VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Tegnapi (?) asszonyok

Ézsiás Erzsi nagyon szerette a barátomat, aki nõs ember volt. Csak titokban találkozhattak. Megküzdöttek minden együtt töltött percért. Megesett, hogy kórházi kezelés idõtartamát "csapolták meg". Emlékszem: a barátom valamiféle veseügyekkel került be egy budai ispotályba. Késõ este Erzsivel - és az õ gépkocsijával - odaálltunk a kórház fala mellé. Ott várakoztunk, amíg a barátom át nem mászott a kõkerítésen - úgy, ahogy volt: kincstári pizsamában -, késedelem nélkül perdülve be az elsõ ülésre, Erzsi mellé. Azután eltûntek az éjszakában, amelyet együtt töltöttek, gondosan ügyelve arra, hogy a barátom még a nagyvizit elõtt visszakerüljön az ágyába.
    Erzsit mai divatos szóval "szinglinek" mondanánk. Mert ma is egyedül él, mint akkor, amikor a barátomat szerette. Szült egy lányt magány ellen, de továbbra is lelkes odaadással gyakorolta újságírói hivatását. Ma már - egy tucat könyvvel a háta mögött - irodalmi színvonalon.
    Erzsit elnézve Vas István verssorai jutnak eszembe, amelyeket a "tegnapi asszonyokról" írt: "És utcán vagy hangversenyen, ha feltûntök, szembe velem, / A fejetek fölvetését már messzirõl megismerem, / Mert ilyet nem tudnak semmimód az édesek, a maiak, / A macskatekintetû puhák, a sejtelmesek, a démoniak, / A szemükbe hulló hajúak, a lankatag idegbabák, / Ahogy ti értettétek vívni a szerelem párbaját."
    Vas Pista ezt anyáink nemzedékérõl írta, de illik ez számos asszonyemberre az én generációm körüliekbõl is. Ézsiás Erzsire például, aki egyedül nevelte fel a lányát. Veszélyes vállalkozás: az apa nélkül cseperedõ gyerekek számára rengeteg buktatót rejt az élet. Hogy miképpen lehetséges kikerülni ezeket? Erre ad választ Ézsiás Erzsébet legújabb könyve, amely Kamasznapló címmel most jelent meg a Papirusz Book kiadó gondozásában. Az elõszót Müller Péter kérdésekkel kezdi: "Ki írta ezt a könyvet? Egy kamaszlány? Vagy az anyja - a lányát kívülrõl figyelve s a bõrébe belebújva? Egy nõ írta talán - saját kamaszkorára emlékezve? Vagy tényleg egy hiteles kamasznapló? Nem tudni. Csak egyet, de azt bizonyosan. Ezt a könyvet Nõ írta. A nõvé érés és az igazi anyává érés látszólag 'természetes', valójában katartikus történetérõl. Mindkét nõ felnõ elõttünk - az egyik úgy, hogy szuverén emberré válik, a másik úgy, hogy megtanulja az elengedés mûvészetét. Mindkét feladat nagyon nehéz."
    Nos, ilyen nehéz feladatot csakis az Erzsihez hasonló "tegnapi asszonyok" tudnak megoldani. S gyereküket is csak õk tehetik képessé arra, hogy a feladat rájuk esõ részével sikeresen birkózhassanak meg.

    Az Elsõ ének címû antológiában - amely 1968-ban jelent meg és "kötettelen", pályakezdõ költõk verseit tartalmazta - találtam egy verset. Még akkor, hatvannyolcban. A vers címe Most kell, írója Magyar Katalin. Ilyen sorok voltak olvashatók benne: "Sírokat törünk fel hamleti lázzal, / s gyomrunkon át dübörög a lét. / Fölordít a múlt olyanféle vággyal, / amiért két lépés már nem lehet elég." Nos, akkori lelkiállapotomban nagyon fontos volt nekem ez a vers. Mert akkortájt történt, hogy elpattant bennem valami. És velõmig hatolt a pendülése. A "most kell kiszámítanod a rendet" kategorikus imperatívusza láttatta be velem, hogy a rend magát lemosni téved néha sárba.
    Magyar Kati akkor könyvtáros volt Szegeden, késõbb újságíró lett, különféle lapoknál dolgozott, a neve egyre ismerõsebben csengett kis hazánkban. Ifjúsági regényeket is írt, a Móra Kiadónál jelent meg mind. Késõbb személyesen is találkoztunk, de soha nem tudta meg, hogy milyen sokra tartom a líráját. Ilyen tekintetben én nagyon szemérmetes vagyok. Barátom, Hollós Máté, a kiváló zeneszerzõ is csak most, egy könyvbemutatón értesült arról, hogy mennyire szerettem az apja - Hollós Korvin Lajos - költészetét.
    Magyar Kati aztán eltûnt a látókörömbõl. Mint kiderült, a rendszerváltáskor "átment üzletasszonyba". És mit ad Isten? Tegnap csöngetett a postás, Kati levelével és elsõ verseskötetével, amely nemrég látott napvilágot az Orpheusz Kiadó gondozásában, Lót felesége címmel. A szerzõ neve is gyarapodott: Rátai Magyar Katalin lett belõle. Levelét egyébként így kezdi: "Valaha találkoztunk, de ezt most ne is említsük, mert a világon a legtermészetesebb, hogy nem emlékezhet rám."
    Miért volna természetes? Hogyan tudnám elfeledni azt, aki némely verseivel segített rendet tenni magamban annak idején? Ám másért is hálás vagyok neki. Õ is szült egy nagyszerû leányt, akibõl nemzetközi hírû operaénekesnõ lett: Szendrényi Katalinnak hívják. Õ énekelte másodszereposztásban az általam újrafordított Tosca címszerepét 1988-ban az Erkel Színházban.
    Végtelenül örülök, hogy az üzletasszonyon felülkerekedett a lírikus. Manapság az ellenkezõje a természetes. Sõt: "a világon a legtermészetesebb".

    Zimonyi Zita mai asszony. De olyan erõs és bátor, mint a tegnapiak. Hogy miért mondom bátornak? Azért, mert legutóbbi verseskötetében (Az utolsó szerelem hisztériája) ki merte szolgáltatni magát. Úgy írta meg egy viharos kapcsolat lelki történetét, hogy a testit se hallgatta el. Mármint a testi történetét ugyanannak a kapcsolatnak. Elképesztõ és megrendítõ az a kendõzetlenség, ahogy Zimonyi Zita vállalja a tetteit és önmagát. A szerelem ég és föld között verõdik, ennek megfelelõen Zita tónusa is: hol a legéteribb költõi képek nyûgöznek le, hol pedig a legvulgárisabb kifejezések hökkentenek meg. A nõi költõk közül talán a 16. századi Louise Labé volt az elsõ, aki ilyen merészen tárulkozott ki, bevallva, hogy vad érzéki vágyak éppen úgy ébredhetnek asszonyszemélyekben is, mint a sodró szenvedélyüket hivalkodva hirdetõ férfiakban. Az íratlan törvények, a konvenciók sokkal jobban béklyózták a gyengébbik nem ösztönéletét a férfiakénál a századok során. Zimonyi Zita kötetei ezeket a béklyókat szaggatják.
    Amúgy kitûnõ háziasszony, a lányából õ is embert faragott. Még akkor, amikor nem a barátom, a sikeres vállalkozó Ágoston Laci felesége volt, hanem egy panellakásban vegetáló magyartanárnõ Cegléden.
    Mert - hogyan is írta Vas Pista? - "szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett".
 
 

KÉPZÕMÛVÉSZET

GERMAN KARGINOV

Petrov-Vodkin

(Részlet a szerzõ azonos címû kismonográfiájából)

Az októberi forradalmat követõ elsõ hetekben K. Sz. Petrov-Vodkin - a haladó orosz mûvészek legtöbbjéhez hasonlóan - a fiatal szovjet állammal való együttmûködést választotta. Azoknak a mûvészeknek a sorába tartozik, akik alkotásaikkal megteremtették a szovjet képzõmûvészet történetének elsõ fejezeteit.
    A Képzõmûvészeti Akadémia közgyûlése 1918 januárjában kinevezte az intézet professzorának, és ezt a tisztséget tizenöt éven át, egészen 1933-ig töltötte be. A Szovjet Képzõmûvészek Szövetségének létrehozása után, 1932-ben a Szövetség leningrádi vezetõségének elnökévé választották meg. Munkásságának hivatalos elismerése volt az is, hogy Uitz Bélával együtt 1930-ban az elsõk között kapta meg a Szovjetunió Érdemes mûvésze címet. A kitüntetés elõzménye egy egész sor jelentõs kép megalkotása volt. túlnyomórészt társadalmi megrendelésre készültek, témájukkal a polgárháború emlékét idézik, és a Vörös Hadsereg fennállásának 5. és 10. évfordulóján rendezett jubileumi kiállításokon kerültek bemutatásra.
    A forradalmi tematika nem tudott azonnal szervesen beleépülni Petrov-Vodkin mûvészetébe. Ez csak akkor következett el, amikor többé-kevésbé tudatosodott benne a történelmi jelentõségû események hordereje, az átélt forradalom jellege és célkitûzései. Mindehhez bizonyos idõre volt szükség, kivált az olyan mûvésznek, aki korábban az aktuális politikától való tartózkodás mellett emelt szót.
    Petrov-Vodkin elsõ szereplése a forradalom után az volt, hogy 1918-ban bekapcsolódott az elsõ évforduló alkalmából rendezett ünnepségek dekorációs munkálataiba. Hihetetlen lelkesedéssel és lendülettel folyt Petrográdban, Moszkvában s az ország többi városában a házak, utcák és terek díszítése. Minden mûvésznek - tartozzék bármely irányzathoz is, a komfutistáktól (kommunista futuristák) és szuprematistáktól egészen a peredvizsnyikekig és a Mir Iszkussztva Társaság tagjaiig - alkalma nyílt arra, hogy a nyilvánosság elé tárja alkotói elképzeléseit. Petrov-Vodkinra fontos városrészt bíztak, a petrográdi Opera és Balett Színház elõtti teret. Tanítványainak segítségével négy hatalmas pannót készített az orosz népmesék hõseinek ábrázolásával, egyet pedig Sztyepan Razinnak szentelt.
    Két évvel késõbb, 1920-ban festette Petrográd 1918 címû képét, az elsõ táblaképet, melyben a közelmúlt eseményeivel kapcsolatos személyes élményeinek bonyolult szövevényét kívánta összegezni. Tulajdonképpen igazuk volt azoknak a korabeli kritikusoknak, akik a képet "Petrográdi madonná"-nak nevezték el, hogy ezzel is hangsúlyozzák szoros kapcsolatát a mûvész korábbi alkotásainak érzelem- és gondolatvilágával. Azonban már 1923-ban, a Vörös Hadsereg fennállásának 5. évfordulóján rendezett kiállításon szerepelt Vodkin Harc után címû kompozíciója, amely megnyitja a polgárháború hõseinek és eseményeinek szentelt mûvek sorát. A szimultán ábrázoláshoz folyamodott, amikor a két, különbözõ idõben lejátszódó eseményt egy képbe komponálta; a harci jelenetet és a katona halálát hideg, kékes tónusú színekkel festette meg a kép hátterében, az elõtérben melegebb, erõteljesebb színekkel három katonát ábrázolt, akik vacsora után gondolatban újra átélik az alig véget ért csata eseményeit. A képet Vodkin a rá annyira jellemzõ komolysággal és lelkiismeretességgel készítette. Ennek ellenére van néhány fogyatékossága, így például még nem sikerült a legalkalmasabb típusok kiválasztása, s nem szerencsés megoldás az sem, hogy a sebesült katona szinte teljesen azonos a Tûzvonalban címû kép megfelelõ alakjával.
    A forradalmi tematika elmélyültebb ábrázolására törekedve a következõ idõszakban a munkás-forradalmár típus lényeges vonásainak megragadására és a megfelelõ téma kiválasztására összpontosította figyelmét. Fokozatos elõrehaladásának állomásai az 1926-ban festett Munkások, az 1927-bõl való Elsõ demonstráció, valamint az 1925-ben készült rajzok és vázlatok, melyeket késõbb használ fel - így például 1934-ben az 1919. Riadó címû festményéhez. Ez utóbbi mûvében azt a feladatot tûzte maga elé, hogy egyszerû emberek intim érzelmein keresztül drámai erõvel ragadja meg a korszakalkotó történelmi eseményeket. E sorozat legkiválóbb alkotása a Vörös Hadsereg fennállásának 10. évfordulójára festett A komiszszár halála. A festmény hõsi pátosza és igen magas színtû technikai megoldása révén érdemelte ki, hogy - A. Dejnekának szintén erre az évfordulóra készített nagy hírû festményével, a Pétervár védelmével együtt - a szovjet képzõmûvészet "klasszikus" alkotásának minõsüljön. Vodkint ezekben az években sok támadás érte. Ellenfelei azzal is vádolták, hogy az õ forradalma "fehér kesztyûben véghezvitt forradalom". De ez jogtalan vádaskodás volt, s ezért inkább csak a monopolhelyzetre törõ számos mûvészi csoportosulás között a húszas évek végére egyre intenzívebbé váló harc egyik epizódjának tekinthetõ.
    A 30-as években a csoportosulások felszámolása után a szovjet mûvészetben sajnos dogmatikus tendenciák kezdtek felülkerekedni. A formalizmus és esztéticizmus ellen folytatott harc címén igazságtalan kritikának vetettek alá számos alkotót és elvet, akik és amelyek addig olyannyira változatossá tették a szovjet mûvészet összképét, s a jövõben is jelentõsen hozzájárulhattak volna fejlõdéséhez. A nyomás alól Vodkin sem mentesült. Programmûveinek stílusa a 30-as évek közepétõl egyre kisszerûbb, egyre szürkébb lesz. Ezt jól mutatja például A parancsnok családjában (1936) vagy a Lakásavatás (1938).
    A történelmi-forradalmi tematika egyébként lényeges, de mégsem a legfontosabb része Petrov-Vodkin 1917 utáni mûvészetének. 1924-ig rendszeres kiállítója volt a Mir Iszkussztva rendezvényeinek, majd a Társaság feloszlása után a Zsár-Cvet (Tûzszín) és a Négy Mûvészet csoportok keretei között lépett a közönség elé. Noha egyidejûleg a képzõmûvészet szinte valamennyi mûfajában dolgozott és a legkülönfélébb technikákat alkalmazta - a tusrajzoktól a freskókig, a tájképektõl a színházi díszletekig -, ereje legjavát, akárcsak régebben, most is az általa sajátosan értelmezett zsánerképeknek szentelte. E sajátosság lényege az élet valóságos eseményeinek a hétköznapok kisszerûsége fölé emelõ megjelenítése, mely által ezek mint az emberi lét fontos mozzanatai új értelmet nyernek. Újabb variációkat készített az anyaság témájára, amely mûvészetének egyik legizgalmasabb, állandóan vissza-visszatérõ problémája. Az Anyák egy szülõotthonban lejátszódó jelenetet örökít meg, a háttérben a leningrádi kis utcákra nyílik kilátás. Felengedett a korábbi Madonnák ikonszerû merevsége, s noha a kép lírai hangulatú, ünnepélyességét mégis sikerült megõriznie.
    A krími földrengés címû festményen, melyet személyes élmények ihlettek, az emberi tehetetlenséget és kétségbeesést igyekezett kifejezni a természet fékezhetetlen, vad erõivel szemben.
    A csendélet és a portré emellett továbbra is jelentõs helyet foglal el Petrov-Vodkin mûvészetében. Ekkortájt festett csendéletei elsõsorban a bennük megteremtett sajátos színvilág következtében emelkednek egész életmûve talán legértékesebb alkotásai közé. Õ maga mégis hajlott arra, hogy csak kisegítõ szerepet tulajdonítson ennek a mûfajnak, és úgy tekintse õket, mint "hegedõetûdöket", "melyeknek az ad létjogosultságot, hogy elõkészítik a versenymû komponálását". Portréit ritka kivétellel a már korábban kialakított kompozíciós szkéma szerint készítette. A fej mérete életnagyságú vagy valamivel nagyobb, az arc igen általánosan formált, a modellnek csak legjellemzõbb anatómiai sajátosságait hangsúlyozza. A színek is mindig azonosak, az arcot kék háttér elõtt sárgásbarna árnyalatokkal festette. Az emberi arcon Petrov-Vodkin mindenekelõtt az általános, elvont lelki tulajdonságokat kereste, azt mi - az õ szavaival élve - "örök". A változó, a dinamikus állapotok többnyire nem érdekelték. Az 1927-ben festett Anya gyermekkel címû képen vállalkozott ugyan pillanatnyi érzelmek ábrázolására, de ez láthatóan nem volt erõs oldala. Az 1918-as Önarckép, Anna Ahmatova portréja, Leány az ablaknál (1928), A halász kislánya (1936) legkiválóbb alkotásai közé tartoznak a portré mûfajában.
    Petrov-Vodkin munkásságában jelentõs szerep jutott pedagógiai tevékenységének. A 20-as években sok vitát kavartak a mûvészképzésre vonatkozó elképzelései. Amikor elfoglalta katedráját az egykori Képzõmûvészeti Akadémia helyében létrehozott Felsõfokú Mûvészképzõ Intézetben - melyet valamivel késõbb Petrográdi Állami Szabad Mûhelyeknek neveztek el -, mûterme szinte egyik napról a másikra a leglátogatottabbak, legnépszerûbbek egyike lett. A fiatalokat vonzotta mûvészi tekintélye és az általa kidolgozott képzési program komolysága. Az elméleti foglalkozások tanmenete sok más mellett kiterjedt az optika, az ábrázoló geometria, a festékanyagok technológiájának, a mozgás fizikájának tanulmányozására, sõt a kozmográfia oktatására is. A színhasználat elsajátítása a "három szín-elmélet" elemeinek fokozatos gyakorlása útján folyt: az alsóbb évfolyamokon a diákok csak tiszta színeket, pirosat, kéket, sárgát használhattak anélkül, hogy akár egymással, akár fehérrel keverték volna õket. Késõbb a színek kombinálása egyre bonyolultabbá vált, és a teret kifejezõ kompozíciókhoz kapcsolódott. A tér- és mozgásábrázolást a mûvészjelöltek "az utca a futó ember szemével", "szoba, ahogy az elesõ ember látja", "autóban" és más hasonló témájú tanulmányok, vázlatok készítése során tanulták meg. Eközben megismerkedtek a szférikus, azaz gömb-, továbbá a dõlt-, azaz meredek perspektíva szabályaival is.
    Petrov-Vodkin ugyanis még kétféle perspektívát alkalmazott a hagyományos mellett. A szférikus, másképpen kupola- vagy gömbperspektíva nem egyéb, mint a látott tárgyak rávetítése a gömb belsõ felületére, a szférán belül tartózkodó megfigyelõ szemszögébõl nézve. Ez a rádiusz mentén minden irányban a tárgyak megrövidülését vonja maga után. Korábban "a festõk személyeket és tárgyakat állítottak maguk elé, de mi ezen túlmenõen bevisszük a szemlélõt egyenesen a kép közepébe" - hirdették 1912-ben a futuristák párizsi kiállításuk katalógusának elõszavában. Amit azonban egy futurista megengedhetett magának, azt nehéz volt megtennie egy olyan mûvésznek, aki a vizuális tapasztalatnak megfelelõ "valósághû" képek alkotását tûzte célul maga elé. Petrov-Vodkint komolyan foglalkoztatták a tér belülrõl történõ ábrázolásával kapcsolatos problémák, ilyen irányú kísérletezésének eredményeit azonban csak nagy óvatossággal alkalmazta. Csupán egyetlen festménye van, amelyben a szférikus perspektíva sajátosságainak következetes végigvitelére törekedett: a Tavasz (1935), melyet az 1920-ban készült A falu felett címû rajz nyomán festett meg.
    Amennyiben a térnek csak egy része, például egy szobarészlet készül a szférikus perspektíva szabályai szerint, a függõleges vonalak és az általuk alkotott felületek egymás felé dõlnek. Ez végsõ soron az illetõ tér összeszûkülésének benyomását kelti. Eltér ettõl a másik, a dõlt vagy meredek perspektíva, melyet talán "reálisnak" is lehetne nevezni, ugyanis az optikai jelenség, amelyre épül, valóságos, hiszen ezt még a fényképezõgép "pártatlan szeme" is alátámasztja. Lényege az, hogy a térnek abban a részében, amely az ember látóterébe esik (pl. egy intérieur vagy egy városrészlet), a függõleges egyenesek közül csak az egyik merõleges a horizontvonalra, mégpedig a fókuszon áthaladó, a többi ehhez viszonyítva annál kevésbé meredek, minél távolabb van. Így tehát ennek a szerkesztésmódnak a fõ sajátossága az, hogy az egyenesek legyezõszerû alakzatot képeznek a merõleges két oldalán, ez utóbbi pedig bárhol elképzelhetõ, a kép közepén ugyanúgy, mint a széleken, sõt elvileg a képen kívül is. Mindhárom esetben az összhatás a "táguló tér" benyomását kelti.
    Nehéz megállapítani a mûvészek közül ki fedezte fel és ki alkalmazta elsõként ezt a módszert, de nincs kizárva, hogy Pasquale Canna, a milánói színházi dekorátor, aki díszletterveinek, vázlatainak tanúsága szerint a 19. század tízes éveiben már gyakran élt ezzel az eljárással. Az orosz mûvészetben azonban szinte teljesen bizonyos, hogy a problémával elméletileg is intenzíven foglalkozó Petrov-Vodkin volt az elsõ, aki kísérletet tett arra, hogy a meredek perspektívát átültesse a hagyományos táblaképfestés gyakorlatába is. Példa erre A krími földrengés, ahol jól megfigyelhetõ az egyeneseknek a kép bal szélétõl kiinduló legyezõszerû elhajlása.
    Petrov-Vodkin 1939-ben bekövetkezett halála után mûvészete hosszú idõn keresztül feledésre volt ítélve. Ez annál kevésbé érthetõ, mivel tekintélye élete végéig töretlennek tûnt. 1935-ben Leningrádban impozáns kiállítás megrendezésével ünnepelték a mûvész harmincéves alkotói jubileumát. A kritika a kiállítást általában pozitívan fogadta és Vodkin munkásságáról 1936-ban monográfia is megjelent.
    Újrafelfedezése az 1960-as évek érdeme, mindenek elõtt azé a nagy emlékkiállításé, amelyet Moszkvában és Leningrádban rendeztek meg. Mûvészete azóta töretlenül õrzi méltó helyét és jelentõségét nemcsak az orosz, hanem az egyetemes mûvészet történetében is. Annál is inkább, mivel néhány fõmûvével (A vörös mén úsztatása, Játszó fiúk, Petrográdi madonna, Lányok a Volgán, A komisszár halála mindkét változata stb.) kora európai festészetének élvonalába került.
 
