BOZÓK FERENC

Éjjeli forradalom

Hát küldje az éjjeli forradalom most
mérges viharát haragos pörölyének!
Kormos lobogónk a magasba emeld fel!
Virgácsa a szélnek a húsba bemarjon,
bõsz ostora éjnek a csontig alázzon!
Hajnalra alázd patyolatra a szívünk!
 

Éjjeli bánat

Súlyos poharát kiüríti szelíden,
testét belemártja az éteri csöndbe,
fáradt tükörarca borítva korommal.
Szûk pórusain belekúszik az éjjel,
csontig hatoló szurok, éjjeli bánat.
 

Szélkutya

Mert bárhova bújsz, a nyomodba eredne,
és nincs az a zug, hova bújni lehetne
állkapcsa elõl harapóskutya-szélnek.

szétûzte a szél akiket szeretek,
s hogy visszatereljem az embereket
sintér leszek én, nekivágok az éjnek!
 

CSEH KÁROLY

Kora tavasz

Fehér fõkötõs,
kék ruhájú apáca
ballag a fényben.
Körégyûlt nõvérei:
hófödte csúcsú hegyek.
 

Mindenszenteki temetõ

Gyertyavirágzást
kaszál le rendre a szél.
      Így múlunk el mind.


 
BOLDOGH DEZSÕ

Nulla óra

A nulla-órás busszal jött haza
szédült még és feje körül álmos
ûri-kéken derengett az éjszaka
szikrázott mint egy tengerparti város
s a megszokott falak között a cél
tudta jól csak ócska megváltást hoz
amíg ezer élet körülötte lángol
a nulla-órás busszal jött haza
az istentelen árva éjszakából

("Csak felugrott egy kávéra fel hozzám
hajnalom ha úgy ragyogna mégis
ott hevert már karácsonyom rossz fám
ott hevertem mozdulatlan én is
még hónyomok az ismeretlen tájon
emléke a szállingózó hóban
egy volt-karácsony hogy többé ne fájjon
felejteni ezer altatóm van")

Még mielõtt utcaember lenne
elmosódik visszatér megint
elmerül a kékzománcú csendbe
mielõtt szétnéz vagy unottan legyint
s a megszokott falak között a cél
ismeretlenebb lesz mint annyiszor
("a nulla-órás busszal… többet ne remélj")
idõben érkezik éppen semmikor

BIRTALAN FERENC

Nem maradtak

Nem maradtak csak rossz sorok.
Vézna, megtépett hold lobog.
Kimúlt az õsz, nyüszít az ég,
nem maradt más csak télközép.

Nem maradt más, a semmi csak,
keresni azt mi néma, vak.
Keresni azt ki nincs, halott.
Várni, de tudjuk nincsen ott.

Menni, már minden jég, telen.
Sírni, mert Isten sincs jelen.
Üresen kattog szív, torok,
s pusztulunk mint a verssorok.
 

Post mortem

megint csak verstelen napok
szemembõl a március kilobban
bóklászó koldus szél dadog
meghalok mikor az éj gerince roppan

aztán a statisztikák
és X idõ az Útban
nekem az egyszervolt-világ
hol nem-lenni megtanultam

