MÉSZÁROS VIKTOR

Törpepárt

Vad honfiktól harsány nõktõl
nagy hordókon hõzöngõktõl
egy szólamban borzadt lelkünk
s méltó párt egymásban leltünk

Vettünk házat raktunk fészket
jól elfáradtunk míg kész lett
békén csendben tesszünk dolgunk
kert s vers lesz majd jel hogy voltunk

Kintrõl túlról átokzajban
hol csak baj baj s még több baj van
munkás élet fáradt végén
minket most már hagyjon békén

mindenki
 

Békítõ

Mézes bor vétessék
bölcsesség békesség
dús évek szép esték
nem kell hogy szétessék
minden

CSOKONAI ATTILA

Gangok sztárja

Gangok sztárja pénzespostás
Rozmárbajszú pirospozsgás
A rántásom odakozmál
Rozsdástérdû viharozz már

Honort hozzál nyugdíjat hozz
Csal. pótlékot így jutsz jatthoz -
pénzes letét: hármas ablak
Létünk érzem tágasabbnak

Utolsó figyelmeztetés
egy Milán nevû, füstszínû macskának

Hol függönyön lóg, hol meg egy lábra ugrik.
"Tévedsz, cica, ez itten nem a wild republic.1

Rendben van, hogy nem fekszel kornyadozva,
De hogy nem elég neked a konyha hossza?!

Ahogy nõsz, ugye, több kellene már a kalandbul,
Pincébe, padlásra osonnál, mint a többi kandúr.

Kicsi vagy még, bár nem tudod, és domesztikált,2
Légy hát türelemmel, s ha lehet, ne okozz kárt.

Magányos vadóc, hosszú lábú, füstszínû skodri,3
Azonnal gyere be a koszos4 lichthofból5 mosakodni!"

_______________________________
1 Már nem emlékszem, hogy hol találtam ezt a kifejezést. A "(vad)állatok (szabad) köztársasága" értelemben használom
2 Nincs összefüggésben a Domestos-szal, a kétfázisú higiénikus tisztítószerrel!
3 Szleng szó a felis catus-ra, mint a skac és a gyalogszõrös.
4 In concreto: galambszaros. Madárinfluenzás idõben konkrétak legyünk-e, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!
5 Városi bérházak szûk, belsõ udvara, ahova a mellékhelyiségek nyílnak. Általában mocskos és sötét. Nagyon jól megmutatkozik e szóban a német nyelv eredendõ romantikus iróniája.
 
 

