KUCZKA PÉTER

A torony

Részlet

Tetején egyetlen ember,
emberi váz,
csontnak, inaknak, bõrnek maradéka,
leszikkadt róla minden illanó,
térde, könyöke, ízületei kemény göbök,
zöld a szakálla,
szemének nincsen fehérje,
nyelve feketén duzzad, majdnem szétveti száját,
gondolatai szárazak, mint a homok,
feketék, akárcsak alatta a szikla,
szerelem nem jut eszébe,
elfeledte a virágokat,
a futó felhõket sem látja,
csak az árnyakat látja,
fantomok nyüzsgõ, dobogó, rikkantgató népét -
nézi az árnyakat,
ahogy mozognak körülötte és rá ügyet sem vetnek,
kísértetek,
tornyot építenek,
árnyék kövekbõl, fémekbõl, fákból,
raknak kõre követ,
sürögnek, forognak,
s tudja, hogy vesztükbe rohannak -
néha közbekiált, feléjük nyúl,
"megálljatok, hé, megálljatok!" -
nem hallják kiáltó szavát.
átmegy rajtuk csontos karja, akár a füstön -
nincsenek és mégis vannak,
vannak olyan élénken s élõn, mint õ maga,
s látja, hogy segíteni nem tud,
köröskörül kopár a sivatag, a nap süt -
akiket ismert egykor, meghaltak mind,
a torony emeletérõl lezuhantak,
akiket ismert egykor,
fekszenek a homok alatt, az iszap alatt,
fekszenek, nem mozdulnak,
fehér szemgödrükben karmazsin kavics tanyázik,
összeforrnak kaviccsal, földdel,
lávával, dárdanyéllel, szekérkerék vasával -
s látja, hogy egyedül van,
csak árnyak veszik körül,
fantomok hadonásznak -
öklét rázza az égre õ is,
bordái feszülnek, szája fekete gödör,
öklét rázza az égre
s nem tudni, kinek, nem tudni, miért, szavakat kiáltoz,
kiabál éhesen kövekrõl, drágakövekrõl,
hajókról, hosszú utakról,
sohsemvolt valóság útjairól,
viharairól, hegyeirõl, zúgó vizeirõl,
millió szétzúzott életrõl,
kicsiny vágyakról,
nem teljesülõ kívánságokról,
ránehezül az idõ,
leszedi róla a gyér húst, meg a fonnyadt bõrt,
s õ énekel, lekuporodik,
halotti dalt énekel,
jajgat egyhangúan magának:

"Építõd voltam, torony,
rabod voltam, torony,
hû fiad voltam, torony -
kiszúrták a szememet, jaj,
levágták a karomat,
péppé zúzták a csontjaimat,
felfeszítettek a keresztre,
bedobtak a legmélyebb tömlöcbe,
keréken törtek kerékbe,
lándzsát döftek oldalamba,
fölnyalatták velem kiömlött véremet -
összetörték a lelkemet, jaj,
hû fiad voltam, torony,
mit tettél hû fiaddal? -
családomat kínpadra vonták,
éheztették, kutyává tették,
mégis téged siratlak -
gyógyszer lehettem volna,
esõ a szomjas füveknek,
mozdulat a szerelmeseknek,
szó a némának, a dadogónak,
színes szivárvány,
szénnel húzott fekete vonal -
és mindenütt a töredékek, törmelékek,
tisztaság helyett piszok és por,
elpusztított, amit legjobban szerettem,
elpusztított, amiért éveimet adtam -
hû fiad voltam, torony,
hagytad, hogy ezt tegyék hûséges fiaddal,
én siratlak csak,
én siratlak csak,
a legkivetettebb, a legszomorúbb,
építettelek én is, hogy eljussunk az egekbe,
hogy nevet szerezzünk magunknak -
értékes, fényes köveimet kihajították
a legostobább szemétrakásba,
élõ üvöltés maradtam,
elszenesedett a lelkem,
fekete üszök a szívem -
beletekintek szívem kútjába,
félve nézek a félelem aknájába,
legörnyed a gerincem, reszket az ujjam,
csapkod denevérszárny szempillám,
szétesett bennem a perc,
és egyre kisebb darabokra mállik,
nem értem és szétmállanak a morzsák
egyre kisebb, millió darabra,
és a morzsák morzsájának
nem látom se elejét, se végét, se hosszát,
és tengereket hallok zúgni
és hegyeket látok emelkedni a semmibõl,

szétesnek bennem a parányok
és egyre kisebb darabkákra mállnak,
és a legkisebb darabban is ott van
egész életem, ifjúságom és öregségem -
én siratlak csak, torony,
én siratlak csak,
a legmagányosabb, a legszomorúbb,
péppé zúzták a csontomat, jaj,
levágták a karomat,
kiszúrták a szememet, jaj!…"

