mátka" nélkül maradtak megszaporodásával. Nincs már "egymásra ismerés", "egymás mellé futó két csillag", nem jellemzõ a felelõsségvállalás, a megpróbáltatások közepette való kitartás, miképpen hiánycikk a hûség, az elkötelezõdés, a másik ember méltóságának elismerése és kibontakoztatása is. Pedig épp ezek lennének egy boldog párkapcsolat alappillérei, nélkülük minden szerelem beteljesületlen marad.
    Elsõ megközelítésben Hans Christian Andersen meséje, A kis hableány is épp errõl a beteljesületlenségrõl szól, miközben a hõsnõ alakjában a boldogtalan szerelmes archetipikus mintáját látjuk fölsejleni. Egy olyan nõ sorsa bontakozik ki elõttünk, aki mindent feláldoz és odahagy egy férfiért, ám ez a férfi mindebbõl semmit nem ért meg vagy nem vesz észre, mert az õ lelkét másfajta szenvedélyek és irányok uralják.
    A kis hableány az átlátszó tengerben él, amely tisztább, mint az üveg, és "mély, nagyon mély". Gyönyörû teremtés: "Arca olyan finom és tiszta, mint a gyönge rózsaszirom, szeme kék, mint a tenger mélye". Andersen szerint e hableány "különös", "hallgatag", "tûnõdõ", "álmodozó", akinek az emberek világáról szóló mesék jelentik a legnagyobb örömöt, és még saját virágágyásában is napkorong alakúra ülteti a virágokat. Mindennél jobban vágyik arra, hogy egyszer megpillanthassa a mesékbõl ismert földi világot.
    Tizenöt éves korában minden hableány felmerülhet a tenger színére. Ez az elsõ esemény, amely kiemelkedõ jelentõségû az életükben. A "felszínre szállás" egyfajta beavatási rítus, elmozdulási lehetõség más világok létezésének megtapasztalása felé. Érdekes megfigyelni, hogy Andersen meséjében a felszínre kerülõ hableányok mit tartanak a legszebbnek e másik világban - mindegyik azt, ahol éppen tart a lelki-szellemi fejlõdésben. Az elsõ királylány szerint a legszebb, amikor megpihenhet egy homokzátonyon a holdfényben és nézheti a nagy parti várost. A második királylány számára a tengeri alkonyat, a felhõk és a vadhattyúcsapat a legszebbek, a harmadik királylány a széles folyótorkolatot, a zöld halmokat, a sûrû erdõket és a gyermekeket találja annak, a negyedik királylány a háborgó tenger közepén érzi legjobban magát, az ötödiknek pedig az úszó jéghegyek meg a tomboló téli vihar tetszik mindennél jobban. De bármennyire tetszik is nekik a fenti világ, egyikõjük sem vágyódik el saját, jól ismert, biztonságot nyújtó környezetébõl. "Amikor a királykisasszonyok elõször látták meg a tenger feletti világot, úgy érezték, nem tudnak betelni szépségével és újdonságával, de most, hogy felnõttek és akármikor felmerülhettek a tenger mélyébõl, már nem csábította õket annyira a fenti világ. Alighogy felbukkantak, már vágyódtak is haza, s egy hónap múlva azt mondták, hogy mégis a tengerfenék a legszebb, ott érzik a legjobban magukat."
    A legkisebb hableány azonban másképp van ezzel. Amikor elérkezik elbocsátásának pillanata - ez szintén ünnepi szertartás keretei között zajlik, melyet nõvé érése elsõ állomásának tekinthetünk -, nagyanyja, az öreg királyné így szól hozzá: "- Hát most téged bocsátunk ki szárnyaink alól. Gyere, leánykám, vedd magadra ékességeidet, mint a nõvéreid. - Azzal fehér liliomkoszorút illesztett a fejére; a liliomok minden szirma egy-egy fél gyöngyszem volt. Aztán megparancsolta nyolc osztrigának, hogy csipeszkedjenek legkisebbik unokája halfarkába, magas rangjához illõen. - De az fáj! - húzódozott a kis hableány. - A szépségért bizony meg kell szenvedni - oktatta a nagyanyja. - Ó, de szívesen lerázta volna testérõl az ékes ruházatot és fejérõl a nehéz gyöngykoszorút! Jobban illettek volna neki a tûzpiros kerti virágok. De ezen most nem változtathatott."
    A kis hableány ekkor szembesül azzal, hogy miféle rendbe akarják õt beilleszteni, s ekkor - a szépségért való szenvedés közepette - éli át elõször azt is, hogy "a hableányok nem tudnak sírni, s ezért még fájóbb a szenvedésük." Mindkét felismerés elõrevetíti további sorsát: a számára felkínált renddel nem akar azonosulni, viszont meg akar tanulni sírni.
    Amikor végre õ is felbukkanhat a tengerbõl, azonnal egy királyfit pillant meg (miközben a "a tenger mélye zúgott, morajlott…"). Perceken belül szörnyû vihar támad, és "a királyfi a tenger mélyébe merül". A kis hableány az elsõ pillanatban megörül, hogy a férfi, aki úgy megtetszett neki, leszáll hozzá a tengermélyi birodalomba, de aztán eszébe jut, hogy földi ember csak holtan juthat a vízikirály palotája elé. "Nem, nem engedi, hogy a királyfi meghaljon!" Átöleli az eszméletlen testet, felviszi a tenger mélyérõl, lefekteti a fövenyre, s tudja, mire van szüksége a férfinak: "úgy fordítja a fejét, hogy jól érje a melegsugarú nap." Amikor a királyfi magához tér, rámosolyog a körülötte állókra, mindenkire, csak éppen a kis hableányt nem veszi észre, nem is tudja, hogy õ mentette meg az életét.
    Az elsõ találkozás tehát nem sikerül. A királyfi meghalna ott, ahol a hableánynak életet ígérnek, a hableány viszont nem állhat oda a többiek közé, amikor a fiú magához tér, hogy az ráismerhessen. Így a királyfinak fogalma sincs róla, mi történt vele valójában. A távolság áthidalhatatlannak tûnik.
    Ettõl kezdve a kis hableány mindennap felmegy oda, ahol utoljára látta a királyfit, de nem látja többé. Egyre szomorúbb lesz, már tûzpiros virágait sem gondozza, s egyetlen öröme az, ha átölelheti kertjében a szép fehér márványszobrot, amely a királyfira hasonlít, s amelyet sok-sok évvel azelõtt egy elsüllyedt hajó roncsai között talált. Hamarosan megtudja, hol lakik a királyfi, és ezentúl mindennap megnézi, messzirõl figyeli õt, miközben a férfi pillantásra sem méltatja. A hableány egyre jobban megszereti a földi embereket, és minden vágya az, hogy közöttük élhessen. Halhatatlan lélekre vágyik, mert nagyanyja azt mesélte neki, hogy az ember lelke halhatatlan, "akkor is él, amikor a test már rég elporladt; fölszáll a fényes levegõégbe, föl a tündöklõ csillagokig", egy ismeretlen, csodálatos világba.
    A halhatatlan lélek és a szerelem mélyen összekötõdik Andersen meséjében. A szerelemrõl az öreg királyné beszél unokájának, s e tudás átadását tekinthetjük a nõi fejlõdés második állomásának: "Csak akkor válhatna halhatatlanná a lelked, ha egy földi ember úgy megszeretne, hogy elõbbre helyezne apjánál, anyjánál; ha tied volna egész szíve és minden gondolata; ha a pap elõtt megfogná a kezed, és örök hûséget fogadna neked. Akkor az õ lelke átömlene a tiédbe, s neked is részed lehetne az örök üdvösségben." Kertész Judit nemrégen megjelent, dán eredetibõl készült új fordítása szerint az utolsó mondat így hangzik: "Az a férfi a lelkét adná, de úgy, hogy közben megõrizné magának." Az új fordításban szereplõ mondat azért érdemel figyelmet, mert tulajdonképpen kulcsmondat az egész meséhez, sõt kulcsmondat a férfi-nõ kapcsolatokhoz: úgy odaadni magunkat, hogy közben megõrizzük magunkat magunknak - nos, ez döntõ, igazi mágikus tett minden szerelemben.
    Az öreg királyné azt is hozzáteszi, hogy mindez soha nem történhetik meg, mert ehhez a kis hableánynak lábakra lenne szüksége. A kis hableány azonban szerelmes, és a reménykedõ igaz szerelem nem ismeri a "mindez soha nem történhetik meg" jelentését. A kis hableány rájön, hogy jobban szereti a királyfit édes szüleinél, testvéreinél, hiszen felé száll minden gondolata, s az õ kezébe akarja helyezni élete boldogságát, hogy elnyerje õt és vele a halhatatlan lelket. "Nem félek semmitõl!" - mondja, és már cselekszik is. Lábakat kell szereznie boldogsága eléréséhez.
    A tenger boszorkányához indul tanácsot kérni. A nõvé válás minden továbbit meghatározó harmadik állomása következik: a boszorkányhoz vezetõ fortyogó, bugyborékoló, forró iszapmezõn át kell vergõdni egy "mindent beszippantó forgón", és végül a boszorkány elé kell állni.
    Ki ez a boszorkány, és miért kell találkozni vele? És mit jelent átkelni a "mindent beszippantó forgón"?
    Ahhoz, hogy valóban nõvé válhassunk, egyszer mindenképpen szembe kell néznünk a boszorkánnyal, az õsasszonnyal, minden titkok tudójával, élet és halál osztójával, jó és rossz forrásával, aki már a népmesében is ambivalens személyiség: vagy kõvé változtat vagy varázseszközökkel lát el bennünket. Mindent elvehet tõlünk - cserébe adhat is, de üres kézzel is távozhatunk, már ha egyáltalán. A boszorkánnyal való találkozás próbatétel. De mitõl függ, hogy kapunk-e tõle valamit? Elsõsorban kívánságaink minõségétõl és elszántságunk mértékétõl: vajon tényleg annyira szeretnénk megkapni mindazt, amiért érdemes átkelni a hozzá vezetõ veszélyes utakon?
    A kis hableány átmegy a "mindent beszippantó forgón", azaz elõre odaadja addigi életét a boszorkánynak, aki már messzirõl ezt rikácsolja felé: "Én már tudom, hogy mit akarsz!" És le akarja beszélni kérésérõl a kis hableányt. Õ azonban megingathatatlan, a boszorkány hiába fenyegetõzik mérhetetlen fájdalommal és tûrhetetlen szenvedéssel. Bátorságához a kis hableánynak egyetlen kapaszkodója van: "a királyfira gondolt meg a halhatatlan lélekre." Az igazi szerelem nem ismeri a méricskélést, mérlegelést, aggodalmaskodást. Az igazi szerelem csak a célt ismeri.
    Amikor a boszorkány megbizonyosodik róla, hogy a kis hableány komolyan gondolja, amit gondol, és mindenre hajlandó azért, hogy szerelmét beteljesítse, egyezséget kínál. Vannak boszorkányok, akik csak a szív tisztaságát vizsgálják meg, mielõtt segítenének, másokat szolgálni kell bizonyos ideig, de akadnak olyanok is, akik a "valamit valamiért" elv alapján döntenek. Az utóbbiak közé tartozó tengeri boszorkány segítségéért minden nõnek nagy árat kell fizetnie: legdrágább kincsét odaadni a remélt és vágyott boldogságért.
    Vajon oda kell-e adnunk ezt neki? Mekkora áldozatot ér meg a boldogság? Erre a kérdésre keressük a választ a nõi fejlõdés negyedik állomásán, azon a ponton, ahol még talán visszafordulhatnánk a boszorkány házából.
    Aki azonban idáig eljutott, az már nem fordulhat vissza. Nemcsak aktuális vágyait dobná sutba, hanem egész további életét. Akinek ezen a ponton inába száll a bátorsága, annak hosszú idõn keresztül odalesz annak lehetõsége, hogy megváltozzon az élete. Nem lehet hetente útra kelni a forró iszapmezõn, és átmenni a "mindent beszippantó forgón", mert a végén tényleg semmink nem marad.
    A kis hableány eddig bölcsen cselekedett. Megvizsgálta, hogy mi kell a királyfival való kapcsolat létrejöttéhez. Pontosan tudta, mi az, ami elengedhetetlenül szükséges a kapcsolat mûködtetéséhez: két láb, amelyek közelebb vihetik a férfihoz. A boszorkánynál szembesül elõször azzal, hogy mindenért fizetni kell - s a megszerzett "lábnak" (közelebb jutásnak) is ára van: oda kell adni érte valamit. Valamit, ami több mint az egész addigi élete, amely már úgyis beszippantódott azon a bizonyos forgón. A boszorkány jól tudja, mi mennyit ér, s azt kéri el a lánytól, ami a legszebb benne, ami földön és vízben mindenki mástól megkülönbözteti: a hangját. A közelebb jutásért cserébe a kis hableány feláldozza a szavak, a megnevezés, a kimondás erejét, és hangjával meg halfarkával együtt odaadja a boszorkánynak önmaga lényegét.
    Szabad-e ilyen alkuba belemenni? Odaadhatjuk-e vágyaink teljesülésének reményében azt, ami a legszebb bennünk, ami nem más, mint valódi önmagunk? Kockáztathatunk-e ekkorát? Erre ezen a ponton még nem tudunk válaszolni. Ami biztos: a negyedik állomáson nincs más választásunk. Egy beteljesületlen szerelmet is csak akkor zárhatunk le megnyugtató módon, ha mindent megtettünk annak érdekében, hogy ne legyen akadálya a lehetõségek kibontakozásának. Még a boszorkánnyal is alkut kötöttünk. S hogy mindez megéri-e? Erre majd csak az utolsó állomáson születik meg a válasz.
    "Karcsú, szép termeted, lebegõ járásod, beszédes szemed - elég ennyi is ahhoz, hogy megbûvölj egy emberi szívet" - mondja a boszorkány a kis hableánynak, miután elveszi tõle a hangját. És a kis hableány bízik benne, hogy az, akiért immár mindenét odaadta, érteni fogja õt a szemébõl, a mozdulataiból, a simogatásaiból, az ölelésébõl és a cselekedeteibõl.
    De nem ez történik.
    A kis hableány eljut a királyfihoz, akit lenyûgöz a lány szépsége és tánca, de nem ismeri fel a szívével a lányt, nem érti a tekintete üzenetét, és nem beszéli a szavak nélküli nyelvet. "Kicsi, talált gyermekének" nevezi a szerelmes lányt, és megengedi neki, hogy egy bársonypárnán az ajtaja elõtt aludhasson. Apródruhát ad neki, vagyis nem látja meg benne sem a nõt, sem a szerelmest, de még a királylányt sem, akit méltóságában illene kezelnie. Szolgálónak minõsíti, s teszi mindezt azért, mert önmagán és saját vágyképein kívül senki más nem érdekli, nem ismeri fel azt, aki öröktõl fogva ott volt elõtte. " - Nem engem szeretsz-e a legjobban a világon? - kérdezte a kis hableány szeme, amikor a királyfi átölelte, és megcsókolta a homlokát. - Te vagy a legkedvesebb a szívemnek - felelte a királyfi -, mert jólelkû teremtés vagy, hûségesen ragaszkodol hozzám, s emlékeztetsz egy fiatal lányra, akit egyszer láttam életemben… aki megmentette az életemet. Tudom, hogy õ az egyedüli, akit szeretni tudnék ezen a világon. Te úgy hasonlítasz hozzá, hogy szinte kiszorítod a képét a szívembõl. […] - Ó, ha tudná, hogy én voltam az élete megmentõje! - gondolta a kis hableány."
    S bár a kis hableányban újra meg újra föltámadt a földi boldogság reménye, a királyfi végül azt a lányt veszi feleségül, akit élete megmentõjének hisz, s aki ott állt mellette a fövenyen, ahová a kis hableány lefektette a hajótörés után.
    Sorsának ötödik állomásán a kis hableány szembesül a valósággal, és minden eddiginél mélyebb fájdalmat kénytelen elviselni. Szeretett királyfija épp neki meséli el boldogságát: "Boldog vagyok, nagyon boldog - tárta ki szívét a kis hableánynak. - Beteljesült, amirõl álmodni sem igen mertem! Tudom, te is örülsz a boldogságomnak, hiszen te vagy a legjobb szívvel hozzám! - A szegény néma kis teremtés megcsókolta a királyfi kezét, s úgy érezte, megszakad a szíve." A menyegzõn neki kell vinnie a menyasszony uszályát, miközben gyötrõ szenvedés marcangolja szívét, és a halált hozó éjszakára gondol, hiszen a tenger boszorkánya megmondta, hogy ha a királyfi mást vesz feleségül, a menyegzõ éjjelén neki meg kell halnia. "Tudta, hogy ez az utolsó estéje, soha többé nem láthatja a királyfit, akiért odahagyta szeretteit és apja palotáját, akiért odaadta szép hangját, s akiért mindennap a kínok kínját szenvedte el anélkül, hogy az valamit is sejtett volna fájdalmáról."
    E gyötrõ lelkiállapotból valóban csak a halál lehet a kiút? Lehetséges-e és merrefelé elmozdulni a szenvedés legalsó bugyrából? Andersen meséje két utat kínál. Az egyik út a boszorkányhoz vezet vissza, aki újabb paktumot köt a kis hableány testvéreivel: a hajukért cserébe egy kést küld a hableánynak; ha a kis hableány megöli a szerelmeseket, és vérüket a lábára csöppenti, újra hableány lehet belõle. A kis hableány bemegy a szerelmesek sátrába, ahol a királyfi még álmában is ifjú felesége nevét suttogja…
    És ez az a pillanat - fejlõdésének hatodik állomása -, amelyben a kis hableány megért valamit… és kihajítja a kést a tengerbe. Egyrészt megérti, hogy a boszorkánnyal életünkben csak egyetlenegyszer lehet szövetkezni, ha másodszor is szóba állunk vele, örökre hatalma lesz fölöttünk. Másrészt rájön, hogy mindezidáig nem a szerelemért hozott áldozatot elsõsorban, hanem saját vágyai teljesüléséért: hangját és halfarkát azért cserélte el lábakért, hogy közelebb kerülhessen a szerelméhez. De a halfarokkal önmaga lényegét veszítette el. Aki hableánynak született, az nem képes két lábbal a valóság talaján állni. Aki pedig saját vágyai rabjaként elveszíti önmagát, az elõbb-utóbb megnémul (elveszíti a hangját is), s így önmagából többé már nincs mit adnia. Harmadrészt megérti azt is, hogy sosem volt reális alapja a királyfi iránt táplált szerelmének, reményei sosem voltak valóságosak, kapcsolatuk ezért is nem tudott kibontakozni, fejlõdni. Hiszen a szerelem csak az odaadásban válik valóságossá, s ehhez minden esetben két fél szükséges. Ha a királyfi álmában egy másik nõ nevét suttogja, nem az a dolgunk, hogy kést mártsunk a szívébe, hanem az, hogy sok boldogságot kívánjunk neki…
    Tévedünk, ha a mesébõl azt szûrjük le, hogy a boldogtalan vagy nem beteljesüléssel végzõdõ szerelmek tragikuma az egymás mellett elbeszélés, a másik jelrendszere iránti érzéketlenség, valamint az odaadás és a befogadás hiánya, és sajnálni kezdjük szegény kis hableányt, miközben megvetésünkkel sújtjuk a vakságban szenvedõ királyfit. Andersen meséje nem a beteljesületlen szerelem tragikumáról szól, hiszen ezen a ponton még nincs vége a történetnek. Mindaz, ami idáig történt csak elõjáték volt ahhoz, ami most következik: az újjászületés misztériuma. A hetedik állomáson ugyanis felvillan annak lehetõsége, ami csak a legmagasabb szintû beavatottaknak jár: meghalni a régi én számára ("kis hableányság"), és újjászületni valami másban. A kis hableányból a mese végén levegõlány lesz: a víz helyett a lég lesz az otthona, miután a földön életképtelennek bizonyult, a vízben pedig nem találta meg azt, amit keresett. A levegõ nem ismeri a kötöttséget és a testi határokat: a levegõ a végtelen szabadság dimenziója felé nyitja meg az utat.
    A kis hableány története az újjászületés lehetõségének felvillantásán túl a szerelemrõl is elgondolkodtató tudást közöl. Azt mutatja meg, hogy minden szerelem - legyen az boldog vagy boldogtalan - lényege abban rejlik, volt-e bátorságunk elmenni a boszorkányhoz, mertünk-e mindent kockára tenni vágyaink teljesüléséért, és elhajítottuk-e a gyilkos kést, amikor mások halála árán saját magunkat válthattuk volna meg.
    Ha mindhárom kérdésre igennel válaszoltuk, legalább a halhatatlan lélekben már biztosak lehetünk. S ha nem sikerült halhatatlanná válnunk a szerelemben, azzá válhatunk az újjászületésben. Itt és most.

