MÉRLEGILLÉS LÁSZLÓ
Mi az, ami "holt", és mi az, ami "élõ"?
A megkerülhetetlen Lukács György
Az elmúlt század legnagyobb hatású marxista filozófusa 121 évvel ezelõtt született. Mûvei évtizedek óta a viták kereszttüzében állnak. A hithû antikommunisták esetében a teljes elutasítás természetes. De nem egészen természetes ez a liberális polgári írástudók részérõl, akiknek soraiban nagy számban jelen vannak a korábban marxista vagy marxizáló intellektuelek, akik azóta már rég elhagyták egykori eszmei pozícióikat, és mindmostanáig módfelett irritálja õket Lukács György mindhalálig konok hûsége a nemzetközi munkásmozgalomnak a kizsákmányolt tömegek felszabadulását célzó eszmerendszeréhez, a marxizmushoz.
Ritka eset, hogy hazai egyetemi elõadások, szemináriumok válasszák stúdiumaik témájául Lukács György életmûvét vagy valamely mûvének tüzetesebb vizsgálatát. (Ez a nyugati tudományos életben nem ennyire feltûnõen van így, sõt!) A ritka honi kivételek közé tartozik a pécsi Tudományegyetem filozófiai tanszékének "doktori iskolája", amely még 2004 õszén konferenciát szentelt az éppen 50 évvel korábban megjelent Lukács-mû, Az ész trónfosztása mérlegre tételének. Lehetséges, hogy talán ez a "félcentenáriumi" évforduló adta az apropót e vállalkozáshoz, amely éppen a legtöbbet támadott Lukács-mûvet óhajtotta napirendre tûzni a jelenlegi ideológiai-tudománytörténeti pillanatban, François Furet óta sokan tartják ezt a könyvet Lukács "legrosszabb munkájának". Némileg sajátos koincidencia, hogy miközben a mû a fasizmus gyökereinek felkutatását célozza - minden vélt aktualitást figyelembe véve - éppen e cél többnyire élesen kritikus elemzésére vállalkozik több bíráló. Elõadásaik 2005-ben az Ész, trónfosztás, demokrácia címû, Boros János filozófiatanár szerkesztette kötetben jelent meg a pécsi Brambauer kiadónál.
A bevezetõ tanulmány, Boros János munkája a lukácsi értelmezésû irracionalizmust veszi górcsõ alá. Ismeretes, hogy Lukács a 19. és 20. századi idealista, romantikus, irracionalista német filozófiában vélte felfedezni azokat az eszméket, amelyek - ha transzformálva is, ha alpárivá silányított formában is - elvezettek a fasizmus eklektikus kotyvaléknak minõsíthetõ, de azért nem kevésbé észellenes, emberellenes, gyilkos gyakorlatához. A bevezetõben Boros János joggal indokolja a stúdiumot mint aktuális vállalkozást: "Feltehetjük a kérdést, mit mond, mondhat-e valamit a mai nemzedéknek ez az írás? Ha a demokráciának - úgymond - nincs »önmûködõ« védettsége a totalitarizmussal szemben, akkor az ezt tárgyaló mûvek sem veszíthetik el teljesen idõszerûségüket." Boros azonban - minden verbális elismerés mellett - nem véli úgy, mintha Az ész trónfosztása megfelelne ezeknek az elvárásoknak. Õ maga is "elsõ nekifutásnak" tartja saját írását, mégis meglehetõsen határozottan szögezi le: "A szöveg olvasása során arra a megállapításra jutottam, hogy Lukács elemzési módszere sematikus, elnyomja a vizsgált szerzõ hangját, irracionalizmus-fogalma nem reflektált, filozófia fogalmának genezise pedig azok fényében, amit olvasott, belsõleg rekonstruálhatatlan." Mindehhez hozzáteszi: "Lukács páratlan filozófiai és irodalmi olvasottsággal rendelkezett." Elõadása a továbbiakban e nyilvánvaló ellentmondás megvilágítására törekszik: hogyan is volt lehetséges, hogy e "páratlan filozófiai olvasottság" ilyen deformált következményekhez vezetett? Már az meglepõ, hogy a lényegében rokon gyökerû amerikai pragmatizmust és az európai marxizmust megrója, amiért nem foglalkoznak sem az idõn kívüli valóság, sem az idõn kívüli eszmék kérdéseivel. Valóban, az idõn kívüli valóság tételezése kívül esett a marxizmus felfogásán, az idõn kívüli eszméket pedig éppen az irracionalizmus tartományában vélte felfedezni. Boros helyteleníti Lukács - egyébként a klasszikusoktól átvett tézisét - miszerint a valóság tudatunktól függetlenül létezik; úgy véli: "nincs racionalitás szubjektivitás nélkül". Azaz: ha nincs objektív racionalitás, akkor nincs objektív törvényszerûség sem a társadalmi fejlõdésben. E nézetek a filozófiai kategóriák egyik sajátos övezetébe tartoznak.
Boros fejtegetései szerint a "filozófia eljuthat a ráció határáig, az irracionalitásig, amelyet persze a továbbiakban az elõre meghatározott kereteken túl nem vizsgál. Ekkor más módszerre, más gondolkodásra tér át, a költészethez, a mûvészethez fordult, mint tette azt éppen Hölderlin, Nietzsche vagy Heidegger". Ha ezt az érvelést elfogadjuk, akkor lényegében tagadjuk az irracionalista filozófia tényét. Lukács tehát egy nem létezõ fantomot tételezett. A végsõ határig eljutó racionalitáson túl járó filozófia tehát már nem filozófia, hanem költészet. Eszerint minden filozófia csak racionalista lehet. Költészet tehát a tündérmesék, a mítoszok, de például az Hamann vagy a késõi Schelling misztikája is, Schopenhauer sötét történelemszemlélete, az Nietzsche Zarathustrája, az Übermensch víziója, arisztokratikus mûvészetelmélete, a dionüszoszi elv, kereszténység- és kultúrkritikája. De közelebb is léphetünk korunkba: irodalmi alkotásnak minõsíthetjük, eszerint például Oswald Spengler hulló kultúrköreit, tragikus és sötéten pesszimista és fatalista történelemszemléletét, az eljövendõ Cézárokba vetett reményeit, a Sors misztikumát, amelyrõl maga Heidegger - Nietzschét idézve - megállapította: benne a "pusztaság növekszik" (Die Wüste wächst). Hosszan idézhetnénk Walter Benjamin, a történész Friedrich Meinecke vagy Thomas Mann véleményét, amelyekben élesen elítélték ezt a "költészetet", amely aláásta a felvilágosodás eszméit, terjesztette az antihumanizmust, és elébe dolgozott a nácizmus filozófusa, Bäumler fantazmagóriáinak. Spengler maga saját eszmélkedését semmi esetre sem tartotta irodalmi munkásságnak, annál inkább filozófiának, amelyben a Sors fogalma egy végzetesen titokzatos irracionalitás víziója volt. Hatása például Heidegerre nyilvánvaló.
