CSALA KÁROLY

Majdigen

Soha semmi, ha volt is, nem lesz
már ugyanaz ma; tetszik a szép,
ha olyan, mint volt, csak hinni
ne tessenek el, hogy ím, ami egyszer-
másszor-sokszor volt, az örök:

minden jól megy, ez, ami látszik,
fut minden jól, mint paripák
ereje húz ezerszám motorokba
sürítve; lóerõ, persze, de sohanapján
ily gyors nem volt még, soha,
senki lova, se ménese együtt! -
mondhatjuk; no de csak majdnem,
majdigen van ez ám úgy!
 

Szomszéd

Mint akit maga is elhagyott,
sántán, szótlanul, kispadon,
naphosszat csak nézdegél,
egyedül van nagyon.
Nagy hangja oda, elfogyott.
Alig is mozdul, alig él.
Mint akit maga is elhagyott.
 

Népél

Éhgyomor, teliszáj,
mesteri estelek,
inasos korakel,
munkatekintet,
fenekére nézve,
pihe, patkó, poha,
szentfazék, lábasjó,
éjfel, csürdöng,
ölõ szentgyörgy,
bugyli.
Évrõl évre
újra, nem, nemde.
 

Csendélet

Egy mályvaszínû csajka
szigetelõpapíron,
mellette mûanyag szatyor.
Ez is tulajdon, ingó.
Hajléktalan korunk
ingatag nyugalma,
átmenetileg,
a borzalomba.
 

Ha

Sikíts hosszan,
vagy metéld apróra hangodat -
sem így, sem úgy
nem hiányzik már a kar dalából.
Magadnak énekelsz, ha.
 

Világrend

Túlzás nélkül nem élet az élet,
gondolják az ifjak, az iskolatöltelékek.
Véneknek viszont már az alig elég is sok.
(Nehogy már az ajtót rájuk nyissuk.)
 

Az élet félrím-álom

A kisfiú, ki voltam,
felnõtt korra ébredt,
és talált magáról
egy öregkori képet.
 

Tömegviszony

Mocskos fény verdes végig rajtunk,
ereszkednek ránk szûz ködök,
alattunk út mozog - akart, unt -,
hátrahúzna, hát küszködök.
 

Ellentmondásos

Halódó, haladó, összegabalyodva.
Keltetõ fészek korhadó fa odva.
Ilyen a munka, ilyen az élet.
Gondolatébresztõ katasztrófák
naponta esnek.
Mire figyeljünk leginkább?
Hogy a segítõkészek mit esznek.
Aztán jöhetnek a strófák.
Köznapi dolog a költés,
ünnep, ha költészet.
Csak nehogy már fölkapjuk a földrõl, és
a mennybe vigyük ezt az egészet.

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

Tanyán

A düledezõ tanya házának gerincét
a hóhér-idõ rég megroppantotta.
A girhes, vedlettszõrû puli
az üres fészerben összegömbölyödve
orrát farkával melengeti.
Lelkiismeretét a kötelességtudat
nem furdalja,
talán már ugatni is elfelejtett.
Minek õrizze a portát,
még a rágcsálók is elmenekültek.
A tolvaj ide csak hozhat,
nincs mit elvinnie.
A hajdanán dolgos két öreg
a vetetlen ágyon szótlanul ücsörög.
A festékét vesztett kredencen,
roskatag asztalon, zománc nélküli
üres lábasok, csorba tányérok
vacognak. Forró levesrõl álmodoznak.
A rozsdás, repedt jancsikályha
kedélye depresszióba hajló,
mert bárhogy erõlködik
a néhány szál kukoricakóró,
még arra sem elég,
hogy elhervassza
az ablak vígan nyíló jégvirágait.
 

Disznóvágás

Valahol, messze a községben
böllér kezében kés villan,
s biztos mozdulattal
a lefogott hízót szíven szúrja.
A hajnal köd szõtte olcsó takarója
a rémült sivításra
recsegve szakad szét,
de még nem a nap bukkan elõ,
hanem a fiatalságát vesztett hold
ráncoktól szabdalt arca.

A villanydrótra, a fák ágaira
tapadt hamis ékszer, a zúzmara
gyöngysora a földre potyog.
Elgurulna, de az ütõdéstõl mindene fáj.
A ház asszonya edényével máris ott terem,
hogy felfogja a gõzölgõ piros vért.
Ebbõl készül a hagymás,
tojásos gyors reggeli,
a véreshurka pirított szemlekockával,
majorannával, más fûszerekkel ízesítve.

Ruhája, friss, illatos köténye
az igyekezettõl meglebben,
s felfedi csípõje gömbölyded formáit.
Szegény, becsapott jószág
még homályosan felismeri
szeretett gondozóját,
aki becézõ szavakkal
öntötte vályújába a moslékot,
a ropogós kukoricát.
A hátát is vakargatta,
s õ egyre szélesebb farát
kéjesen mozgatta,
s röfögött hozzá disznónyelven
kedves szavakat.
Érezte, kiszáll belõle az élet,
sorsába beletörõdve
szemét lehunyta, ne lássák benne
csalódását, rémületét.

