DONKÓ LÁSZLÓ

tanyasi fametszet

a ganédomb naponta nõ
a hátsó udvaron
mint a vén istállótetõn
a kurva gyom…

a madárinfluenza is
pergeti vírusát;
- s vadgerle a héjával
vív vad tusát…

itt nincsen vár se kúria
õstanyaház a rom
dicsõ-gyászos múltad õrzi
pár kunhalom…

apád is csak volt rég halott
fejfáját feltüzelte már
tizenöt rideg tél után
futótûzként a nyár…
 

kunvonások, tatáros beütés

Bálint kisunokámnak

azok a kemény kunvonások
összeszûkült ferde szemek
- bõr alá húsba leások:
szájmosoly borús leszegett

vad hangsúlyozott járomcsontok
metszett tatáros beütés
muhi-puszta: nyûtt gyep a roncsolt
puszta barna s a zöld már kevés

(kisunokám Õ: a bálint
ladányi - papa - lenyomat
ontja õsfotográfiáit
az ég tintasugara s a nap…)

TÚRI BERTALAN

Az indok

János a vadkörtefa alatt ült, s hátát a fatörzsnek vetve szunyókált. A tikkasztó júniusi napon az ágak elnyúlva fölötte, rezzenéstelen õrizték az árnyat, amellyel betakarták. Vajon miért szunyókál egy magas, izmos munkás dologidõben? Az ágak tanácstalanul lesték Jánost, aki már megtapasztalta a kitaposott ösvényrõl a rögös, sziklás kaptatóra terelt élet minden keservét. Felismerte, hogy az alapjáról lebillent világban keményen kell küzdenie, hogy a családjának naponta jusson egy-egy darab kenyér.
    Ilyen a valóság, János ennek tudatában van. Most azonban fontosabb neki a röpke szunyókálás, az agyából minden egyéb kirekesztve, mint ahogy õt kirekesztették ma reggel az ajtón, amely mögött a kapzsiság vert tanyát.
    Hajó kürtölt. Erre felemelte a fejét, a szemét kinyitotta. Az enyhe álomból ébredve rögvest felismerte, mi történik a távolban.
    - Most köt ki a hajó a téglákkal… - motyogta magának. Borús tekintetét a folyó felé emelte. - Ebbõl a szállítmányból én már nem rakhatok falat.
    A két kezét megemelte, s a nehéz munkában kérgesült tenyerek nézdegélésével elidõzõdött.
    - Kidobott, a szentségit neki! Ki a! Kidobott! Szerinte elgyengült az erõm.… Amint a tulajdonos belépett, máris ellenem szólt. Védekeztem. Dörgedelmes veszekedés lett belõle… Úgy bizony, az utcára kerültem!
    Felállt, s igazított a nadrágján. Mögötte a lucernás, azon túl a falu a családjával. Elõtte a zöldellõ kukoricatábla, annak túloldalán - innen nézve kissé jobbra a távolban - az épülõ gyár. Tán most fejezõdött be a füstöltszalonna - s a zöldhagyma - illatú reggeli. Meglehet,, most indulnak az emberek a téglaporszagú munkát folytatni. - Én is kõmûves vagyok… De nem mehetek velük… Bûnt pedig nem követtem el - nyugtatta magát. Lassan érlelõdött agyában a gondolat: visszatérni, és megkérni az építésvezetõt, adjon esélyt a bizonyításra. Igazán ez nyugtatta. Az elnök úr is majd csak meggyõzõdik: tévesen döntött.
    Megindult a dûlõúton, aztán a kukoricaföld sarkánál rátért a barázdára, s megszaporázva a lépteit, meg sem állt az irodaházig. Tudott hátul egy olyan ajtóról, melyen átsomfordálhat anélkül, hogy találkozna a vagyonõrrel, és elindult annak irányába.
    Az irodában az asztalnál az elnök ült, az egyik aktában lapozgatott. Goromba tekintetet vetett a látogatóra, és ráripakodott: - Engedély nélkül hogy mersz bejönni?!
    - A családom miatt nekem…
    - Megkerülted az õrséget, igaz-e?
    - Úgy, ahogy mondja az elnök úr.
    A tulajdonos felállt az asztaltól. Középmagas, vékony volt, az orrán szemüveg. Felismerve a betolakodót, haragos tekintettel szúrt János felé.
    - Néked felmondtunk reggel!
    - Jól emlékszik rá az elnök úr… Ezért kellett besurrannom.
    - Mi dolgod itt?!
    - Megkérni magukat, hogy vegyenek vissza munkára.
    Az elnök nézte Jánost, és arra gondolt, az ügyet az építésvezetõre bízza. Õ választ, kit küldjenek el. De ezt a gondolatát azonnal elvetette. Ez az ember beszökött. Tiltott úton jutott be az irodába. A következõ gondolata az volt, akkor cselekszik helyesen, ha a mobilján hívja a testõrét, hogy távolítsa el a kellemetlen látogatót. Aztán úgy döntött, ráijesztéssel egyedül is távozásra bírja a betolakodót. Nézte János magas, széles vállú termetét, az arcán megrekedt nyugalmat, és felhorkant. A látogató elé lépett. A sovány ember levette a szemüvegét, és dühösen nézett fel az alázattal ácsorgó Jánosra. Torz hangon ordított:
    - Távozz azonnal! Hordd el magad innen!… Különben kidobatlak!
    János érezte, távolodik a megegyezés esélye. Szélesedik a szakadék kettejük között. - Ne ordítson rám az elnök úr, csupán mert bátorkodtam benyitni a kérésemmel.
    És elindult az ajtó felé, hogy megkeresse az építésvezetõt.
    A tulajdonosba teméntelen harag gyûlt, és elállta az útját.
    Bár ne tette volna.
    - Micsoda?!… Te megszabod, hogy én mit tegyek?! - A csapott vállú emberkében sistergett a harag. Kezében a szemüveggel döfködte a levegõt János arca elõtt. - Honnan a bátorságod, hogy kioktass?! Te!… Szarjankó! - s a kopaszodó elnök a másik kezével Jánost arcul ütötte.
    János meglepõdött, de csak röpke idõre. A két kérges tenyér elõrelendült, mint a földgép markolókanala, és a tulajdonost elõbb a magasba emelte, majd az íróasztalra lökte, aki onnan továbbpenderült, magával sodorva az aktákat, és a szõnyegpadlóra huppant.
    Edit, a titkárnõ ekkor tért meg a büfébõl. Döbbenten nézte, a fõnök úr hogyan tûnik el az asztal mögött. Aztán Jánosra meredt, akinek a tekintete, mint a dühödt bikáé. Megrémült. Menekült a helyiségbõl.
    - Megöli!… Jaj, megöli! - kiáltozott a folyosón kétségbeesetten.
    János tisztában volt a tettének súlyosságával. Tudatában volt annak, hogy most már munkát messze, az otthontól nagyon távol kaphat, ahová a tulajdonos keze nem nyúlhat utána.
    Megfordult, hogy távozzon, de ekkor egy sportos testalkatú fiatalember lépett be az ajtón, az elnök testõre, aki annyit látott, a gazdája az eltört szemüvege darabjait szedegeti a szétszóródott akták közül. - Fõnök, mi történt?
    - Megtámadott! - sipított a tulajdonos.
    A testõr úgy gondolta, eljött az idõ, hogy bizonyítsa, mire képes. Most az elnök úr kegyeibe férkõzhet. János elé lépett és ütött.
    János döbbenten nézett a testõrre, aki másodszor is ütött.
    - Agyonverlek a gazdámért! - A súlyos ököl megint lendült.
    A testõr feladata az lett volna, hogy a támadót átadja a rendõrségnek, de másként határozott. Az ügyet lerendezi egyedül. Csak így bosszulhatja meg az elnök úron esett sérelmet. Középmagas, izmos legény volt, tanfolyamon képezték ki verekedésre. No, meg az éles marokfegyver használatára, de ezt végsõ megoldásként.
    A testõr újra ütött. Ököllel, a köldöktájékra. A másik kétrét görnyedt. Utólag már képtelenség megállapítani, hogy János az erõs fájdalomtól, vagy a kibillent életétõl dühödött-e fel. Kiegyenesedett, az arca elvörösödött. Az ismét lendülõ öklöt a markával elkapta, megszorította, és feszítette hátra. A testõr elõbb meglepõdött, majd megdöbbent, és az arca fehér lett. A térde megroggyant. János felhördült, a másik tenyere ökölbe rándult, és ütött a testõr fejére akkorát, hogy annak a nyaka vállak közé süppedt. A legény megingott. János ordított, és megint ütött, fejre, tarkóra.
    A testõr másik keze a levegõt markolászta, mert Jánost nem érte el. A mélységes szégyen a kudarc miatt meg a fájdalom a legényt más elhatározásra késztette. Megszûnt a levegõt markolászni. A keze nadrágja hátsó zsebéhez lendült, elõhúzta a pisztolyát, és maga elé tartva azonnal lõtt, anélkül hogy célzott volna. A dörrenést követõen János elõbb megdermedt, majd jobbra meg balra tett néhány tétova lépést, aztán oldalra dõlt.
    A portaszolgálatos vagyonõr megjelent az ajtóban. Értetlenül nézett az elnyúlt testre. Aztán megállapította, hogy itt már nincs teendõje. Az elnök kezében remegtek a szemüveg darabjai. A testõr az ütések nyomait lapogatta.
    János a mintás szõnyegpadlón feküdt és hörgött.
    - Mert… megö… reged… tem… - A feje megbillent, a szeme üveges lett.
    A testõr csak állt azzal a szent meggyõzõdéssel, hogy õ nem tehet róla. Õ csak a feladatát teljesítette, ahogyan arra kiképezték.
    A csukott ablakon át beszûrõdött az építkezés moraja.


