GYIMESI LÁSZLÓ

Inasok jöttek

Az õsz, mint mindig, beköszöntött.
Szia, mondta és gesztenyét dobott.
Pókháló-vázra feszült fel a napfény.
Megváltóként? Ne hidd, csak ködnyomok.

Szolgáltál rendben; s szolgál-e valaki?
Rossz kérdés. Csak szüret-tájt nyer jogot.
Mosolyodban nyolc balladát vigyázol.
Otthonos fényben kormolt homlokod -
Vert lánc mögötte, csontod szakítja ki.

Végül mindegy lesz, mire is születtünk.
Miért halunk meg, az fontos lehet.
Szikrázó ékszer-foglalat halálunk,
Fekete gyöngy a nem várt gyûlölet,
Vörös ékkõ a száz éve várt holnap.
Apró brillek - száz megbánt bûnünk.

Gondoltad volna: a vár összeomlott.
A bölcs mozaik egy halom cserép.
Hívtad a mestert, össze kéne rakni.
De inasok jöttek, nagy-néha egy segéd.
 

Dajkáltuk

in memoriam Ladányi Mihály

Ladányival töltöttem pár napot.
(Tartsd a szád, te másként vagy halott.)

Karcos bort ittunk, sört már nem kapott,
A vegyesboltban alma csácsogott.

Néztük az estét. Lámpafény, legyek.
Tántorgó felhõk. Alvadt emberek.

Az esti csendben égtek a tanyák.
Vérzõ toronyból dõlt a tisztaság.

Rengett, ránk dõlt a kalyiba rendben.
Rímek, jambusok ríttak törötten.

Dajkáltuk, mint fogzó csecsemõt,
A hazává emelkedõ Csemõt,

Bár tudtuk, nem vár ránk soha
A harmadnapon érvényes csoda.

Nos, elbúcsúztunk. Nem szólt a harang.
Most néma tél van. Suvasztó, bitang.
 

