VÉGHELYI BALÁZS

Séta a nyíló tavaszban

Nyílnak a virágok, nyílik a tavasz.
A virágzó fák: tavasz menyasszonyai;
korábban kopasz koronájukat
benépesítik a hazaköltözõ madarak.

Arany harangszó úszik
a kinyíló égben,
mint jégtáblák
télen a Dunán,
de a bodros bárányfelhõ-szigetek már
a nyári Balaton
fehér vitorláit idézik.

Tiszta az ég,
tükrözõdik a tó vizében,
mint egy õszinte gyermeki mosolyban
az ember õsi tisztasága.

Ilyen emberi arcú most a természet. -
Leszünk-e mi még valaha ilyen természet-arcúak?
 

Fán függ a világ

Fa nélküli erdõk,
erdõ nélküli fák. -
Szívekkel, mint szalonnával,
szélben leng az ág.

Fa nélküli erdõk,
erdõ nélküli fák. -
Mint a karácsonyfa-gömbök,
fán függ a világ.

Fa nélküli erdõk,
erdõ nélküli fák. -
Télen jön majd egy favágó,
minket is kivág.

Fa nélküli erdõk,
erdõ nélküli fák.

POLGÁR ERNÕ

Sárkányvíz

A pálinkafõzésre erjedõ körte kipárolgása betöltötte már a garázs szûk terét, mûanyaghordókban bugyogva, szutyogva gõzölgött a cefre, mint a vulkán kráterébõl fortyogva felszínre törõ láva, s a terjengõ szag Radír Lacit (így ismerték õt Angyalföldön) a Szeszgyár levegõjére emlékeztette. Radír Laci sofõr volt a Szeszgyárban, de most két napra szabadságot vett ki. Nem indokolta, miért, de nem is kellett, mert tudták anélkül is, hogy itt a pálinkafõzés ideje. S Radír Laci olyan kóstolóval fog beállítani, amit mindenki megemleget. Radír Laci körtepálinkájának már az elsõ kortya selymesen simult az ember szájába, beszivárgott a fogak és a rések közé, s mint a kipréselt olívaolaj csorgott le a garaton, a nyelõcsõn, illata pedig belélegzés után tágította a hörgõket és az ereket.
    - Ez belül radíroz le mindent! Isten az anyjába! - mondta kínálgatás során, a Radír Laci nevet nem indokolatlanul kapta tehát. Hogy ki volt a névadó, biztosan az emlékezet sem õrizte már. Valaki a barátok közül? Tütõ Tibi, targoncás a Papírgyárból? Sajtos Tibi, égetõmester a Zománcgyárból? Egér, a kiugrott papból lett kontár kõmûves? Vagy Gyula úr, a mûvezetõ az Élesztõgyárból?… Egyikük sem tudta, hiszen harminc éve látogatták már Radír Laci garázsát, és ki tudná ennyi idõ után a régmúltat pontosan felidézni? Kocsmák látogatása helyett az angyalföldi garázs vidám társasága a közértben vásárolt sörök, borok kortyolgatása közben inkább kedvükre való idõtöltés volt. Tütõ Tibi szerint õ volt a keresztapa, Sajtos Tibi szerint viszont az Egér az. Egér cáfolta: benne úgy élt a múlt, hogy Gyula volt a keresztapa, amikor kalákában Gyula úr házának alapjait betonozták és a falakat húzták fel.
    - Ne mondjátok nekem, hogy a Gyula úr volt! Amikor az Egér volt az!… Itt ültünk a garázsban, az elõzõ évi körtét inhaláltunk… piroslott már a kertben a málna. Emlékszem… Egér a tél minden lepedékét leradírozta már belül, a málnásban, a bokrok között csuklott össze, és csak mondta, ismételgette: "Radír… Laci! Radír… Lacikám!"… Terike jött érte. Ne beszéljetek ti nekem! Kristálytisztán emlékszem mindenre, mintha tegnap lett volna… Terike a kertben találta meg õt. Egér, amilyen vézna, nem is volt olyan könnyû észrevenni!… Nem emlékeztek? Utána órákon át ezen röhögtünk! Terike… könnyebb õt átlépni, mint megkerülni… olyan húsos, megtalálta, mesélte Sajtos Tibi, Egeret a vállára vette, és hazavitte. Irigyeltük is az ingyenes házhozszállítást! - nézett Egérre.
    - Lehet - Egér széttárta a karját. - Ki emlékszik azokra az idõkre? Rég volt, mint Rákosi és ötvenhat!
Radír Laci felemelte az egyik hordó fedelét, beszagolt és megjegyezte: - Itt mese már nincs, fõzni kell! Isten az anyjába!
Összeszerelte a szeszgyári lakatosmûhelyben fabrikált pálinkafõzõt, helyére került az üst, a lepárló, az összekötõ csövek, most is, mint évek óta változatlanul, illeszkedtek egymásba, a felaprított akácfahasábok alatt meggyújtotta az újságot, a Népszabadságot járatta emberemlékezet óta. Elõtte a Szabad Népet. Gyújtósnak az is kiválóan megfelelt. Azonnal és nagy lánggal égett, "mint a Molotov-koktél ötvenhatban", állapította meg egyszer Egér, aki állítólag orosz tankot is lángba borított akkor. Recsegve, csattogva égett az akác, s mint egy zenekari mûvet, élvezet volt hallgatni, de még inkább látni, ahogy mûködésbe lendült az egész szerkezet. A felfokozott pillanatban aztán egyszer csak nyomkodni kezdte valaki a kertkapura felszerelt csengõ gombját. Radír Laci nem látta a garázs ablakából, ki lehet az, csak a házból idáig hallatszó csengõ berregése szólt, de úgy, hogy nagyon felidegesítette.