Noha Boros korábban kifogásolta, hogy Lukács nem határozza meg az irracionalitás fogalmát, elõadása további részében korrekt módon mégis idézi Lukács egy idevágó passzusát: "Az irracionalizmus tisztán az emberi gondolkodás dialektikus fejlõdésére való reakciónak egy formája […] a filozófiának […] új kérdéseire olyképpen felel […] hogy az elvi megoldhatatlanságot a világmegértés magasabb formájává nyilvánítja. A kinyilvánított megoldhatatlanságnak ez a feleletté stilizáltsága, az az igény, hogy ebben a felelet elõl való kitérésben, meghátrálásban, megfutamodásban pozitív felelet, a valóságnak igazabb elérése foglaltatik: ez az irracionalizmus döntõ jegye."
Noha az elõadás befejezése adós maradt a kezdõ intenció (a lukácsi filozófia mibenléte) kifejtésével, helyette - elismerésre méltó módon - Lukács demokratizmus-értelmezésérõl szól mély elismeréssel. Még azt is kijelenti: "Amikor Lukács arra figyelmeztet bennünket, hogy az irracionalizmus a társadalmi elnyomás közege, akkor ezt a tézisét komolyan kell vennünk; tétele, hogy nincs ártatlan világnézet […] akár érvényesnek is tekinthetõ." Kár, hogy az elõadó nem vonta be a tárgyalásba Lukács 1968-ban írt mûvét, a Demokratisierung heute und morgen címû esszét. Ennek taglalása még autentikusabbá tehette volna Lukácsnak a sztálini totalitarizmust elítélõ (igaz, késõi) fejtegetései általános érvényét, illetve Boros János idevonatkozó eszmélkedését.
A konferencia Lukáccsal "elszámoló" második legfontosabb elõadását Weiss János, a filozófia tanára tartotta. Weiss Borostól eltérõen nem szorosan szakmai kérdésekben bírálja (utasítja el) Lukács könyvét, hanem kifejezetten ideológiai alapon. Alaptézise: "A mû nemcsak Lukács elméletileg legrosszabb alkotása [ez a megállapítás, mint emlékezünk, Furet-tõl, a heves antikommunistává fejlõdött renegát marxistától, mint autentikus-illetékes (?) tanútól származik], hanem (ezzel szoros összefüggésben) az a mûve is, amely legközvetlenebbül kapcsolódik a 20. század (egyik) legvéresebb diktatúrájához." Állítja ezt Weiss akkor, amikor a könyv nem a szovjet rendszer dicsõítésérõl szól, hanem - mindenki számára, aki a könyvet kézbe vette - az emberiség történetének legádázabb gyilkos rendszere, a náci fasizmus ideológiai elõkészítésérõl. Ez láthatóan bagatell körülmény, aminthogy rejtély Weiss számára az is: annyi emigrációs tapasztalat után miképpen szánhatta rá magát Lukács arra, hogy e könyvet, amelyet korábbi elõzmények után túlnyomó nagy részben a háború befejezése után írt, 1954-ben (!) jelentesse meg. Weiss ne tudná, hogy ez a hidegháború legkeményebb idõszaka volt, amikor még egyáltalán nem tûntek el a közgondolkodásból, sõt a közéletbõl sem a fasizmus maradványai? Sõt, amikor Boros János elismeri a könyv aktualitását, akkor Weiss Jánosnak lehetne arra gondolnia: ez a veszély azóta sem múlt el, elegendõ független államok (pl. Vietnam stb., stb.) kíméletlen megtámadásáról, lerombolásáról, koncentrációs táborok létesítésérõl és védtelen emberek brutális bántalmazásáról, megkínzásáról elmélkedni. Nem szörnyülködhetünk azon, ha egy szobatudós filozófus (Weiss szerint: volt filozófus) - lelkiismeretétõl indíttatva, maga is üldözöttként - kilép a nyers valóságba, és azzal indítja korábbi könyvét: "Ez itt egy harcos írás" (Kampfschrift). Nem felhõtlen békeidõben írta ezt Lukács, derûs jókedvében, hanem igenis, ha úgy tetszik, két totalitarisztikus erõ egymásnak feszülése idején, amikor is e küzdelem kimenetelétõl - csöppnyi túlzással - a világ sorsa függött. Még azt is kész vagyok mondani: az obligát idézeteken túl egy értõ fül még a saját térfél irracionalitását is kiérezheti dikciójából. Egyébként maga Weiss említi - igaz mákszemnyi betûs jegyzetben -, hogy Heidegger is, 1933. májusi hírhedt rektori beszédében Wehrdienst-re, (tehát harcos aktivitásra) hívta fel az egyetemi ifjúságot. A "köztes" erõk és ideológiák ekkor még defenzívában voltak, még messze nem volt napirenden Fukuyama késõbbi boldog deklarációja arról, hogy a világban végérvényesen gyõzött a liberális demokrácia. (Vajon gyõzött-e?) Hogy ez a szintén naiv hiedelem egykor napirendre kerülhessen, ahhoz a Szovjetunió népeinek kellett a legnagyobb áldozatot hozniuk, 19 milliónyi háborús emberveszteséggel. Lukácstól számon kérni ekkor a sztálini totalitarizmus bírálatát, enyhén szólva - képzelem. S hogy miképpen lehetett volna egy 1934-ben a magyar sajtóban álnéven publikált cikkecske Az ész trónfosztása konstrukciójának döntõ cáfolata (amit Weiss háromszor is megemlít, de egyszer sem tesz világossá), az is rejtély marad. De nem marad rejtély annak elvitatása, hogy a nácizmus elleni háború legnagyobb terhét viselõ szovjet nép egyúttal antifasiszta küldetést is teljesített. Mindez mit sem számít, Weiss mérlegelés nélkül kész leírni: "A fasiszta ideológia bírálata azonos jelentésû a szovjet kommunizmus közvetlen apológiájával […] a fasiszta ideológia bírálata egybe esik a szovjet kommunizmus ideológiájának megalapozásával." A szerzõ vaksággal vádolja Lukácsot, amiért mindezt nem látta, úgy tetszik, ez a betegség késõi körök történészeit sem kíméli. S végül, Weiss szemére veti Lukácsnak, hogy nem dolgozta ki koncepciója önkritikáját. Ezt csak akkor mondhatnók, ha nem vennénk tudomást az 1968-ban írt Demokratisierung heute und morgen címû (fentebb már említett) tanulmányról, amely élesen elhatárolódik a sztálinizmustól, de - való igaz - nem határolódik el a demokratikus szocializmus eszméjétõl, azaz Lukács sohasem lépett a renegátok útjára.