MÚLTUNK

TÖRÖK PETRA

Boldogságországba jutni

Bevezetõ gondolatok Lesznai Anna naplójegyzeteihez

Ki volt Lesznai Anna, mi volt emberi és mûvészi titka? Miért nevezték õt egy még el nem ért nõi fejlõdési fok elõfutárának1, óriási búbos kemencének, akiben a legerõsebb a szeretet volt2, egy virágokat és gyümölcsöket szóró misztikus vulkánnak3, szeretett nõvérnek a versben4?
    A választ hátrahagyott irodalmi hagyatékában: verseiben, naplóiban, meséiben, pedagógiai feljegyzéseiben és regényében találhatjuk meg, míg érzéseit, élményeit, a világ képeit terveibe rajzolva, akvarelljeibe festve, és párnáiba hímezve lelhetjük fel5.
    2005-ben ünnepeltük Lesznai Anna születésének 120. évfordulóját, míg ebben az évben emlékezünk meg halának 40. évfordulójáról. Lesznai munkásságának két alapvetõ aspektusa - a képzõmûvészet és a szépirodalom - a háborút megelõzõen nem volt ismeretlen kortársai elõtt. Ma némileg más a helyzet. Lesznai Annát meseíróként, illusztrátorként ismerik - elsõsorban az 1978-ban A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos tündérországban6, és az 1981-ben megjelent Lesznai képeskönyv7-nek köszönhetõen, és igen sokat tett a Lesznai életmû elismertetésért Vezér Erzsébet is. Jóval kevesebben vannak azok, akik költõként is hallottak róla, ám az a tény, hogy Lesznai a Nyugat elsõ nemzedékéhez tartozott, emeli ezt az ismertséget. Ma, mikor a hosszú évtizedeteket átívelõ családregények, "családi sagák" reneszánszát éljük, talán remélni lehet, hogy újból többen felfigyelnek majd Lesznai Anna Kezdetben volt a kert8 címû regényére. Mindezek mellett nagyon ritkán fordul elõ, hogy valaki Lesznai Annát mint iparmûvészt, a hímzések és a tervezés világában egyedeit és eredetit létrehozó alkotót, teoretikust és pedagógust ismeri, aki hatalmas életmûvet hagyott hátra. Az a tény, hogy Lesznai élete jelentõs részét (1939-1966) az Egyesült Államokban élte, hogy az elmúlt évtizedekben kevés szó esett munkáságáról, és az, hogy az alapkutatás hiányosságait (publikálatlan kéziratai, naplója, levelezése, és az utóbbi idõkig szinte feldolgozatlan mûvészi hagyatéka kapcsán) csak lassan lehet pótolni, aligha segíthette elõ életmûve helytálló értékelését, és elhelyezését a magyar kultúra, mûvészet és irodalom palettáján.
    Lassan talán mégis sikerül törleszteni ezt az adósságot. A Petõfi Irodalmi Múzeum e kettõs évforduló tiszteletére Csak morzsái az eltörött világkalácsnak címmel Lesznai Anna-emlékkiállítást rendezett, amely igyekszik teljessé tenni, kiegészíteni a fentiek miatt igencsak töredékes Lesznai portrét.
    E közgyûjteménynek kiemelt szerep jut a Lesznai-kutatásban, hiszen a múzeum Kézirattárában a V.3670/43/1-20 jelzet alatt található húsz füzet. Ezek Lesznai Anna naplói, amelyek az 1912-1956 közötti idõszakban íródtak, és néhány rövidebb közléstõl eltekintve9 máig publikálatlanok. A feljegyzésekben ritkák a dátumok, ám tárgyuk és az érintett események alapján nyilvánvaló, hogy a füzetek többsége az 1920-as, 1930-as években íródott. Lesznai Anna Amerikába költözése, 1938 után gondolatainak, élményeinek rögzítésére ritkán alkalmazta ezt a formát.
    Lesznai Anna naplófeljegyzései kora szellemi, történeti, és persze személyes életének mintegy 1200 oldalas krónikáját adják. A kéziraton látható, hogy feljegyzéseit késõbb nyersanyagként használta: több helyen a lap aljára felírta az adott oldalon tárgyalt téma kulcsszavát, tartalomjegyzéket készített. Késõbbi betoldásokat, széljegyzeteket, színes ceruzával aláhúzott, kiemelt tételeket is találunk. Lesznai Anna naplóinak e sajátossága a munkanapló irányába mutat, hiszen a feljegyzések késõbb felhasználásra kerültek, alapanyagként szolgáltak. A füzetekben elméleti, teoretikus fejtegetéseket, egy-egy témakör kapcsán felmerülõ vitákat és beszélgetéseket, illetve saját, ezeket követõ eszmefuttatásait rögzítette Lesznai. Vissza-visszatér a napló rendezésének, rendszerezésének fontosságára, hiszen a legjobb, bár formátlan írásának tartotta azt. Természetesen e mûfaji kategória jellemzõinek megfelelõen gyónásnak és önszámontartásnak10 is tekintette naplóit: foglalkozott a mindennapok eseményeinek dokumentálásával, magánéletének örömeivel és kudarcaival is, bár csak rövid idõszakokat találunk, mikor a feljegyzések napi rendszerességgel követik egymást.11
    E naplójegyzetekbõl válogatott és itt közölt részletekben Lesznai legintimebb, legbensõbb gondolataival, örömeivel és kételyeivel szembesülünk. Hogyan látta önnön szerepét e hosszú évtizedek alatt 1912-ben 27 évesen, vagy 1945-ben - elsõszülött fia halálakor - 60 évesen? Mit tartott a legfontosabbnak családi kapcsolataiban, szerelmeiben és más személyes viszonyaiban? Mi és miért fájt a legjobban, és mi okozta a legnagyobb örömet? Idõrõl-idõre feltette magának a kérdést: mivégre jöttem a világra? Ki és mi boldogít, kit és hogyan boldogítok? A számvetés sohasem könnyû és elégedett, a mérleg sokszor keserû. Hét kásahegyen és három tövises rézkapun át vezet az út Boldogságországba.
    Kik haladtak hosszabb-rövidebb ideig vele ezen az úton? Õ maga dióhéjban így összegezte legfontosabb kötõdéseit 1959-ben önéletrajzában: "Asszonnyá értem. Okmánynyelven kétszer elváltam, és háromszor mentem férjhez, de nagyjából mindig jól jártam." Kik e naplóbejegyzések fõszereplõi? Lesznai 17 évesen férjhez ment Garay Károlyhoz, akirõl a késõbbi dokumentumokból semmit sem tudhatunk meg, hiszen alig egy évvel a házasságkötés után már el is váltak. E házasságból született Garay Károly (1903-1944) - a naplóban Kariként emlegetve - Lesznai elsõ fia, aki gazdálkodó, a körtvélyesi birtok ügyeinek intézõje és lelkes amatõr fényképész volt. Német katonák a körtvélyesi kúria teraszán lõtték agyon 1944-ben. E házasságot egy igen viharos és mély szerelem követte, egy a forrásokból nem azonosítható Zoltán nevû úrral, akit Balázs Béla csekély szimpátiával emlegetett naplójában, és aki Lesznai naplóbejegyzéseinek gyakran visszatérõ szereplõje. Õt követte Jászi Oszkár (1875-1958) Lesznai Anna második férje. 1913-ben kötöttek házasságot és hivatalosan 1920-ban váltak el. Közös gyermekeik György (1915-1992) és András (1917-1998) voltak, akiket Lesznai minden írásában Istenáldáskáknak nevezett. Találkozunk még a harmadik férjjel, Gergely Tibor (1900-1978) festõ-grafikussal, akit Lesznai a Vasárnapi Körben ismert meg, és akivel 1919-tõl halálig együtt élt. Õt a naplóban Gergnek, Gergõcnek nevezi. Feltétlenül említést kell még tennünk Lesznai szüleirõl, hiszen saját helyét és szerepét gyakran hasonlította össze, vagy éppen állította szembe a szülõk életében tapasztaltakkal. Deutsch Hermina (1854-1924) - Lesznai Anna édesanyja - a dinasztiaalapító Deutsch József lánya és báró Hatvany Deutsch Sándor testvére volt. Moscovitz Geyzával 1874-ben kötött házasságot. A finom, mûvelt, ám határozott asszonynak nagy szerepe volt a körtvélyesi birtok irányításában és fenntartásában, és jelentõs szerepet vállalt Lesznai gyermekeinek nevelésében is. Zemplénben amatõr botanikusként is hírnevet szerzett magának. Lesznai Anna e családi kötelék révén volt Hatvany Lajos unokatestvére. Moscovitz Mór - Lesznai Anna nagyapja - az Andrássy család háziorvosa volt, aki az 1831-es kolerajárvány idején szerzett igen nagy tekintélyt. Szolgálataiért 1867. június 29.-én zempléni elõnévvel kapott nemességet. Fia, Moscovitz Geyza (1851-1913) a bécsi egyetemen szerzett jogi doktorátust. Ifj. Andrássy Gyula bizalmas tanácsadójaként konzervatív liberális nézetek vallott, a példaként követett id. Andrássy Gyula és Apponyi Albert szellemében. Jelentõs szalont tartott fenn Pesten, majd az 1872-ben megvásárolt, Zemplén vármegyei Körtvélyesen található kúriája is ugyanígy nyitva állt a korszak legjelesebb mûvészei és gondolkodói elõtt.
    A közölt naplórészletekben a fõ kérdés a szerelem és e viszony mibenléte, a lehetséges nõi szerepek sokfélesége. Lesznainál a szerelem a lehetõ legmagasabb rendû ember és ember közti viszony, az átlényegülés maga. Számára a szerelem tragikuma éppen az utolsó lépés: a teljes egyesülés lehetetlenségében rejlik. E félbemaradottság jelképe a naplókban az 1917-18 körül megjelenõ - nemcsak mûvészi - alteregó: Meluzina12 alakja. Lesznai ezen önimitációja, amely versciklusainak is témájául szolgált, egyértelmûen jelzi a metamorfózist az evilági és túlnani között, szimbolizálja az átjárást a két szféra között, és ezzel egyidõben jelzi a testi valóság széthullását és az átlényegülés lehetetlenségét a szerelem terén is, hiszen ha önmagunkkal sem vagyunk egyek, akkor hogyan egyesülhetünk, hogyan váltódhatunk meg egy másik ember által. E kérdések jelölik ki Lesznai szerelemteóriájának sarokpontjait.
    A nõi szerepekrõl, a nõk rendeltetésérõl Lesznai a 1910-ben a Nyugat hasábjain folytatott igen éles vitát Dienes Valériával, a kor másik kiemelkedõ személyiségével. Míg Lesznai az emóció és a test, addig Dienes a ráció elsõbbségét jelölte meg a nõi, asszonyi mivolt elsõdleges tényezõjeként.13 E kérdés kapcsán meg kell említeni, hogy Lesznai izgalmas lehetséges nõtípusokat vonultat fel a Kezdetben volt a kert címû regényében, és nem tanulságok nélküli a Kaffka Margittal kötött mély és intenzív barátsága, majd éppen e szerepek értelmezésébõl kialakuló konfliktus okán történt eltávolodásuk.
    Ma, amikor oly ritkán akarunk szembenézni önmagunkkal, és mindenütt a "légy tökéletes" ideálja vesz körül bennünket, figyeljünk egy kicsit Lesznai Annára, mert õ tudja, hogy Boldogságországba az út - hét gyémánthegy és három rózsalugas helyett - valóban hét kásahegyen és három tövises rézkapun át vezet.
 

________________________________

JEGYZETEK

1 Jászi Oszkár önmagának írott „elszámoló" levele a válásukat megelõzõen, 1920. május 1. Közölve: Jászi Oszkár
naplója 1919-1923. Bp. 2001. MTA Történettudományi Intézete. Sajtó alá rendezte: Litván György. [vissza]
2 Gráber Margit: Emlékezések könyve. Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1991.  [vissza]
3 1918. (július 15.) - Balázs Béla: Napló II. kötet (1914-1922), Tények és tanúk sorozat, Magvetõ Könyvkiadó, Bp.,
1982., Válogatta és szerkesztette: Fábri Anna 318-319. l.  [vissza]
4 Ady dedikációja Lesznai Annának  [vissza]
5 Lesznai irodalmi hagyatéka a Petõfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában található, levelezésének egy részét a Magyar
Tudományos Akadémia õrzi, míg hatalmas - több mint 2000 tételbõl álló - képzõ- és iparmûvészeti életmûvét
Hatvanban, a Hatvany Lajos Múzeumban gondozzák. Lesznai-alkotások találhatóak még a Magyar Nemzeti
Galériában, a pécsi Janus Pannonius Múzeumban, a Magyar Zsidó Múzeumban és a Kiscelli Múzeumban, illetve
magángyûjteményekben.  [vissza]
6 A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban (elõször németül Bécsben, 1913-ban a Verlag
Brüder Rosenbaum kiadásában; majd Budapesten, 1978-ban a Móra Könyvkiadónál jelent meg.)  [vissza]
7 Lesznai Képeskönyv. Szabadi Judit és Vezér Erzsébet utószavával. Bp., Corvina Könyvkiadó, 1978.  [vissza]
8 Lesznai Anna: Spätherbst in Eden. Karlsruhe, Stahlberg, 1965; Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert. Bp.,
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1966.  [vissza]
9 A naplóból hosszabb-rövidebb részletek jelentek meg Vezér Erzsébet: Lesznai Anna (Bp. Kossuth Könyvkiadó 1979)
címû kismonográfiájában, Simonovics Ildikó: Lesznai Anna mesevilága. (In: Tanulmányok Budapest múltjából. XXVI.
Szerk: Szoboda Gabriella Bp., 1997.) címû dolgozatában és a Vezér Erzsébet és Karádi Éva szerkesztette Vasárnapi Kör
címû dokumentumkötetben. (Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1980.)  [vissza]
10 Napló PIM V.3670/43/2 - 1916. nov. 20.  [vissza]
11 A napló válogatott szövege Török Petra szerkesztésében, a PIM és a Hatvany Lajos Múzeum kiadásában 2006.
õszén jelenik meg.  [vissza]
12 Meluzina az ófrancia mondavilág sellõje. A történet szerint nõi alakjából hetente egy alkalommal változik át.
Férjétõl azt kívánta, hogy ez idõ alatt ne háborgassa, ám az õ kíváncsisága erõsebbnek bizonyult, ezzel elvesztette
feleségét, aki visszament a tengerbe. Meluzina csak akkor kerül újra elõ, ha gyermekeit veszély fenyegeti. [vissza]
13 Nyugat 1910/15 Figyelõ - Dienes Valéria: Levél Lesznai Annának.  [vissza]
 

A húszéves Lesznai Anna
 
 

LESZNAI ANNA

Naplójegyzetek

Részletek1

Körtvélyes 1912. június
Rájöttem, hogy egy férfi és egy hivatás nem férnek el egymás mellett. Egy férfi hivatás, ha szerelmileg meg akarjuk tartani, még akkor is, ha évenkint egyszer látná az ember.
    Körtvélyesi ebédlõ. Valaki és felesége nálunk ebédelnek. Hárman vagyunk egyedül. Amszterdamból jövet. Rózsaszín blúz van az asszonyon. Valaki ül az asztalfõn. Én mellette, az asszony is mellette a másik oldalon. Én piszkos vagyok - nyilván festettem -, mert egy ecsetmosástól zöld vizû pohár áll elõttem. Igyon belõle, mondja valaki. S én színleg iszom, egy kissé éri is a számat. Még valami ilyet mond. Az asszony azt mondja valakinek: "legalább látom, ha meghalok, lesz valaki, aki nagyon szeret". Valaki hozzám fordul, szemrehányón mondja: "Látja, hogy tud róla az asszony, és nem olyan, mint maga hitte, de jó". És érzem, hogy szeret még, csak ezért kellett szakítanunk, nagyon szeretem, és mosolygok gondolva: "ha tudnád, mennyivel jobbat tudtam, és tudnék érte tenni, mint mérges vizet inni".

 [1912. vége]
Értékelni nem tudás - sok asszony felborítja élete rendjét, hogy épebben õrizze meg lakása rendjét.
    Az asszony tulajdonképpen a lehetõségek továbbadója, rendeltetése az, hogy "elvegye" az "egyéletû férfi" végleges tragikumát az emberségibõl.
    A szerelem, sõt minden igaz erotika élményileg igen rokon a szépségélménnyel. Az én szépséges imperializmusába beleesik Isten - szeretet alakjában - ez a szerelmi harmónia. De mivel emberi eleven lélekrõl és szeretetrõl van szó a szerelemben, reálisabbnak érzem megváltó erejét, mint a szépségalkotó mûvészetnek. A szerelemben a lélek-házadás lehetõsége, a szülés szebb mindennél. Lukács Gyuri szerint az igazi szerelem váltja meg reálisan az embert, következõ lehetséges fejlõdési fokába emeli. Ezt én is hiszem.
    A lelkeknek van-e nemük, ettõl függ a nõ rendeltetése? Vajon mi a helyes: a nõ legyen minél nõbb, vagy minél emberebb? Ha minél nõbb legyen, akkor a szülés az egyetlen fontos Werkje, szeretetre született és szerelemre. A férfi és nõi elv vajon arra vannak szánva, hogy egy lélekben kerüljenek-e harmóniába vagy kettõben? Még ha az a sorsuk is, hogy egy lélekké váljanak is, lehet (idõben, megvalósulási úton) oly korszak, melyben kötelességük mind különbözõbbé válni. Azt hiszem talán már nagyrészt túl vagyunk ezen a korszakon.
    Valakit látni: azaz benne élni, legjavát látni, szeretni. Akkor látok valakit "ha keze enyémebb, mint saját kezem" Élmény szerelmesek kéz-összecserélõdésérõl. Magát csak nézheti, de nem láthatja az ember. Mert a látás azonosodás: az önmagát nézés mesterséges eltávolodás. A mûvész van mindig legközelebb az elpusztuláshoz, és mégsem pusztul bele önnön lelkébe, mert önmagát nézi, és ez distanciát jelent és érdekes. Azbeszt ruhája biztonságában folyton felkeresi a tüzet. Viszont a mûvész éppen az, aki nem csak nézi (én, a töprenkedõ), de éli önmagát, látja önmagát mûvében. Ez a mentsége - szeretet van a distanciája mögött, elválik önmagától, hogy megölelhesse önmagát és szüljön. Nem lehet valakinek megmondani, hogy milyen valóban, csak a szeretet paroxizmusában2. Mert ez mindig szerelmi vallomás. Mindenki legmélyén végtelen magány, fájdalom, áhítat és vágy van - a szerelem, a gyönyörûség küszöbe minden lélek. Látni - ez a maximális szeretkezés.
    Mi lehet õsoka a szemérmetességnek, a szexuális csoda elrejtõdzésének? Társadalmi okok: magántulajdon, presztízs, az ember fél és szégyenli is, ha elveszti öntudatát. Vallásos, tehát titkok - rontás lehetõsége a fontos aktusnál. De mindenek felett: koncentrálódási vágy, elzárkózás minden idegentõl, ami nem mi ketten vagyunk. Az igazi csók lecsukja a csókoló szemét.