 

SZÍNHÁZ

HALLER LÁSZLÓ

Zojka lakása

Bulgakov-színmû a budapesti Orosz Stúdiószínházban

A már nyolc éve mûködõ, Zinaida Zicherman vezette budapesti oroszmûkedvelõ stúdiószínház, amely egyedülállóan képviseli és közvetíti számunkra azt a sajátos és rendkívül gazdag hagyományú népi színjátszást, amely nélkül nincs se Csehov, se Osztrovszkij, se Gogol, 2005. október 7-én felújította Mihail Bulgakov Zojka lakása címû "tragikus farce"-át.
    Mihail Bulgakov 1925-ben kezdte írni a darabot. Az író második felesége, Ljubov Belozerszkaja tanúsága szerint egy újsághír keltette fel Bulgakov figyelmét a téma iránt. Az újsághírben Zoja Bujalszkaja "szalonjáról" volt szó, amely éjszaka nyilvánosházzá változott. Természetes tehát, hogy a korabeli szépirodalmi mûvekben is gyakori téma volt az ilyen "szalon". Gondoljunk csak Mihail Zoscsenko Vidám farsang címû elbeszélésére.
    Bulgakov mûvének 1926. október 28-án volt a premierje. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ez a darab az 1926-27-es színházi évadban óriási anyagi és erkölcsi sikert hozott a szerzõnek. A színmûvet egyidejûleg a Szovjetunió több színházában is színpadra állították. Leningrádban, Szaratovban, Tbilisziben, Szimferopolban, Bakuban és a lett fõvárosban, Rigában. Mindenütt nagy sikert aratott a nézõk körében, és mindenütt fanyalogva fogadták a kritikusok. Figyelemre méltó azonban, hogy a bírálók egyetlen kritikában sem elemezték érdemben az elõadásokat. Sehol nem írtak a darab felépítésérõl, a színészek játékáról, a díszletekrõl; a kritikák csupán a darab politikai tartalmára helyeztek súlyt. Így például Nuszinov, a húszas évek ismert színikritikusa a Zojka lakását egy sorba állítja a másik Bulgakov-drámával, a Turbinék végnapjaival: "A múlt rehabilitálását Bulgakov kiegészítette a szovjet valóság további démonizálásával. A Turbinék végnapjai címû drámával egy idõben színpadra vitte a Zojka lakása címû vígjátékot is. A drámában bemutatja a Turbin családot, amint »az örök Faust« hangjai mellett haldoklik. A vígjáték egy nyilvánosházban játszódik, ahol felelõs beosztásban levõ szovjet hivatalnokok részegen dorbézolják át az éjszakákat; a munkásdemokrácia megtestesítõje, a házmester megvesztegethetõ és falaz a nyilvánosháznak."
    A "tragikus bohózat" a Bulgakovra jellemzõ éleslátással mutatja be azokat a változásokat, amelyek éppen a húszas években mentek végbe a szovjet társadalomban. Nyomon követi, miként mennek feledésbe a nemrégiben még érvényes, de hamar elavult szabályok, értékek, normák. Érdekesen tükrözõdik ez a darab nyelvében is, amikor összeütköznek a különbözõ nyelvi szintek. Amit az egyik szereplõ mond, nem érti a másik, vagy nem adekvátan érti. Zojka például közli Allelujával, hogy nincs otthon, azaz nem fogad. A házmester azonban csak a mondat elsõdleges jelentését érti, és az ilyen nyilvánvaló hazugságtól összezavarodik: "De hiszen otthon van!" Abaljanyinov gróf nem érti, miért "volt" gróf õ? Mit jelent az, hogy "volt" gróf? "Hová tûntem? Hiszen itt állok önök elõtt."
    A régi értékek fontosak Bulgakovnak, ezért vannak a korabeli élet szorongató jelenségei oly fájóan élesen, eleven erõvel jelen ebben a "tréfás színpadi játékban". A középpontban vannak a kor hétköznapjainak olyan égetõ problémái, mint a munkanélküliség, a munkabörze, a kábítószerezés, az alvilág, a lakótér állandó csökkentése, az erõszakos összeköltöztetés, illetve az ettõl való félelem, sokak kétségbeesett küzdelme az útlevélért - ez Bulgakovnál önéletrajzi motívum is.
    A színdarab az 1926-os premier után három évig volt színpadon. Ez alatt az idõ alatt Moszkvában, a Vahtangov Színházban 200 elõadást ért meg. 1929 tavaszán azonban betiltották. A Zojka lakásának volt még egy párizsi bemutatója is, 1937-ben. De ott már a darab 1935-ben készült átdolgozását játszották. Bulgakov az átdolgozás során rövidítette a darabot. Az elsõ változatban még Lunacsarszkij és Trockij neve is felbukkant a szövegben, a második változatban ezek a nevek már nem szerepelnek. Abaljanyinov gróf és a manökenek alakja is jóval lágyabb, mint az elõzõ változatban.
    Ezt az 1935-ben írott változatot állította színpadra kitûnõ érzékkel Zinaida Zicherman a Orosz Stúdiószínházban. A rendezés kétségtelen erénye, hogy pontosan tolmácsolja az író szándékát, érzékelteti a kor hangulatát. Ebben segítségére vannak Zicherman Sándor kitûnõ díszletei, a jól összeválogatott, ugyancsak a kort idézõ zene és az Orosz Stúdiószínház színészeinek lelkes, önfeledt játéka. A fõszerepet alakító Geréb Szvetlána árnyaltan, sokszínûen játssza Zóját, ezt a NEP-korszakra jellemzõ, egyszerre vagány és lágy, nõies és olykor kemény nõt. Nyilvánvaló, hogy Zója a saját lábán is meg tudna állni a 20-as évek Moszkvájában. De Aboljanyinov kedvéért hajlandó kétes ügyekbe is belemenni. Geréb Szvetlánának megvan a maga - meggyõzõdésem szerint a szerzõhöz közelálló - elképzelése Zojkáról, és ezt az elképzelést egyre következetesebben valósítja meg. (A 2001-es és 2003-as elõadásokban nyújtott alakításaira is gondolok.)
    A budapesti elõadás érdekessége egyébként, hogy a férfi szerepeket is nõk játszszák (!), valamint, hogy bátran összeeresztik az orosz anyanyelvû, és az oroszul csak megtanult magyar szereplõket. A rendezõ Zinaida Zicherman a profi biztonságával és hitelességével játssza Aboljanyinov grófot. Amatõrként is kimagasló, mégpedig stabilan kimagasló teljesítményt nyújt Mázjar Natália Ametyisztov szerepében. Ezt a sokszínû és a korra oly jellemzõ figurát a színskála minden színével, kiváló színészi érzékkel jeleníti meg. Sikeres Kákonyi Tatjána Gusz elvtárs, a fontos szovjet hivatalnok szerepében. Ugyanõ játszik még két szerepet, Gazolint, a kínai alakot, és a 2-ik felelõtlen hölgyet. E rendkívül ellentétes figurákat egyedien jellemezve teremti meg.
    Jól alakítja a "fontos" és "hatalommal" rendelkezõ lakóbizottsági elnök szerepét Pelih Alla. Fischer Tatjána játssza Alla Vagyimovnát. Igen hatásos a csábító "könnyû erkölcsû" nõ szerepében. Nagyon eredeti és erõteljes Maár Kinga Madám Ivanova alakjában. A mindig részeg Ivan Vasziljevicset, a Holttestet Erdei Eszter kelti izgalmasan életre, Heruvim, a másik kínai szerepében pedig Bartal Marina alakítása különösen érzékletes. Ki kell még emelnünk Geréb Annát, akinek nevét ugyan lefelejtették a színlapról, Robber, a szerencsejátékos szerepében pedig színészi képességrõl tesz tanúbizonyságot. Hasonlóképpen emlékezetes Mazjár Jekatyerina, aki egyaránt hiteles a csábos Lizanyka és az 1-sõ felelõtlen hölgy szerepében. A felelõtlen hölgyek mellett szerepel még egy felelõs hölgy is. Õt ezen az elõadáson Zinaida Zicherman játszotta, kitûnõen.
    Valamennyi szereplõ méltatására ebben az ismertetésben, sajnos, nincs lehetõség, pedig megérdemelnék lelkesedésükért, odaadásukért. A korhû jelmezeket a színház színésznõi tervezték. Az, hogy a 20-as éveket idézõ Pjotr Lescsenko dalai, valamint Sosztakovics és Chopin szerzeményei a kellõ idõben csendülnek fel, Szogrin Timur zenei asszisztens pontos, jó munkájának köszönhetõ.
    Nyugodtan állíthatjuk, hogy az Orosz Stúdiószínház igényes elõadásával jelentõsen hozzájárult Mihail Bulgakov magyarországi népszerûsítéséhez. Bár Király Zsuzsa már 1980-ban lefordította Bulgakov színmûvét, 1982-ben pedig Miskolcon és Egerben is bemutatták, ezek az elõadások csak viszonylag szûk körben voltak ismertek és különösebb visszhang nélkül maradtak. A nyolcvanas évek elején tévéjáték is készült a Zojka lakásából. 1987-ben Erdélyben, Marosvásárhelyen is elõadták. Ennek a színházi elõadásnak még a híre sem igen jutott el Magyarországra. Budapesten az Orosz Stúdiószínház adta elõ elõször a darabot. A mai magyar színházi rendezõk figyelmét szeretném felhívni Bulgakov mûvére.
    Érdemes lenne újra magyar színpadra állítani ezt a tragikus farce-ot.


 
MÉRLEG

KÁRPÁTI BÉLA

Kossuth, a drámaíró?