Nem kerülheti el figyelmünket az a körülmény, hogy a két vezetõ tanulmány kísérletet sem tesz arra, hogy szemügyre vegye Schellingtõl Heideggerig a Lukács által bõven elemzett filozófusok mûveit, s így cáfolja meg Lukács "tévedéseit". Igaz, ha lett volna is ilyen szándékuk, hiányzott ehhez a megfelelõ terjedelem. Maradt tehát az egyetlen megoldás: az árnyalatlan sematizmus, az apodiktikus elutasítás. Némiképpen enyhíti ezt a helyzetet, hogy a doktoranduszok közül néhányan, ideológiai felhangoktól többnyire mentesen, egy-egy téma vagy mû kapcsán - ha miniatûr kivitelben is - mélyfúrásokat végeznek. Így feltétlenül megemlítendõ Gyenge Zoltán tanár Lukács Kierkegaardról, és a doktoranduszok: Krajnik Szabolcs Lukács Wittgenstein értelmezésérõl szóló tanulmánya, Rippl Dóra Lukács rejtett Nietzsche képérõl szóló írása és Héder István rokonszenves életút elemzése.
Ha a fentiek fényében arra gondolnánk, hogy a kötet lényegében egy Anti-Lukáccsá sikeredett, akkor tévednénk. Szerepel legalább három olyan írás is, amelyek egy objektívebb kép kialakítására törekszenek. Heller Ágnes, Lukács egyik, s bizonnyal legjelentõsebb tanítványa megvallja ugyan, hogy ötven év után újra olvasva Az ész trónfosztásá-t, zavarja és elidegenítik a könyvtõl nemcsak a túlburjánzó Marx-Engels- és Lenin-idézetek, hanem az állandó címkézés is, vagyis hogy Lukács a filozófiai ellenfél álláspontját direkt politikai olvasatban értékeli, noha - legalábbis Heller szerint - nincs direkt összefüggés filozófia és politika között. Ezt a tézist nehéz közvetlenül elfogadni, gondoljunk csak Schopenhauer viszonyára az 1871-es párizsi kommünhöz, Nietzsche averziójára a kibontakozó német szociáldemokrata mozgalommal szemben, de a 20. században elég az ún. "életfilozófia" több képviselõjére, avagy Spenglerre, vagy Heideggerre gondolnunk. Ez utóbbi jelentõs filozófus, például mindvégig tagdíjat fizetõ, hûséges náci párttag volt. Bevezetõ eszmefuttatása után Heller behatóan és elismeréssel elemzi Lukácsnak a nácizmus és a német idealista filozófia viszonyára vonatkozó nézeteit. Ennek során miniatûr terjedelmû, kitûnõ elemzését adja Kierkegaard, Schopenhauer és Nietzsche filozófiájának. Nagyon fontos Hellernek az a megállapítása, miszerint az irracionalista filozófusok ugyan nem közvetlenül készítették elõ a nácizmust, hanem sokkal inkább azáltal, hogy "védtelenné tették a német értelmiséget a nácizmussal szemben". E fejtegetések során némileg sokkolóan hat Heller ama vélelme, hogy a leninizmus is hozzájárult a német értelmiség szellemi lefegyverzéséhez, továbbá, hogy a nácik uralomra jutása a demokrácia (azaz tehát általában a demokrácia!) belsõ ellentmondásainak következménye lett volna. A valóságban egy konkrét (azaz a weimari) demokrácia összeomlásának az okairól és következményeirõl van szó. A weimari demokrácia méhében virulensen tovább éltek a porosz militarizmus, a junker arisztokrácia, a szélsõjobboldali kezdemények, a rasszizmus, az éles szociális feszültségek, és aligha lehet kifogásolni azt a körülményt, hogy e durván antidemokratikus jelenségek ellen éles küzdelmet folytatott a német baloldal, sõt szélsõbaloldal. A német "demokratikus" polgárság ekkor az adott határhelyzetben a (szélsõ) jobboldalt választotta. Történelmi mementó ez. Heller Borossal ellentétben különösebb levezetés nélkül elfogadja az irracionalizmus létezését és indokolt jelenlétét Lukács kritikájában. (A jelenség egyébként már Arisztotelésznél megjelenik.) Az ész trónfosztása szerinte a posztmetafizikusoknál a magasabb rendû, azaz dialektikus gondolkodás hiánya miatt keletkezik. Heller gondolatébresztõ elõadása befejezéseként az olyan lukácsi metaforák értelmezésével foglalkozik, mint az "indirekt apológia", a "romantikus antikapitalizmus" és a "vallásos ateizmus". E ponton különösen érdekes az a megállapítása, amely szerint az "apológia" "… jóváhagyja azt a világot, amelyet gyûlölettel ír le […] fontos és megvilágító kategória, ma is sokan gyakorolják". (Kiemelés tõlem - I. L.) Roppant találó jellemzése ez jelenkori világunkban is sok értelmiséginek. Kár, hogy hozzáteszi: [e kategória] "ugyanakkor semmit sem mond ki egy filozófia súlyáról, értékérõl, tartalmáról, nem lehet tehát értékelõ kategóriaként alkalmazni". Ez a tézis az értelmiségi "apológiát" felmenti az erkölcsi elítélés (megvetés) ódiuma alól, s ezért elfogadhatatlan.
Kelemen János a mai szellemi közegben sokkoló hatású címet adott elõadásának: Az ész trónfosztása védelmében. Tudnivaló: húsz évvel ezelõtt azonos címmel tartott õ már egy elõadást Lukács századik születési évfordulója alkalmából. Azóta azonban radikális változások történtek a világban. "Felbomlott az a társadalmi-politikai rend, amelynek […] legitimálásában, minden eredetisége és távolságtartása mellett, oly nagy szerepet játszott" Lukács. Kelemen nagy veszteségnek tartja, hogy megfogyatkoztak Lukács olvasói. "Lukács öröksége - írja - a maga korszakának tükörképeként, a belõle levonható pozitív vagy negatív tanulságoknál fogva, és nem utolsó sorban önmagáért, érdemes arra, hogy megõrizzük kultúránk élõ részeként." Kelemen ebbõl a kritikus, egyúttal értékõrzõ pozícióból veszi szemügyre az életmûvet. Korábban azt kívánta bizonyítani, hogy Lukács elemzései és állításai - számos tarthatatlan és vitathatatlanul elfogult fejtegetése mellett - a maga korán túlmutató érvényességûek. Kelemen Lukács elemzései elméleti kereteit a "holt" részekhez sorolja, a részletekben, a konkrét elemzésekben véli feltalálni az "élõ" gondolkodót. Mindjárt a bevezetõben problematikusnak, tarthatatlannak véli Lukács "hanyatláselméletét." "Mindazonáltal - mint írja - ha nincs is egyenes vonalú kauzális kapcsolat a fasizmus és a Schellingig és Schopenhauerig visszavezetett irracionalista vonulat között, s ha nyilvánvalóan képtelenség a legvadabb náci eszmékért Nietzsche nyakába varrni a felelõsséget, attól még igaz marad, hogy a fasizmus azon a kulturális talajon jött létre, amelyet áthatott az irracionalizmus."
