Szeretettel köszöntjük a 70 éves költõt

PAPP LAJOS

A végtelen jajkiáltás

Rovarlét ez! dongó-zümmögõ bogaraké, cikázó pillangóké;
a kicsinyek kiszolgáltatott világa egy globális létezésben.
S hiábavaló a színek-rajzolatok hímpora, az éneklõ szárnyak.
Kinek kell most a dal, meg a szépség?
Jó lenne röpködni reggelente, széles-virágos mezõk felett,
kehelyrõl kehelyre szállni, gyûjteni virágport, nektárt,
nagy fák levelén megpihenni, ha borzoló májusi szél fúj,
s hintázni, hintázni gondtalanul a kéklõ magasságban.
Jó lenne hosszú útra indulni; hegyeken-völgyeken átsuhanni,
varázsos képeket fotografálni tágra nyílt szemeinkkel
a szívünkben õrzött mesék, versek tündérországos tájairól.
A hallgatózó csendrõl ki feledkezhet meg?
Véget nem érõ jajkiáltás lett a szabadság zengõ dalából:
Fürge lábainkkal végigfutnánk mi a tengerek színén is,
s kinyújtott karjaink a felhõk szélébe kapaszkodnának.
Lehetnénk mindent megtisztító vihar, sistergõ vízözön;
s teremtenénk utóbb a semmibõl új hatnap-világokat…
Nem mozdulunk. Kicsinyek vagyunk, nem indulhatunk el.
Ez a túlélés belsõ parancsa. Várunk hát, várunk.
 

Kék alkonyat

Oly közel van az ég! sûrûbb itt a lomb.
Ének suhog, száll áprilisi szélben.
Megtorpan minden átokverte gond
a kapuban, s fejet hajt észrevétlen.
Ímhol a kert. Az elmúlás kék világa.
Mind itt vannak õk, akik már nincsenek.
Belõlük sarjad a halottak virága:
könnyekkel táplált, élõ emlékezet.

Gyarló, rossz szívem elhozott Hozzád,
Kislányom! halk szó, fehér gyöngyvirág.
A csöndben, amely minden lélek csendje,
hogy hátha hallak… S valami imát
elmormolni, és elmorzsolni újra,
feltámadásról - hívõn s hasztalan.
Míg elfogy minden órám és reményem.
És hulló röggé válik majd szavam.

S itt vagy Te is, testetlen lélek-árny.
Hûséges társam sok volt-útamon.
Arcoddal fekszem, s arcoddal kelek fel.
Két élõ szemed sugaras oltalom.
Hányszor hívlak! De neved kõ a kõben.
És lényed nélkül mit ér a neved?
Hallani vélem vidám nevetésed,
sokszor kivívott büntetésemet.

Pajtás, szeretõ, feleség, jó anya:
mind, mind Te voltál… A szeretet erõ.
Istentõl kaptad, s Hozzá vezetett tán,
mint hívó fény, új hajnalt nevelõ.
Kínzó, hamvasztó csüggedésben égtél.
S engem bénává tett a félelem,
hogy elveszítlek, elhagysz menthetetlen.
És mi lesz velem, jaj, mi lesz velem!…

Három éve már… Szitál az idõ,
s hull, hull szövetén át a szó, a jaj.
Magam vagyok és tûröm, hogy körülvesz,
ígérget, áltat egy hamis zsivaj.
Ha elfáradtam, bezárom az ajtót.
Vén karosszékem biztos menedék.
Elüldögélek, talán el is alszom.
Kék az alkony.
Oly közel van az ég.
 

Tajvani tusrajzok

(Kis szobámban, a Jangming-hegyen)
Valaki kopog?
Barát keresne?
Tréfát ûz velem a szél.

(Egy bolt a Csongszan úton)
Hatezer év mosolyog.
Elad. S én veszek.
Hai, miszter Wellman.

(Lin Ju-san festõ képei elõtt)
A kép mind virág.
Egy papirusz-sziromra
ráfér az élet.

(Úton Kielungba, cseresznyefák között)
Cseresznyevirág!
Lebegõ, rózsás remény.
S könnypárás a táj.

(Ahogy Taipejbe érkeztem)
Házak köszöntek.
Barack asszony megölelt.
Idegen volnék?

(A tájfun érkezésekor írtam)
Kinn dühödt szélvész harsog.
Mi az igazság?
Sóhaj az éjben.

(Nem tudok kínaiul sem)
Beszélnék! - Nem megy,
kis menyem, Vej-vej.
Szívemet mutogatom.

(Születésnapomon, a véges idõrõl)
Hetven év: a múlt.
A jelen ez az egy nap.
Jövõm? Szó csupán.

(A piac, ahová együtt jártunk)
Tienmu. Market.
Tofu és orchideák.
Jaj, hogy hiányzol!

(Egy szirten, Hualien mellett)
Zúg az óceán.
Isten arcának tükre.
S kezemen könnycsepp.

(Hazug jelzõk miatti haragomról)
Szépkorú! - mondták.
Fogam sincs, hull a hajam.
Mi a szép ebben?

(A végsõ gyógyulás háza elõtt)
Bement az élõ.
Zúgás, kattogás, fények.
Kijön a halott.

(Kilátás a Ce-en pagodától)
Eltûnt a Fohász-sziget.
Nem vagy már Te sem.
Csobban lent a tó.

(Este a Naphold-tó partján)
Elhagyott csónak.
Nézem az éber Holdat.
Ma én sem alszom.

(A repülõtéren, búcsúzás után)
Valami, itt benn;
fájó és fölösleges…
Talán a lélek.

(Visszanézve a szigetre fentrõl)
Hullám dobálja, föl-le.
Mint egy guavát.
Reng olykor a föld.

(Fáradt, szomorú hazatérés)
Zörgõ beszédek.
Kiszáradt tengerfenék.
Mégis: a hazám.
 

Márciusi feltámadás

Tudom, volt már itt tavasz! Emlékszem, kinyíltak a fák,
ablakok nyíltak s ragyogtak, mint megéledõ lányszemek.
Cirógatott a harangszó is, március volt, húsvét-ígéret
a nagyszerû feltámadásról, pálmaág-zászlókat lobogtató,
barkaágat lengetõ, himnuszos ünnep: halleluja, halleluja!
Mi meg szagosvizeket öntögettünk színes kis üvegekbe,
fehér vászondarabbal lekötöttük: titkos elsõ üzenet volt
alig bimbózó holnapi kedvesnek, palackba zárt üzenet.
Elsõ vallomás, ártatlan eskü; a válasz az elsõ halk igen.
Fogadkoztunk azóta, hatvan tavasz is eltelt; de én ma
arra az egyre emlékszem szívesen. A megnyílt ártatlanságra,
tulipánra, nárciszra, ibolyára, s mind a fénysugarakra!
Beleszürkült a létezésbe lassan a többi. Mit akartok hát?
Elrongyolt eszmékre, megcsúfolt hiteinkre gondolni inkább?
Szép volt a piros!… Fehér a fehér, zöld a zöld odakint,
s idebenn mint a szívdobogásunk, igaz a lelkesültség.
Most kufárok óbégatnak, kupecek kilóra mérik az igét,
egymást harsogják túl prófétának vélt cirkuszi kikiáltók.
Õrzõm s megtartóm lett az az emlék! Mára egyedül maradtam.
Talán jut még egy tavasz, fénylõ-kinyíló füvekkel, fákkal,
szerelmes ablakok, virágzó nevetés, pillangószárnyú kék ég!
S a horizontról visszarévedve megláthatom egykor-volt magam;
abban a végsõ feltámadásban. Abban a gyönyörû márciusban.
 