Egy különös rejtélyrõl

A fennmaradt színlap tanúsága szerint Sopronban, 1829. szeptember 29-én, kedden, 7 órai kezdettel a Dunántúli Színjátszó Társaság elõadta Kossuth Lajos, Zemplém vármegye ügyvédjének 5 felvonásos drámáját, András és Béla címmel. A színlap másolatát Csatkai Ferenc közli az Amikor Kossuth - színdarabot írt címû cikke dokumentumaként.1
    A darab kézirata már elveszett, de Csatkai bizonyítja, hogy 1914-ben az akkori Városligeti Színházban "csak elõszedte egy vendégszereplõ társulat a Finnlandi herceg-et, és minden tiltakozás ellenére Kossuth homlokára fonták a színdarabírónak ez esetben nem éppen szerfelett dicsõ értékû babérkoszorúját".
    A Finnlandi herceg címû dráma ugyanis Weissenthurn Johanna2 János, Finnland hercege címû darabja, melyet (a fentiek szerint tehát) maga Kossuth Lajos magyarított át Korona és kard címmel. De Váli Béla drámatörténész az aradi könyvtár adatai alapján állítja azt is, hogy Kossuth fordította magyarra Karl Haffner Pesten is megfordult német vándorszínész-író tömérdek darabja közül az Egy államférfi vagy az igazságos miniszter címû darabját is (1826-ban), melyet Debrecenben és vidéken többször is elõadtak.3
    Kossuth ekkoriban Zemplén vármegyében (Sátoraljaújhelyen) ügyvédeskedett, közben aktív résztvevõje volt a zempléni megye-gyûléseknek. Már apja melletti joggyakornokként, majd - fõleg - eperjesi jurátussága idején is sokat olvas, és írogat, sõt színdarabírással is foglalkozik. 1826-ban, a magyar nyelv nemzeti nyelvvé tétele érdekében felújítja irodalmi érdeklõdését. Vas Zoltán szerint ekkor "dolgozza át" Haffner darabját, s szerinte "Elõadják János, Finnlandnak hercege címû fordítását is, amelyet András vagy Béla; Korona és Kard címen magyar drámává alakítanak át.4"
    Vas Zoltán ugyan Jegyzet-ében nem említi Válit forrásaként, de alkalmasint tud róla, hogy a drámát átalakították.
    Váli ugyanis 1888-ban levélben kereste meg a turini remetét, hogy vallana színt a bonyolult kérdésben: eredeti munkája-e a kérdéses dráma, vagy elõadásra átalakították? Kossuth válaszát Váli a Fõvárosi Lapok 1888. július 6-ai számában tette közzé. Kossuth így nyilatkozott: "A jelzett színmûnek alkalmazója én nem lehetek, mert én ily színmûnek még csak létezése felõl sem hallottam ekkorig soha életemben. Emlékszem, hogy ifjú koromban szokásom volt, nyelvgyakorlat végett, idegen nyelven írott munkákból egyet-mást amúgy töredékesen magyarra fordítgatni, s lehet, hogy e nyelvgyakorlat közben német, francia, angol színmûnek is kerültek kezem alá, de a felõl bizonyos vagyok, hogy azoknak a játékszínre alkalmazásával soha sem bíbelõdtem, a közlött színlapon jelzett színmûrõl pedig semmit sem tudok. Ha érdem, nem az én érdemem, ha bûn, nem az én bûnöm."
    Váli a választ ekként összegzi: "Ez a nyilatkozat ugyan lehetségessé, sõt valószínûvé teszi, hogy az említett drámák fordítása tényleg Kossuth munkája volt, az adaptációt, az átdolgozást viszont semmi szín alatt sem õ, hanem - úgy látszik - vagy Kossuth Imre, vagy pedig Komlóssy Ferenc színigazgató végezte el. Kossuthról tehát […] mint drámaíróról - bármennyire is csábító és hatásos a feltevés - nem beszélhetünk."5
    Komlóssy Ferenc Dániel neve megtalálható a Magyar Színházmûvészeti Lexikonban. A színész, színházigazgató, drámaíró és fordító (gyakori álnevei Somolky vagy Smky) 1828 és 1834 között a Dunántúli Színjátszó Társaság igazgatója volt (aki 1815 és 1818 között Miskolcon is játszott), tehát tárgykörünkben aktuális szereplõ lehetett. Kossuth Imrét azonban semmiféle színházi szakkönyvben, lexikonban nem találjuk. Sem színészként, sem drámaíróként, sem fordítóként. Pedig a Honmûvész 1836. 72. számának 573. oldalán õt említi a darab egyik átalakítójaként. Sõt Szinnyei József, de Benkõ Pál6 is valami Kossuth Pált, Rakodzay Pál pedig7 Kossuth Endrét, a kormányzó "egy oldalági rokonát" említi ugyanebben a szerepben, aki Komlóssyval mintegy átalakította a Kossuth által magyarított darabot, amely a már idézett Váli és "A korabeli kritika szerint igen gyenge, zavaros szerkezetû (ma már nem ismert) dráma" volt.
    Kossuth Imrének, Pálnak és Endrének mint a kormányzó oldalági rokonának nyomát nem találtam, mert például Nagy Iván8 csak mint elágazott és életfáját vesztett családot ismerteti a Kossuthokat.
    A Kossuth által tagadott szerzõség homálya tehát nem tisztult. Mert érthetõ (lenne) a világhíres kormányzóelnök tiltakozása az "igen gyenge, zavaros szerkezetû" darab szerzõségének talmi dicsõsége ellen, de hát a nevezetes darab "futott" az ország színpadain 1829-tõl egészen 1914-ig. Sokszor talán nem is a mû, mint inkább a szerzõ tömeget vonzó nevének csengése révén. Igaz, hogy a "szerzõ" az "ily címû színmûnek még csak a létezése felõl sem hallott".
    Mi lehet hát az állított és tagadott tény titka, illetve magyarázata? Csak találgatni, következtetni tudjuk. Az tény, hogy a Finnland hercege magyarított változata (András és Béla avagy a Korona és kard) címû darab létezett, és elõ is adatott az ország színpadain (1830-ban Miskolcon is, Láng Gusztáv társulata által). Barta István szerint9 a darabot Pozsonyban szereplõ pesti színtársulat 1833 tavaszán éppen akkor hirdette és játszotta Kossuth neve alatt, amikor Kossuth mint az Országgyûlési Tudósítások szerkesztõje elsõ nehéz hónapjait élte a diétán, akkor el kell vetnünk azt a feltevést, hogy a színdarab alá csak félreértés folytán került Kossuth neve". Ugyanakkor ugyanõ azt is megállapítja, hogy "sem ennek, sem egyéb színdaraboknak az átültetése nem jelentett elõrelépést Kossuth egyéni fejlõdésében, s a velük való foglalatoskodás csupán az útját keresõ tollforgató tehetség próbálkozásainak tekinthetõ".10
    Ezek után még érdekesebb a kérdés: miért tagadta meg 1888-ban (a 86 éves) Kossuth fiatalkori "bûnét", az András és Bélát avagy a Korona és kard-ot? (Szó szerint: "én ily címû színmûnek még csak a létezése felõl sem hallottam ekkorig soha életemben".) Az öreg kormányzó-elnök meggyengült emlékezete, vagy tényleg, a színházvezetõk (Komlóssy és Kossuth Imre, Béla vagy Endre [?]) méltatlan visszaélése az állítólagos szerzõ nevével? A kormányzó haláláig (sõt, azon túl, 1914-ig bizonyítottan) "futott" a darab, az 1820-1830-as években pedig valóságos diadalútját járta, s aligha a szerzõ hozzájárulása (vagy tudta) nélkül. És bár a szerzõi jog csak 1868-tól hatályos a Monarchiában (Magyarországon 1921. LIV. tc.), aligha hihetõ, hogy a jogász (sõt: ügyvéd!) Kossuth ne tiltakozhatott volna nevének jogtalan használata, publikálása ellen. Akkoriban (pl. 1833-ban) az Országgyûlési Tudósításokat szerkesztõ Kossuthnak "jól is jöhetett" a hazafias témájú dráma elõadása (különös tekintettel arra, hogy pl. az "Éhség-mentõ Intézetekrõl" írott [1828] dolgozata idején még teljesen a nemesi felfogás gondolatkörében mozog)11. De az elõadás bevételébõl a szerzõt akkor is tantiém illette meg, tehát az elõadások után pénzeket vehetett fel, azaz részesült a jövedelembõl. S ha csak a publikált városi elõadásokat (Pest, Pozsony, Sopron, Pécs, Eger, Miskolc, Debrecen) vesszük számba, akkor is szép summa üthette szerzõnk markát. Hogy pedig valaki oldalági rokon orozta volna el szerzõi jogát, csak úgy lenne hihetõ, ha õ maga lemond errõl rokona (Imre, Pál, Endre?) javára, márpedig erre ritkán találunk példát az irodalomban. A feledékenységbõl eredõ ab ovo tagadást pedig csak ez indokolhatná.
    Vagy talán még az, hogy az ominózus Váli-levélre adott válasz idején (1888) a darab irodalmi értéke már igencsak elavult, s a nemzetközi hírû politikus nimbuszát egyáltalán nem emelte volna. Mindkét mentõ körülmény valószerûtlen.
    Marad tehát a feledékenységbõl megfogalmazott tagadás tagadása: az András és Béla avagy a Korona és kard címû ötfelvonásos történelmi dráma a fiatal (akkor 26 éves) Kossuth Lajos alkotása. Még akkor is, ha ezt a szerzõ 86 éves korában már szégyelli. Van ilyen…
 

JEGYZET

    1 Új idõk. 1948. III. 6. sz.
    2 Weissenthurm Johanna, színésznõ-író, aki a Monarchia 19. századi német színpadjainak divatos szerzõje volt. A Szmolenszk ostroma címû színmûvét pl. Katona és Döbrentei is lefordította.
    3 Ld. Váli Béla: Kossuth mint színmûíró. Budapesti Hírlap, 1893. 313. p.
    4 Vas Zoltán: Kossuth Lajos élete, Bp. 1965.
    5 Megjelent a Magyarország, 1918. 214., az Irodalomtörténet, 1919. 112. - Erdõdi Jenõ: Kossuth Lajos drámája, Irodalomtörténet, 1919. 320-321. Pesti Hírlap, 1927. 269. és az Új Idõk, 1948. I. 150.
    6 Ld. Magyar Színvilág, Pest, 1873. 38. p.
    7 Ld. Egressy Gábor és kora I. köt. 96. p.
    8 Nagy Iván Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal I-XII. (Pest, 1857-1865)
    9 Barta István: A fiatal Kossuth, Akadémiai, 1966. 14-15. p.
    10 Uo.
    11 Figyelmezteti a népet, hogy tanulja meg "földes urát, mint lételének Védangyalát s a nemzet morális erejének tagját tisztelni, szeretni". Kiadta Ujhelyi Géza Kossuth Lajos értekezése az "éhség-mentõ intézetek"-rõl címmel. ROT. I. 1905. 1. sz. 19-13., 2. sz. 10-17. p.
 
 

FÓRUM

CSALA KÁROLY

Determinizmus és rezignáció

József Attila utolsó költõi korszakának problémájához

Részlet egy tanulmányból

FORDULAT következett be József Attila költõi-gondolkodói pályáján 1933-34-ben. Életrajzi vonatkozásait mellõzzük. Következményeit elemezzük. A proletariátus tudatos értelmiségi képviselõjének helyébe a magányosságát tudatosító, elhagyatott ember lépett: ez a változás nyilatkozik meg költészetében, ez a fõ témája és egyben gondolati, költõi mozgatóereje tudatmozgásának (fejlõdésének), egészen haláláig.
    Ez, hangsúlyozandó, a verseibõl és prózai írásaiból mutatható ki, bizonyító elemzéssel. Az életrajzi megokolás mindamellett hasznos, ámde magában véve kevés. A lényeget, a költõi fejlõdésre vonatkozó lényegi információt a mûvészi munkatermék rögzíti. Az igaz, hogy rendszerint valaminek - többnyire valamely életrajzban is megragadható élménynek, ellentmondásnak, konfliktusnak - a következményeként, ámde korántsem okvetlenül egy-egy ismerõs életrajzi esemény következményeként. Mert elõször is, sok, vagy legalábbis több ok eredményez költõi mûvet, s ezek az okok nem föltétlenül egyidejûleg kezdenek hatni a tudatban és a pszichében; halmazuk jócskán tartalmazhat régi, elfeledett, már hosszú ideje csak a tudatalattiban lappangó tényezõket, okokat is az aktuálisak mellett. Másodszor, az életrajzi eseményeknek csak egy része evidens és egyértelmû (már a kortársak szemlélete számára is, s úgyszintén az utókor vizsgálódó értelme számára), más részük eleve csak kikövetkeztetett hipotézisnek bizonyul, és korántsem egyértelmû, kiváltképp a hatásában nem. A költõi oeuvre elemzésében és értékelésében minden életrajzi tény nagy segítség lehet, de magában véve nem logikai eszköz: nem adhat - nem helyettesíthet - magyarázatot. Csakis segédeszköze lehet az esztétikai analízisnek.

    FEJLÕDÉS. Az említett fordulat mint tény kijelöl egy kezdõpontot, és a költõ halála egy természetes végpontot ad a vázolandó fejlõdésrajznak. Ám e kettõt nem egyenes vonal köti össze. Egyenlõtlen a költõi tudat fejlõdése itt is, miként másutt is, és miként mindig, minden fejlõdés. Óhatatlanul bizonyos végletek között jobbra-balra ingadozó és ugyanakkor meg-megugró s visszatorpanó mozgás halad végül is valamilyen irányban: ez a fejlõdés. Sosem logikátlan, de a véletlenek bekövetkeztével rajzolódik ki logikusnak. Ezek igazolása vagy cáfolata, elfogadása vagy elutasítása - egyszóval, földolgozásuk a tudatban - tükrözi vissza, másszóval rajzolja meg logikájukat; a gondolati folyamat összefoglalása már szükségszerûséget ábrázol: szintetizál, összeköti a csakis idõben elõre-hátrautalva összefüggõ, pusztán csak a jelenidõben (megtörténtükkor) összefüggéstelennek és kiszámíthatatlan esetlegességnek ható véletlenek kusza sorát. A kuszaság abból ered a szemlélet számára, hogy a "véletlen elemi események" nem csupán nem egyenesvonalúan következnek egymásra, de nem is egy síkon következnek be. Elõzményeikhez képest (de nem azokból tüstént kikövetkeztethetõn) nem csupán szélsõségek, egymással ellenkezõ végletek irányában (ha úgy tetszik: nem csupán a térben) mozognak el, hanem az idõben elõre-hátra is, tehát ugrás és visszalépés-visszaesés megállapításának is helye van itt, ha meg akarjuk határozni a változások irányát.
    Következésképp csakis kellõ mennyiségû és ennélfogva kellõ idejû "elemi történés" elemzése állapíthat meg, tükrözhet - egy síkra vetített, sõt vonallal ábrázolható (helyénvaló hát, többszörösen is, a "tükrözés" szó használata) - szükségszerûséget, vagyis csupán viszonylag hosszabb távon derülhet ki a véletlenekbõl szövõdõ törvényszerûség, és foglalható össze konklúzióban. Ismétlõdés nélkül ugyanis nincs tendencia, ez utóbbi, vagyis megállapítható, észlelhetõ, ellenõrizhetõ irány nélkül pedig nem rögzítheti a folytonos mozgást az elemzõ tudat.
    Összefoglalva: a fejlõdés nem egyenesvonalú, de van iránya.
    Továbbá, fejlõdésrõl nem minden mozgás, hanem csakis valamely rendszer mozgása esetén beszélhetünk, amennyiben a külsõ hatásokat is belsõvé tett (interiorizált), elsajátított, befogadott tényezõk harcaként, tehát belsõ ellentmondások küzdelmeként, saját ellentétes pólusai, végletei közötti ide-oda, elõre-hátra stb. végzett elmozdulások eredõjeként vagyunk képesek fölfogni és megokolni a rendszeregész mozgását s végül e mozgás irányát. Ha rendszer fejlõdésérõl beszélhetünk, csakis akkor beszélhetünk fejlõdõ rendszerrõl. Végleteket említettünk; tudnivaló, hogy ezek is mozgásban vannak - ha úgy tetszik, fejlõdnek -, mindenesetre változnak. A rendszert tehát ellentmondása(i) harca mozgatja változó végletek között (többnyire lassan-lassan szilárduló, majd lekopó-lepusztuló határok között), szükségképpen ellentmondásosan alakuló irányokban, röviden szólva, egyenlõtlen mozgás formájában, a folytonos kiegyenlítõdés szükségében és lehetõségében. De a valóságos kiegyenlítõdés, a harc hevében kialakuló harmónia csakis átmenetileg érvényesül.
    A mûvészi tehetség és elvont-elméleti síkra vetíthetõ aspektusa: a mûvészi tudat is (a mûvész számára, tehát önreflexiójában: öntudat) fejlõdõ rendszer. Egyenlõtlenül elõrehaladó mozgás jellemzi mind saját(os) terében - az egyszerûség kedvéért: témáiban -, mind pedig saját(os) idejében, vagyis múltjához-jelenéhez-jövõjéhez való viszonylatában-viszonyulásában.