    - Cefrézés közben jön a finánc? Isten az anyjába! - Kinyitotta a garázsablakot és kikiabált: - Ki az? Fényes nappal, hétköznap délután, decemberben?
    - A szeszkommandó! - röhögött Tütõ Tibi.
    - Ütõdött! Gyere be! Nyitva a kapu, õ meg csönget… - dohogott Radír Laci, s észre se vette Tütõ mikor ért a garázsba, számára az volt most a fontos, hogy fát tegyen még a tûzre. - Bolond Istók! Csönget, mint a villanyszámlás - s tûzifát dobott még az üst alá, Tütõre nézett, aki ekkor már a hozott söröket nyitotta ki, és töltötte korsókba.
    - Engedélye van magának pálinkafõzésre, Radír? - kérdezte Tütõ.
    - Van - hangzott a válasz -, de Sajtos Tibi Creptónak képzelte, és azzal törölte ki.
Ittak a sörbõl.
    - Ászok! A legeslegjobb! - sóhajtott Radír Laci.
    - Egérék? - kérdezte Tütõ.
    - Jönnek, ne félj: nem hagyják ki! Sajtos Tibi a gyárból egyenesen idejön…
Tütõ Tibi az órájára nézett. - Akkor már itt kellene lennie!
    - Egér fusizik, errefelé, valahol a Vizafogónál. Gyula úr meg kiíratta magát…
    - Évi rendes egy hétre?
    - Legalább… Csönd! - Radír Laci felemelte a mutatóujját, és fülelt.
A vilmoskörte illata terjengett már a garázsban, s mint az esõcsatornából nyári hõség után az égi áldás, a körteillatú gõz cseppekké duzzadva csordogálni kezdett a nádfonatú demizsonba.
    - Elindult! - mondta Radír Laci.
    - El - felelte Tütõ Tibi. Álltak és nézték miként válik tiszta itallá a rothadó gyümölcs.
    - Varázslat!
    - Az - bólogatott Tütõ Tibi. Megitták a sört, a pálinka pedig csak csorgott és idõközben megérkeztek a többiek is. Sajtos Tibi tatárbifszteket, Egér kocsonyát, Gyula úr darált erõspaprika darabkáktól pirosló, ropogós, friss káposztáspogácsát hozott.
    - Dinszteli a káposztát a lányom, az elsõ sodrás után rakja rá a tésztára, és csak aztán szórja meg darált paprikával, majd az egészet még egyszer gyúrja és sodorja! Ez a hászidok receptje! - mondta Gyula úr. És ivott sört õ is a pogácsára.
    - Áldott legyen a keze annak a lánynak! Egyszer még rabbi felesége lesz, Isten az anyjába! - majszolta a pogácsát Radír Laci, és a garázsba beállított konyhakredencbõl porcelántálat vett elõ. Fénylõ ünnepnapokon, amilyen a mai is, mindig készített olvasztott csokoládéval bevont tortát, amelyet rumban áztatott kókuszreszelékkel díszített.
A mûhelyasztalon terítettek maguknak.
    - Sajtos Tibi "tatárja" és Egér kocsonyája úgy tartozik hozzánk, mint halotthoz a mozdulatlanság - jegyezte meg Tütõ Tibi, és erõs paprikával szórta meg a kocsonyáját is. Egér csóválta a fejét, de nem a paprika miatt, hanem azért, mert temetett õ már olyan halottat, amelyik megmozdult, aztán meg fel is ült. De most nem fogott a történetbe, úgy rémlett neki, hogy már megtette.
    - Olyan - felelte Gyula úr. - Aki nem ült még itt, nem tudja, miért jó élni.
    - Nem - bólogatott Radír Laci, s megfordult a fejében: lehet-e egy kocsmában bármi ehhez fogható?
Csöpögött a körtepálinka, Radír Laci kupicákba töltött belõle mindannyiuknak. Elõbb csak szagolgatták, aztán az elsõ kortyot ízlelgették, a szájukban csettintgetve morzsolgatták, s csak aztán nyelték le. Radír Laci mély lélegzeteket vett. Inhalált. Egér a Székely Himnuszt kezdte énekelni. "Ki tudja merre, merre visz a végzet…" A többiek mentek a szöveg és a dallam után. "Göröngyös úton, sötét éjjelen…" Egér emelt egy kicsit a hangerõn: "Segítsd még egyszer, gyõzelemre néped…" A kórus vele énekelte: "Csaba királyfi, a csillag ösvényen…" Egér pap volt régen, nem kántor, gyönyörûen énekelt mégis, most pianóra szelídülve folytatta: "Maroknyi székely, porlik mint a szikla…" A kórus együtt énekelt vele: "Népek harcától, zajló tengeren. Fejük az ár, ezerszer elborítja…" A hangerõt emelve fejezték be: "Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!"
    - Sárkányvíz - jelentette ki Radír Laci. - Ha meggyújtanánk a leheletet, lángba borulna!
    - Az biztos - mondta egyetértõen Egér, s amennyire vissza tudott emlékezni, éjfélig is eltartott, amíg az utolsó hordó is kiürült.