Tavaszi szél

Oly zsongító, akár egy messzi dal.
És mint a lány, ha reggel frissen ébred.
Nyújtózó, puha, szerelmes kacaj.
Itt a tavasz! Az Élet újra éled.

Moccan a föld, a víz, a fû, a fák.
Már telve minden ezer édes nesszel.
Vidám szél fut a zsenge réten át.
Nevet, és ezüst Hold-sárkányt ereszt fel.

Zsinegén fürge csillag-posta száll.
Kikeleti szó, föl, a kéklõ égnek.
Lenn bohó piros, sárga lángok égnek.

Mámoros lettem. Új illatoktól részeg.
Feléd indul el kezem furcsa, félszeg
mozdulattal… S táncol velünk a táj.

NAGY LAJOS

Az uzsorás

Akkoriban kis állásom volt egy nagy hivatalban, a keresetem némi külön munkával száznyolcvan koronára rúgott havonta. A mai fogalmaink szerint ez már szép fizetés. Pengõben jelentene vagy kétszázötvenet, s ennyi pénzbõl már meg lehetne élni. Megélni pedig - ez, hogy újat mondjak, nagy szó. Ötven pengõ haviból futja a házbér, van fedél, ágy. Havi hetvenbõl, kettõnek, kitelik a koszt. És ez még csak százhúsz. Marad ruhákra és egyebekre százharminc. Néha még újságot is lehet venni, bár nem érdemes; néha könyvet is lehet vásárolni, egy-egy filmet is meg lehet nézni, a nagyobb utakat villamoson lehet megtenni. És hogyha biztos ez a kétszázötven pengõ az emberi kor legvégsõ határáig, hát páholyban ül az ember, onnan nézi a világ vérzõ arénáját - így mondom, gyönyörûszépen -, úr az ember, akkora úr, hogy azt csak azok tudják, akiknek havi százötvenen, százhúszon, sõt százon alul marad a keresetük.
    Így látom én ezt ma. De akkor! Fiatalember voltam - pesti fiatalember -, s hittem, hogy csak úgy szép az élet, ahogy bohém grófok s rideg faügynökök élik. Élet, ez számomra olyan folyamatot jelentett, melybe beletartozik a kocsikázás, az éjszakai mulatóhely s a vendéglõbe járás. Pontosan emlékszem rá, hogy hatszáz koronát tartottam létminimumnak. Ennyin alul - állapítottam meg - intelligens embernek lélegzetet sem lehet vennie. Pokoli módon nélkülöztem tehát a havi száznyolcvanommal, nyomorogtam, sanyarogtam, szüntelenül a végpusztulás szélén lebegtem. Pedig a kocsikázásig s mulatóhelyig, ezekig az életeszményekig el sem jutottam. A kultúrember életprogramját csak annyira tudtam megvalósítani, hogy naponta négyszer-ötször ültem a kávéházban. Már most csináljunk megint egy kis számadást. Egy kávéházi szeánsz feketekávéval s a megfelelõ menynyiségû "Princesszász"-szal, esetleg a kivételesen majdnem minden alkalommal elszívott két-három "Hikszosz"-szal, egy koronába került. Napi öt korona, ez havi százötven korona. Csak kávéházra. Maradt tehát lakásra, kosztra, ruházkodásra, mosatásra, borbélyra, fürdõre, cipõtalpalásra, aszpirinre és brómra havonta harminc koronám. Ez bizony nem volt elég. Ezt még azok is tudják, akik a mai idõkön való túlságos elcsodálkozásukban olyasmiket mesélnek a régi világról, hogy: öt koronáért lehetett egy pár cipõt venni, mégpedig olyant, amely két évig eltartott, de még két év alatt sem szakadt el, hanem az ember végre is úgy megunta, hogy levetette, s eladta a handlénak hatért; meg hogy negyven fillérért a Vörös Csibuk-ban akkora bécsiszeletet adtak kovászos uborkával, hogy csakis úgy lehetett megenni, ha az ember elõzõleg két napig koplalt, akkor is ott maradt a fele, illetve az ember bepakolta, elvitte haza, másnap még egy jót lakmározott belõle, a maradékot pedig elajándékozta a viceházmesternek, aki hétszemélyes családjával azon élt egész nap.
    Mit csináltam tehát? Azaz hogyan tudtam mégis megélni a havi harminc koronából? Hát nehezen, nagyon nehezen. Csak a szobáért fizettem negyvenet. Szóval adósságot csináltam. Kölcsönöket vettem fel, leginkább váltóra, kisebb pénzintézetektõl. Az ország legkülönbözõbb helyein szerepeltem a takarékpénztárak mint szövetkezetek könyveiben adósként. Még ma is õrzök emlékül néhány felszólító-levelet, például az Érmihályfalvi Takarékpénztárét, s ma már kellõ, bár kései ijedelemmel olvasom a szöveg fenyegetõ végsõ szavait: … különben kénytelenek leszünk Ön ellen a peres eljárást haladéktalanul folyamatba tenni. Különösen ez a "haladéktalanul" imponál nekem. Ebben valami kérlelhetetlen szigort, valóságos kegyetlenséget érzek. Elismerem persze, hogy ez gyerekes megfeledkezés korunk módszereirõl, mert ma már komolyan szigorúnak csak az olyan fenyegetést tartjuk, mint például: "… különben elraboltatjuk Önt, és elhurcoltatjuk föld alatti kínzókamránkba, ahol is a bõrébõl fogjuk lenyúzatni a még esedékes kétszázhetvenöt pengõ kilencvenhárom fillért és járulékait."
    Pénzügyi mûveleteimet persze, a jobb jövõ reményében végeztem. Hiszen biztos, ugyebár, hogy ha már egyszer valaki született, él, vágyakozik és törekszik, akkor el is éri azt a havi hatszázat, illetve ezret, mert ne alkudjunk lefelé, ne elégedjünk meg a kevesebbel, maradjunk csak annál, ami elégségesnek látszik. Feltétlen eléri az ember, ugyebár, ezt a csekélységet, és akkor egy-kettõre lefizeti, amivel a jobb jövõt megterhelte, s megy tovább minden, mint a karikacsapás.
    A különféle takarékpénztárak mint szövetkezetek, meg a hivatal, ahol állandóan elõlegeket szedtem föl, azután az egyes alkalmi magánosok - különös egyének, akik nem költötték el az egész keresetüket -, mindezek egyszerû, rideg, gépies hitelezõim voltak. Akadt azonban egy mindenkori végsõ támaszom, afféle gyorssegélyezõ, életmentõ, szerencse küldötte és balsors-elhárító, akit az õt megilletõ valamennyi díszítõ jelzõ elhagyásával röviden uzsorásnak neveztünk, mi mindnyájan a hivatalban, adósok, kölcsönvárományosok és elutasítottak. Különben hivataltársunkat tisztelhettük benne, a segédhivatalban mûködött, mint kinevezett tisztviselõnõ, tûrhetõ, ha jól emlékszem, havi százhúsz korona fizetéssel. Uzsorás volt és angyal egyszemélyben; angyal, mert segített rajtunk, szeretett bennünket, s mi szerettük õt, uzsorás, mert pénzzel segített rajtunk, az igazi angyalok szokásaitól eltérõleg, s a pénzt kamatra adta kölcsön. Persze magasabb kamatot szedett a törvényesnél, a perelhetõnél, a megengedettnél, vagy - már nem is tudom, hogyan tiszteljem a szokásos kamatlábat. Jóval magasabb kamatot szedett a törvényesnél, de hát, istenem, mi az értelme ennek a szónak, hogy magas, magasabb! Magas-e a kamat, ha arról van szó - milyen példát is találjak ki? - teszem, ha arról van szó, hogy Budán egy kávéházban, például a Philadelphiá-ban vár rám Morgan úr, azt üzente, hogy