[1920. július]
A Meluzina világ békélt, szelíd is lehet - majdnem emberi -, nem visszatérõ, de egy darabon elkísérõ a lélekúton. Aszexuális ilyenkor, gyerekkori, játékosan vonzó. Mégis reális élmény ilyesmi, mint pl. õszi, csendes, tiszta alkonyatban érezni, hogy kis híján 4kézláb nekironthatna az ember az irtásnak, futna mindig könnyebben, és rókának érzi magát. Vagy találkozik egy békával, kit ha eltaposna véletlenül saját lelke egyik jövendõ házát, kivel más alakban még találkozni fog a lélekúton, rontaná meg. Meleg illathullám bugyborékol az alkonyból. Érzeni a földnéne konyhája melegét, hol a gyökerek, csírák, peték, eljövendõ emberi testek fõnek. Utóbbi, bár nem annyira élmény, mint meseötlet.
    Zoltánnal: Mi annak a kritériuma, hogy melyik az a szerelem, melynek engedni szabad? Nem lehet más, csak az, hogy akkori mindenünk, múlt és jelen beleférünk. Egy olyan jelen, melybe nem fér bele a múlt, gyanús.

 [1920. október 13.]
Tegnap, amikor Zoltán felült a vasútra, boldog voltam a "megevett" szépségen, de fellélegeztem, mint hajdan, "ezt jól csináltam, készen van". Mintha egy szívtépõen szép dal elhangzik - csend, magamba térés. Egész fiatal voltam, mikor a kocsiba szálltam: könnyû. Zoltán mindig tudott így varázsolni - könnyûvé, versenylóvá váltott. Elõször elégtételt és békés szeretetet éreztem vegyesen, s furcsán azt, hogy õ is, mint Oszkár, szórul-szóra azért kínoztak meg annak adott idején, "mert nem éreztem, hogy legyõztelek, mert több vagy nálam, mélyebbrõl jövõ" - és örültem, hogy valamiképp mégis kibékítem õket. De éreztem égõn, fájón milyen hiú vagyok, minden mélyemben hiúság is van. Mi lenne, ha magános szigeten lennék - nem lennék. Istennek tudnék-e tetszeni akarni? Ez talán létalap. Mindent friss szemmel láttam - hozzám tartozónak érdekelte magát belém a táj. Fiatalság volt. Frissen láttam, és nem piktori szemmel, és nem Istenen át: minden dolgokat magukért és mint testvéreket. A varjúfelleget, a lesznai domb kékbe merülõ rozsdapírját, a fehér feszületet és szürke parasztot. Valami derült ébredt bennem. Megint közöm van mindezekhez, mert õ itt járt. Nem álom ez? - gondoltam -, mindjárt mindez elmúlik, - bûnös is -, de nem éreztem bûntudatot. Elrendezõdik, gondoltam. És õrá gondoltam, nem is gondolás volt, új birtokbavétele azon énemnek, melyet tõle kaptam, és játék: minden erotika, szerelem nélkül. Szeretet sincs több benne, mint akárhány barátságomban, de valami mágikus kölcsönhatás, egyberendelõdés, nem az életfolyásunkra, de lényünkre, az öntudat alatti gyökérvilágra. S egyszerre az jutott tisztán eszembe: "ha özvegyember lenne, elmennék vele búzát termelni". Így bután, kereken, képeskönyvesen, vágy nélkül. És Gerg nevetett bennem mindjárt utána, egy nagy bizonság. Játékban téged is, kis barátom, megöllek? - Nem, de az asszonyt. Gyilkos gondolatom volt, és semmi-semmi bûnérzés. Más játékvilág. És egyszerre, rögtön utána, sírni kezdtem a hálás jóságtól, mely bennem elömlött: "Isten, mennyi okolást adsz nekem, csudatanítást csókban".
    A "viszonzatlan szerelem" (vagy "inadekvátan" viszonzott) lehetõsége az, hogy Werkké válik: az ember templomot épít "Õ"néki, és mikor a templom kész, Isten hurcolkodik belé. A szerelemben nincs áldozat, mert az egyén szükségszerûen teljesedik általa. A "viszonzás" lehet öntudatlan is, fõleg ideig-óráig valamely szerelemben. Az "viszonoz" valóban, kinek szüksége van rám, ki általam teljesedik, ki úgy felfal engem, mint egy cipót, hogy minden morzsám beleférjen - és a végén ez a csuda: egészebb, több vagyok általa, mint voltam. Azt a szerelmet kell keresni, mely teljesít, nem azt, mely boldogít. A boldogság csak játék, sziget, mint a mûvészet: indirekte lehet csak etikai szerepe neki is. A szeretet tárgyát is megváltja, ha elég intenzív, a szerelem csak (kegyelem segítségével?) a szeretõt, és azt a szeretettet, aki viszonozza a szerelmet. Gerg szerint szerelemben mindig a szeretett egyén ád, a szeretõ csak törleszt. A szeretett egyén, a kedves, csak olyat kívánhat, amit a szeretõ egyén, bár esetleg fájdalmas törekvés árán, de egyénisége exaltálásával, és nem elnyomásával (lehet valakinek az "önfeladás" bizonyos formája egyénisége is) adni tud. Mást kérni, mint amit a szeretõ "teljesedve adhat", vagy egyáltalán adni tud: áttörése a két egyén alkotta gyûrûnek, szakítás, mellészeretés. A kedves egy viszonzott szerelem gyûrûjében mindig szeretõ is a másik félre vonatkoztatva. Sokszor gondoltam, hogy mi, Magdolnák, kik Krisztust sohasem érjük el, Izoldák, kik Trisztánt soha, vagy késõn kapjuk: mégis elsõ naptól fogva Õt keressük, hozzá vagyunk hívek. "Glaube mir Liebster - írja Caroline Schellingnek -, ich bin eigentlich zur Freue geboren"3. Mit jelentenek akkor azok az elmúlt szerelmek, melyek lényünk alkatrészeivé váltak, melyek "múlt tökélyükben idõtlenül örökek" (Zoltán), vagy dialektikus hajszában sohasem teljesülve, sohase múlva kergetnek végig sorsunkon (Oszi)? Ezeket nem mondhatjuk röviden tévedéseknek! Múlt életek íveinek kihangzásai tán vagy jövendõk prelúdiuma. Vagy nem csak egy lélek ma még az a "lélekmassza", mely énünkhöz tapad - és keresztezõdõ léleksorok esnek így "alkotók és kiépítettek" egyszersmind Herbert teóriája szerint, utunkba.

 [1920. vége]
Egyetlen különös, víziószerû álmom volt szegény kis Pejkóról4. Gyakran csudáltam, hogy nem álmodtam vele. Akkor éjjel nyugtalanul aludtam - beteges nyugtalanul -, bár hála a kegyes jó Istennek, boldogítottnak éreztem magam, gyerekágyban hála az Ég Urának minden jól volt, de vagy kis lázam volt, vagy valami kis kellemetlenség volt, szóval nem tudtam aludni. Akkor egyszerre testem és a fal közt ott láttam szegény kis Pejkót, teljesen ragyogó, de enyhe sugarak világítottak pólyájából, és feje körül glóriaként. "Egész nap nem gondoltál ma rám" - mondotta, de nem szemrehányón, végtelen szeretettel. És én éreztem, hogy õt is mindig magammal viszem, szeretettel és ezt nem szóval, de számára halható érzéssel megmondtam. Vigaszos és fájdító jelenés volt. A jó Isten segedelmével!

 [1921 vége 1922 eleje]
Nõk és kultúrák. Minden egészséges kultúrában van része a nõi géniusznak. Ma férfi kultúránk van, éppen ezért "nem viszi sokra" benne a szellemileg dolgozó nõ, bár soha ennyi tanuló nõ nem volt. Azt hiszem a "specializálódás" sem felel meg a nõnek, a nõ géniusza nem a különbségek, de a közösségek megérzésére alkalmas. Érintkezési és határélményei vannak. S az általánosban, hol a férfi absztrahál, intuitív tud lenni. A szakszerûben, hol a férfi gondolatsorokat él meg, a nõ helyben pepecsel. Az út férfias, a vándorlás is. A nõé a bölcsõ és a tükör, a szimbólum, a hasonlat.
    Hihetetlenül érzem életem exterritorialitását. Idegen mint magyar és zsidó; idegen országban élõ; családban a mai család örvényvoltának tudatával; teljes osztálybeli elhagyottságban; anyagilag nevelésileg az "uralkodó", asszonyi és emberi voltammal az "elnyomott" osztályhoz tartozóan, egy körülményei és bûntudata által "gazdaságából lelkileg kivándorolt" gazdag; 40 évnél csudásképpen elmulasztott fiatalságát élni vágyó és ezt csudásképpen meg is élõ vén fiatal; hivatásából asszonyi és idegi lénye, asszonyirányából mûvész és férfias lénye által kidobott; 3 társadalmilag élénken elhatárolt baráti körben élõ; a mai hitetlenségbõl hittel - hit felé vándorolva, még emberi mivoltában is idegen Meluzina; a kultúra mai etikai, tegnapi ismeretelméleti, technikai és (hamisan esztétikai? mi ez) vonalából idegen mágikus ember, ki etikára szomjazik, százszorta erõsebb hittel, hogy az egyesülés az egyetlen út, s a szerelem az õ prófétája.
    Visszatérve a Herberttel5 folytatott idegbeszélgetésre: az igazi szerelem jele nálam nem a test és lélek maximális igenlésével, de idegéletem megnyugtatásával jelentkezett. Az ördögûzés volt elsõ csudája. Nem-e ezt jelenti szent fokon a krisztusi ördögûzések csudája?
    Mese: a villanyosban nézek valakit és gondolom, ha megmutatták volna nekem 15 éve - vagy szóval mielõtt eljutottam hozzá -: "ez az", hihetetlenül mosolyogtam volna. Lehetetlen. Ezt elmondom Gergnek, s nevetünk azon, mi lenne, ha teszem 15 éves korában megmutatnák az embernek valami szellemi kinematográfon azokat, kikhez élete folyamán komoly köze lesz, lelki köze. Az ember nem hinné el, hiába lenne. Pl. mi történne, ha egy 15 éves szûzecskének megmutatnák azt, kit, pl. 35 évvel meg fog szeretni legnagyobb szerelemmel? S a kis szûz elhatározná, hogy addigi sorsát kirekesztve, megtagadva bevárja végsõ kedvesét: mire eljönne a kedves, nem azt lelné meg, kihez elküldetett. Mert az ember élményével együtt, sorsával tetováltan önmaga.

 [1923 után]
A szerelem kritériuma: egy meg egy több mint kettõ - s ami az egyik üdvösségét (teljesedését) szolgálja az feltétlenül a másikét is. Szabad-e tovább élni egy szerelmet, ha nem mindkét félben teljes a szerelmi tendencia.
    Annával. Szerinte a szeretet arra való, hogy ott álljon, hol megszûnik a szerelem. Szerintem a szeretet másra másképp van meg a szerelemben, nem mint toldás, mint kémiai vegyület. A szerelemnek ma már dukál, hogy legalább lényegében teljesedés legyen.

 [1928. június 26.]
Én is azt hittem az én-börtönbõl nem direkt Istenbe, de egy más emberi lélekbe lehet beleszakadni. Látom, hogy a szeretet ezen foka éppúgy, mint az Istennel való egybeömlés "misztikus csuda", tehát valamiképp nem állandósul, nem materializálódik és mint "isteni kegyelem" eljön, de nem akarható. Nem lehet életet reá bazírozni. Bûnöm tán az volt, hogy én ezt az isteni kegyet, mely csak ízelítõje az "eljövendõ eljöhetetlennek" polgári rendszerbe akartam beleerõszakolni. 46 évvel csõdöm, hogy ezt az egyetlent, amit egészen akartam mint mûvemet sem szerelemben, sem anyaságilag nem lehet megvalósítani. Az ember egyedül marad, és ha lelki közösségre vágyik, játszhatik Istenével, játszhatik mondom. Mi az élet értelme, mi lehet az én életemé? Tán az objektívált, emberrõl levált dolgokban lehet találkozás, egyesülési lehetõség. Úgy kéne élni tán, hogy az ember nyíltan várja a csuda pillanatait, és közben próbál "rendesen, kellemesen" élni. Én 20 éve, több ennél, feszítem magam, mint egy íjat, nem lehet ezt rendszeresíteni. Most itt ülök meztelenül, mint egy újszülött életprogramot illetõen. Gerggel nem lehet beszélni: az ember megfullad önnön lelkében. Viszont ha az ember kellemesen él, jönnek-e akkor azok az impulzusok, melyek igaz alkotások és tettek, misztikus egyesülés felé dobják, vagy elalszik az ember. Hogy kéne a köznapokat élni, hogy "vasárnapok" jöhessenek - ez a kérdés, mert tudom, a vasárnapot nem lehet intézményesíteni.
    Most, hogy öregszem, ami nõnél, ha jó értelemben sikerül Isten segedelmével öregednie, valamiképpen szellemileg férfiasodást jelent, átalakulok. Életem fõ tényezõit, már nem élhetem úgy ki mindennapi tettekben, mint egy fiatal nõ, tehát többet kell magamból, kellene, mûvészetembe váltani. Férfiasság alatt itt nem azt értem, hogy az lenne a célom, egy olyan képet festeni, melyet csak férfi festhetett volna, de azt: nõi lényemet férfias erõvel kivetíteni. Közben arról is beszéltünk, hogy az anyaság az az Istenáldotta állapot, melyben az ember legjobban érvényesítheti kétnemû voltát. Én erõsen és vállaltan szerelmesen nõ voltam, de erõs férfias, imperialista és objektiváló tendenciákkal. Tán ezért legerõsebb bennem az anyai élmény, és a szerelemben is ezért találtam meg magam leginkább egy oly viszonylatban, melyben én voltam az idõsebb, az érettebb, a tudatosabb, sõt a fizikailag erõsebb is. Viszont nõi bennem az, hogy mindig csak felfelé, egy magamnál erkölcsileg értékesebb, tisztább, jobb, szellemileg, lényegileg, ha nem is "expanzívabb", de mélyebb lényt tudok szeretni. Számomra a jellegzetes férfitulajdonság egy bizonyos objektivitás, tisztaság, mely bátorsággal és egy bizonyos szolipszisztikus6 önzéssel, zártsággal jár, mely a világgal való érintkezésben minden jóság mellett is mint imperializmus jelentkezik. Több benne a hierarchia, mint a ritmus. A férfi zárt, a nõ nyílt. A gravid nõ, szóval az ideális állapotban lévõ nõ, egy zártság elõállítása számára megnyílt egyén.

 [1936. május 20.]
A jó Isten segedelmével!
    Idõvel minden természeti tünemény feletti megvidulásunk emlékezésbe válik. Emlékszem - illetve ráeszmélek -, mit éreztem hajdan, mikor úgy ilyen messzirõl került szelíden "teli kosárral fújdogált a szél". "Emlékszem rá, milyen izgatottan keserû volt a bodzák szaga" - Fáj kissé ma - régi naplót olvasva - mi minden megrázó gazdagsággal rakott volt minden napom. Ma rendesen, ilyenekkel foglalkozom: "fáj valami testrészem, mit jelent ez - mennyibe kerül 1 kg hús - van-e elég tiszta törölközõ - megsértõdik-e X., ha aludni megyek - fáradt vagyok - össze kell írni a komissiókat!" - Még ma is azok lennének a témáim, mint 20-30, sõt 40 éve. De a hús, a szirmok, hol van? A humorérzék is megmarad - nevetni, sõt mosolyogni is lehet még vénülõben. De a fantázia elszikkad. Ezt fõleg tavaly óta érzem. Tán ez is a klimaxos tünet. Egy nõnek olyan életprogramot kéne csinálnia, melyet 50 éves koráig megvalósíthat. Következzék még egy felelõtlen esti séta a megrokkanás elõtt. "Tervpubertással" megvénülni gyakran fáj. Az ember nem lesz butább, de reakció-szegényebben, szürkébben asszociál.
    A jó Isten segedelmével!
    Úgy érzem magam, ha valami ötletem kerekedik, mint a beteg kutya, aki nem bír felkelni, utána kapni a körötte kergetõdzõ dongóknak. Most, hogy ismét beteges vagyok, nem viselem el a táj, a világ szépségét - rám zúdul és követel, parancsoló, meg nem formázott anyag. Egy szép vers egy jó regény - az ember alkotta kész lélekkel itatott szépség megnyugtat, szórakoztat. Rózsaszín rózsa a csészében: centifólia százfodrú örvény - változatlan és gyönyörû és hívogató, épp olyan, mint 20 esztendeje. Csak az én hibám, hogy már nem tudok beljebb kerülni labirintusába. A naptár napjai jönnek - processzióban hozzák a sok-sok gyönyörût, minden nap egy új színû és szagú õsi virítást. Kiterítik elõttem, gyerekkorom szõnyegét! Nem tudok rálépni.

 [1938. nov.]
A városban kószálva voltak most napok, amikor különösen élénken élveztem szép kirakatokat, színeket, piros almákat az utcai árus pultján. Az ember hálás lesz a "kevésért". Ez tán a szegényedés öröme.
    Néha szokatlanul jól mulatok most, ha gondolkodom. Majdnem úgy, mint fiatal koromban, amikor még minden új ötletet, tapasztalatot egész újnak, izgalmasnak, értékesnek tartottam. Amikor gondolkodhatni olyan volt, mint egy kalandos expedíció tropikus, gazdag, csudás országokba. Ez meglepett. Rájöttem, hogy felszabadultam önmagamra kényszerített teóriák alól. Nem lehet, nem kell már társadalmi és szociális problémákon törni az eszem, tehát szabad ismét arra gondolni, ami valóban érdekel: Istenre, metafizikára, mesére - apró-cseprõ lelki élményeket szabad ismét fontosnak éreznem.
    Fáj, hogy nem tudok már verset írni. Úgy látszik, egy nagyon mély sebet kapott bennem éppen az, ami verset ír - nem a vidámságom, máskor éppen akkor írtam, ha egyéni fájdalom ért. Talán ez a magyar nyelvbe kötött közösségi tudat volt, amely verset írt bennem.

 [1945. aug.]
Isten kegyelmezzen!
    Kari Istenáldásom add Isten a túlvilágon viszontlátnom!
 