    TEHETETLENSÉG ÉS HALÁL. József Attila lírájában az 1934-tõl haláláig tartó végsõ fejlõdési szakaszban a társadalmi osztály (a proletariátus) képviseletétõl a magára maradt egyén elhagyatottságáig, a harcrakészségtõl a rezignált tehetetlenségig vezet a költõi tudat tragikus mozgásvonala. Nem egyenes ez a vonal, persze. Óriási egyenetlenségekkel halad elõre a mûvészi teljesítmény színvonalát tekintve - pontos megfelelõjeként a költõi tudat mint rendszer egyenlõtlen fejlõdésének. Zseniális nagyversek mellett az egész költõi életmû mélypontjaival is találkozhatunk ebben a végsõ - s végsõ soron az ellentmondásoktól szétrobbanó és széthulló tudat - fejlõdési szakaszában. A vissza-visszatérõ bizakodás és küzdõszellem ellenében (leginkább saját rezignációja ijesztõ következményei, vagyis saját hit- és öntudatvesztése ellen irányul már ez a tragikus küzdelem) fokozatosan, ám egyre gyorsuló iramban nyer teret lírájában - és tudatában - a lemondás, a tehetetlenségébe való belenyugvás. Természetes és szükségszerû innen már az önként választott nyugvópont: a halál.
    A semmibe zuhanás ez; ezzel együtt is vaskos tévedés volna azonban "visszafejlõdésnek" nevezni e tragédiát. Fejlõdés ez, tragikus következményû fejlõdés, "egyoldalú fejlõdés": visszalépéseket is rögzít. Amint Engels írja A természet dialektikájá-ban: "...a szerves fejlõdésben minden elõrelépés egyszersmind visszalépés, mivel egyoldalú fejlõdést rögzít, kizárja a fejlõdés lehetõségét sok más irányban." (MEM 20. 568. o.)
    Arról van szó, hogy a kommunista mozgalom, benne a magyar illegalitás korlátoltságának József Attila adta - szubjektíve elkerülhetetlen (átélt, indokolt, szükséges), objektíve a lényegét tekintve helyes - bírálata nem csupán a magányba és más társaságba (Szép Szó stb.) való belépést, hanem a szektás bornírtságon való határozott túllépést, s ezek képviselõivel való radikális szakítást is jelentette, vagyis egyben a "népfrontos-antifasiszta" kitárulkozást is lehetõvé tette a költõnek. Ugyanakkor pedig, vitathatatlanul, bizonyos korábbi eredményeinek (szocialista, osztályharcos cselekvéseinek és eszméinek) a megtagadását is jelentette ez, tehát polgári, antiszocialista jellegû visszalépést is hozott személyiségébe, költészetébe egyaránt. Ez a tagadás expressis verbis a "Magad emésztõ…" kezdetû, töredéknek számító, mindazonáltal roppant jelentõségû versében jelentkezik elsõ ízben nagy erõvel, félremagyarázhatatlanul. (Megpróbálták, persze, félremagyarázni. Jobbról is, balról is. Részben azzal a kimondott vagy ki nem mondott szándékkal, hogy megtagadják, sõt megrágalmazzák a költõ "proletárkorszakát". Részben pedig azzal az ostoba szándékkal, hogy "megvédelmezzék" József Attilát, a szocialista költõt - saját magától. Merthogy a "létezõ szocializmus" éveiben egyenest a szocialista költészet "megrágalmazásának" számíthatott azt fejtegetni, hogy József Attila, élete és költészete utolsó szakaszában, csakugyan visszalépett a proletariátus ideológiai és költõi [osztály] álláspontjáról az általánosabb humanista-polgári-antifasiszta álláspontra. Pedig így történt.)

    A DETERMINIZMUS KÉRDÉSE mindig is jelen volt József Attila költészetében, de egészen az Eszmélet-ig csupán "bújtatottan", a költõ mint értelmiségi (mint tehát valamely társadalmi csoport, osztály képviselõje), mint társadalmi egyén lehetõségeinek kutatásaként, tehát egyben mint önmeghatározási probléma. (Ki vagyok én? Mit tehetek? Stb.) Filozófiai problémaként, tehát nagyon általánosan, sõt elvontan akkor jelenik meg József Attila költészetében, amikor mindaz meginog tudatában, amitõl addig meghatározva tudta és érezte magát: osztályhovatartozását érzi és tudja megkérdõjelezõdni, megkérdõjelezhetni, sõt megkérdõjelezendõnek 1934-ben, a munkásmozgalommal való gyakorlati szakításakor. (Hogy ez a nagyon is döntõ jelentõségû fordulat az életében mennyiben "szakítása", mennyiben "véletlen elszakadása", mennyiben másoktól függõ-függött "eltaszíttatása" a költõnek - ez most kevéssé lényeges.) Mindenesetre gondolati költészete darabjaként, az Eszmélet-ben jelenik meg a determináció legáltalánosabb képe lírájában - ahogyan korábban sohasem, merthogy elõzõ fejlõdési szakaszában nem a determinizmus mint olyan, mint filozófiai kategória foglalkoztatta, hanem konkrétan a társadalmi determináció. S ez most egészen új dolog:

    Akár egy halom hasított fa,
    hever egymáson a világ,
    szorítja, nyomja, összefogja
    egyik dolog a másikát
    s így mindenik determinált.
    Csak ami nincs, annak van bokra,
    csak ami lesz, az a virág,
    ami van, széthull darabokra.

    Itt (még) nem látszik meg, mi is az indoka, a miértje ennek a témának. Merõben objektív világábrázolásként hat. Természetesen megtalálhatjuk, s meg is kell keresnünk, meg is kell találnunk a téma megragadásának magyarázatát, de ez csakis úgy lehetséges, ha folyamatában nézzük József Attila költészetét. Akkor persze át kell fogalmaznunk a megoldandó kérdést: milyen probléma változik át itt, az Eszmélet-ben, determinizmus-problémává? Világos, hogy csakis a szubjektív oldallal való összefüggésében válik érthetõvé ez a kérdés is, mint minden ilyesmi: mint minden költõi produktumban foglalt probléma.
    Röviden: a költõi önmeghatározás folyton változó, bujkáló, de mindvégig, minden alkotói-fejlõdési szakaszban központi jelentõségû alapkérdése ölt itt "filozófiai burkot", objektiválódik merõben bölcseleti kérdéssé, s ezzel egyoldalúvá a költõ és a költészet (meg természetesen minden olvasója, közönsége) számára.
    Ki vagyok én? Mit tehetek mint költõ? Hova tartozom? Magamon kívül képviselek-e valamit és valakit - s ha igen, kit-mit - költészetemmel és egész értelmiségi tevékenységemmel? Van-e, vagy legalább lehet-e eredménye munkásságomnak? Ha igen, ha nem, mitõl függ ennek kimenetele? Mindezek fényében mit kell tennem, kell-e egyáltalán, vagy csupán mit tehetek, tehetek-e egyáltalán valamit, bármit? Mire való tehát költészetem, mire egész életem?
    József Attila csatlakozott korábban a költészetével (is) a proletariátus mint társadalmi osztály harcához, értelmiségi képviseletét vállalta, s cserében - joggal - azt remélte, hogy osztálya is vállalja õt, vagy legalábbis az a konkrét politikai mozgalom, amely a munkásosztály szocialista-kommunista mozgalmának vallotta saját tevékenységét, harcát. Ha gyõznek, együtt gyõznek, ha kudarcot szenvednek, együtt szenvedik el. Korábbi költõi-fejlõdési szakaszában - 1929 és 1933 között - ez a viszonya volt meghatározó.
    1934-ben azonban olyan kudarcot volt kénytelen tudatosítani, amilyenre nem számított: magára maradt, magára hagyták, szakítottak vele (mindegy, e vonatkozásban legalábbis, hogy melyik változat valós ezek közül). Mindenesetre tény, hogy válaszul - ha kínlódva és tépelõdve is - õ maga is szakított azzal a konkrét mozgalommal (a magyarországi munkásmozgalommal), amelyhez nem csupán költészetével (és elméleti elõadásaival, tanulmányaival, cikkeivel), hanem illegalitást is vállaló politikai munkájával is csatlakozott korábban. Ennek óhatatlanul adódtak elméleti, ideológiai és egyben poétikai konzekvenciái. Korántsem egyértelmûek. A költõ-gondolkodó - érthetõ, hogy szükségképp egyenlõtlen elõre-hátralépésekkel gondolkodásában és költészetében - elkezdett a végére járni ennek az egész életét most meghatározó, tragikus súlyú "eseménynek". Tisztán akarta látni, mit tehet s mit nem.
    Nyilvánvalóvá vált számára, hogy (költõi-emberi) lehetõségei az új helyzetben, az új körülmények között megváltoztak. Mennyiségileg és minõségileg is. Bizonyos korábbi (politikai-társadalmi) reményei most óhatatlanul illuzórikusaknak tûntek föl a szemében. Mi maradt számára? Kevesebb lehetõség, nagyobb függés, mint tudta, vagy csak remélte korábban. Kevesebb társ, nagyobb magány. (Ebbõl következik majd, hogy mindent eldöntõn fontos, a szó betûszerinti értelmében életbevágó, létfontosságú lesz számára: talál-e teljesértékû, az õ egész valóját minden fenntartás nélkül elvállaló embertársat: igazi, "örök" szerelmet?) Egyelõre csak annyi a nyilvánvaló: kevesebbet tehet, mint amennyit remélt, és mint amennyit kellene tennie. Mitõl függ ez, saját magán kívül?
    Legelõször a determináció általános problémája felõl közelítette meg ezt a kérdéskomplexumot az Eszmélet-ben: tehát az objektív felõl a - még rejtegetett, ki nem mondott - szubjektív problémáját. Filozófiailag. De azért nem teljesen elvontan, bár általánosan ("A líra: logika; / de nem tudomány." - Ez a József Attila-i megfogalmazás egyébként Kantra megy vissza: "Az esztétikai ítélõerõ tehát olyan különös képesség, amely a dolgokat szabály alapján ítéli meg, de nem fogalmak alapján." (Vö. Az ítélõerõ kritikája, Akadémiai, Bp. 1979. 161. o.) Költõi módon: egy hasonlattal: "Akár egy halom hasított fa…" A magyar gondolati költészet szinte utolérhetetlen csúcsa az Eszmélet-nek ez a IV. szakasza.
    De magában vizsgálva sem problémátlan. Gondolati törést is dokumentál. Két részre szakad. Az elsõ öt sor adta determinizmus-képbõl ugyanis egyáltalán nem következik a rákövetkezõ három sor végtelen fejlõdést ábrázoló képe. A determinizmus leírása: mozdulatlan, statikus kép. Nincs ideje. Rá következik azután, de nem belõle következik, hanem tõle elválasztva következik az "idõ", mûködésben, a lehetõ legáltalánosabb megfogalmazásban: a "keletkezés, fennállás, elmúlás" költõi definiálásaként.
    Ez a híres versszakasz így, a dialektikus gondolkodásmód bámulatos költõi megfogalmazásával a végén - és itt korántsem véletlenül az univerzális determinizmust "metafizikus mozdulatlanságban" megjelenítõ, de attól még nem kevésbé csodálatos költõi képhez csatolva - éppenséggel nem csupán a világ nézetének filozófiai-módszerbeli alapellentmondását képviseli szemléletesen, hanem alapvetõ ontológiai problémáját is rejti magában (föltáratlanul, kimondatlanul): a materialista vagy idealista világmagyarázat közti óhatatlan választási kényszer problémáját.
    A materialista filozófia értelmezte világban nem következhet, nem eredhet a mozdulatlanságból a mozgás. József Attila verse, persze, nem is állít ilyesmit. Ámde mi, olvasók nem tekinthetünk el a versben rejlõ efféle alapprobléma fölfedésétõl. Ha nem volna folytatása e gondolati komplexumnak József Attila költészetében (márpedig van!), akkor is látnunk kellene a szakasz két részre szakadását olyképpen, hogy látszat szerint folyamatos a benne ábrázolt filozófiai gondolat, de valójában nem az. Nincs benne igazi-valódi következés és következtetés: ezért csupán (költõi) látszat itt az, hogy a mozdulatlan, örök, "beállt" determinizmusból következhet a világ folyamatos (a végtelenbe vetítve: körkörös) mozgása, elõrehaladása.

    VISSZA HEGELHEZ? Az idealista filozófia szerint értelmezett világban viszont, természetesen, létezik ilyen következés és következtetés: a mozdulatlanból való, indoklásra nem szoruló (vagy ha igen, a föltételezett, hírhedt "elsõ mozgatóval", Istennel vagy effélével magyarázott) átcsapás a továbbiakban örök (vagy nem örök) mozgásba. Hegelnél például egészen magától értetõdõn megy át a "szellem" akármely fejlõdési fázisából a következõbe; nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy több ízben is találkozhatunk mûveiben olyan fejtegetéssel, amelyben történetesen épp a determinizmus leírásából következik - vagy ami persze nem ugyanaz, de azért mégis jellemzõn idetartozó, merthogy nem véletlenül: a determinizmus leírására következik, vagyis a leírása után - a dialektikus fejlõdés-mozgás-körforgás leírása. (Talán nem véletlen, hogy József Attila is bõségesen olvasgatott Hegelt.)
    Például az Elõadások a világtörténet filozófiájáról bevezetõ részében, "A szellem fogalma" címû szakaszban leszögezi a filozófus, hogy az anyag szubsztanciája az, hogy "nehéz", a szellemé ellenben az, hogy "szabad". Ahogy József Attilánál is "hever egymáson", tehát mozdulatlan a világ, úgy Hegelnél is pusztán a "nehézségébõl" következõ "középpont felé törekvés" jellemzi az anyagot (ezenfölül, hogy el ne pusztuljon, "eszmeiségre törekszik"). Így: "Az anyag annyiban nehéz, amennyiben megvan benne a törekvés egy középpont felé; lényegileg összetett, csupa részekbõl áll, amelyek mind a középpont felé törekszenek; így nincs egység az anyagban. Mint egymáson-kívüliség áll fenn és egységét keresi; tehát arra törekszik, hogy megszüntesse önmagát, és keresi ellentétét. Ha ezt elérné, nem volna többé anyag, hanem mint ilyen elpusztult volna; eszmeiségre törekszik, mert az egységben eszmei. A szellem ellenkezõleg épp az, hogy magában bírja középpontját". (Akadémiai, Bp. 1979. 37. o.).
    Világos, hogy mihelyt a szellem nem holmi holt-közömbös természeti anyagban lakozik, hanem "emberré lesz", más jellegû a függõsége, mint a "szellemtelen" s az "eszmeiségre" csupáncsak törekvõ anyagé: saját céljai determinálják. Így már könnyû "átmenetet" látni a determinizmusból a cselekvésbe: a szellem eleve cselekvõ valami, míg az anyag nem (bár a szellem, fejlõdésének egy bizonyos fokán, ebben is tartózkodhat, no de egy idõ után odébb is állhat!). "Az anyag szubsztanciája rajta kívül van; a szellem ellenben az önmagánál-való-lét, s épp ez a szabadság. Mert ha függõ vagyok, akkor magamat valami másra vonatkoztatom, ami nem vagyok, s nem lehetek el ilyen külsõ nélkül." (Uo.). Az ember tehát "célok szerint cselekszik", s "Hogy melyik cél illeti õt, azt neki kell meghatároznia; magát az egészen általánost tûzheti ki céljául. Determinálják õt ebben képzetei arról, hogy mi és mit akar. Ebben áll az ember önállósága; tudja, mi determinálja õt." (38. o.)
    [Közbevetve: egy máskülönben rejtélyesnek, vagy oktalanul odavetettnek ható József Attila-i sor is talán itt találhat egyfajta magyarázatot: "s csak képzetet lehet feledni", lásd az Eszmélet-ciklus IX szakaszát! Ti. így olyasvalamit - is - jelent e sor, hogy a korábbi önmeghatározását és céljait feledheti el az új körülmények hatására az ember, vagyis esetünkben a költõ.]
    Már csak a szellemi-emberi cselekvés (mozgás) folyamatossága és önmagába visszatérõ végtelensége szorul magyarázatra, ezt tüstént meg is adja Hegel: "Az ember mint szellem nem közvetlen, hanem lényegileg magába visszatért valami. […] Tevékenysége túlmenés a közvetlenségen, ennek tagadása és ezzel visszatérés magába; a szellem tehát az, amivé tevékenységével teszi magát. Csak ami magába visszatért, az a szubjektum, reális valóság. A szellem csak mint a saját eredménye van. Magyarázatul szolgálhat a mag képzete. Vele kezdõdik a növény; de egyúttal eredménye a növény egész életének: a növény azért fejlõdik, hogy magot hozzon létre. Az élet tehetetlenségére vall, hogy a mag az egyén kezdete és egyúttal eredménye, mint kiindulópont és mint eredmény különbözõ és mégis ugyanaz, terméke az egyik egyénnek és kezdete a másiknak. A két oldal éppúgy szétesik benne, mint az egyszerûség formája a magban és a fejlõdés menete a növényben. - Közelebbi példát talál minden egyén önmagában." (39. o.)
    Mint ahogy József Attila is talált. Függetlenül attól, hogy olvasta-e, s ha igen, mikor, ezt a hegeli passzust. (Vagy épp egy másikat. Lehet, hogy inkább A szellem fenomenológiája elõszavában található rövid okfejtést: "A bimbó eltûnik a virág kifakadásakor, s azt lehetne mondani, hogy a bimbót megcáfolja a virág; éppígy a gyümölcs a növény nem igazi létezésének nyilvánítja a virágot, s ennek helyébe lép mint igazsága. Ezek a formák nemcsak különböznek egymástól, hanem ki is szorítják egymást mint egymással összeférhetetlenek. Szüntelenül tevékeny természetük azonban egyúttal a szerves egység mozzanataivá teszi õket, amelyben nemcsak ellenkeznek egymással, hanem az egyik éppoly szükségszerû, mint a másik; és csak ez az azonos szükségszerûség alkotja az egésznek életét." (Akadémiai, Bp. 1979. 10. o.)