azonnal keressem föl, ad egy millió dollárt, de siessek, mert csak négyig vár, fél ötkor indul a vonata és utazik vissza New Yorkba; négyig vár, most pont fél négy, ha elkések, nem lesz egy millió dollárom, gyalog már nem mehetek, villamosra, autóbuszra, autótaxira, illetve abba a korba helyezve a példát, konflisra nincs pénzem, odalépek hát valakihez, akit csak úgy futólag ismerek, s éppen ott ül a kávéházban, mert hát csakis kávéházban történik az egész dolog, itt a pesti oldalon, messze a Philadelphiá-tól, odalépek az illetõhöz, adjon nekem kölcsön egy koronát, mire õ…, illetve, ne is így szerkesszük meg a példát, alakítsuk csak még konkrétabbá: nem futólag ismerem az illetõt, hanem nagyon is jól, sajnos, már kértem tõle egyszer két koronát, s mivel véletlenül csak olyankor találkoztam vele, amikor nem volt nálam pénz, még mindig tartozok neki. Ezek után odalépek hozzá s azt mondom: kérem, adjon csak nekem sürgõsen kölcsön egy koronát. Hát nem ad. Védekezik. Bocsássak meg, de még a múltkorit sem… Különben is nincs pénze, egy koronája van, s abból kell kifizetnie a feketekávéját. Adja ide azt az egyetlen koronáját. Hát nem adja, nem adhatja, hogyan is lehetne ilyesmit kívánni, ez már több a soknál. Ígérem, erõsködök, hogy két órán belül visszakapja a koronát. Ugyan, hagyjuk már abba! Ha megmondom, mire kell a pénz, hogy egy óra múlva milliomos leszek, kinevet vagy talán megrémül, mert azt hiszi, hogy elment az eszem. Nem beszélek hát errõl, hanem - sietni is kell! - egyszerûen üzleti ajánlatot teszek neki. Adja ide a koronát, két óra múlva kap érte húszat. Zálogul nála hagyom a pénztárcámat, melyben pénz nincs ugyan, de vannak benne iratok, amelyekre feltétlen szükségem van, bizonyos lehet hát benne, hogy kiváltom azokat. Mondjuk, hogy megtörténik az üzlet. Megérte-e nekem az az egy korona a húszat? Uzsorás volt-e a kölcsönadó, kifosztott-e engem? Nem úgy áll-e a dolog, ha nagyon firtatjuk, hogy még én csaltam meg õt? Hát csak ezt akartam megállapítani. Száz példát tudnék még elakadás nélkül leírni, melyek mind azt bizonyítanák, hogy nem lehet valakit csak úgy könnyelmûen megvádolni magas kamat miatt…
    Szóval, amint magam is észreveszem, védem az uzsorást. Az uzsorás ott ült a hivatalban, az Irattárban, segédje volt az irattárosnak. Egy rozoga nádszéken ült, hosszú deszkaasztal végében, aktacsomókra piros ceruzával számokat írt, s az aktákat bejegyezte név, tárgy és szám szerint egy nagy könyvbe.
    Reggel nyolctól délután kettõig gépies szorgalommal dolgozott. Munkáját csak akkor hagyta abba, amikor megette a tízóraiját, ami nem volt más, mint egy csupasz zsemle. Meg amikor végigjárta az ügyfeleit. Ilyenkor kivett a retiküljébõl egy kis noteszt, méghozzá nõi noteszt, s azt kezében tartva végigsétált a különféle ügyosztályokon.
    - Hogy van, Frey? - kérdezte az egyik hivatalnoktól. - Remélem jól, hiszen még csak huszonhetedike van.
    Ez enyhe gúny volt, mert huszonhetedike a fixfizetésûeknek mindenütt a világon igen magas dátum. De valamit jelentett is, hogy Frey ne kérjen tõle kölcsönt. Freynek jómódúak a szülei, náluk lakik, a fizetése csak zsebpénzre kell neki, elégedjen meg ennyivel, ne költekezzen esztelenül. Tehát az uzsorásnak ilyen szempontjai is akadnak. De még mennyire!
    Mert két perccel késõbb az elnökiben ezt mondta Bálint segédfogalmazónak, aki húsz koronát kért tõle elsejéig: - Nem adok. Egy vasat sem adok. Maga nagyon rosszul néz ki. Sovány, sápadt, gyûrött. Feküdjön le naponta korán, s aludja ki magát. A nyári szabadságra okvetlenül el kell utaznia valahová, hogy egy kicsit összeszedje magát. Majd akkor, ha hiányzik valami a nyaralási költségekhez, jöjjön hozzám.
    Kurtákkal, az üzembesorozónak nevezett ügyosztályban létesült egy kisebb ügylet, így:
    - Öt koronát adok, de szigorúan harmincegyedikéig. Ha nem adja meg pontosan, rögtön, ahogy a fizetését megkapja, sohasem kap többé.
    Kurták szakdíjnok úr próbált alkudni, húszról leszállt tizenötre, majd tízre, de csak ötöt kapott. Az uzsorás egy kerek ötkoronást tett ki az asztalra, beírta a noteszébe, nyugtát nem is kért. És nyomban libegett tovább, be a Szontág aligazgató úr szobájába, egy kis csevegésre. Bár mit lehet tudni, talán ez is üzleti út volt, mert azt beszélték, hogy Szontág aligazgató úrnak is kölcsönzött az uzsorás egyszer, mégpedig egy tételben, hatszáz koronát. Bizonyos, hogy ez, és titokban más nagyfejûeknek nyújtott kölcsönei tették lehetõvé, hogy a hivatalban fesztelenül, egész nyíltan folytatta üzelmét. Sõt az egyik nagyfejûrõl azt is rebesgették, hogy törlesztett ugyan az uzsorásnak, de kamatot nem fizetett, s valami ilyesfélével magyarázta a dolgot: "Nézze, kedves Vilma, a magas kamat tulajdonképpen azért jár, mert a kiadott pénz bizonytalan. Az helyes, ha egy díjnok, egy szegény ingatag létû ördög akár a dupláját fizeti vissza annak, amit maga ad neki, no de hát én! Nálam a pénze, ugyebár, jobb helyen van, mintha otthon tartaná; vannak kérem, svájci bankok, ahol a betevõ fizet õrzési díjat, hát a mi esetünk pontosan ugyanaz." Igen, ezek a nagyfejûekkel kötött pénzügyek, ezek lehettek az uzsorás fenntartó pillérei, semmi esetre sem a munkája, mert munkát végez más is; még kevésbé a nõi varázsa.
    Ámbár azt sem lehet állítani, hogy az uzsorásnak nem lett volna nõi varázsa. Szép nem lehetett akkor sem, ha nem is a magam ízlése alapján mondok róla ítéletet. Magas volt, sovány volt, az arca csontos, a nyaka vékony és hosszú, a hangja férfias, ha nem is bariton, de több mint alt, még öltözködni is túlságosan egyszerûen öltözködött, sötétszürke és fekete színekben, azzal a harminc év körüli eléggé alacsony életkorával. Ilyen volt õ, Vilma, az uzsorás, nekem nem tetszett, de Ulmer kollégámnak például tetszett, mert Ulmer többször kijelentette - különösen amikor sürgõs elintézni valója akadt, s az ügyfél már egy órája várt a szobája elõtt -, hogy õ nem szereti a szép nõket, mert a szép nõk ostobák és hidegek, sõt, õ mondta, nem én - rosszlelkûek; ezt Ulmer az uzsorás elõtt is hangoztatta, nem lehet tudni, udvarlási vagy elriasztási szándékkal-e, mert ez attól függ, hogy az uzsorás önmagát a szépek közé sorozta-e, de azt sem lehet tudni, hogy az ilyen kijelentések nem következõ-napi kölcsönkérést elõztek-e meg.