 

________________________________

1 A naplórészletek jelen közlésénél nem ügyeltünk a szigorú szövegfilológiai követelmények következetes érvényesítésére, hanem a téma szempontjából fontos, informatív, összefüggõ szöveg összeállítására törekedtünk. A bejegyzés dátumát csak ott közöltük, ahol azt a szövegben pontosan feltüntette Lesznai, illetve ott, ahol a szöveg összefüggéseibõl a bejegyzés idõpontja egyértelmûen megállapítható volt. A kiválasztott részeket kronológiai sorrendben, a naplófüzetek Lesznai által történt sorszámozására alapozva közöljük. (T. P.)  [vissza]
2 Paroxizmus: a szenvedély legmagasabb fokára hágott, önkívülettel határos indulatkitörés, õrjöngés, hevület.  [vissza]
3 Hidd el nekem kedves - írja Caroline Schellingnek -, én tulajdonképpen boldogságra/örömre születtem. [vissza]
4 1913-ban Lesznai házasságot kötött Jászi Oszkárral, akivel régi ismeretségben állt. Elsõ közös gyermekük Ferenc,
csecsemõkorában meghalt.  [vissza]
5 Balázs Béla  [vissza]
6 szolipszizmus: a szubjektív idealizmus végletekig vitt formája, amely csak a szubjektív tudat, az "én" létezését
ismeri el és a világot csak az egyéni tudat alkotásának tekinti.  [vissza]
 
 

 
 

 
 
 
 

MÉRLEG

JANCSIKITY ERZSÉBET

Nõi szerep és identitás Csingiz Ajtmatov korai kisregényeiben

Jagusztin László a szovjet kisregények vizsgálata során megállapította, hogy a nemzetiségek életérõl szóló kisregényeknek gyakran fõhõse az érzelmi szabadságért és méltóságáért küzdõ nõ (JAGUSZTIN 1991: 75.). Csingiz Ajtmatov korai kisregényeinek - nevezetesen a Dzsamila szerelme és Az elsõ tanító címû mûvek - nõi fõszereplõi sokkal árnyaltabban megrajzolt alakok, mint a késõbbi írások nõalakjai. Az elõbb említett elbeszélések a nõi lélek legapróbb rezdüléseit ábrázolják, míg a késõbbi kis- és nagyregényekben a nõ elsõsorban a férfi fõszereplõ társa, aki mindenben igyekszik megérteni és támogatni férjét. A Versenyló halála és Az évszázadnál hosszabb ez a nap címû regények szerelmi háromszöge a férfi lelkiismereti problémája csupán, a nõi lélek nyilvánvaló szenvedései homályban maradnak.
    Ajtmatov elsõ igazán nagy visszhangot keltõ elbeszélése az 1958-ban írott Dzsamila szerelme volt, amelyet Aragon a "huszadik század legszebb szerelmi történetének" nevezett. Dzsamila, a néhány hónapja házas katonafeleség beleszeret Danijarba, a leszerelt katonába, s megszökik vele. Jagusztin szerint Ajtmatov sokszor megírt témát választott: "a szerelem személyiség-felszabadító erejének szépségét, a nõ küzdelmét a patriarchális életforma igen zártan, kényszerítõen érvényesülõ szokásrendszerei ellen" (JAGUSZTIN 1991: 75.).
    A korabeli szovjet irodalomkritika témaválasztása miatt azonban elmarasztalta a kirgiz írót. Vlagyimir Voronov Csingiz Ajtmatovról szóló monográfiájában Aziz Szalievet idézi, aki 1961-ben a Druzsba Narodov-ban így értékelte a Dzsamila szerelmét:
    "Micsoda dolog, hogy amíg a férj szenved a fronton, a feleség beleszeret valaki másba és elszökik vele… Ez nem jellemzõ a kirgiz asszonyokra!" (VORONOV 1976: 42.)
    Dzsamila tulajdonképpen "duplán" ellenkezik a kor elvárásaival (tehát a szovjet nõideállal), sõt szakít a múlt évszázados hagyományaival, azaz a kirgiz-muzulmán szokásrenddel. Jagusztin szerint a társadalmi fejlõdés megkésettsége, részben pedig a nõ szinte középkort idézõ státusza "jó lehetõséget kínál olyan hõsöknek a megteremtésére, akik felülbírálják azokat a szabályrendszereket, amelyek elévült közösségi viszonyokat rögzítenek" (JAGUSZTIN 1991: 75.). Dzsamila alakjának poétikai leírásában az író számára fontos értékek, mint pl. a bátorság és az érzelmek szabadsága játsszák a legfõbb szerepet, sõt, az igazság kimondása és érvényesítése is a nõi fõszereplõ feladata lesz. Voronov már föntebb említett monográfiájában is hangsúlyozza, hogy a fiatal írótól mennyire idegen az emberi természet "kispolgári átprogramozása" (VORONOV 1976: 44.). Georgij Gacsev szerint ez a mû a patriarchális-feudális viszonyok összeomlását mutatja be, s a két fõszereplõ ebbõl kilépve egy újfajta, szabadságon alapuló értékrendet képvisel (GACSEV 1963: 5).
    A Dzsamila szerelme szövegében találunk olyan elõreutalásokat, melyek magyarázzák illetve bizonyítják, hogy a címszereplõ szabad és bátor személyiség, s így érthetõ, hogy meri vállalni érzéseit. A cselekmény szervezésében is fontos szerepet játszanak azok a szöveghelyek, ahol a narrátor azt fogalmazza meg, hogy ez a lány különbözik a múlt eszményeitõl, a törzsi ideáloktól:
    "… Dzsamiláról azonban már a megérkezése utáni elsõ napokban kiderült, hogy nem olyan, amilyennek a menynek lennie kellene. Igaz, hogy tisztelte az öregeket, hallgatott rájuk, de sohasem hajtott fejet elõttük… Mindez persze eltért a hagyományos elképzelésektõl, amely családunkban kialakult arról, hogyan kell viselkedni a fiú feleségének." (AJTMATOV 1976: 16-18.)
    A címszereplõ bátorságát, szabadságszeretetét a narrátor Dzsamila apjának "nevelési elveivel" magyarázza.
    "Nem tudom, mivel magyarázzam, talán azzal, hogy Dzsamila gyerekkorától fogva hajtotta apjával együtt a ménest - hiszen egyetlen gyermeke volt az apjának, egy személyben fia is, meg lánya is - elég az hozzá, hogy jellemében férfias vonások is rejtõztek." (AJTMATOV 1976: 15.)
    Az ember fáradhatatlan törekvése a boldogság elérésére nemcsak nõi, hanem általános emberi törekvés. Fehér Ferenc Ajtmatovról szóló tanulmányában hangsúlyozza, hogy a Dzsamila és Az elsõ tanító is ugyanazt a hõstípust mutatja be a forradalomtól az ötvenes évekig:
    "… Azt a férfit vagy nõt, aki vad és néha vak szenvedéllyel ront az évezredes patriarkális elmaradottság falának, nem törõdve azzal: a zuhanó omladék kit temet maga alá." (FEHÉR 1969: 103.)
    A címszereplõ alakja azért is nagyon fontos a narráció szervezésében, mert a kamaszkorú narrátor, Szejjit eszmélését és önértelmezését segíti elõ. A narrátort és a címszereplõt a rokoni kapcsolaton és a közös munkán kívül még egy fontos kötelék is összefûzi, mégpedig az a tény, hogy Szejjit elsõ, be nem vallott szerelme maga Dzsamila volt:
    "És csak most a földön fekve ébredtem hirtelen annak tudatára, hogy szerettem Dzsamilát. Igen, ez volt az én elsõ, de még gyermekkori szerelmem." (AJTMATOV 1976: 79.)
    Az is nagyon fontos momentum az elbeszélt történetben, hogy a fiatal elbeszélõ mûvésznek - festõnek - készül, s a narratív keretbõl kiderül, hogy ez a törekvés meg is valósult.
    Korábban már említettem, hogy Szejjit és Dzsamila rokonok. De milyen rokonsági viszonyban is van a fiatalember Dzsamilával? A lány Szádiknak, Szejjit testvérének a felesége. Csakhogy Szejjit és Szádik nem édestestvérek, hanem az egyesített, "nagy család" fiai, de édesanyjuk nem ugyanaz. E rokonsági viszony ismertetésével kapcsolatban tér ki az elbeszélõ annak a több ezer éves kirgiz hagyománynak a bemutatására, miszerint az elhunyt férfi özvegyét a legközelebbi élõ rokonnak kell feleségül. vennie. Ebben az esetben a többnejûség védi a családot és a nemzetséget. A "nemzetségi elv" az a magasabb rendû gondolat, mely szerint az egy nemzetségbe tartozók rokonoknak számítanak. Szejjit tulajdonképpen e két család védelmezõje, gondviselõje, azaz "dzsigitje", Dzsamila pedig a "fiatalabbik anya" menye.
    "A szomszéd portán, vagy ahogy az aulban hívták, a Kis Házban, közeli rokonaink laknak. Talán a dédapáink vagy az ükapáink lehettek ugyan édestestvérek, de én azért nevezem õket közeli rokonoknak, mert egy családban éltünk. …Nem sokkal a közös gazdálkodás bevezetése után meghalt a Kis Ház gazdája. Ott maradt a felesége két kiskorú fiúval. Akkoriban még élt a régi törzsi szokás az aulban, hogy nem szabad elengedni a családból az özvegyet és a fiúkat, ezért aztán a rokonok férjhez adták az asszonyt az én apámhoz. Erre kötelezte apámat az õsök szelleme is, hiszen õ volt az elhunyt legközelebbi rokona.
    Így született meg a mi második családunk…. A Kis Házban ott maradt az anya - akit én úgy hívtam, hogy fiatalabbik anyám - és a menye, Szádik felesége." (AJTMATOV 1976: 8-9.)
    A Dzsamila szerelmében a többnejûség pozitívumait emelte ki a narrátor, hisz a "két anya" - látszólag legalábbis - egyetértésben dolgozott a nagy család érdekében. A családfõ szerepét egyértelmûen Szejjit anyja töltötte be, aki még férje véleményét sem kérte ki a fontos kérdésekben:
    "Nagy családunk anyámnak köszönhette, hogy a házban egyetértés és bõség uralkodott. Teljhatalmú gazdasszonya volt mindkét portának, a családi tûzhely õre… Otthon mindent anyám intézett. Apámat, õszintén szólva, nem tekintették a család fejének az aulban. Gyakran elõfordult, hogy az emberek valamivel kapcsolatban így vélekedtek: "Hát inkább ne a mesterhez menj - mesternek nevezik nálunk tiszteletteljesen az iparosokat -, az csak a munkájához ért Náluk az idõsebbik anya a feje mindennek, hozzá fordulj, jobb lesz…" (AJTMATOV 1976: 10-11.)
    A nõi címszereplõ mellett tehát a másik fontos nõalak - az elbeszélõ személye, illetve a narráció-szervezés szempontjából is - Szejjit édesanyja, azaz Dzsamila anyósa. Õ a patriarchális-nemzetségi értékrend hordozója és védelmezõje, akinek lelki története búvópatakként húzódik meg a kisregény szövegében. Addig, míg Dzsamilában és Szejjitben érzelmi viharok dúlnak, Szejjit édesanyja - talán éppen Dzsamila hatására - megérti édes fiát is, amikor õ a tanulást, a mûvészi életformát választja. Talán az édesanya belsõ (lelki-tudati) átalakulása még jelentõsebb, hisz önmagán, s a hagyományokon felülemelkedve képes az egyetlen, megmaradt fia javát szolgálva megérteni vágyait és elengedni õt:
    "- Elutazom tanulni…Megmondom apámnak. Festõ akarok lenni - jelentettem ki szilárdan anyámnak.
    Meg voltam gyõzõdve, hogy szemrehányást fog tenni, és sírva fakad, felemlegeti a háborúban elpusztult fivéreimet. De legnagyobb csodálkozásomra nem sírt, csak így szólt szomorúan, csendesen:
    Menj csak… Kinõtt a tollad, a magad módján kell szárnyra kelned most már… Honnan tudnók mi, magasra repülsz-e majd? Talán neked van igazad! Utazz el…" (AJTMATOV 1976: 84.)
    A kisregény - rövidsége mellett - rendkívül összetett. A narratíva elsõ és legkézenfekvõbb szintje a szerelmi szál - Dzsamila és Danijar története -, a második - a mûvészregény szintje - Szejjit felnõtté és festõvé válásának története. A harmadik pedig az édesanya tudati átalakulása, mely magában foglalja a korszakváltás és a gyermekek felnõtté válásának elfogadását.
    A kisregény szereplõinek közös létélménye a "határhelyzetben levés", hisz a történelmi korszakra is az átmenetiség a jellemzõ, illetve a fõszereplõk is érzelmi válaszúthoz érkeztek, azaz vagy követik érzéseiket, vagy a közösség elvárásainak tesznek eleget. Lebegyeva szerint a személyiség szabadsága az a pozitív érték, mely szemben áll a közösség által képviselt, megmerevedett hagyományokkal (LEBEGYEVA 1972: 19.)
    A nõi szerep másik kulcsfontosságú megformálása Ajtmatov életmûvében az 1962-ben született Az elsõ tanító címû kisregény. Az elbeszélésben ábrázolt történelmi korszak korábbi, mint a Dzsamila szerelme esetében: az elbeszélt történet 1924-ben kezdõdik. Az elsõ tanítóban is ugyanaz az elbeszélõi pozíció, mint a Dzsamilában, sõt ugyanaz a narrátor hivatása is: Az elsõ tanító elbeszélõje ugyanaz a titokzatos festõ, aki - közelebbrõl vagy távolabbról - ismeri a történetek szereplõit. A kirgiz író ezzel az eljárással mintha egy azonos elbeszélõ köré szervezett (regény)ciklus illúzióját keltené fel az olvasóban. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy Dzsamila története is a Kurkureu folyó mellett játszódik, Az elsõ tanítóban elbeszélt történet helyszíne pedig az azonos nevû falu. Altinaj Szulajmanovna levélformában megírt gyónását - a tulajdonképpeni történetet - a festõ elsõ személyû narrációja vezeti be, tehát a szerzõ ez utóbbi kisregényben is a "keretezõ" eljárást alkalmazza. Az elsõdleges és másodlagos elbeszélõ összekapcsolása logikailag azért lehetséges, mert "földik", mindketten Kurkureu faluból származnak és mindketten értelmiségiek. Altinaj asszony filozófia-professzor, tanszékvezetõ, az aul büszkesége. Az elbeszélõ igyekszik minél pontosabban megindokolni, miként kerül egyre bizalmasabb viszonyba Altinaj Szulajmanovnával, s mi készteti az asszonyt arra, hogy megossza féltve õrzött titkát egy számára szinte ismeretlen emberrel. Az azonban narratológiailag kissé bonyolult megoldásnak tûnik, hogy Altinaj levelét nem közvetlenül közli a "címzett", hanem az írás alapján beszéli el a másodlagos narrátor, azaz a festõ:
    "Napokon át Szulajmanovna levele járt a fejemben. De semmi okosabbat nem tudtam kitalálni annál, mint hogy az õ nevében mindent elbeszéljek." (AJTMATOV 1977: 215.)
    A festõ-narrátor elbeszélésének elsõdleges célja az, hogy igazi asszonyként mutathassa be Altinaj Szulajmanovnát, az aul büszkeségét. Mi van a látszat mögött? Milyen is valójában az igazi Altinaj? Az elbeszélõ már a kisregény elején ösztönösen ráérez arra, hogy az akadémikus asszonyt fájó emlékek kerítik hatalmukba szülõföldjén:
    "A szeme körül apró ráncok pókhálózta, hervadó arcon szomorú, töprengõ árnyék suhant át. Keserûen, valahogy mélységesen asszonyosan nézte a fákat. Hirtelen úgy láttam, hogy nem is Szulajmanovna, az akadémikus áll elõttem, hanem egy nyíltszívû, örömében és bánatában is egyszerû kirgiz asszony. Ez a tudós asszony ezekben a percekben szemmel láthatóan ifjúságára emlékezett, amelyet, ahogy dalaink is mondják: nem ér utol hívó szavad, akármilyen magas hegyrõl kiáltasz is utána." (AJTMATOV 1977: 213.)
    A késõbbiekben e bonyolult narrációs technika segítségével felidézõdik Altinaj ifjúsága. A Dzsamilá szerelméhez hasonlóan ebben a mûben is kamaszkorú a fõszereplõ. Az elsõ tanító témája is a történelmi és magánéleti határhelyzet megragadása és kibontása. A szereplõk valóban két korszak határán állnak, hisz a patriarchális nemzetségi rendet felváltja a szovjethatalom. Ennek a váltásnak valóban voltak pozitívumai, hisz az írásbeliséggel sem rendelkezõ közép-ázsiai tagköztársaságban megindult az oktatás, az analfabétizmus felszámolása. A kirgiz írásbeliség 1924-ben az arab írással kezdõdött, 1928-ban áttértek a latin, majd 1940-ben a cirill ábécére (KAKUK 1976), 1926-tól megkezdõdött a kirgiz pedagógusok képzése, s 1940-re felszámolták az írástudatlanságot. Az önálló Kirgiz Tudományos Akadémiát 1954-ben hozták létre. Talán nem véletlen, hogy a kisregényben elbeszélt történet is pontosan 1924-ben kezdõdik:
    "Ezerkilencszázhuszonnégyben történt. Igen, pontosan abban az esztendõben… Tizennégy éves voltam akkor, és elhunyt édesapám unokatestvérének házában éltem…"
    A szovjethatalom a nõket is felszabadította. Nekik is éppolyan joguk lett tanulni és dolgozni, mint a férfiaknak. Már nem tekinthették a férfiak õket csupán tárgynak, s nem rendelkezhetett a család sorsuk felett. Csakhogy ez az átmenet nem történhetett meg áldozatok nélkül. Talán az utolsó áldozat éppen Altinaj volt. Az erõszak, amit elkövettek rajta, azért volt még megalázóbb és fájdalmasabb, mert a kislány lelkében fokozatosan alakult ki a szerelem, tanítója, Gyujsen iránt. Altinaj nagynénje azonban eltökélte, hogy mindenáron férjhez adja az alig 15 éves kislányt:
    "- Ugyan mit viháncolsz, te ostoba? Úgy látszik, azt akarod, hogy pártában maradj. Más ember gyereke ebben a korban már rég férjhez megy, lendít valamit a szülõi házon, te meg… Mondhatom, jól kiválasztottad, mivel töltsd az idõd, iskolába jársz…No de várj csak, én majd kézbe veszlek." (AJTMATOV 1977: 257)
    Mivel Altinaj árva volt, legközelebbi rokonai nevelték, s úgy gondolták, ezért joguk van dönteni a kis árvát érintõ minden fontos kérdésben. A kislány és nagynénje viszonya tulajdonképpen a gonosz mostoháról és az árvalányról szóló népmesei sémán alapul (GACSEV: 1982: 130). Nekünk természetesen a Hamupipõke-történet mint pretextus jut eszünkbe a mû olvasása során (ZSADÁNYI 2000: 364). A nagynéni szinte ugyanolyan domináns szerepet tölt be a családban, mint Dzsamila "idõsebbik" anyósa. Csakhogy õ mindig a család érdekeit tartotta szem elõtt, Altinaj nagynénje azonban igazi gonosz mostoha, hisz minden befolyását arra használja fel, hogy megszabaduljon a lánytól. Gacsev szerint a két asszony ugyannak az "õsanya- típusnak" pozitív és negatív variánsa (GACSEV: 1982: 130).
    A nagynéni el is érte célját, hisz talált Altinajnak férjjelöltet. Valószínûleg Gyujsen is értesült a tervrõl, s nem is engedte többé haza a kislányt. A szörnyûség beteljesülése elõtti nap ültették a dombtetõre azt a két nyárfát, mely be nem vallott szerelmük szimbólumává vált:
    "- Nézd csak ezt a két kicsi nyárfát, neked hoztam. Most mi ketten elültetjük õket. Amíg felnõnek erõt gyûjtenek, te is megnõsz, derék ember leszel. A lelked jó, az eszed tudásra szomjas. Mindig az az érzésem, hogy tudós lesz belõled. Hiszek ebben, majd meglátod, így van ez megírva születésedtõl fogva. Most még fiatalka vagy, akár egy vesszõ, éppen olyan, mint ezek a nyárfacsemeték. Gyere Altináj, ültessük el õket. És leld örömed a tanulásban, én fényes kis csillagom." (AJTMATOV 1977: 262.)
    Gyujsen megpróbálta megmenteni a kislányt. Sikerült elérnie, hogy Altinajt a városba küldjék tanulni. A tragédiát azonban nem tudta megakadályozni, hisz Altinajt a családja hozzáadta egy sokkal idõsebb férfihez - második feleségnek. Altinajt barbár módon elrabolták, Gyujsent pedig félholtra verték - mindezt az iskolások szeme láttára:
    "- Üsd! Üsd! Verd szét a fejét! Vágd, hogy beledögöljön! Nagynéném fúriaként rontott rám a szederjes képûvel. Pányvát dobtak a nyakamba és kivonszoltak az udvarra. Minden erõmet összeszedve kitéptem magam közülük, s egy pillanatra láthattam még a rémületbe dermedt gyerekeket és a fal mellett, a sötétlõ vérrel telefröcskölt Gyujsent." (AJTMATOV 1977: 267.)
    Altinajt azért sikerült erõszakkal elvinni, mert még élt az aulban az az évszázados hagyomány, hogy a lányt akarata ellenére férjhez lehetett kényszeríteni. A "szederjes képû" - aki még arra is méltatlan, hogy neve legyen - második feleségnek vitte haza Altinajt. A férfi elsõ felesége a "fekete asszony" igazi rabszolgasorsban élt férje mellett.
    "Ahogy e fekete asszony halott szemébe néztem, úgy éreztem, hogy már én sem élek, a sírgödörben vagyok. Már-már el is hittem volna, ha nem hallom a folyó zúgását. A víz csobogva, dübörögve rohant a zubogókon át - szabadon." (AJTMATOV 1977: 269-270.)
    A tragédiát azonban nem lehetett elkerülni. Hiába adta rendõrkézre a "szederjes képût" Gyujsen, az elõzõ éjszakán Altinájt megerõszakolta a férfi:
    "Ezen az éjszakán, tizenöt éves koromban asszonnyá lettem… Fiatalabb voltam az erõszaktevõ gyermekeinél." (AJTMATOV 1977: 270.)
    A jövõ társadalma szempontjából azonban óriási vívmány volt, hogy a szovjethatalom a nõket is felszabadította, s az ilyen bûnökért - ami korábban természetes volt - ezután már büntetés járt. Ez valóban olyan történelmi korszakváltás, melyet átmenetiségében nagyon nehéz megragadni, de Ajtmatovnak sikerült. A egész, poligámián alapuló rend kritikáját Altinaj fogalmazza meg, aki talán az utolsó, akinek ezt a megaláztatást el kellett viselnie:
    "Tokol: a második feleség. Ó hogy gyûlölöm ezt a szót! Ki és milyen nyomorult korban találhatta ki? Lehet-e megalázóbb valami a függõségben élõ második asszony helyzeténél, aki rabnõ testestül-lelkestül! Keljetek fel a sírotokból, szerencsétlenek, keljetek fel, ti szellemei az agyongyötört, meggyalázott, emberi méltóságuktól megfosztott asszonyoknak! Keljetek fel, ti vértanúk, hadd remegjen meg sötét szelleme azoknak az idõknek! Én mondom ezt, az utolsó közületek, akinek ez a sorsa." (AJTMATOV 1977: 271.)
    Miután a "szederjes képût" elvitték a rendõrök, azután szakadt fel az addig szótlan, "fekete asszonyból" a negyven évig elfojtott bánat és sérelem:
    "- A Fû se nõjön ott, ahová lépsz! Szóródjon szét a csontod a sztyeppen, s a holló vájja ki a szemed! Adja isten, hogy többé sose lássalak! Pusztulj a szemem elõl, pusztulj te szörnyeteg, pusztulj, pusztulj, pusztulj!" (AJTMATOV 1977: 275.)
    Csingiz Ajtmatov Az elsõ tanító címû kisregényében tehát négyféle nõtípus különíthetõ el, akik a két korszak határán állnak. A rabszolgasorsban élõ "fekete asszony", a "matriarcháta" nagynéni, a múlt eszményeivel harmóniában élõ Szajkál anyó - és a jövõ eszményeit képviselõ Altinaj.
    Altinaj sorsa ezután jobbra fordult, Gyujsen nemcsak kiszabadította a "szederjes képû" karmaiból, hanem el is intézte a kislánynak, hogy a városba mehessen tanulni. Altinaj új élete tulajdonképpen egy valós - s egyben szimbolikus "tisztító fürdõvel" kezdõdik. A víz egyébként az ajtmatovi szimbólumrendszerben az életet jelenti:
    "Szállj le a lóról, Altinaj, mosakodj meg. - Zsebébõl egy darabka szappant vett elõ. - Tessék, használd csak bátran…Bólintottam. Amikor Gyujsen elment, levetkõztem, és óvatosan beléptem a vízbe. Fehér, kék, zöld, piros kavicsok néztek vissza rám a a patakmederbõl. A rohanó, égszínkék víz sustorgott, pezsgett a bokám körül. A tenyeremmel belemertem, és a mellemre locsoltam. A hideg kis patakok végigfutottak a testemen, és napok óta most elõször felnevettem. Milyen jó volt nevetni! Egyre csak locsoltam magamra a vizet, aztán a mélybe vetettem magam. A sebes víz egy szempillantás alatt a sekély partra sodort, de én újra meg újra belerohantam a habzó, sistergõ áradatba.
    - Vidd el magaddal, víz, e napok minden piszkát, szennyét! Tégy olyan tisztává, mint te vagy! - suttogtam, és nevetni kezdtem, magam sem tudom, miért." (AJTMATOV 1977: 277.)
    A tisztító fürdõ azt szimbolizálja, hogyan is kell érzelmileg túljutni a szörnyûségeken, s hogyan lehet az életbe újra visszatalálni.
    Altinaj ezután új életet akart kezdeni új helyen. Már senki sem tartotta vissza a kislányt, mehetett a városba tanulni. A búcsú nagyon nehéz volt, de érzéseiket egyikük sem merte megvallani a másiknak:
    "- Altinaj, én téged soha egyetlen lépésre sem engednélek el magamtól - mondta. De nincs jogom zavarni téged. Neked tanulnod kell. Jómagam meg keveset tudok, Utazz el, jobb lesz így… Isten veled, tanítóm, isten veled elsõ iskolám, isten veled, gyermekkorom, isten veled, mindenkitõl eltitkolt elsõ szerelmem." (AJTMATOV 1977: 278-280.)
    Ezután következik Altinaj további életének rövid összefoglalása. Altinaj elõször a nagyvárosba, majd Moszkvába került tanulni. Szinte emberfeletti kitartással tanult, hogy megfeleljen elsõ tanítója, Gyujsen várakozásának:
    "… És a legnehezebb percekben gondolatban mindig számot adtam elsõ tanítómnak, s nem mertem meghátrálni. Azt, amit más könnyen elért, én csak óriási munkával tudtam megszerezni. Hiszen nekem az ábécétõl kellett elkezdenem." (AJTMATOV 1977: 281.)
    A két értékes ember a történelmi viharokban elsodródott egymás mellõl. Altinaj levelére Gyujsen nem válaszolt, ezután levelezésük megszakadt. Mikor kitört a háború, a fiatal lányt Frunzéba evakuálták. Ekkor ment vissza Altinaj Kurkureuba, s ekkor látta meg a dombtetõn a két hatalmas nyárfát, amelyet még együtt ültettek Gyujsennel. A férfi azonban már nem volt a faluban, bevonult a hadseregbe. A háború után Gyujsennek nyoma veszett. Mindössze egyszer csillant fel a remény, hogy mégis életben van: Altinaj szibériai utazása során az egyik kitérõállomáson Gyujsent vélte felismerni, de tévedett. Ezután már teljesen szertefoszlott a remény, hogy a férfi túlélte a háborút.
    "S ebben a vonat mellett kimérten lépkedõ sokaságban, a távíródrótok közt zümmögõ szél zúgásában a gyászinduló hangjait hallottam. »Nem látom többé soha«. (AJTMATOV 1977: 288.)
    Altinaj asszony hosszú évek múltán, az új iskola ünnepélyes megnyitójára érkezett vissza az aulba. Ekkor tudta meg, hogy Gyujsen a háború után Ukrajnában telepedett le, s csak öt éve tért vissza a szülõföldjére.
    Gyujsen álmai tehát lényegében megvalósultak: Altinaj tudós lett, s felépült az aulban az iskola. A kisregény - igaz, kissé melankolikus felhanggal - e két nagyszerû ember találkozásának lehetõségével zárul:
    "Moszkvában most éjjel két óra van. A szálló erkélyén állok, nézem Moszkva végtelen fényeit, és arra gondolok, hogy elmegyek az aulba, találkozom a tanítómmal, és megcsókolom galambõsz szakállát." (AJTMATOV 1977: 293.)
    Csingiz Ajtmatov nõalakokat középpontba állító kisregényei nemcsak irodalmi, hanem történelmi és etnográfiai szempontból is jelentõsek, hiszem az európai olvasó számára szinte ismeretlen, egzotikus világot mutatnak be. A "Közép-Kelet" hagyományait, szokásrendszerét a kirgiz író azonban nem öncélúan ábrázolja, hanem általában valamilyen erkölcsi probléma megragadásának szolgálatába állítja. Jagusztin László szerint Ajtmatov munkásságával elindult a "kirgiz irodalmi kultúrának egy sajátos és sikeres, belülrõl indított megújítása, a hagyományoknak poetizált etikai tartalmakkal való ötvözése az, amit Ajtmatov mûvészi kötelességének érez". (JAGUSZTIN 1991: 114.)
 

