ROZSNYAI ERVIN

Attila, téged mindenki tegez

Attila, téged mindenki tegez,
és csak a keresztneveden nevez,
holott Sándor és Bandi, kikkel együtt lépegetsz
a gyémántporos csillagutakon,
mindenkinek Petõfi és Ady
(az kötekedõ, ez részeges),
de ha azt mondom: József - ki gondolna rád,
inkább a názáreti ács,
vagy a rabszolgának eladott ótestamentumi álomfejtõ,
vagy egy rizsporos Habsburg-ivadék
rezdíti meg az emlékezet állóvizét -
te már csak Attila maradsz.

Persze, ha csillag vagy, ami kétségtelen,
egyike az imént megidézett
hármas csillagkép tûzpontjainak,
te sem lehetsz közelebb hozzánk,
mint a másik kettõ, kiket családnevükön emlegetünk,
hiszen tõlünk, földi téblábolóktól
gyakorlatilag minden csillag egyformán távoli.

Ámbár az is lehetséges,
hogy a közelség s távolság fogalma
éppen az ellentétes okból
veszti értelmét ez esetben:
vagyunk ugyanis egynéhányan,
kik bévül hordjuk ezt a
hármas csillagzatot,
mint rendjelet mellünk belsõ oldalán,
mint a szívünkhöz vezetõ
s onnan szétfutó ereket.
Ha pedig így áll a dolog,
akkor mindhárman egyek vagytok
egymással és velünk:
mi vagyunk ti, ti vagytok mi,
egység, amely összetöri a nyelvtant,
de az eszmei egynyelvûek azért
bizonyára megértik, mire gondolok.

És úgy hiszem, megértik azt is,
hogy nem a nagyságrendek összemérhetetlenségét
akarom kétségbe vonni,
egyenlõ mércével mérve
szédelgõ porszemet és
szirtet, mely nekifeszül az idõnek,
csak régi közhelyekrõl
fújom le a port,
vallva, hogy cseppben is
remeghet a tenger,
és az imbolygó mécsvilággal
a napsugár tör vágyakozva vissza
õsforrása felé.
Nem az önteltség beszél tehát,
nem a magát szivárványként kelletõ
buborék gõgje szól belõlem,
amikor azt állítom kicsiny magunkról,
hogy belénk zárultak õk,
az égi óriások közt is óriások -
nem, nem a gõg, hanem a
büszke öröm csap ki szavamból, úgy bizony.

És tán tudom is a választ,
hogy hármuk közül miért csak
a legfiatalabbat szólítjuk keresztnevén.
Pedig egyformán kedvesek nekünk
mindhárman: õk a mi
családunk, életünk, szerelmetes hazánk,
önnön orcánk, mely a porba buktatva,
annál mohóbban szívja magába és
szórja világgá a mélység
rejtõzõ ragyogását -
különbség ebben nincs közöttük.
Ám egyedül Attila,
szemünk fénye, a mesékbõl kilépõ
legkisebbik fivér,
egyedül õ tudta az egyszeregy aritmetikai igazával azt,
ami a másik kettõnek csak sejtésül adatott,
mert õ volt József, az álomfejtõ:
osztálya nyelve, fájdalmas és bátor,
megalázott és gyõzni fogó,
aki összesodorja álmaink
homályló foszlányait
a tudatos jövõ szálaivá -
ezért Attila õ nekünk,
és nem tévesztjük össze senkivel.

És azt hiszem, nemcsak én
gondolom így, de valamennyien,
mi valamennyien, akiknek
egyetlen félszeg sóhajtása is
viharzó kiáltás,
mennyeket megdöngetõ,
komisz fellegeket gatyájukból kirázó
kiáltás, melyben a föld dübörög.