    Mondjuk talán mégis úgy, ahogy a nõk szokták egymást ócsárolni: az uzsorás nem volt szép, de kedves volt. (Megjegyzem, hogy a vicces Pfisterer szerint ez a meghatározás is úgy hangzanék: nem volt ugyan szép, de kedves sem volt.) A kedvességgel is úgy áll a dolog, hogy hát az is relatív, mégpedig ilyenképpen: akinek kevesebbet adott, mint amennyit az illetõ kért, annak nyilván "elég kedves", "tûrhetõ", "megjárja", "nem is olyan ellenszenves" lehetett. Akinek meg nem adott, aszerint biztosan még a testi külseje is így festett: a nyaka öt centivel hoszszabb, mint amilyen hosszú, a súlya tíz kilóval kisebb, mint amekkora, éveinek száma ötven, hangja mint egy pipás falusi kántoré.
    Én bizony egész tárgyilagos tudtam lenni ebben a kérdésben, így ítélkeztem: az uzsorás semmi esetre sem csúnya, de mindenesetre nagyon kedves, azaz nekem mindig adott kölcsönt; néha törlesztettem is valamit, nehezen, de azután új adósságot csináltam nála, a tartozásom felnõtt egy ízben háromszáz koronára, úgy, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy az uzsorás szép is legyen. Üzleti viszonyunk mérlegéül lehetett felállítani: az uzsorás nyaka hosszú ugyan, de hasonlatos a hattyúéhoz; alakja angolos, hangja érdes… akarom mondani érdekes, öltözéke pontosan kifejezi nemes egyszerûségét, azaz "no mennyi kell?", "jó majd adok".
    Miután mindez így állt, megbetegedtem. Mégpedig alaposan. Kezdõdött a betegség néhány tüsszentéssel, orrom kivörösödésével, szemem könnyezésével s fejem fájásával. Senki sem törõdött velem, illetve a betegségemmel, csupán egyes kivételek akadtak. Így Kosatzky, aki dühösen nézett rám: - Miért nem maradt otthon? Maga influenzás! Még majd mást is megfertõz.
    Más alatt, akiért õszintén aggódott, persze önmagát értette a derék Kosatzky. Hát én nem maradtam otthon, s eszemágában sem volt, hogy hazamenjek. Hogyan is tudnék én egy kis hónapos szobában napokon át hencseregni? Még egészségesen valahogy talán, de így betegen! Meg azután, mit szól majd Szontág aligazgató úr, közvetlen fõnököm, ha hazamegyek egy nyavalyás kis náthával?
    Sõt már szólt is: - Jobb lenne, ha hazamenne, s otthon maradna néhány napig.
    Egyelõre ezt szólta, de még mindig kérdéses maradt, mit szól majd. Mert Szontág aligazgató úr - isten nyugosztalja - igen barátságos ember volt, mosolyogva beszélt hozzánk, urazott mindnyájunkat, a legkisebbeket is, kezet fogott velünk minden reggel, amikor jött, csupán tréfás, szelíd megjegyzést tett, ha valaki elkésett, de talán éppen azért a legkisebb hiba vagy mulasztás miatt is a legsúlyosabb minõsítést adta le rólunk, írásban és titokban, így: egyszer késtél, õ mosolyogva vigasztalt, na nem kell röstelkednie, mindenkivel megesik, jelentés pedig: állandóan késõn jár; beteg, vagy, õ küld haza, menjen azonnal s feküdjön le, hisz alig áll a lábán, jelentés: állandóan betegeskedik, csekély ok miatt is távol marad a hivataltól. Szóval Szontág úr szerint menjek haza, de mi lesz majd a jelentés Szontág úr szerint. Tehát még mindig nem mentem haza.
    Déltájban azonban, mikor már tüzelt az arcom, lázam is lehetett, betoppant hozzám az uzsorás: - Szentisten, maga beteg! Azonnal menjen haza, feküdjön ágyba.
    - Nem megyek - makacskodtam.
    - Dehogyis nem megy.
    És már szaladt is, berontott az igazgatóhoz - tehát nem Szontághoz -, az igazgató nem is hívatott maga elé, hanem kiüzent: rögtön menjek haza, majd kiküldik hozzám az orvost.
    Ez már parancs volt, mentem is tüstént, nem ugyan haza, hanem a kávéházba, ott még egyszer megreggeliztem, s amikor már szédültem a rosszulléttõl, s kezemmel az érverésemet tapogatva, azt percenként százhúsznak találtam, elvánszorogtam hónapos odúmba.
    Tudja isten, mi bajom lehet, majd jön az orvos és megmondja - elmélkedtem, s egy-kettõre mély álomba merültem, mert bizony alvási restanciám nagyobb volt, mint hivatali asztalomon az elintézendõk halmaza. A gyönyörû szép júnói alakú nõ gyönyörû szép, de végtelenül közönyös ábrázatával, sõt nem is azzal, hanem kecses kezével már vagy ötödször húzta el szám elõl az üres korsót, melybõl inni akartam, hogy gyötrõ szomjúságomat enyhítsem, elhúzta, pedig fölösleges volt elhúznia, mivel a korsó üres volt - amikor halk kopogtatásra ébredtem. Megjött az orvos. Megvizsgált, harminckilences lázat mért, semmi, csak egy kis influenza, biztatott, orvosságot írt s távozott.
    Legalább öt napig nem kell hivatalba mennem - örvendeztem. De a kávéházat csak három-négy napig hagyom ki - alkudoztam. Mit csinálok azonban itt, ha csak két napon át is, ebben a kis szobában, magánosan - töprengtem. Meg fogok õrülni - rémüldöztem - megöl az unalom, a tehetetlenség. Ki fog ápolni? Ki ad ebédet? Vacsorát? Pénzem sincs. Az orvosságot még csak meg tudom csináltatni, de ki megy el a recepttel a gyógyszertárba? Magános öreg háziasszonyom megteszi-e? Eddig ugyan még be sem nézett hozzám, hogy föltegye a szokásos aggódó kérdést: "Betegnek tetszik lenni?"
    Estefelé beállított hozzám az uzsorás. Pontosan így: félszendergésembõl erélyes kopogtatás vert föl, mielõtt elkiáltottam, hogy szabad, már nyílt is az ajtó, s õ toppant be rajta. - Megkérdeztem telefonon az orvosi ügyosztálytól, hogy mi baja van.
    - No és?
    - Hát semmi. Lády doktorral beszéltem, aki itt járt magánál. Semmi. Azért mégis eljöttem.
    Kedves és jóságos lény ez az uzsorás, azt meg kell adni - ez mint egy meleg érzés öntött el. Hogy eljött. És hogy érdeklõdött a betegségem iránt. És hogy azt mondta, nincs semmi bajom. Szinte szerettem volna fölkelni, hogy együtt menjünk le a kávéházba.
    - Ha már eljöttem, jó ideig ittmaradok ám. Mert már sehová nem mehetek, hazamenni meg nem akarok, csak úgy tíz óra felé. Mit csináljak otthon egyedül?
    No lám, így beszél, bizonyos, hogy egész bátran magamra hagyhatna, már ami az állapotomat illeti, csak éppen hogy el akarja tölteni az idõt. Egész vidáman szertenéz a szobában, szinte nem is törõdik velem, érzem, hogy már holnap fölkelhetek.