PAÁL TAMÁS

A Rudi, a Rudi, a Rudi

Félix Rudi a puha diktatúra idõszakában lépett be a 7. c-s kemény legények életébe. Rettegtek tõlünk a helyettesítõ szamarak, a tanárok, és ha muszáj volt valakinek bejönnie, az öt percenként pillantott az órára, szegény. Akadt olyan nõnemû okító, aki sírva rohant ki, és Szõrösig meg sem állt. A díszpéldánya a tanári karnak azután hamarosan megszólaltatta Pistikének vagy nekem a kis madarat. Ebbe a kialakult, megszokott iskolai rendbe robbant be a Rudi, a Félix Rudi, és mindent fenekestül felforgatott.
    A Rudi megjelenéséig az iskolában a legférfiasabb cselekedetnek az számított: minél közelebb lopózni a határhoz, a román õrtoronyhoz, és a glottgatyát letolni, így közölni velük véleményünket Trianonról!
    Azután a kis madár daloltatása alfelünkön a bajusza végét a szájával dühösen elkapó Veres tanár úr részérõl addig tartott, ameddig csak fel nem ordítottunk örömünkben.
    Akkor azután elégedetten kiengedte a lebbencslesõjébõl az összegubancolódott, nyálas szõrcsomót. És tessék, most ezt a szertartást a Rudi miatt be kellett fejeznie, levágatta a nagy Szõröst, annyira használhatatlanná vált. Mert megszûntek a pálcasuhogás közbeni jajveszékelések, hiszen ez volt a második sikeres próbatétel azért, hogy az illetõ spártai jellem kézbevehesse Félix Rudi varázsdobozát. Mert elsõ megmérettetéstül a Rudinak kellett súgnia órán, de ez sem bizonyult könnyûnek. Mert általában fogalma se volt, mit is kérdezhetett tõle az a méregzsák nevelõ, aki lehet, hogy tudta, amire választ várt, de nevelni azt biztosan nem tudott. Mert a súgó, a Pistike vagy én a szünetben már a szertár elõtt várhattuk, hogy sorsunk beteljesedjék. Akkor azután a kis madárral történõ dicsõ találkozás után végre elérhettük a varázsdobozt. Azaz hogy hátra volt még a harmadik menet: türelemmel kivárni a sekrestyébõl Rudi által elcsórt csengettyû jeladását a harcra. Az átlátszó mûanyag dobozban Rudi boxolója tiszta fehérben a szerencsés ellenfeléé pedig tiszta kékben. Aztán hajrá, dörzsölésre a két boxoló egymásnak esett! De akárhogy erõlködtünk is, a Rudi keze bizonyult gyorsabbnak, ügyesebbnek, és a fehér harcos padlóra küldte ellenfelét. Fájdalomdíjként azután Félix Rudi a fiú WC-ben elõvette, és meg is mutatta, hogy min is gyakorolja a dörzsölést, miért olyan gyors a keze. Mutathatta bátran, mert a mi eszközünk erre még nem bizonyult alkalmasnak, a fene egye meg! Azután mutatóujját a szájára téve csendre intette Pistikét vagy engem, esetleg azt a szerencsés fiút, aki rajtunk kívül a közelébe férkõzhetett, és dörzseszközét visszadugva, a gebelébõl elõhúzott egy, a hajtogatásnál szakadozott képet - "Na, hogy csorogjon a nyálad, gyerek!" - kiáltott, és az orrom alá dugta. Hát nem Horthy fõfõméltóság tanácskozott a képen az országnagyokkal Nagy-Magyarország feltámadásáról?! S a kör közepén egy magas, deli, katonaruhás, acélsisakos tábornagy markolta harciasan a kardot. "Ez a papám fénykorában!" - bökött rá huszárosan. A mi szemünkben a honvédvezérkar fõnöke akkor is fényárban úszott, glóriával a feje körül a Fertõben, amikor szakadt civil ruhában, jobbra-balra lövöldözve, mint Ságvári Endre, az utolsó töltényig, sebesülten is átcsúszott a határon. Állította a fia, Rudi. Én, a leggyorsabb, géppuska sebességû olvasó, hiába kapta ki a kezembõl a féltve õrzött kincset a bajtársam, végig tudtam olvasni az összes kardot rántani készülõ hadfi nevét, de a Félix családé nem került be a történelembe. Barátaimnak hallgattam felfedezésemrõl. Nehogy csúfos véget érjen a sötét diktatúra elleni harcunk. Ha sikert akarunk elérni, a vezérnek makulátlannak kell lennie!
    Nyolcadik év vége felé azután Rudi, akárcsak az ismeretlen apja, eltûnt. Annyira megviselt bennünket a hiánya, hogy kevesellve a tablóra kitett fényképét, megfogadtuk, hogy mi, Szõrös Béla diktatúrájának kérlelhetetlen ellenfelei évente fogunk összejönni, megünnepelni kiszabadulásunkat.
    Aki tudott, mindig el is ment közülünk ezekre a találkozókra, reménykedve, hogy egyszercsak betoppan Rudi, valamiféle titokzatos küldetésben. De nem jött, mégcsak életjelt se adott magáról. Amíg Rácz Pistike véletlenül rá nem bukkant a véletlenül nyitva felejtett televízió híradójában! Mert az egyre szürkébb diktatúra már néha izgató, fantáziánkat megmozgató képekkel igyekezett - persze sikertelenül - a kedvünkben járni, unalmas óráinkat színesíteni. Szóval a francia idegenlégió favázas tisztjében, akit a díszszemlén maga a köztársasági elnök tüntetett ki, felismerte Rudit! Egyszercsak, mint a forgószél, faláb nélkül, földig érõ fekete-piros köpenyben, mint a fantom az Operában, a rendszerváltás estéjén, közénk ugrott õ. A Rudi. A Félix Rudi! Akit nem lehetett elfelejteni…
    Rézpántos (arany is lehetett, miért ne?) fadobozzal a hóna alatt, a mûanyag doboz helyett. S benne díszpárnán 5, azaz öt fényes kitüntetés számunkra! Azután kezével csendet parancsolt, mint régen és a köpenyébe burkolózva, mint egy hõs lovag (apja fia!), eltûnt a szemünk elõl. Elõször a szánkat csuktuk be, csak azután vettük szemügyre e drága kincsünket, a szabadság szimbólumát. Mert az egri vár (újonnan restaurált?) bevehetetlen kapuja fityegett a mellünkön ezentúl s rajta valami latin szöveg és magyarul: "A helytállásért!"
    Így igaz, ahogy mindenki olvashatta! Mert soha nem szûntünk meg kitartani a homályba, a Fertõbe veszõ (így hittük, amíg Pistike fel nem fedezte) bajtársunk és példaképünk mellett, visszavárni a csapos, meg az asszonyaink fejcsóválása ellenére! Próbálja csak meg valaki elvitatni tõlünk a rendszerváltás dicsõségét! A Szõrös megleckéztetését, bajusztalanítását!
    Megint a Pistike jött elõ a farbával, aki a csabai repülõtéren szolgálatot teljesítve a legrövidebb reakcióidõvel rendelkezett azonosítatlan idegen tárgy, ufó felismerésében. Õ nem azt mondotta, hogy mi a véleménye, hanem ebben és ebben a dologban mi is az igazság. Így hát az igazság szerint Félix Rudi titkos diplomáciai küldetést teljesít, azért kellett elsietnie. És javaslatára megbíztak a média szoros figyelésével, mint gyorsolvasót.
    Az apróbetûs elszólások, pisszenések, szisszenések közötti túrkászások közben rá is találtam! Naádházy Farkas, a kormány által hivatalosan elismert fõfõbajtárs az elszámolási vita hevében megharapta a Szabadságharcos Szövetség kitüntetéseket készítõ és forgalmazó árusát. Az árus a fõfõbajtársat azzal ingerelte fel, hogy kérdésére az eltûnt 6, azaz hat "Helytállásért" érdemérem hollétét illetõen komolytalan, demokratához nem méltó választ adott azzal, hogy valahol Európában, "A négylovas hintóban", vagy a "Hatókörben", nem mindegy? Erre a szemtelenségre csak azt kaphatta, amit megérdemelt! - így Naádházy.
    Most mit tegyek? Ha kutakodásom eredményét közreadom, a csapos csalódottságában rám löttyinti a sört; Szõrös, ha meglát az utcán, nem hajtja le a fejét, hanem a pofámba röhög és újra növeszteni kezdi a bajuszát a következõ elemi iskolás nevelésére gondolva. Pistike, a delphoi jós pedig bánatában nem nyitja ki az ejtõernyõjét. A legrosszabbról pedig még nem is beszéltem. A kitüntetések összeszedése és visszaadása után a kocsmából hazatérõen nem fog várni meleg vacsorával a feleségem, sõt, hiába vagyok újságíró, õ fogja lerántani a leplet rólam, amilyen pletykás.
    Jobb tehát, ha bölcsen hallgatok. Mint a sír! Ennyivel tartozom vezéremnek, Félix Rudinak, bajtársaimnak, a családomnak, és nem utolsósorban NEMZETEMNEK. Isten engem úgy segéljen! Azután ha elül a vihar a biliben, megkérdezem Gyõzikét, mit tanácsol, hogyan tovább?
    De lesz-e rá elegendõ pénzem, hogy a színe elé járulhassak?
 