BARANYI FERENC

Allegro barbaro

Dübörgõ, súlyos sziklaomlás -
akkordok zuhognak az útra,
amelyen vándorol a népem,
hátán évezredek batyúja,
rátartiság s kicsinyhitûség
terpeszkedik a nyûtt batyúban,
nincs benne lágy kenyér, se szõlõ,
s ha mégis van, csak savanyú van…
Viszi nehéz mássága terhét
át két gyanakvó kontinensen,
hol népeket nyilaz halomra,
hol meg nem ölne egy legyet sem,
vonult gyalog, lovon, szekéren,
robog ma gépkocsin az árva,
lépésben és ámokfutással
jutna a tej s a méz honába,
a telt fogású hangzatoknak
ostinatói erõteljes
lüktetéssel megostorozzák -
a Nagy Zenész ma sem kegyelmez!
Szigorú disszonanciákkal
torol hazug harmóniákat,
nyugaton is érvényt szerezve
az ötfokúság igazának,
kérlelhetetlen ritmusokkal
s valami barbár õsiséggel

ösztökél megszenvedni mindent,
amit a jövendõ igényel
 

József testvérei

Ímhol jõ az álomlátó,
jertek, öljük meg õt!
Oldozta csak saruinkat
s szépen a fejünkre nõtt,
a nap, a hold s tizenegy csillag
szolgál neki, amíg
hajlongó kéve-karéjban
riszálja kalászait,
pintyet aláz, mikor albat-
roszként suhan odébb,
s nem vigasz, hogy lenn órjás
szárnyába botlik, ha lép,
könyörtelen logikája
mindenkit összezavar,
fennkölt kobakján amúgy is
másként tapad a haj -
hát vessük a kút fenekére,
ahol csak zöld moha nõ!

És ha reménység színét
észleli abban is õ?…

 

ECSEDI ÉVA

Áramlatok

Változó fényben úsznak át
szemem elõtt halhatatlanságodnak
emlékfoszlányai
látom ahogy jöttél
azon az esõmosta hosszú betonúton
a lámpák fényei glóriát rajzoltak
fejed fölé
lehet csak álmodtam mégis
arcodon láttam közeli halálod stigmáit
fönn magasan sötét viharos szelek
nyikorgatták a rézkakast
lenn rozsdás láncok csörögtek
sírósan suttogott egy elfeledett régi
házban a huzat
még hallom lépteid az öreg deszkapadlón
jössz át a szobákon sötéten

BÁN OLIVÉR

3. a

a borítékban
megsárgult
fûzfõi írólapokat
találtam
általános iskolás
korom óta
(mindig kiszíneztem
a kis hajót
a borítékon)
nem volt a kezemben
ilyesmi
reflexbõl
írom fel
gyöngybetûkkel
a lap jobb felsõ sarkába
Bán Olivér
3. a

ÁBRAHÁM ZSÓFIA

Dekadens dal

Eljött mind, aki számít, gyere velem,
önpusztításé ez az éj.
Túl sok volt az idõbõl, tudod, ugye,
jöjjön most hát tánc meg a kéj.
Headbangelni ma nem fáj, kesereg a
lélek, rázd szét mind, ami rág,
Hulljon porba, ki pózolt, neveted a
létem, lángolj, régi világ!
Éltünk mind tovatûnt már, örülök, a
végén mindig tiszta fejem.
Kedves, fénytelen út hív, akarod-e?
Induljunk már, ott a helyem.

KORPA TAMÁS

Nem ismerem

felhasgatják az éjszakát
mint a rönköt
eltüzelik: nappal legyen
emberek bukdácsolnak az utcán
idegen a város nem ismerem

a téren öreg tölgyek
beléjük kap a szél
valahol megint hátrébb
tolnak egy könyvet:
többé már nem beszél

algopirint venne be a táj:
átfaragott fejfák kihantolt sereg
egy kapualjba ütközik az út
nem ismerem eresszetek!