BISTEY ANDRÁS

Macskajancsi

A tornacsarnok bejáratánál dohányosok csoportja álldogált, a cigaretták parazsa föl-fölvillant a leszálló alkonyatban. A kapu fölötti lámpa nem világított, az arcok belevesztek a homályba. A hûvös, nagy helyiségben alig néhány tucatnyi ember lézengett a falak mentén. Még nem kapcsolták be a reflektorokat. A szemben levõ pódiumon néhány férfi kábelekkel és hangszórókkal bajlódott.
Illés a fal mellé húzódva egy darabig a szerelõk munkáját nézte, azután a lassan gyarapodó közönség kötötte le a figyelmét. Háromnegyed öt volt. Bosszúsan arra gondolt, hogy a nagygyûlés szokás szerint jókora késéssel kezdõdik.
Hirtelen észrevette a lap fotósát. A kopaszodó fiatalember ide-oda cikázott a lassanként benépesülõ csarnokban, néha kezet rázott valakivel, vagy villanó vakuval képet készített egy-egy csoportról vagy ismerõsrõl.
    - Legalább egy félórát késik az elõadó - mondta Illés, amikor a fotós odament hozzá. - Elindulnak Pestrõl ötven perccel a nagygyûlés kezdete elõtt, mintha nem tudnák, hogy milyen az utak errefelé, hát persze, hogy nem érnek ide… Csak egyszer találna üres termet, aki sokat késik, majd meggondolnák…
    - Nyugi, öreg! - A fotós nevetve a vállára csapott. - Még nyitva lesznek a kocsmák, amikor…
Az egyik helyi rádió tudósítója lépett hozzájuk. Vastagon sminkelt, szõke nõ volt, kis bõrtáskában magnó lógott a vállán.
    - Megjött már az elõadó? - kérdezte köszönés helyett.
    - Még nem, de a tévések már lesben állnak, hogy interjút készítsenek vele - mondta a fotós.
A nõ halkan káromkodott. - Mindig ezt csinálják! A gyûlés elõtt elmondatják a szónokkal, hogy mirõl akar beszélni, készítenek néhány vágóképet, és elhúznak a sunyiba. Mi meg itt dekkolunk.
    - Ma mindenki be van sózva, vagy mi? - nevetett a fotós. - Pedig ez is beleszámít a nyugdíjba.
    - Eridj inkább, csinálj néhány képet az elõadóról, amikor fölmegy a pódiumra - mondta Illés.
    - Hol van az még?
    - Na nem…! - A szõke riporternõ ismét káromkodott, azután a táskájából mikrofont és zsinórt vett elõ.
Illés közel hajolt hozzá.
    - Valamikor a riporterek akkora magnóval jártak, mint egy diplomatatáska - mondta. - Most meg ezzel a kis izével ugyanúgy…
    - Az akkor volt. - A nõ nem nézett föl, a zsinór végén levõ dugót próbálta beilleszteni a magnóba, de a félhomályban nem sikerült.
Illés kivette a zsinórt a kezébõl.
    - Majd én - s a helyére tette. - Látod, nekem jobb a lyukérzékem.
    - Nyûgös vagy ma, Borika - mondta a fotós nevetve, és hirtelen rávillantotta a vakuját.
    - Húzz a francba! - A nõ hátat fordított nekik, és arrébb ment néhány lépéssel.
    - Megbuggyant ez a csaj?
    - Mit tudom én? - Illés vállat vont. - Lehet, hogy megint válik, vagy leépítés lesz náluk. Annyi oka lehet…
    - Szerbusztok lányok, fiúk! Mi újság?
Magas, fekete hajú, cigányosan barna fiatalember lépett hozzájuk, a másik helyi rádió tudósítója. Az õ vállán is bõrtáska lógott.
    - Szia, Gabi!
    - Úgy néz ki, telt házunk lesz, szépen gyülekezik a nép. Még kint is vannak vagy százan.
Egy propagandista törtetett át a tömegen, lihegett a sietségtõl, és izzadságpatak folyt a halántékáról. Papírlapokat lobogtatott.
    - Gyerekek - mondta levegõ után kapkodva -, hoztam egy kis puskát.
Mind feléje fordultak, a riporternõ is közelebb jött.
    - Mi ez?
    - A vendégünk beleegyezett, hogy a beszéde fõbb gondolatait…
    - Papírból beszél? - kérdezte egy kis grimasszal a rádiós.
    - Nem, de nyilván átgondolta, hogy mit akar mondani, és vázlatot is készített. - A propagandista hangjában egy kis sértõdöttség volt. - De ha nem kell, ne használd, mi csak segíteni akartunk.
    - Helyes, helyes - szólt közbe Illés. - Nagy emberismeretre vall, hogy számoltok az újságírók lustaságával.
A propagandista nevetett, és indult volna, de egy lépés után visszafordult.