    IRODALOM

    AJTMATOV, Cs. : Fehér hajó. Kisregények. Bp., 1976.
    AJTMATOV, Cs. : Korai darvak. Két kisregény. Bp., 1977.
    FEHÉR Ferenc: Kirgiz Sztyeppéken az eltûnt idõ nyomában. //Új Írás. 1969. 5. 1o1-1o9. 1969. 6. 97- 102.
    JAGUSZTIN László: Konfliktustípusok a mai szovjet kisregényben Bp.. 1991.
    KAKUK Zs.: Mai török nyelvek. 1976.
    ZSADÁNYI E.: Hamupipõke nem megy bálba. //Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Bp.,2000. 364-390.
 

 

MÛHELY

(OROSZ TUDOMÁNYOS AKADÉMIA)

A nõk esélyegyenlõtlensége Oroszországban*

A nõk esélyegyenlõtlensége egyike a legbonyolultabb  problémáknak. Nézzük, hogyan látják ezt a problémát az orosz nõk, az élet mely területein egyenlõek a férfiakkal, illetve mely területeken nem érvényesül ez az egyenlõség.
 
 
 

	Egyenlõk	A férfiaknak több a joguk	A nõknek	Nem tudja
Professzionális képzés elérhetõsége	71,8	17,1	0,9	10,2
Elhelyezkedés a szakmában	31,7	57,8	1,4	9,1
Elhelyezkedés általában	35,2	52,5	1,3	11
Munkabér	29,3	55	1,2	14,5
Hogyan viszonyulnak Önhöz a hivatali szervek	37,3	23,6	4,6	34,5
Családi viszonyok	59	19,8	11	10,2
Kikapcsolódás szabad idõben	53	35,5	3,8	7,7
Szabadság alatt	63,4	24,5	2,6	9,5
Részvétel a társadalmi életben	47,4	27,3	3,3	22
Politikai életben	24,9	52,7	0,7	21,7

    Amint a táblázatból látható, a nõk többsége szerint csak néhány területen rendelkeznek a nõk a férfiakkal egyenlõ, vagy még több joggal. Ezek: a szakmai képzés elérhetõsége (72,7%), az egyenlõség a családban (70%), a szabadság ideje alatti pihenés (66%), a szabad idejükben való kikapcsolódás (56,8%), a társadalmi életben való részvétel (50,7%). Pár területen viszont a nõk túlnyomó része jogaik megcsorbítását észleli. A táblázatból látható, hogy egyenlõségük megsértését a nõk elsõsorban a foglalkoztatottság területén tapasztalják, ez a jogegyenlõtlenség meglehetõsen sokrétû. Egyenlõtlenség mindenekelõtt a szakmájukban való elhelyezkedésnél mutatkozik. Azoknak a nõknek az aránya, akik úgy gondolják, hogy a férfiak itt több jogot élveznek, illetve, hogy a nõk itt egyenlõ, netán több joggal bírnak 57,8 : 33,1 (a többiek nem tudtak válaszolni. Ezt követi a fizetésnél fennálló jogegyenlõtlenség: 55 : 30,5, valamint a munkahelyen tapasztalt jogegyenlõtlenség: 52,5 : 36,5.
    A nõk többsége diszkriminációt érez a politikai életben való részvétel területén, amely a társadalmi életben történõ részvételtõl eltérõen, reális lehetõséget biztosítana ahhoz, hogy részt vehessenek a hatalom gyakorlásában. Más szóval, az erõforrásokért folyó növekvõ konkurenciaharc következtében - amely a piaci viszonyok velejárója - a nõket a legfontosabb területeken sújtja diszkrimináció, a kvalifikált és magasan fizetett állásokban és a hatalomhoz való hozzáférésben. Arról nem is beszélve, hogy a munkanélküliség fenyegetése, valamint az elhelyezkedés nehézségei sok nõt arra kényszerítenek, hogy belenyugodjanak a fizetésbeli egyenlõtlenségbe, és szakmájukon kívül próbáljanak elhelyezkedni.
    A közvélemény kutatás eredményei arra utalnak, hogy a nõk többsége meg van gyõzõdve arról: helyzete az utóbbi években észrevehetõen rosszabbodott.
 
 
 

	Könnyebb lett	Nehezebb lett	Nem változott
A kívánt képzés elérhetõsége	20,4	64,8	14,8
Munkalehetõség	11,7	79,4	8,9
Magánélet kialakítása	8,4	53	38,6
Gyerekek taníttatása és nevelése	2,8	85,8	11,4
Vezetõ állás elérhetõsége	21,1	47,1	31,8
Önmegvalósítás vállalkozásban, politikában, társadalmi tevékenységben	45,8	29,3	24,9
Testápolás és egészség	42,5	41	16,5
Háztartás	25,2	47,5	27,3
Erõszakmentesség	1,5	72	26,5

 

    Amint a táblázatból látható, az orosz nõk csaknem 80%-a azt észleli, hogy az utolsó tíz évben nehezebben talál munkát. Természetesen lehetne azt is mondani, hogy ez a probléma általános és a férfiakat is érinti. Ha azonban összehasonlítjuk a munkához és a tanuláshoz való hozzáférést, akkor észrevehetõ, hogy az orosz nõk nagyon érzékenyen reagálnak arra, hogy az általuk tapasztalt nehézségek vagy az országban megélt helyzet, vagy a diszkrimináció erõsödésének következményei. Mindenesetre, bár a nõk majdnem kétharmada úgy vélekedik, hogy a kívánt képzés elérhetõsége nehezebb lett, mégis csak 17,1%-uk állítja, hogy a férfiaknak e téren több joguk van. Gyökeresen eltér ettõl a munkahelyi helyzet, ahol a nõknek több mint fele jogegyenlõtlenséget tapasztal.
    A nõk mely csoportjai tapasztalnak leginkább diszkriminációt a tanulás, a férfiakkal azonos szakképzettség elérhetõsége illetve a munkabérek terén? Ez roppant lényeges kérdés, ugyanis a politikában való részvétel a nõk többsége számára kevésbé fontos és nem tartozik alapvetõ életcéljaik közé, míg a tanulás és az érdekes munka lehetõsége alapvetõ értéket képvisel az orosz nõk túlnyomó többsége számára. Azok a jogsértések, amelyek ezeken a területeken jelentkeznek, súlyosan érintik az orosz nõket, észrevehetõen hatnak világszemléletükre.
    A tanulás lehetõségének rosszabbodását mindenekelõtt a lakosság legbizonytalanabb helyzetében élõ rétegek észlelik. Azt lehet mondani, hogy a formálisan mindenki számára ingyenes állami oktatás ellenére az orosz lakosság legrosszabb helyzetében élõ rétegeit valóságos diszkrimináció sújtja.
    Hogyan értékelik a különbözõ jövedelemmel rendelkezõ nõk a kívánt tanulás elérhetõségét az utóbbi tíz évben?
    Ez nem kizárólagosan nõi probléma. Nem véletlen, hogy függetlenül anyagi ellátottságuktól, a nõknek csupán 15-19%-uk gondolja, hogy a férfiak e téren több jogot élveznek. Mindenesetre a különféle munkákat végzõ nõknél a megkérdezettek 75%-a gondolja úgy, hogy nehezebb lett a tanulás elérhetõsége. A vállalkozóknál viszont ez a százalék 46,2%. A megkérdezettek lakóhelye is befolyásolja a válaszokat. A megapoliszok lakóinak 48,5%-a gondolja úgy, hogy a tanulás lehetõsége szûkült, míg a kisebb városokban és falvakban ez a mutató 70%. A legnyomorúságosabb körülmények között élõ csoportok még gyakrabban utalnak a férfiakkal való esélyegyenlõtlenségükre. Így hát azok között, akik anyagi helyzetüket rosszabbnak értékelik, minden ötödik nõ emlegette a nemek közötti egyenlõtlenséget, míg a helyzetüket jónak mondóknál ez csak minden tizedik nõ esetében fordult elõ. Nem véletlen, hogy a tanulás elérhetõsége szorosan összefügg azzal, mennyire érzi magát az adott nõ egy bizonyos társadalmi réteg részének, mennyire elégedett társadalmi státuszával.
    Mit gondolnak a férfiakkal való esélyegyenlõségrõl és a tanulás hozzáférhetõségérõl a szociális státuszukkal eltérõ módon elégedett csoportok?
    A leghátrányosabb helyzetû nõk az oktatás területén kétféle diszkriminációval küzdenek: diszkriminációt szenvednek mint szegények és még inkább kiszolgáltatottak a nemük miatt, mint a szerencsésebb körülmények között élõk.
    Hasonló a helyzet az üzleti életben, a politikában és a társadalmi önmegvalósítás terén is. A jobban élõ társadalmi rétegekhez tartozó nõk derûlátóbban ítélik meg lehetõségeiket mint a "társadalmi outsiderek". A megkérdezettek 45,8%-a úgy véli, hogy az önmegvalósítás ezeken a területeken könnyebb lett, a diplomás nõknek több mint fele gondolja ezt, míg az aspirantúrát befejezõ vagy tudományos fokozattal rendelkezõ nõknél ez az arány már kétharmad.. A középiskolát sem végzõknek viszont kevesebb, mint negyede gondolja ezt.
    A karrierépítés lehetõségének értékelését a nõk társadalmi helyzete határozza meg. Azoknak a száma, akik úgy gondolják, hogy az üzleti életben, a politikában, társadalmi tevékenységben történõ önmegvalósítás a 90-es évek változásai, reformjai óta könnyebb lett a nõk számára, a szegényektõl a magasabb jövedelmûekhez történõ átmenet mértéke szerint nõ. A szegényeknél ezek aránya 37,1%, míg a magasabb jövedelmûeknél 61,2%. Ugyanez a tendencia jellemzi azoknak a nõknek a véleményformálását is, akik különbözõképpen értékelik saját társadalmi státuszukat, és akik eltérõ társadalmi-professzionális csoportokhoz tartoznak. Figyelembe véve, hogy önmegvalósításuk lehetõségének jobbulását leginkább a vállalkozó nõk jelezték (mintegy 80%), világos, hogy ezeknek a lehetõségeknek a kibõvülésén a nõk az üzleti élet térhódítását értették, hiszen ez a reformokat megelõzõen egyszerûen nem volt lehetséges.
    A rendszerváltás évei alatt ugyanakkor, nem minden karrier vált elérhetõbbé, még az elõnyösebb helyzetû nõk számára sem, így például nehezebb lett vezetõ állásokba jutni az utóbbi tíz évben (78,9% gondolja ezt). Még a magasabb jövedelmû csoportokban is azok, akik úgy gondolják, hogy vezetõ állásba jutni könnyebb lett, azokkal szemben, akik szerint nehezebb lett: 32 : 38.
    Következésképpen a rendszerváltás idõszaka az életnek azon területein, amelyek a tanulás lehetõségétõl és az ebbõl adódó érvényesüléstõl függnek, az önálló vállalkozások kivételével korlátozta az orosz nõk lehetõségeit. A kevésbé jómódúak számára ez a korlátozás még sokkal nagyobb méreteket öltött.
    Ami a munkát illeti, az orosz nõk véleménye szerint a reformok sokuk számára lényegesen megnehezítették a munkaerõpiacon történõ sikeres integrációt, a hatékony munkavégzést, és ezt a felmérések is igazolták. Azok között az alapvetõ problémák között, amelyek normális életvezetésüket megzavarják, a munkával kapcsolatos problémákat a megkérdezett nõk több mint negyede sorolta el (27,6%), habár csak 3,8%-uk azonosul a munkanélküliekkel.
    A munkanélküliségen kívül ezek a problémák azért is jelentkeznek, mert a nõknek nincs elég lehetõségük arra, hogy foglalkozásukban megvalósítsák magukat (a megkérdezettek 27,2%-a rossznak ítéli ezt a lehetõséget) Sokakat valóban fenyeget a munkanélküliség réme (ettõl erõsen tart az orosz nõk 25,7%-a) Továbbá minden negyedik megkérdezett nõ családjában akadnak munkanélküliek vagy olyanok, akik csak nehezen találtak állandó munkát. Mindez tovább súlyosbítja a nõk helyzetét, az anyagi nehézségek rosszabbodásától egészen odáig, hogy a család eltartása érdekében külön munkát is kell vállalniuk.
    Bár a nõkkel szembeni diszkrimináció a nõk társadalmi helyzetének is függvénye, mégis, az összes csoporthoz tartozó megkérdezett nõk kétharmada gondolja azt, hogy a változások megnehezítették az elhelyezkedést. A magasabb jövedelmû nõk 67,6%-a osztja ezt a véleményt, míg a közepes jövedelmûeknél ez az arány 75,4%, az alacsonyjövedelmûeknél pedig 87%. Az adatokból ítélve tehát legalább két olyan réteg van, melynek helyzete igen súlyos. Egyik a magas képzettségû nõk csoportja, akik jelenleg szakemberként dolgoznak. Az õ esetükben a munkahelyi megkülönböztetés elsõsorban abban nyilvánul meg, hogy nehezen tudnak elhelyezkedni a szakmájukban, kétharmaduk arról beszél, hogy e téren a férfiaknak több joguk van. A többi csoportban a megfelelõ mutatószám mindössze 50%. Ugyanakkor a fizetésnél és elhelyezkedésnél történõ megkülönböztetésre panaszkodók száma ebben a csoportban megfelel az átlagnak.
    A nõk második csoportja az alacsony képzettségûek, elsõsorban olyanok, akiknek még a középszintû képzettségük sincs meg, és kis városokban élnek. Az õ esetükben a férfiakkal szembeni esélyegyenlõtlenség elsõsorban az elhelyezkedésnél nyilvánul meg. A képzettségnél, lakóhelynél, társadalmi helyzetnél, a rendelkezésre álló erõforrásoknál nem kisebb jelentõséggel bír a nõk családi helyzete. A kiskorú gyermekek mamái tapasztalták leggyakrabban az utóbbi tíz évben, hogy nem találtak munkát. A foglalkoztatási diszkrimináció következményeitõl legjobban a gyermekeiket egyedül nevelõ vagy sokgyermekes anyák szenvednek. Az elsõ kategóriában õk az elsõ számú kenyérkeresõk, a másodikban pedig a család nem tud megélni a nõk keresete nélkül. A csonka családoknál, ahol a nõ a családfõ és két vagy három gyermek van, 37% észlelt munkahelyi problémát, az egy gyermekeseknél ez 30,1%, míg az egyedülálló nõknél 11,9%. A gyermekeiket egyedül nevelõ nõk a többieknél gyakrabban vesztették el munkahelyüket (32%, összehasonlítva az átlagos 25,7%-al). Hozzá kell tennünk, hogy a jelenlegi körülmények között a nõi diszkriminációt nemcsak a csonka családok családfõi, de a teljes értékû, két vagy több gyerekes családok is érzik. Nem véletlen, hogy ezekben a családokban a nõk majdnem 85%-a azt mondja, hogy a változások következtében nehezebben találnak munkát. Az egyedülálló nõknél ez 67,4%, míg az egyedülálló férfiaknál 72,5%. A gyerekes családoknál a nõket jobban érinti a munkahelyi diszkrimináció. Láthatóan a munkaadók - s nem minden alap nélkül - joggal tartanak attól, hogy ezeknek a nõknek a munkahelyi hatékonysága alacsonyabb lesz, mint más munkavállalóké.
    A nõk elhelyezkedési esélyegyenlõtlensége a család demográfiai helyzetének függvényében:
 