Az üstben gõzöl a víz,
a pörzsöléshez készülõdnek.
Régebben szalmát használtak hozzá,
de most már gyorsabb,
jobb a palackosgáz.
Mielõtt hozzáfognának,
a férfiak pálinkával telt
vizespohárral, "Na, Isten, Isten" - koccintanak.
A gyerekek a korai felkeléstõl
ásítozva leskelõdnek.
A kölyök komondor se látott disznóvágást,
úgy elbambult a csodálkozástól,
a furcsa szagoktól,
hogy majdnem beleesett az üres fazekakba.
S a házeresz jégcsapjai,
mint öreg ember orra, észrevétlenül
a hidegtõl el-elcsöppentek.
 
 
 
 

Szenet hordó bányászfeleségek
 
 
 
 
 
 
 

KUTAS JÓZSEF

Póráz nélkül

"Csak csekély nesz vagyok bennem
többféle zaj szól"
(Tristan Tzara)

    A férfi könnyedén dõl a korlátra, és a bálnaszürke, felhabzó vizet nézi elbûvölten, befelé bámuló tekintettel, miközben teste a nagyvitorlások alaptermészete szerinti egyenletes, ringó mozgás ritmusát követi. A hegyesszöget bezáró hajóorrnál találhatott volna biztonságosabb vagy kedvesebb helyet is, de õ olyanfajta ember, hogy legyen bármilyen rossz és elhamarkodott is a döntése, makacsul ragaszkodik választásaihoz; amikor azonban feladja õket, olyan nesztelenül és gyorsan hagyja ott régi helyzeteit, mintha elszáradt virág utolsó szirmát törné le.
    Nézi a vizet, de nem látja. Nem is kell látnia. A Szirén - (ez a vitorlás neve) - kecses szökellésekkel tornázik a megdõlõ, puha hullámokon, és a férfi, ha tehetné, ha szíve-lelke készen állna a ritka kép befogadására, akár egy újonnan nyitott kiállítóterem, minden bizonnyal a legmagasabb adható osztályzattal jutalmazná a produkciót. Õ mindig mindent minõsít, méricskél és mérlegel - most azonban érzékszerveitõl megfosztván dõl könnyedén a korlátra, és a Szirén viszi, ragadja magával távoli, idegen kikötõk és életek felé.
    Vasárnap van, egy semleges, minden szempontból tökéletesen érdektelen nyáron, mely olyan közönyös s érzelem nélküli, mint a kissé hûvös, reggeli idõ ellenére is fehér rövidnadrágot és pólót viselõ, középkorú férfi arca.
    Az ég arca is ránctalan, a tengert mélyítõ-elsimító hullámok bohém festõ szétszórt szakállaként szállnak; hangot csupán a hajótesten megtörõ áramlatok keltenek, kék és alabástrom zajokat, melyek néha mintha megriasztanák a férfit. Nem telik bele egy perc, és otthagyja maga választotta, veszélyes õrhelyét, és nekifog, hogy hátramenjen a tatba.
    A harmincegynéhány utas, aki a Szirént választotta a Nagy-öböl átszelésére, még kabinjába húzódva szendereg, ketten, esetleg hárman az elegáns bárban szürcsölik színes pótkoktéljaikat, de a fedélzetre nem lépnek õk sem.
    Az öböl, akár egy asszony, szelíd szeszélyes, gondolja a férfi, és erõsen kapaszkodik mindenféle rögzítõkötélbe, melyeket még a tegnapi búcsúünnepség tiszteletére feszítettek ki keresztbe-kasul, és ez a szalagokkal díszített kuszaság alaposan próbára teszi a férfi türelmét, mire átküzdi magát a lobogó labirintuson.
    Egy lélek sem mutatkozik a hajón, de a férfi sejti, hogy minden mozdulatát éber és aggodalmas pillantások felügyelik. A kapitány világosan leszögezte, hogy ki az úr a hajón, s õt egyáltalán nem érdekli, ki mekkora magánvagyonnal rendelkezik, amikor hátuk mögött elmarad a szilárd szárazföld.
    - Izé és Izéné - mondta pohárköszöntõjénél a hórihorgas, kampóorrú kapitány - egyszerû utas lesz. Semmi több. Persze, valamivel jobb bánásmódban részesül, mint a közönséges csomagok, bálák, poggyászok és faládák a rakközben, ám a hangsúly a valamivel szóra nehezedik, nem pedig a jobb szóra. A Szirén udvarias, csendes és béketûrõ hajó, amilyen a kapitánya, a tisztjei és a legénysége. Jó utazást mindenkinek! - Fölemelte jókora konyakos poharát, de egy csepp nem sok, annyit sem ivott belõle.
    Jobb is így, emlékezik a férfi, enyhe undorral, hiszen az emlékek mindig megrendítik, jobb is így, hogy mindenki egyenrangú a másikkal. Az emberek többsége azt hiszi, hogy kevesebbet vagy többet ér a másiknál, és hogy az élet egy különös, de valami felsõbb hatalom által összerendezett kártyapakli. Csak lennék már a nyílt vízen. Csak lennénk már kinn az öbölbõl, ebbõl a fránya öbölbõl, mondja magában, s ekkor eléri végre-valahára a taton összevissza hányt nyugágyakat.