Ez nyilvánvalóan diametrálisan ellentétes azokkal az állításokkal, amelyek kétségbe vonják az irracionalizmus létezését és sztálinizmust írnak Lukács gondolkodásának kontójára. Kelemen autentikusan jelenti ki: "A fasizmus térhódítását és hatalomra jutását nagymértékben elõsegítette, hogy a német kultúrában az irracionalizmus már korábban döntõ befolyásra tett szert." Az irracionalizmus létezését tagadókkal szemben Kelemen egyenesen úgy gondolja, hogy a racionalizmus és irracionalizmus ellentéte a huszadik században, legalább is annak elsõ felében, az egyes filozófiai áramlatok között a legfõbb választóvonalat jelentette. S hogy kinek állt (kinek áll!) érdekében az irracionalizmus a közelmúltban és jelenkorunkban is, meglehetõsen világos: a társadalmi egész áttekinthetetlensége tételezõinek, a veszélyeztetett burzsoázia érdekeinek. "Esetünkben - írja Kelemen - a kapitalizmus mint globális rendszer és az irracionalizmus mint a burzsoázia világnézetét megfogalmazó filozófia között állapítható meg a kauzális kapcsolat." Mindebbõl az következik, hogy már Lukács középsõ korszakában világosan érzékelte a civilizációs haladás közepette fellépõ "értékpusztulást, a növekvõ kizsákmányolást és embertelenséget." Mindez az intuicionizmus, az agnoszticizmus, a historizmus és miszticizmus, az ember mint gondolkodó lény tagadása formáiban jelenik meg. Ami körülvette Lukácsot az emigráció idején, ama "rendszer" keretei széthullásával mai olvasói meglepetéssel észlelhetik felismerései változatlan érvényességét a globalizáció kiterjedésének korában. Ezért érdemes õt ma is elmélyülten tanulmányozni.
Sziklai László Lukács György trónfosztása ironikus címû elõadása - kimondatlanul is - mintegy a történeti és a filozófiai övezetekben zajló vita lezárásaként is értékelhetõ. Sziklai nem látja szükségét a lukácsi irracionalizmus fogalomról folytatott, élesen ellentétesnek tetszõ diszkusszió újra felmelegítésének, mégpedig azért nem, mert ezt - úgy tetszik - eldöntötte a történelem, s mert ezt a filozófiai eszmét nagyon is összekötendõnek látja a történelmi-társadalmi valósággal, az Ember sorsával a totalitarisztikus hatalmi övezetekben. "A harmincas években - írja Sziklai - olyan közel állt egymáshoz a politika és a filozófia, hogy összeértek." Lukács - minden nézeteltérés ellenére - egyazon pozíción állt Adornóval és Ernst Blochhal a Volksgemeinschaft-ot elõlegezõ wagneri zenedrámák megítélésében, az ún. "életfilozófia" és a heideggeri mû minõsítésében, és abban is, hogy mindezek igenis elébe dolgoztak a hitleri-rosenbergi mítoszoknak. Ez a kötõdés egyúttal tanúbizonysága annak a ténynek, hogy az antifasiszta érzület akkor egyként áthatotta a marxista, marxizáló és a polgári gondolkodók legjavát. Az antifasizmus volt a közös eszme, akkor is, ha mibenlétének megítélésében eltérõek voltak is a vélemények. Valamennyien a németséget ért szégyen feloldását óhajtották elérni, a bûnös múlt és a hozzá vezetõ eszmeáramlatokkal való szembenézés, a kíméletlen leszámolás során. "Nincs ártatlan világnézet" - állította Lukács. "Semmi kétség - írja -, rövidesen az egzisztencializmus lesz a mai polgári értelmiség uralkodó szellemi áramlata. A dolog maga már régen készül. Amióta Heidegger Sein und Zeit címû mûve megjelent, azóta a szellemi avantgardisták itt látják a filozófia új felvirágzásának útját, a korszak adekvát világnézetét."
Ezért vette fel Lukács a küzdelmet a múlttal és a jelenkori "tradícióõrzõ" áramlattal, elsõsorban tehát az egzisztencializmussal és Heidegger nézeteivel. Ez annál inkább indokolt volt, mivel például a jelenlegi nyugati és hazai irodalomtudományos közszellemiség vezetõ áramlata éppen a heideggeri filozófia, amelynek ma kultusza van Magyarországon, és amely világszerte bibliája a posztmodern szemléletnek, s amely a globalizáció filozófiájaként - félõ - újra homályba boríthatja a racionális gondolkodást. A posztmodern szélsõséges pólusán Baudrillard (a posztmodern egyik autentikus elméletalkotója) a "filozófia mellõzésével és irónia nélkül a Gonosz previzionálásának profetikus gesztusával utal a katasztrófa végzetességére, a valóság dialektikájának végére, az Ész-telenség abszolút gyõzelmére, a Sorssal szembeni bármiféle ellenállás lehetetlenségére", A végzetes stratégia (Les stratégies fatales, Paris, 1983) címû könyvében. (Idézi Gedõ András egy figyelemre méltó tanulmányában.)
Vélhetõ, hogy Lukács küzdelme az irracionalizmus ellen ismét élõ hagyománnyá válik.
TUDÓSPORTRÉKKARDOS ISTVÁN
Az ókor faggatója
Szabó Árpád (1913-2001)
Ha az utóbbi évtizedekben voltak, akik múlhatatlan érdemeket szereztek az ókor - kivált a görög ókor - kutatásában, azok egyike kétségtelenül Szabó Árpád volt, egyszemélyben filológus, történész, matematikus.
Budapesten született, 1913. október 16-án egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán (1931-35) és a frankfurti egyetemen (1935-39) végezte. Hazatérve Debrecenben kapott katedrát a klasszika-filológia professzoraként (1940-48), majd 1948 és 1957 között a budapesti egyetemen tanított ókori történelmet és klasszika-filológiát. 1958-tól 1983-ig az MTA Matematikai Kutatóintézetének fõmunkatársa és tudományos tanácsadója volt, azután 1985-tõl nyugalomba vonulásáig az MTA Tudományos és Technikatörténeti Komplex Bizottságának a tagja. 1979-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ, majd 1990-ben rendes tagjává választotta, kitüntették Akadémia-díjjal (1964), Apáczai Csere János-díjjal (1992) és Széchenyi-díjjal (1993), s számos külföldi egyetem, akadémia, fõiskola, tudományos intézet választotta tagjai közé.
Lakásának könyvespolcain megbámulhattam sok-sok kötetét, továbbá munkáinak angol, francia, japán, német fordításait is.