 

		A férfiaknak van több lehetõségük
	Munkát találni	Szakmában elhelyezkedni	Jobb fizetést kapni
Teljes családok gyermekekkel	54,3	58,6	54,7
Csonka családok gyermekekkel	61,4	61,2	54,2
Sokgyermekes családok	66,7	61,9	57,1
Egyedülállóak	48,8	51,2	58,1
Fiatal gyermektelen családok	55,0	67,5	60,8
Egyéb gyermektelen családok (köztük felnõtt gyerekekkel)	46,5	52,5	53,0

 

    A gyermektelen fiatal nõk helyzete is nagyon nehéz a munkahelyeken. A meglévõ adatok szerint a 20 év alatti lányok 40%-a érzi úgy, hogy életének rendezetlensége a munkahelyi problémákhoz kapcsolódik, amíg az idõsebbeknél ez a szám nem haladja meg a 25%-ot. A nõknek ebben a kategóriájában több olyan tényezõ játszik szerepet, ami megnehezíti a munkahelyi elhelyezkedést ugyanazért a bérért. Amikor a lányok elkezdenek dolgozni, akkor a munkaadók hajlamosak elutasítani õket. Ha két dolgozó közül választhatnak, akik közül egyiknek sincs gyakorlata, inkább választják a fiút, mint a lányt, aki hamarosan gyereket szülhet, ami a munkaadóra negatív következményekkel jár. Amennyiben a lányt alkalmazzák, akkor is csak egy bizonyos idõre, szerzõdéssel, az ebbõl származó fizetési következményekkel. Ezért a fiatal gyermek nélküli nõk számára a munkahelyi esélyegyenlõtlenség sokkal kiélezettebb, mint az idõsebb, kisgyermekekkel rendelkezõk esetében. Az alacsony képzettséggel rendelkezõ nõk számára az elhelyezkedés gyakran megoldhatatlan problémát jelent. Ha sikerül is nekik ezt megoldani, általában alacsony szakképzettségû vagy szakképzetlen munka vár rájuk, a férfiakénál alacsonyabb fizetéssel. Éppen ezért, az ezekbe a csoportokba tartozó nõknél magas az aránya azoknak, akik irigylik a külföldi férfiakhoz férjhez menõket. Mindenesetre a megkérdezettek közül arra a kérdésre: "Mit gondolsz azokról, akik külföldiekhez mennek férjhez és elhagyják az országot?", a válaszolók 7,5%-a mondta, hogy õk is ezt tennék. A még középfokú végzettséggel sem rendelkezõknél 16,2%, míg a középfokú képzettségûeknél 11% válaszolt így. Körülbelül hasonló értéket kapunk az alkalmi és az önálló dolgozók esetében, vagy azoknál a nõknél, akik kommunális lakásokban és nagyvárosokban laknak. Ezekben a csoportokban találhatók legtöbben azok, akik úgy vélekednek (16-24%), hogy külföldihez férjhez menni szerencse, még akkor is, ha a megkérdezettek, maguk, erre nem törekednek. Az egyetemistáknál ez az arány mindössze 5,8%, míg az aspiránsok és a tudományos fokozattal rendelkezõ nõk között egy sem akadt, aki erre törekedett volna.
    Hogyan viszonyulnak a nõk azokhoz, akik külföldihez mennek férjhez és elhagyják Oroszországot?
    Az ország elhagyásának vágya, a külföldi férj "közlekedési eszköz"-ként való igénybevétele az orosz nõk egy részénél a saját hazájukban tapasztalt talajtalanság kompenzációjaként nyilvánul meg. Figyelembe véve, hogy milyen alternatívák közül választhatnak a lányok, s figyelembe véve mûveltségi és képzettségi színvonalukat, aligha várható, hogy az orosz nõk nem-legális vagy féllegális Nyugat-Európába irányuló emigrációja a közeljövõben megszakadjon.
    Ilyen körülmények között nem meglepõ, ha a megkérdezettek 45,7%-a tartja a nõi szervezetek egyik legfontosabb feladatának az elhelyezkedésnél nyújtandó segítségét. Ugyanakkor azokhoz a csoportokhoz tartozó nõk, akiknek leginkább érdekükben állana, hogy ilyen szervezetben tevékenykedjenek, semmivel sem mutatnak több érdeklõdést e szervezetek iránt, mint a többiek.
    Egy nõ, miután megfelelõ munkát talált (a mi válogatásunkban ez a helyzet a vezetõ állami hivatalokat betöltõ, diplomás és vállalkozó nõk 80%-át, az alkalmazott és szakképzett nõknek pedig -ét jellemzi), kénytelen oly mértékben helytállni a termelésben, hogy nem is próbálhat, vagy csak minimálisan próbálhat könnyíteni munkahelyi terhein a családi problémái megoldásának kedvéért. Vagyis ha megbirkózik a munkahelyi megkülönböztetéssel, ezt a család érdekeinek kárára teszi. Emiatt a gyerekek óhajtott és tervezett száma közötti eltérés független a család anyagi helyzetétõl. A gyerekek nevelését értékelve az összes megkérdezett (közöttük a gyermekeket nevelõ nõk - mintegy 90%) arról beszélt, hogy az utóbbi tíz évben nehezebb lett a gyermeknevelés. Véleményük független jövedelmüktõl és képzettségüktõl
    Ez a legnyomatékosabb mutatója annak, mennyire bonyolult az orosz nõk élete a reformok éveiben. Ez a mutató lényegesen magasabb, mint a munkához jutással és a kívánt képzéssel kapcsolatos értékelés, és magasan felülmúlja az állandó szükségben élõk háztartási problémáinak súlyosbodását is.
    Az orosz nõknek csak 2,4%-a érzi magát jogilag teljes biztonságban, 20,7%-uk érzi magát jogilag csak részben védettnek, míg 76,8%-uk érzi magát kevéssé biztonságban vagy egyáltalán nem, a jelen körülmények között. Különösen riasztó, hogy jogilag a legkevésbé érzik magukat biztonságban a középfokú végzettséggel sem rendelkezõ nõk. 86,4%-uk véli úgy, hogy érdekeiket csak gyengén védik, míg 43,2%-uk, hogy érdekeik egyáltalán nincsenek képviselve. Sajnos annak a rétegnek, amely valamennyi kritérium szerint a legsúlyosabb helyzetben van, a fele tartozik a legfiatalabbak közé (17-25 évesek), vagyis az a nemzedék, amely középiskoláit már a 90-es évek változásainak az idõszakában végezte.

VÁRNAI PÁL FORDÍTÁSA

HELYZETKÉP

Részletek az Open Society Institute (Nyitott Társadalom Intézet) Network Women's Program (Nõi Program Hálózata) által 1999-ben alapított Roma Women's Initiative (Roma Nõk Kezdeményezése) 2006-os felmérésébõl, amely a Közép- és Kelet európai roma nõk helyzetét térképezi fel, valamint Tóth Herta Roma Women's Unemployment in Hungary (Roma nõk munkanélkülisége Magyarországon) (Center for Policy Studies, CEU, Budapest, 2005.) címû tanulmányából.
 

Roma nõk foglalkoztatása
Magyarországon

    A felmérések és publikációk legtöbbje nem szentel figyelmet a roma nõk marginalizált helyzetének a munkaerõ-piacon. Ráadásul Magyarország hosszútávú, országos stratégiája, amely a roma népesség helyzetének javítását tûzi ki célul, a roma nõk számára tervezett munkahelyteremtõ programok kivételével, nem foglalkozik külön a roma nõk helyzetével.
    A roma népesség a becslések szerint 550 000-600 000 között van, azaz a teljes népesség 5,5-6%-a. E számadatokat mindazonáltal gyakran vitatják, és az is vita tárgyát képezi, hogyan kellene a roma népességet statisztikailag meghatározni.
    Bár az elmúlt években számos tanulmány jelent meg Magyarországon a romáknak a munkaerõ-piacon elfoglalt helyével kapcsolatban, érdemes a figyelemre, hogy a legtöbb nélkülözi a nemek szerinti rendszerezést. Egyrészt, a roma nõk továbbra is láthatatlanok a legtöbb felmérésben és publikációban. Ezúttal úgy kívánjuk bemutatni a roma nõk specifikus munkaerõ-piaci helyzetét, hogy - ahol lehetséges - szembeállítjuk azt a roma férfiakéval, bár hangsúlyoznunk kell, hogy a roma férfiak munkaerõ-piaci helyzete is igen törékeny, amivel a megoldást keresõknek szintén sürgõsen foglalkozniuk kell. Másrészt, a legtöbb tanulmány abban a tekintetben is nélkülözi a nemek közti megkülönböztetést, hogy a "gazdaság" és a "munka" szûk értelmezésével csupán a formális gazdaságra összpontosítja figyelmét, a munkát pedig csak bérmunka értelemben fogja fel.

A roma nõk helyzete a magyar munkaerõ-piacon - kulcskérdések
A gazdasági átalakulás tömeges munkanélküliséghez és folyamatos, magasfokú gazdasági inaktivitáshoz vezetett a roma férfiak és nõk körében
    A 80-as évek vége és a 90-es évek eleje között a korábban alkalmazott romák mintegy 40%-a veszítette el munkáját; ez az adat a többségi népességnél mintegy 10% volt.1 A gazdasági átmenet során bekövetkezett tömeges munkanélkülivé válás elsõ sorban a romákat sújtotta - fõleg azért, mert a legtöbb roma alacsony szakképzettséget igénylõ munkaterületen dolgozott, a szerkezetváltás során súlyos veszteségeket elszenvedõ iparágakban. A roma munkások túlreprezentáltsága a tömegméretû munkanélkülivé válásban mindazonáltal nem magyarázható teljesen azzal, hogy alacsony szakképzettségû munkákat végeztek, mivel ahhoz erõsen hozzájárult az etnikai diszkrimináció is. Ennek eredményeként Magyarországon 1993-ban a felnõtt roma férfiak mintegy 70%, a roma nõknek pedig mintegy 80%-a vált gazdaságilag inaktívvá vagy munkanélkülivé.2
    Egy nemrégi felmérés3 megerõsíti, hogy az inaktivitás 70-80%-os szintje a romák között azóta is változatlan maradt, és megállapítja, hogy a kizáró tendenciák az elmúlt 12 évben sem szûntek meg, dacára az 1997 körül Magyarországon elkezdõdött gazdasági fejlõdésnek, ami napjainkra viszonylag szerény munkanélküliségi rátát alakított ki. Leszögezhetjük tehát, hogy legalább két tekintetben, a romák váltak a gazdasági átmenet veszteseivé. Az átmenet kezdeti szakaszában õket sújtotta legkeményebben a tömeges munkanélkülivé válás, és ugyancsak kirekesztõdtek az 1990-es évek második felében végbe ment gazdasági konszolidációból is. Bár e folyamatok egyaránt érintették a roma férfiakat és nõket, a nemek szerinti felosztás mégis jelentõs különbségeket mutat.

    Gazdasági tevékenység a felnõtt roma férfiak és nõk között (19 évtõl)4
 
 

	Együtt (%)	Roma  férfiak (%)	Roma nõk (%)
Teljes munkaidõben tanul	4,7	7,1	2,4
Gazdaságilag aktív	25,2	32,1	18,4
Munkanélküli	35,9	38,1	33,9
Gyerekgondozás, háztartás	13,4	0,3	26,0
Nyugdíjas	5,4	5,7	5,0
Rokkantnyugdíjas	15,4	16,7	14,3

 

    A roma férfiak mintegy 32%-ának és a roma nõk mintegy 18%-ának van nyilvántartott, fizetett munkahelye. A munkanélküliség a roma férfiak és nõk között egyaránt magas: 34-38%. A roma nõk egynegyede ezenkívül otthon marad a gyerekekkel és a háztartást vezeti. A nyugdíjasok igen alacsony aránya mind a roma férfiak, mind a nõk között korai halálukkal és azzal a ténnyel magyarázható, hogy a regisztrált gazdasági tevékenységbõl, következésképpen a társadalombiztosításból is kirekesztõdnek. A rokkantnyugdíjasok nagy aránya jól tükrözia romák nagy részének rossz egészségi állapotát, ám ez a juttatás egyszersmind egyfajta munkanélküli segélynek is tekintendõ. Összegezve, bár a gazdasági inaktivitás mind a roma férfiak, mind a nõk között magas, jóval több férfi dolgozik vagy tanul teljes munkaidõben (32%), mint amennyi roma nõ (20,8).

    Az oktatás és a gazdasági tevékenység összekapcsolódása
    A roma nõk képzettségi háttere erõsen befolyásolja gazdasági tevékenységük szintjét. Mint az alábbi táblázatból kitûnik, bár a munkanélküliség minden csoportban magas, a képesítés nélküli nõk nagyobb arányban maradnak otthon a gyerekek mellett, vagy rokkantnyugdíjasként. Ugyanakkor, a szakképzettséggel vagy középiskolai végzettséggel rendelkezõ roma nõk sokkal nagyobb valószínûséggel kapnak fizetett munkát. A kutatási eredmények azt jelzik: legalább is szakképzettség vagy középkiskolai végzettség szükséges ahhoz, hogy reális lehetõségük legyen a munkaerõ-piacra való belépéshez a gyermeknevelés/háztartási munka alternatívájaként - jóllehet a munkanélküliség ezen a területen is magas.