Tütõ Tibi fát aprított, Sajtos Tibi tüzelt, Radír Laci demizsonból üvegekbe töltögette a pálinkát… Gyula úr kóstolta… és én is - hebegte Egér.
    - És a házigazdát meg ki verte fejbe? De úgy, hogy belehalt? - kérdezte a nyomozó.
    - Miket beszél?! Hogy a Radír Laci meghalt?… - Egérrel forogni kezdett a világ.
A felesége emelte ki reggel az ágyból, hogy keresik a rendõrök, és hogy Radír Lacihoz viszik. Tütõ Tibit, Sajtos Tibit és Gyula urat már elõ is állították; õk már Radír Laci kertjében fagyoskodtak, amikor Egeret kiszállították a rendõrautóból.
Egér, amikor Radír Lacit holtan meglátta, sírva fakadt, és úgy zokogott, hogy hiába kérdezgették, válaszolni sem tudott. Igaz, nem is emlékezett semmire, ahogy máskor, éjjel most is Terike cipelte haza. Radír Laci felesége meg azt vallotta, hogy hallotta, hogy a férje bemegy a fürdõszobába, miután az összes szeszkazán hazaténfergett már, de többre nem emlékezett, mert elaludt. Reggel pedig már halva találta a párját a fürdõkád mellett. Orvost hívott, aki megállapította, hogy Radír Laci meghalt. A holttestet elvitetni mégsem engedte, mert az idegenkezûséget nem lehetett kizárni, hallgatta Egér a tényállást, amit a nyomozó ismertetett.
    - Radír…! Radír… Lacikám! - szipogott Egér.
Nagynehezen aztán mindenkit hazaengedtek. A rendõrség ugyanis végül valószínûtlennek minõsítette az idegenkezûséget, s azt találta inkább jegyzõkönyvezhetõnek, hogy az elhalálozott személy ittas állapotában csúszott meg a fürdõszobában, fejét a kád szélébe ütötte, és baleset okozta a halálát.
Elérkezett a temetés napja is. És még az elsõ hó is leesett. Egér utolsónak érkezett a ravatalozóba, körülnézett, a családtagokat megismerte, végül Tütõ Tibi, Sajtos Tibi és Gyula úr mellé állt, nézte, csak nézte a nyitott koporsót, a koporsón a feliratot: Elekes László élt 51 évet. Elõbb a gyomra kavarodott fel, aztán meg valami bizonytalanság vett erõt rajta. Tétovázás után Tütõhöz fordult.
    - Õ az? - suttogta.
    - Õ.
    - Biztos?
    - Igen.
    - Ne dumáljatok, temetésen vagytok! - sziszegte Sajtos Tibi.
    - Miért? - kérdezte Egértõl Tütõ.
    - Elekes van a koporsóra írva.
    - Az a földi neve!
    - Értem - mondta Egér és egy ideig csendben maradt. A pap közben megérkezett, a siratóasszonyok pedig elkezdtek énekelni. - Odajönnél hozzá velem? - szólalt meg Egér újra.
    - Minek? - kérdezte Tütõ.
    - Meglátod! - Egér a koporsóhoz ment. Tütõ követte. - Takarj el!
    - Mit csinálsz?
Egér laposüveget vett elõ, és azt Radír Laci fejpárnája alá csúsztatta.
    - Sárkányvíz. Az ideibõl… Kell az útra, ebben a hidegben, amíg Szent Péter elé viszik - suttogta Egér, majd csendben visszatértek a helyükre.
A temetés után szó nélkül indultak haza. Jó ideig együtt mentek, aztán ki-ki amerre lakott. Egér azon kapta magát, hogy Radír Laci háza felé tart, s hallani vélte a hangját: "Megvolt ez is… Isten az anyjába!"
Esni kezdett újra a hó, fújt a szél, Egér inkább mégis hazafelé vette az útját. A kocsma elõtt érzett ugyan némi bizsergést, hogy inni kellene valamit, de erõt vett magán, és gyorsan hazament.
    - Radír… Radír Laci! - Miért iszunk mi ennyit?!… Miért vagyunk mi rabjai az alkoholnak? Ó, Uram, bocsáss meg nekünk, vétkezõknek! Poharakhoz láncolt Prométheuszoknak!… Akik a Kárpátok sziklái alatt örök idõk óta dacolunk Veled… - motyogta kortyolgatás közben maga elé, mintha imádkozna, és bármennyire elragadta is az idei körtepálinka, nem érezte, hogy a sárkányvíz le tudná radírozni mindazt, ami belülrõl most úgy marta õt.
Radír Laci tragikus balesetére gondolt, és szemébõl cseppenként indultak el a könnyei.
Hogy mint került az ágyba, arra másnap reggel nem is emlékezett már.
 