BALLAI LÁSZLÓ

Csellócska

Amíg Dömös határában tavasszal kivirágzik az a mandulás, addig nagy baj nem lehet. Ó, Van Gogh testvér, legszebb festményedhez egy mandulafa állt modellt! Mit érezhetnél itt e soktucatnyi kibontakozás láttán? Orgia a szemnek, le kell állítani az automobilt, ha erre halad az ember. Léleknek menedék, melybõl mozdulni nem lehet. És az illatok teste! Ha az ember beljebb megy az országúttól, behatol a paradicsomba, elszédül. Megérti, miért keringenek a méhek. Vagy ha le is szállnak a virágkelyhekbe, miért egy percre sem tudnak megállapodni. Egész kis testük mozog, remeg, csupa idegesség. Nem, nem azért, mert virágport gyûjtenek. Hanem, mert részegek. Ájultan keringnek az illaterdõben. Legszívesebben beleharapnék a virágokba, az illatba, a virágzásba. Odüsszeusszal megvetettem a lótuszevõket, és lótuszevõ lettem magam is. Hová innen tovább?
Ha el is szenderednék kéthetes álomra, felébresztene a virágillat elmúlta. Ha én nem megyek tovább, elhalad felettem az idõ. Minden olyan egyszerû az életben, mint egy virágszirom elhullása. Mint egy zenei hang. A méhek döngenek, akár szorgos csellók a zenekarban. Figyelmeztetnek, hogy én is tegyen a dolgomat. De mi az? Új házakat tervezni? Lakóparkot a zöld mezõn? Kivágatni e mandulást, hogy egymásba érõ villákat zsúfolhassanak egybe? Mûzöldövezetbe mûgyepet? Ahol a lakótelepbõl "továbblépett" mûháziasszonyok csakúgy hallják a szomszéd köhintését, mint korábbi otthonukban? Vagy észre sem veszik? Talán hiányozna is nekik a vécélehúzás éj közepén? Nem, ezt a mandulást meg kell õrizni. De ha én nem bántom, valamelyik kollega lelkifurdalás nélkül kivágatja. Addig, amíg a tulajdonos él, mégsem lehet. Márpedig a szigorú Magánterület, belépni tilos! kiírás a kert több pontján nem éppen eladási szándékra utal. Én pedig megszegem ezt az utasítást. Tudatosan. Szeretetbõl. Nem akarok semmi rosszat. Csak örökkévalóvá feszíteni azt a két hetet, amíg a mandulavirágzás tart.
Ó, bárcsak megállna az idõ! E sziromrepítõ, balzsamos, zümmögõ percek jelentenék az életet. Vagy egy hangverseny, melyet hunyt szemmel mindig hallok. Bach E-moll hegedûversenye. Szenthelyi Miklóst és Kapás Dénest kíséri a zenekar. Mellettem, a második pultban Csellócska. Én lapozok. Gyakorlatlan zenész, még néha csak "úszom", azaz, ha nem tudom lejátszani, ami a kottában áll, csak a húrok fölött emelgetem a vonómat. Ezt is ügyesen kell csinálni, mert én ülök a közönség felõl. Lapozni azonban tökéletesen tudok. Én vagyok a legkisebb a zenekarban. De csak korra. Termetre Csellócska az. Innen is a neve - alig nagyobb a hangszerénél. No persze, a kora sem mondható szibillainak. Tizennyolc éve csupán elõttem, a másodikos gimnazista elõtt tekintélyt parancsoló. Ám a természet arcocskája rózsásságával is csalja az idõt. Haja hátközépig ér, homlokába rövid frufrut fésül. Üde, gyermeki jelenség. Az lesz húsz év múlva is. Mert, hogy is derült ki, mennyi idõs? Kezdetben szégyelltem, hogy ez a kislány mennyivel ügyesebben csellózik nálam. Ferivel, a szólamvezetõvel is megosztottam érzésemet. Nevetve igazított el.
Gyuri bácsi után Feri volt a legjobb csellótanárom. A gimnáziumi énektanár kérdezett meg, nem volna-e kedvem az egyetemi kamarazenekarban játszani. Nekem? De épp csak most kezdtem újra kartörés után. Három évig vonó sem akadt a kezembe, csak ásó, meg lapát a telken. Nem baj, próbáljam meg. (Korán odaértem. Az egyetemi elõadóteremben csupán egy kedves gyermeket találtam - Csellócska gyakorolt. Nehéz ez a Vivaldi! Azzal eljátszott egy olyan részt, hogy csak kapkodtam a fejem.) Lassan megérkeztek a többiek is. A hegedûsök, a bõgõsök, a magas, nyurga Zoli, rögtön elmondta, hogy õ eredetileg hegedûs volt, de a karnagy kérésére képezte át magát bõgõssé. Feri barátságosan kérdezett, hogy én vagyok-e az új csellista. Legalábbis játszom a csellón, makogtam. Mikor lesz a vizsga, kérdeztem tõle, miután bemutatott a másodkarnagynak, a hegedû és a brácsa szólamvezetõknek. Milyen vizsga, nevetett vissza, csak leülsz, és játszol. Végül megérkezett a karnagy is. Két hónap múltán következett az elsõ koncert. De én sok mindent nem tudok lejátszani, mondtam Ferinek. Akkor csak azt játszd le, amit tudsz, válaszolta.
Sem azelõtt, sem azóta sehol nem találkoztam akkora segítõkészséggel, mint az amatõr zenekarban. Mindenki úgy bánt velem, mintha évtizedek óta zenélnék együtt vele. Ugyanakkor nem szûkölködtek a hasznos tanácsokban sem, amelyeknek, fõleg az elsõ fellépéseken óriási hasznát láttam. A legtöbbet persze Csellócska segített. Természetesen konfliktusok is adódtak. Mindenki mérges lett valamiért elõbb utóbb. A karnagy az összpróbákon a másodkarnagyra, vagy az elsõhegedûsre morgott. Az elsõhegedûs a másodhegedûsre. Feri többnyire a szólampróbákon veszítette el a türelmét. Ha végképp nem tudjátok kijátszani a hangot, mondta, próbáljátok pianissimo! A forte részeket szintén. Elõbb-utóbb meghalljátok. Sára, a második csellista olykor tiltakozott. Õ igazán mindent megtesz. Egyszer faképnél is hagyott bennünket. Persze nem is miatta zilálódott szét a szólam. Egyedül Csellócska nem veszítette el soha a türelmét. Mindig a legnagyobb szeretettel helyezte vonóját a húrra. A próbák végeztével nem egyszer fordult hozzám: ne vegyük-e át ketten a szólamot? És fél órákat gyakorolt még velem.
Egy évvel késõbb a zenekar Dömösre utazott tavaszi táborra. Egész nap zene. Délelõtt-délután szólampróba, este összpróba. És egész éjjel az aznapi hangok rajzottak a fejünkben. Feri az egyik szólampróba után kijelentette, hogy õ még csellistánál akkora fejlõdést nem tapasztalt, mint nálam. Dagadoztam a büszkeségtõl. Valóban, már alig akadt valami a zenekari repertoárban, amit ne tudtam volna lejátszani. Ugyanakkor éreztem, most jönnek az igazi feladatok. Ahhoz, hogy most már ne csak hangerõben, de minõségben is épülhessem rám a szólam. Ebédig még maradt egy kis idõ. Csellócskával sétálni mentünk az üdülõ kertjébe, és egy virágzó mandulásba tévedtünk. El is késtünk az ebédrõl. A leány nem gyõzött betelni a természet zsongásával, sõt, annak részévé vált. Arca kipirult, kis kezei szinte szárnyakká váltak. Mintha teste lett volna most a hangszer, amelyben lelke megnyilvánul. Én pedig ráeszméltem, hogy Csellócska - nõ.
Rám kacagó szemei perzselve égették bensõmet. És akkor nem tudtam, mit csináljak. Zavarodottságunkat csak növelte, hogy az ebédlõbe belépve az egyik hegedûs - a társaság bonvivánja - nagy derültség közepette megjegyezte, hogy hideg van még az eprészéshez. A hátralévõ két napban még a kottát is alig mertem elkérni Csellócskától. Ám neki is keresgélnie kellett a szavakat, amikor, például, szüksége lett a gyantára. Amit dadogó nyelvünkkel nem fejezhettünk ki, elmondtuk egymásnak muzsikával. Úgy szárnyaltam együtt az én drága kis korrepetitorommal, mint azok a zümmögõ méhecskék a mandulásban. Sõt, mintha ezúttal még mi ragadtuk volna magunkkal Ferit és Sárát is. Mindenesetre Feri az utolsó próbákon egyetlen egy instrukciót sem adott, csak elismerõen bólogatott.
Végül csak mondanom kell neki valamit. Legalább annyit, hogy zenéljünk együtt még többet. A tábor végén csak egy kurta búcsút vehettünk egymástól. Én a közös busszal mentem haza, õ már korábban megbeszélte, hogy csatlakozik három másik zenészhez, mert még elugranak Visegrádra. A következõ zenekari próbáig három nap volt hátra. Micsoda három nap! Ha csellózni akartam, nem ment. Rádiót hallgatni nem tudtam a fejemben zsongó hangoktól. Ha olvastam, vagy tévét néztem, csak Õt láttam magam elõtt, és forró érzések hullámzottak a mellkasomban. Képzeletem újra és újra lejátszotta az utolsó három napot. Azután felbontotta. Órákig ábrándoztam mélybarna pillantásán. Törékeny kézfején. A nyakán. Azokon a kis szállongó pihéken, melyek ott lengedeztek körülötte, ha felfogta a haját. A máskor szabadon áradó hajzuhatagon.
Fél órával korábban odaértem a próbára. Biztos voltam benne, hogy õ is annyira sietni fog, mint én. Lassacskán már mindenki megérkezett. Késni nem szokott. Mi lehet vele? Beteg? Igen, a télen elõfordult, hogy két próbán sem jelent meg. Istenem, hogy nem kértem el a telefonszámát! De hát a címét sem tudom. A másodkarnagy is elfoglalta helyét a pulpituson. A hétfõi napokon mindig õ vezette a próbát. Majd õt megkérdezem a próba után. Ha nem jön el. De hát, csak eljön! Bizonyára közlekedési dugóba keveredett. Akkor mások is elkéstek volna. Valami közbejött. Még vissza kellett mennie a munkahelyére. Valami laboratóriumban dolgozik. Ott elõfordulhat az ilyesmi. Ekkor azonban belépett a karnagy. Meglepetés morajlott végig a sorokon. A másodkarnagy a csembaló mögé ült.
    - Kedves barátaim - kezdte a karnagy. Hangja idegenül, távolról csengett. Pillantása, mely mindig valamelyik zenészével beszélgetett, most elrévedt oda, ahol nem volt semmi, csupán a puszta fal. - Kelényi Katalin meghalt.
Sugdolózás támadt. "Kicsoda, ki halt meg?" Uramisten!
    - Csellócska.
És senki nem mert arra a székre nézni ott mellettem, mely nem volt még ennyire üres soha.
    - Én is csak a keresztnevét tudtam. De azon is csupán akkor szólítottam meg, amikor beiratkozott. Õ mindannyiunk Csellócskája volt. Mindig is értelmetlennek tartottam a halált. Most még értelmetlenebbnek tartom. Csellócska, ez a kedves, életvidám teremtés, aki a légynek sem ártott, akit mindenki szeretett, két nappal ezelõtt rosszul lett. Bevitték a kórházba, és a tudomány nem segíthetett rajta. Halálának oka ismeretlen. Nem tudok mit mondani. Egyperces néma felállással tisztelegjünk emlékének.
Csak öt év múltán tudtam elõször visszamenni a dömösi mandulásba.
A táj mit sem változott. El sem kerítették a területet. Talán ez az utolsó gyümölcsös Magyarországon, ahová szabadon be lehet lépni. Persze, ha az ember figyelmen kívül hagyja a feliratot. Azóta minden tavasszal elkövetem a magánlaksértést. Amikor virágba borulnak a fák. Általában áprilisban, de néha már márciusban. Olyankor rossz az elõérzetem - a korai virágzást rendszerint fagy követi. És akkor elõbb elvesztem Csellócskát, aki minden évben újra feltámad nekem. Méhecskeként röpköd sziromról sziromra, boldogan szálldos az illatfelhõben, és szárnyal saját zenéje hullámain.
 