NEMES LÁSZLÓ

Bûn

Szép idõ volt, május végi napsütés, kinn ebédeltek a teraszon, a kerti fák lombjain túl leláttak a mélybe, a Dunára meg azon is messze túl, a pesti házak Pongráczné szemében már egybeolvadó, szürke tömkelegére. - Nagyi, ha balra nézel, ebben a szép idõben Vácig is elláthatsz - mondta Sanyi, õ meg nevetett: - De nem az én rossz szememmel!
    Sanyi tizenötödik születésnapját ünnepelték ezen a vasárnapon. Pongráczné hetek óta törte a fejét, milyen ajándékot vegyen neki, megvan Sanyikának mindene, hál'istennek, teleszkópos kerékpár, teniszütõ, karácsonyra kapott a szüleitõl új sífelszerelést, van számítógépe, házi mozija, valami dévédéje is, azt õ még nem látta, azt se tudja, mi az, csak Sanyika mondta neki a mobilján; egyébként õt se látta vagy két hónapja, pedig az iskolából buszon tíz perc alatt ott lehetne nála… hetenként egyszer, vagy két hetente legalább… Hogy mit vegyen a születésnapjára? - Ugyan, anya - mondta neki a telefonba kissé türelmetlenül a fia, Balázs -, ez nem gond, elég egy könyv, vagy akár egy tábla csokoládé is, a szeretet a fontos… - Végül egy albumot vett az unokájának, legalább ennyit kapjon tõlem is, gondolta, egy drága albumot, szerinte gyönyörût, a francia impresszionistákat. Sanyika összecsókolta, Pongráczné szeme könnyes lett, olyan most ez a fiú, gondolta, akár Balázs volt annak idején Bagdadban vagy Kuvaitban… de nem, jutott eszébe, akkor Balázs még sokkal kisebb gyerek volt… inkább késõbb volt ekkora, már itthon… már azután, hogy Sándor Tatabányán…
    Szokatlanul melegen sütött ez a május végi nap, gombnyomásra ereszkedett a terasz fölé az árnyékot adó ponyva. Minden mûködik itt Balázséknál, gombnyomásra. Yvette is mosolygott rá, régen nem mosolygott így rá, régen nem szólította õ is úgy, hogy anya…De õszinte vajon ez a mosoly?, tétovázott Pongráczné. A mozdulat, ahogy a menye a levest kitálalta neki, ahogy a tányért odatolta elé… - Hülyeség - utasította rendre magát. Öt éve már, amióta Balázsék felköltöztek ide, a Svábhegyre, de ha belegondol, meglehet, régebben is, úgy érzi, Yvette valahogy lenézi õt, mintha szégyellné a váratlanul betoppanó barátaik vagy az ügyfelei elõtt, egyszer azt is meghallotta, amint az anyjának, a Zádorinénak azt mondta rá, olyan különös hangsúllyal: az a kalaposnõ… A menye mondta így, a fia felesége, a Pongrácz Balázsné, doktor Zádori Yvette.
    Lassan kanalazta a gombalevest. - Nem ízlik? - kérdezte Yvette, õ felkapta a fejét. - De igen, nagyon - felelte gyorsan, mint gyerekkorában, ha az anyja rászólt valamiért, és arra gondolt váratlanul, hogy tizenkét éves volt éppen, három évvel fiatalabb, mint ez az unokája most, amikor megjött a távirat, hogy az apja hõsi halált halt. Herczeg Lajos, hadapród õrmester, nem sokkal korábban még mérlegképes könyvelõ. Mi az, hogy mérlegképes? - gondolta õ korábban, mi az, hogy hõsi halál? - gondolta akkor, a keservesen zokogó anyjába kapaszkodva. Egy puskagolyó találta szíven? Óvatlanul lépett egy aknára? A hóban fagyott halálra valahol a Don partján? Két évvel késõbb, amikor a tizennégy éves nyiszlett Herczeg Vera elvégezte a négy polgárit, az anyja azt mondta: nem tanulhatsz tovább. Meg kell élni valahogy… Söpört, takarított, vitte a csomagokat, a kalapokat esõben, hóban, napsütésben, reggeltõl estig, Zuglóba, Rózsadombra, belvárosi házak ötödik-hatodik emeletére, de közben a szakmát is megtanulta ott, a Kupferschmidt Amália szalonnak nevezett boltjában. Micsoda kalapokat hordtak még akkor is a nõk! - jutott eszébe hirtelen. Meg az is, hogy egyszer, sok-sok év múltán, csak úgy szórakozásból, szeretetbõl, meg hát a régi tudását is próbára téve, varrt egy kalapot a fia ifjú feleségének. Yvette akkor a nyakába borult, összevissza csókolta.
    Nézte a menyét, a sikeres ügyvédnõt, amint az asztalra teszi a rántott csirkét, az ujja hozzáért a tál szélén az egyik csirkecombhoz, valami kis fintor jelent meg az arcán, olyan semmi, alig észrevehetõ undorodás - érdekes, gondolta Pongráczné, hogy megduzzadt ennek az Yvette-nek az arca… a szõke haját pedig most mintha inkább vöröses árnyalatúnak látná… Én az õ korában pedig õszülni kezdtem már, gondolta. Sõt, talán már korábban is… Bagdadban? Kuvaitban? Nem volt könnyû ott sem az életem, merült fel emlékezetében az a furcsa, idegen világ. Félelem? Mintha érezné most is, itt a Svábhegyen, a fia szép házának a teraszán azt a szúró szagot, csípõs fûszereknek, pornak, áthevült testek izzadságának a keverékét, ami akkor csapta meg olyan erõvel, amikor elõször ment ki ott a piacra, a hõségben hosszú fehér ingbe öltözött, furcsán-ijesztõn