    - Mire van szüksége most hirtelenében? Látom, itt a recept. Miért nem vitte le az öregasszony, aki ajtót nyitott? Cseléd nincs? Vagy hívta volna föl a házmestert! Na várjon, majd én lemegyek és megcsináltatom. Van pénze? Mennyi? Az kevés. Adok magának, egyelõre elég lesz húsz korona? Nem is mondom, hogy takarékoskodjon vele, hiszen úgysem tudja ellumpolni. Látja, mire jó egy kis betegség. Persze, ide kéne tenni az ágya mellé egy kávéházi asztalt, néhány törzsvendéggel. És egy kis füst is kéne a szobába, ugye? Jaj, hogy is bírják ki azt a borzasztó füstöt! Én ki nem állhatom a kávéházat. De még a kávéházba járó embert sem állhatom, érti? Na, megyek és rögtön jövök. De… mit fog vacsorálni? Ebédelt egyáltalában? Akkor hozok vacsorát is, ezt már persze levonom a húsz koronájából. Mit hozzak? Ugyan hagyja azt a sült kolbászt, nem való az betegnek. Majd hozok sonkát. Na jó, hát hozok heringet is, bár szerintem az sem való betegnek, hagymát nem is hozok hozzá. Vegyek teát is? Cukor van? Citrom? Na persze, hogy semmije nincs. Nem értem az ilyen léha fiatalembereket. Lehet itt fõzni teát? Majd én megfõzöm. Feküdjön csak nyugodtan, amíg visszajövök, ki ne takarja magát, magának izzadnia kell. Vizesborogatást nem rendelt az orvos? Csodálom. Biztosan azért nem rendelt, mert nem talált itt senkit, aki ellássa vele.
    Félóra múlva érkezett vissza. És ott ült az ágyam mellett fél tízig. Beszélgettünk, mindent, amire szükségem volt, elvégzett, teát fõzött, limonádét csinált, vizet készített az éjjeliszekrényre, segített a porokat bevenni, kis eseteket mesélt el kölcsönüzletei körébõl, szinte elõírásszerûen szórakoztatott. Már volt udvarlója, sõt kérõje, nem is egyszer - ezzel is eldicsekedett. De neki semmi kedve férjhez menni. Önálló egyéniség akar maradni. Õ megél a munkájából is, öreg napjaira pedig, reméli, biztosítva lesz az élete. Már van egy kis háza Kõbányán, abban lakik, nem is egészen egyedül, mert úgy bizony barátságtalan lenne, hanem a másik lakást kiadta, igen rendes embereknek, házaspár, egy gyermekük van, nagyon kedves kis fiúcska, õ a más gyerekét éppen úgy tudja szeretni, mintha a sajátja lenne, neki nem is kellene gyerek.
    Hát csak vigyázzak magamra - mondta, mikor már búcsúzott, addig bizony nem fogok fölkelni, amíg egészséges nem leszek, ja igaz, ebédrõl is gondoskodik, a szomszédban van egy kis vendéglõ, ezt rögtön fölfedezte, mikor a gyógyszertárba ment, ott megrendeli az ebédemet, három napra elõre kifizeti, majd fölhozzák, vacsorát pedig majd õ vásárol, mert holnap újra eljön.
    Kedves és jóságos volt, s mikor nevetett, határozottan csinos is volt, hiszen épen és fehéren villogtak a fogai. Csacsi nõ, férjhez mehetett volna már régen, valami rendes emberhez, amilyent megérdemel… Milyen gondosan betakart, amikor elment. Szenet is tett még a kis kályhára, bizony, kellett, mert az ilyen kis vaskályhák csak addig melegítenek, amíg tömik õket… Kissé nyomott a takaró, nehéz volt a mellem, valami nagy teherrel a mellemen bukdácsoltam az álomtengerbe, a lázam, amikor utoljára mérte meg, harminckilenc-egytized volt, láttam is, hogy ez nem tetszik neki, rámnézett és elmosolyodott, hogy õ nem aggódik. Mint az anya, éppen úgy, csak még jobban, mert az anya annyira aggódik, hogy már nem is tud mosolyogni.
    Másnap is eljött. Az orvos is járt nálam. Semmi különös nem történt, csak éppen az, hogy semmi sem történt, tehát valami kínzó unalom fojtogatott, a szobám kisebb lett, mint bármikor is volt, a négy fala közvetlenül az ágyam mellett emelkedett, a mennyezet meg leereszkedett egész a homlokomig, a mellemig, a szívemig, hogy elálljon a verése, szerettem volna tova nyomni, rúgni a gonosz falakat. A villamos-csillár sem égett jól, nyomorult hatvanas égõ, valami sárgásszürke félhomály telt csak tõle, hogy leomoljanak a falak, elszálljon a mennyezet s úgy süssön rám. Az orvos vizsgált, kopogtatta a mellem, hallgatta a szívem, szörnyû volt, mintha õ hozta volna rám az egész megsemmisítõ halálos kórságot. És amikor a kedves, angyali uzsorás megérkezett, széjjelebb húzódtak a falak, hogy helyet adjanak neki, csengõ-zengõ kérdéseinek, megnyugtató szavainak, feltámadó reményemnek, a szoba kiderült, a csillár tündökölni kezdett.
    Mindennap eljött, mindennel ellátott és ápolt. Közbeesett a hó vége, fölvette a fizetésemet és elhozta. Rendezte minden gondomat, amikor már nem volt elég a pénzem, újra kölcsönzött. Elõvette a retiküljébõl kis noteszét, s új és új kisebb öszszegeket jegyzett be a tartozásaim rovatába, hitelezõi kérlelhetetlenséggel, homlokát ráncolva, nyelvével a ceruzáját megnedvesítve, könyvelõi pontossággal - nevetni kellett rajta. Már nem emlékszem, mivel és hogyan, de el is árulta magát. A hitelezõk megbízásából ül az ágyam mellett, tiszta véletlen, hogy a hitelezõ ezúttal õ maga. Vigyáz a nehéz adósra. Az adós pusztulása jelentékeny összeg elveszésével járna. Isten mentsen ettõl. Az üzlet nem olyan nagyszabású, hogy a súlyos veszteségeket kibírja. Az adós tartozása már négyszáz korona felé jár, mentése megér egy kis fáradságot. Már mint kinek, minek a mentése? Hát a négyszáz koronáé! Azért tehát csak nyugalom és türelem, nem kell csüggedni, a felgyógyuláshoz erõ kell, akarat kell. Hogy el ne felejtsem, persze hogy súlyos lett a betegségem, mellhártyagyulladáson estem át.
    Lehet ugyan, hogy csak meggyanúsítottam õt. Néhány kis tényhez, pár elejtett szóhoz fûztem következtetéseket. De mindegy, hogy a valóság képét kaptam-e meg, vagy csak úgy ráláttam elképzelésemet a valóságra, fontos csak az, hogy az uzsorás ült betegágyam mellett, õ ápolt, õ vigasztalt, szórakoztatott, biztatott, õ takart be, õ tette a hideg borogatást forró homlokomra, nyugodt bizalommal nézett rám, mosolygott rám, tagadta a veszélyt, amely fenyegetett, kisebbítette a fájdalmat, ha egészen szigorúan szólt rám, ha jónak látszott, hát kinevetett. Tevékenységébõl, szavaiból, minden mozdulatából, jöttébõl, mentébõl szeretet áramlott rám, a szeretet igazi volt, mert hatott, mindegy, hogy miért, testvérem volt mindezekért, gyermekem volt, anyám volt, több volt mindezeknél, mert okos volt, oly okos, mint egy rideg üzletember.
    Így volt, és most már nem tudom, miért is alkuszom önmagammal, hiszen mikor már felgyógyultam, oly közönyössé vált hozzám, amilyen azelõtt is lehetett. Hiába settenkedtem körülötte, hiába nem tudtam soha megválni a vele való beszélgetéstõl. Amikor egy alkalommal valami túlságos bizalmasságot engedtem meg magamnak, õ csípõs gúnnyal így hûtött le.
    - Nana, csak nyugalom fiatalember! Ne feledkezzen meg róla, hogy maga már egészséges! Magának már nincs ápolásra szüksége, sõt, remélem, most már a maga erejébõl is szépen elkezdi a törlesztést.