 


 
LAJTA ERIKA

Soror Dominika
döbbenetes bejelentése

A sajtónak az imaterem padsoraiban helyet foglaló képviselõi hol a mobiltelefonjukba kiabáltak bele, hogy egymással keveredtek parázs vitába - türelmetlenségüktõl, találgatásaiktól elnehezült a levegõ.
Félórával az elõzetesen meghirdetett idõpont után végre megjelent Soror Dominika, a kilencvenkét esztendõs apáca, hogy megtegye várva várt bejelentését.
Elõvette négy és fél dioptriás szemüvegét, s reszelõs hangján - amelynek mintha recés érclemezen kellett volna keresztülverekednie magát - olvasni kezdett.
    - A nemzetközi sajtó tisztelt képviselõi elõtt ezennel megerõsítem az utóbbi napokban már kiszivárgott hírt. Valóban szûz vagyok!
A meghökkenéstõl a fotósok alig találták meg a fényképezõgépük nyomógombját. Amikor azonban megtalálták, vakuk forró, gyors lüktetésû fénye hasogatta szét a terem addigi puha, teltbarna homályát.
Kétszáz mikrofon nyomakodott elõre, hogy az idõs apáca legkisebb sóhaját is felfogja.
    - Orvosi igazolás is tanúsítja-e szavainak igazságát?
    - Igen. Bárki megtekintheti a nõgyógyászom büntetõjogi felelõssége teljes tudatában kiállított igazolását.
    - Hogyan sikerült megõriznie a szüzességét?
    - Igen komoly védelmi intézkedéseket tettem, amelyeket e fórumon most nem ismertetek. De rövidesen kiadom az önéletrajzomat, abból mindent megtudhatnak… Köszönöm, hölgyeim és uraim, befejeztem! Ennyi.
A fotósok csaknem agyonnyomták egymást, hogy minél közelebbi fényképeket készíthessenek Sorror Dominikáról. Jobb profil. Bal profil. Jobb kebel. Bal kebel. Kérték, hogy egy kis idõre tegye félre a botját, s a fenekét enyhén kinyomva, legalább a combjáig lebbentse fel fekete köntösét.
Az idõs apáca elõször nem értette, mi is a feladat. De mikor egy csinos riporternõ elõmutatta neki, mit várnak tõle, beállt a kíván pózba.
Nagy taps mondott köszönetet a látni engedett kásásan omló hájrétegekért.
Másnap minden újság címlapján õ szerepelt. A képe alatt hatalmas szalagcím hirdette:

SOROR DOMINIKA ÉRINTETLEN!!!

Az ÉRINTETLEN szó minden egyes betûje kincset ért. Egy-egy betû megközelítõleg kétmillió dollár nyereséget hozott.
 

Interjú a börtöntulajjal

Nem akarom azt hazudni, hogyha újra kezdhetném, feltétlenül erre a területre fektetnék be, de… De minden nehézség ellenére még mindig hiszek abban, hogy egy büntetés-végrehajtási intézet nyereségesen is mûködtethetõ - mondja V. Regina a B.-i Börtön és Fegyház szakmai körökben nagy megbecsülésnek örvendõ tulajdonosnõje.
Mivel úgy hallgat el, mintha az interjút ezzel befejezettnek tekintené, mintha ezután már egy szót se kívánna szólni, kérem, hogy ossza meg velem a tapasztalatait.
    - Két és fél éve, amikor megvásároltam ezt az intézetet, szilárdan meg voltam gyõzõdve róla, hogy minden bûnnek megvan a maga kereskedelmi értéke. Piacosítható. Konvertálható. A hatalmas költségekbõl és az alig csordogáló bevételekbõl adódó anyagi gondok azonban gyorsan észre térítettek, s tavaly júliustól magánosított intézetünkbe már csakis szigorú szempontok szerint kiválasztott elítélteket fogadok be.
Mikor afelõl érdeklõdöm, vajon milyen bûnelkövetõk remélhetik, hogy bejuthatnak ide, V. Regina felélénkülve folytatja:
    - Mivel profitorientált szervezet vagyunk, a legszívesebben természetesen a legsúlyosabb bûncselekmények elkövetõit látom az intézetünkben. Õk játszva kitermelik az ellátásuk költségeit: busás tiszteletdíjért nyilatkoznak tettükrõl meg a jövõre vonatkozó elképzeléseikrõl a hazai és a külföldi sajtónak, vagy nagy példányszámban kiadható visszaemlékezésekben dolgozzák fel az életüket. Üzletszerû kéjelgõket is hajlandó vagyok szívesen befogadni. Tudja, hétvégeken nyílt napokat szoktunk tartani, így aztán õk is megkeresik az eltartásukra fordított összeget. Végül a vagyon elleni bûncselekmények tettesei tartoznak abba a körbe, melynek a felügyeletét egy magánkézben levõ büntetés-végrehajtási intézet felvállalhatja. Hetente többször is szabadon engedjük õket, tehát biztosítjuk nekik a lehetõséget, hogy fizetni tudjanak az általunk nyújtott szolgáltatásokért.
V. Regina ekkor elkomorodik. Hosszasan fejtegeti, hogy megítélése szerint a privatizált börtönöket - megkülönböztetetten fontos feladatukra való tekintettel - halaszthatatlanul adómentességben kellene részesíteni.
Az e téma körül keringõ több mint egy órás eszmefuttatását befejezve, a kitûnõ üzletasszony e szavakkal zárja az interjút: - Nehéz feladatra vállalkoztam. De úgy érzem, nemcsak saját magam és intézetem érdekeit képviselem azzal, hogy bebizonyítom: a bûn igenis kitüntetett nemzeti érték lehet!