- Kezdetben elsõsorban a nyelvészet érdekelt - vallotta be -, s szinte véletlen, hogy mint görög-latin szakos tanárjelölt egyre inkább a néprajz, az antik világ vallástörténete, a mûvelõdéstörténet és a tudománytörténet felé fordultam. Majna-Frankfurtban ösztöndíjasként már fõleg klasszika-filológiai tanulmányokat folytattam, és végül ebbõl habilitáltam. Miután a háború közeledése miatt hazatértem, s a debreceni egyetem tanára lettem, már csakis az antik világ kötötte le érdeklõdésemet. Debrecenben kezdtem el görög tárgyú könyveim írását. Írtam Periklészrõl, Demoszthenészrõl, Hérodotoszról, Szókratészrõl, Homéroszról, a trójai háborúról és Aranygyapjú címmel görög tárgyú, illetve görög eredetû regékrõl és mítoszokról. Az 1950-es évek elejétõl filozófiai érdeklõdésem a dialektikus materializmus felé fordított, és az ókori dialektikával kezdtem foglalkozni. Ez pedig az ókori, elsõsorban a görög matematikáig vezetett. Eredményeimet A görög matematika kibontakozása címû munkámban foglaltam össze, mely 1978-ban jelent meg.
Megkérdeztem tõle, hogy igazában mi indokolta az ókori görög kultúra iránti különös érdeklõdését.
- Maga a történeti érdeklõdésnek a problémája - válaszolt. - Közhely, hogy a történelem arra fõleg jó, hogy megértsük belõle saját korunkat. Csakhogy ez a tudománytörténetre is érvényes. - És Szabó Árpád hosszasan fejtegette, hogy a tudomány - akárcsak az irodalom - mindig szembefordulás a múlttal, miközben a fejlõdés, sõt a tagadás trendjének is van összefüggésrendszere. Ennek egyik klasszikus példája Kopernikusz, Kepler és Galilei elméletének és mûveinek bizonyos egymásra épülése. Az ókori tudomány nagyjai, szükséges mûszerek nélkül, bizonyos tekintetben kétségtelenül naivak voltak, de a pontos megfigyelés, a szorgalmas adatgyûjtés és a kellõ általánosítás már alapja lehetett és alapja is volt egy-egy átfogó elméletnek. Ilyennek tekinthetjük például Thalésznak azt a feltevését, hogy a szárazföld voltaképpen a tengeren úszik. Thalész ugyanis párhuzamba állította a viharba került hajó hányódását a tengeren a földrengéssel. De utalhatunk a milétoszi Anaximandrosznak ama i. e. 6. századbeli elméletére is, mely szerint a Földet semmi sem tartja szilárdan a térben, mozdulatlanul lebeg a világegyetem középpontjában. A Naprendszerrel való együttmozgása, a mozdulatlansága Anaximandrosz szerint azért lehetséges, mert mindentõl egyforma messzire van. Ez a naiv gondolat vetette meg a tömegvonzás gondolatát. Ez és az ehhez hasonló gondolatok felbecsülhetetlen fontosságúak voltak a tudományos csillagászat megalapozásában. De Szabó akadémikus, aki behatóan foglalkozott az antik gyógyászattal is, orvosi példával is elõhozakodott. Az ókori medicina és a mai modern orvostudomány között is létezik egy alapvetõ rokonvonás. Mindkettõnek azonos az alapfeltevése. Tudniillik az, hogy a gyógyítást az emberi szervezet megismerésének kell megelõznie. A görög orvos már boncolt.
Egyik tanítványa szerint Szabó Árpád elõadásainak népszerûsége abban rejlett, hogy hihetetlenül dinamikusan, ugyanakkor irodalmi szépségû stílusban egyszerre nyújtott mély tudást és maradandó élményt hallgatóinak.
2001. szeptember 13-án halt meg, Budapesten.
MORFONDÍROZÁSSZERDAHELYI ISTVÁN
Egy szellemi végvár:
a Szegedi Lukács KörA könyvnek, melyet egy sóhajtással most csuktam be, az a címe: hogy Valódi mûhely. A Szegedi Lukács Kör története 1979-2004. Sarnyai Tibor írta, s a budapesti Áron Kiadó jelentette meg 2005-ben, Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata, a Szegedért Alapítvány és a Lukács György Alapítvány támogatásával. Van benne egy fénykép, amelyen én is látható vagyok a kör egyik konferenciájának elnökségében, s amely, nagy megkönnyebbülésemre, azt bizonyítja, hogy 1994 óta semmit nem kopaszodtam.
Ez a könyv nem krimi és nem is hõsi küzdelmeket megörökítõ krónikás ének. Maroknyi, negyedszázaddal ezelõtt, fiatal fejjel szervezkedõ szegedi társadalomkutató tudományos tevékenységérõl szól, akik - Sarnyai szavaival - "azt a célt tûzték ki maguk elé, hogy Lukács György munkáit vizsgálják majd - és így talán sikerül belépniük a legszélesebb szakmai nyilvánosságba". Ez a megállapítás így, kiszakítottan, úgy is értelmezhetõ, hogy néhány kis vidéki karrierista összeállt, hogy a kommunista rendszerben azzal fusson be magasba ívelõ pályát, hogy a rendszer egyik fõ ideológusát az egekbe magasztalja. Mert ki hinné ma már, hogy - Sarnyai elõszavának idézését folytatva - "voltak esztendõk, amikor Lukács - aki itthon sosem lett divatos szerzõ, de legalább - elfogadott volt, azonban a legtöbb idõt »ellenszélben« töltötték a magyar filozófus szegedi »tanítványai«". Akik egyébként olyan sikeresen tevékenykedtek, hogy az évek során kapcsolatokat tudtak kiépíteni "a környezõ országokban, illetve Olaszországban, Franciaországban, Ausztriában, az Egyesült Államokban, Kanadában, sõt Brazíliában és Japánban dolgozó Lukács-kutatókkal is. A világban ugyanis a baloldal, és ezen belül Lukács György korántsem olyan népszerûtlen az utóbbi években, mint itthon. Ott ugyanis elõítéletek nélkül, mûvelten és intelligensen közelednek a jelentõs filozófus értékeihez és tévedéseihez. A Kör tagjaihoz hasonlóan vallják: Lukácsot el lehet fogadni, lehet õt bírálni, de egyet nem lehet tenni: megkerülni".