    - Ha valaki interjút akar a nagygyûlés után a vendéggel, el tudom intézni. A kisteremben lehet róla szó. Odakészítettünk egy kis harapnivalót is - tette hozzá kacsintva. - Ha nagyon megéheznétek…
    - El tudom intézni - utánozta dühösen a szõke riporternõ, amikor a propagandista eltûnt a tömegben. - Majd megvesz a kedves vendég, hogy valaki interjút készítsen vele. Bezzeg a választások után tíz napig telefonálgathatsz neki, mire egyáltalán szóba áll a szar kis vidéki…
Tévések nyomakodtak át a sûrûsödõ tömegen. Az operatõr a vállán hozta a kamerát, egy másik mögötte lépkedett az állvánnyal, egy vékony, fekete nõ pedig ezüstszínû fémtáskát cipelt.
    - Rendesek vagytok, hogy megvártatok - kezdte vigyorogva az operatõr.
    - Neki mondd, ha azt akarod, hogy elküldjenek melegebb vidékre - mondta Illés, és a riporternõre mutatott.
Hirtelen kigyúltak a reflektorok, a hangszóróból üvöltve megszólalt a zene, majd kissé elhalkult. Mind a pódium felé fordultak. A csarnok közben megtelt, a levegõ melegebb lett, pedig nyitva volt a kétszárnyú nagy ajtó. Egy ismert tévés mûsorvezetõ ugrott föl a pódiumra, energikusan a mikrofonhoz lépett, megkocogtatta a körmével, és egészen közelrõl belekiáltott:
    - Jóóóestééét kívánok! Köszönöm, hogy ilyen szép számmal eljöttek ezen a szép tavaszi napon! Bevezetõül hallgassanak meg egy szép verset.
    - Mit? - kérdezte az operatõr dühösen. - Verset? Tiszta õrület, ahogy húzzák az idõt!
    - Hehe! - A rádiós fiatalember gúnyosan mosolygott. - Azt hitted, hogy készen vagy, mi? Most szépen meghallgatod a versikét, majd azután jöhetnek a vágóképek.
Az operatõr válasz helyett elindult a pódium felé, a társai libasorban követték. A fotós már ott villogtatta a vakuját, Illés nem vette észre, mikor hagyta ott õket. Elõvette a jegyzetfüzetét, amelyben már csak két üres lap volt. Az utolsó elõtti tetejére fölírta: "Választási nagygyûlés", alá pedig, hogy "Vers", de ezt ki is húzta azonnal.
A költemény hosszú volt, amikor Illés újra a pódium felé fordult, még mindig nem volt vége.
Odafordult a szõke riporternõhöz. - Nem tart ez olyan sokáig.
    - Mibõl gondolod?
    - Nincsenek székek, áll a közönség. A múltkor ülõhelyek is voltak, akkor vagy másfél óráig elhúzódott.
A nõ vállat vont. - Nekem mindegy. Ha a muksó beszélni kezd, fölveszek néhány mondatot, azután elhúzok innen a…
Gyér taps szakította félbe a mondatát. A szavaló hajlongva kiment. Izgatott mozgolódás támadt, azután ismét a tévés mûsorvezetõ lépett a mikrofonhoz, és kinyújtott karral arrafelé mutatott, ahol egy kisebb csoport indult a pódium felé.
    - Kedves barátaim! Szeretettel köszöntjük városunk jövendõ országgyûlési képviselõjét, aki magas minisztériumi beosztásában is mindig tudta, mivel tartozik szülõhelyének…
Nagy taps szakította félbe, innen-onnan ováció hallatszott, amíg a csoport fölment a pódiumra. Illés megismerte a polgármestert, a megyei közgyûlés elnökét, ott volt néhány önkormányzati képviselõ is. A vendég és egy ismeretlen magas, sovány férfi megállt a mikrofonnál a tévés mûsorvezetõ mellett, a többiek hátrább húzódtak.
A mûsorvezetõ csendet intett. - Most pedig - kezdte, amikor a taps elhalt - egy meglepetést szeretnék bejelenteni. Nagygyûlésünket megtisztelte jelenlétével német testvérpártunk magas rangú képviselõje…
Szavait elnyomta az ismét kitörõ taps.
    - A kurva életbe! - morogta Illés. - Nem értettem a faszi nevét.
    - Nyugi - fordult feléje a rádiós fiatalember. - Rajta van a papíron - és meglengette a propagandistától kapott lapot.
Illés eltette a jegyzetfüzetét.
    - Lehet, hogy el is tûnök innen. Te maradsz? - A rádiós bólintott. - Felhívsz, ha valami történik? Leszakad a tetõ, tûz üt ki, szóval ha valami érdekes…
    - Jól van. Már mégy?
    - Ezt még megvárom.