 
WAGNER DEZSÕ

A barbárok betörése

Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
S futárok érkeztek a limesek felõl,
jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.

"S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Õk mégiscsak megoldás voltak valahogy…"
(Kavafisz: A barbárokra várva)

Majd reggel lett, és futárok érkeztek megint
a limesek felõl,
s újabb barbár törzs feltûnését jelentik
e marcona fiúk.

Nos, ha úgy tetszett is egy kicsinyég,
hogy nincsenek többé barbárok,
most már bizonyosság:
csak azok a barbárok nincsenek;
úgyhogy bizakodhatunk ismét…

S a tegnapi hajcihõ,
az sem tekinthetõ hiábavalónak,
de nem ám, próba volt,
hogy ma már flottul mûködjön minden.

Íme a császár el is indult a városkapu felé,
trónjával a hóna alatt, koronával a fején
(méltóképp készül fogadni fõ emberüket);
a szenátus tagjai pedig mind a fórumra sietnek.
Ja, és a két konzul is, no meg a prétorok persze,
kik a barbárokat elbûvölendõ,
ma is olyan díszekben pompáznak,
hogy a Nap rájuk emelé szalmakalapját…

És nini, már meg is jelent az elsõ barbár
(mögötte a végeláthatatlan had),
s császárunk kezébõl, hopp,
kitépi a pergamentekercset,
kultúránk rövid foglalatját;
de csupáncsak arra kíváncsi,
óh, egek! hogy a pergamen miként ég…

Tyhû, mi lesz még itt?!