ABLAK

David Lagmanovich (1927) argentin író, költõ, esszéista, egyetemi tanár.
Egypercesei Hangyaírónõ címû, 2004-ben megjelent kötetébõl valók.

DAVID LAGMANOVICH

Egypercesek

Az ács
József békésen fogadta az angyal bejelentését arról, hogy felesége, Mária gyermeket vár, nem igen firtatta a dolgot. Nem tulajdonított nagyobb jelentõséget az egésznek, mivel épp egy faszállítmány miatt aggodalmaskodott, a várt faanyagot ugyanis csak hallomásból ismerte. Az árut Keletrõl hozták, így hát egy karaván érkezését várta, hogy megvehesse a szükséges deszkalapokat. Ezekbõl bútorokat készít majd római gazdáinak, egyedül õk fizetik meg rendesen a munkáját. A Messiás eljövetele is érdekelte, de korántsem annyira. Végtére is egy jó asztalos mi az ördögnek ártsa bele magát a politikába.

A három kalmár
Messzi földrõl érkeztek Júdeába. Jóllehet ismerték az utat, mégis elveszettnek érezték magukat a különös táj és a furcsa emberek között. A környezõ vidék túl barátságtalan volt, az ott élõ emberek túl primitívek és babonásak. A három kalmár letért a megszokott útról, mivel tudták, hogy ebben a szürke kis faluban él egy asztalos, aki remek bútorokat készít, és talán megvenné az értékes faárut, amit kínálnak. A falu szélén meghallották, hogy egy istállószerû fedél alatt pásztorok csoportja lármázik. Kíváncsiak voltak, megállították hát tevéiket, és közelebb férkõztek. Amikor látták, hogy a pásztorok mekkora reverenciával viseltetnek az újszülött iránt, õk is tiszteletteljesen meghajoltak az asszony és gyermeke elõtt, gondolván, errefelé így illendõ ilyen alkalmakkor.
Ebbõl született a legenda, mely keleti királyokként emlegeti õket, akik csakis azért jöttek, hogy az újszülött elõtt hódoljanak, pedig valójában még a gyermek nevét sem sikerült megtudniuk.

Don Quijote és Dulcinea
La Mancha egyik falujában - a nevét említeni sem akarom - élt egyszer, sok évvel ezelõtt egy nemesi családból való szépséges dáma. Az Udvarból jött, ahol édes modora miatt elnevezték Dulcineának. Kémügyekbe keveredett egy idegen Udvar megbízásából, már-már a lebukás veszélye fenyegette, így hát elhagyta Madridot, és egy La Mancha-i faluban húzta meg magát, követve Fray Antonio de Guevara tanácsát (amit persze csak hallomásból ismert, hiszen olvasni nem tudott): "Ha az Udvarban lebecsülnek, a faluban majd megbecsülnek." Egy parasztember leányának adta ki magát, akinek cserébe pár aranyat fizetett. Szerény, hétköznapi viseletbe öltözött, és felvette az Aldonza Lorenzo nevet.
Korábban Dulcineának, más férfiak mellett, egy Don Quijote nevû szeretõje is volt az Udvarban. A lovag most a lány után eredt, ám hogy észrevétlen maradjon, mindenhol Alonso Quijano néven mutatkozott be. Végül rátalált régi szerelmére, akit ekkor már Aldonzának hívtak. Egy darabig minden jól ment: Quijano a nappalokat olvasmányainak szentelte, az éjszakákat pedig a szerelemnek. Aldonza egészen átadta magát falusi szeretõjének, hamarosan teherbe is esett. Nappal a falubeli lányokkal trécselt a kút körül, olyan dolgokról, amikrõl a lányok fecsegni szoktak.
A felhõtlen boldogság hamar véget ért, amikor megtudták, hogy az Udvar kémjei a nyomukban vannak. Fortélyos haditervet eszeltek ki. Quijano eljátszotta az emberek elõtt a tébolyult õrültet, és újra a saját eredeti nevére, Don Quijotéra keresztelte magát. Ezenfelül világgá kürtölte a szépséges Aldonza iránti szerelmét, akit ismét Dulcinea del Tobosónak nevezett. A király pribékjei csak nevettek a bolond falusi ostobaságain, és felhagytak a kereséssel. Quijano és Aldonza, vagy ha jobban tetszik Don Quijote és Dulcinea még sokáig éltek boldogan, többé nem fenyegette õket veszély.

Az eltûnt Robinson nyomában
Robinson Crusoe soha nem tért vissza Angliába, bár Daniel Defoe regényváltozata, illetve a szájhagyomány máig úgy tartja. Szerencsére találtak egy soha be nem fejezett emlékiratot - mindjárt föl is fedem a szerzõ kilétét. Az írás tartalmaz egy végrendeletet, melyet a Cheltenham-at-Sea-beli apátságban õriztek a szerzõ halála óta, õ ugyanis ezt a helyet jelölte meg szülõfalujaként. Ezekbõl az iratokból végre fény derülhet az igazságra.
Azon a bizonyos pénteken, Robinson kilépett kunyhójából és szokása szerint sétára indult a parton. Gyengülõ reménnyel fürkészte a tengert, hátha felbukkan egy hajó a láthatáron. Ekkor a homokban emberi lábnyomokat pillantott meg. A látvány megdöbbentette, de nem ijesztette el. Ellenkezõleg, úgy döntött, követi a nyomokat és feltárja a rejtélyt.
Váratlanul felbukkant a vadember. Robusztus férfi volt, majdnem meztelen, lándzsafélével felfegyverkezve. Robinson erélyesen így szólt: - Isten nevében követelem, valld meg: ember vagy ördög lakozik benned!
Erre a vadember szemrebbenés nélkül szíven szúrta a lándzsájával Robinsont.
A többi már simán ment. Péntek, aki csak a Defoe-regényben kapta ezt a nevet, elásta a tetemet egy fa tövébe, melynek odvában összetekeredve aludt barátja, a kígyó. Majd felöltötte az angol férfi ruháit, birtokba vette egyéb javait, sõt még a nevét is eltulajdonította.
Miután rátaláltak, már útban Anglia felé, a hajóskapitány ezzel a megjegyzéssel fordult az elsõ tiszthez: - Szegény Crusoe úr! Ha nem a saját szememmel látnám, hogy soha nem válik meg a Bibliájától, bizony vadembernek nézném. A lakatlan szigeten eltöltött évek kétségtelenül maradandó nyomot hagytak rajta.