A kötet lapjain ezt követõen tényszerû, érzelemmentes beszámolók következnek arról, miféle rendezvényeket tartottak a kör tagjai, miket publikáltak, konferenciáikon milyen elõadások hangoztak el stb. Ez a könyv, mint mondtam, nem krimi és nem is hõsi küzdelmeket megörökítõ krónikás ének. Pedig lehetne az is, hiszen mindezt olyan körülmények között vitték végbe, mintha egy szellemi törökdúlás idején védték volna a józan ész sáncait. S ezekben a háborúskodásban bõven akadtak krimibe illõ események is. Hogy mi húzódhat meg Sarnyai olyan megjegyzései mögött, hogy "ez a terv aztán nem sikerült", ki tudja. Saját emlékeimbõl viszont igencsak pontosan rekonstruálni tudom, mi minden húzódott meg a korabeli szellemi háttérben. 1985 májusában például a hajdani "Lukács-óvoda" egyik jeles képviselõje publikált egy dolgozatot, amiben azt állította, Lukács György volt az elindítója annak, hogy Hamvas Béla a "menthetetlenül rosszindulatú elhallgattatás, kirekesztés, lekezelés, nemlétezõvé nyilvánítás" sorsára jutott a Rákosi korszakban, mert egy 1947-es cikkében "kiközösítette" õt. Pontosan tudva, hogy a cikk szerzõje is tudja, mekkora hazugság az, amit leírt, egy rövid, monogrammal jegyzett glosszában fel mertem hívni a figyelmet arra, hogy Lukácsnak aligha lehetett szerepe a Hamvas-ügyben, hiszen Rákosiék ugyanakkor, amikor Hamvast elnémították, egyben õt is egy országos hecckampány céltáblájává tették. E jegyzetem megjelentetése után levelet kaptam egy magas rangú tudományos valakitõl, aki figyelmeztetett: ha még egyszer ilyesmit csinálok, vele találom szemben magamat. Mondom, 1985-öt írtunk, még bõven a "marxizmus hegemóniájának" ideje járta.
1989 márciusában pedig már Fejtõ Ferenc acsarkodása vált a vezérszólammá, miszerint Lukács életmûvének summája az, hogy "posztja nem volt, de hatalma igen, s óriási tehetségét latba vetve a maga választotta tévútra vezetett jó néhány kiváló ifjú elmét, akik közül sokan még ma sem heverték ki az õ káros hatását".
Nesze neked, Szegedi Lukács Kör.
Hogy pedig azt se rejtse véka alá, mi jár azoknak, akik makacsul kitartanak e káros hatás téveszméi mellett, Fejtõ ugyanitt azt is kifejtette, hogy miután válaszolni mertem Lukácsot - és mellette Németh Lászlót - rágalmazó nyilatkozatára, ebbõl azt a "szomorú tanulságot" vonta le, "hogy egy jobb sorsra érdemes, jó néhány figyelemre méltó munkatárssal rendelkezõ folyóirat élén Magyarországon még mindig állhat, Isten tudja, kinek a választásából, egy olyan személy, akinek fogalma sincs az újságírói deontológiáról". Magyarán: azt üzente a magyar kulturális kormányzatnak, hogy sürgõsen rúgjanak ki a Kritika fõszerkesztõi szobájából. Amiben, ugye, az az igazán érdekes, hogy úgy érezte, Lukács napja már eléggé leáldozott ahhoz, hogy ilyeneket üzengethessen.
Ezek a szegediek pedig nem rettentek meg attól, hogy a párizsi basa miket üzen Magyarországnak, hanem derék végvári vitézekként keresték azok szövetségét, akik "elõítéletek nélkül, mûvelten és intelligensen közelednek a jelentõs filozófus értékeihez és tévedéseihez", s hadakoztak azok ellen, akik ezzel ellentétes pozíciókat foglaltak el szellemi küzdelmeinkben. Vagyis: elõítéleteseket, unintelligenseket és mûveletleneket.
Milyen jó, milyen nagyon jó, hogy vannak. Még mindig vannak.
OLVASÓLÁMPAMARIK ÁLMOS
Halál/precíz
Szöllõsi Mátyás: Halálba menõ
"Nem kerestem soha itt helyet magamnak / és nem láttam soha magamat szabadnak: / mindig szenvedtem, soha haza nem értem, / nem szerettetek, de soha nem is kértem."
Ezzel a négysorossal találkozunk Szöllõsi Mátyás Halálba menõ címû kötetének hátlapján, s végigolvasva a könyvet rájövünk: nem véletlenül ez a vers került ilyen kiemelt pozícióba. Szöllõsi kötetének struktúrája ugyanis egy folyamatosan kibomló ellentétre épül föl. Már a könyv külsõ megjelenése is erre az oppozícióra utal. A kötet fedlapjai feketék, míg a rajtuk levõ védõborító fehér; s a címlapon is egy karjait felemelõ alak látható egy barlang kijáratánál, a fény és a sötétség határán. De mi ez a feszültség, amivel a versek olvasása elõtt is szembesít bennünket a szerzõ? Nem más, mint posztmodernkorunkban háttérbe kényszerült, õsi szembeállítása a test és lélek kettõsének. Szöllõsi árnyaltan, több vetületen keresztül mutatja mindezt be.
Legszembeötlõbb a verseskötet tagolása, hét ciklusból áll, s ez a számszimbolika (a hét a teljesség száma), tovább mélyíti a test-lélek oppozícióját. A hetes szám ezenfelül még két versnél tör határozottan elõ (Az éjszaka játékai; Bennem, összetörve) - mindkét alkotás az Egy fiatal ember naplójából alcímet viseli, így nyilvánvaló összetartozásuk -, méghozzá oly módon, hogy az elsõ vers hat, a második pedig egyetlen részbõl tevõdik össze, így a 6+1=7 szimbolikus utalása felidézi a biblikus hagyományt folytatva ezzel a központi szervezõ motívum tágítását, mélyítését. Ha a ciklusokat tüzetesebben szemügyre vesszük, egy aranymetszetes-centrális szerkesztés tûnik elénk. Az elsõ, a negyedik és az utolsó ciklusok szonett-ciklusok (tudatosan nem koszorúként említem õket, mert a klasszikus szonettkoszorúnak bizonyos formai követelményeit nem tartják), s az elsõ és negyedik (Magány; Fájdalom) szorosabban kapcsolódik egymáshoz (elõre és visszautalások is erõsítik mindezt), mint a Mozartnak emléket állító, gondolati ívet záró Requiem címû ciklus.
Eme aprólékos szerkesztés mellett szemet szúr, hogy a test-lélek, sötétség-fény, rabság-szabadság ellentétpárok egy mitikus szerelembe ágyazódva jelennek meg, amit értelmezhetünk egy, a feszültségekre, illetve a feszültségek feloldásának reménytelen vágyára alapozott magán-mitológia megteremtésének kísérleteként. Ha a szerkesztés precizitását nézzük, Szöllõsinek sikerül is ez. Viszont nem könnyû befogadni ezt a világot. Részint mert a klasszikus test-lélek szembeállítás napjaink posztmodern kánonjában kiszorult az érdeklõdés középpontjából. Részint pedig a versek komplex képei több helyütt már-már a grammatikai érthetõség határáig sûrítettek, igaz ez a túltömörítettség ad nekik olyan az ódon, rejtélyesen félhomályos várkastélyokra emlékeztetõ hangulatot, amely tovább szilárdítja a kötet kompozícióját.