    A legénység nem hitte volna, hogy bárki a tegnapi italos forgatagból képes lesz erre a bravúrra: reggel nyolc órakor napfürdõzni óhajt. A férfi azonban tíz éve nem iszik egy korty szeszt sem, korlátozná a tiszta gondolkodásban, amely jobban karbantartja a legkeserûbb aperitifnél vagy édes sörnél is - de nem ez az egyetlen ok, amiért magányosan járja a hajót.
    Most különös, egyetlen pillantással nehezen átfogható körülmények közé kerül. Az ég és a víz egymás tenyerébe csap, s minden egyes érintés baljós, sápadt sávot villant fel az elérhetetlen tartományok határain; akár egy rossz álomkép, melynek pengéje átdöfi az éjszakát… idõrõl idõre villózó, gyémántos függöny hull alá, vízcseppekbõl, párából és a mélybõl megszökõ fénybõl álló lepel.
    A férfi folyamatosan borzong, a permet felcsap a fedélzetre, egészen a nyugágy lábáig, õt magát nem éri el a reszketeg, sós áradat, de a távolodó part képe, mely ebbe a tünékeny s riasztóan áttetszõ, a világot önkényesen pontokra tördelõ és kénye-kedve szerint eligazító köntösbe burkolózik, idegen, az elérhetetlen iránt érzett áhítattal rokon hangulatba taszítja.
    Latolgató, fontolgató életszemlélete, ez a hideg fõvel elvégzett, rideg számítolás úgy porlik szét, mint a szeme elõtt születõ és elhaló kék vízoszlopok. Nincs tudatában, milyen nevetséges és egyszersmind felemelõ ez az egyedüllét, mennyire különbözik a többi utas vagy akár a kapitány mindennapi tevékenységétõl és gondolkodásmódjától, a férfi tulajdon elhatározásának értelmében cselekszik, mint a sakkjátékos, akinek fejében ezer s ezer kielemzett játszma tolong… letörli a felcsapódó vízcseppeket, és remegve figyeli, miként törik szét újra meg újra a szárazföld.
    Addig-addig nézi, míg - túl vízen s égen - a látvány új értelmezések után kiált. A partot igen jól ismeri, hiszen utolsó tíz évét a kontinensnek ezen a darabján töltötte, míg… Most kényes területre téved. Nem is folytatja a töprengést, inkább belefeledkezik a tájba. Az, amit most lát, halványan emlékezteti arra a régi-régi földszeletre, ahol talán boldog is volt, s mindenekfölött: elégedett, ám az emlékek, mivel újszerû színpadon tûnnek fel, egyrészrõl nyugtalanítóan õszinték, másrészrõl aggasztóan cicomások, karton-álarc takarja õket, és mozdulataik túlságosan megtervezettek: mintha vádolnák õt, amiért tegnap alkonyatkor a hajóra szállt.
    Így történt. A férfi elköszönt feleségétõl, mondván, sétál egyet a parton, a gondozatlan parkban, mely estefelé hol dzsungelhez, hol (ha a hold fehéren tomboló táncát járja) kísértet lakta temetõhöz hasonlít. A sétának nem volt semmi kiváltó oka, az asszonyka is annak vélte, ami: egyszerû, nem túl elegáns kísérletnek, hogy egy-két óráig megszabaduljon tõle, attól a már-már elviselhetetlen családi köteléktõl, ami az utóbbi esztendõben kiváltképp gyötörte a férfit, kíméletlenül szorítva szívét, mely az elvesztett szabadságra vágyott.
    - Menj csak, drágám - mondta az asszonyka (tízévi együttélés után mi mást mondhatott volna) - csak kössél sálat. Tudod, milyen érzékeny a torkod.
    - A torkom - felelte a férfi, és a nádfonatú ládába nyúlt -, tudom, nagyon érzékeny. Még tejet sem ihatok hidegen, pedig mennyire szeretem.
    - Egy-két kortyot igazán megengedhetnél magadnak - így az asszony -, néhanap. Az biztosan nem árthat meg.
    - Tudod - köszönt el a férfi, és agya egyik félreesõ részében elraktározta alacsony, fehér testû, mutatós feleségét, akiért, ha a középkorban élne, hetente rendeznének lovagi tornát a tüzes vérû földesurak -, tudod, kedvesem, vagy mindent, vagy semmit. Az alku sohasem kifizetõdõ. Leülsz tárgyalni valakivel, hajlandónak mutatkozol az engedményekre, aztán azon veszed észre magad, hogy kizsebeltek.
    - Ó, férfiak - mondta nyugtalan nevetéssel az asszony -, mindig csak az üzlet, az üzlet!
    - Ó, nõk - hajolt meg a férfi -, mindig csak a férfiak, a férfiak!