De hát erre vártunk,
hogy a barbárok betörjenek…

SÜTÕ ERIKA

Haza(?)szeretet

A családomtól a hazátlanságot kaptam örökségbe. Az érvényes személyi igazolványom szerint a Jugoszláv Szocialista Köztársaság állampolgára vagyok. Késõbbi útlevelem a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság állampolgáraként határoz meg. Egyik állam sem létezik már. Az okmányokat nem cserélik, hiszen kérdéses, hogy Szerbia és Montenegró meddig marad Szerbia és Montenegró. A magyarországi irataimon az állampolgárságomat néhol úgy határozzák meg, hogy jugoszláv, néhol szerb-montenegrói, néhol szerbiai. A tartózkodási engedélyemben a születési helyem: "régi Jugoszlávia".
    Gyermekként Topolya volt számomra a világ, nagyszüleim gyümölcsöse maga a Paradicsom. A város szélén, az utolsó utcában áll apai nagyszüleim verett falú, tisztaszobás, verandás parasztháza, mellette a három Sütõ fiú új háza. Ha Topolyán valaki úgy határoz meg egy helyet, hogy "arra, amerre a Sütõék laknak", mindenki tudja, hogy arról a városrészrõl van szó, amely a vasúton túl van.
    Sütõ nagyapám családja még a Mária Terézia-kori telepítésekkor került a Dunántúlról a Délvidékre. Az l-ezõ nyelvjárást is onnan hozták, s még a nagyapám is azt mondta, hogy Topola, folosó, foló, luk. Szorgos munkával lassan "zsírosparasztokká", Topolya egyik meghatározó családjává váltak. Szélmalmaik a környezõ falvaknak is õrölték a búzát.
    A magyar történelmet nem tankönyvekbõl ismerem. Az iskolában nem tanították. A családom, családtagjaim, felmenõim történetét viszont tudom. Tudom, hogy Trianon után hogyan változott meg a világ a magyar dédszüleim és a nagyapám körül. Hogy az elcsatolt nemzedék hogyan élte meg, hogy a határ átlépte õket, azt csak sejtem, hiszen én már a kisebbségi létbe nõttem bele. Ennek a témának a legszebb feldolgozása Herceg János Módosulások címû regénye, mely valóban a (határ)módosulásokról szól.
    Dédnagyapám monarchiabeli huszártiszt volt, aki egyenruhában, lóháton várta a háza elõtt a bevonuló szerbeket. Alaposan megtanulta, hogy megfordult a világ, mert úgy megverték, hogy fél szemére megvakult, és élete végéig sánta maradt. Állítólag csoda volt, hogy túlélte. S új, hivatalos irataiban már nem Sütõ Imre volt a neve, hanem Site Mirko.
    Nagyapámnak is kemény sorsot szánt az élet, vagy a történelem. 1944-ben a szeme elõtt lõtték le az öccsét, aki nem akart önkéntesen bevonulni a Petõfi-brigádba. A topolyai parkban nyugszik a teniszpálya aszfaltja alatt, a többi szerencsétlen magyarral. Ma sem tárták fel a tömegsírt. A nagyapám, amíg élt, minden szombaton elment a "nagykertbe", és megnézte a teniszezõket. Gyerekként azt gondoltam, rajong a teniszért.
    Korán megtanultam, hogy többféle igazság létezik. Pontosabban ugyanannak a dolognak többféle olvasata lehetséges, és ezek az olvasatok megférhetnek egymás mellett. Az iskolában tanult szerb történelem hõsökként, felszabadítókként mutatta be a partizánokat, a náci németekkel és a magyarokkal szemben. A nagyapám öccsét a partizánok ölték meg, így nem volt nagy híve Titónak. Zsidó származású apai nagyanyámat a partizánok mentették meg a haláltábortól. Tito halálakor gyászba borult, elzarándokolt a sírjához. Mindig kérdezgettem tõlük, hogy mi az igazság, kinek van igaza, ki a hõs, ki a gyilkos. A nagyszüleim, habár teljesen máshogy szemlélték az eseményeket, hatvan évet leéltek egymással teljes egyetértésben és szeretetben. Egyszer a nagyanyám fogalmazta meg, hogy lényegtelen, hogy kinek van igaza, mind a ketten elveszítették a szeretteiket, ez a fájdalom volt közös, ami összekötötte õket.
    Anyai nagyapám szegény ruszin parasztember volt, aki a második világháború után kapott földet az államtól. Ez a földdarab része volt annak a Topolya és Kishegyes határában levõ birtoknak, amelyet magyar felmenõim vagyonából államosítottak. A két nagyapám között mély barátság szövõdött. Néma barátság volt ez. Nem beszélték egymás anyanyelvét, de kifejlesztették a kommunikáció egy sajátos módját, amit rajtuk kívül senki nem értett. Ehhez a kommunikációhoz hozzátartozott a fapad a diófa árnyékában, a pipa, a citera, élénk gesztusok, mimika, tekintet és a házi szilvapálinka.
    A legérdekesebb figura anyai nagyanyám volt, aki bosnyák népviseletben járt, színes bugyogóban és bocskorban. Az anyámmal olyan nyelvet beszéltek, amelyet én nem értettem. Hozzám ruszinul vagy magyarul szólt. Különös szaga volt, és mindig hozott kecskesajtot.