    AZ OSZTÁLYDETERMINÁCIÓ MEGTAGADÁSA. A "Magad emésztõ…" kezdetû híres vers(töredék) látszatra Babits Mihálytól való "bocsánatkérés" mindazért, amivel korábban József Attila megbántotta õt. Voltaképpen azonban, a lírai általánosításban, csupán ürügy itt Babits és a tõle való bocsánatkérés, ahogy a vele való kibékülés szándéka is; pontosan úgy, ahogyan a "bántás" és a "sértés" is csupán ürügyként bírta, mint megnevezett vagy megsejtetett célpontot, a polgári költõ Babits Mihályt. (Errõl külön érdemes beszélni.) A dolog lényege: a társadalmi osztálydetermináció megtagadása ezen az ürügyön:

    Akár egy halom hasított fa,
    hever egymáson a világ,
    szorítja, nyomja, összefogja
    egyik dolog a másikát,
    s így mindegyik determinált.
    Így él a gazdag is, szegény is,
    így szenvedünk te is meg én is

    A versbeli elõzmény és folytatás sok egyéb problémát vet föl; ezekkel az egész vers elemzésekor érdemes és kell is részletesen foglalkozni. A lényeges azonban az, amit itt - ellentétben azzal, ahogyan az Eszmélet-ben (egy szóalak különbségével, ti. "mindenik" ott, "mindegyik" itt), ahol csak látszatra következik logikailag az, ami az idézett részre rákövetkezik! - mint a determináció következményét fogalmaz meg a költõ: "Így él a gazdag is, szegény is…"
    A közös "világdetermináltság" tehát egyenlõvé teszi a gazdagot és a szegényt… Osztálykülönbség immár nem számít - s az egész vers éppenséggel arról szól, hogy a "magány", az egyén helyzete a döntõ, az osztályhelyzet stb. pedig csak "látszat" ("más ügy", "más talaj" stb. - errõl is érdemes és szükséges lesz még külön beszélnünk).
    Az Eszmélet-beli versszakasz tehát csupán implicite tartalmaz egy logikai hézagot, ami jelzésnek igen komoly, s már magában véve is következtetésekre adhat okot és alkalmat az olvasónak, de éppenhogy magában véve nem teszi még szükségszerûvé, hogy amikor a költõ ki akarja tölteni ezt a hézagot - vagyis amikor a determinizmus képébõl költõi vagy nem-költõi, de mindenképpen valódi logikai következményként (következtetésként) megálló folytatást szándékozik kicsiholni -, akkor föl kellene adnia a történelmi materializmus alaptételét s az emberi történelem alaptényét. Természetesen nem véletlen, hogy az Eszmélet mellett, kevéssel elõtte, vagy utána máris a "Magad emésztõ…" jöhetett József Attilánál. (Újabb kutatói föltételezés szerint fordított idõrendben, mint ahogy eleddig ismerhettük az évtizedek során kiadott József Attila vers-összesekben, ám ez nem oszt és nem szoroz a mi problémánk lényegét illetõen - jóllehet más tekintetben igen fontos körülmény lehet! -: egymásra utaló-vonatkozó két versrõl van szó, akkor is.) A társadalmi osztályok meghatározó szerepének az egyének életében, sõt a társadalmi osztályok puszta létének (!) a megkérdõjelezése, ez a nagy fordulat a társadalmi osztályok harcának szükségességét megkérdõjelezõ magatartással, illetve eleinte csak afféle "magántöprengésbe" foglalt megingásokkal kezdõdött a költõnél, nem is egy versében, s már igen koraiakban is éppúgy, mint érett korszak termékeiben. Most pedig, élete utóján, efféle töprengést foglal több ízben is költeménybe: minek a harc, nem illik õhozzá, de hát kényszerû dolog, vállalnia kell… Illetve egyszer csak arra döbben rá: nem kell vállalnia! Mert azt is olvashatjuk az Eszmélet-ben:

    s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
    görnyedve terheim alatt -
    minek is kell fegyvert veretni
    belõled, arany öntudat!

    Hol van már a Szocialisták "kedves fegyverünk" megfogalmazása 1931-bõl! S az ugyanabban a költeményben leírt szállóige: "Vers, eredj, légy osztályharcos!" S ezzel együtt az oly indokoltnak vélt optimizmus a Párbeszéd végén: "… míg okulón eme harcból is belátja a többség, / hogy csak az öntudatos proletárok diktatúrája / vethet véget a burzsikizsákmánylásnak örökre."
    Most már a magány tudata, az eredménytelenség érzése és a "sok egymáshoz kötött világ" (Szappanosvíz) tehetetlenségének elképzelése dominál József Attila költészetében. S ez ellen lázad még kései nagy verseiben.

    FATALIZMUS. Az irány tehát mintegy kijelölve a "Magad emésztõ…" gondolatsorában. József Attila, mint valóban nagy költõ és gondolkodó, nem teheti meg, hogy elodázza azt, aminek ebbõl - ezekbõl - következnie kell. Gyorsan eljut a determináció elvont-általános fölfogásától a teljes, abszolút determinációhoz: a fatalizmushoz. Vissza. Mert hiszen ez nyilvánvaló visszalépés: az Eszmélet-hez képest már nem csupán a történelmi materializmus lényegi "visszavonása" (miként a "Magad emésztõ…"-ben), hanem most már a dialektika sutba vágása is! Itt áll elõttünk az egész József Attila-i líra gondolati mélypontja, az Osztás után címû szonett:

    A kártya ki van osztva. Reszketünk
    Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében,
    bubik, királyok, dámák jelmezében
    s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk.

    Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk.
    Mit tehetnénk a szabály ellenében?!
    Mint mozdulatlan csillagok az égen,
    változhatatatlan rajzunk, jellemünk.

    Vörösek és feketék, vérben, gyászban,
    fényesre lakkozottan, lámpalázban
    így kell kinek-kinek sorsára várni,

    hogy boldogságunkat, mit rejt szerelmünk
    a gyönyörû sikert, mely megvan bennünk,
    ki tudja-e a végzet licitálni. -

    De jegyezzük meg: itt nincs vége József Attilának. Nincs vége gondolati lírájának, nincs vége költõi gondolkodásának, nincs vége társadalmi költészetének sem. És költõi személyiségének ellentmondásai is lepnek meg még bennünket újdonságokkal. Csak épp - akkor is - itt a mélypontja egy összefoglalható fejlõdési ívnek, amelyik persze csak messzirõl rátekintve tiszta "ív", valójában gubancos ide-oda-összevissza tekergés-ingadozás-kilengés-visszalengés, föllendülés és lehanyatlás… Még nagy társadalmi versek is hátravannak József Attila életmûvében! (És sok egyéb másfajta is: zseniális költemények sora.) Errõl a mélypontról újra föl-fölkapaszkodik a nagy költõ, gondolatilag is leküzdve a fatalizmus sekélyességét.

    EGY IDEVÁGÓ LUKÁCS-FEJTEGETÉS. A József Attila-i determináció-fölfogás nem-dialektikus mozzanatától a fatalizmusig vezetõ, szükségszerû gondolati út elemzéséhez valóságos ajándék az elemzõnek Lukács György fejtegetése a Történelem és osztálytudat egyik alapvetõ tanulmányában, nevezetesen Az eldologiasodás és a proletariátus tudata címûben (III. "A proletariátus álláspontja"; Magvetõ, 1971. 485-487. o.). Ez így foglalható össze fejtegetett problémánk szemszögébõl:
    1. "Csak az osztály… képes a valóság totalitásához gyakorlatilag, átalakítóan viszonyulni." - "Az egyén számára a dologiság s ezzel együtt a determinizmus (a determinizmus a dolgok gyakorlatilag szükségszerû összefonódása) megszüntethetetlen."
    2. Ha a "dologi determinizmus" és a "folyamat" között - "amely ugyanakkor az õ saját sorsa is" - hézag, szakadék van, s nincs "közvetítés", akkor szükségképpen "mitológia" keletkezik.
    3. Mindez "intuíciós miszticizmusba" torkollik, amely "a fatalizmust a külsõ eldologiasodott világ számára… érintetlenül hagyja."
    Ennek a "mitológiának" és "intuíciós miszticizmusnak" a szerepét tölti be a kései József Attila költészetében a freudizmus sajátságos értelmezése. (Nyilvánvaló, hogy ezt a témát is külön tanulmányozni kell ebbõl a nézõpontból, vagyis a determináció és rezignáció e "költõi magántörténetébe" illesztve, ha csakugyan érteni akarjuk József Attila vergõdését élete és költészete utolsó, nagy szakaszában.)

    BERGSON-HATÁS. Már Fejtõ Ferenc megírta, hogy az Eszmélet Henri Bergson francia filozófus nyilvánvaló hatását mutatja, vagy legalábbis azt, hogy a költõ ennek olvastán fogalmazta meg Eszmélet-beli gondolatait. Ma mérvadó József Attila-kutatók indulnak ki ebbõl (pl. Tverdota György). Ugyanakkor már Szabolcsi Miklós is a Hegel-Engels hatást elemezte. A kettõ voltaképpen nem zárja ki egymást. (Amint az sem mond igazán újat, ha bebizonyosodik az újabban fölbukkant föltevés: hogy a "Magad emésztõ…" töredéke korábban keletkezett, mint az Eszmélet. Megismételjük, hogy ez problémánk szempontjából mindegy: rövid idõhatáron belül egymás mellett álló, egymásra utaló két versrõl van szó.)
    A lényeg: az Eszmélet - korszakhatár. Ezt világosan leszögezi Tverdota György is az Eszmélet-ciklust elemzõ könyvében. (Tizenkét vers. Gondolat, Bp. 2004.)
    A kérdés, amellyel csakugyan foglalkozni érdemes: milyen korszakokat határol a determinizmusnak ilyen éles filozófiai-költészeti problémaként való megjelenése (megjelenítése) a költõ életmûvében?
    Nem kétséges, hogy a proletár-képviselet korszakát fejezi be, s a rezignáció, vagyis az osztályképviselet és osztályharc-képviselet korszakának megtagadását vezeti be.
    Ez a dolog veleje.

    GAZDAG-SZEGÉNY ellentét. Mint annyiszor a történelemben, osztályellentét burka lehet a politikában és a kultúrában. Általánossága elvezethet osztályellentétek konkrétságához, összeolvadhat velük, de aztán éppily lehetõséggel ismét általánosságként válhat is ki belõlük. József Attilánál is olyan változó téma a gazdag és a szegény érzékletes ellentéte, amelyik elvezet tudatában és költészetében az osztályellentét konkrét fölfogásához, beleolvad, majd kivezet belõle.
    A kapitalizmus korában a tõkeviszony az a konkrét, meghatározó forma, amely egymással ellentétes osztályokra választja szét a társadalmat. Egyebek mellett kettéválasztja gazdagra és szegényre is. (A tõkeviszony, nem szabad megfeledkezni róla, ugyanakkor egyben is tartja az egyéb ellentétektõl is szabdalt emberi társadalmat. Csak épp a tõkeviszonyban megtestesülõ tõke-munka ellentét a kapitalista kor társadalmának - társadalmainak - meghatározó ellentéte, igazi átfogó mozzanata.)
    A késõbbi nagy proletárszocialista költõ elsõ fennmaradt gyermekkori zsengéje így kezdõdik: "De szeretnék gazdag lenni…" Késõbb "szegényember-verseket" ír. Azután a proletárokat inti (joggal közibük sorolva magát is, jóllehet pontosan tudja már, hogy nem mindenben lehet azonos "az anyag gyermekei"-vel "a költõ, a rokon"…), arra inti õket (és magát), hogy ne higgyenek a gazdagoknak, az "uraknak", a "polgári ravaszság"-nak. ("Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, / ki fûtve lakik öt szobát, / falain havas tájak vannak, / meztelen nõk meg almafák?" S ugyanott: "Lásd, harc az élet, / ne tékozold bizalmadat." Vigasz.)
    Ezek után csakugyan elképesztõ ez alapigazságként megfogalmazott ellentét kategorikus visszavonása, megtagadása: "Így él a gazdag is, szegény is, / így szenvedünk te is meg én is"…
    De nem is maradhat ez ennyiben. Mihamar megérik a költõben a fölismerés: ha tetszik, ha nem, harc az élet akkor is. Még akkor is, ha a költõ nem kényszerbõl, hanem megfontolt rezignációból mondja ki: "Elejtem képzelt fegyverem, / mit kovácsoltam harminc évig" (Irgalom). S még akkor is, ha megfogalmazza a hajdani Szocialisták ellenversét, az abban foglalt "Vers, eredj, légy osztályharcos!" ellentétét:

    Szállj költemény, szólj költemény
    mindenkihez külön-külön,
    hogy élünk ám és van remény, -
    van idõ, csípjük csak fülön.

    Nyugtasd a gazdagok riadt
    kis lelkét - lesz majd kegyelem.
    Forrást kutat, nem vért itat
    a szabadság s a szerelem.

    Szólítsd, mint méla borjúszáj
    a szorgalmas szegényeket -
    rágd a szivükbe - nem muszáj
    hõsnek lenni, ha nem lehet.

    És még akkor is, ha elvitatja magától, mintegy lehullatja magáról a Vigasz költõjeként kivívott gondolati magatartását is: "Nem szeretnek a gazdagok, / míg élek ily szegényen. / Szegényeket sem izgatok, / nem állok én vigasznak ott, / ahol szeretni szégyen" (Könnyû, fehér ruhában).
    De hiába mond le a harcról az egyén: nincs társadalmi méretû "különbéke", nincs társadalmi méretû egyéni kibékülés. "Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, - / ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag, / s ma már sejteni kezdi sok szegény" (Emberek). "Retteg a szegénytõl a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény. / Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény" (Hazám).
    Ám ugyanakkor a társadalmi béke gondolatáról sem mond le a költõ. De "érett fõvel" teszi ezt is: a távoli jövõbe helyezi. És meglehetõsen sokat foglalkozik vele verseiben. (Majd emlékezni jó lesz; A Dunánál; Március ["Langy, permeteg esõ szemerkél..."].) Azzal a tudattal, hogy ez immár nem vonatkozik, nem vonatkozhat õrá személyesen. Õ most már - az általános érvényû, vak determináció sötét bûvkörében - csak addig juthat el: "bár nem gyõzhetsz, nem is lehetsz te vesztes" (Légy ostoba!); "alkosd meg végzeted" (Biztató).
    Szót fogadott magának: megalkotta végzetét.
 