Végezetül elmondhatjuk, Szöllõsi Mátyás olyan versvilágot épített mérnöki pontosságú szerkesztésével és végletekig sûrített képeivel, mely fittyet hány a kor irodalmi tendenciáira, csak saját törvényeinek engedelmeskedik. Kíváncsian várjuk tehát, merre indul tovább ez a különös, öntörvényû világ. (Alterra Kiadó)
ZSIRAI LÁSZLÓ"Olyan, amilyennek megálmodtam"
Hámori István Péter: Lezuhannak a madarak
A versírás legalkalmasabb közege a csend. De hol és mikor lelhet a költõ napjainkban dalra fakasztó nyugalomra? Hiszen hiába fütyülnek a hajnalok rigói, belsõ feszültség dörömböl az emberi lelkekben. A változások ellenére változatlanul beteg korszak tüntet feltûnõen, s nemcsak az elmegyógyintézetek folyosóin. Árad a köz- és magánéleti szenny a televízió- és rádióadók híreibõl, egyéb mûsoraiból, ömlik a lapok oldalaiból. Ám még abba is belekapaszkodhat a jóság, hogy megbotránkozik figyelme a fegyelem kutyaláncának szakadásán.
Hámori István Péter harmadik verseskötetében, a Lezuhannak a madarakban a morális vészhelyzet sorvasztó jelene húzódik a háttérben, az elmúlás beletörõdést vagy átmeneti dacot kiváltó keserûségének érzete. A verseskönyvet indító Gyom-büszkeség címû ciklus elsõ darabjából kiviláglik, hogy az igazság padlóra ejtett korsajából "mindig hiányzik egy darab". Többek között Ladányi Mihály szociografikus lírájának tartalmi ízeit idézi "ott hol a lét csak adás-vétel", pedig a késõbbiekben pontosan kiderül, hogy a formai dallam-minta világosan Baranyi Ferencé. Olyan egyetemes erkölcsi értékekért perel a maga módján a költõ, mint például a hûség, a becsület, a (haza)szeretet. Rövid, dalformájú verseinek, szonettjeinek sorát terjedelmesebb, szabályos-rímes versoszlopok tarkítják. A Nagy Látó címû szintén ilyen módon domborul ki. S megjelenik az egészséges kétely is, amivel egy mondás szerint az intelligensek tele vannak, csak az ostobák holtbiztosak mindenben. Az irigykedés, a gyûlölet piramisának épülése, s ezernyi gond övezte életek sora, az igazak hazugságainak madarakat mélybe zuhintó ocsmánysága következtében "Az öröm vizén szomorú ladik, / a boldogság búbánatban lakik".
"Ahol alanyi jog a béke, / s nem kiváltságosak menedéke" - írja a ciklust záró versben. Ebben türelmetlenül várja, hogy hite miatti bántásának mikor lehet vége. Néhol, mintha Tiborc panasza sejlene a versek üzenetébõl.
Fércelt szóvitézek címû ciklusában a költészet lényegét igyekszik felmutatni, önmaga és fõleg mások számára. A versírás, nekem szép vallomás, szakmai hitvallás, s az ezt követõ a Kirakós is. Ritmus- és rímrendszerével dobogót és csapdát is teremt. Egyaránt fokmérõivé válnak sikernek, kudarcnak. Ám nyugodtan megjegyezhetõ, hogy Hámori törekvése a formai fegyelemre alapos lírai tanulmányok nyomán ugyan, de lelki belsõjébõl fogant, õszinte igénybõl keletkezett. S abban a szakmai közegben, ahol egyesek már megkérdõjelezik a rímes versek létjogosultságát, ez nem is bátorság kérdése csupán, hanem természetes. A vers idõtállóságáról töpreng a Mikor elszállsz a semmibe címû szonettben. A Tollam tükör alább kiemelt befejezõ versszaka határozott kiállást és alkotói önbizalmat tükröz:A verseim mégsem fésülgetem,
a tehetségem nem tombolán nyertem,
tollam tükör, és épp elég nekem,
ha néha-néha belenéz a lelkem.S hozhatnánk további példákat is a versírás mikéntjére e ciklusból, de szebbet aligha.
Zsombék-dombon ülve címû ciklusának elsõ szonettje hangütésben folytatja az eddigieket, ám itt talán eltaláltabb a mondanivaló lírai szövedéke. Elhihetõ, hogy hittel hiszi; bevallható, hogy valóban vallja a küldetése szerint rászabott oldali alázatot, s mint akit mindenképp megillet a morgás joga, kijelenti: "vagyonom az, hogy tudok még szeretni". A végsõ távozás elégiája érinti meg, noha úgy érzi: "elpusztulok, pedig születni kéne".
A hangulatváltozást az elmúlás témakörének szomorú fellege okozza, a megnyugvás áhítása az utolsó fellángolás után. Az alkonyat szele…, elámulás a felismerések özönének haszontalanságán, ha az ember nem ismeri fel, hogy mit kezdhet velük. A ciklus végén álló szonett mégis mosolyra derítõ kívánságot tartalmaz: a költõ elõre engedné az utoljára meghaló reményt.
Ledõlt a templom ciklusában jut fõszerephez a szerelem. "Ledõlt a templom, ám még áll az oltár. / Fontos, hogy vagy. S már nem fontos, hogy voltál." - olvashatjuk, s szonettek vallomásaiba oltva elevenedik meg az eleven rácsodálkozás a szerelem ajándékára. "Ajkad nyílik, ezer csengõje árad, / magamhoz vonlak, megérintem állad, / mert ünnepemhez te vagy az ajándék" - vallja az egyik szonettben, majd a következõ vers ezen soraival fejezi be a témakört: "Tetõled virágzik poézisem bokra. / (Pályázhatnál nálam, szerzõi jogokra.)". Hogy kissé keresettnek, alkalomszerûnek érzõdik a kötet végén a Nesze neked, Európa-ciklus, nem nagy hiba. Az útkeresés bizonytalanságait számtalanszor igazolta népünk esetében a történelem. A kötet legmagasabb számú oldalához közeledve, inkább tartandó ironikus prózának a legtöbb kísérlet, mint lírának.
Fonákokkal zárul a kötet. Hogy az élet mivel és napjaink történelme mivel? Arra nem a költõ és nem mi fogjuk megadni a feleletet. Mi csupán megcselekedjük és megálmodjuk szívünk és választott eszméink szerint, mint a madarak rejtik egyetlen szárnysuhogásban az egész élet ívét.
"Nem állítom, hogy ez a legjobb. Ám azt sem, hogy ez a leggyengébb" - latolgatja a költõ kötetérõl a borító behajlított részén levõ fülszövegben. Akkor pedig milyen? A kérdésre szintén maga a szerzõ adja meg a választ új kötete fülszövegében: "Olyan, amilyennek megálmodtam".
Tényleg olyan, amilyen. (Nyomdart, 2005)
KRISTÓ NAGY ISTVÁNA csikktõl a szuperluxusig
Három könyvrõl
Kamaszkoromban hallottam a következõ találós kérdést. Adva van egy csavargó, aki dohányos, de nincs pénze cigarettára. Ezért összeszedi mások széthagyott csikkjeit és hét csikkbõl sodor össze egy elszívható cigarettát. Hány cigije lesz 49 csikkbõl? A kézenfekvõ válasz az, hogy hét. Csakhogy ha elszívja a hét cigarettáját, abból megint lesz hét csikk, ebbõl adódik egy nyolcadik. Tehát 7x7=50.