A koldusasszony
"Én vagyok a te Õrangyalod - mondta az öreg koldusasszony és mélyen belenézett a fiatal szõke lány szemébe, aki épp csak egy pillanatra állt meg az utcán. A rongyokba csavart asszonyt a nyomor elviselhetetlen bûze lengte körül. - A koldusgúnya csak álca, valójában az Õrangyalod vagyok, és el akarlak vezetni a Boldogsághoz." Kinyújtotta kezét, hogy megérintse a lány arcát, de erre az rémülten hátrahõkölt, odavetett egy kevés aprót és elsietett. A pénz ott maradt a járdán. A koldusasszony a levegõbe emelkedett, már csak egy távoli pont látszott belõle, majd végleg eltûnt.

Az oroszlánidomár
Hajlékonyan átbújt a ketrec rácsai között. Megsuhintotta párszor hosszú ostorát, mire a rémült jószág fölmászott a dobogóra és várakozó pozícióba helyezkedett. A földszinten és a lelátón egybegyûlt nézõsereg szintén várt. Hosszú dobpergés jelezte a szám csúcspontját. A közönség visszafojtott lélegzettel figyelte az idomárt, ahogyan az állat pofájába dugja a fejét. A hõstettet követõ õrjöngõ tapsvihart mély meghajlással köszönte meg az idomár. Mindeközben a zavarodott oroszlán nem igen tudta, mit kezdjen az állkapcsa közt maradt fejjel.

SZANDTNER ANNA FORDÍTÁSAI

KOSZORÚ

CSÛRÖS MIKLÓS

A költõ emlékezete

Frissen fölavatott emléktábla elõtt idézzük föl korán eltávozott barátunk, Labancz Gyula emlékét.
Kitûnõ költõ volt, és szeretetre méltó, jó humorú, bár zárkózott, távolról különcnek látszó ember. Versben és társaságban egyaránt magvas és szûkszavú volt, idegenkedett a semmitmondó locsogástól. Mozdulatlanság, vibráló feszültség, befeléfordulás, "érzékletes fogalmak", "mozaikos tömörség": ezek a jelzõk a kezdetektõl végigkísérték befogadását. Önérzetessége abból az áhítatos nagyrabecsülésbõl eredt, amit hivatása és mestersége iránt érzett: "lehet-e annál több / nyelvünk alá rejtett napunkkal / szóra bírni a végtelent?" Ilyen nagyratörõ József Attila-i igénnyel gondolta el a költészet szerepét és rangját az emberi dolgok között. Csak a természetet csodálta még annyira, mint a lírát. Azok közé sorolta magát, akiknek "természete nem tér el mondjuk / egy fa természetétõl / megõrizve eredetét / különállása nem kiszakadás / de ha elfogy körüle a táj / maga lép elõ természetté hogy / szemébe fészket rakhassanak a madarak". Még azt is "fául" akarja mondani, hogy "szeretlek". Ragaszkodása egyéniségéhez közösségi hûséget álcáz: "elesettektõl" tanulta, "milyen felemelõ részvéttel szeretni".
Utólag újraolvasva vékonyka versköteteit, elkésett figyelmeztetésként tûnik szembe, milyen sûrûn fordul elõ bennük a halálsejtelem motívuma: "minden a halálra figyelmeztet". Pedig vonzódott az élet egészséges örömeihez, biztatta magát: "csak derû / viheti tovább a dolgokat". Hajlamai között az érzékeny kritikusok a fájdalmasság, tragikusság, tanácstalanság jelzésein kívül az iróniát, a finom játékosságot, a "villództatott groteszk" ihleteit is észrevették.
Élvezte - versei tanúsítják - ezt a házat s benne a IV. emeleti lakást is: büszkélkedett, hogy nem hagyta magát "panelház-sorba beskatulyázni", és, ha csak tenyérnyi is, de kilátása van a Dunára. Innen indult végehosszatlan sétáira a belvárosba vagy a Margitszigetre; naponta találkozott kedvenc õselemével, a vízzel, taposta a budai hegyek füvét. Mindig vitt magával könyvet, szeretett betérni az antikváriumokba. Ritka folyóiratokra, dedikált könyvpéldányokra vadászott, a szerzeményt ünnepélyesen elhelyezte gondosan rendben tartott könyvespolcán. Autodidakta létére nagyon mûvelt volt, behatóan ismerte pályatársainak (fõleg klasszikus és kortárs költõknek) mûveit, átlagon felül jártas volt a modern képzõmûvészet világában.
A rendszerváltás után a vesztesek között érezte magát. Az Irodalmi Lexikon eufemisztikusan minõsíti 1990-tõl szellemi szabadfoglalkozásúnak - valójában munka nélkül maradt. Nem azt tartotta bajnak, hogy a költõ, hanem hogy "a költészet éhezik". Tapasztalatait rosszkedvû aforizmákban kommentálta: "úgy látszik, nem vált be a világ"; "A valóság, álom híján / fogfájós, feldagadt arc". Nem vitt magával túl sok illúziót. De örökséget és tennivalót hagyott maga után. Legyünk rajta, hogy a kettõs jubileum (halálának 10., és születésének 65. évfordulója) új szakaszt nyisson utóéletében, mûvei összegyûjtésében és méltó kiadásában, a hagyaték történeti és elemzõ földolgozásában.