 

MÛHELY

HEGEDÛS SÁNDOR

Egy szociáldemokrata teoretikus

Mónus Illés (1888-1944)

Mónus Illés a magyar szociáldemokrata mozgalom egyik legjelentõsebb teoretikusa volt. Nagy érzékenységet mutatott az ideológiai kérdések iránt, noha nem tartozott az alkotó elmék sorába. Ám szociáldemokrata meggyõzõdéssel és magas színvonalon védte a reformizmus centrista tételeit.
    1888. március 8-án született Oroszországban, az ukrajnai Balta városkában, ahonnan a család 1889-ben - minden valószínûség szerint - a zsidó pogromok elõl menekült át az Osztrák-Magyar Monarchiába. Tanult szakmája szerint cipõfelsõrész-készítõ, aki önerejébõl rendkívül tiszteletre méltó politikai tudásra és mûveltségre tett szert. Már ifjúmunkás korában aktívan dolgozott a cipészek szakszervezetében, és jó tollával, konstruktív gondolataival csakhamar a munkássajtó elismert alakja lett. A Magyarországi Szociáldemokrata Pártban (MSZDP) az 1920-as évek elejétõl vezetõ funkciókat töltött be, miközben a Népszava és a Szocializmus hasábjain termékenyen fejtette ki véleményét. Írásunkban nem kívánjuk nyomon követni valamennyi funkcióját, csupán formátumának érzékeltetésére jegyezzük meg: 1933-tól 1936-ig az MSZDP fõtitkára, 1936 és 1938 között pedig a Népszava fõszerkesztõje volt.
    Jelentékeny irodalmat örökített át az utókor számára, melybõl kirajzolódnak elméleti nézetei. Ezt annál is inkább becsülni kell, mert a pragmatikus hazai szociáldemokrácia kevés ideológust termelt ki. (Peyer Károly például több ízben is kijelentette: õt nem érdekli Marx, csak a gyakorlat). Ezek a vezetõk elfogadták ugyan verbálisan a szocializmus távlatát, de azért inkább a napi gondokkal és napi politikával foglalkoztak; a fasisztoid Horthy-rendszer megreformálására törekedtek.
    Mónus élete végéig marxistának vallotta magát. Karl Kautsky és Otto Bauer nyomdokain haladva (olykor a kettõ között navigálva) hirdette a szocializmus igazságait. Valójában a centristák által megszûrt marxizmus alapján állt. Szemináriumok, elõadások, cikkek egész sora bizonyítja szellemi munkásságának gazdagságát, súlyát és irányultságát.
    Jóllehet Mónus koncepciózus elme volt, mindazonáltal nem tartozott a társadalomtudomány továbbfejlesztõi közé. A szocialista tanítások hazai alkalmazásában sem jeleskedett, megnyilatkozásaiban inkább az ortodoxiára jellemzõ doktrínerség jegyeit fedezhetjük fel. Mégis komoly szerepet játszott abban, hogy a szociáldemokrácia befolyása alatt álló munkásság és értelmiség körében meggyökeresedhettek a kollektivizmus eszméi.

    A szocializmushoz vezetõ út mónusi víziója
    Mónus Illés sohasem volt forradalmár, óvatosság jellemezte, tartózkodott a radikális politizálástól, mert féltette pártja legalitását a fasisztoid elit fenyegetéseitõl. Természetesen ismerte Marx és Engels prognózisait a szocializmusról (kommunizmusról), de csak a célt tette magáévá, míg annak megvalósítása módozataiban az evolucionizmus bûvkörén belül maradt. Kétségtelen, a Horthy-rendszerben (mely az 1920-as évek közepén megszilárdult) nem a közösségi társadalom közvetlen létrehozása állt a magyar munkásmozgalom elõtt, hanem a demokráciának egy olyan antifasiszta válfaja, mely a szocializmusba való átmenet szakasza lehetett volna.
    A Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) 1925-ös, elsõ kongresszusa irreálisan mérte fel a helyzetet, amikor az új szituációban is fenntartotta a proletárdiktatúra stratégiáját. Ez a program figyelmen kívül hagyta az elkerülhetetlen közbülsõ stációkat, s az abból fakadó szövetségi politika rendkívüli fontosságát. Ám a kommunisták és Mónus akkor sem kerültek közelebb egymáshoz, amikor a III. Internacionálé hetedik kongresszusának (1935) ösztönzésére a KMP felülvizsgálta korábbi programját.
    Az ellenforradalmi rendszer sajátosságaival mit sem törõdve, Mónus kitartott a klasszikus kapitalizmusban kiharcolt, hagyományos polgári demokrácia értékei mellett. Olyan szövetségi politikát szorgalmazott, amely a finánctõkétõl szorongatott kis- és középburzsoázia, valamint a "kétkeziek" együttmûködésére épül. Ez önmagában persze nem lett volna baj, ha kiáll a munkásosztály hegemóniája mellett is. Nála azonban a proletariátus mindig is csak eszköz volt a burzsoá demokrácia kivívásában, ez pedig nem egyéb, mint a szocializmusnak elodázása egy megfoghatatlan, távoli jövõbe. Õ úgy vélte: "A mai Magyarországon kevés a nagyváros, következésképpen kevés a városi polgárság, amely a népfrontpolitika legfõbb alkotóeleme." Azt ugyan elképzelhetõnek tartotta, hogy a forradalomban a proletariátus hegemóniája érvényesüljön, de csak addig, amíg a polgárság hatalma képlékeny. Mihelyt azonban stabilizálódik, át kell adnia helyét a burzsoáziának, amely egyszerre védekezne a fasizmussal és a bolsevizmussal szemben. Számtalan írásából kiderül, hogy - legalábbis a módszerek tekintetében - nem lát különbséget a fasizmus és a bolsevizmus között, s a Horthy-rendszertõl várja a polgárság rendjének megvédését bármilyen jobb- vagy baloldali diktatúrától.
    A demokratikus kormányzást békés eszközökkel akarta kivívni, az általa is idealizált parlamenti játékszabályok szerint: "Aki a parlamentarizmust magáévá teszi, annak azt végig kell csinálni". Ugyanakkor elismerte, hogy az alkotmányosság keretei között maradó tömegdemonstrációkra is lehet támaszkodni. Álláspontjának ellentmondásossága, hogy a tömegmozgalmat ultima ratiónak tekintette, s azt fõleg a gazdasági harc területére akarta korlátozni.
    Erõsen foglalkoztatta a "hatalom" megragadásának problematikája. Ezt szükséges lépésnek tartotta, bár nem vált igazán világossá kiknek az uralmát érti rajta. Egy helyütt az angol Munkáspárt kormányzását úgy kezeli, mint a szociáldemokrácia hatalmát, holott tudjuk: a hatalom osztályjellegében nem történt változás. Összetévesztette tehát a párthegemóniát az osztályhegemóniával. azonosította a kabinet irányítását a hatalom birtoklásával. Nem lehetnek kétségeink: a polgári demokrácia tradicionális változatával van dolgunk. (A Beveridge-terv eszményesítése is erre utal.)
    Mónus a reformizmus merev sémáinak terhe alatt nem tudott egy korszerû, a magyar fasisztoid rezsim körülményeinek adekvát demokrácia-koncepciót kidolgozni, mely egyben túlmutatna a kapitalizmuson is. Nem tudott, mert az vallotta, hogy a kor polgári demokratikus forradalmak kora, s a szocialista átalakulás csak a messzi-messzi jövõben kerülhet napirendre. Akkor, amikor a tõkés termelési viszonyok már minden tartalékukat felélték.
    Révai Józseffel kell egyetértenünk, aki - vitába szállva a dogmatikus szociáldemokrata nézetekkel - kifejtette: korunk valójában már a szocialista forradalmak kora. (Meggyõzõdésünk, hogy ennek nem mondanak ellent a globalizáció és a kapitalista restauráció jelen folyamatai, hiszen az alapvetõ tendenciák érvényesülését nem változtatják meg, csupán idõbeliségüket módosítják.) Révai szemére vetette Mónusnak, hogy Marxtól, Engelstõl, valamint Lenintõl eltérõen összemossa a polgári forradalmak különbözõ típusait. Marxék ugyanis rámutattak 1789 és 1848 különbözõ voltára, vagyis a differenciálás szükségére, Lenin pedig nagy figyelmet fordított az 1905-ös orosz polgári demokratikus forradalom specifikus vonásainak elemzésére. (A második világháború után kibontakozó népi demokratikus forradalmak klasszikusainkat igazolták, természetesen mutatis mutandis.) Mónus Illés nem ismerte fel, hogy a monopolkapitalizmus szakaszában a burzsoázia (a proletariátustól való félelmében) már korántsem tölt, tölthet be forradalmi szerepet, ezért a demokráciáért folytatott harcban a munkásosztálynak kell átvennie a hegemóniát. Tiszteljük a polgárság némely rétegeinek progresszivitását a fasizmus ellen vívott küzdelemben, de tõlük sem várható a kapitalizmus meghaladása. Mónus nem tette magáévá Marx és Engels 1850 márciusában írott üzenetét sem, amelyben a folyamatosság kérdését vetették fel: "Míg a demokrata kispolgárok a forradalmat lehetõleg gyorsan […] be akarják fejezni, a mi érdekünk és feladatunk az, hogy a forradalmat permanenssé tegyük, addig, amíg valamennyi többé vagy kevésbé vagyonos osztály kiszorul az uralomból, s a proletariátus meghódítja az államhatalmat." Bizonyos, hogy Mónus, ha ismerte volna is, nem méltányolja érdeme szerint Lenin következõ sorait: "… a demokratikus forradalomból mi rögtön megkezdjük az átmenetet […] a szocialista forradalomba. […] Nem állunk meg félúton."
    Az ugyan kétségtelen, hogy Mónus az úgynevezett népfront-kormányt - a francia és spanyol tanulságok nyomán - a nyugati demokráciák lehetséges formájának, a fasizmus elleni védekezés fontos eszközének tekintette, de semmiképpen nem a szocialista forradalom felé vezetõ út egyik elképzelhetõ állomásának. Közbevetõleg Mónus - a magyar viszonylatok között - kizártnak tartotta a széles antifasiszta összefogást, mert úgy vélte, a kommunistákkal nem szabad összefogni, a polgárság pedig gyenge e szövetségre. Konzekvensen tartózkodott a kommunistákkal való együttmûködéstõl, részben antibolsevista felfogása miatt, részben a horthysta hatóságoktól való félelmében. Remélte ugyan, hogy a háború után megváltozott társadalmi viszonyok között bekövetkezhet a demokratikus fordulat, ám továbbra is a polgárság égisze alatt. Ebben a kérdésben Szakasits Árpád elõrelátóbb volt, mert a Horthy-rezsim összeomlásával számolt egy népi jellegû államhatalom és politikai berendezkedés megvalósításával, szövetségben a kommunistákkal.
    Kautsky nyomdokain haladva Mónus Illés is vagylagosan kezelte a demokrácia-diktatúra problematikáját. Elutasított mindenfajta diktatúrát, ugyanakkor Marx-szal polemizálva megjegyzi: az államot nem megszüntetni, hanem demokratizálni kell. Ezzel nyitott kaput döngetett, hiszen klasszikusaink sohasem vetették fel az állam megszüntetésének koncepcióját. Ez tipikusan anarchista követelés. A marxisták az erõszakgépezet elhalásáról beszélnek - a demokrácia kiteljesedése (kommunizmus) folyamatában.
    Mónus egyik 1938-ban írt tanulmányában Friedrich Stamterre hivatkozva kijelentette: az állam mellé állunk, mert ahol nincs állam, ott anarchia van. Valójában: ahol állam van, ott diktatúra van. A diktatúra ugyanis marxi értelemben uralmat, hatalmat, tehát államot jelent, és nem feltétlenül a demokráciát tagadó abszolutizmust, terrort, embertelen brutalitást, a megfélemlítés módszerét. A teoretikus, fent idézett cikkében Julius Deutschot is idézi: "a munkásosztály a demokratikus köztársaságban megtalálja a maga államformáját, amelynek fenntartása […] nélkülözhetetlenül szükséges…" A marxista ideológusok soha nem általában, hanem nagyon is osztály-meghatározottan beszélnek az államról, a szocializmusba való átmenet összefüggésében pedig kifejezetten proletárdiktatúráról, a szocialista államról. Az a demokratikus formáció, amelyre Marx, Lenin és Révai hivatkozik, nem egy elvont, hanem a dolgozó osztályok szövetségére épülõ "képzõdmény", lényegét tekintve: a munkások-parasztok demokratikus diktatúrája. Nem tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy ennek szinonimája a népi demokrácia. Az az intézmény, amelyre Mónus utalt, s melynek létrehozását kívánatosnak tartotta -osztálytartalmát tekintve - egyértelmûen a polgárság államrendszere, noha ez nála néha homályban marad.
    Hogyan képzelte el Mónus Illés a szocializmusba vezetõ utat? Ellenezte, hogy a hatalom megragadásának módját eleve meghatározzák, mert - mondja igen helyesen - ezt majd a konkrét helyzet fogja megszabni. A marxista forradalmárok sem dolgoztak elõregyártott panelekkel. Lenin a burzsoázia magatartásától, a belsõ erõviszonyoktól és a nemzetközi helyzettõl tette függõvé a hatalom meghódításának módozatait. Nem igaz, hogy a bolsevikok feltétlenül az erõszakos formákat részesítették elõnyben. (Áprilisi tézisek)
    Mónus a szociáldemokrata ideológus egyik 1933-ban írt cikkében azt fejtegette, hogy a munkásosztálynak uralomra kell jutnia, de úgy, hogy ne statisztáljon a polgári kormányban. Nem világos, milyen jellegû polgári kormányról van szó. Reakciósról? Ez esetben helyes, ha a proletariátus távol tartja magát a hatalomtól, mert könnyen a millerand-izmus bûnébe eshet. Haladóról? Ez esetben viszont nagyon is helyes, ha a proletariátus jelen van a kormányban, ott erõsíti befolyását, vezetõ szerepét, nehogy távolmaradásával teljesen a polgárságra bízza a fejlemények alakítását. A probléma merõben elvont kezelésében is kiütköztek Mónus doktrinér vonásai.
    A szociáldemokraták által szerkesztett Társadalmi Lexikon (melynek összeállításában teoretikusunk is részt vett) igen sajátosan magyarázza a leninizmust: olyan osztályuralmat akar (proletárdiktatúra), amely az aktív kisebbség nyers hatalma a többség rovására. (Mintha csak ma írták volna!) Ezzel szemben Lenin azt állította, hogy a munkáshatalom újszerûen demokratikus és diktatórikus: a többség hatalma a kisebbség felett. A magyar munkásosztálynak küldött nevezetes 1919-es üzenetében félreérthetetlenül fogalmazott: "… De nem egyedül az erõszak a proletárdiktatúra lényege és nem elsõsorban az erõszak." Ezt a levelet Mónusnak, az egykori "tizenkilencesnek" ismernie kellett!
    A Társadalmi Lexikon továbbá azzal vádolja Lenint, hogy lebecsülte az elméletet. Felettébb furcsa kritika ez egy pragmatikus párt részérõl. Ez az észrevétel annál is inkább különös, hiszen a bolsevizmus vezetõje, a Mi a teendõ? címû munkájában (de másutt is) éppen a tudatosság jelentõségét domborította ki az ösztönösség bírálata során. Megjegyzendõ, hogy Mónus antibolsevista elõítéletei nem az 1930-as évek szovjet koncepciós perei után alakultak ki, hanem jóval korábban. A "békés út" abszolutizálásának teoretikusa sohasem tudott megbékélni a forradalmi marxistákkal.
    Mónus, noha sokszor használta a "forradalom" terminológiáját, bizonytalanságban hagy bennünket annak értelmezésében. Azonosítjuk magunkat azzal a nézettel, hogy "a jövõ társadalma nem harc nélkül jön el", tisztázatlan marad azonban elõttünk a "harc" jelentése. Viszonylag békés útról, fokozatos változásról, reformokról beszél, széles teret szentel az "eszmék forradalmának", de nyitva hagyja a kérdést: hogyan vezet mindez a szocializmushoz? A proletariátus felkészítésére apellál, ám a kivárás politikáját propagálja. Helyesen látja, hogy a forradalmat nem lehet "csinálni", annak szigorú objektív és szubjektív feltételei vannak. Õ elsõsorban (Marx alapján) a termelõerõk és termelési viszonyok közötti meghasonlást hangsúlyozza, ugyanakkor (Marxtól eltérõen) homályban marad a forradalmi helyzet és a szubjektív tényezõk kölcsönhatásának fogas kérdése.
    Puccsizmussal vádolja Lenint, amikor valójában senki sem harcolt olyan következetességgel a kalandor összeesküvõsdi ellen, mint Lenin. Mónus azt állítja, hogy 1905-ben a bolsevikok erõltették a forradalmat, holott hiányoztak annak feltételei "a társadalom elmaradt politikai, gazdasági szerkezetében". Mónus ismét absztrahál, amikor figyelmen kívül hagyja az 1861 után kialakult oroszországi kapitalizmus sajátosságait. Lenin, az opportunistákkal vitázva kifejtette, hogy Oroszország társadalmilag megérett a forradalomra, mert a feudális termelési viszonyok csökevényei összeütközésbe kerültek a tõke által megteremtett termelõerõkkel. Az orosz proletárok, parasztok, nemzetiségiek elégedetlensége és gyökeres változásra irányuló törekvése tünete volt a birodalom méhében munkáló ellentmondásoknak. (Ezért a permanencia!)
    Mónus az egyik, 1932-ben keletkezett írásában azt taglalja, hogy amennyiben elfojtják a népakaratot (ezúttal Magyarországról van szó!), kitörhet a forradalom, de - szerinte - az ország érdeke az volna, ha a nép kerülné a radikális lépéseket. Az ideológus tehát mellõzhetõnek tartja a forradalmat és azt nem a társadalmat elõrehajtó jelenségnek tekinti, mely elengedhetetlen mozzanata a minõségi változásnak. Úgy gondoljuk, a marxizmus hamis értelmezésérõl van szó, amikor a revolúciót azonosítja a számára elfogadhatatlan fegyveres harccal, a káosszal, a barrikádok emelésével és a rombolással. Márpedig klasszikusaink forradalom alatt mindig is egy elavult formáció fejlettebb alakzattal való felváltását értették - függetlenül annak békés vagy fegyveres kimenetelétõl. Ugyanebben a cikkében Mónus úgy véli, forradalom helyett reformokkal kell kiharcolni a demokratikus rendszert. Mit is mondhatnánk erre? Vajon tényleg komolyan hitte, hogy Horthyék engedtek volna bármilyen demokratikus reformtörekvéseknek? Mónus, a konfrontációt kerülendõ, a forradalmi változást a tudati szférába teszi át, ahol a szocializmus eszméje, akarása gyõzedelmeskedik a polgári-kispolgári illúziók felett.
    Egy 1937-es írásában - Marxra hivatkozva - elméletileg veti fel a fordulat kérdését: "A fejlõdés fokait nem lehet átugrani. A nagy összeomlás csak akkor következhet be, ha a tõke koncentrációja és akkumulációja teljesen végbement már. Európában a fokozatos fejlõdés útján állt Marx." Klasszikusunk ilyetén interpretálása veszedelmesen emlékeztet az ún. "automatikus összeomlás" teóriájára, márpedig azt Marx sohasem vallotta magáénak. Mónusnál hiányzik a néptömegek történelemformáló szerepének elismerése és igenlése. Inkább áthelyezi tehát a revolúciót a filozófia elvont területére, a közgazdasági elmélet síkjára, semhogy a proletariátus konkrét szerepérõl kelljen szólnia, és a forradalommal - formájától függetlenül - óhatatlanul együttjáró nagy osztályösszeütközésekrõl. Mintha csak vak, spontán társadalmi törvényszerûségeknek kellene megoldaniuk a feszítõ, végletes ellentmondásokat. Bírálja ugyan Bernsteint, ugyanakkor a bolsevisták "drasztikus" lépéseivel nem tud megbarátkozni. Nem látja, hogy Lenintõl távol állt az öncélú erõszak, s gálánsan utat adott volna a burzsoáziának, ha önként lemond gazdasági és politikai hatalmáról. És azt sem látja, hogy a vörösterror kényszerû reakciója volt a fehérterrornak. Így aztán igaztalanul abszolutizálta a magyar Tanácsköztársaság önvédelmi jellegû, bár idõnként kétségtelenül kemény lépéseit is.
    Mónus Illés tagadhatatlanul akarta a szocializmust, de mivel félt az átalakulás megpróbáltatásaitól, azt a megfoghatatlan jövõbe "teszi át", mondván, most a polgári demokratikus forradalom van napirenden, és a közösségi társadalmat indukáló tõkés antagonizmusok majd csak késõbb érlelik meg annak feltételeit. Nem vette tudomásul, hogy a polgári és a szocialista demokráciát Kelet-Közép Európában (ma már nemcsak ott) a monopolkapitalizmus szoros közelségbe hozza egymással - feleslegessé téve azt a hosszú intervallumot, amelyet a szabadversenyen alapuló formáció "ajándékozott" a múlt század nyugati régióinak. Ennélfogva a tõkés rend összeomlásának teóriája nála inkább propagandisztikus, semmint stratégiai-gyakorlati jellegû.
    1943-ban Mónus kidolgozta a demokratikus átmenet tervezetét, melyet pártjának vezetõi (jóllehet a tervezet csak igen óvatosan érintette a polgári struktúra alapjait) mélyen elrejtettek a nyilvánosság elõl. Inkább a "jóléti állam" látomásáról volt szó, megerõsítve néhány nagytõke-ellenes mozzanattal: a magán- és a közösségi tulajdon közötti verseny kiküszöbölése, a monopóliumok felszámolása, a kulcsipar kollektivizálása, mezõgazdasági szövetkezetek létrehozása. A tervezet nem vetette fel a hatalom osztályjellegét, politikai feltételek nélkül pedig aligha voltak megvalósíthatóak a felvázolt tételek.