1939


 
CSANÁDI IMRE

Szüret múltán

Hideget fújnak a felhõk,
feketéll velük az égbolt,
nyugtalan, tömör bikákként
sikongnak szívtépõ tébolyt.

Törékeny kikerics-kelyhet
emel a tar rét a télnek,
kocint a beretvás széllel,
köszönt rá keserû mérget.

Szekerek ropognak-rínak
mélán a marcona tájon,
billegnek ösztövér barmok,
nyakukban lötyög a járom.

Dagadnak rozoga dongák,
szesz sziszeg hánytorgó muston.
Homlokán vérmocskos repkény,
alszik a gyönyörû isten.
 
 
 

WEÖRES SÁNDOR

Proteus

A parton Proteus alakoskodik:
most majdnem isten, most a lehetetlen,
most számtalan hûs gyönggyé szerteröppen,
most sziklává mered, most újra híg.

Víz és föld határ-láncára bukik,
de menny s mélység közt lakik: õ a tenger,
keblén sarat ringat, s e szerelemben
sár urává, emberré változik.

Bírák és bankosok areopágja
megméri, sorsa tûhegyen forog:
vagy visszadobják habzó szabad árba

vagy uszonyán ember-gúzs csikorog;
de minden sejtje tengert párolog:
száraz porvert tanyán nem élt hiába.

FEKETE JÁNOS

A kárhozatra szánt ember

1.