 

Van Gogh hálószobája Arles-ban
 
 
 
 

Vén tengeri medve
 
 


 
ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal Giovanni Boccaccio (1313-1375), a nagy reneszánsz prózaíró - kevésbé ismert - költõi mûveibõl mutatunk be szemelvényeket, Baranyi Ferenc válogatásában és fordításában.
 

GIOVANNI BOCCACCIO

A szerelem áldozata
(Il filostrato)

Részlet (65-69)

Griselda pontosan jött, most se késve,
nem váratott ezúttal sem magára,
és ismerõs volt már viselkedése.
Kecses-vidáman érkezett, kivánva,
hogy vágyukat közös gyönyör tetézze -
hát kéz a kézben léptek a szobába,
hol boldogan s kicsit se tétovázón
zuhantak egymás mellé selymes ágyon.

Amint Griselda Troilust ölelte,
örömre gyúlva szólt hozzá ekképpen:
"Nem volt és nincsen nõ - hogy is lehetne? -
ki érezhette azt, mit eddig én sem,
eh, kérdem én: kinek nem volna mersze
- hogy meg ne haljon lassacskán egészen -
kivenni egyszer (nem kívánva többet)
kicsinyke hányadát e nagy gyönyörnek?"

Aztán folytatta: "Én édes szerelmem,
szavam szakad, hisz nem tudom, miképp
szólhatnék ama tûzrõl, mely a keblem
katlanában érted lobogva ég?
A vágyam: téged bírni egyre - s bennem
örök e vágy, mint orcádról a kép.
Jupiter néha többet úgysem adhat,
mint azt, hogy mindétig veled maradjak."

"Én nem hiszem, hogy képes lenne más
úgy szítani tüzet, ahogy mi együtt,
mert a mi lángunk nem lohad a nász
után se, mikor éppen befejeztük,
vizet hiába önt rá a kovács:
annál inkább lobog, kétszeresen süt.
Nem vágytam eddig rád úgy, mint e percben,
bár éjjel-nappal kívánlak, szerelmem."

Troilus is hasonlókat susogva
szorította a vágyott nõt magához,
majd mind a kettõ incselkedve mondta
mindazt, mi ilyen helyzetben szokásos,
szem, száj, kebel nem szomjazott a csókra
hiába, mert nem volt ebben hiány most.
Megadták egymásnak, amit levélben
vallva nem illett szóba hozni mégsem.
 

Eltört üllõje, eltört kalapácsa

(Rotto  il martello, rott'  quella 'incugge)

Eltört üllõje, eltört kalapácsa
verset formáló kovácsmûhelyemnek,
a fújtató kifújt s erõtlen lett
a ráspoly is a rím-csiszolgatásra.

Elhallgatott a szén duruzsolása,
a tûzhely többé nem hevít-melenget,
nem éneklem az álságos szerelmet,
mely értelmünket készti megfutásra.

A tévelygést bevégzi most a tollam,
a hívságos igékbe belefáradt,
mihaszna verseket már nem kreálgat.

Ám ki virágok közt a legvirágabb
s tallér a sok peták elõtt a sorban:
Õt magasztalni még elég dalom van.
 

Ámor

(Rime, XXII.)

Erõ s erény a szerelem varázsa,
uralkodik s lobogva ég az égben,
csak nemes szívet gyújthat lángja lángra;
énbennem is már õ az úr egészen,
azt írom, amit istensége hirdet,
mit õ kimond, azt én törvénynek érzem.
A hûtlenségért könnyen megfenyíthet,
remény, féltés, félelem jár nyomában,
de mindig õriz embersége minket.
Láthattuk azt Rákhelben és Leában,
hogy mily örömmel szolgál ott a lélek,
hol jámbor ész és édes, tiszta vágy van.
Bennünk tanyáz s miközben váltig éget,
táplálni szívünket percig se fárad,
de kételyek közt tart, sóhajra késztet,
szorongást szül, békés nyugalma: látszat,
õrizni így segít a szeretett lényt,
tisztes hevével õsi lobogásnak.
Gyöngy, mit arany tart fogva foglalatként,
s nem kezdi ki természetét e rabság,
amelyben értékét kettõzve ad fényt.
Nem az, minek mások festik, mutatják,
nem meztelen kópé, vásott s kegyetlen
puzdrás kölyök, ki élvezi hatalmát,
hanem örök pajzs õ viszályok ellen,
kinek erény és kedvesség a leple
a nyers, hivalgó bujasággal szemben,
magasztosság nincs a földön - de fent se
a mennyekben - szépséges fénye nélkül,
a gyönge nõnek tõle nõ a mersze.
A szerelmet ha férfi kapja ékül:
elõkelõbb lesz és javára lészen
a játszi kedv is, melytõl szinte szépül.
Nem vár jutalmat és elismerést sem,
csak jóságot, hûséget, tiszta vágyat
igényel s kelt a szeretõk szívében.
Kecses könnyedség, kelleme a bájnak,
kedves beszéd s a szív õszintesége
egy-egy szemévé válik majd a láncnak,
amely kezessé tesz e tûzben égve,
Ámor édesre vált keserûséget,
s nemesebb lesz nyilának röppenése.
Zavart és gyarló rímeim nem érnek
fel hozzá, õ uralkodik felettem,
gyöngécske múzsám mégis arra késztet,
hogy a szerelmet holtig énekeljem.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI
 

Akt
 
 

KOSZORÚ

Tíz éve halt meg Fehér Klára (1922-1996). Valaha az egész ország ismerte, legnépszerûbb íróink közé tartozott. Lapunknak a kezdetektõl munkatársa volt, számos novellát, karcolatot, jelenetet publikált oldalainkon. Utolsó írásainak egyikével emlékezünk rá.