    A családomban soha nem volt beszédtéma sem az etnikai hovatartozás, sem a szülõföld, sem a haza kérdése. Nem is volt kérdés. Az iskolában találkoztam elõször az etnikai hovatartozással. Minden év elején felmérték az osztály etnikai megoszlását. Tizenkétféle választási lehetõség közül a megfelelõre kellett jelentkezni. Mivel nem tudtam eldönteni, utolsó lehetõségként az "egyéb"-hez nyújtottam a karom. A tanár megkérdezte, hogy "Egyéb mi?" Otthon az apám azt mondta, hogy magyar vagyok, az anyám pedig ruszin népdalt énekelt.
    Sokáig nem tudtam, hogy a nagyanyám zsidó. Egyszer az utcabeli gyerekekkel partizánosdit játszottunk, a Belgrádi Televízióban vetített filmeket utánoztuk. A szerb gyerekek voltak a partizánok, a magyar lurkók a nácik. A partizánokhoz csatlakoztak az amerikai cowboyok, a nácikhoz a gonosz indiánok. A partizánok fõnöke Tito elvtárs volt, a náciké Hitler. Én Winnetou voltam, s ezt a pozíciót csak azzal tudtam kivívni, hogy egyedül nekem volt hosszú hajam. Egyszer Vlado, a szerb szomszéd fia fölvetette, hogy legyenek zsidók is, mert látta a tévében, és azokat el lehetne gázosítani. Kérdeztük, hogyan kell játszani, de Vlado sem tudta. Mivel senki nem akart zsidó lenni, Jani megjegyezte: az én mamám zsidó.
    A nagymamám libát kopasztott a hátsó udvarban, amikor odamentem hozzá. A kissámlin ült ölében a libával, fehér pihék szálltak körülötte. Megkérdeztem, hogy zsidó-e. Rám nézett. A pillantása alatt megsemmisülve elkaptam a tekintetemet, és láttam, amint a tollak helyén kiserken a vér.
    Azt tudtam, hogy a nagyapám magyar. Azokon a népmeséken nõttem fel, amiket õ is a nagyapjától hallott. Csodálatosan citerázott. Tõle tudtam, hogy Magyarországon vannak rokonaink, az ángyiék. Nagyapám úgy tudott beszélni az anyaországról, hogy nálam a mesék nem az Óperenciás tengeren túl történtek, hanem abban a bizonyos mesebeli országban, amelynek az elsõ királya István volt, s annak volt egy fia, Imre herceg…
    A nagyszüleim mindannyian más nemzethez tartoztak, de összekovácsolta õket a valamiféleképpen mégiscsak közös sorsuk - és a szeretet. És Sütõ nagyapámon kívül egyiküknek sem volt mesebeli anyaországa. Vajon a hazátlanságot kaptam tõlük örökbe? Vajon õk hazátlanok lettek volna? Valamennyien megadták a maguk válaszát, még ha nem is mondták ki. A nagyapám otthon volt, amikor a magyar nótáit citerázta, a nagyanyám, amikor imádkozott.
    A nyitás más világok, más eszmék, ideológiák, más szokások, más gondolkodásmódok, másképpen látott és értelmezett igazságok felé, akárcsak a tudomásulvétel, az elfogadás szintjén is, a Délvidék szülötte számára, számomra, eleve adva volt. Ez a legnagyobb dolog, amit kaphattam.
    A legifjabb Sütõ fiú, az apám, kései gyerek volt. A nagyanyám negyven éves korában szülte. El is kényeztették. Nem szeretett tanulni, dolgozni. Leginkább naplopással töltötte az idejét. Legénykorában vagány fickó volt. Tetovált, izmos pucér felsõtesttel száguldott Honda motorján. A szél lobogtatta hosszú, szõke haját és fülbevalóját. Szédítette a csajokat. Köztük anyámat is.
    A szelíd lelkû, halk szavú tanítónõ, édesanyám mégis igába fogta. Az estiben letette az érettségit, és állatorvos-technikusnak képezte ki magát. Az volt a dolga, hogy az állatorvos mellett segédkezzen, hogy lefogja a bikát vagy a lovat. Ezzel a munkával levezette a felesleges energiáit és megmozgatta az izmait. Hosszú ideig azonban semmi sem tudta lekötni. Szinte minden évben valami új vállalkozásba fogott. Felcsapott postagalamb-tenyésztõnek. Naphosszat a padláson füttyögött, turbékolt a madaraknak. A földimogyoró-termelõ tevékenységébõl csak azért nem lett semmi, mert a három zsák mogyorót a család elropogtatta, mire el kellett volna ültetni. Kitanulta a kovácsmesterséget, szecessziós kapukat készített. Modernizálta nagyapám gyümölcsösét, mindenféle oltvánnyal próbálkozott. Még mindig csodájára járnak annak a fának, amelynek egyik ága almát, a másik barackot, a harmadik szilvát, a negyedig pedig körtét terem. Legjövedelmezõbb vállalkozása a szeszfõzde lett. Hordószámra hozták az emberek az otthoni cefrét, s csak úgy folyt a részegítõ nedû. Ez lett a veszte családom férfitagjainak.
    Nálunk nem volt tabu a halál. A vasúton túl, a város szélén laktunk, az utolsó, egysoros utcában, szemben a temetõvel. A játszótér a temetõ volt. Naponta több temetést láttunk. Az idõs emberek nem az elfekvõben haltak meg, hanem otthon, a családjuk körében. Ilyenkor szóltak apai nagyanyámnak, aki a holttestet elõkészítette a temetésre, lemosta, felöltöztette mire a koporsó megérkezett. A temetõbe is elkísérte. Ezért mindig valamilyen természetbeli juttatást kapott, például egy tyúkot. Sõt, otthon még azt is elmesélte, hogy milyen volt a hulla állapota. Valahogy természetes volt a halál, az élet részeként éltük meg.