 


 
RUDNAI GÁBOR

Rudabánya
(Magyar Nemzeti Múzeum,
Régészeti tár)

Ahogy ma újra látom,
az elsüllyedt világon
átgázol néhány lábnyom.

Öt ujja van, hat ujja?
Nem táltos, most tanulja
a járást, másodszor, újra,

ha elbukik is, felkel,
mindegy, majom vagy ember,
csak zúg a Pannon-tenger.

És bezárul a lignit,
és aknát is alig nyit.
Az égbõl egy szeletnyit

adjatok nekünk!
 

Élni

Elélni, megélni, átélni, túlélni.
Kiélni? Felélni?
Csak úgy beleélni?
Összevissza élni?
Visszaélni?
Elõzõbe visszahalni? Újraélni?

Élhetetlen? Halhatatlan?
Élõhalott.
 

DONKÓ LÁSZLÓ

ha én J. A. lennék

ha én J. A. lennék
süvegcukrot vennék
a kislábaskával
világgá is mennék
nem járnék urakhoz
sem kegyelmesékhez
    - valami nagy isten-
csudát vinnék véghez.
a nevemet mosó-
porhoz sosem adnám;
ostoromat fonnám
furulyám faragnám…
padlásra mamával
teknõ mellõl mennék
kékítõkék égnek
oldott fénye lennék!
minden kis balázsnak
mesét írnék verset
s villamossal vinném
hátha picit csenget.