FEHÉR KLÁRA

Egy nap Velence

Huszonöt órája fekszem az intenzíven. A karomba kötve az infúziósszerelék tûje, a mellkasomra ragasztva a monitor vezetéke. A képernyõt lesem, a három vízszintesen futó vonalat, a zöld villogást. Kicsit tekernem kell a nyakamat, hogy lássam a mozgó görbét, nem is lenne szabad néznem, nem a szórakoztatásomra tették oda. Az orvosok és nõvérek figyelik. Olyan hyperkalaemiám van, hogy bekerülhetek a Rekordok könyvébe. Kilences kálium. Nem vagyok kérem olyan mûveletlen beteg, olvasgatom az orvosi lexikont. "Súlyos esetekben block, hirtelen szívhalál." Mi van akkor, ha a monitoron az a hullámos vonal megáll? Sípolni kezd a gép, vagy csenget, vagy egyszerûen elsötétedik a képernyõ? Nem, nem rám tartozik, nem szabad odanézni, be kell hunyni a szememet, aludni, pihenni kellene, talán akkor…
    Cserélik az infúziósüveget. Ez a tizenhetedik? Vagy már a huszadik? Hány óra lehet, nõvérke? Nincs rajtam a karórám sem. Semmi sincs rajtam. És tudom, hogy jobbra-balra a fehér spanyolfalak mögött ugyanígy fekszenek férfiak és nõk, akiket nem látok, de érzem a kiszolgáltatottságot és a rémületet, és hallom a nyögést, az imádságot, fuldoklást, szívtépõ üvöltést és nyugtató, csitító hangokat. Nem kell félni. Nem kell félni. Aludjon csak.
    Nem szabad odanézni. Úgysem értem, mit jelent a felszökõ és lezuhanó vonal, miért lengtek most ki szélesen a hullámok, miért szakadt meg egy pillanatra a görbe? Biztosan nincs jelentõsége, csak géphiba, nem szabad odanézni.
    Velencére kell gondolni, a drága, drága Velencére, álmaim városára. A szomorú városra, a mulandóságra és halhatatlanságra. Diákkori vágyaim elérhetetlen csúcsára. Kosztolányi volt a kerítõ, és a csodálatos Szerb Antal. Babits és Illyés, Vas István. Õk oltották belém a sóvárgást. Oda akartam eljutni akkor, amikor még kisdiák voltam, és a Margitszigeten sem jártam soha, a drága belépõjegy okán. Eljutok egyszer Velencébe, fogadkoztam késõbb. Majd, ha vége lesz a háborúnak. De az ötvenes évek jöttek, és még Sopronba se jutottam el, mert határsávok szabdalták le ebbõl a pici hazából is. Anyám sohasem látta a tengert, nagyanyám a Balatont sem. És én, a szerencse fia, eljutottam, végül valóban eljutottam a bûvös városba. Büszke paloták erkélyérõl nézhettem le a lagúnákra, vaporettón utaztam, fehér hidakat róttam. A Szent Márk téren gyönyörûségtõl fulladva néztem tornyot, kupolát, árkádot és a Doge-palota csámpás ablaksorait. Enyém lett Velence, mohborította kövei, kikötõ cölöpei. Még sokszor, még sokszor akarlak látni, minden szögletedet, minden sikátorodat akarom látni. Most már szabad hazában élek, mehetek bármikor.
    Kicsi lett a világ. Nem lesznek határok. Párizs, London mindössze két óra. Velence mindössze hétszáz kilométer. Mocskosan, csupaszon fekszem odaláncolva az ágyhoz, monitor, infúziósszerelék. Doktor úr, kérem, mennyit szabad mozognom? Semennyit.
    Táskámban az útlevelem és a részvételi jegy egynapos velencei útra. Holnap akartunk utazni. Mert vak emberi gõgömben azt hittem: elég egy nap. Egy korty a San Zaccaria tengerszagából, egy pillantás a Rialtóra. Hiszen mehetek jövõre is, meg azután, meg azután… Nem gondoltam embersorsomra, skarlát és reumás láz szabdalta szívbillentyûimre, az elrohant idõre. Elfelejtettem, hogy olló van a párkák kezében. Hogy az útlevélvizsgáló határõrnél is van nagyobb hatalom.
    Ó, hogy is van az a Kosztolányi-vers?

    "Te régi századok lelence
    Azur, aranyló mély medence,
    gyémántokkal rakott szelence,
    ha meghalok, mondd, elfeledsz-e
    Velence…"

    Nem, nem így van, "ha meghalok". "Ha nem leszek". Mindegy. Tengereket akartam, és a világ határa most az a pohár víz, amiért még ki tudom nyújtani szabadon hagyott kezemet.
    Nem szabad a monitorra nézni. De muszáj. Zöld hegyek, smaragd hullámok. Lüktet, mozog, hullámzik, mint a tenger. Nézem, nézem, amíg csak beleszédülök. Ez a velencei öböl. És fekete gondolává válik a kemény, lapos ágy. Ring, imbolyog, hullámzik, sodor valahová. Hol fog kikötni? A Tre Ponti három kecses hídjánál? A sikátorban, a zöldségárus elõtt? A Colleoni-szobor közelében? A büszke Accademiánál? A Scalzi-templomnál? Egy bûbájos kis piazzettánál, ahol vidám turisták nyalják a fagylaltot? Átmegyünk a Sóhajok Hídja alatt? A Biennále kikötõjéhez? Vagy a fekete szigetre?
    Szorítsa ökölbe a kezét. Jó, kinyithatja a tenyerét. Persze, vért vesznek, küldik a laborba. Minden órában. Öklöt szorítani, kinyitni. "Minden csecsemõ ökölbe szorított kézzel születik: a világot akarom" - mondta nagyanyám. - "Amikor betelt a sorsa, mind kinyitja a tenyerét; nem vittem magammal semmit." Összeszorítani, kinyitni. Vak rémület fog el. Nemcsak Velence fog elfelejteni. Én is el fogom felejteni Velencét. Hiszen oda az emlékeimet sem vihetem magammal.
    Már mindegy lesz, hogy láttam-e még egy tornyot, oltárképet, szalmakalapárust. Mint ahogy örökre veszítem el mindazt, mindazokat, akiket szerettem.
    - Alszik?
    Az orvos hangja meleg, nyugodt. A tekintetébõl biztatás. A monitor még villog. De tudom, hogy kegyelem nincs, csak haladék.
 