    Mónus Illés szocializmusképe
    Teoretikusunk természetszerûleg több írásában is foglalkozott a jövõ társadalmának problematikájával. Figyelembe vette ugyan Marx és Engels tudományos következtetéseit, de inkább Karl Kautsky demokratikus szocializmusát tekintette az emberiség megváltásának. Implicite elhatárolódott Marxnak a gothai program bírálatában kifejtett szocializmus-kommunizmus képétõl, még inkább a lenini koncepciótól és gyakorlattól, de elutasította az utópisták különféle falanszter-álmait is.
    Úgy látja a jövõt, hogy a felszabadult munkások nem kényszerülnek majd arra, hogy "munkájukat eladják" (sic!), mert amennyiben nincsen profit, kizsákmányolásról sem lehet beszélni. (Ne vitatkozzunk most az ok és okozati kapcsolatokról!)
    Nem tekinthetjük eredeti gondolatának, hogy a tulajdonformák megváltoztatásával kiiktathatjuk a kizsákmányolástól elválaszthatatlan értéktöbbletet, és helyette a megtermelt "jövedelemtöbblettel" a társadalom rendelkezik. (Lásd Marx vitáját a lassalleanizmussal a "munkahozadék" kérdésében!) Okvetlenül figyelemre méltó azonban az a véleménye, miszerint az állami szektor helyett a közvetlen érdekeltségre épülõ közösségi tulajdont (csoporttulajdont) kell elõnyben részesíteni. A "létezett szocializmusokban" a csoporttulajdon, az önigazgatás jórészt csupán a mezõgazdaságban érvényesült (fõleg Magyarországon), az ipari szektor területén pedig többé-kevésbé alighanem csak Jugoszláviában.
    Mónusnál elhomályosultak a szocializmus és kommunizmus határai. A kapitalizmust meghaladó alakzatok tekintetében nem követte Marx A góthai program kritikája címû nagy fontosságú mûvének logikáját, mellõzte a szocializmus-kommunizmus marxi periodizációját. Szocializmusképe steril, hallgat arról, hogy a kommunizmus "alsó foka" (szocializmus) a kapitalizmusból nõ ki, s ennek következtében átmenetileg magán hordozza annak számos jegyét. Nem mutatja ki, miként vetkezi le fokozatosan az elõzõ társadalom kígyóbõrét, hogyan halmozza fel az új rendre jellemzõ új elemeket. Így olyan benyomásunk keletkezhet, mintha a szocializmus teljes vértezettel (mint Pallasz Athéné) lépne színre. És még egy alapvetõ kérdés: meg lehet-e valósítani a közösségi társadalmi osztályharc és munkásállam nélkül?
    A második világháború alatt, a fasizmus elleni küzdelem közelebb hozta Mónus Illést a népfrontpolitikához. A kommunistákhoz való viszonyában egyre több toleranciát tanúsított, noha maga élete utolsó pillanataiban is passzív maradt. Nem tudott már átállni az új helyzet követelte cselekvésre, de rokonszenvvel fogadta elvtársai antifasiszta akcióit.
    Bénultságában nem hallgatott baráta
ira, s nem rejtõzött el a nyilasok elõl. 1944. november 2-án a hungarista terror áldozata lett.
    Gondolatait érdemes tanulmányozni, mert sok-sok megszívlelendõ momentumot találunk bennük.
 
 

TUDÓSPORTRÉK

ALEXANDER EMED

Ideg- és elmegyógyászatunk nagy
alakja

Rakonitz Jenõ (1899-1963)

Rakonitz Jenõ 1899. március 28-án született Budapesten, értelmiségi családban; nagyszülei és szülei az akkori kor közéletének ismert személyiségei közé tartoztak. Miután sikeresen leérettségizett a híres Fasori Gimnáziumban, a budapesti egyetem orvostudományi karára iratkozott be. Medikusi tanulmányait itt, továbbá a firenzei egyetemen (a nagyhírû Banti professzor patológiai intézetében) és a pécsi egyetemen végezte. Ez utóbbi helyen avatták orvossá, 1924-ben.
    A gyakorlati esztendõ letöltése után a Budapesti Tudományegyetem Elme- és Idegkórtani Klinikáján dolgozott Schaffer Károly professzor mellett, kerek 15 évig. Professzora rábeszélésére 1930-ban törvényszéki orvosszakértõi vizsgát tett, s attól kezdve mint a klinika rendelõjének vezetõje konziliáriusi és szakvéleményezõi tevékenységet is folytatott.
    A "zsidótörvények" értelmében 1939. novemberében távoznia kellett a klinikáról. Schaffer és Benedek professzor elismerõ szavakkal méltatta Rakonitz szakmai tudását, aki "mind emberi, mind orvosi magatartásával, munkatársaiban és betegeiben is szeretetet és tiszteletet támasztott személye iránt".
    Ezután több intézetben is helyettesi munkakört látott el, és magánrendelõt nyitott. 1943 októberétõl 1944 júliusáig - munkaszolgálatosként - az angyalföldi ideg- és elmegyógyintézetben végzett értékes munkát, végül azonban onnan is távoznia kellett, és Budapest felszabadulásáig részint a gettóban, részint ún. "védett házakban" lelt menedékre.
    Érdemeit csak a felszabadulás után ismerték el. 1946-ban "A vegetatív idegrendszer kórtana" tárgykörében magántanári címet kapott. Richter Hugó halála után, 1948-ban pedig a Szabolcs utcai kórház nagy hagyományú idegosztályának élére került. Még ugyanabban az évben az Orvosegészségügyi Szakszervezet Pavlov Ideg- és Elmeszakcsoportjának fõtitkárává választották.
    Ez idõtõl lett állandó konziliáriusa a Kútvölgyi úti Állami Kórháznak és a Korvin Ottó Kórháznak is. 1952-ben elnyerte az Orvostudományok Kandidátusa tudományos fokozatot, majd az Érdemes orvos (1953) és a Kiváló Orvos (1959) címet. 1962-ben pedig az Orvostovábbképzõ Intézet ideggyógyászati tanszékének vezetõ professzorává nevezték ki.
    Tudományos munkásságát még a Schaffer-klinikán kezdte meg. Eredményesen foglalkozott a vegetatív idegrendszer kórtanával, klinikumával és terápiájával. Legjelentõsebb tudományos eredménye kétségtelenül a heredodegeneratív bibalizmus kórképérõl írt beszámolója volt, amelyben egy addig teljességgel ismeretlen kórképet írt le. Rendkívül fontos és érdemleges kutatásokat végzett a Parkinson-kór és az akaratlagos Babinski-tünet területén is.
    Tudományos munkásságát az élesszemû megfigyelés, a tapasztalatok pontos leírása és a jelenségek aggályos logikai magyarázata jellemezte. Ez a gondosság és lelkiismeretes tudománytisztelet az oka annak, hogy dolgozatainak száma nem nagy, de nincs egyetlen olyan publikációja sem, mely csak pillanatokra is feledtetné a témában való elmerülés mélységét. Tudományos eredményeihez kiváló emberi tulajdonságai társultak. Tartózkodó, csendes ember volt. Nem tört frappáns és zajos eredményekre, hanem a gondolkodás mélysége, a tények logikája, a megismerés szépsége érdekelte. Szerény és visszafogott volt önmagát illetõen, de annál aktívabb, ha az orvosi társadalom érdekében kellett bárhol is fellépnie. A Pavlov Szakcsoport fõtitkári tisztjében betöltött tevékenysége nemzetközi hírnevet és megbecsülést szerzett a magyar ideg- és elmegyógyászatnak. A betegei iránt tanúsított páratlan türelme és végtelen gyengédsége pedig már-már közmondásossá vált.
    Ereje teljében, 64 éves korában halt meg Budapesten, 1963. június 21-én.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A rosszléti állam menetrendje

Régi, elfeledett szövegeket lapozgatok. Egy másik világban születtek, amikor még éltek, akik azóta meghaltak, és akik ma is élnek, azok se azonosak hajdani önmagukkal. A szavak jelentése is jórészt megváltozott. Valaha nagyon fontos szavaké, olyanoké, mint a szocializmus.
    Most éppen a rég halott Hegedüs András mondataira lapozok, aki valaha fontos ember volt, miniszterelnök és 1989-ben azt írta errõl a fontos szóról: szocializmuson "az emberiség történelmében kialakult olyan szocialista értékek realizációját érthetjük […], mint amilyen a kollektivizmus, az egyenlõségre törekvés a jogok és a lehetõségek tekintetében, a szociális biztonság, az ember ember által való kizsákmányolásának és elnyomásának megszüntetése stb. Ha így közelítünk a szóban forgó fogalomhoz, akkor azt kell mondanunk, hogy a sztálinista rendszerekben a szocialista értékek kevésbé valósultak meg, mint a posztkapitalista jóléti államokban. A jóléti jelzõt tudatosan idézõjel nélkül használom, szemben a sztálinista felfogással, mert valóságos tényként ismerem el, hogy a posztkapitalista társadalmak egy része - például Svédország, Ausztria, Svájc - reális küzdelmet folytat a társadalmi elesettség és a szegénység legkülönbözõbb típusai ellen. Ezek példája arra mutat, hogy amennyiben gazdaságilag kijutunk a jelenlegi mélypontról, és minden vonatkozásban meghaladjuk a sztálinizmust, a szocialista értékek realizációjára elvileg minden lehetõségünk meglesz, és ha olyan politika érvényesül, amely ezt célul tûzi ki, akkor ezt a rendszert valóban szocialistának nevezhetjük. Még akkor is, ha a privát kezdeményezés és egyben a tulajdon a bürokrácia hatalma csökkentése árán nagyobb területen érvényesül, mint jelenleg […] szocialistának nevezett országokban, feltételezve persze azt, hogy a dolgozók mint munkavállalók jogai messzemenõen érvényesülnek, és korlátozzák kizsákmányolásuk és elnyomásuk lehetõségét a munkaadók legkülönbözõbb típusaival szemben."
    Aki e szavakat írta, halott, de írhattam volna én is ugyanezt akkoriban, ha nem éppen verstannal meg általános esztétikával bíbelõdöm e sorsdöntõ történelmi pillanatokban. Azzal a különbséggel, hogy a jóléti államokat nem neveztem volna posztkapitalistáknak, de hát ez ma már igazán mindegy, a jóléti állam egykor oly fontos fogalma ugyanúgy elsúlytalanodott, mint a szocializmusé.
    Az igazán izgalmas ezekben a régi szövegekben az, hogy voltaképpen fogalmunk sem volt arról - tisztelet a kivételnek -, hogy miféle világban élünk. Amikor Hegedüs azt írta, a legfontosabb, hogy "minden vonatkozásban meghaladjuk a sztálinizmust", jómagam pedig úgy véltem, a verstan és az általános esztétika rendbetétele sem borsószemek áthajigálása kulcslyukakon, olyanok voltunk, mint az a Gorbacsov idején felfedezett óhitû család, melynek tagjai generációk óta a szibériai erdõségben éltek, s így nem tudták, hogy Oroszországban már nem az õket számûzõ cárok uralkodnak. nem is sejtettük, hogy a hazánkat a nyugati pénztõke adósságcsapdájába vezetõ, kétbalkezes kommunista pénzügyér- és közgazdász-elitek már két évtizede a liberális monetarizmus bevezetésén dolgoznak, és a pártarisztokrácia fiatalabb generációi is egy liberális kapitalizmus keretei között akarják folytatni karrierjüket. Vagyis: ami reánk vár, az nemhogy nem a "szocialista értékek realizációja", de nem is a jóléti kapitalizmus, hanem éppenséggel a jóléti rendszer felszámolására törõ liberális pénzpiaci és transznacionális kapitalizmus uralma. Ami egyébként nyugaton mindenütt megbukott, de az úgynevezett szocialista országok összeomlása nyomán keletkezõ politikai vákuumba betódulhat. S akkor a verstan, általános esztétika, meg minden egyéb effajta kultúrcikk ugyanazon a piacon versenghet a létéért, ahol a pornókazetta és a Dél-Amerikából importált paprikaõrlemény.
    Lapozok ide, lapozok oda, s egyszer csak Wiener György 1992-es, akkoriban nem olvasott gondolatmenetére bukkanok, melyben azt írta, hogy "tulajdonképpen minden kelet-közép-európai államban az átalakulásnak sajátos menetrendje van, és a rendkívül nagy különbségek ellenére az alapvetõ szakaszok hasonlítanak egymáshoz. Elõször mindenhol úgy merül fel a változás, hogy a bürokratikus államszocializmust kell átalakítani demokratikus szocializmussá. Késõbb az az ideológia nyer teret, hogy a demokratikus szocializmus még nem közvetlen, hanem távolabbi cél, ezért egy vegyes gazdasági rendszert kell létrehozni. Amikor a hatalmi viszonyok úgy-ahogy tisztázódni kezdenek, egyértelmûvé válik, hogy a magántulajdon túlsúlyán alapuló berendezkedés megteremtésére törekszenek, amelyet eleinte szociális piacgazdaságnak vagy egyszerûen csak piacgazdaságnak neveznek, s csak ezt követõen mondják ki, hogy a kapitalizmus helyreállítása megy végbe. Ez többnyire akkor következik be, amikor az új hatalom gyakorlói a helyzetet már visszafordíthatatlannak tekintik, feltételezve, hogy csak a széles társadalmi rétegek, melyek tulajdonképpen sem kapitalizmust, sem szocializmust nem akarnak, hanem valamiféle átmenetiséget, már annyira elbizonytalanodtak és kiábrándultak a politikából, hogy többé nem mozgósíthatók".
    Jé!
    Persze a menetrendek elengedhetetlen adata a végállomásé is, ami itt hiányzik.