MÚLTUNK

51 éve szabadult fel Magyarország

M. SZÁNTÓ JUDIT

Emlék, 1945

Aznap, amikor Budán is megszûnt az ágyúzás, kézzel írott öles plakát hirdette az újlipótvárosi Lloyd mozi bejáratánál, hogy másnap délután tizennégy órakor díszelõadás lesz a fõváros felszabadulásának tiszteletére. Fellép Gobbi Hilda és Major Tamás.
    A fivérem meg én nem a plakát révén értesültünk az eseményrõl, hanem maguktól a mûvészektõl.
Azon a bizonyos napon ugyanis tétlenül csavarogtunk a városban részben azért, hogy körülnézzünk, részben azért, hogy kipihenjük az elõzõ napot. Mert az roppant fárasztó volt. Korán reggel szólt a házmester, hogy nem messze a házunktól van egy lótetem, és azt el kellene takarítani. A szomszéd utcából jön majd tíz órára egy fiatalember, akinek van kézikocsija. Azzal viszi el a kimúlt párát olyan helyre, ahol nincs aszfalt, gödröt lehet ásni neki örök nyughelyül.
    Hajnali nyolc órakor fogtunk neki a munkának, és így is csak negyed tizenegyre készültünk el. Nem azért, mert nehéz volt az állat. Szegénynek jóformán csak a csontvázát találtuk, a húst már lefaragták róla halála pillanatában az éhes pestiek. Hanem a jég annyira körülölelte és olyan erõvel, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudtuk kiszabadítani. És csak darabokban, a jég szétrepesztette még épen maradt darabjait.
    Azután siettünk haza, mert délutánra közmunkára voltunk kirendelve, a Manci-híd építéséhez. Ott az volt a feladatunk, hogy a befagyott Dunára fektetett pallón sorba állva kockaköveket adogassunk tovább kézrõl kézre, míg a fahíd pillérénél álló két vöröskatona a vízbe dobálta azokat, a tartópillért megerõsítendõ. Mondanom se kell, hullafáradtan érkeztünk haza.
    A másnap szinte ünnepnek számított, olyan könnyû munkánk volt: mindössze a harmadik utcából kellett a még mûködõ legközelebbi csapból néhány vödör vizet hordani a házba. Ezzel pedig hamar végeztünk. Így aztán rászántuk magunkat egy kis városnézésre.
    Már hazafelé tartottunk, amikor a Vígszínház mellett kis csapatot fedeztünk fel. Ásóval, csákánnyal, lapáttal takarították a romot. Mi is beálltunk közéjük. Ez abban az idõben természetes volt.
    A romeltakarítók között volt Gobbi Hilda és Major Tamás is. Õk említették meg a Lloyd moziban másnap tartandó elõadást.
Persze, lelkesültünk az ötletért. Maga az, hogy lesz egy ilyen rendezvény, az eseményen túl a békét is jelentette. Hisz a közelmúltban nemigen volt alkalmunk ilyesmire gondolni: reszketve dekkoltunk az óvóhelyen, minden lövésre összerezzenve.
Arra már nem emlékszem, hogyan is kerültünk az elõadás rendezõi közé. A mi feladatunk volt a látogatók ültetése. Ez pedig nem volt könnyû dolog. Jegy híján annyian rohanták meg a mozit, hogy alig-alig tudtunk rendet tartani. A fiatalok szerencsére egymás után álltak fel, adták át a helyüket és húzódtak a nézõtér fala mentén körbe.
    Csodálatos elõadás volt. A két mûvész Petõfitõl, Adytól, József Attilától mondott verseket. És Radnóti Miklóstól, akirõl akkor hallottam elõször.
Az elõadás nem volt hosszú: legfeljebb ha félórát tartott. Hosszabb nem is lehetett, hiszen a teremben fogvacogtató hideg volt. A levegõben látszott az emberek lehelete, a versek közötti szünetekben halk toporgással igyekezett a közönség fázós lábait melengetni, kezeiben dörzsöléssel próbálta a vér áramlását gyorsítani.
    Az elõadók hatalmas ünneplésben részesültek. Az emberek felálltak, és percekig tapsoltak. Ebben a tapsban benne volt az is, hogy végre kijöttünk a szabadba a pincékbõl és nem kell félnünk bombától, belövéstõl.
    Ja. Hogy a ruhákról is mondjak valamit. Hiszen egy emlékezésben ez is fontos.
    Nos, Gobbi Hildán egy csöppet gyûrött középkék tréningruha volt. A felsõt egy láthatóan nem rég beszerzett vattakabát takarta. A lábán barna bakancsot viselt, benne szürke vastag zoknival, amelybe betûrte a tréning alsó szárát. És ezzel alig látszott a bakancs nagyobbnak, mint a lába. A homlokát sál fedte, egészen a szeméig behúzva. Rá nagykendõt borított, két sarkát elõl egymásra vetve és a vállaira dobva. A kendõ valamikor drapp lehetett, de most néhány felismerhetetlen eredetû folt tarkította. Részben hiányos rojtozata a vattakabátra simult. Hatalmas, bolyhos kesztyû növelte kezét háromszorosára.
    Major Tamáson szolid, enyhén kopott, szürke nadrág volt, amelyen vasalásnak nyoma se látszott. A felsõ itt is rejtve maradt: térden alul érõ, bársonygallérú fekete szövetkabát fedte, feltehetõen gyárilag gyûrött anyagból. Fején puhakalapot viselt, amelybõl csak egy keskeny csík és az összenyomott felsõ rész volt látható, mert az egészet egy elég széles, okkersárga és piros csíkos sál fogta körül, az álla alatt lazán megkötve, és ezzel rögzítve a kalapot. Két vége a színmûvész térdét csapkodta. Nem sokáig. Mert amikor a zúgó tapsra meghajolt, a csomó kioldódott, a sál egyik ága a padlóra hullott és szép csendesen úszott a kalapról a dobogó padlójára. Kesztyût is viselt, ami nem lehetett túl meleg, mert - ha a mûsor engedte - leheletével melengette a kezeit.
    És a hallgatóság! A mûvészekével hasonló eleganciával foglalta el a nézõteret. Könnyen megállapítható, hogy lábbeliben a bakancs a jelenlegi módi. A kabátról elmondhatjuk, hogy jóformán kiment a divatból. Sokkal inkább a lemberdzsek, a vastag pulóver, sál és kendõ hódít. Érdekessége, hogy nõk és férfiak esetében egyformán. Uralkodó színrõl nem beszélhetünk, mindegyik képviselteti magát a teremben. És mindent laza hanyagság jellemez. Vajon hová tûntek a frissen vasalt nadrágélek, az olyan ruhadarabok, amelyekrõl lesír, hogy most hozták a tisztítóból? Láthatólag a leglényegesebb szempont az, hogy minél melegebb holmi legyen. Vagyis mindent a praktikum ural.
    Nini! Az egyik bejárati ajtó mellett álldogáló két férfi most elõlépett a homályból. Mindkettõn usanka, vattabéléses nadrág és kabát. Úgy tûnik, egy szalonban varratnak Gobbi mûvésznõvel.
    Ugyan, mit is beszélek. Hisz nyilvánvaló, hogy szovjet katonák. Oroszok.
    Hanem szinte egyszerre skandálják: - Hogy volt! Hogy volt!
    Úgy. Szóval magyarok. De a felszabadító sereg katonái.
    Öblös orgánumukra mindenki felfigyel egy pillanatig. Azután az ütemes taps elnyomja hangjukat, és lehalkítva teríti széjjel a teremben.
    Mindenki mosolyog. Néhány percre megszûnnek a legégetõbb gondok is.
    Szabadok vagyunk. Vége a háborúnak. Járhatunk, kelhetünk az utcán kedvünk szerint.
    Élünk. És verseket hallgatunk.
    Itt a moziban most mindnyájan szépnek találjuk az életet. Ritka pillanat.
    Jó lett volna megragadni, erõsen megmarkolni, és soha többé el nem engedni.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Z-vitamin