KÉPZÕMÛVÉSZET

RENATO GUTTUSO

Van Goghról

Hogyan is lehetne még valami újat mondani Vincent van Goghról, amikor a kritika, az irodalom, a film már birtokába vette, napraforgói már ott vannak az anyakönyvi hivatalokban is, sárgáiról pedig még a tanítóképzõs lánykák is szinte hozzáértéssel beszélnek?
    Jegyzetek, alig-alig rendezett, személyes jegyzetek, gondolatok, feljegyzések, itt-ott, vagy talán mindvégig közhelyszerûek, közismertek. Ha egyáltalán van értelme rendezésüknek, leginkább azért, mert húsz-huszonöt esztendõ során keletkeztek, egy-egy elfakult képeslap, két Firenzében vásárolt reprodukció elõtt, akkor, amikor - megint csak Firenzében - elsõ képét láttam a Sforni-Terni-gyûjteményben, aztán Párizsban, Angliában, Svájcban, Hollandiában, mikor az õ nyomában jártam: St. Remis-ben, Arles-ban, s akkor is, amikor felnéztem a csillagos égre, vagy épp egy éjszakai kávéház, egy biliárdasztal, fonott szék és palack láttán, melyekkel mûtermem mindig is teli volt, amióta csak akadt egy lyuk, ahol dolgozhattam.
    Nyilván nem véletlen, hogy mindenki, aki a modern képzõmûvészettel foglalkozik, aki a képzõmûvészetnek ezt az "uralkodó gondolatát" találja megjegyzésekkel kísérni, így vagy úgy, elõbb-utóbb õbelé botlik. Õ meg tudja festeni azt, amit a többi impresszionista nem tudhatott. Csupa-rajz volt, no igen; a színek, ez közismert, az õ színei a legpapírízûbb, legkiagyaltabb, "leghamisabb" színek, amit csak el lehet képzelni. De hasonlítsuk csak össze õket a fauve Derain vagy Vlaminck színeivel. Utóbbiak összekotyvasztottak, abszolút önkényesek, ellenõrizhetetlenek "avantgárdisták", Van Gogh színei ellenben látomásszerûek, szorongásosak, kiszámíthatatlanok és iszonyatosan valódiak, ha a krómzöldek okkerszínûekké váltak is, ha az égszínkékek megzöldültek is. Átkozottul újak maradtak ezek a színek, mindennek ellenére: a finomítatlan terpentinolaj, az ezüstfehér, a krómzöld, a smaragdzöldek stb. ellenére. Mert bármennyire kiagyalt volt is néha a választás, bármennyire is erõlködött, hogy önként szem elõtt tartsa az impresszionisták színválasztékát, a látvány felfedezése mindig magával ragadta, a feszültség nála mindig valódi volt, lázas kezébõl nem eresztett ki semmit, ahogyan pedig a festészet segítségével "nevén nevezte" a dolgokat, az nem származott egyik boszorkánykonyhából, egyik akadémiából sem, még a Guerbois-féle kávéházból vagy Tanguy papa butikjából sem: a népi festõ egyszerûségével és dühével tört elõ költõi szívének mélyérõl.
    Ugyan mi más szeretteti meg vele a japánokat akkor, amikor az ízlés terén az impresszionisták már túladtak rajtuk, meghagyták õket Manet-nak és a korai realistáknak, ha nem az a naiv és spontán esztétikai kritérium, amely szerint a szín a festészetben egyszerû szimbóluma a természeti színnek, ha tehát a fény ábrázolására fehéret és sárgát lát a szem, õ azt hiszi, fehéret és sárgát kell a vászonra rakni; mi, ha nem az a - távolról sem impresszionista - elképzelés, mely szerint az esõ ábrázolására szürke, fehér, kék és zöldes vonalkákat kell a vászonra húzni. Hogy Arles ege szép idõben kobaltkék, az éjszaka ultramarin, s a csillagok fehér és sárga pontocskák?
    Gondoljunk csak Monet-ra, vagy a késõbbi Bonnard-ra: micsoda finom megfigyelések, micsoda tónus-frakciókra bomlik náluk az égbolt, micsoda átváltozásokon megy át egy esõ-impresszió, milyen végtelen vibrálásból áll össze! Monet vasútállomásainak, Turner gõzösének füstjét a festõi hangvétel, az atmoszferikus szín, a festészet mindenkori nyelvezetére való átírás (és részben ennek a nyelvezetnek a bölcsessége, szeretete) kelti életre, az a nyelvezet, ami megvan minden nagy festõnél, ami azonban a legnagyobb zsenik mûveiben mindig valami újdonsággal, szokatlansággal, ügyetlenséggel, itt-ott - hadd mondjam így - dilettantizmussal frissíti fel magát. S ez valami megfontolatlan, szinte észrevétlen dolog, különösen ott, ahol ez valami biztos mesterségbeli tudással keveredik, mint Rembrandtnál, Leonardónál vagy Picassónál. Alig hallható csikorgás ez, egy bizonyos valami, s ennek alapján mondják néha azok a kritikusok, akik nagyokosnak hiszik magukat, hogy "Leonardo például nagy volt embernek, de festõnek középszerû", sõt mondják még ma is, noha már behódoltak és ájuldoztak a világ minden legújabb jöttment Kleinéje vagy anyag-morfológiai szertelenségek elõtt, hogy Van Gogh nem festõ.
    Ezeket a provinciális mesteremberkéket persze épp fennhéjázásuk bünteti. Az a büntetésük, hogy nem értenek, nem hasznosítanak semmit a költõiség eme roppant tárházából, ebbõl a mérhetetlen gazdagságból, mely pedig arra vár, hogy az elragadtatott emberiségé legyen.
    Logikus, hogy Van Gogh mindenki szemében önkényesnek tûnt. Még egy olyan zseni is, mint Cézanne, színeit hamisnak, vonalvezetését túlviláginak látta.
    Van Goghból a Borinage-ban válik festõ. Fájdalmas itt-tartózkodása idején úgy gondol a festészetre, mint valami menekülésre. Nem romantikus impulzus szüli benne az elhivatottságot. (Legalábbis nem abban az értelemben, amit a "romantikus" szó akkoriban jelentett. "Van bennem valami… mi is hát?") Méltó a küldetésre, melyre hivatva érzi magát. Prédikátorként nem sikerül enyhítenie a bányászok szenvedésein, hát a festészet útján próbálkozik meg vele. Elõtte a példa: Millet, Courbet, Daumier. Ezek az emberek egy aktivitással teli festészetre vállalkoztak, ki-ki a maga vérmérséklete szerint. Hágában, Antwerpenben, Amszterdamban pedig ott voltak a szegények elsõ (és hatalmas) festõjének, a szegényeket prófétai és királyi köntösbe öltöztetõ Rembrantnak a képei.
    Nõ a szövõszék mellett, krumplievõk, krumpli a földön, trágyát hordó parasztasszony, egy, tíz, száz paraszt, embertelen küszködés rútította bányászarcok az önáltatás nélkül, könyörtelenül megfestett képeken. Õ is a valóságos világról akar, kénytelen tanúságot tenni.
    Felmerül bennem - mivel roppantul különösek és titokzatosak a népszerûség útjai - mi lett volna, ha egy még kegyetlenebb végzet úgy akarja, hogy még Párizsba költözése elõtt meghaljon. Ha meghal váltólázban vagy tuberkulózisban, mint annyi bányásztestvére a Borinage hideg ködében, lenne-e ma az õ akkori képeinek ilyen vitathatatlanul meggyõzõ ereje? Vagy több évtizedes késéssel valami helyi tudós felfedezettje vált volna belõle? Mi lett volna azzal a kevés, kallódó, hányódó vászonnal?
    Mert kétségtelen, hogy életmûvének népszerûsége és sikere jórészt bátyja, Theo konok és hõsies szeretetének is köszönhetõ, de nem szabad megfeledkeznünk egy sajátságos konjunktúráról sem. Halála után megkaparintotta õt magának a modern mûvészeti piac, a gúny és megvetés évei után diadalmaskodik az impresszionizmus.
    És ahhoz sem fér kétség, hogy a Van Gogh-i vízió hatalmasan kitágul, és kiáltása felcsattan, amint váratlan kulturális élmény éri, az impresszionista felfedezésekbe vetett hite, az állhatatos és önfeláldozó, konok, magányos inasévek önkéntes számûzetésében. Odalent megérti "a vén oroszlán, Rembrant mosolyát" rongyturbános, sebzett önarcképén, odalent megérti, hogy a természetet hasonlatossá teszik az emberi szívhez örömkitörései, gabonaföldjei, a fák csúcsát csavaró szelei, csillagos éjszakái, virágai, orkánjai. És felnéz az égre, és eget fest, egy darab mezõt, egy darab ösvényt, diákos szorgalommal és elemi, alig-alig tagolt technikai ábécével, újfajta hévvel teljes, egységes, romlatlan, hibátlan látomások szabadulnak fel egyetlen megtorpanás, világba vetett hitének egyetlen pillanatnyi kihagyása nélkül.