BARTUSZ-DOBOSI LÁSZLÓ

Szerelem a bálteremben,
avagy: Mélyvizy Krúdy-kalandja

A századelõs Balaton-parti telkek tudatos parcellázásainak, s a budapesti mûvészvilág villaépítési kedvében mutatkozó töretlenségnek nyomai még évtizedek múlva is könnyûszerrel kiolvashatóak voltak a városka északi részén, a vízparthoz közel esõ területeken. A karcsú fák között, a Jókai park és a Batthyány utca határán, egymást érték a hajdan impozáns épületek, nagyúri villák, szállodák, amelyek mára csak valami régmúlt világ nagy, sötét, ottfeledett jelmezeire emlékeztettek. Legtöbbjük lakatlanul állt már évek óta, s díszét, csillogását vesztve, hozzáidomult a parti fák pasztell színeihez. Szégyellõsen, reménytelenül álldogáltak egymás mellett, mint a másnapos férjek, haragos feleségeik elõtt, s ez a kilátástalan várakozás szép lassan felõrölte bennük az egykori tartást. Ablakaik betörtek, kecses ívû lépcsõik feltöredeztek, tetõik cserepeiket vesztették. Egész megjelenésük a lemondást, beletörõdést hirdette. Ám szakadt "öltözékeik" alól azért még elõvillant néha valami a hajdani arisztokratikus múltból. Egy-egy délceg toronyszoba, katonás oszlopsorok, itt-ott egy kitartó szélkakas, sõt gazdagabb társaikon néhol egy-egy középkori várra emlékeztetõ vízköpõ is jelezte a szebb napokat.
De ki figyelt rájuk? Legfeljebb a ledér, hosszúcombú móló kacérkodott velük évek óta eredménytelenül, hófehér lábának leplezetlen mutogatásával, más nem. Ez kellett Zoltánfi és Mélyvizy fanatikus, állandó felfedezõlázban égõ fantáziájának. Egy enyhe márciusi éjjel, amikor a helyi lakosok már visszahúzódtak tévéik elé, a turisták pedig még csak prospektusokban nézegették Siófok nevezetességeit, a két barát, egy spontán elhatározástól indíttatva, belevetette magát a kivilágítatlan park fáinak rengetegébe. Egyenesen a Krúdy-villa felé vették útjukat, amely eredetileg a Várady Gyula féle Siófok szálló nevet viselte, ám Krúdynak itt töltött néhány nyara önkényesen átkeresztelte az épületet az utókor emlékezetében.
    - Mi van akkor, ha valami kutyás õrbe botlunk? - aggódott Mélyvizy miközben igyekezett barátját követve átmászni a kerítésen.
    - Ugyan, évek óta nem járt itt senki - fölényeskedett Zoltánfi, de azért amíg Mélyvizy beakadt nadrágjával bajlódott, gyorsan körbepillantgatott, hogy fürgén kalapáló mellkasát megnyugtassa. - Minek õrizné bárki ezeket a romokat?
    - Ne viccelj, hiszen ezek még most is milliókat érhetnek!
    - No és azt gondolod, hogyha nem õrzik, valaki ellopja õket? - gúnyolódott Zoltánfi. - Egyébként nekem nem kellenének. Nem elég…
    - … magasak, tudom - vágott közbe Mélyvizy. - Neked ez a mániád. Szerintem te valamiféle megalomániában szenvedsz, mint Albert Speer birodalmi fõépítész.
    - Ó köszönöm, hízelgõ a hasonlat! Egy náci elmebeteg és én, roppant baráti gondolat.
    - Ne bosszants, tudod, hogy nem úgy gondoltam - mondta Mélyvizy, s igyekezett óvatosan lépkedni a csikorgó kavicsokon, hogy a lehetõ legkisebb zajjal haladjon. - Azért lásd be, hogy van némi igazságom a megalomániádat illetõen!
    - Hát persze, hiszen nincs is annál szebb, mint egy városrésznyi lakótelep, toronyházakkal.
    - Borzasztó még a gondolat is. Dunaújváros jut róla eszembe, emlékszel? - fintorgott Mélyvizy, miközben egy közös, régi kirándulásuk elevenedett meg fejében. - Hát nem sokkal arisztokratikusabb egy ilyen villa még így is, ebben a megalázott, elhagyott állapotában is?
    - Hát pontosan ez az. Arisztokratikus, feleslegesen pazarló és még sorolhatnám, de most csend: itt a behatolás ideje! - mondta Zoltánfi, és kezének jellegzetes tessékelõ mozdulatával utat mutatott Mélyvizynek a bejárat felé.
A villa egyik oldalbejáratánál álltak, amelyet egykoron valaki bedeszkázott, de azt az idõ, s ki tudja milyen egyéb erõ, jó néhány helyen már kikezdett. A réseken minden további nélkül átférhetett egy ember, ám a házból oly áthatolhatatlan sötétség hömpölygött ki az utcára, hogy mindketten visszahõköltek.
    - Hagyjuk inkább az egészet - mondta Mélyvizy.
    - Mi van, beijedtél? - mondta magabiztosnak tetszõ hangon Zoltánfi, és már bújt is át az egyik résen. Mélyvizynek nem volt más választása, kénytelen volt követni barátját.
    - Még zseblámpa sincs nálunk, hallod? - akadékoskodott tovább, de azért tovább nyomult elõre, esetlenül tapogatózva a málló vakolatú fal mentén. Kezdetben semmit sem láttak, de ahogy telt az idõ, szemeik kezdtek hozzászokni a sötéthez, s a nagy fekete masszából egyre másra rajzolódtak ki az épület vonalai. Valami egykori cselédbejáróban állhattak, ahonnan egy folyosó vezetett a földszinti termek felé, s egy rozoga lépcsõ az emeletre, illetve az alagsorba.
Zoltánfi, hogy bátorságát fitogtassa, s hogy Mélyvizyt bosszantsa, természetesen az alagsori lépcsõ felé indult, s botorkálva kezdett leereszkedni a sötétbe. Itt ugyanis végképp sötét volt, hiszen semmiféle ablaknyílás nem lévén, parányi fény sem szûrõdött be kívülrõl.