Így voltam Tabák András új kötetével (A helvéciai próba), mely hétszer hét csoportba gyûjtött elbeszélésbõl áll össze, de van egy 50. eredménye is: a kötetnek az életmû egészében elfoglalt fontos helye. Ez az igazi plusz, mert Tabák - nem félek kimondani - írói nagyságát erõsíti ez az istentudja hanyadik kötete. Nem mintha az elõzmények még nem növelték volna a szerzõt, újabban elsõsorban a legremekebb politikai krimi, A verõember, amit máig sem igazán méltányol irodalmi közvéleményünk. De fontos az, hogy mit mikor méltányolunk? Jómagam például nem méltányolom, hogy legutóbbi elbeszéléskötete (Az ezüst vitézségi) teljes egészében ismétlõdik az új kötetben, s - mint írtam róla - nem feltétlenül erõsíti azt. Némelyikre, a kissé kiagyalt Játékvasút-ra és sematikus Demokratikus tej-re rá is mutattam. Ezeket itt végképp fölöslegesnek éreztem.
Annál inkább megfogtak más írások, például épp a Szocreál címmel összegyûjtött, kétségkívül politikai tartalmú elbeszéléscsokor, amely mûvészi és emberi hitelénél fogva messze túlmutat a rosszemlékû elõzményeken. A kontyos lány nemzedéki szerelmi történet éppenséggel kis remekmû, A köszörûs pedig a legszebb cigánytörténetek egyike, amit valaha olvastam. Vagy a kötet - szerintem - legjobb elbeszélése, a szinte regényszerû gazdagságot egybesûrítõ Mors per asphyxiam, mely a többi szintén fontos tüdõszanatóriumi történet közül egy társadalmi-irodalomtörténeti jelenségre utal vissza: a valódi radikalizmust eláruló "népi jobboldal" és a következetesen baloldali szocialista irodalom közt kirobbant ellentétre. (Mintha a Solymosi Eszter vére címû, verset megírt Erdélyi Józsefet alakítaná át prózaíróvá, s vele szemben léptetné fel Nagy Lajost vagy Sándor Kálmánt.) És ebben még egy becsületes orvos magatartása is ott munkál, mint fontos rezonõr konfliktusa.
Nem kevésbé remek a szintén széles ölelésû, címadó A helvéciai próba, mely a bibliai Salamon ítélete s a svájci Tell-monda elemeit meglepõen tovább szõve ad nagyon emberi s pozitív Bethlen Gábor-portrét, mellesleg az akkor feloldhatatlannak látszó katolikus-protestáns élethalálharc okozta történelmi konfliktusét, melybõl a hitek fölé növõ humánum kerül ki gyõztesen. Még Móricz után is fontosnak tetszõ történelmi írás! Kissé szándékolt modernkedésnek ("Ezt is tudom") éreztem a hét abszurdot, bár nem egy közülük igencsak elgondolkodtató: ha a kitalált "Fuchs" helyére beírom az "Orbán" nevet, rögtön nagyon is konkréttá válhat az abszurditás. És visszatekintve nem is olyan abszurd a két "izgatással" foglalkozó groteszk.
Mesteri Az utolsó hongyarapító, stílustörténetileg is kiváló történelem bírálata. Nagyon túl van írva s nem valami ízléses A hamiskártyás lábmosó elbeszélése. Kissé konvencionális ógörög tárgyú a Kakas Aszklépiosznak. A Liluli-per rímel (és ezért tán fölösleges is) a Tizenkettes fokozatú… gyerek elbeszélésre, noha ezek a gyermeklélektani írások rendkívül megragadóak. (Leginkább a Farkaskaland.) Érdekes a Bernardo és Marcello cirkusztörténet is, hiszen a mûvészi új és az alázatos követõ, majd késõbb szinte újat hozó tanítvány örök esztétikai problémáját próbálja megfejteni. (Szerzõi kiadás, a Saxum Kiadó közremûködésével)
Tabák lenyûgözõ kötetébõl nem hiányoznak a humánus humor színei sem - egészében a jóval élesebb s konkrétan mai módon politikus humor uralkodik Föld S. Péter Bolsik, ne emeljétek a sajtos pogi árát, mert baj lesz! - kissé túlméretezett címû - humoros elbeszéléseinek nem egyszer gyilkos szatíráiban. Bár politikai tisztánlátásunk szolgálatában csakugyan használnának is! Nehéz lenne megállni kacagás nélkül - ha a társadalmi háttér is kacagtató volna, de nem az. Összefoglalásként leginkább megteszi a Kudlik Júliának címzett Most enyém a szó! címû szerzõi vallomás, amit nyilván oszt a tisztességes olvasó. Nem igazán sikeresek a Hacsek és Sajó-utánzatok, de nevetni ezeken is lehet. Mert azért ez nem semmi! Külön gratulálnom kell Szûcs Édua önállóan megálló, míves, groteszk grafikáihoz. (K. u. K. Kiadó)
Az Ezredvég fõszerkesztõje lebeszélt arról, hogy egy bírált könyvrõl expressis verbis kimondjam, miszerint a múlt év legrosszabb könyve - bár ez az enélkül megjelent kritikából is kikövetkeztethetõ volt. Most viszont nem hallgatom el, hogy Dr. Kiss Róbert Richárd A világ legszebb szállodái méregdrága és gyönyörû kiállítású albumja 2005 legfölöslegesebb kiadványa. Fiamtól kaptam, aki jópár ezer forintot áldozott rá, mondván: a modern építészetre vet fényt e mû. Nos ez igaz a címlapon is tündöklõ dubai Burj-Al-Arab elnevezésû, vitorlát formázó csodapalotára, de kevéssé a Las Vegas-i ízléstelenségekre, melyek nyilván vonzzák a nagypénzû utazókat. Igen, ez a kötet abban a tekintetben érdekes, hogy a világ legfelsõ tízezerének tagjai hol költhetik el a bõven fölös pénzüket, ennyiben talán még alkalmas az indokolt osztálygyûlölet fölkeltésére. De fényt vet a Kelet sajátos fejlõdésére is, hiszen - akár hiszik, akár nem - a világ legnagyobb szállodája - 6000 szobájával - a malajsiai Gentingben van s ott "már" éjszakánként 150 dollárért meghálhatunk, nem úgy, mint a fönt említett dubai hotelben, ahol az árak tízszerennyivel kezdõdnek. A kísérõ szöveg angolul is olvasható s tucatnyi bemutatott hotelban ajándékul adják a szép albumot a vendégeknek. Ehhez tartsuk magunkat: ily módon megspórolhatjuk a kötet borsos árát. (MediaCom Kft.)