Ahogy bõvült a zene hallgatóinak a tábora, úgy szûkült azoknak a köre, akik az újabb szerzemények megszólaltatására képesek voltak. Mert mi volt a helyzet a tizennyolcadik század végén? Haydn és Mozart rendszerint kisebb létszámú zenekarok számára írt - szinte szériában - szimfóniákat, hiszen a legfényûzõbb fõurak "költségvetése" is csak kamarazenekarok fenntartását engedélyezte. A mûkedvelõ polgárokból is csak kamarazenekarnyi társaság verbuválódott össze a különféle városokban s ezek legtöbbször még szakmailag sem állottak hivatásuk magaslatán. Haydnnak és Mozartnak erre gyakran kellett tekintettel lennie, túlságosan nehéz feladatok elé nem állíthatták a lelkes, de javarészt amatõr zenekarokat. Komponálás közben is gyakorta fékezniük kellett magukat, ha mûveik leendõ elõadóinak szakmai színvonalára gondoltak.
Nos, a tizenkilencedik század elsõ negyedében megváltozott a helyzet. Egyre inkább kialakult a "profi" muzsikus típusa, nagyzenekarok állhattak össze - és immár nem csupán szerény létszámú fõúri társaságok szolgálatára, hanem a rohamosan duzzadó polgári publikum gyönyörködtetésére.
Már csak a közegészség érdekében is.
Gyönyörködni a zenében ugyanis egészséges dolog. Úgy, ahogy mondom: egészséges. A mûvészi szépnek jótékony fiziológiai hatása is van. A léleknemesítõ alkotások kémiai folyamatokat is elindíthatnak az emberekben. Hadd idézzem Franz Werfel Verdi címû regényének egyik igen érdekes részletét. A könyvben szó esik egy idõs szenátorról, aki nagy tisztelõje volt Verdi mûvészetének.
Nos, errõl a szenátorról szólva a következõket írja Werfel: "Verdi énekei úgy hatottak a szenátorra, mint hegyipatak vize a szomjazóra. Ha felhangzottak, az amúgy is vérmes feje még jobban kipirult, szeme megnõtt és vadul jókedvû lett, a szája kinyílt s a lélegzete kis, felindult zihálással követte a basszuskíséret rövid lépéseit. Az egész test izomzata megfeszült, energiát halmozott fel, egyre kirobbanóbb villamos telítettséggel. De a pillanatnyi, magával ragadó hatáson túl, minden felfogott melódia úgy élt tovább benne, mint egy élmény, mely a tudatos valóságban nem történt meg soha, de amelyet a lélek öröklétek óta hordoz világutazásán magával. Nemcsak életerejét, de erkölcsi mivoltát is fokozták ezek a dallamok. Bárhol ötlöttek a szenátor eszébe, szobájában, munka közben vagy emberek között, abban az idõben, mikor még tárgyalnia és szónokolnia kellett, nyomban jóságosabbnak érezte magát s átfûlt növekvõ hajlandósággal az emberek iránt."
Errõl van szó tehát. Olyan a zene, mint a vitamin. Aktivizálja azt az életerõt, azt a mindenkiben megbúvó muzsikát, amely a botfülûeket is segíti a létezésben. Csak éppen nem tudnak róla. Botfülû ember rengeteg akad. Süket lelkû viszont sokkalta kevesebb.
A lélek ugyanis telis-tele van muzsikával. A csöppnyi melegség, ami néha-néha átfut a szíven: muzsika az emberben. Mindenfajta növekvõ hajlandóság a másik ember iránt: muzsika az emberben. Minden tiszta gyûlölet, ami igazságtalanság ellen lobban fel: muzsika az emberben, dübörgõ és robusztus zene, amely gyõzedelmes áradással özönli el a gonoszság ravaszul álcázott állásait a lelkekben. A lélek hallhatatlan muzsikájától halhatatlan az ember. Csakis akkor semmisül meg, amikor lelkében a dal abbamarad.
Aki hallhatóvá teszi a lélek hallhatatlan melódiáit, a lélek halhatatlanságát szolgálja. Segíti az embert, hogy emberebb lehessen.
Minden ember lelke mélyén ott szunnyadnak a zenévé nemesedett érzések, a harmonikus indulatok. A zeneköltõ is lényegében azt teszi, amit - Michelangelo szerint - a szobrász: jelképes vésõjével lefejteni igyekszik a lélekrõl a sötét indulatokat, az amorf indulatokat, a disszonáns indulatokat, azért, hogy a nemes indulatok mind érzékelhetõbben bontakozhassanak ki. Más szóval: minden igaz mûvészet a remekbe szabott embert igyekszik kifaragni tökéletlen egyéniségünk nagyon is alaktalan tömbjébõl. Mert mindannyiunkban ott van a remekbe szabott ember lehetõsége, csak éppen tudati és érzelmi csenevészségünk sötét és konok kõtömegébe zárva.
Az igazán nagy mágus - és minden ihletett zeneköltõ az - az emberek lelkében (még a botfülûekében is) ki tudja szabadítani a muzsikát a megbicsaklott indulatok és derékba tört álmok törmeléke alól. Csak az képes erre, aki az Ember nevû hangszeren hozzáértéssel és virtuóz módon tud játszani.
S közben észre sem vesszük, hogy az egész testünk izomzata megfeszül, energiát halmoz fel, egyre kirobbanóbb villamos telítettséggel.
 
 

MEGMENTETT OLDALAK

Lukács György (1885-1971) utolsó írása a Magyar Zene címû zenetudományi folyóirat 1971. szeptemberi számában jelent meg. Az 1971. március 21-én kezdõdõ budapesti Nemzetközi Zenetudományi Konferencia megnyitóján tartott elõadását még saját maga olvasta fel.