A hosszú német az állványhoz lépett, a mûsorvezetõ elõzékenyen magasabbra állította neki a mikrofont.
    - Kedves mádjár bárátáim - kezdte olvasni egy papírlapról. Kuncogással vegyes taps hallatszott. A vendég arcán is megjelent egy kis bocsánatkérõ mosoly. - Üdvözölni szeretnem a mádjár testfér… férpárt minden táját es szimpati… szimpatizan… sát - folytatta, amikor a taps megszûnt.
    - Ez lesz a rádiótok új hírolvasója? - fordult Illés a szõke riporternõhöz, aki álmatagon, félig hunyt szemmel a falnak támaszkodott.
    - Mi van?
    - Ez lesz az új hírolvasótok?
    - Hülye!
A rádiós fiatalember kárörvendõen nevetett, a nõ pedig ismét behunyta a szemét. Nevetéssel vegyes taps hangzott föl, a német hajlongott, majd a taps halkultával hátrább lépett.
    - Most pedig - kiáltotta a mikrofonba a mûsorvezetõ - átadom a szót városunk jövendõ országgyûlési képviselõjének, akitõl mindnyájan azt várjuk, hogy képviselõként is ugyanúgy vegye szívére ennek a városnak a gondjait, mint magas minisztériumi posztján eddig is tette.
    - "Szívére veszi gondjainkat, vállára venni nem bolond" - mormogta a rádiós fiatalember. Magyartanár volt, akkor kezdett dolgozni a rádiónál, amikor takarékosságból megszûntették az iskoláját.
    - Tehát megegyeztünk? - kérdezte Illés. - Majd én hívlak, mielõtt leadom a tudósítást.
    - Oké! - A fiatalember intett. - Eredj csak.
A vendég beszélni kezdett. Illés visszatette a jegyzetfüzetét a táskájába, és átnyomakodott a tömegen a kijárat felé. A sokaságtól párás meleg volt a csarnokban, érezte, hogy az inge nedvesen tapad a hátára. Kint nagyot szívott a hûvös tavaszi levegõbõl, és begombolta a kabátját.
Csoportok ácsorogtak a bejárat elõtt, majdnem mindenki cigarettázott. Illés észrevette a lap fotósát.
    - Kész vagy? - kérdezte.
A fotós kezében is cigaretta füstölgött. - Elszívom, és megyek.
Csend volt egy darabig, Illésnek olyan érzése támadt, mintha miatta szakadt volna félbe a beszélgetés.
    - Micsoda csõcselék! - törte meg valaki a csendet. - Utálom a primitív embereket.
Illés felismerte, fotós volt õ is, Borosnak hívták. Rendezvényeken fotózott, és a képeket eladta a résztvevõknek. Néhány hónapig dolgozott a lapnál is, de elküldték, mert túl sokat maszekolt. Akkoriban volt egy kisebb konfliktusuk, Illés képet kért tõle az egyik cikkéhez, de Boros közölte, hogy nem csinálja meg, mert nem ér rá, és nem is éri meg neki. Azóta nemigen beszéltek egymással, legföljebb köszöntek, ha elkerülhetetlen volt.
    - Mi bajod velük? - kérdezte Illés élesen. Maga is meglepõdött, hogy hirtelen ennyire felbosszantotta a fotós megjegyzése.
    - Ordítanak, tapsolnak - felelte Boros -, pedig szerintem nem is értik, hogy mit mond a szónok.
    - Ha annyira utálod õket, mit keresel itt? A pénzük bezzeg kell, ugye?
    - Most mi van? - Boros csodálkozva rábámult.
    - Semmi. Csak nem tudom, mi a fenétõl vagy ilyen nagyképû.
Boros fölemelte a hangját. - Nem te szabod meg, hogy mit mondhatok, és mit nem!
    - Az a szerencséd - morogta Illés.
A lap fotósa eldobta a csikket, és megfogta a karját. - Menjünk, még sok dolgunk van.
Illés szó nélkül hátat fordított. Boros még mondott valamit, de nem értette. Némán mentek az autóig. Amikor kitolattak a parkolóból, a fotós azt mondta:
    - Jól összebalhéztál a sráccal. És milyen váratlanul! - Illés nem válaszolt, hát folytatta: - Két-három mondat, és már a plafonon voltatok. Jó, hogy nem vágtad pofán.
Illés lassan megnyugodott.
    - Nem vágok én senkit pofán - mondta. - Csak bosszant, ha kis macskajancsik játsszák az eszüket.
    - Lehet, hogy nem is õ bosszantott föl igazán - mondta óvatosan a fotós. - Csak nála szakadt el a cérnád. Az ember néha maga sem tudja… - Hallgatott egy darabig, azután halkan fölnevetett. - Macskajancsi… ezt még nem hallottam, de nagyon jó.