ANYÁM EMLÉKÉRE, 2002 novembere
A csendben látom arcodon a halált. Szembenézünk. Fakul a tekinteted, mintha már nem is lennél itt. De mozdulsz. Még beazonosítasz. Látom, tudod, hogy itt vagyok, de szólni már nem tudsz. Könnyes lett kiszáradt szemed.
    Nézem mozdulatlan tested. Hanyatt fekszel, szemed csukva, összekulcsolt kezed fölpuffadt hasadon. Gyomrod már nincs. Eltávolították. Aztán a májadat is megtámadta a kór. Harminc kilós tested alatt nem süpped be az ágy. A párnán, takarón, mindenütt hajszál. Ismerõs az illat. Anyuszag. Különös és megnyugtató.
    Sziveri János, a Délvidék legnagyobb költõje is ebben a betegségben halt meg. Utolsó kötetében, a Magánterületben az elkerülhetetlen végzet tudatában egy belsõ utat jár végig; a Bábel, a Rákrománc címû vers. Mindig megdöbbent Sziveriben a maró irónia, a kegyetlen önirónia, amellyel felülkerekedik a valóságon. Például a Delphoi felé címû versében:

    Delphoi felé az Egressy úton
    álmatagon köhögött a troli
    benne három vigasztalan proli
    én a másom és egy daganat
    s szívtuk szívtuk a fogamat

Az utolsó verse a Zavar címû:

    Elõdbe járulnék akár, de nem tudlak még
    egészen megnevezni. Hangod, mintha hersegne…
    Vagy csak a gyertya krémje?
    Valakit elszólítottak belõlem -

    A hazátlanságot kaptam volna örökségül? Otthon vagyok, amikor Sziveri Jánost, Giont, Herceg Jánost vagy Lovas Ildikót olvasom. A valahova-tartozás teljességét Lajkó Félix hegedûjátékában élem át. Számít-e az, hogy hol vagyunk, ha otthon vagyunk valahol, valakinél?
 