LUKÁCS GYÖRGY

Bartók és a magyar kultúra

Mielõtt rövid elõadásomat megkezdeném, elnézésüket kell kérnem, hogy egyáltalán itt vagyok és szót kérek. A zene kiváló szakértõi vannak itt jelen, akik nemzetközi méretekben vitatják majd meg Bartók mûvészetének jellegzetességeit. Én nem vagyok muzsikus, a legjobb esetben zeneszeretõ embernek tarthatnak. Bartókkal azonban igen sokat foglalkoztam, mert - és ez talán nem általánosan ismert jellegzetessége - Bartók fölöttébb fontos szerepet játszott a magyar kultúra történetében. A zenetörténetben ez nem újdonság, hiszen a francia, angol, vagy német zene története sem nélkülöz olyan nagy egyéniségeket, akik egyúttal a szóban forgó ország kulturális fejlõdésében is vezetõ szerepet játszottak.
Nos, mivel Magyarország fejlõdése sokuk számára ismeretlen, hadd mondom el pár rövid szóban, hogy Magyarország gazdasági és politikai tekintetben egyaránt a kelet-európai nemzetek azon csoportjához tartozott, amelyek Lenin szavaival, a kapitalista fejlõdés porosz útját járták. Annyit jelent ez, hogy a kapitalizmus gyõzelmet aratott anélkül, hogy az érintett országokban megsemmisítette volna a feudalizmus maradványait, amint az, például, a nagy francia forradalomban történt. Nos, Magyarországra egy dolog jellemzõ. Ha a német ideológia történetét vizsgáljuk 1848-tól kezdve, azt látjuk, hogy a kapitalizmusnak e porosz útja a német fejlõdést ideológiai szempontból döntõen befolyásolta. Még az olyan oppozíció is, mint Thomas Manné, csupán a hatalomvédte bensõség keretei között nyilvánulhatott meg. Mindennek teljes ellentétét jelenti az orosz fejlõdés, amely Puskintól kezdve Csehovig - szándékosan nem szólok a szocialista forradalomról - a porosz úton járó kapitalizmussal éles ellentétben állt.
Magyarország itt közbülsõ helyet foglal el. A magyar kultúra nagy része - másként, mint Németországban - ezen a fejlõdésen valami módon átment; volt azonban egy sor jelentõs költõnk - hadd utaljak csupán Petõfi, Ady, József Attila nevére -, akik szenvedélyesen tiltakoztak a feudalizmus maradványainak magyarországi konzerválása ellen és e maradványokkal szemben a nép hatalmának megvalósítására törekedtek. E mûvészek sorába tartozott Bartók is.
A néphatalom eszméje Bartók egész tevékenységének alapmotívuma. Bartók, aki kora zenei világával oppozícióban állott, egyfelõl ugyanabba a vonalba tartozik, mint a többi európai mûvész, amennyiben tiltakozott a modern kapitalista társadalom és kultúra által történõ elidegenedés ellen. Másfelõl azonban Bartók különleges helyet foglal el e folyamaton belül: õ a nép nevében tiltakozik. Népen pedig Magyarországon nem régi korok szentimentális maradványait kell értenünk, hanem nemzetközi értelemben vett népeket, minden népet; minden olyan erõt, amelyet az emberi élet kapitalista elidegenedése ellen, az emberséges életért, az emberi feltételekre épülõ életért mozgósítani lehet. Bartók szemében minden népben rejlik ilyen erõ. Ne feledjük, hogy például a Cantata profana - ideológiai szempontból legfontosabb alkotásainak egyike - román szöveg alapján készült. A népi erõ megnyilvánulása tekintetében Bartóknak mindegy volt, hogy magyar, román, elõ-ázsiai, afrikai stb. kultúráról van-e szó. Az embernek a kapitalizmus által történõ elidegenedése elleni tiltakozás talaján született meg a nagy bartóki mûvészet. Ily módon e mûvészet kiteljesítõje annak a vonalnak, amelyet a magyar kultúrában nagy költõink, Petõfi, Ady, József Attila jeleznek.
Rövid elõadásom voltaképpeni tárgyára rátérve, ez az a momentum, amelybõl a bartóki zene megszületett, s amelynek következtében olyan hatalmas jelentõsége van a magyar kultúrában. Ez ad választ arra a kérdésre, hogy voltaképpen mi Bartók zenéjének lényege, mi a jelentõsége a magyar kultúrában és a világ kultúrájában. Ezzel kapcsolatban - ha nem-muzsikus létemre egyáltalán állást foglalhatok - egyetlen dolgot szeretnék kiemelni. Az egész modern zenei mozgalom - s ez igen fontos - voltaképpen mélyen belülrõl jövõ kritikája azon elidegenedésnek, amelyet a kései kapitalizmus honosított meg Európában és Észak-Amerikában. Másfelõl azonban - és ez nem kevésbé lényeges - a bartóki mûvészetben testet öltõ, nem intellektuellek részérõl megnyilvánuló immanens kritika nem a szûkebb értelemben vett mûvészeten belül maradó kritika, hanem az egész emberiség létét érintõ kritika - benne a döntõ szerepet azok a népi erõk játsszák, amelyek megõrizték magát az emberit.
Azt hiszem, hogy a zeneszerzõ Bartók nagysága nem független attól, hogy ezt a tényállást igen korán felismerte és mûvének alapjává tette. Bartóknak a magyar kultúrában játszott szerepe, lényeges mértékben, éppen ezen nyugszik. Azt hiszem azonban, hogy Bartóknak ez a beállítottsága zenéjének nemzetközi vonatkozásában sem közömbös. Ez a zene egyfelõl része az emberiség elidegenedése ellen irányuló nagy mozgalomnak, amelyben a modern zene is szerepet vállalt, másfelõl általa egyúttal új árnyalat is született.
Úgy vélem, hogy egy Bartókkal foglalkozó konferenciának éppen azt a kérdést kell felvetnie, mennyiben determinálták a bartóki zene specifikumát a Marx által jellemezett emberi, kulturális és társadalmi viszonyok. Fel kell vetnie, hogy Bartók zenéje mennyiben volt konform a modern zene általános fejlõdésével s mennyiben járt olyan külön utakon, amelyeket a modern zene nagy ismerõi közül sokan - például Adorno is - tökéletesen félreértettek.
Befejezésül, úgy gondolom, hogy a zenebarátnak, aki egyúttal filozófus és kultúrkritikus is, joga volt ahhoz, hogy ezen a konferencián e bevezetõ szavakat elmondja, anélkül hogy a bartóki mûvek zenei specifikumának kihallására, dilettánsként, a legcsekélyebb jogot is formálná.