    Házuk, ez a spanyol stílusú, sárga kockakövekbõl kirakott ház közvetlenül a tengert a várostól elválasztó, szélfútta kanyon mögötti dombon emelkedett, olajfák vették körül, egy-két haragoszöld fenyõ, ciprusok, vad tüskebozót. A szél éjjelente úgy cibálta a növényeket, mintha hûtlen szerelmesének haja lett volna, és szórta a könnyszínû homokot, hogy egy lépést sem lehetett megtenni a szabadban. De ezen az estén szokatlan csend lappangott közel s távol. A férfi elgondolkodott ezen, majd a tenger felé irányította lépteit, a nagy, izgató park felé, ahol szinte mindig megtalálhatóak voltak a hozzá hasonló, kicsit elvarázsolt, ám kötelességtudó, álmodozó, mégis mértéktartó emberek… itt nem fenyegette az a veszély, hogy felesége családtagjaiba, munkatársaiba vagy olyan ismerõsökbe botlik, akiknek nem jut eszébe a neve.
    Cápa alakú felhõk lakmároztak a holdból, a homok csikorgott cipõtalpa alatt - ez a furcsa kõbeszéd, mint minden zaj, mely nagyobb és erõsebb volt nála, elszomorította, ellankasztotta, ugyanakkor életre keltette a lelke belsejében alvó lényeket, melyek, mint sündisznó a téli hónapokat, átaludták az asszonnyal töltött éveket.
    A park sötét folt volt csupán a tintakék égbolt lapján, mozdulatlan, sûrû, illatos tömeg. Amikor belehatolt, két karját elõrenyújtva, mintha itt-a-csengõ-hol-a-csengõt játszana, különös, zavaró és kellemetlen érzések rohanták meg, s attól félve, hogy elveszíti önmagát, kibotorkált a meztelen partra, melyet alacsonyra függesztett viharlámpák sora világított meg. A háttérben karcsú, idegen vidékrõl telepített, szürke levelû fák ingadoztak, mozgásukkal kísérve a tengerrõl fújó lágy légáramlások dallamát. A partot keskenyedõ lagúna szelte ketté és a csillogó, nyugodt vízen - hiszen alig volt kilenc óra - a Szirén ringatózott, az imént meggyújtott lampionok szivárványos fényében fürödve.
    A kapitány a korlátra támaszkodva szivarozott, és jól megnézte a férfit, amint lassú, tûnõdõ járással jön, jön hajója felé, mintha különös belsõ parancsnak engedelmeskednék. A kapitány persze elõször azt hitte, részeg, megártott neki a friss szél és a csapszékben fillérekért mért mézes rum, de mit bánta õ, részeg vagy agyalágyult, a lényeg, hogy vendég legyen: a Szirén költségvetésében mutatkoztak lyukak és szakadások, amelyeket mindenáron be kellett foltozni.
    A kapitány tehát megvált szivarjától, és odakiáltott a közeledõnek: - Nem tart velünk, uram?
    - Miért is ne? - szólt halkan a férfi. - Mikor indulnak?
    - Hajnalban, mihelyt megpörget minket az árapály - felelte vidáman a kapitány, és elõre dörzsölte markát, elképzelve, milyen képet vág másodtisztje, amikor jelenti, hogy kész a létszám. - Pont hajnalban. Mindjárt felhúzzák a pallót a fiúk, iparkodjon, ha ugyan nincsenek szárnyai, kedves uram.
    A férfi nézi a porzó vizet, és a tegnap este jár fejében (lábujjhegyen, akár a nagybeteg ágya mellett takarító hitves), ez a valószínûtlen, a higgadt logika törvényszerûségeivel meghatározhatatlan este: a kaland kezdete. Érezte, miként dübörög ereiben a vér, miközben szédülve, fogvacogva markolja a nyugágy vékony karfáit… a part, percek, talán szûk félóra, mindjárt eltûnik szem elõl, alámerül, elsüllyed, mintha sosem lett volna. Az emlékek is csak addig maradnak vele, amíg látja a partot, a máris elmosódó fa-vonalat, a fakó fövenyen sétáló, motoszkáló emberízingeket, és… egy sirályt, amint utánozhatatlanul rendhagyó köreit rója a lagúnába beugró, hitvány téglamóló felett.
    Nem lelkifurdalás volt, ami elfogta, nem is a megbánás keserû kényszere csalt könnyeket szemébe, hanem a meghökkentõ helyzet: az izgalom és a vissza talán soha nem hozható otthon erõszakos elvesztésének mélabús mámora.
    Különös, de az asszony arca nem tûnik fel a sok-sok, elfutó illúzió között.
    A hajó megdõl, elõbb balra, majd jobbra, majd ismét balra - alkalmasint, hogy kikerülje a nyílt vízrõl feltornyosuló barbár hullámok áradatát -, és a férfi örül a pillanatnyi figyelem-elterelésnek.
    - Hahó! Vigyázat ott hátul! - kurjant a kapitány. - Izé úr, fogódzkodjon!
    Az elsõ bizonyíték, hogy szemmel tartják! A férfi idegesen hunyorog, nyugtalansága fokozódik (talán telefonon értesítették már a hajót eltûnésérõl, felesége a helyi kábeltévé hajnali adásában beszélt róla, vagy a szomszéd, aki megorrolt rá holmi kerítésprobléma miatt, üzent jó barátjának, a kapitánynak), de nem tágít a nyugágyból.