rábámuló, sötétarcú férfiak tömege és torkok mélyébõl jövõ, kántáló, érthetetlen hangok közé szorulva, hogy elkészítse azokból az ismeretlen, gyanús nyersanyagokból az ebédet Sándornak és Balázsnak. Pongrácz Sándor mérnök erõmûveket, elektromos alállomásokat épített. Kitüntetés, elismerés volt az a kiküldetés; Balázs angol nyelvû iskolába járt, a három év alatt megtanult õ maga, a hajdani kis Herczeg Vera is valamennyire angolul. Érdekes, jutott eszébe most, ezen a születésnapi ebéden, hogy az arab nyelvbõl csak az a néhány, számára legfontosabb szó ragadt rá. Ami kellett a boltban, a piacon. Istenem, de régen volt! Meg az út, három év múltán, hazafelé. Tavasz volt akkor is, ilyen szép, napsütéses május vége, de kellemesen hûs az iraki hõség után, emlékezett itt, a fia házának teraszán. Minden nap boldog várakozás volt azon a tavaszon, milyen lesz a magyar iskola, izgult Balázska; megbámulták a frankfurti repülõtér forgatagát, ott szállt le ugyanis a bagdadi gép, ott vették meg, három év alatt megtakarított dollárjaikon, viszonylag olcsón a jó minõségû anyagokat, hogy abból otthon a régi álmuk, a kis családi ház… na, nem a Svábhegyen, nem is a Rózsadombon, csak valahol a Rákos-patakon túl… Aztán, meg se tudták, hogy ki vagy kik, Pongráczné ma se tudja, nem is akarja tudni már, feljelentették a férjét, hogy az építõanyaggal feketézni akar; bírósági tárgyalás, Sándort az addig kitûnõnek, sikeresnek mondott munkája után kirúgták a vállalattól, örüljön, hogy ennyivel megúszta, hogy nem csukták le, mondta a fõnöke, a vezérigazgató helyettese, és bólogatott a párttitkár meg a szakszervezeti titkár is; a Frankfurtból teherkocsiban érkezett építõanyagokat, szerelvényeket elkobozták, neki pedig új munkahelyet jelöltek ki. Másfél évig tolta Pongrácz Sándor a csillét Tatabányán, a föld alatt, õ maga fenn a földön takarította az irodát, emlékezett a fia szép házának teraszán Pongrácz Sándorné, meg arra a tatabányai, mindig sötét albérletükre is.
    Csokoládétorta, persze cukrászdából, nem is Yvette sütötte, gondolta Pongráczné, és összerezzent, úgy vélte, a menye, valamiképpen sürgetõn, csak úgy odalökte elé a tányért. Balázs is megérezhetett valamit, talán meglátta az anyja pillanatra elködlõ szemét, mert azt mondta: - Emlékszem, anya, milyen finom itthoni süteményeket sütöttél ott, a Keleten, de még Tatabányán is, amikor pedig olyan nagyon szegények voltunk.
    Aztán csak rendbe jöttek újra, révedezett vissza a múltba megint Pongráczné, Sándor Pesten kapott ismét állást, mérnökit, õ is hosszú évekig dolgozott egy Váci úti autójavító irodájában, néha még annak a kis angol nyelvtudásának is hasznát látta ott.
    - Ebéd után felmegyünk az emeletre - mondta az anyjának Balázs. - Megmutatom a hálószobánkban az új tévénket. Plazma tévé…
    - Az mi? - kérdezte Pongráczné. A fia mosolygó arcára nézett, semmit se változott ez a fiú, gondolta, ugyanígy mosolygott gyerekkorában is, meg amikor olyan boldogan jelentette be nekik, hogy felvették az egyetemre. És amikor három évvel késõbb ragyogó arccal közölte, hogy megkapta azt az amerikai ösztöndíjat. Akkor még Sándor is élt.
    - Kávét is kérsz, anya? - Mintha valami rosszalló, szemrehányó élességet vélt volna kihallani a menye hangjából. Még kávét is? Aztán magában gyorsan visszautasította a gondolatot. Lehet, hogy én vagyok a hibás? Hogy mindent eltúlozok? - Kérek - mondta.
    Az elsõ évben Sándorral még együtt olvasták az Amerikából érkezõ leveleket. Kezdetben Chicagóból, aztán New Yorkból. Pontosan nem is tudta, mi az az antropológia, amit a fia tanul, aztán az economics szót már megértette, az olyasféle, mint közgazdaság. Ez már Sándor halála után volt, a temetésre persze Balázs is hazajött; késõbb érkeztek azok a New York-i levelek. Csupa ragyogás, kitûnõen tanul, már a kutatásokban is részt vesz az egyetemen. Micsoda kilátások, micsoda jövõ! A professzor megígérte… Valami Wilson… vagy Williams? És egy másik is… Aztán a szerelem. Képeket is küldött Balázs Sherilynrõl. Valóban nagyon szép lány volt. Olyan karcsú, mosolygós, hosszú lábú, hosszú fekete hajú amerikai szépség, gondolta özvegy Pongráczné. A fényképeken Sherilyn Andrews és Pongrácz Balázs a Central Parkban, Sherilyn és Balázs Long Islandon, a tengerparton… Ilyen szerelmet még soha nem éreztem, írta Balázs, ilyen szerelem még nem volt a világon! És Sherilyn apja, Mr. Andrews azt is megígérte, hogy mindenben támogat minket. Meg is teheti - tette még hozzá Balázs. Meg azt is, hogy egyetemi összeköttetései is vannak Mr. Andrewsnak. És az esküvõnkre téged is várunk, természetesen - írta. Aztán