 

GÖRBE TÜKÖR

BISTEY ANDRÁS

Mi újság?

SZEMÉLYEK
Laptulajdonos
Fõszerkesztõ
Fõszerkesztõ-helyettes
Titkárnõ

Játszódik: egy napilap fõszerkesztõi szobájában, napjainkban, bárhol az országban

FÕSZERKESZTÕ Na, lássuk! (lapoz egy dossziéban) Ma könnyû napunk lesz. Van egy csomó jó…
TITKÁRNÕ (riadtan) Most telefonált a portás… jön a nagyfõnök…
FÕSZERKESZTÕ Mi a…?
LAPTULAJDONOS (lendületesen benyit) Szervusztok, szervusztok, fiúk! Erre jártam, mondom, megnézem…
A TÖBBIEK MIND Szervusz, vezérigazgató úr, tisztelettel…!
LAPTULAJDONOS És mi jót csináltok?
TITKÁRNÕ (eloldalog)
FÕSZERKESZTÕ Éppen megbeszéljük a holnapi lapot, kérlek.
LAPTULAJDONOS Na, schön… folytassátok, mintha itt se volnék! (kis csend) És mi lesz benne? (leül, kiveszi a dossziét a fõszerkesztõ kezébõl) Mintha itt se volnék… na, halljam!
FÕSZERKESZTÕ Ma könnyû napunk lesz. Van egy csomó jó hírünk.
LAPTULAJDONOS (kedvetlenül) A jó hír nem hír. De azért halljam! Mintha itt se volnék…
FÕSZERKESZTÕ Három olyan esemény is…
LAPTULAJDONOS Mi lesz az elsõ oldalon?
FÕSZERKESZTÕ Picasso-kiállítás nyílik a városunkban, ez igazi szenzáció…
LAPTULAJDONOS Halt! Mi az, hogy kiállítás az elsõ oldalon? És ki ez a … Picasso? Valami áttelepült rajztanár, vagy ki? És egyáltalán… elõfizetõnk ez a pofa, vagy hirdet nálunk? Mert akármivel nem lehet ám bekerülni a lapba!
FÕSZERKESZTÕ (döbbenten) De hát, Picasso…
LAPTULAJDONOS (ingerülten) Kultúrával nem lehet eladni a lapot. Picasso sztornó!
FÕSZERKESZTÕ De hát…
LAPTULAJDONOS Nem kell! Az olvasók igazi szenzációt várnak, nem ilyen Picassót. Nincs valami jó darabolós gyilkosságotok? (csettint) Az úgy kéne, mint egy falat kenyér.
FÕSZERKESZTÕ Az momentán…
LAPTULAJDONOS Csoportos pedofil erõszak? Az sincs? Legalább egy sima rablógyilkosság? Megáll az ész! Mit csinál itt a rendõrség? Hogy adjak el újságot, ha a bûnözõk nem mernek bûnözni? Megmondom a belügyminiszternek, hogy csapja el a rendõrkapitányt! Das ist ein Skandal! Miért hozzam ide a tõkémet a médiába, ha egy nyomorult kis vérfertõzõ erõszak se…? (liheg) Na jól van. Tovább!
FÕSZERKESZTÕ (megszeppenve) Él egy író a városban, aki most kap Kossuth-díjat… (behúzza a nyakát, és nem meri folytatni, mert a Laptulajdonos vasvillaszemeket mereszt rá)
FÕSZERKESZTÕ-HELYETTES (lelkesen) Szerintem az író sem jó. Ugye, kultúra az is, és aranyigazság, nem is tudom, melyik bölcs mondta, hogy kultúrával nem lehet eladni a lapot.
LAPTULAJDONOS Gut! Gut! Ez nagyon figyelemre méltó megjegyzés!
FÕSZERKESZTÕ Van egy Európa-bajnoknõnk…
LAPTULAJDONOS (felvillanyozva) Végre valami… egy nõ! Az jó!
FÕSZERKESZTÕ … légpuska lövészetben…
LAPTULAJDONOS Was? Miért nem jégtáncban? Azokon van olyan kis izé, olyan libegõ szoknya. Nagyon szexi…
FÕSZERKESZTÕ De hát, egyszer…
LAPTULAJDONOS Ne vitatkozz! Úgy látom, itt alapos változtatásra lesz szükség. Legalább van meztelen fotótok errõl az Európa-bajnokról?
FÕSZERKESZTÕ (kétségbeesetten megrázza a fejét)
LAPTULAJDONOS Gondoltam. (a homlokára csap) De itt van a színház…!
FÕSZERKESZTÕ (rezignáltan) Itt.
LAPTULAJDONOS Meg kell írni valamelyik színésznõrõl, hogy válik, csalja a férjét, és… Láttam is egy képet a jegyiroda kirakatában, valami Széphelyi vagy ilyesmi…
FÕSZERKESZTÕ De õ egy rendes…
LAPTULAJDONOS Lárifári! Kit érdekel, hogy rendes-e vagy nem? Kell egy jó szaftos anyag az elsõ oldalra! És tehetséges ez az izé? Mert azt is meg lehet írni, hogy egy tehetségtelen kis kur…
FÕSZERKESZTÕ A férje a fonalgyár tulajdonosa. A legnagyobb hirdetõnk.
LAPTULAJDONOS Biztos nagyon tehetséges, nagy jövõ elõtt áll. Egyszer majd írjátok meg, de az elsõ oldalra nem jó.
FÕSZERKESZTÕ-HELYETTES (izgatottan) Kérlekszépen megírjuk, hogy a polgármester lop, hogy ávós volt, és verte a magyarokat a forradalom után!
LAPTULAJDONOS Nagyon figyelemre méltó ötlet! Brávó! Te, barátocskám, nagyon tehetségesen…
FÕSZERKESZTÕ Ötvenhatban hétéves volt.
LAPTULAJDONOS De ötvenhétben már nyolc! És egyébként is, ez nem hozzáállás! Ez akadékoskodás! Biztosan verekedett néha õ is valamikor, és kiket vert? Na? Hát magyarokat, magyar gyerekeket! (a fõszerkesztõ-helyetteshez) Ez a fiatalember még sokra viszi. Írd csak meg, barátocskám, ahogy mondtad!
FÕSZERKESZTÕ Ebbõl nagy sajtóper lesz.
LAPTULAJDONOS Na ja, és az kinek árt? (nevet) Elhúzzuk évekig, az emberek kapkodni fogják a lapot.
FÕSZERKESZTÕ-HELYETTES Nagyon igaz! Pontosan így gondoltam én is! És megírjuk, hogy kurvákhoz jár, fotót is mellékelünk!
LAPTULAJDONOS (ragyogva) Megvan az elsõ oldalas sztori! (a fõszerkesztõhöz) Látod, az ifjú szellem hogy tör elõre?
FÕSZERKESZTÕ (jelentõségteljesen) Látom. De ilyen fotó nincs.
FÕSZERKESZTÕ-HELYETTES Majd csinálunk. Egyáltalán nem lehetetlen.
LAPTULAJDONOS Ez az ötlet sokat fizet, ha megírjuk a sztorit.
FÕSZERKESZTÕ-HELYETTES De lehet, hogy a polgármester még többet fizet, ha nem írjuk meg.
LAPTULAJDONOS Ez kell! Lendület, merészség, ifjúság! Itt hamarosan komoly változások lesznek…
FÕSZERKESZTÕ (kissé gyámoltalanul) Vannak jelentõs beruházások… új munkahelyek… egy projekt…
LAPTULAJDONOS (legyint) Kit érdekel? És különben is projekt? Was ist das Projekt? Utálom ezeket az idegen szavakat! Magyarok vagyunk, magyaroknak írunk. Csak magyarul! (a fõszerkesztõ-helyetteshez) Na, és mi van a politikában?
FÕSZERKESZTÕ-HELYETTES A Magyar Demokrata Fó… akarom mondani a Magyar Népuralmista Köztér…
LAPTULAJDONOS Milyen köztér? Ja, hogy magyarul… nagyon jó! Javasolni fogom Ibolykának a változtatást, de addig legyen fórum! Viszont az ötlet briliáns! Te, barátocskám, még sokra viszed az én lapomnál ezzel a tehetséggel. (megsimogatja a fõszerkesztõ-helyettes fejét) Nem veszítelek szem elõl, rád még nagy jövõ… (az órájára néz) Most el kell mennem, de csak így tovább, ahogy mondtam. (el)
FÕSZERKESZTÕ (nagyot sóhajt) Mi lesz ebbõl? Ezt az olvasók nem…
FÕSZERKESZTÕ-HELYETTES (fensõbbségesen) Kit érdekelnek? Nem õk neveznek ki. Csak így tovább, ahogy a Nagyfõnök mondta. Itt rövidesen komoly változások lesznek, barátocskám…

(függöny)

ABLAK

1941-ben született, Zágrábban. 1963 és 1964 között jelentek meg elsõ versei, forradalmi változást hozva a szlovén költészetbe. A szlovén modernista líra kiemelkedõ alakja, akit napjainkban a legjelentõsebb európai költõk között tartanak számon. Harmincötödik verseskönyve az idén jelent meg Arkhilokhosszal a Kikládokon címmel.