    Tekintetével szilárdan tartja a partot, akár légtornász a társát, ugyanazon életben függnek, csimpaszkodnak egymásra utaltan - vére dobol, dobol szüntelen. Ez a forró dobpergés már nem a kalandnak szól, nem annak, hogy megszökött otthonról. Követi a sirályt magányos vadászata közben, nézi, hogyan csap le a fortyogó kékség közepébõl, hogy visszatántorodjon, amikor egy légörvény visszahajítja, azután újra kezdi, megint és megint, hajthatatlanul. Megújuló támadásai és ravasz rohamai a tenger évmilliós mozgásához hasonlítanak - s ugyanolyan eredménytelenek.
    A férfi ekkor elõrehajol, mert nem érti, miért hiúsulnak meg a sirály leszállási és zsákmányolási kísérletei (a Szirén ismét egyenletes tempóban úszik, akár egy elszabadult bója), kisvártatva, anélkül hogy észrevenné, fittyet hányva a kapitány iménti felszólításának, feláll, és a tat hátrabukó korlátjára helyezi két öklét.
    Mi lesz már, gondolja, csak nem fogod feladni?
    A Szirén hosszú orra a vízbõl felbukó napkorong kellõs közepébe tart, mely, míg a tat örökös árnyékába burkolózik, az arany foszló árnyalataival színez át vizet, levegõt. A part váratlanul feltisztul, a sirály alig-alig látható szárnycsúcsain kis szikrák gyúlnak: a feltartott kezû, sötét fák ajkai gránátalma pirosra és narancsszínûre válnak. A természet körmönfont szépítkezése szíven üti a férfit, és éppen elfordulna, amikor észreveszi a kutyát.
    Egy barna spániel rohangál körbe-körbe a kis mólón. Szõre fel-felragyog, amint bele-beleér a terjedõ napfény tócsáiba, futkározás közben néha felszökken, ilyenkor bundája valósággal lobot vet, majd, mihelyt az árnyékos területekre téved, kihuny, és az állat csak a szakadatlan mozgása miatt elmozduló háttérnek köszönheti létezését - barna csúszik el a barnán, szürke szakad ki a gyöngyházszürkébõl.
    A férfi azzal áltatja magát, hogy tisztán hallja a spániel éles, örömteli kaffogását (végtére is, mi köze neki ehhez az állathoz?), és ajka önkéntelen mosolyra húzódik. Mindig is vágyott egy kutyára, és az asszony, aki olyan hirtelen tér vissza gondolataiba, akár egy meteorit, azt ígérte, karácsonyra hazahozhat egyet, nem fogja kihajítani, éppen ellenkezõleg, babusgatni fogja, akár egy kisgyereket, ha már nekik nem lehet… Az emlékek összefolynak, és a férfi megtörli szemét, homlokát.
    A kutya még mindig ott ugrál. Csakhamar felfedezi mellette a gazdáját is egy tagbaszakadt, baseballsapkát viselõ öregember személyében, aki szemlátomást rá sem hederít, milyen ujjongó örömmel viháncol az eb, hol saját farkát ûzve, hol egy lebegõ falevelet hajszolva. Jobb csuklóján hosszú bõrpóráz fityeg: a férfi jól látja még innen a hajóról is, hogy az a póráz nem alkalmas a kutya féken tartására, csak ütni, fegyelmezni lehet vele.
    Pedig jó lenne megkötni, gondolja a férfi, jó lenne, bizony! Annak a mólónak a szélei töredezettek, a felszíne telis-tele alattomos repedésekkel, melyek bármikor szétnyílhatnak, és akkor ennek a szép kutyának vége lesz szempillantás alatt. A spániel, lelógó füleit dobálva, megpillantja a sirályt, felkapja fejét, elõbb színlelt mozdulatlanságba dermed, míg gazdája, akár egy szobor, álldogál a parton, aztán felpattan, és furcsa, játékosan oldalazó szökelléssel a madár felé veti magát.
    A férfi szíve nagyot dobban, de a kutya még idejében lefékez a móló legeslegvégén, és hagyja, hogy a sirály, egyenesen, mint az elhajított szürke kõgolyó, a fénytõl megkímélt végtelen térségbe zuhanjon, s ott örökre eltûnjön. A spániel gazdája hatalmasat füttyent, a kutya megtorpan, és kelletlenül, ám meglehetõs gyorsasággal a lábaihoz szegõdik.
    Mielõtt a férfi végiggondolhatná, mit látott és mit nem, már nincsenek sehol.
    Minden tagja fáj, a háta, a dereka, a tarkója, még a homloka is, mellyel a hideg szélbe ütközött; imbolyog rettentõen, táncol elõtte a világ. A latolgató, szigorú férfi oda - az a valaki, aki a kapitány elõtt áll, csak a teste, semmi más.
    - Hogy forduljak vissza? - lelkendezik a kapitány. - Azt mondja, forduljak vissza? De hát ez nem taxi, uram, ez hajó, érti, hajó! Vagy úgy… Ha megfizeti, akkor semmi akadálya. Csak kissé csendesebben kiabáljon. Ugye, nem akarja, hogy felébredjen mindenki a hajón?
 