egy szép napon, az is ilyen szép tavaszi nap volt, jutott Pongráczné eszébe, betoppant Balázs a Práter utcai lakásba. Mindennek vége! - mondta. Sápadt volt, elgyötört. Vége, ismételte, mindennek vége. Hogy min vesztek össze? Elõször csak valami hülyeségen, mondta Balázs, aztán már mindenen. - Hogy én kérjek bocsánatot? Miért? - Átölelte az anyját, megcsókolta. - Itt maradok veled - mondta. - Örökre. - Aztán azt is mondta, kétszer, háromszor, többször is: - Ilyen szerelem nem volt még soha… ilyen szerelmes nem leszek többé… senki másba… soha. Alig evett, lefogyott, hetekig ki se mozdult a lakásból. Csak a postást leste, jön-e levél mégis Sherilyntõl. Valamikor a nyár vége felé nézett munka után - aranyat ért abban az átalakuló világban az amerikai diplomája. És a következõ év elején ismerkedett meg Zádori Yvette-tel.
    Nézte Pongráczné az asztalnál már türelmetlenül ülõ menyét, igazán szép akkor se volt talán, emlékezett az államvizsgájára készülõ jogász lányra, de azért csinos, hamvas arcú, mosolygós… Õ maga annak örült akkor, hogy van egy lány, ez a kedves teremtés, aki érdekli végre a fiát, aki elfeledteti vele talán azt az amerikai lányt. Sherilyn fényképe ott volt még, akkor is, Balázs éjjeliszekrényén. Megismerte nemsokára Yvette szüleit is, vacsorára hívták meg a fiát meg õt, sose felejtette el, milyen izgalommal készült arra az estére; idõtlen-idõk óta, talán Sándor halála óta nem volt vendégségben senkinél. Zádori Gyula egy kereskedelmi vállalat igazgatója volt; lakásukon, a bútorokon, a szõnyegeken, a képeken, Zádoriné ruháján látszott a jómód - tulajdonképpen, gondolta akkor, ez se baj… A még mindig lesoványodott fiára nézett ott, Zádoriék ebédlõjében, és elmosolyodott. Zádori Gyula kedves volt, közvetlen, még azt is elmondta, hogy az apja egyszerû iparosember volt, villanyszerelõ. Koccintott vele, Pongráczné valami francia likõrt ivott, a házigazda whiskyt, és õ váratlanul megkérdezte: hogyan jutott eszükbe, hogy a lányuknak ilyen nevet adjanak: Yvette… - Az ember törekedjen felfelé - mondta Zádori Gyula.
    A fiának ez a svábhegyi háza azért még a Zádoriék lakásánál is szebb, gondolta, és kezében a feketekávés csészével kissé kényelmesebben hátradõlt a széken.
    - Én arra gondoltam - szólalt meg váratlanul Balázs -, hogy vennénk anyának egy számítógépet, esetleg egy laptopot. Olyan sokat van egyedül a lakásában, azzal odahaza elszórakozhatna. Az internet a világot nyitja ki…
    - Ugyan, micsoda hülyeség! - csattant fel váratlanul élesen Yvette, és egészen kipirult az arca. - Kidobott pénz! Az ilyesmi nem neki való! Nem egy ilyen… sose tudná megtanulni… Hiszen mit tud õ? Mit tudhat az ilyen…
    Pongráczné fejét is elöntötte a vér. Ez a beképzelt… ez a dög! - gondolta. - Mit tud ez? Mit tudhatja, mit köszönhet neki? Balázst, az õ fiát… meg Sanyikát, meg…
    Az asztalra tette, szinte csapta a feketekávés csészét. Yvette-re nézett. - Amikor együtt jártatok… amikor te már kinézted magadnak ezt a fiút…
    - Na! - mondta Balázs. Yvette csak bámult az anyósára. Sanyika ijedten hallgatott.
    - …akkor érkezett egy levél Balázsnak Amerikából. - Látta maga elõtt most is azt a keskeny borítékot, a tarka bélyeget, a halványkék levélpapíron Sherilyn hegyes betûit… forgive me, bocsáss meg… az én hibám… egyetlen szerelmem… én nem tudok nélküled… egy szó, egyetlen megbocsátó szó és várlak… egy távirat, és jövök eléd, Londonba vagy Párizsba… egyetlen szó, szerelmem… imádlak… - és neki a szívébe nyilallt, ha a fia újra elutazik… talán örökre… ha õ megint egyedül marad… hiszen ez a Zádori lány itt már Balázs számára is a megnyugvás lehet… a biztonság… talán a szerelem… És összetépte a levelet, idegesen kapkodva, apróra, és a vécébe dobta. - És én úgy gondoltam - mondta ott, a svábhegyi terasz asztalánál ülve, az üres feketekávés csészére, majd a menyére bámulva -, hogy jobb ha összetépem azt a levelet.
    - Te kibontottad az én levelemet? - kérdezte egészen halk torokhangon Balázs. Furcsán, mereven felállt, senkire se nézett, és bement a házba. Yvette is hallgatott, Sanyika elõbb mintha az apja után indult volna, aztán a terasz korlátjához ment és lenézett a Dunára meg a város távoli házaira.
    Pongráczné ült még egy ideig az asztalnál a menyével, szótlanul, várt, pedig tudta, hogy Balázs nem fog visszajönni. Aztán felállt, senki se szólt, a fiát odabenn, a szép, nagy nappali szobában se látta, a konyhában, a hallban sem, az emeletre nem mert felmenni, a kertbe se jött senki utána. Egy pillanatra visszafordult, majd kilépett az utcára. Az önmûködõ kapu becsapódott mögötte.