    Roma nõk gazdasági tevékenysége képzettségi hátterük szerinti megoszlásban5
 
 

	Együtt	Hiányos ált. isk. végzettség	Teljes ált. isk. végzettség	Szakképesítés	Középiskola	Felsõoktatás (fõiskola, egyetem)
Tanulás teljes idõben	2,4	-	2,2	0,2	12,7	-
Gazdaságilag aktív	18,4	2,9	13,3	45,5	36,9	78,4
Munkanélküli	33,9	30,2	39,8	29,8	35,3	21,6
Gyerekgondozás, háztartás	26,0	23,5	38,3	18,7	11,4	-
Nyugdíjas	5,0	12,4	0,4	1,8	0,7	-
Rokkantnyugdíjas	14,3	31,0	6,0	3,9	3,0	-

 

    Mindazonáltal a roma nõk képzettségi háttere általában véve továbbra is szegényebb, mint a roma férfiaké, és szegényebb, mint a többségi népességé. Az idõsebb roma nõk különösen hátrányos helyzetben vannak, és gyakorlatilag teljesen kirekesztõdnek, mivel túlnyomó többségük nem fejezte be az általános iskolát. Még a 35-48 éves korcsoport tagjai számára is - amelyen belül pedig a roma nõk kb. 80%-a a legjobb általános iskolai minõsítéssel végzett - mint fent láttuk, elégtelen ez a végzettség a munkaerõ-piacra való belépéshez. A roma nõk fiatalabb nemzedéke (19-34 év között) számára azonban, akiknek mintegy 40%-a szerzett szakképzést vagy középiskolai végzettséget, már fennáll a munkaerõ-piacra való belépés lehetõsége. Másrészrõl, ez még mindig azt jelenti, hogy a fiatal roma nõk egy ötöde nem fejezte be az általános iskolát, és további 40%-uk nem folytatta tanulmányait az általános iskola elvégzése után. Különösen a falvakban és a szegregált környezetben élõ roma nõknél áll fenn annak a veszélye, hogy csak késõn, vagy egyáltalán nem fejezik be az általános iskolát.6 Egy esettanulmány, amely a fiatal roma népesség lehetõségeit vizsgálta egy gazdasági nehézségekkel küzdõ régióban, kimutatta, hogy ilyen körülmények között a roma nõk alternatívái a gyereknevelésre korlátozódnak: addig járnak iskolába, amíg meg nem születik az elsõ gyermekük. Az ilyen régiókban a roma nõk munkalehetõségei a nullával egyenlõek.7

    Felnõtt roma férfiak és nõk (19 év felett) képzettségi háttere8
 
 

	Együtt	Férfi	Nõ	Nõ 19-34-ig	Nõ 35-48-ig	Nõ 49-62-ig	Nõ 63 felett
Befejezetlen ált. iskola	30,2	24,2	36,1	19,6	38,9	78,8	84,3
Befejezett ált. iskola	36,4	37,9	34,9	39,4	41,5	15,7	10,3
Szakképzés	20,6	26,6	14,7	20,1	10,9	4,0	4,1
Középiskola	11,4	10,5	12,4	19,1	6,4	-	1,3
Felsõoktatás	1,3	0,9	1,8	1,9	2,4	1,5	-

 

    A roma nõk alkalmazása jelentõs mértékben csökkenti a szegénység fenyegetését a családra nézve
    A jövedelmi adatokon alapuló felmérés szerint a magyarországi romák 70-90%-a az úgynevezett létfenntartási minimumként kiszámított, hivatalos szegénységi küszöb alatt él.9 Bebizonyosodott, hogy a roma nõk gazdasági tevékenysége kulcsfontosságú a hosszan tartó szegénység elkerülése érdekében, mely jelenség továbbra is sok roma családot fenyeget Magyarországon.10 A magyarországi kutatók körében széles körben elismert tény, hogy az alkalmazásban lévõk száma a szegénységi kockázat egyik legjobb meghatározója: a két keresõvel rendelkezõ családok nagy valószínûséggel elkerülik a szegénységet.11 Roma párok mindössze 12%-ánál fordul elõ, hogy mindketten keresõk, és 54%-ánál, hogy egyiküknek sincs munkája.
    Az alábbi táblázat a munkajövedelem közti különbségeket mutatja ki a roma családoknál, a keresõk számának és a gyerekek számának viszonylatában. Érdemes megfigyelni, hogy a gyerek - akár csak egy gyerek - is jelentõsen megváltoztatja az egy fõre esõ munkajövedelem szintjét. A két keresõs roma családok jelentõsen jobb anyagi körülmények között élnek, mint más roma családok, és érdekes módon, azok a családok, ahol a nõknek van munkája, több jövedelemmel bírnak, mint azok, ahol csak a férfiak keresnek.

    Egy fõre esõ havi munkajövedelem (Forintban)12
 
 

Gyerekek száma		Keresõk	száma
	Mindketten dolgoznak	Csak a férfi dolgozik	Csak a nõ dolgozik	Egyikük sem dolgozik
Nincs gyerek	63918	33341	43271	21548
Egy gyerek van	48716	22406	27492	15375
Két gyerek van	31597	23533	27908	11622
Három gyerek van	31220	17645	19657	12297
Négy vagy több gyerek van	25000	11303	7143	9200

    Sokáig elterjedt mítosz volt, hogy a roma nõk nem dolgoznak, mert a családjuk anyagilag jobban jár, ha különféle szociális segélyekbõl élnek: gyermekgondozási segélyek, munkanélküli segélyek stb. A kutatások kimutatják, hogy még ha számításba vesszük is a szociális segélyek különféle formáit, a roma családok egy fõre esõ jövedelme akkor is a két-keresõs modell esetében messze a legmagasabb. A roma családok anyagilag sokkal inkább abban érdekeltek, hogy a nõk munkahelyet találjanak, mivel az a szociális segélyek mindenfajta kombinációjánál sokkal több bevételt jelent a családi költségvetés számára. A szociális segélyek elégtelenek ahhoz, hogy a családok megéljenek belõlük: pusztán azt a célt szolgálják, hogy segítsenek a családoknak kihúzni a hónap végéig.
    Bár a legtöbb kutató megállapítja a roma férfiakat és nõket sújtó, széles körû, közvetlen vagy közvetett diszkrimináció meglétét, ez idáig egyetlen kutatás sem dokumentálta közvetlen módon, hogyan mûködik az a maga mélységében és intenzitásában. A kutatók hangsúlyozzák, hogy a munkaerõ-piaci megkülönböztetést indirekt módon sok más jelenség is erõsítheti, azaz, a szegényes képzettségi háttér egymagában nem magyarázza a munkahelyek aránytalan elvesztését, a romák magas munkanélküliségi arányát, sem a kereset különbségeket a roma és nem roma munkavállalók között.13 Ugyanilyen indirekt bizonyítékok alapján - például a többségi társadalombeli nõk és a roma férfiak közti bérkülönbségek alapján stb. - okunk van azt hinni, hogy a roma nõk kétszeres diszkriminációt szenvednek el a munkaerõ-piacon. Ennek ellenére, mint fent kimutattuk, ha a roma nõknek a számos hátrány, diszkrimináció stb. ellenére sikerül regisztrált munkavállalóként elhelyezkedniük, nagymértékben növekszik a családjuk lehetõsége, hogy kikerüljön a szegénységbõl.
    Bár a hivatalos üzleti nyilvántartásban ezek nem szerepelnek, széles körben elismert és dokumentált nézet, hogy sok roma nõ folytat jövedelemszerzõ üzleti tevékenységet. Falvakban végzett esettanulmányok számos olyan fizetett munkatevékenységrõl számolnak be, amelyet roma nõk rendszeresen végeznek, pl. mezõgazdasági idénymunka, házimunka más családok számára stb. E tevékenységek közül nem egy igényel különféle üzleti képességeket. A roma közösségekben végzett esettanulmányok is azt bizonyítják, hogy a roma nõk gyakran játszanak központi szerepet a család fenntartásának biztosításában, az alapvetõ szükségletek kielégítéséhez szükséges források elõteremtésében.
    Leszögezhetjük tehát, hogy sok roma nõ folytat nem regisztrált jövedelemszerzõ tevékenységet, amely létfontosságú a családjuk számára. Ez azonban súlyos következményekkel jár a nõkre nézve. Elõször is, az ilyen munkát nem szabályozzák szerzõdések, nincsenek nyilvántartva a társadalombiztosítási rendszerben, ennélfogva jogsértés, betegség, öregség stb. esetén a nõ semmiféle védelemben nem részesül. A roma nõk, akik kevés bejelentett munkaviszonnyal rendelkeznek, és/vagy több ízben maradtak otthon a gyerekek mellett, anélkül, hogy a társadalombiztosítási rendszer nyilvántartásába bekerültek volna, egy sor szociális segélybõl és szolgáltatásból ki vannak zárva, és az a veszély fenyegeti õket, hogy tökéletesen láthatatlan páriákká válnak.14 Másodszor, bár a munkájuk többnyire nem illegális, csupán nyilvántartatlan, a társadalom zöme a használt ruha árusítást a lopással, csempészettel stb. azonosítja, ami a börtönben lévõ roma nõk közismert túlreprezentáltságát ismerve, hozzájárul megbélyegzésükhöz, és végsõ soron, kriminalizációjukhoz. Harmadszor pedig, tekintve, hogy a roma nõk nem regisztrált jövedelemszerzõ munkája, és szerepe minden lehetséges pénzforrás felkutatásában a család számára, különösen a legszegényebb családok között létfontosságú, a nehéz gazdasági helyzeten levõ régiókban lévõ, szegregált gettókban/ falvakban élõ nõk továbbra is bezárják magukat ebbe a nemek szerint is elkülönülõ szegénységi csapdába.

    Mi a teendõ?
    1. Szakképzést kell adni azoknak a nõknek, akik nem fejezték be az általános iskolát. Állásközvetítõ szolgáltatásokat kell azoknak a nõknek biztosítani, akik szakképzettséget vagy középiskolai végzettséget szereztek, de továbbra sincs állásuk.
    2. Külön képzést kell indítani a 14 és 18 év közötti fiatal nõknek, akik nemrég hagyták ott az iskolát, és különösen ki vannak téve a munkanélküliség veszélyének.
    3. Érvényre kell juttatni azokat a törvényeket, amelyek megkövetelik a munkáltatóktól, hogy munkalehetõségeket biztosítsanak a szülési szabadságról visszatérõ nõknek.
    4. Központilag irányított kormányhivataloknak kell gondoskodniuk arról, hogy roma nõk és férfiak közhivatalokban dolgozhassanak.
    5. A roma nõk számára mikrohitel programokat kell indítani, hogy vállalkozások létrehozására bátorítsák õket.
 

FORRÁSOK

1 Kertesi Gábor: Cigány foglalkoztatás és munkanélküliség a rendszerváltás elõtt és után, Esély, 1995.4.Pp.19.63.  [vissza]
2 Kemény István: Roma gyerekek az iskolában, roma felnõttek a munkaerõ-piacon, A Falu 10, 1995.Pp.47. [vissza]
3 Babusik Ferenc: A szegénység csapdájában, Research Report, 2004. Budapest, p.13.  [vissza]
4 Ibid.  [vissza]
5 Ibid.  [vissza]
6 Babusik Ferenc: Az ózdi régió cigány népessége, A romák esélyei Magyarországon, Kávé Kiadó, Delphoi Consulting, 2002.,p.125. [vissza]
7 Ibid.  [vissza]
8 Ibid.  [vissza]
9 Babusik Ferenc: Roma vállalkozások Magyarországon, Research Report, 2004. p.23.  [vissza]
10 Spéder Zsolt: A szegénység változó arcai, Budapest, Századvég Kiadó, 2002.  [vissza]
11 Ibid.  [vissza]
12 Babusik Ferenc: A szegénység csapdájában, Research Report, 2004. Budapest, p.28.  [vissza]
13 Kertesi Gábor: Cigány foglalkoztatás és munkanélküliség a rendszerváltás elõtt és után, Esély, 1995.4.Pp.19-63.  [vissza]
14 "Women, Integration and Prison (Nõk, integráció és börtön) - National Report, Hungary" - Research Report by CEU team, 2005, Budapest
     [vissza]

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

RÓZSA ÉVA

Az emberkereskedelem magyarországi helyzete

Magyarország egyszerre kiinduló pontja és célpontja, de fõleg tranzit útvonala az emberkereskedelemnek. A kelet-európai országokból, Oroszországból, Ukrajnából, Moldovából, Bulgáriából hazánkon, mint tranzit országon utaznak keresztül Nyugat-Európa felé a testük áruba bocsátásából megélni szándékozó prostituáltak, illetve a gazdasági és egyéb okokból állást, megélhetést keresõ, majd akaratuk ellenére prostituálódó nõk.
    A magyar lányok "exportja" a nagyobb profittal kecsegtetõ nyugati országokba úgyszintén igen jövedelmezõ üzletág. A lányoktól külföldre juttatásuk után elveszik okmányaikat és megfosztják õket személyes szabadságuktól. Állandó õrzés és felügyelet alatt állnak, majd különbözõ szórakozóhelyeken (bárokban, bordélyházakban, peep-show-kban stb.) vagy az utcán prostituáltként kell dolgozniuk. Az így keresett pénzt elveszik tõlük, és igen csekély annak a lehetõsége, hogy kikerüljenek ebbõl a körbõl. Aki ezt a munkát nem hajlandó elvégezni, azt kínozzák, durván bántalmazzák, elõfordult már haláleset is. A szexuális kizsákmányolás áldozatai õk, akik az anyaországot elhagyva kiszolgáltatott helyzetükben segítségre szorulnak.
    Magyarország igen komoly erõfeszítéseket tesz az emberkereskedelem megelõzéséért, visszaszorításáért és az áldozatairól való gondoskodásért.
    A bûncselekmény 1998-ban került önálló tényállásként a Büntetõ Törvénykönyvbe. (Btk.175./B§.) Súlyosabbnak minõsül a cselekmény, ha azt 18. év alatti személy sérelmére, vagy prostitúció, illetve munkavégzés céljából követték el. A szabályozás megfelel az Egyesült Nemzetek Palermói Egyezménye Kiegészítõ Jegyzõkönyvében meghatározott követelményeknek. Az Egyezményt 2000 novemberében írtuk alá, jelenleg folyamatban van a ratifikálás elõkészítése.
    Az elkövetõi hálózat felderítéséhez és büntetésük kiszabásához elengedhetetlen, hogy az áldozattá vált személyek, a sértettek is segítsék vallomásukkal a büntetõ igazságszolgáltatást. A hatályos törvények lehetõvé teszik az emberkereskedelem áldozatairól való gondoskodást, a tanúvédelmi program keretében lehetõség nyílik arra, hogy az ilyen személyeket védett helyre költöztessük, új névvel, személyazonossággal lássuk el, illetve nemzetközi együttmûködés keretében más államban biztosítsuk a védelmüket. Az állam a program védelmét élvezõ személyek társadalmi beilleszkedését és megélhetését is segíti mindaddig, amíg önmagukról önhibájukon kívül nem képesek gondoskodni.
    Az igazságszolgáltatással együttmûködõ külföldi személy humanitárius tartózkodási engedélyt kaphat.
    A vonatkozó törvény lehetõséget biztosít az emberkereskedelem elkövetését szándékosan segítõ vagy lehetõvé tevõ jogi személy büntetõjogi felelõsségre vonására, az uniós követelményeknek megfelelõen.
    Az Európa Tanács emberkereskedelem elleni egyezményét a 2005. májusi varsói ET csúcson nyitották meg aláírásra, Magyarország a közeljövõben írja alá az egyezményt.
    E bûncselekmény, valamint a kapcsolódó más súlyos bûncselekmények felderítésével és nyomozásával - az ORFK Nemzeti Nyomozó Irodán belül - speciális, emberkereskedelem elleni egység, az Emberkereskedelem Elleni Nyomozó Osztály foglalkozik. A rendõrség szorosan együttmûködik a határellenõrzési szervek érintett egységeivel, közvetlen információcserét folytat az Interpollal és számos külföldi állam rendõri szerveivel.
    A statisztikai adatok szerint 2004-ben 31 nyomozás elrendelés és 21 vádemelés történt. Míg korábban az elrendelt nyomozásoknak alig 50%-ban került sor vádemelésre, 2004-ben ez már 67, 74% volt. A 2005-ös évben 28 nyomozás elrendelésére került sor, 24 elkövetõ ellen, 28 sértett vált ismertté. Közülük 22 sértett nõ volt és 6 férfi.
    A nyomozó hatóságok munkája tudatosabbá, hatékonyabbá vált, ami az emelkedõ vádemelések számában mutatkozik meg.
    Az emberkereskedelem visszaszorítása, valamint az áldozattá válás megakadályozása érdekében folytatott megelõzõ tevékenység tekintetében kiemelkedõ szerepe van a médiának. A 2002. évi Brüsszeli Nyilatkozat ajánlása szellemében az általános felvilágosítási és tudatosítási tevékenység erõsítése céljából szoros együttmûködést kell kialakítani a médiával, hogy a lakosság minél szélesebb körben folyamatos tájékoztatást kapjon a lakosság az emberkereskedelem megjelenési formáiról, az aktuális trendekrõl, kormányzati törekvésekrõl és az elért eredményekrõl.
    A bûnmegelõzési feladatok körében meghatározó szerepet kell tulajdonítani a tájékoztató kiadványoknak. E tekintetben a Rendõrség és a Határõrség különbözõ kiadványokat készített és terjesztett, amelyekben felhívja a figyelmet az emberkereskedelem veszélyeire, a megelõzésre, az áldozatok támogatásának, segítésének lehetõségeire.
    A rendõrség, az önkormányzatok, és a társadalmi szervek összefogásával közel 60 helyen mûködik áldozatvédelmi iroda, amely az emberkereskedelem áldozatainak segítésével és bûnmegelõzéssel is foglalkozik.
    A megelõzõ tevékenység kiemelkedõ jelentõségû eseményei voltak a Nemzetközi Migrációs Szervezettel (IOM), valamint számos civil szervezettel közösen folytatott információs kampányok. A kampányok részeként képzésben részesültek különbözõ célcsoportok, potenciális áldozatok, valamint egyes bevándorlási, határõrizeti, illetve konzuli képviselõk is, akiknek kulcsszerepük van az emberkereskedelemre utaló körülmények felismerésében. A középiskolások részére szervezett képzés elnyerte az Oktatási Minisztérium akkreditációját, jelenleg a tananyag része.
    A BM Bûnmegelõzési Akadémiája mind hazai, mind közép-kelet európai és balkáni régiós viszonylatban az emberkereskedelem elleni fellépésben érintettek: tehát a rendvédelmi és a civil szféra együttes oktatását tûzte ki elsõrendû céljául. Az oktatás 2004-ben, összesen mintegy 100 millió forint éves költségvetési kerettel, megkezdõdött. A Belügyminisztérium részt vesz az Európa Tanáccsal és a Nemzetközi Migrációs Szervezettel közös konzorcium által elnyert EU CARDS POLICE projektben a balkáni térség országainak emberkereskedelem elleni felkészítésében.
    Az áldozatvédelem terén jelentõs elõrelépés a shelter (menedékhely) megnyitása, amely 2005 márciusában megtörtént, s sor került a menedékhelyre továbbítás rendszerének valamint a mûködtetés szabályainak és a biztonság feltételrendszerének kialakítására is.
    2005. júniusában Intézkedési Terv készült a Rendõrség, a Határõrség, valamint a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal részére az emberkereskedelem elleni fellépés feladatairól, amelyek kiterjednek a bûncselekmény elkövetésének megelõzésére, a bûnüldözés hatékonyságának növelésére, az áldozatvédelmi tevékenység erõsítésére, valamint a speciális oktatás és képzés megszervezésére.
    Az emberkereskedelem visszaszorítása, az áldozatok segítése nem oldható meg kizárólag a Belügyminisztérium hatáskörében. Az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlõségi Minisztérium is csatlakozott a programhoz, 24 órás hot-line telefonszolgálat mûködtetésével segíti az áldozatokról való gondoskodást. Az eredményes segítségnyújtás érdekében az Országos Kríziskezelõ és Információs Telefonszolgálat képzéseket szervezett idegen nyelvet is beszélõ munkatársai részére, hogy az emberkereskedelem náluk jelentkezõ áldozatai is szakszerû és hatékony meghallgatásban részesüljenek, az áldozatok felismerése érdekében. A tárca továbbá szakmai megállapodás aláírását tervezi az áldozatokat segítõ civil szervezetekkel, amely a shelterbe juttatás módját és a szakmai együttmûködés menetét tartalmazza.
    Az IOM (Nemzetközi Menekültügyi Szervezet budapesti képviselete) kampányai mellett az egyes tárcák igyekeznek ezen a téren is együttmûködni. A Külügyminisztérium a Budapestre akkreditált diplomáciai testületek részére tájékoztató anyagot küldött a Fehér Gyûrû tevékenységérõl. Az IOM Emberkereskedelem kézikönyvét is kiküldték, és a leginkább érintett konzulátusaink részére konzuli utasításban szabályozták a konzuli feladatokat az áldozattá vált személyek megsegítése érdekében.
    Magyarországon az emberkereskedelem elleni küzdelemben a civil szféra is részt vesz, de tevékenységének további erõsítése szükséges. Jelenleg az NGO-k közül csupán a Fehér Gyûrû, a NaNe és a Baptista Szeretetszolgálat vesz részt a munkában, pedig az egyházak segítségével a legkisebb településeken is hatásosan lehetne tájékoztatni a közvéleményt az emberkereskedelem veszélyeirõl.
    A Külügyminisztériumban magyar-amerikai munkacsoport mûködik az érintett tárcák képviselõinek részvételével, amely jelenleg a budapesti amerikai nagykövetség munkatársai tanácsadása mellett összegzi az elvégzett feladatokat és kijelöli a további teendõket annak érdekében, hogy Magyarország elnyerje az Egyesült Államok Külügyminisztériuma kedvezõbb értékelését.
 