 

Csónak Auvers-ben
 
 


 
ESNAGY JÓZSEF

Állok egy kapualjban

Állok egy kapualjban
és lesem, ki követ
sompolyogva és félve,
egészen idáig jövet.

Szívemhez nagyon közel
lopózkodik. Hátha
ijedten dõl majd térdre,
lelkemnek nagy árvasága.

S akár egy alvajáró,
hirtelen fölébred
lelkiismeretem és
megroggyaszt bokát és térdet.

Az ilyen észveszejtõ
dolog szürke árnya
gyújt rémisztõ-fehéren
vad haragot csupasz számra.

Lélekvesztõ idõ ez,
kísér a gond régen,
s kísérem én a gondot
férfiasan és sötéten.

ZENGÕ FERENC

Mert az évszakok

Mert a nyár az nyár
és mi nyár vagyunk
mert az õsz az õsz
s mi õsszel õszülünk
és mert a tél az tél
és mi télen megfagyunk
mert a tavasz az tavasz
és mi újjászületünk
Látod Uram! ez az életünk
nyár õsz tél tavasz
talán a sors, tán evolúció
vagy csak egy ravasz
idõtlen örök ráció?
 

pont pont

Mert fák vagyunk
és fellegek
és tollak és pihék
és madarak

tálcán illatozó
ínycsiklandóan ress
frissensült halak

fény remény
pont és pillanat
az ég alatt
 

Hát nem szomorú?

Egy elásott zseni
Nincs mit rejteni
A kocsmaasztalon
Kocognak versei

NAGY KÁROLY

Madár

Nem szólít az Elefántcsont-torony,
négy-fal-bezártságom fikció.
Betölthetetlen szabadságomon
nem tör át önmegvalósító dikció.

Tegnap elnéztem egy madarat.
Könnyû volt, gyors és koszos.
Nem szégyellem, hogy ott ragadt
szemem, míg ágaim közt ugrándozott.
Felnéztem, elgondoltam az eget:
magasság, ez csak az övé.
Õ felül, én alul verdesek
az evolúció külön csúcsaiért.

Repülhet ember is.
Könnyed távolság Párizs, vagy London.
Egyre nem képes mégsem az ember:
drótkerítésen ülni - ez a gondom.
 

Karcoljuk…

Karcoljuk jelünk kérgükbe a fáknak,
vagy szeretkezzünk pergõ homokon -
játsszuk el: e történet nem látszat,
simuljunk át a makacs dolgokon.
Az elmúlást kéne elhazudni.
Most! Mert elveszik ezer részletünk.
Percekké összefutni, nem csak múlni,
hisz ezerszer visszafájhat, ha külön ébredünk.
Boldog, okosabb csalás, ha másképpen nézed
azt, ami sohasem ugyanaz -
hogy ezt meglásd, pillanatokká kell égned,
s részleteidre bont téged a pillanat.
Így izgalmas, különös furcsaság,
ami perzselhet, átizzhat téged és engem.
Legyen örök elmélet ez a vágy,
hogy bizonyosak vagyunk a szerelemben!
 

Bánat
 
 
 
 