A befödõzött fejû és sokféle pajeszú, meglehetõsen tarka vándortársulat még a Közel-Kelet mozgalmas etnikai és vallási színskálájából is kirítt. Hát még, amit mûveltek! Mert az önjelölt próféták megszokott bûvésztrükkjeitõl igencsak elütöttek azok a csodák, amiket minden különösebb kellék nélkül produkáltak, mert mindnek volt valami segítõ és gyógyító jellege. Érthetõ, hogy a hírük messze megelõzte érkezésüket mindenfelé. Csatlakozni akarókban sem szenvedtek ezért hiányt, de feltétlen tekintélyû vezetõjük gondosan megválogatta, hogy a truppba kiket fogad be. A közeli faluból, Kerijjótból is szeretett volna beállni közéjük egy tétova, keszeg és borzas, tetõtõl talpig vörös szõrzetû fiatalember, aki már napok óta kerülgette a "tanítványokat".
    A harmadik napon a csodarabbi lehívta aztán arról az eperfáról, ahonnan éppen vágyakozva leskelõdött. - Mássz le már, Júdás fiam!
    "Hát ez meg honnan tudja a nevem?" - képedt el a fickó, aki hithû héberként maga is éjjel-nappali kipát hordott, csakhogy ez az apjától örökölt, ugyancsak meghordott fejfedõcske, a hirtelen mozdulatai miatt, még álltában is félre-félrecsúszott a kobakján. Nem gyõzött kapkodni utána.
    - Melyik a legfõbb parancsolat a törvényben? - hangzott a rabbi nekiszegezett elsõ kérdése.
    - Hát, hogy "Sömá Jiszroél, Ádonáj Elochénú, Ádonáj echad" - nyögte a vörös, aki a megszólítása miatti pironkodása miatt, ha lehet, még színesebb lett, mint egyébként. A "Halljad Izrael: az Úr a mi Istenünk, az Egyetlen Úr" felelettel elégedett lehetett a vizsgáztató, mert tovább faggatta a fiút.
    - És a második? No? Amelyik tán még hasonlít is ehhez?
    - Nem t'om.
    - Hát szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Mert hogyan lennél képes szeretni, akit nem látsz, ha azt sem tudod szeretni, aki a szemed elõtt áll?
    - Na, igen. Persze, hogy az. Tudtam - tette hozzá Júdás, kicsit megsértve, kicsit megszeppenve.
    Volt is mitõl megijednie. Mert a Kerijjótit aztán már nemcsak a rabbi faggatta, hanem a karéjban letelepedett többi is. Némelyek segítõen könnyû kérdéseket tettek fel neki ugyan, de akadt azért olyan is közöttük, aki a megszólalásával csak a maga tudását fitogtatta.
    A hol innen, hol onnan záporozó kérdések módfelett megnehezítették az egyik lábáról a másikra nehezedõ ifjonc dolgát, aki már-már nemcsak azt bánta meg, hogy a hét elején, a falujuk határában a csapat után eredt, de talán még azt is, hogy egyáltalán valaha megszületett. Nem csoda, hogy a haja-töve is viszketni kezdett már tõlük, a homlokát pedig kiverte a hideg veríték. A többórás, kemény vizsgának végül az vetett véget, hogy a karéj közepén, a többiekhez hasonlóan, összefont lábakon guggoló, de az Írásokban mindnyájuknál jártasabb, s harminc événél bölcsebbnek tûnõ tanító, noha egy kicsit csóválta a fejét, de mégiscsak rábólintott a legényre: - Maradhatsz, fiam.
    Így duzzadt eggyel megint a létszám, s az ugyancsak megizzasztott, igyekvõ fickóval, a Mesternek szólított különös rabbi körül - akinek eredetileg becsületes fafaragó szakmája volt - így már tizenkettõt számlált a trupp. Szerencsés római szám: egy tucat! A Kerijjóti fellélegzett. Boldog volt, hogy többé-kevésbé sikerült a kérdezõknek megfelelnie.
    Két hét se kellett hozzá azo
nban, hogy õ maga is rádöbbenjen, hogy a befogadó társak egy szikrányit sem érdeklik. Nem hogy barátságot nem kötött, de semmilyen meghittebb viszonyt sem alakított ki egyikükkel sem. Annál inkább szeretett, a maga falusias módján, átlátszó bumfordisággal forgolódni a Mester körül. Ha az csak egy szóval is utalt rá, vagy Júdás neszét vette egyáltalán bármilyen kívánságának, alig gyõzte szedni a lábát, hogy mihamarabb, akár a föld alól is elõkerítse, elõteremtse. Igaz, a többi is csüggött annak példálózó, idõnként kicsit homályos, meseszerû szavain, amelyek hol meglepõ parancsokat közöltek, hol mélyebb gondolkodásra késztettek, hol meg éppenhogy a szíveket szólították meg, de õ testhosszal megelõzte mindnyájukat. Hamarosan rászolgált tehát a Stréber gúnynévre, amit az irigyei ráragasztottak. Ez se érdekelte. A galileai nyelvjárást hadráló, tüsténkedõ fiatalember célratörõen mindent megtett azért, hogy elleshesse a megtáltosodott ács minden furcsa titkát, mert feltett szándéka volt, hogy megfejti annak egész mágikus tudományát. Nem rosszból, hanem hogy követni tudja. Leutánozni, de nem ám akármiért. Kamatoztatni szerette volna majd, késõbb, amikor eljön az õ ideje. Mert hogy eljön, s nem is sokára, abban holtbiztos volt Júdás.
    A tenyérbemászó pónemû Stréber ugyan lehet, hogy kicsit nehéz beszédû volt, de a fantáziája, az biztos, hogy kötetlen burjánzott, noha erõsen vigyázott rá, hogy el ne árulja senkinek, mi zajlik benne. Vágyálma szerint ugyanis már-már egy egész Júdás-iskolát vezetett, sõt négy tanuló-osztályba is beosztotta a képzeletében oly hõn vágyott híveket. Azok meg? Csurom hála, hajbókoltak elõtte, s - na-nee! - nyafogta õ finnyásan, mert a vonakodva tolakvó kezét nem gyõzik majd, egymással vetekedve csókolgatni, amikor a jó elõmenetelûeket, vagy a pénzes szülõk ivadékait elõrébb sorolja. Hûséges követõi élén aztán õ is széjjeljár majd persze mindenfelé Izraelben, és az õ tanítványai is ugyanúgy, tûzön-vízen át vele tartanak, ha nem jobban, mint emezek követik a Mestert. Utánozhatatlan varázslatait látni mindenfelé, egész városok és vidékek népe gyûl majd egybe, s csengõ elismerésüket önként szórják azokba a mostaninál öblösebb vesszõkosarakba. Serény famulusai pedig kitanultan rá fognak játszani, hogy az elõadott hókuszpókuszok nyomán az egekig fokozzák az ámulatot, de arra is ügyel ám majd (ne legyen a neve Júdás, ha nem!), hogy azok semmiképp se dolgozzanak saját zsebre, mint mostanság õ teszi olykor-olykor, Isten bocsássa meg, de senki sem lehet hibátlan. Azokat bezzeg rövidebb pórázon tartja majd, hogy semelyikük se legyen rest a begyûjtött érméket az utolsó szemig ráborítani a bokor mögé rejtett (rejtendõ?), s a kaptár-pokrócon dicsõségesen emelkedõ fényescézárú halomra. - Meg akarsz gyógyulni, testvérem? No, ugye? Akkor jó helyen jársz. De ne légy ám szûkmarkú, s ne sajnálj áldozatot hozni is az egészségedért és munkaképességedért! Hallottad? Áron is meg kell venni az alkalmatosságot!
    Mert dehogy is lesz olyan szerény és szegény az õ majdani brigádja, mint emezek, akik a kevéssel is beérik, s a semmit is hajlongva köszöngetik, mert csak a napi ellátásukra való étket meg ruhát és a vándorlás során berepedt sarkukat puhító kenõcsöket fogadják el. Micsoda ostobaság! Lehet, hogy éppen ezért nehezedik a dolga napról napra, hogy mostanra már alig sikerül a fel-feltörõ vágyait leküzdenie, és igazodnia hozzájuk? A Stréber fekete sugarú nézése nem sok jót ígért, sivatagi viharként villámlott dús, vörös szemöldöke tövében - nem gyõzte hunyni és leszegni! -, hacsak egyetlen szó is esett aranyról, ezüstrõl vagy drágakövekrõl. A szíve vérzett minden visszautasított ajándék miatt, s a veséket firtató Mester nemegyszer csóválta a fejét alig leplezett kapzsisága láttán. Mert Õelõtte - akár a láthatatlan, és mindenütt jelenvaló Adonáj elõtt - nem maradhatott titokban semmi. A sóvár vágyakat ajánlatos volt tehát zár alatt tartani, nehogy az egyelõre kimondatlan és kivitelezetlen gazságokon még rajtakapja. A tüsténkedõ rõtszakállúnak tehát - hogy idõ elõtt a Mester ki ne tegye a szûrét - ugyancsak vigyáznia kellett minden árulkodó mozdulatára. Sõt, a szeme rezdülésére is.
    A héten, mikor a Mester végre próbára merte bocsátani õket, az új Jövevénynek is sikerült már egy-két kisebb trükkje, akárcsak a többi tizenegynek, de abban végképp túltett amazokon, amint esküdözött, hogy az övé egy szálig - akár Illés prófétáé annakidején -, mind-mind igazi csoda volt. Az Égre való fogadkozásért, persze, még idejében kért bocsánatot, és a többieknél is inkább hangsúlyozta, hogy csakis a Mesterre való hivatkozást követték azok az emlékezetes gyógyulások, démonûzések, sikeres jelek. De a szíve mélyén tele volt kételyekkel, amelyeket a cél érdekében még önmagának sem akart megfogalmazni. Vigyázott, hogy semmi ilyesmi ne látszódjék rajta. A Mester, kérdõen lágy, egyben szúrós tekintetét kerülte a leginkább, ami önmagában is szinte megoldhatatlan feladat elé állította. Ezért, ha csak maga elé képzelte, már akkor lesütötte a szemét, s pirult égõ szakállának bundája mögött, de hát ebben az évszakban a forróságra is ráfoghatta volna, ha a többiek észreveszik, és még rákérdeznek.
    Júdás alig tudta megérteni, hogy a rabbijuk miért emlegeti, és többször kifejezetten hangsúlyozza, hogy a próféták jóslatai mind-mind rajta fognak betelni, és hogy nemsokára, éppen ezért fogják elítélni, megkínozni és megölni. A leginkább azonban az lepte meg, hogy mindezt milyen nyugodt hangon, különösebb indulat nélkül taglalta. Sõt, abba még a háta is beleborsódzott, amikor lazán közölte velük, hogy egyik tanítványa fogja elárulni. - De melyik? - hûlt el a Kerijotti. - Egyikünk elkárhozása tehát eleve eldöntött volna? Még hogy én? Hogy a csudába jut egyáltalán az eszembe ilyesmi? Pedig akkor már mindenki arról suttogott a piacokon, hogy vádalkut kötne a szanhedrin a Mester valamelyik belsõ emberével, és harminc ezüstpénzzel még meg is jutalmazná azt, aki a csodarabbit, bizonyítékok kíséretében a kezükre játssza.
 

2.