 

 
 

MOLNÁR GYÖRGY

Hatalmasok és hatalomnélküliek

"Ha kivonjuk magunkat a hatalmasok és a hatalomnélküliek konfliktusából, az nem semlegesség, hanem a hatalommal rendelkezõk támogatása."
    (Pablo Freire, brazil pedagógus, író)

A családon belüli erõszak az elmúlt évtizedben a társadalompolitika homlokterébe került. Ma már kevesen kérdõjelezik meg a jelenséggel való tudományos foglalkozás, az arról folytatott társadalmi párbeszéd létjogosultságát. A közelmúlt hazai kutatásai egyértelmûsítik, hogy a családon belüli erõszak napjaink egyik legégetõbb problémája. Az ellene való fellépés mikéntje, annak mértéke már sokkal vitatottabb…
    Mára tehát tisztában vagyunk a riasztó adatokkal. Tudjuk, hogy férje, partnere illetve apja bántalmazása következtében hetente egy nõ, havonta egy gyermek hal meg. Ki a felelõs ezért? Hogyan lehetséges az, hogy miközben már régen törvénnyel kellene szembenéznünk vele, mind a mai napig nincsen olyan jogszabályunk, amely legalább néven nevezné a családon belüli erõszakot?
    Hogyan reagálunk mi, egyszerû állampolgárok, rendõrök, áldozatok, gyámhatósági elõadók, szomszédok vagy éppenséggel bírók az erõszakra, ha az közeli hozzátartozók között történik? Hogyan vélekedünk mi, férfiak, a nõk esélyegyenlõségérõl, s tiszteletben tartjuk-e azt mindennapi tevékenységeinkben, párkapcsolatunkban? Tapasztalatok szerint azokat az erõszakos cselekedeteket, amelyeket családtagok, partnerek, és ezen belül is elsõsorban nõk és gyerekek ellen tanúsítunk, környezetünk nem ítéli el olyan határozottan, mint az erõszak más formáit. Ahogyan arra Szil Péter is utal Miért bántalmaz? Miért bántalmazhat? címû munkájában: "A nõk elleni erõszak elsõsorban abban különbözik az erõszaktól általában, hogy strukturális erõszak, vagyis egybecseng a közfelfogás alapjául szolgáló társadalmi és kulturális normákkal és értékrenddel." Csak a példa kedvéért: a kérdésre, hogy a kedves feleségünk dolgozik-e, hányan felelünk habozás nélkül így: nem, õ otthon van a gyerekekkel. Vagyis nem vesszük észre, hogy feleségünk, partnerünk is munkát végez. Eddig a felismerésig valószínûleg akkor sem jutunk el, amikor aztán fizetett babysittert fogadunk, hiszen erre azért lett idõközben szükség, mert feleségünk, partnerünk "ismét munkába állt". Ugyanakkor, amikor szomszédunkkal beszélgetve, férfi létünkre arról számolunk be, mennyire csodálatosak a gyermekünkkel GYES-en töltött hónapok, drámai csend fogad minket. Ezek a példák talán érzékeltetik a nõk elleni erõszak társadalmi beágyazódottságát: azokról a mélyen belénk ivódott értékítéletekrõl van szó, melyeket sem mi, sem mások, nagyon gyakran maguk az erõszak áldozatai sem kérdõjeleznek meg. Széles körben elfogadottak annak ellenére, hogy egyértelmûen diszkriminálnak egy csoportot. A családon belüli erõszak nõ áldozatai esetében ez a társadalmi csoport a legfrissebb demográfiai adatok szerint népességünk több mint felét jeleníti meg.
    Sajnálatos módon mind szûkebb társadalmi környezetünk, mind pedig intézményrendszerünk jellemzõ vonása, hogy nem - vagy csak a bántalmazás legszélsõségesebb megnyilvánulásai esetén - kíván beavatkozni "az otthon falai között" zajló erõszakba. Hajlunk rá, hogy magánügynek tekintsük a családon belüli erõszakot, holott az fontos emberi jogi és egészségügyi kérdés. A családon belüli erõszak magánügyként kezelése - amellett, hogy több, Magyarország által is aláírt nemzetközi jogi dokumentumot is sért -, azért rendkívül veszélyes, mert megnehezíti az áldozatok védelmét és az elkövetõk felelõsségrevonását. Naivitás volna ugyanakkor azt képzelni, hogy a jelenség pusztán jogi szabályozás útján kezelhetõvé, megelõzhetõvé válik. Ahogyan a nemzetközileg bevált modellek példája is mutatja, a szabályozás mellett elengedhetetlen az ezzel funkcionális kapcsolatban álló, ellátó intézményrendszer reformja, valamint az emberek gondolkodását formálni képes, egyre szélesedõ társadalmi mozgalom léte is. Ez utóbbi téren elsõsorban olyan férfi-mozgalom létrejötte volna üdvözlendõ, melyben a nõk biztonságát és tiszteletét fontosnak tartó férfiak lépnének fel annak érdekében, hogy felébresszék bántalmazó és a bántalmazást passzivitásukkal fenntartó férfitársaik felelõsségérzetét.
    Kísérjünk most végig egy megtörtént bántalmazási esetet, és vizsgáljuk meg, mely pontokon találkozunk olyan jelekkel, amelyek a nõk elleni hátrányos megkülönböztetésrõl árulkodnak.
    Történetünk hõsnõje - hívjuk Ágnesnek - 1992-ben kötött házasságot férjével - õt nevezzük Istvánnak. A következõ három évben kislányuk, majd kisfiúk született, a házasság azonban igen hamar megromlott. István 1996-tól 2000-ig rendszeresen verte feleségét, általában a gyerekek elõtt. Ágnes így emlékszik vissza erre az idõszakra:
    "Mentem szemöldök, vagy arccsonttöréssel is orvoshoz, egyszer úgy eltörte a kezemet, hogy négy hónapig betegállományban voltam… Ha ahhoz volt kedve, akkor kicsavarta a villanybiztosítékot és megszüntette az áramellátást, mert õ nem akar villanyszámlát fizetni… A gyakori konfliktusok miatt 2000-tõl a családsegítõ szolgálat is járt nálunk néha… Járt nálunk többször a rendõrség is, de a segítségnyújtás abban merült ki, hogy arra bíztattak, próbáljunk megegyezni és elválni, rendezni az életünket…"
    Amint a fenti idézetbõl kiderül, István a fizikai, a gazdasági és a pszichikai erõszak különbözõ formáit alkalmazta feleségével és gyerekeivel szemben. Ágnes hiába kért, nem kapott segítséget kiszolgáltatott helyzetében. A gyámhatóság azzal küldte el, hogy a brutális apa is jobb, mint a nemlétezõ apa; a gyerekeknek szükségük van mindkét szülõre. Vajon reális-e feltételezni egy perben két egyenrangú felet, amikor a hosszú éveken keresztül, szisztematikusan bántalmazott nõ még a biztosítékot sem meri visszacsavarni a lakásában? Aligha…
    Munkánk során gyakorta tapasztalt jelenség, ahogyan környezetünk, amibe az intézményrendszer is beletartozik, elfordítja tekintetét attól, aki segítséget remél. Judith Herman Trauma és gyógyulás címû könyvében igen érzékletesen festi le ezt a jellegzetes helyzetet: "… Egy ilyen konfliktusban erkölcsi lehetetlenség semlegesnek maradni: a kívülállónak mindenképpen el kell köteleznie magát valamelyik fél mellett. Csábító lehetõség az elkövetõ oldalára állni, hiszen az elkövetõ mindössze annyit kér a kívülállótól, hogy ne tegyen semmit. Arra az egyetemes emberi vágyra apellál, hogy a rosszat senki sem akarja meglátni, meghallani vagy kimondani…" Bár Judith Herman kívülállókról ír, az erõszakhoz való ilyen viszonyulás a rendvédelmi szervekre, gyermekvédelmi intézményrendszerre - melyeknek amúgy rendeltetésüknél fogva a családon belüli erõszak orvoslása fontos szereplõinek kellene lenniük - hasonlóképpen igaz.
    Az Ágnes és gyermekei által elszenvedett erõszak, ahogyan ez a családon belüli erõszak más eseteinél történni szokott, nem állt meg ezen a ponton. István erõszakos cselekedetei egyre durvább formát öltöttek. Ágnes így ír errõl:
    "… elindult a keze, a tízéves kisfiam közénk állt, õt érte az ütés. Utána még én is kaptam, és mire összeszedtem a szemüvegemet, és magamhoz tértem, láttam, hogy a kisfiamnak folyik a vére az orrára szorított ujjai közül. Mentõ vitt az SZTK-ba, kiderült, hogy eltört az orrcsontja, aztán a kórházba mentünk. A kórház jelentette az esetet a gyermekjóléti szolgálatnak, és másnap kaptam a telefont, csütörtökön menjünk a gyámügyre, péntekre azonnali tárgyalást rendeltek el. Ezen - a vészhelyzetre való tekintettel - határozatot hoztak: mivel mindketten veszélyeztetjük a gyerekeket, mondják õk, átmeneti gondozásba veszik õket"
    A fenti idézet tanúsága szerint a bántalmazási történet akkor vett fordulatot - a gyámhatóság a gyermekek ideiglenes hatályú elhelyezését tervezte - amikor a fizikai bántalmazás hatása már a gyermekeket is elérte. A családon belüli erõszak esetek közös sajátossága, hogy a gyerekek testi épséghez, biztonsághoz való jogát rendszeresen a nõ, anya jogai elé helyezik, ami amellett, hogy nyilvánvaló nemi alapon történõ hátrányos megkülönböztetést valósít meg, a gyermekek védelmét is rendre késlelteti, hiszen a gyerekek ellen irányuló fizikai erõszak jellemzõen az anya bántalmazásával kezdõdik. A gyerekek ráadásul - tudjuk - komoly lelki traumát élnek át, mikor édesanyjukat szemük láttára bántalmazzák, akár fizikailag, akár más formában. A bírósági gyakorlat szerint már ez utóbbi cselekmény is kimeríti a kiskorú veszélyeztetésének büntetõ tényállását.
    Amint az a Judith Hermantól idézett gondolatból is kiviláglik, a külsõ szemlélõként tapasztalt erõszak gyakran arra készteti a tanúkat, hogy elfordítsák tekintetüket, passzivitásban maradjanak. Ez a magatartás mutatkozik meg az utcán megvert embert nagy ívben kikerülõ járókelõk, a bejelentést tenni készülõ bántalmazottat nyugtatni próbáló, a hivatalos út helyett a bántalmazóval megegyezést tanácsoló rendõr reakciójában is. Egyes esetekben azonban, például a hivatalos eljárás megindulása után, erre már nincsen lehetõség; állást kell foglalni. Persze - mondhatnánk cinikusan - "az erkölcsi állásfoglalás kényszere is enyhíthetõ úgy, hogy bántalmazót és bántalmazottat egyaránt vétkesnek tekintünk, ha másban nem, a gyerekek erkölcsi fejlõdésének veszélyeztetésében." "Akik a gyerekek elõtt verekszenek, veszélyeztetik a kiskorú erkölcsi fejlõdését." Az anya valójában sem a férjét, sem gyerekeit nem bántalmazta soha. Az õ esetében a veszélyeztetés abban merült ki, hogy "vétkesen" hagyta, hogy a gyerekek szemtanúi legyenek bántalmazásának. "Ha idejében elmenekült volna, õt sem éri atrocitás, és a kiskorúak érzelmi fejlõdése is megfelelõen alakul".
    A mai magyar jogalkalmazói gyakorlattal kapcsolatban két fontos és tipikus jelenségre kell felhívni a figyelmet, amely - a strukturális erõszak részeként - bontóperekben, vagy büntetõ eljárásban ítélkezõ bíróktól sem idegen. Az egyik az áldozat hibáztatása: "Ha olyan régóta rettegésben tartja, miért nem hagyta el már rég?" A másik pedig az erõszak relativizálása: "Mi az a pofon az állandó szemrehányásokhoz képest, amit szerencsétlen férfinak nap mint nap hallgatni kell?" A kettõ szorosan összefügg, cél-eszköz viszonyban áll egymással. Amennyiben a családon belüli erõszakot - annak jellegével megegyezõen - úgy fogjuk fel, mint hierarchikus, hatalmi viszonyt, melyben az erõszak a hatalom megszerzését, annak megtartását vagy érvényesítését szolgálja, az áldozatot nem hibáztathatjuk. Az õ kezében - éppen a patriarchális társadalmi struktúrából adódóan - nincsenek olyan eszközök, melyekkel a hatalmi viszony másik pólusán álló bántalmazó cselekedetét befolyásolhatná. Nem szabad elfelejteni, hogy a nõknek világszerte - és ez alól Magyarország sem kivétel - a gazdasági javak elenyészõ hányada felett van rendelkezési joga. Ahogyan az erõszaknak neme van, ugyanígy a szegénységnek is.
    Ágnes helyzete eközben tovább súlyosbodott. El kellett hagynia a közös lakást gyermekeivel együtt, akiket a gyámhatóság - a fent említett eset kapcsán - gyermekek átmeneti otthonában készült elhelyezni. Mivel Ágnes rettegett attól, hogy a hosszú éveken át tartó terror után most gyermekeit is elveszítheti, minden lehetséges megoldással megpróbálkozott. A gyerekeket szanatóriumba vitte, amivel idõt nyert az átmeneti gondoskodást elrendelõ végzés foganatosításáig, és eközben befogadó nyilatkozatot szerzett barátoktól, informálódott az egyéb lehetõségekrõl; harcolt, hogy együtt maradhasson gyerekeivel. A gyámhatóság nem járult hozzá, hogy a gyerekeivel ideiglenesen barátaikhoz költözzön, mert ez nem védte volna õket meg a bántalmazó apától. Végül Ágnesnek a Menedék Egyesület anyaotthonában sikerült átmeneti szállást találnia, ahol a következõ négy hónapot együtt töltötték.
    "… arról a négy hónapról nem kívánok említést tenni, ha lehet, minél hamarabb el akarom felejteni, amennyire lehet. Idõközben a bíróságtól a gyerekeket az én gondozásomba helyezte, ideiglenesen… A családsegítõ javaslatot tett a bíróságon, hogy az apának joga van látni a gyerekeket. Egyszerûen nem értettem, hogy nem az anyát segítik, hanem az agresszív apát, aki soha nem gondoskodott a gyerekeirõl…"
    A történet ezen pontján megfigyelhetjük, hogyan fordul át a hatóságnak az anya segítségkérése idején tanúsított passzivitása proaktivitásba, amikor az apa jogainak megóvására kerül sor. Félreértés ne essék, ugyanaz a gyámhatósági elõadó kezdeményezte a peres eljárásban az apa kapcsolattartási jogának ideiglenes rendezését, aki korábban anyaotthonba kényszerítette az anyát a gyerekekkel, mondván, csak ott kapnak kellõ védelmet az apai brutalitással szemben.
    Mivel a jelenlegi magyar jog nem szabályozza a családon belüli erõszak problémáját, kezelni sem tudja. Ennek elsõdleges oka - a már említetteken túl (áldozathibáztatás, bántalmazás relativizálása, közömbösség) abban keresendõ, hogy a szabályozás nem vesz tudomást a jelenség egyik legjellegzetesebb vonásáról; nevezetesen arról, hogy a családon belüli erõszak nem egyenrangú felek közti konfliktus, vita, hanem szisztematikus elnyomás, amelyben minden hatalom az egyik félnél összpontosul, a másik fél pedig neki alárendelt, kiszolgáltatott pozícióban van. Szintén figyelmen kívül marad a jogalkalmazás során a családon belüli erõszak folyamat jellege. Ritkán fordul elõ, hogy a férfi sokévi békés és szeretet-teli együttélés után váratlanul felpattan az ebéd mellõl, és megveri házastársát/partnerét, gyerekeit, vagy más, vele egy háztartásban élõ személyt. A családon belüli erõszak nem egyszeri bántalmazási cselekmény, hanem az erõszak változatos formáinak (fizikai, pszichológiai, verbális, szexuális, gazdasági) sorozata, amely általában hosszú éveken keresztül, jellemzõen egyre gyorsuló ütemben alakul ki és tartja rettegésben áldozatait. Folyamat, melynek egyes részcselekményei általában az erõszak fent felsorolt fajtái közül többet is megvalósítanak, nem ritkán egyszerre mindet. Az atrocitások folyamat-jellege nem jut érvényre jogrendszerünk létezõ bûncselekményi és szabálysértési tényállásaiban. Ilyenek például az emberölés, testi sértés, veszélyes fenyegetés, magánlaksértés - csak hogy néhányat kiemeljek azok közül, amelyeket a rendõrök számára a családon belüli erõszak kezelésére kiadott módszertani útmutató tartalmaz. Enélkül pedig nem várható, hogy az elkövetõk felelõsségre vonásának legfõbb célja, az áldozatok védelme - speciális prevenció - megvalósuljon. Az, hogy a másik igen fontos követelmény, az emberek jogtudatának növelése, tehát a jogkövetés - generális prevenció - teljesüljön, még kevésbé várható, amíg a most létezõ fogalmakat alkalmazzák a családon belüli erõszak terén.
    A családon belüli erõszak elleni hatékonyabb fellépés érdekében a világ számos országában alkottak olyan törvényeket, melyek tekintetbe veszik a jelenség eddig említett sajátosságait. Ezek szinte kivétel nélkül gondoskodnak olyan ellátó intézményrendszer létrehozásáról is, mely a jogszabályok végrehajtását, és ezzel együtt az áldozatok biztonságát és kezelését is lehetõvé teszi. Miközben az amerikai Maine államban nemrégiben olyan törvényt fogadtak el, amely a családon belüli erõszak sértetti körébe a háziállatokat is bevonta, Magyarország emberi áldozatok százezreit sem képes megvédeni a rendszeres bántalmazástól. Ágnes és sorstársai helyzetének jobbra fordulása azon áll, vagy bukik, hogy felismerik-e az intézmények a mûködésükben, és felismerjük-e mi, férfiak a viselkedésünkben a patriarchális erõszakot, a megkülönböztetést.
    Ameddig ez nem történik meg, Ágnes hivatalos levelezése továbbra is csak errõl szólhat:
    "A jelenlegi helyzetünk is azt bizonyítja, hogy az én bántalmazásom megszûntetése és bántalmazó férjem felelõsségre vonása helyett nekünk kellett a gyerekekkel földönfutóvá válni, az én kemény munkámmal létrehozott otthonunkat elhagyni. Segítség helyett a gyermekeim kiemelésével, kvázi állami gondozásba vételével fenyegettek meg. Bántalmazott nõként gyakorlatilag két választásom volt: a reménytelenségbe, nincstelenségbe, otthontalanságba menekülni a gyerekeimmel, vagy az otthonunk megõrzése mellett a magam eszközeivel, folyamatos alkalmazkodással, kompromisszumokkal igyekezni a gyerekeimet, megvédeni. Féltem az erõszak hatására cselekedni."