SZEPES ERIKA

Irodalmi élet

Valamikor, évekkel ezelõtt, egy írószövetségi rendezvényen, összelöktek engem, megismertetés céljából, egy magas, õszes férfival, akivel, annak szokásos módja szerint, a kézfogás közben, egyszerre mondtuk a nevünket, így én továbbra sem tudtam, kit tisztelhetek a frissen megismert úrban.
    Egy idõ elteltével a posta h
ozott egy dedikált verseskötetet, amelyben az én nevem pontosan szerepelt, s a dedikáció utalásából azonosíthattam a könyv küldõjét ama õszes úrral, akit akkor nem sikerült megismernem. Bíró Józsefnek hívják és költõ. (Az Ezredvég legutóbbi számában közöltünk is tõle három verset.)
    Ettõl kezdve szorgalmasan küldözgette nekem az éppen megjelent mûveit, és ahogy a könyvespolcomon emelkedett a Bíró József-oszlop, úgy nõtt bennem a lelkiismeret-furdalás, hogy szóra sem méltattam - írásban -, mert szóban mindig megköszöntem. De hát egy költõ nem köszönetet vár az irodalomtörténésztõl, hanem elemzést és kritikát. Végül is az késztetett arra, hogy behatóbban foglalkozzam vele, hogy láttam egy performance-át (egyszemélyes, csak mozdulatokkal-gesztusokkal, esetleg tárgyi segédlettel, egy személyben elõadott történet), ami a hajléktalanok és koldusok sorsa elleni tiltakozás volt, méghozzá olyan erõteljes, hogy napokig nem szabadultam tõle.
    Aztán a legújabb kötetében megtaláltam ennek az elõadásnak a verses "forgatókönyvét", ami felerõsítette vonzódásomat ehhez a költészethez, világlátáshoz, és úgy éreztem, itt az ideje egy komolyabb elemzés elkészítésének. Egy hónapig küzdöttem a versekkel - nehezen adták meg magukat, és amikor úgy éreztem, a költõ szemével látok, agyával gondolkodom, szívével érzek, leültem írni. Hoszszas, mindenre figyelõ és mindenre magyarázatot keresõ elemzés született. Felhívtam a költõt, hogy mielõtt leadom az írást, olvassa el, nem tévedek-e valamiben, nem maradt-e ki valami fontos.
    Szemben ült velem a presszóban, figyeltem az arcát, majd amikor végigolvasta, komoly arccal bólintott, ujjával csettintett a levegõben és ezt mondta:
    - Errõl van szó. Ezt eddig még senki nem értette meg, senki nem foglalkozott ilyen alaposan a dolgaimmal.
    A kritikust ilyenkor éri a legnagyobb elismerés, ha maga a mûvész van megelégedve. Örültem is, de nem sokáig, mert Jóska megszólalt:
    - Most már elárulom neked, hogy valaki - egy nagy tekintélyû tudós, neve nem érdekes, akárki lehetett volna arról az oldalról - figyelmeztetett engem arra, hogy nem fog nekem jót tenni, ha a Szepes Erika ír rólam.
    Meglepõdtem, de tudtam, hogy én is szolgálhatok meglepetéssel Jóskának.
    - Nekem meg egy nagytekintélyû folyóirat még nagyobb tekintélyû fõszerkesztõje mondta, hogy nem fog az nekem jót tenni, ha a Bíró Jóskáról írok.
    Összenéztünk, összenevettünk. Mi, egyazon ország egyazon fõvárosa egyazon irodalmi életének tagjai, egy költõ és egy kritikus. Ritka, szinte páratlan dolog, de mi szeretjük egymást.


OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

A társadalom hátterével

Három könyvrõl

Lajta Erikának (két kiadást megért) elsõ regényérõl annak idején már írtam s dicsértem modernül ironikus, groteszk, sõt szürrealizmusba hajló abszurditását. Mostani elbeszéléskötetét (A Pompadour szocialista brigád) ugyanezek az írói módszerek jellemzik. Az elbeszélés-ciklusok egy része szinte kisregénnyé áll össze, mulatságosak, ha nem is elgondolkodtatóak. Egyébként minél rövidebbek e kis írások, annál jobbak - mindben van egy-egy életrevaló ötlet. Az államosított kis bordély címadó ciklusa éppenséggel (korabeli) társadalomkritikát is hordoz, no de újat alig mond. Az egész életet felölelõ Málna és ecet-sorozat, ha nem új is, figyelemreméltó képet ad a nemzedékek viszonyáról - a hazugságok légkörében. "Hátrányos helyzetû író vagyok. Nem volt gyerekkorom" - írja a szerzõ, s ez minden bizonnyal érvényes a mai nemzedékek többségére. Mégis rengeteg fölidézett emlék s megannyi geg, jó megfigyelés a gyermek lélektanáról, minden elvárással szembeni ellenállásáról s önérvényesítési törekvéseirõl. Mindez persze a társadalom hátterével s tükrében. "Olyan idõket éltünk, mikor aggasztóan megnõtt azoknak a száma, akik meg akarták mutatni, mire képesek." De: "Az átmeneti korok átmeneti embereket szülnek". Mindez így igaz. nacionalizmus? "Ûrbe, magyar!" Miért dicsõség az elsõ s egyetlen, ámde más nemzetek fiai mögött kullogó hazai ûrhajós feltûnése? És így tovább. (Korona Kiadó)
    Ezekkel a groteszk, abszurd írásokkal összevetve Polgár Ernõ Hogyan lettem anya címû regénye nagyon is konzervatív, annál is inkább, mivel a legõsibb s egyben legnemesebb ösztön, a gyermek utáni vágy ábrázolása, mégpedig egy kivételesen jó házasság történetében. A hivatalok packázásai gondosan bemutatva bizony nemcsak visszataszítóak, hanem unalmasak is, ámde a gyermekvárás és gyermekkeresés (noha happy enddingel végzõdõ) históriáját élvezetesen ellensúlyozzák a közel- és távol-keleti utazások megnyerõ, színes képei. Az persze nem érthetõ, hogy a gyermektelen házaspár miért épp indonéz kisgyereket szeretne örökbe fogadni, s ezért oroszlánként harcol - de a "regényességhez" ez is hozzátartozik. Egészében a "magzatbeültetés, örökbefogadás, dajkaanya" komplexum gondos ábrázolása nemcsak érdekes, rokonszenves, hanem útirajz-, mûvelõdéstörténet-, tényregényszerû, szinte szociográfikus érdekességû. Bár sok ilyen konzervatív, konstruktív könyvet olvashatnánk! (3BT Kiadó)
    Az idestova hetven éve aktívan politizáló Csicsery-Rónay István (jómagam 1945-tõl ismerem) nem egy írásáról adtam már számot. A személyes érintettség és emlék a nagypolitikai összefüggésekkel szembesítve egészen sajátossá teszik a szerzõ mûveit, most éppen A történelem szolgálatában címû cikkgyûjteményt. Sok bennük az ismétlés, vannak tételei, amelyek nehezen befogadhatók (pl. Teleki Pál antiszemitizmusának magyarázata), de annál rokonszenvesebb a múltaknak konzervatív köröknél teljesen szokatlan bírálata (pl. a mostanság csak dicsõített Bethlenrõl szólva: Vannak bûnösökrõl szóló listáink "benne Bethlen Istvánnal, aki 20 évre kiterjedõ felmorzsoló hadjáratot vezetett saját népe ellen".). De amit Nagy Ferenc emberi és politikai nagyságáról elmond, éppily figyelemre méltó. Jól emlékszem, hogy a negyvenes évek elsõ felében barátaimmal együtt minden számottevõ magyar politikai erõ képviselõivel volt alkalmam összejönni s eszmét cserélni, Kállay miniszterelnöktõl a szociáldemokratákon és kommunistákon át - Szálasiig, s a legkiemelkedõbb személyiség már akkor a hatelemis Nagy Ferenc volt. És ami e könyvecskében a "Hírünk a világban" témáról, egy új nemzetstratégiáról, a horvát-magyar kapcsolatról olvasható, mind-mind megfontolandó. (Occidental Press)

BISTEY ANDRÁS

Mûvészi híradás a Rendkívüli
Idõszakból

Roberto Rodríguez Menéndez: Kígyós karkötõ

A forradalom, azaz 1959 óta Kuba egyfolytában rendkívüli idõszakot él Dávidként az északi Góliát árnyékában és nyomása alatt, ám 1991-tõl kezdve a helyzet ismét megváltozott. A Szovjetunió felbomlásával a sziget elveszítette legfõbb támogatóját, és a helyzete a korábbinál is nehezebbre fordult. Ezeket az utóbbi éveket nevezik Kubában Rendkívüli Idõszaknak.
    A fentieket azért kellett elõrebocsátani, mert így válik érthetõvé Roberto Rodríguez Menéndez könyvének jó néhány epizódja. Az elbeszélések napjaink Kubájában játszódnak, a néhány év híján ötvenéves amerikai embargó és a lassanként tizenötéves Rendkívüli Idõszak viszonyai közepette. Így válik valóban érthetõvé a viszonyok szegényessége, a hétköznapi élet megannyi megpróbáltatása, de az emberek vagy legalábbis nagyobb részük nem adja fel önmagát és a reményt, hogy ez a helyzet nem örökkévaló, s van célja a nehézségek elviselésének.
    Nagyot téved azonban, aki azt hiszi, hogy ezek az elbeszélések a mi ötvenes éveink sematikus irodalmának, idiotikus hurrá-optimizmusának hangján szólalnak meg. Írójuk sokkal becsületesebb mûvész annál, semhogy valamiféle "elvárásnak" akarjon megfelelni, ha egyáltalán vannak a hazájában ilyen "elvárások" az irodalommal szemben. Nagyon pontos és valósághû képet rajzol a mai kubai viszonyokról, nem szépíti az emberi gyengeségek megnyilvánulásait sem.
    Erre jó példa a kötet elsõ elbeszélése, amelynek címe: A Rendkívüli Idõszakban megjelent nõ vagy a világ legnagyobb revolvere. Ennek hõse az egykori forradalmárnõ, aki úgy érzi, egykori érdemei miatt az élet minden területén kiváltságok illetik meg, még a szerelemben is. Bár a történetet elmesélõ, a kamaszkorból alig kinõtt szeretõben a kezdeti megrendülés után kételyek támadnak az egykori forradalmi érdemekkel kapcsolatban is, alapjában véve nem érdekes, hogy valódiak-e, sõt ez egyértelmûen nem is derül ki a történetbõl. Sokkal érdekesebb, hogy a Rendkívüli Idõszak nehézségei közepette hogyan züllhet le az egykori forradalmiság kicsinyes haszonleséssé, hogy végül egy kenyérbolt elõtti sorbaállásnál kirobbantott botrány miatt a rendõrautóban érjen véget. A Vészhelyzet esetén húzza meg a kart címû elbeszélésben alig történik valami, mégis a legizgalmasabbak közül való. A sok-sok órás kimerítõ utazás a forró és túlzsúfolt, vízözön elõtti vonaton, amely idõnként "technikai okok" miatt vesztegel egy-két órát, máskor áramütéssel vágja földhöz utasai egy részét, alkalmat ad a mai kubai élet néhány jellegzetes alakjának bemutatására. A fõhõs, akinek legfõbb gondja, hogy zsebkendõnyi területen a körülményekhez képest valamiféle kényelmes helyzetet teremtsen magának, lassanként beleolvad az utasok tömegébe. Néhány szavas beszélgetésekbõl egész sorsok bontakoznak ki, mint a jineteráé (a prostituáltat nevezik így Kubában), aki tanítónõ volt, de "kellett a dollár", s akivel a fõhõs már-már valamiféle érzelmi kapcsolatba kerülne, de Carmela, a jinetera búcsú nélkül eltûnik, talán potenciális "ügyfélre" talál. Az utazás végén a fáradtságtól szédelegve, ragacsos masszává ázott szendvicsét majszolgatva a fõhõs hatalmas röhögésbe tör ki. Ez a röhögés természetesen nem a vidámság nevetése, de nem is a kétségbeesésé, inkább valamiféle csakazértis elszántságé, azt jelenti, hogy akármilyen is a helyzet, akármi történik is, mi mindent kibírunk, ezek a nehézségek sem törhetik meg az életkedvünket.
    A Tiszta fül építészhallgatója, aki Florida felé menekülõben szétomló tutaján döbben rá, hogy egykori gazdag szeretõje rábeszélésének kár volt engednie, hiszen "Elmaradt mögöttem a sziget, amely az én építészeti terveim nélkül küszködik állványzataival és olcsó házaival, benne maradt örökre, aminek lennem kellett volna, és amivé lenni nem tudtam…"
    A kötet talál legjobb elbeszélése a Vídeo vagy video, amely groteszk humorral rajzol torzképet az Egyesült Államokból hazaérkezõ Fefita diadalmenetszerû bevonulásáról, és ajándéklesõ ismerõseinek egymást letaposó tébolyult ámokfutásáról. A kitûnõen szerkesztett mondatmonstrumok elsöprõ erejû áradása nagyszerûen érzékelteti a tömeg sodrását, hogy a végén groteszk módon a kutyával, Oscarral folytatott, ismét hagyományos ritmusú "párbeszéd" tegye vissza a dolgokat a maguk helyére. Oscar az, aki az eseményeket a legreálisabban képes értelmezni az ajándékba kapott mûanyag csont szétrágásával. Dobos Éva fordítása telitalálat, bravúrosan adja vissza az elbeszélés finom humorát, a tömeg rohanásának hangulatát.
    A kötet címadó elbeszélése, a Kígyós karkötõ személyesebb területre vezeti az olvasót. Fõhõse húsz év után egy ezüst kígyós karkötõrõl ismeri föl a buszon egykori szerelmesét, akitõl egy sikertelen légyott emlékével vált el két évtizede. A két, immár középkorú ember megpróbálja ott folytatni, ahol húsz éve abbamaradt a románc, ám a kísérlet kudarcra van ítélve, utólag érzékeltetve, hogy talán már akkor sem volt szerelem, amit annak gondoltak.
    Szerény terjedelme ellenére képes a mai kubai valóság sok színének felragyogtatására Roberto Rodríguez Menéndez elbeszéléskötete. Nemcsak hírt ad egy valamikor hozzánk oly közel álló, ma már mesterségesen elidegenített, még a jó szándékú érdeklõdõ számára is inkább csak egzotikummá vált világ felidézésénél, több annál: igazi irodalom.
    Az elbeszéléseket a már említett Dobos Éva mellett Simor András és Simor Péter fordította. Egységes, szép magyar szöveg született. Simor András elõszava hasznosan igazítja el az olvasót a mai kubai viszonyokban, segít értelmezni az elbeszéléseket a világtörténelmi háttér fölvázolásával. (Z-füzetek/108)