 
DUDÁS SÁNDOR

Csak-csak megvirrad

Szendergõn nyújtóznak bükkök, tölgyek,
fátylas szemüket ki sem nyitják,
még nem hajnallik,
és nem jönnek
fehér köntösökben a nyírfák
harmatos völgyeken át,
zizegõ
lombjuk monoton ütemére
visszaalszik a szél is,
nincs erõ
és mersz rákérdezni:
mivégre
ez a nagy restség, miért nem dereng
az út, a járható: az irmag,

    - hanyatt feküdve mélázgat a csend
s reménykedve: csak-csak megvirrad.

BODA MAGDOLNA

(szitakötõ)

színes gyermekrajzok
de ne húzd át
a groteszkre sikeredett
embert
besatírozott angyalka
szárnyakkal
tüllcsíkokkal és hurkákba
redõzött girlandokkal
ugye mégis repülünk
a képzelet helikopterén
még ha furcsán erõlködik
is a motor
és gyenge lengõlétrán
imbolyog a túlsúly
mint krikszkrakszember
gyermekrajzokon

SZÖLLÕSI MÁTYÁS

Hang a hanghoz

Azonnal úgy volt, mégsem adatott,
elkaptam volna félkör-alakod
és fénybe húztam volna, önmagamhoz,
ahogy térben csapódik hang a hanghoz,
de legszörnyûbb az, hogy a csöndeden,
elhallgatásban ott a végtelen
s bennem csönded - még ha fáj is - ragyog,
mert fényt gyújtanak tüskés csillagok,
s kínjaid majd oszlanak ott a másban,
úgy, mint a megdermedt vércsepp a lázban,
mert ha átnyúlok önmagam fölött,
hûvösre oltó félelmek között:
nekem, fényszilánknak, aki vagyok,
a sötétségben elvész alakod.