BENE ZOLTÁN

Névnap

Tombolt a tavasz és Német Erhard szívét csaknem szétfeszítette a szerelem. Némely fák már rügyeztek, egyik-másik virágzott is, s miközben Német Erhard végigbaktatott a nagy körúton, úgy érezte, szép a világ. Tudta, hogy most nem megy haza a koszos, tíz négyzetméternyi albérletbe, ahol Sági néni árgus szemekkel lesi minden mozdulatát, hanem egészen más felé veszi az irányt. Zsebében némi aprópénz csörgött, szívében szerelem lángolt, lelkében légvárak épültek.
    Szerette, amikor a hosszú, nyomasztó éjszakai mûszakból a tavaszba léphetett. A forró, fülledt pékség fojtogató levegõje után igazi ajándék volt a tavasz üde frissessége. És holnap fizetés! Leszámolja Sági néninek a lakbért, az adósságát is rendezi a Bakkecske kocsmában, aztán meghívja ebédelni Bíborkát. Megmutatja a lány anyjának, aki mindig is ferde szemmel nézte a kapcsolatukat, mindig ellene hangolta a lányt, hogy micsoda úriember is õ! Még ma meghívja! Hiszen tulajdonképpen ma van a lány névnapja. Német Erhard örömébe ekkor vegyült elõször kevéske üröm: voltaképpen ma délben kellene ebédelni menni, hiszen ma van Bíborka névnapja. Ma azonban nincs rá pénz, hessegette el a kellemetlen gondolatot Német Erhard, és kilátás sincs kölcsönre, úgyhogy holnapra hívja meg a Kisbojtár vendéglõbe a kedvesét. Bíborka meg fogja érteni! Nem firtatja majd, hogy miért nem a napján ünnepelnek, miért kell holnapig várni. Bíborka ismeri az életet. De azért csak kellene ma is valami…
    Német Erhard ekkor már a József Attila sugárúton baktatott, közel a Rózsa utca sarkához. Megcsörgette zsebében az aprót, azzal betért a Rózsafa kocsmába. Ivott egy nagyfröccsöt, s még maradt is vagy százötven forintja: ezen vesz majd parizert, a pékségbõl meg hozott néhány zsemlét (dzsekijének mindkét zsebében ott lapultak a péksütemények): tökéletes ebéd! De azért csak kellene ma is valami Bíborkának…
    Befordult a Rózsa utcába, majd betért a temetõbe. Hosszú félórákig õgyelgett a sírok között, míg az egyiken meg nem pillantotta a csokrot. Szép, tavaszi csokor volt, nem régen helyezhették el a félbevágott pillepalackból készített vázában. Német Erhard körbepislantott, aztán határozott mozdulattal a sírhoz lépett és elorozta a virágokat. Megnyújtotta a lépteit, sietve maga mögött hagyta a tett színhelyét, aztán lassított a tempón, és távozott a temetõbõl. Izzadó markában úgy szorongatta a zsákmányt, mint valami csapdával fogott, prémes állatot. Hát csak lesz ma is valami Bíborkának!
    Nem is húzta tovább az idõt, rohant a lányhoz. Nem kellett messzire mennie, Bíborka közel lakott a Rózsa utcához. Német Erhard hamar odaért, becsöngetett, maga Bíborka jött kaput nyitni.
    - Boldog névnapot! - nyújtotta át Német Erhard széles mosollyal a csokrot a lánynak.
    - Jaj! - kiáltott fel halkan Bíborka. - Milyen kedves vagy! Gyere be gyorsan, vízbe tesszük, nehogy elhervadjon! - és cuppanós csókot nyomott Német Erhard borostás arcára.
    - Csak azt ne gondold, hogy ennyi az egész! - mondta Német Erhard. - Holnap elviszlek ebédelni a Kisbojtár vendéglõbe!
    - Nagyszerû! - ujjongott Bíborka. - Kedves vagy, Erhard! De gyere már, nehogy lekókadjanak a virágok!
    Német Erhard szíve majd kiugrott a helyébõl ahogy követte a lányt. Micsoda siker! A napján is felköszöntötte a lányt, nem is akárhogyan, és holnap ebédelni is elviszi. Tisztára, mint a filmeken! Úgy, ahogy kell, ahogy emberhez méltó!
    - Jó napot - köszönt a házba lépve.
    - Jó napot - hallotta a cigarettától rekedtes, fáradt nõi hangot a konyha felõl.
    - Hozz vázát, anya! - rendelkezett Bíborka. - Nézd, milyen szép csokrot kaptam Erhardtól!
    Bíborka édesanyja, sovány, ráncos arcú asszony hosszan vizslatta a csokrot. Jobb mutató- és középsõ ujja között cigaretta füstölgött.
    - Valóban nagyon szép - dünnyögte. - Hol vette?
    - Egy belvárosi virágboltban - felelt gyorsan Német Erhard, szemét lesütve.
    - Aligha! - csóválta a fejét az asszony és lebiggyesztette az alsó ajkát, majd mélyet szippantott a cigarettájából. - Ha azt mondja, itt a sarkon, semmi baj. De hogy a belvárosban! Ez nem jött össze, fiatalember!
    - Miért? - nézett Bíborka Német Erhardra, majd az anyjára.
    - Bocsásson meg - sunyta le a fejét Német Erhard, s már fordult is ki az ajtón.
    - Miért? - kérdezte újra Bíborka.
    Német Erhard még hallotta, ahogy az asszony azt feleli a lányának: mert õ vitte ezt a csokrot ma hajnalban az anyja sírjára, onnan lopta el ez a szívtelen gazember! Mondta õ már régen, hogy nem érdemes ezzel kezdeni, még lakása sincs, rendes állása se, csak trógerol segédmunkásként valami sütödében! És azt is hallotta, hogy Bíborka erre nem szólt semmit. A feje lüktetni kezdett. Megállt az utcán. Nem fordult vissza, csak állt és várt. Öt percig, tízig. Nem hallott kapunyikordulást a háta mögül, nem hallott lépteket. Felsóhajtott, indult tovább. Szinte futva, mint aki menekül. Az égen felhõk gyülekeztek, a tavasz elillant.
    Német Erhard a Bakkecske kocsmába sietett. Jani, a csapos, amint meglátta elnyúlt képét, nem is kérdezett semmit, eléje tolt egy nagyfröccsöt.
    - Hozzáírom a többihez - közölte. - Holnap rendezed, nem?
    Német Erhard bólintott. Holnap rendezi.