TOMA ŠALAMUN

Te vagy az én angyalom

Te vagy az én angyalom.
Ajkak, krétával beszórtak.
A szertartás szolgája vagyok.
Ártatlan.

Fehér gombák a fehér mezõn.
A tûz területén.

Arany porokon járok én.
 

Egymás közt

Közös a testünk, egy a leheletünk.
Hárman vagyunk. Most üres tömlõ vagyok.

Fáj, ahogy belé hatolnak a sziklák és a zsigerek.
Összeszorított ajkaid nem ernyednek el.

Hiába! Nincs veszteni valód.
Fényes bombáidért másutt lüktetek.

Kitartok melletted. Csak az éhség költözik el.
Havad és porod, melyet szétmorzsolsz.
 

Kígyó bõre, szamuráj szeme

Lásd, mit is szeretsz igazán: a körgyûrûket.
A szorongatást, míg a vérhólyag ki nem fakad.
A port, mely téged megragad és tekinteted dermeszti.
Az erõnél több szeretnél lenni.

Magadhoz hívtál és kidíszítettél.
Lüktetek. Piros meleg szív a
kásás szürke hályog alatt.
Mechanikus mûfajod alatt.
Auláid és undoraid alatt.

Ó, érc, aki már magadból se bírsz fájdalmakat kiégetni.
Gyümölcsöt dörzsölök beléd, te szörny.
Elhatárolom, igazgatom a véred, a szüzekét.
Nem hagyod majd abba. Nem hagyod majd abba.
Tudod, hogy belém szerettél.
 

Fa

Patricia Tobaccának

Jövõ év márciusában majd ismét látlak téged. Csak
az erdõ lesz más. A fény lesz
más. A levelek ragyogni fognak,
mert lemossa õket a pára és a nap. A hús

íze Kaliforniában sokkal
rettenetesebb, mint itt, Saratoga erdeiben. Most
egymásnak integetünk, amikor a városba indulok. Az
egyik kezeddel elhessegeted a legyeket, a másikkal pedig

állandóan ugyanazt a fát rajzolod. Ugyanazok a
szerelmeid, mint Métkának.* Vermeer, Petrus Christus,
a dahlemi múzeum. "És amikor Dalawar állam
tengerpartján jártam, nekem is eszembe jutottak

a hollandiak." Egy viskóban élsz, mondod. A fa
téged benépesít, lényeddé válik. Ugyanolyan ékszert
viselsz, mint a feleségem. A fehér papíron mit lehet
megkülönböztetni, a természetet? És miért suttogsz

oly halkan, mikor nekünk a malátákat mutogatod. Itt
csak átutazók vagyunk, Piranesi és a te képeid grafikái.
Ne félj és sértõdött se légy. Én is
beszélem õseid nyelvét, a lengyelt.

LUKÁCS ZSOLT FORDÍTÁSAI

VALLOMÁS

BERTOLT BRECHT

K. úr kedvenc állata

Amikor megkérdezték K. urat, hogy melyik állatot becsüli a legtöbbre, azt felelte, hogy az elefántot, és ezt a következõképpen indokolta: Az elefántban a furfang erõvel párosul. Nem arról a satnya kis furfangról van itt szó, mely legfeljebb arra elegendõ, hogy elkerülje a csapdát, vagy megszerezze az eleséget, hanem az a furfang, amivel igyekszik minél kevésbé feltûnni. Ez a furfang hatalmas vállalkozások szolgálatába képes állítani az erõt. Az elefánt széles nyomot hagy, amerre csak jár, mégis barátságos állat, érti a tréfát. Jó barát és jó ellenség is. Igen nagy és súlyos, s egyúttal igen gyors. Ormányával a legkisebb eledelt is ormótlan nagy testébe juttatja, még a diót is. A füle szabályozható: azt hallja csak, amit akar. Igen magas kort ér el. Társas lény, és nem csak elefántokhoz társul. Mindenütt szeretik, mindenütt tartanak tõle. A lényébõl áradó komikum folytán imádat tárgyává is válhat. Olyan vastag a bõre, hogy beletörik a kés, kedélye azonban érzékeny. Olykor elszontyolodik. Olykor dühbe gurul. Olykor táncra perdül. Az õserdõ sûrûjében hal meg. Szereti a gyerekeket és a többi apró állatot. Szürke, s így csak nagy tömege révén tûnik fel. Nem ehetõ. Jól dolgozik. Szívesen iszik és vidám. Hozzájárul a mûvészetek ápolásához is: elefántcsonttal.

FÓNAGY IVÁN FORDÍTÁSA