    1972

    BARNA IMRE FORDÍTÁSA
 

Az arles-i felvonóhíd
 
 
 

Fasor
 
 
 

FOTÓMÛVÉSZET

KOHÁRI CSABA

A látó garabonciás

Móser Zoltán hatvan éve

El sem hiszem, nem akarom elhinni, mint ahogy sokan nem is vagy csak alig hisszük el. Móser Zoltán, fotómûvész, író, tanár, népmûvelõ, leginkább "néptanító" betöltötte a hatvanadik évét.
    Zoli, Zolibácsi a mindig sietõ, örökké úton levõ, mindig dolgozó, örökmozgó ember, aki szélesen mosolyogva jön felém kezében egy elkoptatott öreg Prakticával (most már Nikonnal) a herencsényi pusztatemplomnál a mezõn a napfényben, elégedetten az élettel, a világgal, hogy este borozás közben a Nógrád megyei parasztház hosszú verendáján csak annyit mondjon: - Jaj, Csaba, te, nekem annyi dolgom van még!
    A szél kellemesen simogat az átgyalogolt nap forrósága után, s az este nyugalma, a kisváros álmos péntek esti csendje, mint egy puha sötét dunyha borul rá, a Mátra lábánál fekvõ városkára.
    A tornác lassan sötétbe borul, lámpát, villanyt nem gyújtunk, világítanak nekünk a csillagok.
    - Te Csaba, nekem annyi dolgom van még… - mondja újra Zoltán.
    Mondja ezt sok-sok kiállítás és annyi könyv után. És Móser Zoltán nem is tud megöregedni annyi dolga van még. Talán mert annyi mindent nem látott még ez az örökké kíváncsi ember, mert ezt is magával hozta Zoltán a gyermekkor Teveljérõl, a hihetetlen érdeklõdést, a soha el nem múló gyermeki kíváncsiságot és tudásszomjat. S azt, hogy megossza másokkal kincseit. Elénk tárja a sok csodát, Szent Lászlóról, a freskókról, a középkori Magyarország csodálatos templomairól s az itt lakó néprõl, arcokról, kezekrõl meg a fákról, és közben egyfolytában tanít minket, az arra fogékonyakat, tanít nézni, látni. Hogy észrevegyük, amit õ is látott, lássunk kicsit az õ szemével.