    Estig álldogált a talponállóban. Ha szóltak hozzá, dörmögött valamit, olykor kiment a WC-re. Estig szobrozott az italmérésben, fröccsöket ivott, egyiket a másik után. Onnan ment dolgozni is, kapatosan, imbolygó léptekkel.
    - Maga részeg - mérte végig a mûvezetõ.
    - Az vagyok - ismerte be Német Erhard.
    - Na, öltözzön és menjen! - mondta a mûvezetõ. - A pénzét megkapja az irodában. Holnap már ne is jöjjön! Semmirekellõ!
    - A pénzemet az irodában - ismételte Német Erhard. - Jó. Köszönöm.
    Felvette a fizetését, egyéb dolga nem akadt. A pékség tulajdonosa annak idején nem jelentette be, így semmiféle papírt nem kellett aláírnia. (Nem jelentette be, hiszen semmirekellõ. Bár, ha kellene valamire, akkor se jelentené be. Így megy ez.) Hazament, még sötétedés elõtt kifizette Sági néninek a lakbért, utána a Bakkecske kocsmában rendezte a tartozását. Megivott még néhány nagyfröccsöt, hogy bátorságot öntsön magába, aztán távozott. Egy virágboltban hét szál rózsából csokrot köttetett, s elvitte Bíborkáékhoz.
    A lány édesanyja nyitott kaput.
    - Mit akar? - kérdezte ellenségesen.
    - Bíborkának hoztam - mutatta a csokrot Német Erhard.
    - Ezt honnan lopta? - gúnyolódott Bíborka édesanyja.
    - Vettem - mondta zavartan Német Erhard. - Tetszik tudni, tegnap nem volt pénzem, de nem akartam üres kézzel jönni. Ma kaptam fizetést. Nem szokásom lopni, csak szégyelltem magam, hogy pont a névnapján semmit…
    - Bíborka nem kíváncsi magára! És vigye a fenébe innen ezt a gazt!
    - Rózsa…
    A kapu becsukódott Német Erhard orra elõtt.
    - Bíborka! - kiáltotta. - Bíborka, gyere ki!
    Semmi válasz. Német Erhard szeme elé szürke köd ereszkedett.
    - Bíborka! - üvöltötte. - Bíborka! Bíborkaaaa!
    Percekig üvöltözött már, mikor autó fékezett mögötte, valaki kiszállt a jármûbõl, és a vállára tette a kezét. - Hagyja abba! Jöjjön velünk!
    Két rendõr állt mögötte.
    - Csak ezt a csokrot szerettem volna átadni - mondta Német Erhard. - Hát nekem már ezt se lehet?
    - Nananana! - emelte fel a mutatóujját az egyik rendõr. - Csak csendesen! Maga zaklatja ezeket a nõket, és még magának áll feljebb? Jöjjön velünk!
    - De hát… - Német Erhard nem tudta befejezni a mondatot, mert a rendõrök megragadták, hátrabilincselték a kezét, és a gépkocsiba tuszkolták.
    A rózsacsokor a járdára hullott, az egyik rendõr a kerítés tövébe rúgta.
    Német Erhard harmadnap reggel lépett ki a rendõrség kapuján.
    - Köszönje meg, hogy nem jelentik föl - szólt utána a nyomozó, aki kikísérte.
    - Köszönöm - köpött egy csattanósat Német Erhard az aszfaltra. A zsebébe nyúlt. Még van valamennyi pénze. És mindemellett ma neki van névnapja. Névnap! Micsoda hülyeség!
    Kivillamosozott az állomásra, jegyet váltott Budapestig. Vett öt doboz sört, sorban megitta, mire a szerelvény befutott a Nyugati pályaudvarra. Ott metróra szállt.
    Egy régi osztálytársát kereste fel, Urbán Gábort, aki évek óta a fõvárosban élt. Többször is hívta már Német Erhardot, hogy jöjjön fel õ is a lehetõségek városába, a fiatalember azonban mindig visszautasította.
    Urbán Gábor egy villában lakott, Budán. Német Erhard becsöngetett az erõdítményszerû épület kapuján, miközben egy kamera az arcát fürkészte.
    - Ki az? - érdeklõdött egy géphang.
    - Német Erhard vagyok, Urbán Gábort keresem.
    Pár percig semmi sem történt, utána a kapu kitárult. Két izmos, kopasz férfi lépett Német Erhardhoz és bekísérték az udvarba. Szépen gondozott, hatalmas kert közepén állt a pazar villa. Mindenütt gyep, különös alakúra nyírt bokrok, tuják, az ösvények fehér kaviccsal beszórva. Csakhamar feltûnt az egykori osztálytárs alakja is. Szélesre tárt karokkal fogadta Német Erhardot.
    - Drága komám! Örülök, hogy látlak!
    - Én is örülök, Gábor - ölelte meg Német Erhard a barátját. - Még mindig van munkád?
    - Neked? Bármikor!
    - Ma van a névnapom - hebegte Német Erhard.
    - Ezt megünnepeljük, gyere! - kurjantott fel Urbán Gábor.
    Pezsgõt bontottak, ittak, nevettek, lapogatták egymás hátát. Urbán Gábor biztosította Német Erhardot, hogy ezentúl már semmi baj nem érheti, révbe ért, az élet édes lesz és örökké tart! Utána felöltöztette a saját ruhatárából és egy fekete BMW-be ültette, maga mellé. A két kopasz is velük tartott. Egy jó nevû étteremhez hajtottak.
    - Megünnepeljük a névnapodat! - villantotta ki fogsorát Urbán Gábor, és kikászálódott a jármûbõl. Német Erhard utána.
    Ekkor dördültek el a lövések. Két golyó az autó karosszériájába fúródott, egy Urbán Gábor vállába. A negyedik pontosan Német Erhard szívébe… A rendõrségi szakértõ szerint azonnal meghalt, nem szenvedett. Urbán Gábor tisztességgel eltemette. Két hónap múlva Urbán Gábort is eltemették. A gyilkosságok felderítetlenek maradtak.
    Nyár volt, száz ágra sütött a nap, és Német Erhard sírjáról soha nem lopták el a virágokat. Mivelhogy az õ sírjára nem vitt virágot senki.
 

A Moulien de la Galette
 
 

Szeretettel köszöntjük a 80 éves Rozsnyai Ervint

ROZSNYAI ERVIN

Az a fontos

Ha el kell köszönni,
az a fontos,
hogy legyen kitõl.

Ha le kell tenni mindent,
az a fontos,
hogy legyen is mit.

Nekem van kitõl,
tán többektõl is,
mint reméltem.

Nekem van mit,
ha nem is annyi,
mint szerettem volna.

Nincs hát semmi baj.
Minden rendben,
ami rendben lehet egyáltalán.