LUZSICZA ISTVÁN

A régi kérdés útmutatása

Dicséret, intõ. Jeles, elégtelen.
Asztalra számolt elsõ kereset.
Virágcsokrok, hála-színházjegyek.
Az elsõ züllött est, füstben, részegen.

Elsõ nyomtatott versed viszontlátva.
Az elsõ Õ. S kiket úgy lopsz haza.
S a kérdés lényegét, mit szól anya
vajon hozzá, tagadnád - de hiába.

Hit, kétely, remény, aggály, öröm, szégyen,
büszkeség, bánat: fejbiccentõ ámen,
megerõsítés, feloldás, ítélet.

S a régi kérdést, ha magadban kérded,
akkor és örökké: mit szólna anya -
már tudnod kell, mit, miért, honnan, hova.

SZABÓ IMRE

Csak kellék

Gyönyörû vagyok, mint lélegzet
hajnalban: friss harmatot lépek,
tüzet adok kölcsön az égnek,
míg érzed, tõled szívet veszek.

Nárcisznak vagyok tükörképe,
testvére a valótlan szépnek,
szirmaimnak lángjában égek,
és szállok a menny közepébe.

Csak magam, mindig csak egyedül,
egyszerre vagyok alul s felül.
Szerelemben is csak egyetlen.

Sóhajtást törni, szívet venni:
új sminket rakok - csupán ennyi,
mert csak kellék, csak díszlet minden.