BENE ZOLTÁN

Míg kitavaszodik

Rókus behúzta maga mögött az ajtót, vállára vette kopott sporttáskáját, egyik kezével megmarkolta elnyûtt bõröndje fülét, másik kezével a lábához simuló papírdoboz spárgáját, amellyel összekötözte, hogy szét ne essen, azzal elindult. Vissza se nézett. Ebbe csaknem belepusztult, de nem nézett hátra. Lebotorkált a lépcsõkön, ki a lépcsõházból az utcára, a megállóban felszállt a hármas számmal jelölt villamosra, majd négy megállót követõen leszállt róla, hogy egy kis keresztutcában álló, málladozó vakolatú parasztház kapujánál megállapodjék. Itt lakott Bözsi néni, a kellemetlen szagú özvegyasszony, akinél Rókus szobát bérelt. Bözsi néni ezúttal éppúgy barátságtalanul fogadta új albérlõjét, mint elõzõ délután, amikor egyezségre jutottak a bérlet feltételeirõl, ez azonban Rókust egy cseppet sem zavarta. Új életterében, a négyszer ötös, dohos szobában, amelyben egy õsöreg szekrény, egy foszlott matracú heverõ, egy íróasztal, egy szék, egy komód és a sarokban egy állványon lavór állott, kipakolta minden ingóságát: ruháit, könyveit a sporttáskából és a bõröndbõl és számítógépét a spárgával többszörösen átkötözött papírdobozból. Miután imígyen beköltözködött, visszatért az odakint tomboló fülledt nyárba.
Bóklászott az utcákon, s minden szembe jövõre ráköszönt. Senki nem köszönt vissza, ám ez Rókust fikarcnyit sem érdekelte. Végül betért egy Tölgyfa nevû kiskocsmába, amelynek barátságos kerthelyiségében helyet foglalt, és fröccsöt iszogatott. Így képzelte el hátralévõ életét: üldögél eme kiskocsma (Tölgyfa) árnyas kerthelyiségében, és fröccsöt iszogat. Zsebében egymillió forint lapult; amíg abból tart, fenntartható a terv. Rókus elégedetten elmosolyodott, és intett a pincérnõnek, hogy hozzon még egy fröccsöt. A pincérnõ bólintott, és csakhamar kihozta a rendelést, közben megmutatta Rókusnak hosszú és barnára sült combjait, de nem ért el általuk semmiféle hatást. Rókus nem kívánt hölgyekkel ismerkedni, viszont nap mint nap ott ücsörgött az árnyas kerthelyiségben, és itta a rizlinget szódával.
    - Maga olyan magába forduló típus - szólította meg egyszer a barna combok gazdája.
    - Maga viszont tolakodó - hárította el a közeledést Rókus, vérig sértve ezzel a pincérnõt, aki ezután csak a legszigorúbb három lépés távolság betartásával szolgálta ki. Ennek Rókus határozottan örvendett.
Már öt-hat hete éldegélt a nem túl kellemes szagú Bözsi néni albérlõjeként, mikor egyik reggel bekopogtatott hozzá az özvegyasszony.
    - Rókus úr - mondta, mikor csúnya feje megjelent az ajtónyílásban. - Megtenné, hogy itthon marad, amíg elmegyek orvoshoz?
    - Nem szívesen - dörmögte Rókus.
    - Tegye meg mégis - kérlelte Bözsi néni. - Tudja, három napja hozzám költözött a fiam, s nem hagyhatom magára. Beteg szegény. Semmit nem kell tennie, csak maradjon itthon. Én hamar megjövök!
    - Nem bánom - vonta meg a vállát Rókus, és becsukta az ajtaját.
Ezt követõen hetente egy-két, késõbb két-három alkalommal az özvegyasszony megkérte Rókust, hogy maradjon otthon, amíg õ ide-oda-amoda elszalad ügyes-bajos dolgait intézni. Rókus beletörõdött, hogy nehéz az élet, és eleget tett fõbérlõje kérésének, s ezeken a napokon csak késõbb látogatta meg az árnyas kerthelyiségû, Tölgyfa néven közismert kiskocsmát, annál is inkább, mert az õsz, majd a tél beálltával kénytelen volt a tetõ alatt, a falak között fröccsöt iszogatni, ahol óhatatlanul tanújává vált a kocsmában folyó életnek, ami egyáltalán nem érdekelte, sõt: idegesítette.
Egy alkalommal azonban, mikor fõbérlõje ismeretlen fiát vigyázta, úgy határozott, hogy megnézi magának ezt az embert, aki miatt csak késõbb indulhat útnak, s ezáltal voltaképpen korlátozzák a személyes szabadságában. Benyitott hát a háznak abba a fertályába, ahol az özvegyasszony élte életét. Elõször észre sem vette. Csak meresztgette a szemét, csak nézelõdött, csak keresgélt, de nem látott semmit. Az sem tûnt fel neki, hogy fõbérlõje hazatért.
    - Mit keres, Rókus úr? - hallotta egyszerre Bözsi néni hangját.
Összerezzent, mint akit rajtakapnak valamin.
    - Gondoltam, bemutatkozom a fiának - hebegte.
    - Ott ül a sarokban - intett Bözsi néni a fejével a sarok irányába. - Csak bátran!
A sarokban valóban ült egy alak, Rókus nyilván látta is, mikor keresgélt, de nem gondolta, hogy élõlény. Emberhez például csak igen távolról hasonlított, viszont ha jobban megfigyelte, megállapíthatta, hogy halkan szuszog. Utána már meg tudta különböztetni a testét a fejétõl, és azt is látta, hogy a szemeit körbe-körbe forgatja. A lábait maga alá húzta, a karjait a háta mögé dugta. Csirkemelle volt és nem nyomhatott többet harminc kilónál.
    - Mi történt vele? - kérdezte Rókus elborzadva.
    - Képtelen volt elviselni a válást - felel Bözsi néni. - Öngyilkosságot kísérelt meg. Méreggel. Túlélte, de látja, mi lett belõle.
    - Látom - sunyta le a fejét Rókus. - Viszontlátásra! - köszönt, és útnak eredt.
Megszokott kiskocsmájába tért, a Tölgyfába, megszokott fröccsét iszogatta, ám ezúttal nem csak maga elé bámult, hanem maga körül is nézelõdött. Ez meglepte a Tölgyfa törzsközönségét.
    - Mondja, mibõl él maga? - lépett hozzá a barna combú pincérnõ (aki barna combjait hónapok óta hosszú szárú nadrágba rejtette), és közben egy nedves ronggyal letörölte az asztalát.
    - Elváltam. A feleségem új pasasa kifizette a részem a lakásból, amennyi szerintük járt, azt élem föl - ismerte be csöndesen Rókus.
    - Akkor ezért olyan mogorva és olyan durva - állapította meg a pincérnõ békülékenyen.
    - Bocsánatot kérek.
    - Semmi baj - legyintett a nõ. - Régóta dolgozom a szakmában, föl se veszem az ilyesmit! Hanem azt árulja el: mihez kezd, ha feléli azt a pénzt?
Rókus erre nem válaszolt semmit, csak ingatta a fejét.
    - Nem kell úgy összezuhanni! - simította meg Rókus kócos haját a pincérnõ, és továbblépett, hogy a következõ asztalt törölje le.
    - Én nem zuhanok össze - motyogta Rókus. Felállt, fizetett és távozott.
Hazatérvén dohos albérletébe, leemelt egy könyvet a polcáról, és bekopogtatott Bözsi néniék ajtaján.
    - Gondoltam, felolvasok a fiának - mentegetõzött, mikor fõbérlõje szigorú arccal kinyitotta az ajtót.
    - Azt lehet - engedte beljebb Bözsi néni Rókust, és Rókus ezúttal nem is érezte az özvegy bántó szagát. A sarokba ment, leült, és olvasni kezdett. Az emberroncs csak forgatta a szemeit. Rókus azonban olvasott rendíthetetlenül. Mikor abbahagyta, s elbúcsúzott, Bözsi néni még utána szólt:
    - Holnap, ugye, befejezi? Érdekes történet.
    - Holnap befejezem - egyezett bele Rókus. - És mindennap olvasok majd, amíg fel nem élem a pénzem.
    - És utána? - ráncolta össze a szemöldökét az özvegy.
    - Utána tavasz lesz - mondta Rókus. - És elviszem a Tölgyfa pincérnõjét kirándulni a hegyekbe.