    - Nincs nálad gyufa? - kérdezte közömbös hangon Zoltánfi, de azért Mélyvizy megérezte benne barátjának erõszakkal magára kényszerített nyugodtságát.
    - Ne viccelj, én arra nem megyek. Gyere inkább az emeletre! - válaszolta Mélyvizy, de azért elõkotorta pipás zacskóját, amelyet mindig magával hordott.
Némi habozás után, egy szál gyufát meggyújtva, követte Zoltánfit, aki maga is bizonytalankodva, csak két lépcsõt haladt lefelé ez alatt az idõ alatt. A hirtelen felvillanó fényben, alig néhány lépcsõfokkal lejjebb, egy döglött, s már foszló macska tetemét pillantották meg, s a váratlan látvány azonnal eltérítette õket a továbbhaladástól. Sietõs léptekkel indultak a másik irányba. A földszinti termekkel hamar végezve, az emeletre mentek, ahol az egyik nagyobb szobában, amelyiknek pontosan kitörött ablaka elõtt állt egy utcai kandeláber, kissé megnyugodva telepedtek le a fal mellé. Az utcáról beszûrõdõ fény, kellõ világosságot nyújtott ahhoz, hogy egy szusszanásra megpihenjenek, és végre nyugodtan körülnézzenek. A szoba aránytalanul nagy volt és magas, s az utcafront felõli oldal irányában elnyújtott. A plafonon, s az ajtók fölött még most is látszottak az egykori díszítések, s az öles csillárok helyei, egyébként azonban teljességgel üres volt.
    - Íme az egykori Várady-féle szálló bálterme - mutatott körbe Zoltánfi.
    - Micsoda fényûzés lehetett itt a két világháború között! - csatlakozott Mélyvizy, miközben mindketten elmerültek a szoba vizsgálatában. - Biztosan maga Krúdy is ült itt valahol, miközben a tulajdonos felesége után epekedett.
    - Vagy éppen a lánya után! - mosolyodott el kajánul Zoltánfi. - Szép kis eset, mondhatom! Kíváncsi volnék, hogy Várady mit szólt az ügyhöz.
    - Csak fogadott lánya volt, a felesége révén, de azért alaposan megcibálta a kis hölgyet, amikor kiderült az ügy - mondta Mélyvizy fitymálóan.
    - Tényleg? Ezt nem is tudtam. Gondolom az asszony dühöngött a legjobban, hiszen a saját lánya csapta le a kezérõl a lovagját.
    - Nemigen tudott mit tenni, mert Krúdy egy idõ után csak úgy fogadta el a meghívásokat, ha Zsuzsi is jelen volt, így Rezsán kénytelen volt beletörõdni.
    - De nagyon felkészült vagy szerelmi háromszögekbõl! - gúnyolódott Zoltánfi.
    - Szó sincs róla, csak nemrég olvastam Krúdy Zsuzsa könyvét az apjáról, s megragadott ez a nagy érzelem. Képzeld el, ahogy egy harmincas éveinek végén járó, akkor már elismert író, nem törõdve környezetének nyilvánvaló rosszallásával, elkezd udvarolni egy tizenhat éves lánynak! Hát, nem figyelemreméltó?
    - Krúdyt ismerve nem. Én is olvastam azt a könyvet. S bár már régebben, azért jól emlékszem rá, hogy maga a lánya, magas, bikaerõs, gyönyörû kezû szívrablónak nevezte benne az apját, akiért a nõk nem egyszer hajba kaptak, összeverekedtek. Ez ám a regényes eset!
    - Pláne, hogy most itt ülünk. Érzed a hely szellemét? Ilyenkor érti meg az ember igazán a latin "genius loci" kifejezés mélységeit. Szinte látom magam elõtt az egész esetet. Krúdy, mint egy hõsszerelmes, aki közben még nõs, ezt ne felejtsük el, követi az õ Rezsánját a Royalból ide Siófokra. Délelõtt a parton heverészik, ebédnél szellemeskedik a tulajdonossal, de azért nem mulaszt el egy-két bókkal kedveskedni választott hölgyének, majd délután szobájába visszavonulva ír. Alkonyatkor a parton sétál és az õ szeretett Balatonját nézi, majd este megint a hölgy társaságát keresi a bálteremben, azaz itt.
    - Mi ez? Valami lányregény? - epéskedett Zoltánfi, de Mélyvizy nem hagyta kizökkenteni magát, s mintha könyvbõl olvasta volna, folytatta.
    - Egy ilyen alkalommal, amikor Rezsán lánya, Zsuzsa tizenhat éves lett és elõször engedték felnõtt társaságba, s Krúdy szokásos módján most is a családdal töltötte az estét, a terembe libbenõ gesztenyebarna hajú, ártatlan szemû lány megbabonázta õt. Felejtve a nõt, aki miatt idejött, csak a fiatal, kissé molett, rózsaszín selyemruhás lányt látta maga elõtt, s többé nem is tévesztette szem elõl.
    - Mindig talált rá alkalmat, hogy a lány közelébe férkõzzék, bármennyire is igyekezett a féltékeny mama megakadályozni - kapcsolódott be a képzelt események továbbszövésébe Zoltánfi is, mert ekkor már õrá is átragadt e különös szerelem helyszínének varázsa. - Egyik nyár követte a másikat. Titkos levélváltások, telefonbeszélgetések s lopott gyerekszobai találkák adták a keretét szerelmük kiteljesedésének, míg egy alkalommal…
    - … míg egy alkalommal Krúdy rávette a lányt, hogy szökjenek meg - vette vissza a szót Mélyvizy. - Zsuzsi rá is állt a dologra, de a regényes kaland kitudódott, így erõszakkal elválasztották õket egymástól. De ez is csak ideiglenes maradt, mert a távolság növelte bennük az egymás iránti szerelmet, s nem kellett sok idõt várni, hogy végleg egymáséi lehessenek.
    - Már csak Bella, az elsõ feleség volt útban, akitõl Krúdy gyors ütemben elvált, s az idõközben a Várady családból kitagadott Zsuzsival összeházasodott - fejezte be Zoltánfi a történetet, s megelégedetten dõlt neki a dohos falnak.