    Móser Zoltán 1946-ban született a Tolna megyei Szekszárdon, de igazi szülõhelyének, a gyermekkorának helyszínt adó, kis falut, Tevelt tartja. Gimnáziumi éveit Bonyhádon tölti, ahonnan a bölcsészkar magyar-történelem szakára kerül. Budapesten 27 évig dolgozik középiskolai kollégiumban, de tanít általános iskolában és fõiskolán is. Mellette ír - 35 éve jelennek meg írásai és fotói különbözõ lapokban, a napilapoktól, a társadalomtudományos lapokig -, s lassan túl van 200. kiállításán is. Eddig 35 önálló könyve, fotóalbuma jelent meg és több kötetet illusztrált. Több, magyar mûvelõdéstörténetrõl szóló, a magyar középkorral foglalkozó tévéfilm, kulturális tévésorozat forgatókönyvét írta. Írásai a mai magyar irodalom, a modern magyar mûvészet, a fotóesztétika, a népköltészet, a magyar középkor, a magyar népi szimbólumok és a népzene tematikájában jelennek meg rendszeresen. Az magyarokról sok jót mondjatok címmel három évig közvetítették sorozatát a Bartók Rádióban. Alámerült Atlantiszom címmel öt évig közölte egy napilapunk fotográfiáival illusztrált átfogó, mûvelõdéstörténeti sorozatát. Jelenleg Piliscsabán a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanít fotóelméletet, gyakorlatot és esztétikát és a kolozsvári Sapientia Egyetemen vendégtanár.
    … És örökké megy, s ha nem tanít, akkor ír és kutat és készíti csodálatos fekete-fehér felvételeit az õt körülvevõ világról. Kiállításai a magyar középkort, annak mûvelõdését, szellemi és fizikai kulturális örökségét járják körbe, elevenítik meg a vizualitás eszközeivel. Kiállít Tallinntól Csíkszeredán át a bécsi Collegium Hungaricumot érintve a párizsi Magyar Intézetig.
 

          

Móser Zoltán fotói
 
 