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

Erdõ mellett

A pestimrei erdõben,
a tél közeledtével,
a leszálló köd takarójába burkolódzva
gyanús árnyak mozgolódnak.
Kezükben fejsze suhog,
fûrész foga összekoccan,
mintha félnének,
hogy rosszat tesznek.
A fa ága, törzse jajong,
csontjuk reccsen.
Az erõlködéstõl zihál a tüdõ,
a fülben dobol a vér.
Csak meg ne hallja valaki?!…

A közeli házak ablakai
vaksin hunyorognak,
függöny sem rebben.
A zajhoz hozzászoktak a kutyák,
farkukat behúzva,
vackukba bújnak.
A szagról felismerik,
hogyha a gazdájuk matat a tilosban.
Nem hiányzik nekik
a farbarúgás, szidalom.
Ám az álmukból felriasztott madarak,
annál jobban rikoltoznak,
de mire bármit tennének,
fészkük földre hull.
Jaj, a fiókáik!
Védenék, de a letört, levágott gallyak
suhogó korbáccsá válnak,
s az ütés szárnyukon, hátukon csattan.
A nyirkos avarban a fájdalomtól elaléltan,
még csapzott tollaikkal betakarják
elnémult kicsinyeiket.

Késõbb, a vaskályha arca kipirul,
a kormos, düledezõ kémény felderül,
s mint a hajléktalan öregember,
dohányhoz ritkán jut,
most pipájából víg szikrák pattannak,
meleg füstöt pöfékel.
A sok gyerek, a zsúfolt ágyban
álmában mosolyog,
s lerúgja magáról a durva pokrócot.

Tolvajt kiáltanék,
de torkom elszorult.
A naptárban 2005 decembere állt,
mégis Jean Valjean jutott eszembe.
Szégyelltem,
mégsem cselekedhettem Javer-ként!…