Abban az esztendõben, a Teremtés 4453. évében, a holdévek szédelgése jóvoltából, a szokottnál is korábban köszöntött be Júdeában a Pészách, a kovásztalan kenyér tavaszünnepe. A libanoni hegyek felõl érkezõ borzongató szél még az ingek alá is bebújt. Nemcsak Pészách beköszönte, de a zord idõ is arra késztetett mindenkit, hogy födél alá, a házak mélyére húzódjon azon az emlékezetes estén, amikor - ahogy Mózes elrendelte - évrõl-évre meg kellett emlékezni a zsidóság csodás, Istentõl vezérelt szabadulásáról Egyiptomból, a Szolgaság Házából.
    A Mester és tizenkét tanítványa annak az épületnek az emeleti nagyszobájában hevert az oldalára, a rituális kézmosás parancsának teljesítése után, a hagyományos Széder-vacsora kurta lábú ünnepi asztala körül, amelyiket a Rabbi látatlanban, elõre kijelölt. Efféle kisebb szellemi látás már meg se kottyant a Tizenkettõnek, de a közös, egymásba olvadó imádkozást követõen mégis ámulva hallgatták a Mester olyan profetikus kijelentéseit, amelyekkel megint megjövendölte közeli kínhalálát, és beígérte vigasztalólag majdani visszatértét is. Semmilyen homályos jövendölés nem tudta elvenni azonban a jóétkû fiatal zsidók étvágyát az ízletesen elkészített s ínycsiklandozóan illatozó báránypecsenye elfogyasztásától. A Mester hallgatagabb volt a szokottnál, s a példázgatásokkal is felhagyott ezúttal. Csak akkor szólalt meg végre, amikor a testvéri szeretettel tördelt s egymásnak nyújtogatott pászkalemezkékkel tolongva tülekedtek, hogy ki-ki mártogathasson a finom ünnepi tálból. - Bizony, így kell ennek történnie. Még ma éjjel a római katonák kezére kerülök. Egyiketek már el is árult engem.
    Elborzadtak, s úgy néztek egymásra, hogy vajon melyikükre céloz a Mester. A Kerijjótból való Júdás szinte kényszeresen rázta a fejét, vörös üstöke csak úgy lobogott. - Én nem, én nem! Pedig akkor épp huszonnégy órája lehetett már, hogy a fõpapnál járt, és a tarisznyájában már ott lapult az a kendõbe csavart harminc római ezüst, amit a följelentésért kapott, s amivel visszavonhatatlanul elkötelezte magát a galád tervben való közremûködésre.
    A Csodarabbi elfogatása tényleg küszöbön állt. Gonosz tette elkövetéséhez Júdás tulajdonképpen a minap kapta a végsõ lökést, a pazarlás utolsó cseppje az volt a méltánytalanságérzés napról-napra jobban telítõdõ poharában, amikor a drága kenetet, amit jó pénzért el lehetett volna adni, a Mester fejére borította az az eksztázisba esett hálás némber. - Még mit nem! Ha én nem teszem meg, megteszi más - döntötte el végleg akkor a dolgot. Nem kizárt, hogy emezek is átállnak majd az "Új Mester" mellé, akárki legyen is. Akár éppen õ, Júdás lépne elõtérbe az emlékezetbõl majdan lassanként kiradírozódó Rabbi elmaradása után, bárki, aki merészen az élükre áll. Hiszen valamennyien megszokták már a dologtalan csavargók komédiás életét. Megítélésükkor magából indult ki: hogyan is gondolkodhatott volna másként?

3.

Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? - sóhajtott a Keresztre Feszített, mielõtt kilehelte a lelkét.
    Júdás meredten, megbabonázva nézte.
    - Még sajnáltatja is magát! Hiszen mi volt ez a néhány napnyi kínlódás? Valószínûleg semmi fájdalmat nem érez már. Sõt! Ha igaz, hamarosan a leggazdagabb ember lesz Földön és Égen, s mennyei boldogságban lesz része. Még az is lehet, hogy odafönt megkoronázzák majd, de velem, a tanonc-hívével, és erre predesztinált elárulójával, velem itt mi lesz? Kész. Belefáradtam az egészbe.
    Róla legendák keringenek már most is, aztán ripsz-ropsz megjelenik majd holta után - még csak ez kell! - és ezek a mesék meg látomások szájról szájra járnak, s mind színesebbek lesznek. Látják - vagy látni vélik - nemcsak Izraelben, de hét határon túl is. És Õ csak nõl, csak nõl, s mindig nagyobb lesz, végül az egész Mindenséget betölti majd. Hiába szögezték fel a bitóra, hiába folyatják ki a vérét, az anyák és apák örök-életûként regélnek róla majd a gyermekeiknek. A neve fennmarad akkor is, amikor én már rég porrá omlok széjjel. Jaj, bizony senki más, csakis én vagyok a szerencsétlen, egyedül én, pedig nem tettem egyebet, csak a rám osztott szerepet játszottam el. Istenem! Adonáj, bocsáss meg! Hiszen a Csodarabbink mindig is tudta, de most már én is tudom, hogy éppen azért ültetted belém a leküzdhetetlen irigység és nagyravágyás magvait, hogy eleve elrendelt sorsom kihívásainak ocsmányul megfelelhessek.
    - Mesterem, hé! Esküszöm, Te vagy a legnagyobb hazug! Hiszen Te mindent tudtál, Te elõre láttad az én keserves sorsomat már akkor, amikor a csapatodba befogadtál! Ez az isteni kíméletlenség ugyan hogy fér össze az Általad hirdetett, mindent betöltõ és megbocsátó szeretettel? Olyan szörnyûséget követtem volna el, amire nincs, nem lehet bocsánat? Mester, Mester, hát Te sem tudsz értem közbenjárni? Hidd el, legalább Te, hogy nem mértem, nem mérhettem föl, mit is cselekszem. De most már, okkal nem áll szóba velem senki. Ugye, látod? Hát akkor miért tûröd, hogy elevenen temessenek el!? Gyermeket, utódot nem támaszthatok, nincs kivel. Munkát sem kapok. Fedele alá senki be nem fogad. Elnéznek fölöttem, a tekintetükre se méltatnak, mondd, ez így igazságos? A legárvább, leginkább rászedett, bizony én lettem ezen a világon!
    - Ráadásul, attól az átkozott harminc pénztõl sem tudok megszabadulni! Akárhol hagyom, a jeruzsálemi városkapun kívül vagy belül, a Jordánba is hiába vetem, onnan is kimerik egykettõre, s kérlelhetetlenül utánam hozzák, jaj nekem! Még a Sátánnak kiszolgáltatott Jób dolga is különb volt az enyémnél, hiszed-e, Seregek Ura? Kegyetlen ez a teljes magány, szörnyû így, egyes egyedül létezni, légüres térben lélegezni a hozzám és felém süketnéma Izraelben! A kietlen, eljegesedett Mindenségben! Uram! Oldozz fel végre, ha van hozzá hatalmad!
    De válasz nem érkezett sehonnan se.

4.

Júdás még azon az éjszakán felakasztotta magát.
    Ott érte el a vég, a Koponya-hegyen nõtt s azután mindörökre kiszáradt, mementó olajfa legmagasabb ágán.
 
 

MÉSZÁROS VIKTOR

Júdás

Máshol, máskor, más bõrében
máshogy bánnám, más-más vétkem,
s méltóbb mások, míg szenvednek
mást mormolnék más istennek.

BIRTALAN FERENC

Niobé

mondd: kinek a lánya vagy te
micsoda véraláfutásos õszbõl
lettél a tavaszba idefestve

mondd: ki ébredt vissza benned
ki régen-holt istenek haragját
hoztad s közöttünk újrateremted

ki vagy milyen új Niobé
ki önön szép magjait állítja
Artemisz gyilkos nyilai elé

nem félsz hogy a gránithideg
idõtlen idõkre magába zár
a kérdés költõi s ugyan kinek