    Móser Zoltán szerint a vers - és persze a fotó is - "kísérlet a bánat ellen", írja le valahol születendõ Nagy László könyve kapcsán. A könyv az Ajándék címet viseli, mert ajándékok nekünk Nagy László érzelmeit, vágyait, gondolatait visszatükrözõ, gyönyörû dallamritmusú, mélyrõl felszakadt versei s alcíme a Képeken át Nagy Lászlóhoz utal arra, hogy egy képeskönyvet tart kezében az olvasó. Nem egyszerû verseskötetet, hanem egy kép-könyvet. Könyvet képekkel, de nem fotóalbumot. Mást.
    A szerzõ, aki személyesen ismerte - még ismerhette - a költõt, Nagy László verseinek a felhasználásával, de nem azok illusztrálásával, hanem a versekre "írt" képekkel próbál eljutni a költõhöz, annak valóságához, belsõ világához. Fotográfiáival Nagy László életképletét, pályaképét próbálja megrajzolni.
    Móser Zoltán és a költõ és garabonciás Nagy László között 21 év van, mégis közeli ismerõsként, lelki tettestársakként köszönthették egymást az Élet és Irodalom szerkesztõségében, ahová Móser a képeit vitte be elsõ alkalommal. Közös vonásaik okán, mert függetlenül attól, hogy mindketten közös földrajzi területrõl, tájegységrõl, a Dunántúl egy-egy kis falujából származtak el, annak védõ, varázsos, hagyományosan zárt világából jöttek, de mindkettejüket ugyanaz a belsõ kényszer jellemezte, mindketten azt a belsõ, megmagyarázhatatlan feszítõ, mélyrõl fakadó belsõ erõt hordozták magukban, ami különös, jeles emberekké avatta õket, ott volt a jel a homlokukon, mert garabonciások voltak õk. (S a garabonciás embert biz jól kell tartani - így mondják felénk is a Mátra alján, mert nagy selyma az, elapasztja a tehenek tejét, elvereti a vetést a jéggel és benéz a menyecskék szoknyája alá. Meg persze sok jót is cselekszik. De megfoghatatlan, megérinthetetlen, csak miután elment veszi észre a halandó, hétköznapi ember, hogy itt járt.)
    Ezt írja Móser Zoltánról Pintér Lajos is: "Ültünk a családi asztalnál. Zoli mint idegen. De mivel én vittem magammal, mint nem idegen. Nem is vendég, szinte befogadott családtag. Azt mondottam róla, hogy fényképész. Fényképezõgép nem volt nála, felvételt, nem készített. Fürkészõ szemével persze készített. Talán egyetlen szót sem szólt. Senki nem kérdezett semmit, gondolták róla: garabonciás."
    Mert Zoltán a mindig úton járó, keresõ, kutató, figyelõ ember, aki állandó mosolyával s lényének angyali-gyermeki bájával, közvetlenségével lopja be magát az emberek szívébe.
    Ágh István - Nagy László féltestvére - pedig így ír róla:
    "Ahogy most harminc év távolából Móser Zoltán munkásságára visszanézek, látom, már minden megvan a maga csírájában, céljának irányában ott és akkor. S az a fáradhatatlan tevékenység, fürkészõ készenlét, a feladás reménytelensége híján valami kiüthetetlen makacsság együtt található a nagyböjti aszkétasággal. S ez a testi böjt egyenes következménye munkái méltánytalan mellõzésének addig, amíg el nem jött az idõ, ez a századvég, a millenniumok, amikor nemzeti közkívánatra történik a veszendõ múlt átörökítése. Bartók és Kodály, s a nagy szociográfusok utóda. A fényképezés elõtti fényképezést találta föl a megmaradt emlékek rögzítésében. Az öregek képében véljük felfedezni arctalan elõdeinket."
    Zoltán fényképein - melyek többek egyszerû lét-, környezet-, táj-, épület-, emberábrázolásnál - megjelenik egy mélyebb mondanivalójú költészet is. Technikai szempontból a fotográfus, a képek készítõje bátran alkalmazza az életlenséget is lelkiállapota kifejezésére - miként Julia Margaret Cameron is bátran és önhatalmúlag, (szabadon!) helyezte az élességet portré alanyai arcán ide-oda, a személy lelkiállapotának vagy saját belsõ meglátásának, érzelmi viharainak, benyomásainak, megérzéseinek hatására - vagy ha úgy érzi ezzel utal valami mélyebb összefüggésre a valóság és az ábrázolás tárgya között, esetleg emel ki valamit a kép valóságán belül.
    "Móser Zoltán titka, hogy pontosan tudja, mi az, amit meg kell mutatni nekünk - jegyzi meg egy kiállításával kapcsolatban Vasadi Péter. - A valóság szent, Móser Zoltán fényképein. De csak az a valóság, amely önmagánál semmivel sem több. Tehát nem az asszociációi, nem a képzeletbeli folytatása, nem a kombinációi teszik szetté, hanem hogy itt minden az, ami. Móser fény-képei nagyon is árnyékosak. Az árnyékolt valóságnak az õ képei mélysége van, s ez a mélység a költészete."
    Igen, Zoltán nem vonatkoztat el szélsõségesen a valóságtól, mindannyiunk átélt, hétköznapi valóságától, mégis új dimenziókat teremt, új világokat mutat meg nekünk fekete-fehér fotográfiáin. Jó lenne leírni, hogy tudatosan fényképez - de ez csak abban az összefüggésben igaz, hogy mint az operatõr is tudja már felvétel közben, hogy az utómunka során hogy fogja, hogy fogják megvágni a mûvét - így Zoltán is már a keresõben látja a képet, expozíció közben, vagy napokat elõre gondolkodva tudja, késõbb miként fogja lenagyítani a negatívot.
    "Minden a sötétkamrában dõl el - mondja a róla készült portréfilm egyik jelenetében, s tanítja is ezt digitálissá váló világunkban. - Nagyon fontos az utómunka, szinte a legfontosabb, hogy hogyan nagyítom le, szinte élni kezd a kép a vörös fényben a papíron, szinte a laborban, a sötétkamrában dõl el minden. Itt születik a kép."
    "Minden képen az eredeti igazmondás és látás tisztasága remekel - írja Vasadi Péter. - A valóság ilyen fokú tisztelete megdöbbent, és egyre közelíti az emberhez a világot, nem tanácsolva semmit a nézõnek. […] Aki megmutat, nem kockáztatja a valódiságot azzal, hogy rábeszél, túlhangsúlyoz, leleplez. […] Móser Zoltán titka, hogy pontosan tudja, mi az, amit meg kell mutatnia nekünk."
    És Zoltán mindig úton van. S ha nem tanít éppen, akkor anyagot gyûjt könyveihez, cikkeihez, vagy egyszerûen csak fotografál. Dolgozik.
    De mit keres, ez az örökké nyughatatlan ember?
    "A képeket nézni, szeretni kell. - mondja Zoltán. - S igazából az a fotó, ha egy kiállításon végigmész, az a jó, ha egy kép megfog és az lesz a sajátod. Nem is tudod, miért nézed. Nem tudod, miért szereted, nyilván azért, mert egy kép. De azt, hogy mi a kép és, hogy miként készült, azt senki ne kérdezze meg, mert tényleg varázslaton, véletlenen és akaraton múlik. De ha ez a három összejön, azt valakinek mindig meg kell köszönni.
    Így, csak ezzel a lét, mûvészet, alkotás, Isten, ember elõtti alázattal lehet maradandót létrehozni, igaz, mély, komoly dolgokat. Amikor az alkotó csak közvetítõje, nem készítõje az alkotásnak. Az alkotás folyamata szent folyamat. Elmélyült, szakrális munka. Mint amikor egy szerzetes mûveli a rábízott földet, vagy mikor a parasztember a szõleje fölé hajol. Nem egyszerûen kapál. A földet mûveli. Meg magát is közben. Ad magából valamit, az adott pillanatban fizikai erejét, izmai munkáját, fáradtságát, akaratát.
    Kerekes Gábor fotómûvész, tanárom mondta annak idején, hogy a tudatosan fotografáló embert - szándékosan nem használom a "profi" szót, olyan könnyûvé, olyan lejáratottá tettük már, mint a "fotómûvész" kifejezést is - az különbözteti meg az amatõrtõl - ez itt szintén nem ledegradáló, beskatulyázó, vagy lekicsinylõ jelzõ - hogy az már jó elõre tudja, mit is akar lefotózni, így választja meg felszerelését, tervet készít, rákészül tudatosan az elvégzendõ cselekvésre. Tehát célszerû.
    De arról a megmagyarázhatatlan, csak átélhetõ szent pillanatról nem szólt, amikor az expozíció pillanatában, a tükör felcsapódása és a szétnyíló zárlamellák között a külvilág fénye, különbözõ hullámhosszúságokon nyomot hagy a filmkapu mögött a fényérzékeny anyagon, szinte beléhasít az emberbe a beteljesülés érzése. Ez az a kép, ez az Egy, ami összefogja az eddigi munkát, mert mindig van egy kép, ami összegzi a részekbõl álló Egészet, és jelzi, szimbolizálja azt."

    Zolival állunk a Cserhátban a Herencsény feletti dombon - nem hiszem el, hogy lassan hatvan éves - a Pusztatemplomnak vagy Pogánytemplomnak is nevezett apró, románkori morva stílusú falusi egyház elõtt. A templomocskának mindössze két helyisége van, apró román ablakokkal, s a déli oldalon a gótikus kaput befalazták valamikor, de az északi román, finomívû bejáratán bejuthatunk a belsejébe. Egyenes záródású szentélyének a diadalívén a középkori bevésések mellett a 20. század embere is otthagyta a keze nyomát. A hajó vakolatában is ameddig az ember elér. Nyomot hagytak õk is a történelemben.
    Csak állunk ezzel a garabonciás angyallal a középkor elején, benn a hûvös szentélyben és a diadalív középkori véseteit, karcait, betûit silabizáljuk. Látszik egy szekerce egyszerû ábrája és összerakható a "kínja" szó is. Hallom, ahogy a félhomályban kattog Zoltán gépe. Én kimegyek a fényre az ajtó elé, nézem a gótikus ablakot az egyenes záródású szentély falán.
    Nem zavarjuk egymást.
 

Tutajok