Mindketten hallgattak, de érzékelhetõ volt, ahogy agyukban szinte kattognak a fogaskerekek, s öntudatlanul gyártják a cselekmény további menetét. Percekig semmi sem történt. A nagy ház bölcs hallgatásba burkolódzott, a park fái sem susogtak olyan tapintatlanul, s mintha minden és mindenki a történet befejezését várta volna feszült izgalommal.
Ekkor azonban váratlanul fülsértõ csörömpölés hasított bele ebbe a tömör csendbe, mint amikor valaki egy nagy üres teremben lopakodva, véletlenül belerúg egy konzervdobozba. Zoltánfi és Mélyvizy megdermedt e váratlan zajra. Majd  szinte egyszerre pattanva fel helyeikrõl, futásnak eredtek.
Néhány másodperc múlva már az utcán loholtak egymás mellett, harsányan nevetve kalandjukon, s megkönnyebbülve a menekülés sikerességén. A város boldogan fogadta vissza õket civilizáltan fényes utcáival, s õk hátra sem nézve a nagy, komor ház felé, eltûntek a lakótelepek irányába.
Krúdy pedig? Haláláig együtt élt Zsuzsival a Margitszigeten, majd Óbudán, bár házasságuk néhány év alatt sokkal prózaibbá vált, mint az várható lett volna az elõjelek alapján.
 
 

SZABÓ BOGÁR IMRE

Tele dátumokkal

Mintha késekkel,
úgy vagyok tele kínzó dátumokkal.

Az a rozsdás tõr a szív alatt
a születés fájdalmas óráját,
mint rojtosra nyûtt,
agyonmosott, volt-vörös kokárdát
tûzte örökre
recsegõ-ropogó, egyre jobban sajgó
bordáim közé,
hamubasült-pogácsa színû
mellemre.

Azok a kis fene, fájdalmas pengék
ujjaim bögyében
(a köröm alatt is persze)
X tanító úr/asszony mogyorófa-vesszõvel
(gúnyos szóval, szitokkal)
bölcsen, élvezettel és igazságosan mért
körmösei nyomás fényesedtek csillogóvá
és õrjítõvé.

Az a bárd az oldalamban
(ha kacagok, mindig üvölt a fájdalom is)
meg az a kiskés, bicska a nyakamban,
a hagymaszeletelõ, a disznóölõ, a krumplihámozó
kés, kések - - dátum, dátumok,
balesetek, verések, megalázások,
gúnyos röhejek, aljas törvények,
sanda mosolygások.

Na már most:
ettõl még szépen élek.
Állítom neked, szép az élet,
csupa virág meg kékség,
béke.

Ha elmegyek innen, nem viszek
magammal semmit odaátra,
csak egy-két kést (egy-két dátumot).
Mert ki tudja majd! Szükség lehet rá!

Vagy csak úgy. Emlékbe.
 

Névnapom, a 60.

Névnapom,
a hatvanadik,
megjött értem, mint a ladik,
amelyen majd általkelek,
átevezek
a sötétlõ nagy vizeken.

Mély sötétlõ tengereken
hullámra föl, meredeken,
hullámvölgybe, le a mélybe.
Partot érek? Halva, élve?

Hol az a part,
az utolsó,
amelyen túl nincs már túlsó?

LABBANCZ ATTILA

Legyek

Hold mögé rejtett vallomás.
Hajnali fényben eltûnõ látomás.
Legyek a zongorád hangja
Mikor ujjad táncra perdül rajta.
Legyek gléda verseid között.
Édes emlék homlokod mögött.
Legyek véredben úszó erõ
Bánatot elnyelõ temetõ.
Legyek Minden,
Ami körbevesz téged.
Hiszen jelened engem is éltet.